Roxfort RPG

A vizsgák napja egyre inkább közeledik, mégis, sokkal összeszedettebbnek érzem magam most, mint ebben a tanévben bármikor. Az a rengeteg stressz megtette a hatását. Ez volt a legrosszabb évem a Roxfortban, mind tanulmányilag, mind pedig az állapotomat illetően. Valószínű, nem vagyok egyedül ezzel, sőt, még szerencsésen kikeveredtem az egészből anélkül, hogy komoly bántalmam esett volna.
Azok után, hogy egész évben akkora karikák voltak a szemem alatt, amit semmivel sem lettem volna képes takargatni, mostanra már egészen megerősödtem. A Mungóban ugyan eltöltöttem egy kis időt, meg ugye meg kellett kapnom a papírt, hogy a betegségem nem fog akadályozni a varázslásban, és hogy mehetek vizsgázni, viszont ha valaki csak úgy rám néz, nem gondolná, hogy bármiféle problémám lenne az élettel. Újra tudok aludni, s ami még fontosabb, a pálcahasználat sosem ment olyan könnyen, mint most. Anya megengedte, hogy gyakoroljak a vizsgákra, igaz, felügyelet mellett, de ez hatalmas dolog tőle. Ráadásul már nem tartom olyan reménytelennek az összes olyan gyakorlati feladatot, amit elvárnak tőlünk. Na jó, egy egeret még mindig nem tudok serleggé változtatni, de átváltoztatástanból csak az elfogadhatóra hajtok...
Így viszont rengeteg elintéznivaló is a nyakamba borult. Mindenképpen el akartam menni az Abszol Útra, hogy megcsináljak néhány dolgot. Például mindenképpen be akartam menni a pálcamesterhez, Olivanderhez, aki nem tudom, hogy nem murdált meg, de valahogy megúszta, aminek most nagyon örülök. A Próféta megírta annak idején az eltűnését, és igazából a varázslótársadalom teljesen lemondott róla. Pedig jól emlékszem rá, hogy milyen rendes volt velem, miután feldagasztottam a kezem a saját méretének a többszörösére a harmadik pálcával, amit odaadott. Másnap, amikor betértünk, már büszkén adott egy olyan pálcát, ami aztán tényleg bevált. Most pedig szintén visszatérek hozzá, hogy megvizsgálja a pálcámat. Semmi különös, csak biztos, ami biztos alapon. Anyámtól megtanultam, hogy sohasem lehetek elég óvatos.
A pálca megvizsgálása, valamint néhány új talár elkészíttetése után úgy döntök, hogy megérdemlek magamnak egy kis édességet. Hosszú idő óta először élvezhetem újra az ízeket. Idén mintha a hatalmas, terített asztalokon lévő ételrengeteg is elveszítette volna a maga ízvilágát a Roxfortban, pedig a házimanók mindig kitettek magukért. A nagy hőségre, s talán a háború lezárására való tekintettel viszont most valahogy sokkal többen vannak a cukrászdában, mint eddig valaha. Az egész Abszol Út jobban pompázik, mint eddig valaha, s a forgalom pedig, hát, valami elképesztő. Egy éve még olyan sietve rohantunk át az egészen, hogy még új ruhákat se vettünk, inkább megcsinálta őket anya, csak hogy ne kelljen túl sokat itt lennünk. Csak az ördögszekerek hiányoztak a sivárságból. Most viszont a fura, ismeretlen eredetű varázstárgyakat áruló standok feloszlottak, s átvette a helyüket a mosolygó varázstömeg. Ami mind szép és jó... de sohasem juthatok így hozzá a sütimhez. T.T
Már percek óta várakozok, hogy sorra kerüljek. Szerencsére megtanultam türelmesnek lenni. Általában amúgy is jobban leköt a belső hangom. Azonban kissé így is feszült vagyok a nagy tömeg miatt. Aztán nem is tudom, mennyi idő telik el, mialatt sikerül teljesen elbambulnom. Az előttem álló sor végre megfogyatkozik, de erre csak egy apró bökés az, ami figyelmeztet.
- Ó... bocsánat, elbambultam. – hátranézek, hogy megnézzem, mi volt az, ami hozzám ért. Azért egy képkeret sarkával nem olyan kellemes romantikázni. Azonban jobban megfog a kép maga. Nagyon ismerős a rajzstílus. Cael szokott így rajzolni, azt pedig már jól ismerem. Elvégre, miattam kezdett el rajzolni. De nem, az biztos nem lehet.
Előrébb lépek, s elkérem a magam süteményét. A fagylaltot annyira nem szeretem, süti párti vagyok, meg aztán, azért kérek mellé rengeteg gyümölcslevet, hogy a hőség ellen inkább így védekezzek. Aztán, amíg a tányérra rakják a süteményt, amit kértem, újra hátranézek, rá a képre.
- Nagyon szép ez a rajz. Ismerős a rajzstílusa. Te csináltad? – ami azt illeti, a lány is ismerős. Nem sok mugli származású volt idén a Roxfortban, de mindannyiukat, hát, szóval nem volt valami jó évük... és tettek róla, hogy messziről kiszúrjuk őket. A Mardekárban ezt sokan nagyon viccesnek tartották, és hangoztatták, hogy most majd megkapják, amit érdemelnek, de a sztereotípiával ellentétben nem csak gyökerek vannak a házunkban. Idén nagyon sokan kussban voltak a sárvérű témával kapcsolatban, mégpedig olyanok, akik két, vagy három éve még ilyenen viccelődtek. Szóval, azt a kevés mugli származásút idén mindenféle módokkal alázták meg, ráadásul senki em szólhatott hozzájuk. Nem volt nehéz néhány hónap után megjegyezni az arcukat. És sajnos azt sem, amit mugliismereten „tanítottak” róluk.

♦♦♦

A leginkább az ragadja meg a figyelmem a rajzban, hogy milyen vonalakkal rajzolták. Cael is éppen így rajzol, és egész ügyes, pedig anyának meg apának még mindig megvannak a régi, ovis kori képei. Muszáj volt tehát rákérdeznem, hogy ki csinálta, azonban a válaszra egészen meglepődöm. Talán annyira nem kéne, de nem tudtam, hogy Cael felsőbb éves csajokkal haverkodik. Biztosan odavan érte, hiszen elég dögös, ezt nem lehet észrevenni. Különben mi másért rajzolna neki portrét?
- Persze. – mérem végig a lányt, talán kicsit látványosabban is, mint szeretném. Ez viszont nem az a fajta végigmérés, amit azok kaptak, akik a sárvérűség billogját hordozták magukon a Roxfortban. Hanem az a fajta, ami egy nővér kötelessége, ha az öccse szerelmi életéről van szó. Mondjuk ez fura, a múltkor még azzal a griffendéles lánnyal kavart. Akkor ez hogy is van? Á, nem értem... biztosan rossz hatással van rá az a haverja, aki azzal henceg, hogy bármelyik csajt felszedheti a saját évfolyamában. Nem lesz ennek jó vége.
- Az öcsém. – tekintetem megállapodik végül a szemeinél, aztán lerakom a tányérom a legközelebbi asztalra. Kezet nyújtok neki a bemutatkozáshoz, ami azonban feltűnhet neki, hogy az ujjaim egy kissé eldeformáltak. Nem csak az a baj, hogy hosszúak, hanem mintha a csontok kissé ki lennének ugorva a helyükről. A bal kezem mutatóujján például már láthatóan elgörbült a csont, és nem kell hozzá érteni az anatómiához, hogy valaki felfogja, valami nem teljesen okés. Néhány éve ebből még semmi sem látszott, de már évről évre egyre rosszabb. Mindig csak egy kicsit, de egyre inkább maradandóan ezek az eldeformáltságok.
- Clarice Edevane. Mardekár. Ha túlélem az RBF-eket, akkor idén leszek hatodikos. – nem lesz könnyű éve a Mardekárnak, de nem fogom hagyni, hogy emiatt ítéljenek meg. Se engem, se pedig azokat, akiknek az egész Tudjukkis mizériához semmi közük. Utálom, hogy mindenki azt feltételezi rólunk, hogy elit, aranyvérű, pöffeszkedő valakik vagyunk, de ez egyáltalán nincs így. Például a legjobb barátnőm is Griffendéles. Talán jobb is, hogy így alakult, mert emiatt igazából kevesen vannak, akik a betegségem miatt cikiznének. Jó, néha-néha vannak, akik a kvibli szót köhécselik, amikor elmegyek mellettük, de ez egyre kevésbé izgat. Főleg úgy, hogy ők a legalapvetőbb rúnákat sem tudják felrajzolni mondjuk egy serlegre.
- Honnan ismered Caelt? Nem tudtam, hogy felsőbb éves barátnői vannak. Általában a két haverjával látom csak a Roxfortban. De én meg róluk nem tudok sokat, mert nem az én évfolyamomban vannak. – a legközelebbi ismerőseim mind egy évfolyamban vannak velem. Meg igazából mindig is kicsit magamnak való voltam, legalábbis, a nagy társaságokat egyáltalán nem bírom. Sohasem kértem segítséget még a bűbáj gyakorlásokhoz sem, egyetlen felsőbbévestől sem. Cael persze más, ő nyitott mindenkire, emiatt pedig, meg mert külsőben nem igazán hasonlítunk, nagyon sokan mondják, hogy biztos nem is vagyunk testvérek. Pedig ez nem így van.

♦♦♦

Caelius nem az a fajta, aki csak úgy bárkinek portrékat rajzolgat. Holott az igaz, hogy nem olyan mizantróp, mint én, de ennek a lánynak minimum különlegesnek kell lennie, ha öcsi ilyen részletes képet készített róla. Így aztán nem röstellem magam, amiért alaposan megnézem magamnak a lányt. Idősebb öcsinél, ez teljesen biztos, és talán még felettem is lehet egy-két évvel. Nagyon fura ez így, főleg, hogy már meg tudtam ismerni öcsi nőjét, azt a griffendéles lányt, még ha nem is úgy sikerült a bemutatkozó, ahogyan az idilli lett volna. Hiszen mindenhol kellemesebb, mint a Szent Mungó várótermében a fogunkat csikorgatni, hogy megkapjunk néhány hírt és eredményt. Na jó, a Roxfort ebben az évben talán még rosszabb volt.
Persze a végigméréssel nem az volt a szándékom, hogy komolyan megbántsam őt. Én se nagyon szeretem, ha furán bámulnak rám, márpedig nekem is volt ebből éppen elég részem, amikor kviblinek gúnyoltak a betegségem miatt. Még ha nem is annyi, mint a sárvérűeknek. Így végül tekintetem a szemein állapodnak meg, valamint kezet nyújtok neki egy kézfogásra. Felfigyelek arra, hogy ő is viszonozza a végigmérést, ettől pedig talán az én arcom pirul ki egy kissé, de általában így is elég vörös vagyok enélkül is, így talán nem túl feltűnő, remélem.
Egyből kérdezősködni kezdek, miközben leülök a legközelebbi asztalhoz, hiszen igazán érdekel, hogy mégis minek rajzolna az öcsi képet egy hetedéves hollósról, miközben igazából már barátnője is van? Sosem tudtam úgy gondolni Caelre úgy, szóval igazán nem emlékszem, mit esznek rajta a csajok. Pedig én még emlékszem, amikor összetörte a pónilovas székemet az egyik első varázslatával, csak mert nem tetszett neki, hogy nem engedtem, hogy ráüljön, meg hogy milyen hisztit levágott. Imádtam gyerek lenni. :D Csak ezt a Roxfortban sajnos már nem tehetem meg.
- Áh. ^^ Nem tudtam, hogy... – mit mondjak? Hogy bocsi, de az öcsi most egy griffendéles negyedikessel kavar? Á, azt azért nem. Azt hiszem, el kell majd beszélgetnem Caellel a csajozási szokásairól. >.> Meg aztán, benne van a pakliban, hogy teljesen félreértem a helyzetet. Aztán meg ki tudja.
Na mindegy, ez talán nem rám tartozik. – a süteményemből megeszek egy falatot, azonban inkább mintha pótcselekvés lenne. Teljesen össze vagyok zavarodva. @_@ Egy idősebb csaj bukik az öcsémre? Vagy az öcsém őrá? Csinos lány, ez tény, meg okosnak is tűnik, ami igazság szerint a legtöbb lányról a Roxfortban nem mondható el. De én ezt akkor sem értem.

♦♦♦

Igazán nem értem az öcsi dolgait, nekem egészen fura már minden. A legutóbb a Mungóban állította magáról egy csaj, hogy ő Cael nője, akitől ez még hihető is volt, most viszont egy olyan lány állítja ugyanezt, aki nálam egy évvel idősebb. Na már most, vagy az van, hogy az öcsi nagyon belejött a csajozásba, vagy pedig az, hogy a sárvérű csajoknak túlzottan is szeretethiányuk lett, és ezt könnyű kihasználni. De nem tudom... egyszerűen nem tudok elképzelni egy ilyen nőt Caellel.
Azonban hamar kiderül, hogy félreértésről van szó. Amikor felnevet, akkor már tudom, hogy nem arról van szó, amire először gondoltam. De mégis mire gondolhattam volna, ha az öcsi képes volt neki portrét is rajzolni? :D Erre még én is felnevetek, igaz, egy picit kínosan. Remélem, nem haragszik, amiért ezt gondoltam róla.
- Huh... Azért bevallom, most megkönnyebbültem. – felsóhajtok egyet a kínos nevetés után, majd a sütimet kezdem el piszkálni. Meleg ide vagy oda, a piték mindig mindennél finomabbak.
Öcsiszerűség? Pedig Cael az én öcsém. Értem én, hogy ritkán beszélünk, de azért na. :D Csak most tűnik fel, hogy neki is vörös a haja, meg nekem is, csak az övé egészen hullámos, meg dús, míg az enyém szálegyenes. Talán ennyiben még hasonlítunk is. Igaz, ez nem sok, és nem hiszem, hogy ezért lettek ilyen jóban Caellel.
- Nem, képzeld, nem mesélt! Csak azután, hogy véletlenül, tényleg véletlenül találkoztam vele a Mungoban. De állítólag jön hozzánk nyáron. Anya teljesen meg van bolondulva, amióta tudja ezt. – na igen, anya imádja a csajos dolgokat. Néha engem is megpróbál rávenni, hogy viselkedjek egy picit, csak egy picit lányosabban, de sosem szerettem ezt. A képregényeimet is mindig el akarja kobozni, mert szerinte ideje felnőnöm, de ez csak azért van, mert olyan hobbim van, amit nem ért, és nem lát bele. Alexis viszont olyan csajos csajnak tűnik. Remek. Talán anya végre leszáll rólam, meg arról, hogy kezdjek végre valamit a hajammal, és inkább Alexissel foglalkozik majd.
- Aha, tényleg olyan cuki pofa. Nem csoda, hogy az öcsi esete. Sok szót mondjuk nem beszéltünk, legalábbis nem ilyen dolgokról. – azt mondjuk bevallom, hogy jól esik, végre kibeszélhetem magamból a csajt. Nincs róla se pozitív, se negatív tapasztalatom, jobban mondva, mindkettőből éppen ugyanannyi akad. Ez pedig pont nem elég ahhoz, hogy megítéljem, valóban jóban leszünk-e a jövőben.
- Flores? – a karmok említésére automatikusan lepillantok a bal kezemre. Az ugyanis a pálcás kezem, s az ujjakkal kapcsolatos hasonlatoktól valamiért reflex, hogy megpróbáljam kiigazítani azt. Persze most nincs semmi látványos, leszámítva, hogy enyhén görbék a csontjaim. Szemöldököm pedig összehúzom a név hallatán. Nem ismerek semmiféle Florest, a Roxfortba pedig nagyon sokan járnak. Még a mardekárból sem jegyzem meg az összes nevet. Idén az elsősökét sem tudtam meg, egyet-kettőt kivéve talán.
- Nem ismerem... Melyiküknek lett meg? – a srácok alatt automatikusan öcsém két haverjára asszociálok. Hiszen innen egyértelmű, hogy kikre célzott pontosan.

♦♦♦

Azért bevallom, egy picit bánt, hogy öcsi egyáltalán nem mesélt róla, csak amikor már késő volt. A testvére vagyok, minimum az első ember kellett volna, legyek, akinek elmondta. Még ennek a Lottnak is elmondta... akkor nekem miért nem? Bár lehet, azért, mert kinevettem ezt az egész tetkós ügyet, de az viszont akkor is egy röhejes dolog. Akinek tetoválása van, az előbb-utóbb hajléktalan lesz, ezt még anya tanította.
Már meg sem lepődöm rajta, amikor azt meséli, hogy ez a Flores megátkozott egy hugrás alsóst – mintha nem lennének elég szerencsétlenek enélkül is. Rengeteg ilyen, meg még rosszabb dolog is történt a suliban idén, főleg, mert tele volt minden halálfalókkal. Az SVK órákat is átnevezték, és hallottam, hogy volt olyan óra, ahol a cruciatust gyakoroltatták egy elsősön. Brrr... nagyon nem lettem volna elsős az idén. :S Minket különösen szerettek piszkálni, mert ez az RBF évünk volt, még ha a vizsgákat át is tették máskorra. Bár a Mardekárral talán elnézőbbek voltak, így örömmel olvadtam be a szürkeségbe. Még Raquellel is kevesebbet találkoztunk, nehogy baj legyen belőle.
- Komolyan? Egy másodikost? Egy hugrást? Jó, idén mondjuk egész évben ez ment, szóval nem kell csodálkozni. – a sütemény szépen fogy, biztosan kérek még másikat is. Aztán végül megvonom a vállaimat. Az az igazság, hogy az, hogy ilyet tett, már nem olyan nagy cucc.
- Az ilyenekkel nem kell foglalkozni. Sok a görény a Roxfortban, a legtöbb csaj meg egyszerűen még közönséges is. Ha meg valaki mindkettő egyszerre, akkor egyszerűen nem éri meg, hogy foglalkozz vele. Szégyellje magát, amiért kisebbeket bánt. – ilyenek pedig minden házban vannak. Na jó, a hugrásokat nem nagyon ismerem, még ha voltunk is repülni McKineyvel, de nem is nagyon keresem a társaságukat. Nagyon paráztam tőle, hogy a hugrába kerülök, és örülök, hogy nem így lett. Kiskoromban attól paráztam, hogy túl béna leszek a Roxforthoz. Aztán valamiért mégis a Mardekárba kerültem.
- Jövőre meg úgyis mindenki elfelejti. Mert mindenkinek van most nagyobb baja is. Ismerted a hugrás csajt talán? Mintha picit be lennél rágva rá. – mármint erre a Floresre. Mondjuk én is könnyen pipa tudok lenni, de ezek maximum pár perces hisztis, sértődött duzzogások. Azt hiszem, a macskám is tőlem tanulta. Vagy talán fordítva.

♦♦♦

Néha elképesztő, hogy mire van pofájuk az embereknek. Azt mindig is tudtam, hogy sok a balhés tag a suliban, főleg a griffendélesek és a mardekárosok közül, mert hugrásokat például még sosem láttam verekedni, de hogy valaki – vélhetően felsőbb éves létére – egy kis harmadikost verjen meg, hát ez valami elképesztő. A fejemet csóválva adom Louise tudtára véleményem, amit utána szavakkal is kifejezek. Régen talán fel is idegesített volna az ilyenfajta igazságtalanság, az utóbbi két év alatt azonban megtanultam, hogy ilyen esetekben jobb hallgatni. Persze mindenki azt hiszi, hogy a mardekárosoknak milyen jó volt, csak mert egy csomóan inkább a roxmortsi hétvégéket akarták, de igazából mindez csak hazugság. Nem szeretném, ha ezáltal ítélnék meg a házunkat, hiszen már azért is közutálat tárgya vagyunk, ha megnyerjük a házikupát. Amit aztán mindenféle hülyeségre hivatkozva úgyis elvesznek tőlünk, úgyhogy igazából már egyre kevesebbeket érdekelnek a buta pontok.
- Önmagát adja? – pillantok fel rá, poharam tartalmát szürcsölgetve, majd a pohárra nézek vissza. Fura visszalátni a tükröződésén magamat, főleg, mivel a domború felület itt-ott egészen eltorzítja az arcom és az alakom. Holott egyáltalán nem szoktam kifejezetten lányos meg nőies ruhákat viselni, még akkor sem, ha mugli öltözéket kell viselnem, így még ezek sem emelnek ki semmit belőlem. Ezt anya mondjuk sosem szerette, néha beállít valami habos-babos förtelemmel, de maximum addig vagyok hajlandó felvenni azt, amíg meg nem mondom anyunak, hogy vigye vissza, mert nem tetszik. Valahogy most viszont olyan, mintha nem is magamat látnám viszont. A hirtelen megnyúlásomat még mindig nem tudtam megszokni, és már az arcom sem olyan pufók, mint tizenkét-tizennégy évesen. Talán egész jó munkát végzett ez a „sellőkór”.
- Azt hittem, nem kedveled ezt a Florest... Nem igazán értem ezt. – hát ez most kissé tényleg összezavaró volt. Hogy lehet kedvelni valakit, amikor önmagát adja, ha közben pedig utálod ugyanezért? Furák az emberek.
- Hát, az öcsi valahogy mindig megtalálja a balhékat. :D Sosem szerette, ha valaki gyengébbeket bánt. De keze-lába még megvan, meg valahogy sosem jutott még a gyengélkedőre. – nem aggódom Cael miatt, tud vigyázni magára.
- Egyszer láttam mondjuk, amikor az egyik haverja a gyengélkedőn volt, mert fel kellett mennem egy vizsgálatra. Elég csúnyán elbántak vele. – csodálom, hogy Cael mindig megússza, komolyabb para nélkül. Nem feltétlenül nézik ki belőle, hogy ilyen.

♦♦♦

Ahogyan Louise elmagyarázza nekem, pontosan mire is gondolt, egyre inkább unszimpatikusabb kezdett lenni ez a Flores. Nem szép dolog, ha valakit látatlanul, ismeretlenül is leírok magamban, de az még kevésbé szebb, ha valaki egy másodikos hugrást bánt felsőbbéves létére, ráadásul adja mellé az ártatlant is. Mégis hogy képzeli? És hogy engedhetik meg ezt neki? Nálunk a Mardekárban kinézik az ilyeneket, legalábbis, a legtöbben. Hiába is állítanak mást azok, akik igazából semmit sem tudnak rólunk.
- Gusztustalan egy szipirtyó lehet ez a Flores. – grimaszolok egyet a gondolatra, hogy valaki csaj létére – mert ugye egy másik lányról van szó – ilyeneket művel. Mindig voltak nagyarcúak a Roxfortban, de az értelmesebbek elég hamar kinőnek abból, hogy hasonlóakat csináljon. De komolyan! Teljesen fel vagyok háborodva... Régen engem is elég sokan piszkáltak a betegségem miatt, még a muglik is, akik azt mondták, nem vagyok normális a kezem miatt, ezért különösen érzékeny vagyok erre a témára.
- Remélem, az a hugrás csaj jól van azért. – leteszem a villámat a tányér szélére, a sütemény minden részét sikeresen elfogyasztottam ugyanis, így nincs szükség rá továbbá.
Nem tudom még, hogy mit gondoljak Louise-ról, de elég őszinte csajnak látszik, nem hiszem, hogy becsapna. Meg azt hiszem, Caelt is elég jól ismeri. Tényleg rá vall az, amit mesél. :D Kissé újra gyengének érzem magam, hiszen ha Caelius tényleg a gyengélkedőre jutna valami hülye műbalhé miatt, vagy még rosszabb, a Mungóba, akkor én nem tudnék mit tenni. Én vagyok az idősebb, de mégis engem kellett mindig megvédeni. Soha nem mertem megpróbálni egyetlen átkot vagy rontást sem, mert féltem attól, hogy mi lesz, és számomra még az sem nagy cucc, hogy nemsokára nagykorú leszek, és legálisan varázsolhatok. Nagy dolog... Nekem inkább kínos, mint várakozással teli ez az időszak, meg talán az is, ami ezután következik majd. Utálom, hogy nem tehetek semmit, ha az öcsi bajba kerül. A legjobb fegyverem a szavam, de az ugye nem mindig segít. Louise viszont más, neki nincsenek ilyen problémái, s biztos vagyok benne, hogy kérdés nélkül rántana pálcát, ha arra van szükség. Bár kicsit nehéz elképzelnem őt valami komoly tűzharcban, de ez inkább azért van, mert sohasem láttam ilyet. Én az ilyenekből inkább mindig kimaradok.
- Ebben nem kételkedem... de azért nem szeretném ott látni. – sóhajtok egyet, majd közelebb húzom táskámat a szomszéd székről az ölembe. Egy szó ugyanis azonnal beindított bennem valamit. Hű, ettől tutira leesik majd az álla!
- Amúgy nem csak a mugliknak vannak képregényeik. Úgy örülök, már két éve nem írtak folytatást... – lerakom az asztalra azt az egyet, ami nálam van, ami egy alternatív jövőről mesél, s hogy milyen lesz a varázsvilág néhány ezer év múlva. A Roxfortban nem nagyon láttam mást, aki olvasta volna rajtam kívül, sokak szerint ciki dolog, hogy lány létemre ilyenek érdekelnek, de szerintem az gázabb, hogy egyenként több pasinak voltak meg, mint ahány ujjam van. Tény és való, messze nem vagyok a legnőiesebb, ezt leginkább a mugli öltözékem hangsúlyozza ki. Nem kifejezetten fiús darab, de az ujja hosszabb, mint ami indokolt, és még csak nem is érdekel. A képregény borítóján ugyan nem szuperhősök vannak, csak egy csapat varázsló és boszorkány, akik übermenő pózba vágják magukat, tekintetüket egyetlen pontra szegezve. A kedvencem!

♦♦♦

Ohh, we do have our comics too, of course! I know about some muggle ones, and I have enjoyed Watchmen really much! It has been two years since it has ended, and I miss it so much! Who thought muggles have so much awesome comics in their shops. My brother likes TV more, but I find that annoying. You can't decide when to watch the program you like. How insane is that? I don't understand why is that stupid glowing box more popular than comics.
„I know Superman, but I did not like it.” I answer. It's surprising that her father collects these magazines too.
„I don't think a superhuman can be a good protector. I also don't like his suit.” Yeah, that suit is just ridiculous. I understand, they wanted to show us how muscular he is, but that costume is just wrong in so many ways.
„But your dad must be cool, anyway.” I add. Even if he is a muggle. I don't know much muggles, just the ones who live near the apartment where I do.
I nod to Louise, so she can examine my comic. There is only one I have brought with myself. It's called Anarchy, one of the most popular comic series in the wizarding world. However, there are still not many people reading these. Mostly because they don't have a strip in the Daily Prophet, so people don't know about these.
„It's made by two wizards. One of them is writing the script, the other one is drawing the illustrations.” I start to explain it to her. There isn't much people I can talk about this stuff. Mostly about quidditch and grades. And gossips, of course.
„It's about a group of smugglers, who also save lives. In the future.” I relocate my chair a bit, so I'm not completely in front of Louise, but rather next to her. There isn't much muggle ones I have read, but the ones I have thaught me a lot about them. I didn't know muggles have so many deadly weapons. I'm not sure who would win a wand versus gun fight.
„What about you? Do you have anything you like to do in your freetime?” I ask. She doesn't look like the comic lover girl. But she must love quidditch. Everybody loves quidditch.

"With much less effort? " I mumble it to myself, just so I can realize a second later how stupid I am. Of course, it's magic... I still remember when I first met with Raquel, on the Hogwarts Express, and how easy it was to her to levitate our packages to the shelves above the seats. Even if I turn seventeen this autumn, I think I am still not going to be able to do simple tasks with magic. I'm kinda used to do house chores by the muggles' way, but it still is an uncomfortable topic to talk about.
"Yeah, that's cool. " I say, looking down at my own, weird-looking hands. It suddenly gets more appealing to talk more about Superman's horrible suit.

I ask her about her hobbies, because I have already talked too much about myself. I'm not really good at small talks actually, but I'm trying to be nice with her. She is actually a cool girl to hang out with. No wonder why she is friends with my brother. But I do not think we would ever talk if we had met in Hogwarts.
"Muggle sciences?" Yeah, typical Ravenclaw. Not that there isn't enough to learn in Hogwarts. I sometimes wonder if it was worth choosing so many classes. I wish I could stop going to some main classes I have no use for. I have always hated transfiguration, it's always a nightmare when I have to cast a spell there. My transfiguration exams are going to be horrible, I'm pretty sure about it. How great it would be if the exams were already over...
"Oh, I have read about some of them. Is it true that muggles created nuclear bugs, that can transform humans into superb beings? And those huge, mechanical, electric suits? I think I have seen one before, while playing quidditch. It was flying. I don't know, it seemed different than the ones in muggle comics." I ask. If I have ever attended muggle studies, I would have not said such stupid things. But I have no idea what muggle sciences are about. Yeah, it's true, that I live in a building where muggles live too. Im fact, I actually like my neighbours, they are nice people. But how should I know what chemistry is all about? Isn't it that thing about the green, radioactive liquid?

Well, about the nuclear bugs and the mechanic suits… They are everything I have learned about muggles in muggle comics. It’s written by muggles, so it’s got to be true. No wonder that I suddenly get insecure when Louise chuckles. I blush a bit after I realize that I probably have said something totally lame. Shame on me… but well, whatever. Even thought I live in a flat where muggles live too, I still don’t get them. They are so complicated. I know some of their machines, Cael even has a television, but sometimes I’m just not sure what muggle fiction and reality is. I remember how happy I was when I thought I have seen a flying mecha suit above me. Aaaaand now I feel stupid. Great.
“Yeah, it’s fascinating.” I say, while trying to paint a smile on my face. It’s easy to laugh on your own mistakes. Also, nothing is more appropiate to accept gracefully your shame.
“So, you’re considering to learn at the Mandragora’s, I assume. My friends advice it to me too, but it’s not something I’m interested in.” I reply. It’s actually quite annoying that people think I want to be a healer. Only because I am sick. I have been at St. Mungo’s just enough for my whole life, I don’t want to work there.
“Well, I’m actually really afraid of the exams. Especially because I have a rare condition.” I show her my left hand and I move my fingers backwards to their natural position. I don’t think she is the type who would make fun of it. But really, it’s not a big.deal.
“Cael might have told you about it. I do have serious problems with using a wand, and it’s not because I don’t know how to grab it. Phantom syndrome, in case you may have heard about it.” I continue, and show her what I can do with my hand. It’s handy when I catch a golden snitch, but not for anything else.

I play with my fingers, making it seem like some sort of alien abomination. The best part of it is that I feel no pain at all on my hands. Surely, I can feel the pain given from cold or heat, but that's all. I don't even recognize whenever I break a bone or two. Sadly, it only occurs to my hands, and not my other body parts.
"Yeah, I know." I say while placing my hand on the table, with wide open fingers. "I've got the most useless superpower, but nobody else can mimic me." I continue, and lift my ring finger while all of my other ones are still on the table. Other persons cannot do it after me without moving at least one of their other fingers. I know it's no big deal, but I still like to shock people. Some are fascinated by these tricks, and others are terrified.
"Of course I have to." I answer, and take my hand away from the table. Mom really dislikes it when I do this. I understand that she is just concerned about my safety, but I don't think pretending to be completely normal and healthy is going to help me in any way.
"I have no illusions though... Even if I succeed on the exams where I have to use my wand, I won't learn them next year. That means less chance to get into Uni." I look down on my hands, which look completely normal to me. No bones broke at least, which actually happens quiete often.
"People with my condition doesn't have much chance, you know. Almost every programme requires you to get N.E.W.T.'s in certain subjects... Like transfiguration. It's so lame." I say with a strange, acquiescented tone in my voice. I already have accepted that there are certain things I will never be capable of.
"Mom wants me to take over her company. She brews cosmetics, and has her own shop in Aberdeen. But I don't care much about perfumes and girly stuffs. I don't even know how to put lipsticks on. But I won't have much choice if I can't succeed as a quidditch player." I finish the last piece of my chocolate cake, which is my all time favourite. A pro player needs much energy. The cake was great too, so no regrets. I also give no cares about my shape and weight.
"I don't think tutoring helps me out, but thanks. I've already borrowed my brother's cat for... Practice only. What are siblings for?" I roll my eyes thinking about the last time I tried to charm that cat. Zordon isn't the best helper, he always try to run away. Or bites me... Whatever. I still remember when Cael choose that monster kittie as his new pet, thinking that he will change and becomes nice and cuddly after all the love he gets. Well, he was wrong.
"What are muggle degrees good for? I don't think they accept N.E.W.T.'s, do they? Yeah, it actually seems perverted... But you know what? It's great. If you choose the muggle University of Aberdeen, we'll be glad to see you as our guest with Cael." I grin. I don't know how muggle unis are working, in fact, some of my classmates don't even know how muggles survive without magic. Whatever. Mending the two world's science still seems great. I wonder how Cael got a friend like Louise... She.doesn't look the type whom my brother would be friend with.