5. csoport - The colour quits and all invade us...

[JÁTÉKOSOK:]

THE COLOUR QUITS AND ALL INVADE US...

JÁTÉKOSOK:
Jó oldal:

• Harry Potter
• Ginny Weasley
• Seamus Finnighan
• Nadine Moreau
• Lorraine Warren

Rossz oldal:

• Mara Caro
• Albert Runcorn  
• Walden Macnair  

SORREND:

• első körben nincs

TÍPUS:

• ügyességi
• akció

HELYSZÍNEK:

• A hetedik emeleti folyosók
• A hetedik emeleti osztálytermek

REAGHOSSZ:

• minimum: 300 szó
• maximum: kb. 800 szó (egy-két szó eltérésért nem jár karlevágás)

JÁTÉK IDEJE:

• 1998. május 2.
• (A védőfal leomlott, Halálfalók és mágikus lények lepték el a kastélyt)

VESZÉLYEK:

• könnyebb sérülések
• maradandó sérülések
• halál

NJK-K HASZNÁLATA:

• csak, ha a helyzet engedi!

KALANDMESTER:

• kalandmester neve: Csámpás
• mesélő neve: Owen Redway
• kalandmester első reagjának időpontja: október 28.
• kalandmester reagjainak sűrűsége: kb. 10 naponta

SZABÁLYOK:

• Aki nem ír egy hét alatt, nem mesélődik ki a kalandból, de súlyos sérülésekre kell számítania.
• Beszéd: félkövér fehér
• Átkok színe: félkövér firebrick
• Védekező varázslatok, bűbájok :  félkövér steelblue
• Figyelem! A háború véres és kegyetlen, de ettől még ne legyetek VP-k! Köszi (:

A Nagyterem falait jéghideg hang zengte be.
- Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. – Éjfélig kaptok időt.
A kastély felbolydult. Az egykori iskolából erőd, az iskolapadokból védősánc, az ősi szobrokból és páncélokból előőrs, a diákokból pedig katonák lettek. Valóságos tébolyda, egy szürreális álom. És teljes a káosz!

A tanári szoba ajtaja előtt porrá zúzott kőszörnyek hevernek. Harry Potter mit sem törődve a romokkal, átvág a folyosón. Csupán egy valami jár az eszében: meg kell találnia barátait, Ront és Hermionét. Azonban ahogy elhalad a tanári előtt, tekintete megakad egy ormótlan kődarabon, a csata hősi áldozatán, a szobát óvó szobor arcán. A látvány feléleszt benne egy régi emléket, mely kitöröl belőle minden mást. A hetedik emeletre kell mennie, ott találja majd, amit keres. A kis túlélő futásnak ered.

A Szükség Szobája lassan kiürül, a várvédőkké avanzsált rendtagok és diákok szétszéledtek a kastélyban, egykori osztálytermekben, hálókörletekben, mosdókban vívva meg a varázslótörténelem legnagyobb csatáját. Csupán egy ember árválkodik még az egykoron a DS edzéseinek otthont adó szoba előtt. Ginny Weasley szülei parancsára maradt a Szükség Szobájában, de a benne égő tűz, a griffendéles szív háborúba hívja.
Hirtelen sikoltás hallatszik a közeli folyosóról, aztán a falak megremegnek, majd hangos robajjal berobban a falikárpit mögötti rész, kődarabokkal, textilcafatokkal és porral borítva be mindent. Több sem kell Weasleyék egy szem lányának. A robbanás irányába ered.

Albert Runcorn széles, agresszív mozdulatokkal lengetve pálcáját, átkok tömkelegét szórja a folyosón fedezékről fedezékre vonuló diákokra. Nadinenek még épp sikerül elugrania egy átok elől, és behúzódni egy ódon szekrény mögé, amikor is megjelenik a színen Walden Macnair. A hóhér megcélozza pálcájával a hollóhátas lány segítségére siető Seamus Finnighant. Vörös fény villan, sikoltás hallatszik, repedezni kezdenek a falak. Az átok célt tévesztett. Ekkor érkezik meg Mara Caro, kivont pálcával, nyomában Lorraine Warren. A Sötét Varázslatok Kivédése tanárnő gyorsan felméri a helyzetet. Egyszerűen nem tétovázhat. Meglehet, hogy háromszoros a túlerő vele szemben, de kötelességének érzi, hogy megvédje a diákokat.
Seamus és Nadine egymásra néznek. Sarokba szorították őket, tudják jól. Csupán egy kiút van. Pálcájukat a repedező falra szegezik, majd elordítják magukat.
- REDUCTO!
A porfelhő rejtekében esély nyílt elmenekülni a halálfaló hármas elől.

határidő: november 7.

[El innét!]

 Este van, a kastély csendes. Majd rövid időn belül kitör az őrültek háza. A szobámban ülök, amikor a falak megremegnek, és tudom, hogy azonnal indulnom kell segíteni. Éppen kilépek a folyosóra, mikor őrült látvány tárul a szemem elé: két halálfaló pár diákot kínoz. Emberek özönlenek ki ide, így elmenekülnek. Hogy ezt miért teszik, nem tudom. Gyáva népség, undorodom tőlük. Futva indulok meg utánuk.
 Hamarosan a hetedik emeleten találom magam. Ekkor jeges hang zengi be a kastélyt. Ha rajtam múlik, nem adjuk ki Harryt. Fogalmam sincsen, hogy hová tűnt az előző kettő Halálfaló, most azonban egy harmadikat látok meg magam előtt futni. Mara Caro. Kivont pálcával eredek a nyomába.
 Mikor betoppanok az egyik folyosóra, szörnyű látvány tárul a szemem elé. Két Halálfaló, ha jól emlékszem Runcorn és Macnair támad a helyszínen lévő diákokra.
- El innét!- kiáltom a diákoknak, és villámgyorsan igyekszem mindkét férfi, és Mara felé is egy-egy rontást küldeni. Inkább én, mint a gyerekek. Pálcámból záporoznak az átkok, és a védőbűbájok. Biztos vagyok benne, hogyha nem lennék auror, már nem élnék. A párbaj nagyon egyenlőtlen, sokszor csak centinken múlik az életem. Valaki átka felszakítja taláromat. Újult erővel küldöm a különféle átkokat, nem kivételezek. Nem ész nélkül varázsolok, csak a Halálfalók felé szórom varázsaimat, melyek között elég sok főbenjáró átok is található.
 A két diák eközben egy Reductoval beszakítja a mennyezetet. Iszonyatos porfelhő van. Odaugrok hozzájuk, és heves mozdulatokkal húzni kezdem őket- Erre!- mondom nekik halkan, és futva menekülünk. A folyosón megpillantom Ginny Weasleyt, és majdnem elkáromkodom magam. Botorság volt erre a folyosóra jönnie.

[A büdös k*rva életbe...]

Mi a franc! Mi a franc! Mi a franc!
A káosz közepette egy tejfelszőke hajú tizenöt éves fruska próbál kisprintelni a tömegből. Érzéketlenül félrelök bárkit, nem is érdekli, hogy kik mellett halad el. Lélekszakadva fut a folyosókon: egy embert keres. Csak egyet, mégis húszezer másik idióta fut vele szembe, és egyik sem az, akit keres. A hatodik emeleten jár, amikor párbajozó mágusokba fut, de mielőtt ő is belekeveredne, észrevétlenül elsuhan mellettük, azok pedig a harc közepette nem is figyelik. Kiér a lépcsőházba, felcaflat a hetedikre, és beront az ajtón, de azonnal megtorpan.
- A büdös k*rva életbe... - suttogja, és földbe gyökerezik a lába.
Igen, ez a lány én vagyok, Nadine Moreau, és épp a romokban álló, szétbombázott folyosót bámulom, ahogy pár talán névtelen, talán ismerős ember vív élet-halál harcot. Első gondolatom, hogy visszafordulok, de jól tudom, hogy nem tehetem, hiszen, akit keresek, az itt van ezen az emeleten, a tömeg túloldalán. Remélem...
A döbbenettől még mindig megfagyva próbálok nekiindulni, de nem mozdulnak meg a lábaim. Hirtelen az egyik fekete köpenyes, batárnagy szőrös mágus szemközt néz velem. Mint akibe egy nagy adag adrenalint fecskendeztek volna, úgy felocsúdtam, és pálcámmal azonnal céloztam.
- Stupor! - ordítom, és elkezdtek felé futni, az átok gyönyörű pontossággal gyomorszájon találta a férfit, így mit sem törődve vele, elszáguldok mellette, és belevetem magam a tömegbe. A harc közben próbálok olyan helyzetben maradni, hogy ne kerüljön senki se a hátam mögé, de ez sajnos majdnem lehetetlen. Életemért küzdve, elfog a halálfélelem, és a rettegés, de az adrenalin valahogy túlnövi ezeket az érzéseket.
Épp időben elugrok egy átok elől. Automatikusan "beesek" egy szekrény mögé, de ezzel magam alatt vágva a fát. Ha most valaki idejön, és szembenéz velem, végem. Hamar eluralkodik rajtam a pánik, gyors gondolatok cikáznak át fejemen. Ki menjek? Maradjak?
Ekkor hirtelen bevágódik mellém valaki, és hirtelen úgy érzem, hogy eljött a vég, és meghalok. De nem! Természetesen Nadine, megint befostál ahelyett, hogy hősként küzdj! Igazán büszke lehetsz magadra...
- Seamus! - örülök meg, és legszívesebben a nyakába ugranék, amiért nem Halálfaló.
Kintről kiáltozásokat, és átoksuhogásokat hallani, így egyre biztosabbá válik, hogy ki kell jutnunk innen. Seamusre egymásra nézünk, és mintha ugyanarra gondoltunk volna a pálcánkat a falnak szegezzük, és egy hatalmas ordítással kirobbantjuk a falat.
A kőtörmelék szanaszét repül, egy-két kisebb darabka el is talál, amit egy nyögéssel konstatálok. A hirtelen felszabaduló porrengeteg eltömíti légjárataimat, erősen köhögni kezdek. Lehet mégsem a legpompásabb ötlet volt...
Nem bírom abbahagyni a köhögést, és jóformán semmit nem látok abban a pár pillanatban.
Tudom, hogy a robbanás elég nagy volt, így feltűnő is, át kell mennünk a keletkezett lyukon. Egy lépést teszek, megbotlok, de talpon maradok. Ekkora valaki hirtelen megragad, és átvonszol a keletkezett lyukon. A másik folyosóra kijutva futni kezdünk és akkor ismerem fel Warren professzort. Még utolsókat köhögve követem a tanárt, amíg szembe nem jön velünk Ginny Weasley.
- Ginny! - szólítom nevén megkönnyebbülten. Pedig nincs miért megkönnyebbültnek lenni, hirtelen egy átok suhan el mellettem, és hogy eltalálja e Ginnyt, azt nem tudom.

[~ Csak akkor lehetett! Végre megvan az új cél, megtalálni a diadémot… hogy hol lehet? Ez jó kérdés, de ezen az úton már tovább indulhatunk. Már csak meg kell találjam a barátaimat, hogy elújságoljam a jó hírt. Aztán együtt ezt is megoldjuk. ~]

Időre volt szükségünk, meg kellett találnunk a kastélyban elrejtett horcruxot, így elváltam hát Miotól és Rontól. Kisebb kitérők után szerencsémre Hollóháti  Helánától megtudtam, amire szükségem volt… a többi aztán már jött magától, az édesanyja diadémjáról van szó, és hogy Voldemort a Roxfortban rejtette el, mikor még jóval korábban Tom Denem-ként visszatért, és tanári állást kért Dumbledore-tól.

~ Csak akkor lehetett! Végre megvan az új cél, megtalálni a diadémot… hogy hol lehet? Ez jó kérdés, de ezen az úton már tovább indulhatunk. Már csak meg kell találjam a barátaimat, hogy elújságoljam a jó hírt. Aztán együtt ezt is megoldjuk. ~

Sietve haladtam folyosóról folyosóra. Egy árnyat pillantva ösztönösen mozdultam az ablaktól minél messzebbre… ez volt a szerencsém. Ám Hagrid amilyen viharosan érkezett – már ha viharosnak nevezzük azt, hogy egy ablakon keresztül bevágódott a folyosóra, és egy szempillantás alatt majdhogynem matricát „varázsolt” belőlem – Agyar nyomában legalább olyan gyorsan távozott is. Csak néhány szót tudtunk váltani, miközben kísért, de elmúlt éjfél és elszabadult a pokol. Az ostromlók serege átkaik végeláthatlan tengerével feszültek az iskolát körülölelő védőmezőnek, ami hamarosan összeomlott, és ádáz csata vette a kezdetét immár a falakon belül.

Egy kődarab mellett haladtam el, mikor az az arc, az az összetöredezett, repedésektől csúfított, megcsonkított szobor maradvány egyszerűen megbénított. A csata első áldozatainak egyike, ki „életét” áldozta az iskoláért és lakóiért.  Ám ennél sokkal többet tett… egy jel volt. Egy olyan jel, ami emlékezetem sötét mélyéről egy rég elfeledett eseményt emelt fel, s lassan leporolta, ahogy az akkori szürke eseménysorok újból színekkel teltek meg, és elevenedtek meg lelki szemeim előtt.

- A szükség szobája – suttogom magam elé… - emlékszem már, tudom, hogy hol van a diadém! Persze, logikus. Voldemort lehetett annyira beképzelt, hogy azt higgye, rajta kívül más nem találhatja meg ezt a helyet a Roxforton belül.

Kezemben még mindig a pálcám szorítom, futva rohanok a lépcsőkön, hogy minél hamarabb felérjek oda, s remélem társaim is hamarosan megérkeznek, bármerre is járnak. Tudom, hogy így lesz, hisz náluk van a Tekergők Térképe, így biztosan megtalálnak.

Futtában még látom, ahogyan ismerős arcok tartanak az ellenkező irányba. Neville, Bimba professzor és még egy maroknyi diák cserepes mandragórát visznek, hogy égi áldásként az ostromlók közé hajítsák azokat. Nem irigylem a majdani célpontokat, az a visítás a fülvédőkön keresztül is borzalmas, nem hogy anélkül, de sajnálni nem tudom egyiket sem, megérdemlik, még akkor is, ha esetleg csak félelemből cselekszenek.

Útközben persze be-besegítettem egy-egy harcoló csoportnak, kábító átkokkal szórva meg a támadókat, ám sehol sem időztem tovább, bármennyire is szerettem volna nem lehetett. Legyen bármilyen rossz, és furdaljon a lelkiismeret, de a horcrux elpusztítása a legfontosabb, anélkül nem győzhetünk, minél hamarabb a rejtett helyiségbe kellett jutnom.

Sikolyok hasítanak a folyók csendjének, és az időnként visszhangzó morajlásának párosába. Miora és Ginnyre gondolok. Egyikükre legalább vigyáz az a mihaszna Ron, ám remélem nem esett semmi bajuk… Már majdnem felértem, mikor remegés rázza meg a folyosót, majd az azt követő robaj hangja süvít végig az előttem húzódó folyosón. Nincs időm gondolkodni, hisz valami baj történt, és pont arra ahová én is tartottam.

A fal mellett futva közeledem, ahogy a remegő fáklyafénynél alakokat látok. Az egyik oszlop fedezékébe húzódom, hogy felmérjem a terepet. Két csoportot látok, három halálfaló a folyosó hozzám közelebb eső részén, és a lassan feloszló porfelhőben még két másik embert, akik az oszlopok és beugrók fedezékében próbálnak menedékre lelni. Ám még köztem és a halálfalók között is van valaki, aki elkeseredett küzdelmet folytat a három ostromlóval. Cikázó átkok fénye világítja be a folyosó homályosabb részeit… látom, hogy az egyik oszlop tövében már alig tartja magát, segítenem kell, egyedül nincs esélye.

Csupán egy pillanatra gondolkodom, aztán azonnal cselekszem.

- Serpensortia! – kiáltom, ahogy az oszlop árnyékából előlépve a középső halálfalót megcélzom átkommal. Nem is figyelem, hogy mi történik a pálcám végéből megjelenő és a halálfalók felé suhanó kígyóval. Ha szerencsém van célba ér, ha nem az sem baj, elterelésnek tökéletes volt. Ezzel időt nyertem az egyedül harcoló nőnek. Zavarodottságukat kihasználva megpróbálom harcképtelenné tenni a bal szélsőt. - Stupor! – aztán azonnal fedezékbe húzódom, mielőtt visszatámadhatnának.

[- Draconis flatus! –]

Késem pengéjén villan a vén kastély fáklyáinak fénye. Ahogy végignézek rajta, valamit mintha megcsillanni véltem volna a szürke törmelék alatt.
A lány szeme élettelenül tekint a plafon magaslatába, szőke haját ragacsos masszává tapasztotta a vér. De a nyaklánca szép. És talán értékes. De, ha nem, az se baj, majd Josefina játszhat vele, ha akar.
Nem ez az első zsákmányom a mai nap. Niconak igaza volt, valóban nagy szajré van a buliban. Ez a dolog kétszeresen is megéri; annyi önimádó, beképzelt ficsúrt ölsz, amennyit akarsz, és nem kérdéses, hogy megfizetik a munkád. Csak ne légy rest lehajolni a zsákmányért. Sosem értettem azokat, akik magáért a gyilkolásért ölnek. És nem csinálnak semmi egyebet csak átkokat szórva esztelenül rohangálnak a folyosón. De, ha már az ember veszi a fáradtságot rá, hogy kioltson egy életet, azt csinálja precízen. És semmit se hagyjon kárba veszni…
Ezt a medált is a nyakamba akasztom a többi közé. Gyűjteményem majdhogynem zenét játszik, ahogy tovább haladok a folyosón. Ez a szakasz néptelen ugyan, de egy sarokkal odébb nagy puffogtatás lehet, mert a hangja szinte minden mást elnyom errefelé.
Pengémet szoknyámba csúsztatom, pálcámat előre tartom. Ha még sokáig ácsorgok tétlenül a hírnevem bánja. Nehogy már Mara Caro-t lustának, vagy nehogy már még rosszabb; gyávának bélyegezzék…
Semmit sem kérdezek. Csak mondom.
- Draconis flatus! – És pont nem érdekel, hogy a hatalmas lángnyelv kit vagy mit talál el. Akiban volt annyi kurázsi, hogy halálfalónak állt, abban legyen annyi fürgeség, hogy elugrik egy irányozatlan átok elől. Túlélni tudni kell.
 
És ezek megint csak kölykök. Meg valami túlbuzgó tanító néninek álcázott unalom. Aztán kiderül, hogy mégiscsak meglepően ügyes. Hát, ez sem házibűbáj használatot tanít… És bár, mindig is jó pálcaforgató hírében álltam, most szembesülnöm kellett vele, hogy azért akad ellenfelem. De győztem volna. Győztem volna, ha nem zavar meg az a hirtelen jött robaj, és a törmelék, amely robbanásszerűen szántott végig látóteremen.
Azok a kibaszott kölykök felrobbantották a falat!

A portól semmit sem lehetett látni. Bár az egyik irányból némileg nagyobb fény jutott a helyiségbe, így, arra indultam. Nem hagyhatom meglépni a kis rohadékokat. És azt a nőt sem. Látni akarom, ahogy vége. Ahogy vége az összes idegesítő kis semmirekellővel együtt.
Pálcámmal egyfolytában szórom átkaimat. És az imádott késem is ismét előkerült szoknyámból. Ha lehet, ezzel még ügyesebb vagyok, és furcsa magabiztosságot ad az, ahogy kövekkel díszített markolata a bőrömhöz ér.
Ez volt az első zsákmányom. A bátyám nézte ki magának. És mivel kicsi voltam és fürge, hát engem bízott meg a feladattal. Miután megszereztem, nem vette el. Azt mondta szükségem lesz rá. Megtanított, hogyan használjam.
Jól is jön, mikor egy kígyó kerül elő a semmiből. Mi a szart tanítanak itt, hogy még kígyójuk is van? Ami nem él sokáig… Így ismét a nővel foglalkozhatok. De, mintha megláttam volna valakit ahogy hirtelen kinyúl egy fal mögül, majd gyorsan vissza is tér oda.
- Hasta impetus! – Repítek lándzsákat csak úgy a vélt alak felé a folyosón.
- Runcorn! Runcorn! Ne légy már süket! – rántom meg a fazont.  – Te! Ott is van valaki! Tüntessük már el ezeket a nyeszletteket! Keressünk már valami jobb célpontot! 

[- Stupor!]

Káosz. Ezzel lehetne a legjobban leírni azt, ami körülöttem kibontakozott az elmúlt időben.  Nem is nagyon tudom, hogy keveredtem a hetedikre, az előző emlékem még a pirotechnikai védekező hálózat elhelyezése volt, meg az összekötő híd felgyújtása, majd egyszer csak itt találom magam. A lábam vitt bizonyára, miután hallottam a burok megroppanását, s hogy fent már dúl a harc. Mert nekem mindenképp bele kell temetkeznem, érzem, ahogy elkap a gépszíj és a harc adrenalinbombája után kell fejest ugranom egy szakadékba. Akartam, hát tessék? most itt van, átkok röpködne minden irányba, falba csapódnak, pajzsbűbájokról kapnak gellert. Kénytelen vagyok fedezéktől fedezékig haladni, miközben pálcám görcsösen markolom s már-már célzás nélkül dugom ki rövid időre egy sarok mögül a pálcám.
- Stupor! - kábító átkokat küldök gondolkodás nélkül fedezékemből abba az irányba, ahonnan felém érkeztek az átkok, majd gyorsan be is rántom kezem. Ekkor pillantok meg egy szőke villámot, ami az én sarkom közelében lévő szekrény felé lendült s kék-ezüst villanásokat is a gyorsan mozgó alakon. Semmi kétség, egy Hollóhátas. A szekrény felé lépek ki én is a takarásból, hogy szembesüljek egy ekkor megjelenő halálfalóval s egy másikkal, aki eddig ránk vadászott.
- Protego! – átka gellert kap, én pedig bőrömet mentve vetődöm a szekrény fedezékébe. Nadinne-al találom magam szemközt, akit az imént láttam ide behúzódni. Nevem hallatán csibészesen elvigyorodom. Hajt a harci hév, még mindig játéknak látom valahol az egészet.
- Személyesen! Asszem fehér lovas mentőakcióval nem szolgálhatok és szőke se vagyok… - még nevetni is jut energiám, miközben rövid, korommal szennyezett tincseim közé simítok szabad balommal. Az üdítő kis oázis azonban nem tarthat ki sokáig, ezt az alig pár másodpercnyi kis színfoltot Warren tanárnő és egy újabb halálfaló érkezése szakítja meg. A felszólításra, hogy tűnjünk innen, csak bólintok. Valóban, sarokba szorítottak minket, amint felemeljük a fejünk, lekapnak minket, mint az agyaggalambokat. Nincs más út, mint hátra, ahhoz pedig berobbantjuk a falat, előidézve a visszavonulásunkat fedező taktikai füstöt helyettesítő porfelhőt. Ösztönösen tartom arcom elé bal karom,  hogy kevés port szívjak be, ám az egyre mocskosabb, szebb napjaiban fehér ingem se véd sokat, köhögve rontok át a támadt nyíláson, hogy a másik folyosón egyre gyorsabb ütemben haladhassunk, ahogy kitisztul számunkra a világ. Én háttal szaladok, hogy lássam, ha gáz van Nincs mese, menni, vagy meghalni. Így botlunk Ginnybe, bár én ezzel nem szembesülök, csak Nadine felkiáltásából tudom meg.
- Salvio Hexia! – kénytelen vagyok gyors védő bűbájt alkalmazni, mert makacs támadóink még nem adták fel, nincs biztonságban a hátunk. – Keressünk valami fedezéket! – kiáltom át vállam fölött s remélhetőleg ez be is fog következni.

[– Nadine! Jól vagytok?]

Ez az egész olyan, mint egy borzasztó álom.
Fuldoklom. Egyedül, itt, a semmi közepén, egyik faltól a másikig ugrik a tekintetem, hallom a hangokat, a sikolyok éhesen marnak belém, barátot sejtek minden kiáltás mögött – megroppant, élettelenül összecsukló testek kényszerképzetei gyötörnek. És nem tehetek semmit. Mindközül ez fáj a legjobban. Sosem láttam még apát ilyen dühösnek, ilyen ellentmondást nem tűrőnek. Abban a másodpercben, míg a Szoba elnémült körülöttünk, és merően, könyörögve a szemüveg mögött csillogó szemekbe kapaszkodtam, rá kellett jönnöm, vége van a varázslatnak. Többet nem az a kislány vagyok, akinek az ágyon ülve meséket olvasott, akit a karjába vett. Nem, mostantól felnőtt nő vagyok, önálló, erős, szenvedélyes, akár egy kitörni vágyó vulkán, amely arra hivatott, hogy elsöpörjön a környezetéből mindent és mindenkit, aki ellenáll. Apa látta. Én olvastam az arcán. Mindketten tudtuk – épp ezért nem mehettem ma velük. Mert hiába serdültem fel minden kétséget kizáróan, ők még ma, még ma utoljára ragaszkodni akarnak a kislányhoz, aki a bátyja seprűin titokban lovagolt, a kertben burjánzó növények közt vadászott a kertitörpékre, és nevetett; olyan önfeledten nevetett, ahogyan felnőtt nőként sosem fog. Mert a felnőttek ismerik a nehézségeket, ismerik a halált, a szenvedést, mely százfejű hidraként csap le bárkire, aki nem elég óvatos.
Ma este én is harcolni jöttem. Azért vagyok itt, mert igenis itt a helyem, itt a szívem, elküldtem minden bátyámmal, a szüleimmel, a barátaimmal – hogyan mehetnék éppen én, éppen így haza? Hogyan húzhatnám meg magam a Kagylólakban, míg Bill és Fleur az életüket kockáztatják a Roxfort ódon falai közt? Hogyan nézhetnék tükörbe, tudva, cserben hagytam őket? Hiába kérik, nem vagyok hajlandó meghátrálni. Én Weasley vagyok, nálunk az ilyen reakció sosem volt divat, és bárki mást állít, az hazudik. Mi sosem csúsztunk kegyelemért esengve egy önkényúr lábai előtt, nem nyaltuk a talpát – és nem ma este fogjuk ezt elkezdeni!

Éles kiáltás szeli ketté  folyosót. A fenébe! Miért ne lehetne éppen annyi jogom harcolni, síkra szállni a Jóért, mint bárki másnak? Dumbledore sem hagyta volna, hogy itt álldogáljak, és ölbe tett kézzel nézzem, miképp mészárolnak le körülöttem olyanokat, akiken talán éppen én segíthetnék…
Dumbledore már rég elküldött volna az iskolából a rejtekutak egyikén, épp, mint a többi kiskorút, az önreflexió olyan csípős, olyan valósághű a fejemben, meg is szédülök tőle egy futó másodpercre. Nem, ez nem így történne. Dumbledore engedné, igenis engedné, hogy a családom mellett legyek! Ott a helyem! A barátaimmal, akikkel egész évben fogtuk egymás hátát! Ezt még ő sem vonná kétségbe.
Ha te mondod…
Jaj, fogd be! Bele sem gondolok, miért társalgok egy hanggal, ami a fejemből szól – és Merlinnek hála a következő másodpercben el is némítja el hatalmas, dobhártya-tépázó robbanás. Éles sikolyok. Nem várhatok tovább!

Futva indulok a hangok irányába, s amint befordulok, hirtelen még a lélegzetem is elakad a döbbenettől – fel sem tudom mérni abban a másodpercben, hányan állnak a folyosón, csupán egy felém repülő szőke hajkoronát látok, aki a nevemet sikítja.
– Nadine! Jól vagytok? – kérdem, tekintetem egy másodpercre elidőzik a falon tátongó hatalmas lyukon, fantasztikus taroló átok, más körülmények közt a lenyűgözöttségemnek hangot is adnék, ha nem suhanna felém egy átok sebesen… csak a DS-edzéseknek és a fogói posztnak köszönhetően sikerül elhajolnom előle, olyan váratlanul ér a helyzet. Eközben Seamus még mindig a védekezésen fáradozik. Meg sem kérdem, kik ellen harcolunk, ha névről ismerném is a halálfaló brigád ránk támadó tagjait, nem lennék tőle okosabb…
Keressünk valami fedezéket, indítványozza háztársam. Nem, az kizárt. Nem hagyhatjuk futni őket! És Warren professzor sem vállalhatja magára egyedül az összes pribék legyőzését ebben a szárnyban…
– Ne! Ha mi elbújunk, senki nem fogja megállítani őket itt! – kiáltom, túlharsogva a csatazajt, de hirtelen nincs is ötletem, mit csinálhatnánk, csak annyi biztos: gyorsan kell cselekednünk! Furcsa, mintha a falban támadt lyukon túl ismét csatázna valaki – ezek talán annyira hülyék, hogy egymást nézik ellenségnek?
– Petrificus Totalus! – kiáltom, amikor az egyik csuklyás alak háta átsejlik a hatalmas lyukon. Nem tudom, eltalálom-e, de ha nem, akkor kénytelen leszek Seamus ellen szavazni, és belevetni magam a harcba. Úgyis viszket már a pálcás kezem, had átkozzak rongyosra néhány gazficót!

[Crucio!]

A hetedik emeleti folyosó három frontra szakad. Az egyik oldalon, a leomlott fal mögött, hárman állnak, Ginny Weasley, Nadine Moreau és Seamus Finnighan. Számukra elérkezett a szabadság, akár el is menekülhetnének a harcból, talán még menedékre is lelnének egy eldugott osztályteremben. Talán túlélhetik ezt a csatát… Ginny szavait, miszerint segíteniük kell a Tanárnőnek, elnyomják a sikolyok és a durranások, így Nadine és Seamus abban a tudatban szalad tovább a folyosón, hogy velük van a vörös hajú lány is.
A második fronton Warren Tanárnő és Harry Potter maga küzd a túlerőben lévő ellenséggel, míg a két front között ott feszül egy harmadik is, melyet három Halálfaló próbál megtartani. Mara Caro talán egymaga túlnövi gonoszság tekintetében a másik kettőt. Sebesen forgatja pálcáját, könnyedén hajt végre nagy erejű átkokat, és könnyedén hárítja is azokat, azonban nemtörődömsége társai felé, pár könnyebb sérülést eredményeznek a kissé lomha Runcorn számára, aki sikeresen benyeli a boszorkány ártását. A felé repülő dárda kiszakítja talárját, és felhasítja felkarján a bőrt, de nem okoz nagyobb problémát. Mindenki mindenki ellen! Káosz a káoszban!
Harry és Warren Professzor talán épp Runcorn kiesésének köszönhetik az életüket, elvégre még is csak könnyebb kettő a kettő ellen harcolni, nemde? Potter, fogóreflexeinek hála könnyedén félreugrik a felé repülő dárda elől, ami így a szomszéd falba fúródik. Ekkor érkezik meg a segítség. A falon tátongó óriási lyukon keresztül újabb szereplő érkezik. Ginny Weasley sóbálvány átokkal veti magát a csatába, két tűz közé szorítva ezzel a Halálfalókat. A probléma csupán az, hogy átka lepattan Macnairról.
- Crucio! – kiáltja az egykoron Csikócsőr kivégzésére kirendelt hóhér, pálcáját a lányra szegezve.
Mindeközben odaát Nadine és Seamus lassan elérik a folyosó végét, ám hirtelen nem várt akadály kerül eléjük. Az egyik ablakon keresztül egy óriási kéz jelenik meg, melynek tulajdonosa, egy azon óriások közül, akik Voldemort Nagyúr parancsára érkeztek a Roxfort ostromára. A hatalmas lény mohón a diákok után kap. Nadinenak és Seamusnek vigyáznia kell, különben könnyen vacsorává válhatnak…

határidő: November 21.

sorrend:: n i n c s

A fal leomlása után nem győződöm meg arról, hogy a diákok teljesítették kérésemet, és menekülnek; csak belevetem magam a porfelhőbe. Csak egy gondolat jár a fejemben, hogy minél rövidebb időn belül, minél nagyobb fájdalmat tudjak okozni ennek a három, magát embernek nevező aljas féregnek. Előbb lennék öngyilkos, mintsem beálljak Voldemort csalósai közé.

A harc továbbra is egyenlőtlen, de valahogy... Előbb sokkal nehezebb volt küzdenem, csak a szerencsén múlt, hogy túléltem. Támadni szinte nem is maradt időm, teljesen lefoglalt a védekezés. Most azonban... Ekkor meglátok egy negyedik árnyat a porfelhőben, aki hozzám hasonlóan védekezik, és szórja átkait a három csuklyás felé. Igyekszem úgy kerülni, hogy egymás mellett álljunk, hiszen csak így kerülhetjük el egymás megsebesítését.

A leomló mennyezet miatti por lassan ül csak le, és csakis akkor tudatosodik bennem, hogy Harry Potter mellett harcolok, mikor már elég közel kerülök hozzá. Záporoznak az átkok mindkét irányból, de sajnos egyértelműnek látszik, hogy melyik oldal az erősebb. Egyre inkább csak védekezek mint támadok, és ugyan nem merek odanézni sem az idő hiányában, de úgy érzem, ezzel Harry sincs másként. Ekkor valaki Petrificus Totalus!-t kiált, és Runcorn is kiesik valami miatt. Ugyanebben a pillanatban feltűnik egy vörös üstök, és rájövök, hogy Ginny nem teljesítette a kérésemet. Nagyon féltem, mint minden diákomat, de közben iszonyatosan örülök is a segítség miatt. Így a harcnak lehet pozitív kimenetele is.

Valamelyik halafaló varázslata miatt dárdák röppennek a magasba, megcélozva vele több embert is. Én csak az engem támadóval tudok törődni, de az egy átok hatására szétrobban megannyi apró szilánkra. Harry felé nézek, aki egy kecseg mozdulattal hajol félre az őt támadó felől. Pillantásom az ablakra esik, és egy óriást látok közeledni az épület felé. Hamarosan kiesik a látoteremből, így csak remélni merem, hogy megkerüli a kastélyt.

Egy kiejtett főbenjáró átok hallatán visszacsapom fejem, és pillantásom egyből a halálfalóra téved- Avada Kedavra!- ordítom, és átadom magam az ölés örömének. Őszintén remélem, hogy célbatalál az átkom.

A folyosó megremeg, és még a porfelhőn át is látható, ahogyan egy vastag kéz nyúl be az ablakon.

[- Osruptum! –]

Porból lettünk, porrá leszünk!
Gyermekként végigülve egy istentiszteletet az unalmon kívül semmit sem éreztem. Nem volt nekem való ez a nagy szentség. De a legtöbb dologról nem alkothatunk véleményt, amíg ki nem próbáltuk…
Soha többé nem láttam templomot nappal, belülről, annak kifosztási szándéka nélkül.
De ez az egy mondat, ez beleírta magát gyermeki agyamba, és hosszú évek után most újra eszembe jutott.
Por és hamu. Ha ebből teremtődtünk az itt lévők többsége hamarabb szembekerül ősalakjával, mint akarná. Vagy, mert elég valami futótűzben, vagy, mert porrá zúzza a törmelék, esetleg egy óriás. És mi nekünk jelenleg ez utóbbi a legvalószínűbb.

Csak egy pillanaton és fürgeségemen múlik, hogy kitérek a vastag ujjak marokba szorítása elöl. Két szobor és egy ronda, de bizonyára értékes, falikárpit esnek áldozatául. Kár, lehetett volna olyan szerencsém, hogy mondjuk azt a szőke nőféleséget kapja el. De nem. Az óriások is csak azért vannak itt, hogy pusztítsanak. Az éppenséggel teljesen mindegy, hogy mit vagy kit. Persze nem a halálfalók bandájától vártam az ésszerűséget. De akkor is. Ha már ostrom, akkor legyen szervezett. De ez nem az. Cél; előkeríteni Harry Pottert. Mindegy hogyan, csak legyen meg. Nekem nem számít semmit, ez is csak egy meló, de az egészből szemmel láthatóan hiányzik a tervezés. Bezzeg, ha a mi bandánk végez el valamit az precíz. Az óramű pontossággal, hiba és zavaró tényező nélkül működik.

Az ormótlan óriás kéz ismét bedönt egy falat. Ujjai fürkésznek a folyosó kövein. Valamit keres. De nem találja. Üt még egyet. Immáron egy újabb terem nyílik meg a kövek legördülésével. És a kéz kiemel egy vastag fából készült szekrényt.
Mikor kicsit arrébb lép látom, hogy azzal próbálja meg eltalálni a lába körül, épp őt átkozó varázslókat és boszorkányokat.
Mikor a por kicsit leülepszik, végre én is meglátom az ellenséget.
A szőke nő mellett most már egy szemüveges fiú, és valamivel arrébb a folyosón egy vörös leányzó is harcolnak.
- Osruptum! – Kiáltom a csonttörő átkot a vöröske felé, de aztán gyorsan fedezékbe húzódom, így nem tudom eltaláltam-e.
- Umbra. – Mondom magam elé, és érzem, ahogy az árnyék körbe vesz. A porfelhő még elég nagy, így szinte fel tünés mentesen kerülök kettősük háta mögé.
- Umbra pulsum. – Töröm meg a varázslatot, mikor ismét némileg fedezékben vagyok. Majd a szőke nőre szegezem a pálcám. – Crucio! – Kiáltom.
És akkor meglátom, hogy a nő mellett harcoló fiú rémesen emlékeztet valakire, akit mindenki keres. Harry Potter. - Megtaláltam Harry Pottert!

[~Uhh… ez meleg volt. Biztosra veszem, ha nem kerülgettem volna réges rég annyit a gurkókat, akkor most nem kicsit lennék bajban. ~]

Túl sok reményt nem fűztem szerencsétlen kígyómhoz, de azért azt nem vártam, hogy ilyen egyszerűen, egy kés által haljon. Legalább valamilyen átkot használt volna, de nem. Ez a nő veszélyesebb, mint a másik kettő. Igen, így pontosabban megfigyelve két férfi és egy nő az ellenfelünk. Ám nem tudok sokáig bármin is gondolkodni, utolsó pillanatban még épp ki tudok térni a rám szabadított lándzsák elől.

~Uhh… ez meleg volt. Biztosra veszem, ha nem kerülgettem volna réges rég annyit a gurkókat, akkor most nem kicsit lennék bajban. ~

Tekintetemmel csak a pusztítást követtem, és nem sok kellett, hogy teljesen elsápadjak. Csak kapkodom a fejem annyi minden történik körülöttem. A halálfalókkal szemben védekező szőke nő már-már reménytelen helyzetbe kerül, ám a három támadónk közül az egyik megsebesül, ráadásul a saját átkuktól.

~ Bolondok… ez van, ha ész nélkül szórjátok a pusztítást. ~

Ha más nem, legalább egy kevés időt nyerünk vele. Odakintről folyamatos villódzás fénye lopja be magát a folyosóra, és egyre nyugtalanítóbb léptek döndülnek, közelednek. Persze nem gondoltam, hogy séta galopp lesz megszerezni a diadémot, de hogy pont egy ilyen csatába keveredjek… Ehh… Ám egy ismerős hang töri meg a csendet, ezer közül felismerném…

~ Ginny! ~

Fogalmam sincs, hogy hogyan került ide, eddig sikeresen tartottam meg a hidegvérem, de érzem, ahogy a félelem lassan újra a bőröm alá kúszik, hogy ellehetetlenítsen. Aggódva lesek ki a fedezékemből, és a távolban megpillantom vöröslő tincseit… immár biztos vagyok benne, hogy tényleg ő az, és nem csak a képzeletem játszik velem. De nincs időm az örömre, egy óriás - a korábbi döngések gazdája – játszi könnyedséggel bontja a folyosót. Brutális, ép ésszel fel nem fogható fizikai erővel születtek ezek a teremtmények. Agyi kapacitásuk viszont épp ezzel ellentétes, nem is csoda, hogy Voldemort ilyen könnyen harcra bírta őket. Rosszabbak bármily ostromgépnél…

A folyosó levegőjét újra por telíti, kabátom ujját az arcom elé kapva próbálok védekezni a fullasztó porfelhővel szemben, több-kevesebb sikerrel. Újra kilesek, ám immár csak a megsebesült halálfalót látom eredeti helyén. A másik férfi Ginny felé közeledve Crucio-val próbálja leteríteni. Tagjaim maguktól mozdulnának, legszívesebben odarohannék hozzá, ám tudom, hogy öngyilkosság lenne. Szerencsémre, mielőtt bolondságot csinálnék eddigi bajtársam, a szőke hölgy, visszakézből küldené őt pokolra. Csak a felvillanó zöld csóvát látom… tudatomban visszhangzik az Avade Kedavra…

~ EZ NEM LEHET! ~

Teljesen ledöbbentem, nem hiszem el, hogy ő is a mi oldalunkon harcol, és ennek ellenére olyan természetességgel mondta ki a halálos átkot mintha csak ő maga is egy Halálfaló lenne. Késlekedésem, megtorpanásom majdnem végzetesnek bizonyult. Az eddig még jóval arrébb tevékenykedő ördögi nőszemély hirtelen a semmiből tűnik elő. Hogy mikor és hogyan lett ide? Fogalmam sincs. Az óriás pusztítása teljesen elnyomta a távolabbi hangok nagy részét. De a nő itt volt előttem teljes életnagyságban, csupán néhány lépés választott el minket. Pálcáját az eddigi ellenfelére szegezte, hogy a kínok kínjával ajándékozza meg az ellenszegüléséért… és ekkor találkozott a tekintetünk. Láttam a szemeiben a megvilágosodást. Felismert… kiáltása végigzengett a folyosón. Nem maradt választásom, nem hibázhattam…

- Pherecitius mangicus! -  szegezem mellkasára a pálcámat, majd újra fedezékbe húzódom.

~ Ginny, tarts ki kérlek! ~

[– Protego!]

A káosz követhetetlen méretűre duzzad körülöttünk. Késve veszem észre a fiatalembert, aki a professzornővel együtt igyekszik megvédeni a Roxfort becsületét. Vajon mit keres itt? Azt hittem, fontos dolga van, azt hittem, kutat valami után – ehhez képest most kockára teszi az életét velünk, mintha más dolga nem is lenne. Azért el kell ismernem, örülök, hogy itt van. Tagjaimban már csak a látványára is nyugalom árad szét, az a fajta mámoros, csalfa biztonságérzet, mint amilyet a Titkok Kamrájában is éreztem, tizenkét évesen. Amikor felocsúdva megpillantottam Harry sebhelyes homlokát, koszos arcát, zilált hajtincseit… az a tizenkét éves kisfiú felnőtt, nagyon sok minden megváltozott, de azóta is mindig ott áll a veszély, a kalandok sűrűjében. Ma is. Most is.
Ám a gondolataimat egy hangos ordítás, egy öblös férfihang szakítja félbe. Crucio, kiáltja egy fekete taláros alak, pálcáját egyenesen felém lendíti, nekem pedig nincs hová menekülnöm… az átkom visszapattant róla, fogalmam sincs, mi történhetett, a rám szegeződő fegyver látványától azonban ösztönösen cselekszem.
– Protego! – sikoltom, pálcámat fölfelé rántom, fél kezemmel reflex szerűen az arcomat védem, mintha csak attól tartanék, a főben járó átok a koponyámba csapódik… bár csak attól kéne félnem! Az idei évben számtalanszor volt alkalmam megtapasztalni, milyen érzés, ha valaki perverz örömét leli a kínjaidban – többek közt ezen atrocitások elől költöztem a Szobába. És, mert a többieknek szükségük volt rám, épp mint nekem rájuk. Ez Dumbledore Serege, többé nem egy kamaszbanda, ahogyan azt édesanyám előszeretettel hangoztatja, felnőttünk a feladathoz, készek vagyunk, harcolunk, küzdünk…
Veszítünk? Abba inkább bel sem merek gondolni, mert mi, ma este történelmet írunk. Ez egészen biztos. A kezünkbe vettük a sorsunk, és nem hátrálunk meg, bármi történjék. Bármi.
Ám a halálfaló átkát végül nem én védem ki, egy egészen más esemény zavar meg mindkettőnket. A professzor pálcájából kilövellő zöld, halált hordozó csóva, ami egy szívdobbanásnyi időre megvilágítja a folyosót, a falban keletkezett hatalmas lyukat, a betört ablakon át látható hatalmas pusztítást, megannyi ember körvonalazódik a pázsiton, monumentális óriások és vérszomjas lények között…

Hirtelen töméntelen mennyiségű por és törmelék száll a tüdőmbe, megzavarodva fuldoklom a kidöntött falat bámulva, a támadóink is az óriási kézre merednek, melynek ujjai szörnyű, izmos póklábakként szaladnak végig a folyosón, keresve egy testre, ami… fúj!
– Seamus! Nadine! – hangom élesen hasít a káoszba, szinte sokkos állapotba kerülök a gondolattól, hogy talán az ujjak gazdájának másik markában már ott fityeg egy társam. Ám mielőtt a válasz megérkezhetne, újabb átok röppen felém, ezúttal a nő pálcájából, és egyszerűen nem vagyok elég… gyors, hogy elkerüljem. A szúró fájdalomról, ami a bal vállamba hasít, rögvest eszembe jut egy másik eset, egy másik estén, egy másik folyosón, és Brandon Gray főinspektor arca. Vajon összebeszéltek ezzel a hárpiával?
– Vinculum! – kiáltom, pálcás kezem a nő csuklójára szegezve, s bár a bal vállam sajog, majd megőrjít a fájdalom, már közel sem olyan rossz a helyzet, mint azon az éjszakán volt, Owen Redway társaságában. Nem fogok gyengének, sebezhetőnek mutatkozni előttük! Fedezékbe húzódom, a sérülésemet azért nem ártana megnézni, de ráérünk, az adrenalin egyébként is elkendőzi a csontomig hatoló kínt - már amennyire lehetséges.
Ám a következő másodpercben már nem az én kiáltásom tölti meg a levegőt…
– Silencio! – szegezek pálcát a nőnek az émelyítő porfelhőn keresztül, de már elkéstem. Jaj, Harry – most mi lesz?

[- Elbújni?]

Bármennyire is elszánt vagyok és nem épp ma kezdtem a harcot, hiszen ellenálló voltam, ami most zajlik, az pillanatnyilag tűlnőtt rajtam, sőt rajtunk, hiszen sem én, sem Nadine nem tudjuk tartani a frontot a túlerő ellen jelen pillanatban. Kifulladtunk, több halálfaló lövi halálos átkait minden irányba, a káosz totális és sarokba is szorultunk. Jobb megoldás nincs, a deus ex machina érkező Warren tanárnő fedezete alatt jöhet hát a taktikai visszavonulás, kirobbantjuk a falat, ezáltal porfelhőt idézve elő ami tovább fedez minket s így, miután úrrá lettünk lélegzetünkön és látásunkon, a másik folyosón Ginnyvel futunk össze, szó szerint. Pillanatra megállunk, legalább kifújhatjuk magunkat, értékes másodperc ez, s élek a lehetőséggel, hogy javasoljak valamit, hiszen a tétlenséget és a kétségbe esett rohangálást nem tartom kenyeremnek s a szám is elég nagy hozzá, hogy valamivel elő akarjak hozakodni. Ginny válaszára azonban futástól kipirult arcom még jobban vörösre vált, ahogy elönti a vér, pálcámat görcsösebben szorítom.
 - Elbújni? – hitetlenkedve csattan a rövid kérdés. - A fedezék nem búvóhely, hanem pont, ahonnan felvehetjük jobb esélyekkel a harcot! – mérges lettem, felpaprikázott, hiszen nem gyávaságból mondtam, amit… Csak a nélkül szeretném felvenni a harcot, hogy elpatkoljak. Meg akarom állítani a nyomorultakat, de ahhoz nem kell a képükbe rohanni. Pont elég, ha üldözés közben felkínálják magukat és kereszttűz alá vehetnénk őket… Warren tanárnő mellesleg nem véletlenül kapta a posztját és azt láttam, igen jól boldogult, gondolom talán követ is minket, mert netán neki is valami hasonló fordult meg a fejében. Ugyanakkor idő nincs sokat filózni, megindulok s Nadine is és remélem, hogy Ginny is belátta, amit mondtam. Rázkódások enyhült hullámai érik az épületet, amit annyira még nem is észlelünk, hiszen mással vagyunk elfoglalva, a szemem ideális rajtaütési pont után kutat, hiába. Ebből a folyosó vége felé iszonyatos csörömpölés zökkent ki: üvegszilánkok repülnek szét, az ablakkeret hajdan volt darabjaival, meg a falból is felszabadul a por. Mocskos, szakadtas , hajdan fehér ingemmel borított karom ösztönösen emelem az arcom elé s jól is teszem: érzem, hogy bizony súrolja egy-egy fa, vagy fém törmelék, ami az ablakból származik. Csak karcolások, de amint záporuk eláll s pálcám előre szegezve emelem el balom, látom, hogy mi közelít felénk. Oldalra sandítok gyorsan, hogy felmérjem a többiekkel mi a helyzet: Ginnyt nem látom. Ha lenne időm sopánkodni, biztos azt tenném, de most csak a bőrünk mentésére gondolok.
- Confringo! – könnyű célpont az óriás keze: a komoly erejű robbantó átok csak el fogja tántorítani attól, hogy megfogjon minket, legalább addig, amíg odébb húzódunk.
- Nadine! Figyeld a hátunk! – hátrálva indulok meg, hogy amennyire lehet kívül kerüljek a kéz hatáskörén, de figyelni akarom, ezért háttal. Nadine majd a faltörés fel fedez, ahol a harc dúlta folyosó van. Remélhetőleg.

[- Crucio!]

„Az emberiség története meghatározóan inkább a tönkretételek, a rombolások, a pusztítás és leigázások története. Az emberré válás folyamatába mintha programhiba telepedett volna.”
Nézni azt, ahogy mi magunk is szörnyeteggé válunk a háborúban…Harcolunk, egy nemesebb eszméért, de közben azzá válunk, ami ellen küzdöttünk. Warren professzor átka átszakított egy falat a Halálfalók és a Rend között. Mintha összemosódott volna a két oldal. Persze senki sem teljesen fekete, és senki sem elég fehér ebben a világban, ám mindaddig volt egy bizonyos pont, ami jól elhatárolta ezt a két szembenálló oldalt egymástól. Az, hogy Lorraine Warren átérezte az ölés okozta örömöt, és átadta magát az élvezeteknek, egy igazán szomorú tény. Újabb tiszta lelkű embert vesztett a Rend…
Macnair főbenjáró átka célba talált, egyenesen a Weasley lány vállát találta el, így a csontig hatoló fájdalom onnan indult ki, ott fejtve ki legnagyobb hatását. A Halálfaló láthatóan kéjes örömét lelte a véráruló Weasleyk utódjának szenvedésében, és újabb csapásra készült. Pálcáját a lány szívére szegezve ismét elharsogott egy Cruciot. Ginny csupán reflexből emelte pálcás kezét, ám a védőbűbája olyan erős lett, hogy letaszította Macnairt a törmelék halomról, amin állt.
Egy zöld fénycsóva süvített végig a folyosón. A leomló kastély romjai között partizánként küzdők sorra húzták le a fejüket. Az átok pedig elzúgott fölöttük, majd hangos robajjal, újabb lyukat ütött a folyosó falán. Újabb porfelhő ereszkedett a harcosokra, pár másodpercre abbamaradtak a durrogások, hiszen nem volt egy tiszta célpont sem, és mindenki tanult Runcorn és a dárda esetéből. Mara Caro kihasználta a pillanatnyi tűzszünetet, és árnyékba vonta magát, hogy aztán hangtalanul lopakodhasson az ellenség háta mögé. Terve sikerült, s ezáltal két tűz közé szorította Warren Tanárnőt és Harry Pottert.
A por elült, az árnyék lehullott, a tolvajnő pedig támadásba lendült.
- Crucio! – kiáltotta, és átka ezúttal betalált. Warren Professzort váratlanul érte az orvtámadás, és hátba, egyenesen a gerincébe kapta az ártást. Fájdalmas sikoltás hallatszott, a Tanárnő pedig egy felborult szekrény mögé esett, ezáltal fedezékbe került a másik kettő Halálfaló elől.
Eközben Mara Caro szembekerült Harry Potterrel. A vér, verejték és a vastag porréteg ellenére is könnyedén felismerte a Kiválasztottat.
- Megtaláltam Harry Pottert! – kiáltotta, ám ezzel egy időben acélbilincsek fagytak a csuklójára, az említett Harry Potter és Ginny Weasley jóvoltából. Ám pálcája már mozgásban volt, a belőle kiinduló átkot pedig már nem vonhatta vissza. Csupán célozni nem tudott megfagyott kezével. Átka a feje fölötti plafonszakaszba csapódott, vakolatdarabokat zúdítva magára.
Egy szusszanásnyi idő a front egyik szakaszán.
Eközben az óriás támadásba lendült. Seamus kezébe vette az irányítást, és ügyesen szlalomozva a hatalmas ujjak között, Nadinet a kezénél fogva húzva maga után, már majdnem a folyosó végéig jutott. Az óriás időközben viszont észrevette a folyosón menekülő, számára parányi emberkéket, és a pár perccel korábban felkapott szekrényt egyenesen feléjük hajította. Meglehet célt tévesztett, Nadine mégis felsikoltott, és Seamus érezte, hogy egyre nehezebbé válik a lány. Hátrafordulva igazán csúnya látvány tárult a szeme elé. A lány lábából hatalmas faszilánk állt ki, mely a szétrobbanó szekrényből szakadhatott ki. Gyorsan járta át Finnigant a düh. Pálcáját az óriás kezére szegezte, majd elordította magát.
- Confringo!
Hiába, Seamus mindig is mestere volt a robbantásoknak, tökéletesen kivitelezett varázslatot hajtott végre. Vér és húscafatok borították be a folyosót, majd kísérteties, tompa puffanás hallatszott, ahogy az óriás egyik ujja a földre hullott.

határidő: December 14.

sorrend:: n i n c s

[~ Protego maxima, protego maxima, protego maxima ~]

A nő nem lett jégszobor… a porfelhőn keresztül érkező átok az enyémmel kapcsolódott, és az eredmény számomra is meglepő volt. Nem emlékszem, hogy találkoztam –e korábban ilyesmivel, bár az az igazság, most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ez irányban az emlékeimben kutakodjam. Végül is… ami számít, az sikerült, ezt a pokoli nőszemélyt egy jó darabig kivontuk a forgalomból. Csuklóira elpusztíthatatlan bilincsek fagytak, amíg ki nem olvad a keze semmit nem tud tenni… ez legalább elegendő időt biztosít a leszerelésére. Ám a pálcája már mozgásban van. Tudom jól, hogy elugrani lehetetlen… csak egyetlen gondolat jár a fejemben, ahogy a pálcámba kapaszkodom. Jól kell időzítsem a védő bűbájt, mert nem egy Rictumsempra lesz a korai karácsonyi ajándékom.

~ Protego maxima, protego maxima, protego maxima ~

Ám a pokoli szerencsém úgy néz ki még mindig velem van. A befagyott csuklók korlátozzák a pálca mozgását, és a nekem szánt átok a nő fölötti mennyezetbe csapódik, abból szakít ki nagyobb darabokat. Ez nekem épp elég, a ráhulló törmelék, a mozgásképtelenné tett kezek elegendő előnyt adnak a menekülésre.

Nem tudom… ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből Ginny sikolyát, a másik féreg valamelyik átkával biztosan eltalálta.

- NEEEEEEEEEEEEM! – ordítok. Érzem ahogyan a fejembe tódul és dübörög a vér. Szívdobbanásom mint pergő dob zakatol a fülemben, őrült tempót diktál, és én engedek neki. Oldalra pillantok a szekrény fedezékében elpilledt nő felé. Nem tudom hányadán állok vele. Nem ismerem… az előbb halálos átokkal próbálkozott… lényegtelen, hogy nem talált… képes volt megidézni. Ölni akart. És ez veszélyessé teszi, ám a célpontja az egyik halálfaló volt… ellenségem ellensége… a barátom? Nem, azt nem mondanám, de jelenleg közös rossz ellen harcolunk. Nem bíznám rá az életem, ezek után pláne nem, de most szükségem van a segítségére. Meg kell mentenem Ginnyt.

- Mennünk kell, most! – kiáltom felé, és kérőn nézek rá, de csupán egy szívdobbanásnyit… nem várok választ, hisz látom, a számomra Kedvest további átkokkal ostromolják.

Előre vetem magam. Pálcát forgató kezem némán és pokoli gyorsan cselekszik. Futás közben a Ginnyt célba vevő fekete taláros rettenetre zúdítom minden haragom.

- Saggitiis Dominorum – mormolom a fogaim között.

Még ha ismeri is az ellenátkot, nem hagyok esélyt a menekülésére. Hiába fog védekezni, tudom jól. A következő mozdulatsorral egy Kötőhártyagyújtó-átok az mit útnak indítok. Célom, hogy Ginny mellé érjek. Cikázok a törmelék között, hogy elsuhanjak a remélhetőleg harcképtelenné tett férfi mellett. Reflexeimre, gyorsaságomra bízom magam. Ám, ha mégis védekezésre kényszerítenének, oldalra, valamilyen fedezék felé vetődöm, hogy újra a Protego maxima bűbájommal mentsem az irhámat.