|
Cím: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2013. 10. 28. - 09:05:29 THE COLOUR QUITS AND ALL INVADE US... JÁTÉKOSOK: Jó oldal:
Rossz oldal:
SORREND:
TÍPUS:
HELYSZÍNEK:
REAGHOSSZ:
JÁTÉK IDEJE:
VESZÉLYEK:
NJK-K HASZNÁLATA:
KALANDMESTER:
A Nagyterem falait jéghideg hang zengte be. - Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. – Éjfélig kaptok időt. A kastély felbolydult. Az egykori iskolából erőd, az iskolapadokból védősánc, az ősi szobrokból és páncélokból előőrs, a diákokból pedig katonák lettek. Valóságos tébolyda, egy szürreális álom. És teljes a káosz! A tanári szoba ajtaja előtt porrá zúzott kőszörnyek hevernek. Harry Potter mit sem törődve a romokkal, átvág a folyosón. Csupán egy valami jár az eszében: meg kell találnia barátait, Ront és Hermionét. Azonban ahogy elhalad a tanári előtt, tekintete megakad egy ormótlan kődarabon, a csata hősi áldozatán, a szobát óvó szobor arcán. A látvány feléleszt benne egy régi emléket, mely kitöröl belőle minden mást. A hetedik emeletre kell mennie, ott találja majd, amit keres. A kis túlélő futásnak ered. A Szükség Szobája lassan kiürül, a várvédőkké avanzsált rendtagok és diákok szétszéledtek a kastélyban, egykori osztálytermekben, hálókörletekben, mosdókban vívva meg a varázslótörténelem legnagyobb csatáját. Csupán egy ember árválkodik még az egykoron a DS edzéseinek otthont adó szoba előtt. Ginny Weasley szülei parancsára maradt a Szükség Szobájában, de a benne égő tűz, a griffendéles szív háborúba hívja. Hirtelen sikoltás hallatszik a közeli folyosóról, aztán a falak megremegnek, majd hangos robajjal berobban a falikárpit mögötti rész, kődarabokkal, textilcafatokkal és porral borítva be mindent. Több sem kell Weasleyék egy szem lányának. A robbanás irányába ered. Albert Runcorn széles, agresszív mozdulatokkal lengetve pálcáját, átkok tömkelegét szórja a folyosón fedezékről fedezékre vonuló diákokra. Nadinenek még épp sikerül elugrania egy átok elől, és behúzódni egy ódon szekrény mögé, amikor is megjelenik a színen Walden Macnair. A hóhér megcélozza pálcájával a hollóhátas lány segítségére siető Seamus Finnighant. Vörös fény villan, sikoltás hallatszik, repedezni kezdenek a falak. Az átok célt tévesztett. Ekkor érkezik meg Mara Caro, kivont pálcával, nyomában Lorraine Warren. A Sötét Varázslatok Kivédése tanárnő gyorsan felméri a helyzetet. Egyszerűen nem tétovázhat. Meglehet, hogy háromszoros a túlerő vele szemben, de kötelességének érzi, hogy megvédje a diákokat. Seamus és Nadine egymásra néznek. Sarokba szorították őket, tudják jól. Csupán egy kiút van. Pálcájukat a repedező falra szegezik, majd elordítják magukat. - REDUCTO! A porfelhő rejtekében esély nyílt elmenekülni a halálfaló hármas elől. határidő: november 7. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Lorraine Warren - 2013. 11. 02. - 13:45:12 Este van, a kastély csendes. Majd rövid időn belül kitör az őrültek háza. A szobámban ülök, amikor a falak megremegnek, és tudom, hogy azonnal indulnom kell segíteni. Éppen kilépek a folyosóra, mikor őrült látvány tárul a szemem elé: két halálfaló pár diákot kínoz. Emberek özönlenek ki ide, így elmenekülnek. Hogy ezt miért teszik, nem tudom. Gyáva népség, undorodom tőlük. Futva indulok meg utánuk.
Hamarosan a hetedik emeleten találom magam. Ekkor jeges hang zengi be a kastélyt. Ha rajtam múlik, nem adjuk ki Harryt. Fogalmam sincsen, hogy hová tűnt az előző kettő Halálfaló, most azonban egy harmadikat látok meg magam előtt futni. Mara Caro. Kivont pálcával eredek a nyomába. Mikor betoppanok az egyik folyosóra, szörnyű látvány tárul a szemem elé. Két Halálfaló, ha jól emlékszem Runcorn és Macnair támad a helyszínen lévő diákokra. - El innét!- kiáltom a diákoknak, és villámgyorsan igyekszem mindkét férfi, és Mara felé is egy-egy rontást küldeni. Inkább én, mint a gyerekek. Pálcámból záporoznak az átkok, és a védőbűbájok. Biztos vagyok benne, hogyha nem lennék auror, már nem élnék. A párbaj nagyon egyenlőtlen, sokszor csak centinken múlik az életem. Valaki átka felszakítja taláromat. Újult erővel küldöm a különféle átkokat, nem kivételezek. Nem ész nélkül varázsolok, csak a Halálfalók felé szórom varázsaimat, melyek között elég sok főbenjáró átok is található. A két diák eközben egy Reductoval beszakítja a mennyezetet. Iszonyatos porfelhő van. Odaugrok hozzájuk, és heves mozdulatokkal húzni kezdem őket- Erre!- mondom nekik halkan, és futva menekülünk. A folyosón megpillantom Ginny Weasleyt, és majdnem elkáromkodom magam. Botorság volt erre a folyosóra jönnie. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Nadine Moreau - 2013. 11. 03. - 12:32:26 Mi a franc! Mi a franc! Mi a franc! A káosz közepette egy tejfelszőke hajú tizenöt éves fruska próbál kisprintelni a tömegből. Érzéketlenül félrelök bárkit, nem is érdekli, hogy kik mellett halad el. Lélekszakadva fut a folyosókon: egy embert keres. Csak egyet, mégis húszezer másik idióta fut vele szembe, és egyik sem az, akit keres. A hatodik emeleten jár, amikor párbajozó mágusokba fut, de mielőtt ő is belekeveredne, észrevétlenül elsuhan mellettük, azok pedig a harc közepette nem is figyelik. Kiér a lépcsőházba, felcaflat a hetedikre, és beront az ajtón, de azonnal megtorpan. - A büdös k*rva életbe... - suttogja, és földbe gyökerezik a lába. Igen, ez a lány én vagyok, Nadine Moreau, és épp a romokban álló, szétbombázott folyosót bámulom, ahogy pár talán névtelen, talán ismerős ember vív élet-halál harcot. Első gondolatom, hogy visszafordulok, de jól tudom, hogy nem tehetem, hiszen, akit keresek, az itt van ezen az emeleten, a tömeg túloldalán. Remélem... A döbbenettől még mindig megfagyva próbálok nekiindulni, de nem mozdulnak meg a lábaim. Hirtelen az egyik fekete köpenyes, batárnagy szőrös mágus szemközt néz velem. Mint akibe egy nagy adag adrenalint fecskendeztek volna, úgy felocsúdtam, és pálcámmal azonnal céloztam. - Stupor! - ordítom, és elkezdtek felé futni, az átok gyönyörű pontossággal gyomorszájon találta a férfit, így mit sem törődve vele, elszáguldok mellette, és belevetem magam a tömegbe. A harc közben próbálok olyan helyzetben maradni, hogy ne kerüljön senki se a hátam mögé, de ez sajnos majdnem lehetetlen. Életemért küzdve, elfog a halálfélelem, és a rettegés, de az adrenalin valahogy túlnövi ezeket az érzéseket. Épp időben elugrok egy átok elől. Automatikusan "beesek" egy szekrény mögé, de ezzel magam alatt vágva a fát. Ha most valaki idejön, és szembenéz velem, végem. Hamar eluralkodik rajtam a pánik, gyors gondolatok cikáznak át fejemen. Ki menjek? Maradjak? Ekkor hirtelen bevágódik mellém valaki, és hirtelen úgy érzem, hogy eljött a vég, és meghalok. De nem! Természetesen Nadine, megint befostál ahelyett, hogy hősként küzdj! Igazán büszke lehetsz magadra... - Seamus! - örülök meg, és legszívesebben a nyakába ugranék, amiért nem Halálfaló. Kintről kiáltozásokat, és átoksuhogásokat hallani, így egyre biztosabbá válik, hogy ki kell jutnunk innen. Seamusre egymásra nézünk, és mintha ugyanarra gondoltunk volna a pálcánkat a falnak szegezzük, és egy hatalmas ordítással kirobbantjuk a falat. A kőtörmelék szanaszét repül, egy-két kisebb darabka el is talál, amit egy nyögéssel konstatálok. A hirtelen felszabaduló porrengeteg eltömíti légjárataimat, erősen köhögni kezdek. Lehet mégsem a legpompásabb ötlet volt... Nem bírom abbahagyni a köhögést, és jóformán semmit nem látok abban a pár pillanatban. Tudom, hogy a robbanás elég nagy volt, így feltűnő is, át kell mennünk a keletkezett lyukon. Egy lépést teszek, megbotlok, de talpon maradok. Ekkora valaki hirtelen megragad, és átvonszol a keletkezett lyukon. A másik folyosóra kijutva futni kezdünk és akkor ismerem fel Warren professzort. Még utolsókat köhögve követem a tanárt, amíg szembe nem jön velünk Ginny Weasley. - Ginny! - szólítom nevén megkönnyebbülten. Pedig nincs miért megkönnyebbültnek lenni, hirtelen egy átok suhan el mellettem, és hogy eltalálja e Ginnyt, azt nem tudom. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Harry Potter r. - 2013. 11. 04. - 09:54:14 Időre volt szükségünk, meg kellett találnunk a kastélyban elrejtett horcruxot, így elváltam hát Miotól és Rontól. Kisebb kitérők után szerencsémre Hollóháti Helánától megtudtam, amire szükségem volt… a többi aztán már jött magától, az édesanyja diadémjáról van szó, és hogy Voldemort a Roxfortban rejtette el, mikor még jóval korábban Tom Denem-ként visszatért, és tanári állást kért Dumbledore-tól.
~ Csak akkor lehetett! Végre megvan az új cél, megtalálni a diadémot… hogy hol lehet? Ez jó kérdés, de ezen az úton már tovább indulhatunk. Már csak meg kell találjam a barátaimat, hogy elújságoljam a jó hírt. Aztán együtt ezt is megoldjuk. ~ Sietve haladtam folyosóról folyosóra. Egy árnyat pillantva ösztönösen mozdultam az ablaktól minél messzebbre… ez volt a szerencsém. Ám Hagrid amilyen viharosan érkezett – már ha viharosnak nevezzük azt, hogy egy ablakon keresztül bevágódott a folyosóra, és egy szempillantás alatt majdhogynem matricát „varázsolt” belőlem – Agyar nyomában legalább olyan gyorsan távozott is. Csak néhány szót tudtunk váltani, miközben kísért, de elmúlt éjfél és elszabadult a pokol. Az ostromlók serege átkaik végeláthatlan tengerével feszültek az iskolát körülölelő védőmezőnek, ami hamarosan összeomlott, és ádáz csata vette a kezdetét immár a falakon belül. Egy kődarab mellett haladtam el, mikor az az arc, az az összetöredezett, repedésektől csúfított, megcsonkított szobor maradvány egyszerűen megbénított. A csata első áldozatainak egyike, ki „életét” áldozta az iskoláért és lakóiért. Ám ennél sokkal többet tett… egy jel volt. Egy olyan jel, ami emlékezetem sötét mélyéről egy rég elfeledett eseményt emelt fel, s lassan leporolta, ahogy az akkori szürke eseménysorok újból színekkel teltek meg, és elevenedtek meg lelki szemeim előtt. - A szükség szobája – suttogom magam elé… - emlékszem már, tudom, hogy hol van a diadém! Persze, logikus. Voldemort lehetett annyira beképzelt, hogy azt higgye, rajta kívül más nem találhatja meg ezt a helyet a Roxforton belül. Kezemben még mindig a pálcám szorítom, futva rohanok a lépcsőkön, hogy minél hamarabb felérjek oda, s remélem társaim is hamarosan megérkeznek, bármerre is járnak. Tudom, hogy így lesz, hisz náluk van a Tekergők Térképe, így biztosan megtalálnak. Futtában még látom, ahogyan ismerős arcok tartanak az ellenkező irányba. Neville, Bimba professzor és még egy maroknyi diák cserepes mandragórát visznek, hogy égi áldásként az ostromlók közé hajítsák azokat. Nem irigylem a majdani célpontokat, az a visítás a fülvédőkön keresztül is borzalmas, nem hogy anélkül, de sajnálni nem tudom egyiket sem, megérdemlik, még akkor is, ha esetleg csak félelemből cselekszenek. Útközben persze be-besegítettem egy-egy harcoló csoportnak, kábító átkokkal szórva meg a támadókat, ám sehol sem időztem tovább, bármennyire is szerettem volna nem lehetett. Legyen bármilyen rossz, és furdaljon a lelkiismeret, de a horcrux elpusztítása a legfontosabb, anélkül nem győzhetünk, minél hamarabb a rejtett helyiségbe kellett jutnom. Sikolyok hasítanak a folyók csendjének, és az időnként visszhangzó morajlásának párosába. Miora és Ginnyre gondolok. Egyikükre legalább vigyáz az a mihaszna Ron, ám remélem nem esett semmi bajuk… Már majdnem felértem, mikor remegés rázza meg a folyosót, majd az azt követő robaj hangja süvít végig az előttem húzódó folyosón. Nincs időm gondolkodni, hisz valami baj történt, és pont arra ahová én is tartottam. A fal mellett futva közeledem, ahogy a remegő fáklyafénynél alakokat látok. Az egyik oszlop fedezékébe húzódom, hogy felmérjem a terepet. Két csoportot látok, három halálfaló a folyosó hozzám közelebb eső részén, és a lassan feloszló porfelhőben még két másik embert, akik az oszlopok és beugrók fedezékében próbálnak menedékre lelni. Ám még köztem és a halálfalók között is van valaki, aki elkeseredett küzdelmet folytat a három ostromlóval. Cikázó átkok fénye világítja be a folyosó homályosabb részeit… látom, hogy az egyik oszlop tövében már alig tartja magát, segítenem kell, egyedül nincs esélye. Csupán egy pillanatra gondolkodom, aztán azonnal cselekszem. - Serpensortia! – kiáltom, ahogy az oszlop árnyékából előlépve a középső halálfalót megcélzom átkommal. Nem is figyelem, hogy mi történik a pálcám végéből megjelenő és a halálfalók felé suhanó kígyóval. Ha szerencsém van célba ér, ha nem az sem baj, elterelésnek tökéletes volt. Ezzel időt nyertem az egyedül harcoló nőnek. Zavarodottságukat kihasználva megpróbálom harcképtelenné tenni a bal szélsőt. - Stupor! – aztán azonnal fedezékbe húzódom, mielőtt visszatámadhatnának. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Mara Caro - 2013. 11. 06. - 17:20:10 Késem pengéjén villan a vén kastély fáklyáinak fénye. Ahogy végignézek rajta, valamit mintha megcsillanni véltem volna a szürke törmelék alatt.
A lány szeme élettelenül tekint a plafon magaslatába, szőke haját ragacsos masszává tapasztotta a vér. De a nyaklánca szép. És talán értékes. De, ha nem, az se baj, majd Josefina játszhat vele, ha akar. Nem ez az első zsákmányom a mai nap. Niconak igaza volt, valóban nagy szajré van a buliban. Ez a dolog kétszeresen is megéri; annyi önimádó, beképzelt ficsúrt ölsz, amennyit akarsz, és nem kérdéses, hogy megfizetik a munkád. Csak ne légy rest lehajolni a zsákmányért. Sosem értettem azokat, akik magáért a gyilkolásért ölnek. És nem csinálnak semmi egyebet csak átkokat szórva esztelenül rohangálnak a folyosón. De, ha már az ember veszi a fáradtságot rá, hogy kioltson egy életet, azt csinálja precízen. És semmit se hagyjon kárba veszni… Ezt a medált is a nyakamba akasztom a többi közé. Gyűjteményem majdhogynem zenét játszik, ahogy tovább haladok a folyosón. Ez a szakasz néptelen ugyan, de egy sarokkal odébb nagy puffogtatás lehet, mert a hangja szinte minden mást elnyom errefelé. Pengémet szoknyámba csúsztatom, pálcámat előre tartom. Ha még sokáig ácsorgok tétlenül a hírnevem bánja. Nehogy már Mara Caro-t lustának, vagy nehogy már még rosszabb; gyávának bélyegezzék… Semmit sem kérdezek. Csak mondom. - Draconis flatus! – És pont nem érdekel, hogy a hatalmas lángnyelv kit vagy mit talál el. Akiban volt annyi kurázsi, hogy halálfalónak állt, abban legyen annyi fürgeség, hogy elugrik egy irányozatlan átok elől. Túlélni tudni kell. És ezek megint csak kölykök. Meg valami túlbuzgó tanító néninek álcázott unalom. Aztán kiderül, hogy mégiscsak meglepően ügyes. Hát, ez sem házibűbáj használatot tanít… És bár, mindig is jó pálcaforgató hírében álltam, most szembesülnöm kellett vele, hogy azért akad ellenfelem. De győztem volna. Győztem volna, ha nem zavar meg az a hirtelen jött robaj, és a törmelék, amely robbanásszerűen szántott végig látóteremen. Azok a kibaszott kölykök felrobbantották a falat! A portól semmit sem lehetett látni. Bár az egyik irányból némileg nagyobb fény jutott a helyiségbe, így, arra indultam. Nem hagyhatom meglépni a kis rohadékokat. És azt a nőt sem. Látni akarom, ahogy vége. Ahogy vége az összes idegesítő kis semmirekellővel együtt. Pálcámmal egyfolytában szórom átkaimat. És az imádott késem is ismét előkerült szoknyámból. Ha lehet, ezzel még ügyesebb vagyok, és furcsa magabiztosságot ad az, ahogy kövekkel díszített markolata a bőrömhöz ér. Ez volt az első zsákmányom. A bátyám nézte ki magának. És mivel kicsi voltam és fürge, hát engem bízott meg a feladattal. Miután megszereztem, nem vette el. Azt mondta szükségem lesz rá. Megtanított, hogyan használjam. Jól is jön, mikor egy kígyó kerül elő a semmiből. Mi a szart tanítanak itt, hogy még kígyójuk is van? Ami nem él sokáig… Így ismét a nővel foglalkozhatok. De, mintha megláttam volna valakit ahogy hirtelen kinyúl egy fal mögül, majd gyorsan vissza is tér oda. - Hasta impetus! – Repítek lándzsákat csak úgy a vélt alak felé a folyosón. - Runcorn! Runcorn! Ne légy már süket! – rántom meg a fazont. – Te! Ott is van valaki! Tüntessük már el ezeket a nyeszletteket! Keressünk már valami jobb célpontot! Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Seamus Finnigan r. - 2013. 11. 06. - 20:25:13 Káosz. Ezzel lehetne a legjobban leírni azt, ami körülöttem kibontakozott az elmúlt időben. Nem is nagyon tudom, hogy keveredtem a hetedikre, az előző emlékem még a pirotechnikai védekező hálózat elhelyezése volt, meg az összekötő híd felgyújtása, majd egyszer csak itt találom magam. A lábam vitt bizonyára, miután hallottam a burok megroppanását, s hogy fent már dúl a harc. Mert nekem mindenképp bele kell temetkeznem, érzem, ahogy elkap a gépszíj és a harc adrenalinbombája után kell fejest ugranom egy szakadékba. Akartam, hát tessék? most itt van, átkok röpködne minden irányba, falba csapódnak, pajzsbűbájokról kapnak gellert. Kénytelen vagyok fedezéktől fedezékig haladni, miközben pálcám görcsösen markolom s már-már célzás nélkül dugom ki rövid időre egy sarok mögül a pálcám.
- Stupor! - kábító átkokat küldök gondolkodás nélkül fedezékemből abba az irányba, ahonnan felém érkeztek az átkok, majd gyorsan be is rántom kezem. Ekkor pillantok meg egy szőke villámot, ami az én sarkom közelében lévő szekrény felé lendült s kék-ezüst villanásokat is a gyorsan mozgó alakon. Semmi kétség, egy Hollóhátas. A szekrény felé lépek ki én is a takarásból, hogy szembesüljek egy ekkor megjelenő halálfalóval s egy másikkal, aki eddig ránk vadászott. - Protego! – átka gellert kap, én pedig bőrömet mentve vetődöm a szekrény fedezékébe. Nadinne-al találom magam szemközt, akit az imént láttam ide behúzódni. Nevem hallatán csibészesen elvigyorodom. Hajt a harci hév, még mindig játéknak látom valahol az egészet. - Személyesen! Asszem fehér lovas mentőakcióval nem szolgálhatok és szőke se vagyok… - még nevetni is jut energiám, miközben rövid, korommal szennyezett tincseim közé simítok szabad balommal. Az üdítő kis oázis azonban nem tarthat ki sokáig, ezt az alig pár másodpercnyi kis színfoltot Warren tanárnő és egy újabb halálfaló érkezése szakítja meg. A felszólításra, hogy tűnjünk innen, csak bólintok. Valóban, sarokba szorítottak minket, amint felemeljük a fejünk, lekapnak minket, mint az agyaggalambokat. Nincs más út, mint hátra, ahhoz pedig berobbantjuk a falat, előidézve a visszavonulásunkat fedező taktikai füstöt helyettesítő porfelhőt. Ösztönösen tartom arcom elé bal karom, hogy kevés port szívjak be, ám az egyre mocskosabb, szebb napjaiban fehér ingem se véd sokat, köhögve rontok át a támadt nyíláson, hogy a másik folyosón egyre gyorsabb ütemben haladhassunk, ahogy kitisztul számunkra a világ. Én háttal szaladok, hogy lássam, ha gáz van Nincs mese, menni, vagy meghalni. Így botlunk Ginnybe, bár én ezzel nem szembesülök, csak Nadine felkiáltásából tudom meg. - Salvio Hexia! – kénytelen vagyok gyors védő bűbájt alkalmazni, mert makacs támadóink még nem adták fel, nincs biztonságban a hátunk. – Keressünk valami fedezéket! – kiáltom át vállam fölött s remélhetőleg ez be is fog következni. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Ginny Weasley r. - 2013. 11. 07. - 18:37:49 Ez az egész olyan, mint egy borzasztó álom.
Fuldoklom. Egyedül, itt, a semmi közepén, egyik faltól a másikig ugrik a tekintetem, hallom a hangokat, a sikolyok éhesen marnak belém, barátot sejtek minden kiáltás mögött – megroppant, élettelenül összecsukló testek kényszerképzetei gyötörnek. És nem tehetek semmit. Mindközül ez fáj a legjobban. Sosem láttam még apát ilyen dühösnek, ilyen ellentmondást nem tűrőnek. Abban a másodpercben, míg a Szoba elnémült körülöttünk, és merően, könyörögve a szemüveg mögött csillogó szemekbe kapaszkodtam, rá kellett jönnöm, vége van a varázslatnak. Többet nem az a kislány vagyok, akinek az ágyon ülve meséket olvasott, akit a karjába vett. Nem, mostantól felnőtt nő vagyok, önálló, erős, szenvedélyes, akár egy kitörni vágyó vulkán, amely arra hivatott, hogy elsöpörjön a környezetéből mindent és mindenkit, aki ellenáll. Apa látta. Én olvastam az arcán. Mindketten tudtuk – épp ezért nem mehettem ma velük. Mert hiába serdültem fel minden kétséget kizáróan, ők még ma, még ma utoljára ragaszkodni akarnak a kislányhoz, aki a bátyja seprűin titokban lovagolt, a kertben burjánzó növények közt vadászott a kertitörpékre, és nevetett; olyan önfeledten nevetett, ahogyan felnőtt nőként sosem fog. Mert a felnőttek ismerik a nehézségeket, ismerik a halált, a szenvedést, mely százfejű hidraként csap le bárkire, aki nem elég óvatos. Ma este én is harcolni jöttem. Azért vagyok itt, mert igenis itt a helyem, itt a szívem, elküldtem minden bátyámmal, a szüleimmel, a barátaimmal – hogyan mehetnék éppen én, éppen így haza? Hogyan húzhatnám meg magam a Kagylólakban, míg Bill és Fleur az életüket kockáztatják a Roxfort ódon falai közt? Hogyan nézhetnék tükörbe, tudva, cserben hagytam őket? Hiába kérik, nem vagyok hajlandó meghátrálni. Én Weasley vagyok, nálunk az ilyen reakció sosem volt divat, és bárki mást állít, az hazudik. Mi sosem csúsztunk kegyelemért esengve egy önkényúr lábai előtt, nem nyaltuk a talpát – és nem ma este fogjuk ezt elkezdeni! Éles kiáltás szeli ketté folyosót. A fenébe! Miért ne lehetne éppen annyi jogom harcolni, síkra szállni a Jóért, mint bárki másnak? Dumbledore sem hagyta volna, hogy itt álldogáljak, és ölbe tett kézzel nézzem, miképp mészárolnak le körülöttem olyanokat, akiken talán éppen én segíthetnék… Dumbledore már rég elküldött volna az iskolából a rejtekutak egyikén, épp, mint a többi kiskorút, az önreflexió olyan csípős, olyan valósághű a fejemben, meg is szédülök tőle egy futó másodpercre. Nem, ez nem így történne. Dumbledore engedné, igenis engedné, hogy a családom mellett legyek! Ott a helyem! A barátaimmal, akikkel egész évben fogtuk egymás hátát! Ezt még ő sem vonná kétségbe. Ha te mondod… Jaj, fogd be! Bele sem gondolok, miért társalgok egy hanggal, ami a fejemből szól – és Merlinnek hála a következő másodpercben el is némítja el hatalmas, dobhártya-tépázó robbanás. Éles sikolyok. Nem várhatok tovább! Futva indulok a hangok irányába, s amint befordulok, hirtelen még a lélegzetem is elakad a döbbenettől – fel sem tudom mérni abban a másodpercben, hányan állnak a folyosón, csupán egy felém repülő szőke hajkoronát látok, aki a nevemet sikítja. – Nadine! Jól vagytok? – kérdem, tekintetem egy másodpercre elidőzik a falon tátongó hatalmas lyukon, fantasztikus taroló átok, más körülmények közt a lenyűgözöttségemnek hangot is adnék, ha nem suhanna felém egy átok sebesen… csak a DS-edzéseknek és a fogói posztnak köszönhetően sikerül elhajolnom előle, olyan váratlanul ér a helyzet. Eközben Seamus még mindig a védekezésen fáradozik. Meg sem kérdem, kik ellen harcolunk, ha névről ismerném is a halálfaló brigád ránk támadó tagjait, nem lennék tőle okosabb… Keressünk valami fedezéket, indítványozza háztársam. Nem, az kizárt. Nem hagyhatjuk futni őket! És Warren professzor sem vállalhatja magára egyedül az összes pribék legyőzését ebben a szárnyban… – Ne! Ha mi elbújunk, senki nem fogja megállítani őket itt! – kiáltom, túlharsogva a csatazajt, de hirtelen nincs is ötletem, mit csinálhatnánk, csak annyi biztos: gyorsan kell cselekednünk! Furcsa, mintha a falban támadt lyukon túl ismét csatázna valaki – ezek talán annyira hülyék, hogy egymást nézik ellenségnek? – Petrificus Totalus! – kiáltom, amikor az egyik csuklyás alak háta átsejlik a hatalmas lyukon. Nem tudom, eltalálom-e, de ha nem, akkor kénytelen leszek Seamus ellen szavazni, és belevetni magam a harcba. Úgyis viszket már a pálcás kezem, had átkozzak rongyosra néhány gazficót! Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2013. 11. 10. - 22:20:57 A hetedik emeleti folyosó három frontra szakad. Az egyik oldalon, a leomlott fal mögött, hárman állnak, Ginny Weasley, Nadine Moreau és Seamus Finnighan. Számukra elérkezett a szabadság, akár el is menekülhetnének a harcból, talán még menedékre is lelnének egy eldugott osztályteremben. Talán túlélhetik ezt a csatát… Ginny szavait, miszerint segíteniük kell a Tanárnőnek, elnyomják a sikolyok és a durranások, így Nadine és Seamus abban a tudatban szalad tovább a folyosón, hogy velük van a vörös hajú lány is. A második fronton Warren Tanárnő és Harry Potter maga küzd a túlerőben lévő ellenséggel, míg a két front között ott feszül egy harmadik is, melyet három Halálfaló próbál megtartani. Mara Caro talán egymaga túlnövi gonoszság tekintetében a másik kettőt. Sebesen forgatja pálcáját, könnyedén hajt végre nagy erejű átkokat, és könnyedén hárítja is azokat, azonban nemtörődömsége társai felé, pár könnyebb sérülést eredményeznek a kissé lomha Runcorn számára, aki sikeresen benyeli a boszorkány ártását. A felé repülő dárda kiszakítja talárját, és felhasítja felkarján a bőrt, de nem okoz nagyobb problémát. Mindenki mindenki ellen! Káosz a káoszban! Harry és Warren Professzor talán épp Runcorn kiesésének köszönhetik az életüket, elvégre még is csak könnyebb kettő a kettő ellen harcolni, nemde? Potter, fogóreflexeinek hála könnyedén félreugrik a felé repülő dárda elől, ami így a szomszéd falba fúródik. Ekkor érkezik meg a segítség. A falon tátongó óriási lyukon keresztül újabb szereplő érkezik. Ginny Weasley sóbálvány átokkal veti magát a csatába, két tűz közé szorítva ezzel a Halálfalókat. A probléma csupán az, hogy átka lepattan Macnairról. - Crucio! – kiáltja az egykoron Csikócsőr kivégzésére kirendelt hóhér, pálcáját a lányra szegezve. Mindeközben odaát Nadine és Seamus lassan elérik a folyosó végét, ám hirtelen nem várt akadály kerül eléjük. Az egyik ablakon keresztül egy óriási kéz jelenik meg, melynek tulajdonosa, egy azon óriások közül, akik Voldemort Nagyúr parancsára érkeztek a Roxfort ostromára. A hatalmas lény mohón a diákok után kap. Nadinenak és Seamusnek vigyáznia kell, különben könnyen vacsorává válhatnak… határidő: November 21. sorrend:: n i n c s Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Lorraine Warren - 2013. 11. 16. - 14:47:57 A fal leomlása után nem győződöm meg arról, hogy a diákok teljesítették kérésemet, és menekülnek; csak belevetem magam a porfelhőbe. Csak egy gondolat jár a fejemben, hogy minél rövidebb időn belül, minél nagyobb fájdalmat tudjak okozni ennek a három, magát embernek nevező aljas féregnek. Előbb lennék öngyilkos, mintsem beálljak Voldemort csalósai közé.
A harc továbbra is egyenlőtlen, de valahogy... Előbb sokkal nehezebb volt küzdenem, csak a szerencsén múlt, hogy túléltem. Támadni szinte nem is maradt időm, teljesen lefoglalt a védekezés. Most azonban... Ekkor meglátok egy negyedik árnyat a porfelhőben, aki hozzám hasonlóan védekezik, és szórja átkait a három csuklyás felé. Igyekszem úgy kerülni, hogy egymás mellett álljunk, hiszen csak így kerülhetjük el egymás megsebesítését. A leomló mennyezet miatti por lassan ül csak le, és csakis akkor tudatosodik bennem, hogy Harry Potter mellett harcolok, mikor már elég közel kerülök hozzá. Záporoznak az átkok mindkét irányból, de sajnos egyértelműnek látszik, hogy melyik oldal az erősebb. Egyre inkább csak védekezek mint támadok, és ugyan nem merek odanézni sem az idő hiányában, de úgy érzem, ezzel Harry sincs másként. Ekkor valaki Petrificus Totalus!-t kiált, és Runcorn is kiesik valami miatt. Ugyanebben a pillanatban feltűnik egy vörös üstök, és rájövök, hogy Ginny nem teljesítette a kérésemet. Nagyon féltem, mint minden diákomat, de közben iszonyatosan örülök is a segítség miatt. Így a harcnak lehet pozitív kimenetele is. Valamelyik halafaló varázslata miatt dárdák röppennek a magasba, megcélozva vele több embert is. Én csak az engem támadóval tudok törődni, de az egy átok hatására szétrobban megannyi apró szilánkra. Harry felé nézek, aki egy kecseg mozdulattal hajol félre az őt támadó felől. Pillantásom az ablakra esik, és egy óriást látok közeledni az épület felé. Hamarosan kiesik a látoteremből, így csak remélni merem, hogy megkerüli a kastélyt. Egy kiejtett főbenjáró átok hallatán visszacsapom fejem, és pillantásom egyből a halálfalóra téved- Avada Kedavra!- ordítom, és átadom magam az ölés örömének. Őszintén remélem, hogy célbatalál az átkom. A folyosó megremeg, és még a porfelhőn át is látható, ahogyan egy vastag kéz nyúl be az ablakon. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Mara Caro - 2013. 11. 21. - 14:21:08 Porból lettünk, porrá leszünk!
Gyermekként végigülve egy istentiszteletet az unalmon kívül semmit sem éreztem. Nem volt nekem való ez a nagy szentség. De a legtöbb dologról nem alkothatunk véleményt, amíg ki nem próbáltuk… Soha többé nem láttam templomot nappal, belülről, annak kifosztási szándéka nélkül. De ez az egy mondat, ez beleírta magát gyermeki agyamba, és hosszú évek után most újra eszembe jutott. Por és hamu. Ha ebből teremtődtünk az itt lévők többsége hamarabb szembekerül ősalakjával, mint akarná. Vagy, mert elég valami futótűzben, vagy, mert porrá zúzza a törmelék, esetleg egy óriás. És mi nekünk jelenleg ez utóbbi a legvalószínűbb. Csak egy pillanaton és fürgeségemen múlik, hogy kitérek a vastag ujjak marokba szorítása elöl. Két szobor és egy ronda, de bizonyára értékes, falikárpit esnek áldozatául. Kár, lehetett volna olyan szerencsém, hogy mondjuk azt a szőke nőféleséget kapja el. De nem. Az óriások is csak azért vannak itt, hogy pusztítsanak. Az éppenséggel teljesen mindegy, hogy mit vagy kit. Persze nem a halálfalók bandájától vártam az ésszerűséget. De akkor is. Ha már ostrom, akkor legyen szervezett. De ez nem az. Cél; előkeríteni Harry Pottert. Mindegy hogyan, csak legyen meg. Nekem nem számít semmit, ez is csak egy meló, de az egészből szemmel láthatóan hiányzik a tervezés. Bezzeg, ha a mi bandánk végez el valamit az precíz. Az óramű pontossággal, hiba és zavaró tényező nélkül működik. Az ormótlan óriás kéz ismét bedönt egy falat. Ujjai fürkésznek a folyosó kövein. Valamit keres. De nem találja. Üt még egyet. Immáron egy újabb terem nyílik meg a kövek legördülésével. És a kéz kiemel egy vastag fából készült szekrényt. Mikor kicsit arrébb lép látom, hogy azzal próbálja meg eltalálni a lába körül, épp őt átkozó varázslókat és boszorkányokat. Mikor a por kicsit leülepszik, végre én is meglátom az ellenséget. A szőke nő mellett most már egy szemüveges fiú, és valamivel arrébb a folyosón egy vörös leányzó is harcolnak. - Osruptum! – Kiáltom a csonttörő átkot a vöröske felé, de aztán gyorsan fedezékbe húzódom, így nem tudom eltaláltam-e. - Umbra. – Mondom magam elé, és érzem, ahogy az árnyék körbe vesz. A porfelhő még elég nagy, így szinte fel tünés mentesen kerülök kettősük háta mögé. - Umbra pulsum. – Töröm meg a varázslatot, mikor ismét némileg fedezékben vagyok. Majd a szőke nőre szegezem a pálcám. – Crucio! – Kiáltom. És akkor meglátom, hogy a nő mellett harcoló fiú rémesen emlékeztet valakire, akit mindenki keres. Harry Potter. - Megtaláltam Harry Pottert! Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Harry Potter r. - 2013. 11. 22. - 00:10:59 Túl sok reményt nem fűztem szerencsétlen kígyómhoz, de azért azt nem vártam, hogy ilyen egyszerűen, egy kés által haljon. Legalább valamilyen átkot használt volna, de nem. Ez a nő veszélyesebb, mint a másik kettő. Igen, így pontosabban megfigyelve két férfi és egy nő az ellenfelünk. Ám nem tudok sokáig bármin is gondolkodni, utolsó pillanatban még épp ki tudok térni a rám szabadított lándzsák elől.
~Uhh… ez meleg volt. Biztosra veszem, ha nem kerülgettem volna réges rég annyit a gurkókat, akkor most nem kicsit lennék bajban. ~ Tekintetemmel csak a pusztítást követtem, és nem sok kellett, hogy teljesen elsápadjak. Csak kapkodom a fejem annyi minden történik körülöttem. A halálfalókkal szemben védekező szőke nő már-már reménytelen helyzetbe kerül, ám a három támadónk közül az egyik megsebesül, ráadásul a saját átkuktól. ~ Bolondok… ez van, ha ész nélkül szórjátok a pusztítást. ~ Ha más nem, legalább egy kevés időt nyerünk vele. Odakintről folyamatos villódzás fénye lopja be magát a folyosóra, és egyre nyugtalanítóbb léptek döndülnek, közelednek. Persze nem gondoltam, hogy séta galopp lesz megszerezni a diadémot, de hogy pont egy ilyen csatába keveredjek… Ehh… Ám egy ismerős hang töri meg a csendet, ezer közül felismerném… ~ Ginny! ~ Fogalmam sincs, hogy hogyan került ide, eddig sikeresen tartottam meg a hidegvérem, de érzem, ahogy a félelem lassan újra a bőröm alá kúszik, hogy ellehetetlenítsen. Aggódva lesek ki a fedezékemből, és a távolban megpillantom vöröslő tincseit… immár biztos vagyok benne, hogy tényleg ő az, és nem csak a képzeletem játszik velem. De nincs időm az örömre, egy óriás - a korábbi döngések gazdája – játszi könnyedséggel bontja a folyosót. Brutális, ép ésszel fel nem fogható fizikai erővel születtek ezek a teremtmények. Agyi kapacitásuk viszont épp ezzel ellentétes, nem is csoda, hogy Voldemort ilyen könnyen harcra bírta őket. Rosszabbak bármily ostromgépnél… A folyosó levegőjét újra por telíti, kabátom ujját az arcom elé kapva próbálok védekezni a fullasztó porfelhővel szemben, több-kevesebb sikerrel. Újra kilesek, ám immár csak a megsebesült halálfalót látom eredeti helyén. A másik férfi Ginny felé közeledve Crucio-val próbálja leteríteni. Tagjaim maguktól mozdulnának, legszívesebben odarohannék hozzá, ám tudom, hogy öngyilkosság lenne. Szerencsémre, mielőtt bolondságot csinálnék eddigi bajtársam, a szőke hölgy, visszakézből küldené őt pokolra. Csak a felvillanó zöld csóvát látom… tudatomban visszhangzik az Avade Kedavra… ~ EZ NEM LEHET! ~ Teljesen ledöbbentem, nem hiszem el, hogy ő is a mi oldalunkon harcol, és ennek ellenére olyan természetességgel mondta ki a halálos átkot mintha csak ő maga is egy Halálfaló lenne. Késlekedésem, megtorpanásom majdnem végzetesnek bizonyult. Az eddig még jóval arrébb tevékenykedő ördögi nőszemély hirtelen a semmiből tűnik elő. Hogy mikor és hogyan lett ide? Fogalmam sincs. Az óriás pusztítása teljesen elnyomta a távolabbi hangok nagy részét. De a nő itt volt előttem teljes életnagyságban, csupán néhány lépés választott el minket. Pálcáját az eddigi ellenfelére szegezte, hogy a kínok kínjával ajándékozza meg az ellenszegüléséért… és ekkor találkozott a tekintetünk. Láttam a szemeiben a megvilágosodást. Felismert… kiáltása végigzengett a folyosón. Nem maradt választásom, nem hibázhattam… - Pherecitius mangicus! - szegezem mellkasára a pálcámat, majd újra fedezékbe húzódom. ~ Ginny, tarts ki kérlek! ~ Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Ginny Weasley r. - 2013. 11. 22. - 16:08:48 A káosz követhetetlen méretűre duzzad körülöttünk. Késve veszem észre a fiatalembert, aki a professzornővel együtt igyekszik megvédeni a Roxfort becsületét. Vajon mit keres itt? Azt hittem, fontos dolga van, azt hittem, kutat valami után – ehhez képest most kockára teszi az életét velünk, mintha más dolga nem is lenne. Azért el kell ismernem, örülök, hogy itt van. Tagjaimban már csak a látványára is nyugalom árad szét, az a fajta mámoros, csalfa biztonságérzet, mint amilyet a Titkok Kamrájában is éreztem, tizenkét évesen. Amikor felocsúdva megpillantottam Harry sebhelyes homlokát, koszos arcát, zilált hajtincseit… az a tizenkét éves kisfiú felnőtt, nagyon sok minden megváltozott, de azóta is mindig ott áll a veszély, a kalandok sűrűjében. Ma is. Most is.
Ám a gondolataimat egy hangos ordítás, egy öblös férfihang szakítja félbe. Crucio, kiáltja egy fekete taláros alak, pálcáját egyenesen felém lendíti, nekem pedig nincs hová menekülnöm… az átkom visszapattant róla, fogalmam sincs, mi történhetett, a rám szegeződő fegyver látványától azonban ösztönösen cselekszem. – Protego! – sikoltom, pálcámat fölfelé rántom, fél kezemmel reflex szerűen az arcomat védem, mintha csak attól tartanék, a főben járó átok a koponyámba csapódik… bár csak attól kéne félnem! Az idei évben számtalanszor volt alkalmam megtapasztalni, milyen érzés, ha valaki perverz örömét leli a kínjaidban – többek közt ezen atrocitások elől költöztem a Szobába. És, mert a többieknek szükségük volt rám, épp mint nekem rájuk. Ez Dumbledore Serege, többé nem egy kamaszbanda, ahogyan azt édesanyám előszeretettel hangoztatja, felnőttünk a feladathoz, készek vagyunk, harcolunk, küzdünk… Veszítünk? Abba inkább bel sem merek gondolni, mert mi, ma este történelmet írunk. Ez egészen biztos. A kezünkbe vettük a sorsunk, és nem hátrálunk meg, bármi történjék. Bármi. Ám a halálfaló átkát végül nem én védem ki, egy egészen más esemény zavar meg mindkettőnket. A professzor pálcájából kilövellő zöld, halált hordozó csóva, ami egy szívdobbanásnyi időre megvilágítja a folyosót, a falban keletkezett hatalmas lyukat, a betört ablakon át látható hatalmas pusztítást, megannyi ember körvonalazódik a pázsiton, monumentális óriások és vérszomjas lények között… Hirtelen töméntelen mennyiségű por és törmelék száll a tüdőmbe, megzavarodva fuldoklom a kidöntött falat bámulva, a támadóink is az óriási kézre merednek, melynek ujjai szörnyű, izmos póklábakként szaladnak végig a folyosón, keresve egy testre, ami… fúj! – Seamus! Nadine! – hangom élesen hasít a káoszba, szinte sokkos állapotba kerülök a gondolattól, hogy talán az ujjak gazdájának másik markában már ott fityeg egy társam. Ám mielőtt a válasz megérkezhetne, újabb átok röppen felém, ezúttal a nő pálcájából, és egyszerűen nem vagyok elég… gyors, hogy elkerüljem. A szúró fájdalomról, ami a bal vállamba hasít, rögvest eszembe jut egy másik eset, egy másik estén, egy másik folyosón, és Brandon Gray főinspektor arca. Vajon összebeszéltek ezzel a hárpiával? – Vinculum! – kiáltom, pálcás kezem a nő csuklójára szegezve, s bár a bal vállam sajog, majd megőrjít a fájdalom, már közel sem olyan rossz a helyzet, mint azon az éjszakán volt, Owen Redway társaságában. Nem fogok gyengének, sebezhetőnek mutatkozni előttük! Fedezékbe húzódom, a sérülésemet azért nem ártana megnézni, de ráérünk, az adrenalin egyébként is elkendőzi a csontomig hatoló kínt - már amennyire lehetséges. Ám a következő másodpercben már nem az én kiáltásom tölti meg a levegőt… – Silencio! – szegezek pálcát a nőnek az émelyítő porfelhőn keresztül, de már elkéstem. Jaj, Harry – most mi lesz? Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Seamus Finnigan r. - 2013. 11. 22. - 23:56:44 Bármennyire is elszánt vagyok és nem épp ma kezdtem a harcot, hiszen ellenálló voltam, ami most zajlik, az pillanatnyilag tűlnőtt rajtam, sőt rajtunk, hiszen sem én, sem Nadine nem tudjuk tartani a frontot a túlerő ellen jelen pillanatban. Kifulladtunk, több halálfaló lövi halálos átkait minden irányba, a káosz totális és sarokba is szorultunk. Jobb megoldás nincs, a deus ex machina érkező Warren tanárnő fedezete alatt jöhet hát a taktikai visszavonulás, kirobbantjuk a falat, ezáltal porfelhőt idézve elő ami tovább fedez minket s így, miután úrrá lettünk lélegzetünkön és látásunkon, a másik folyosón Ginnyvel futunk össze, szó szerint. Pillanatra megállunk, legalább kifújhatjuk magunkat, értékes másodperc ez, s élek a lehetőséggel, hogy javasoljak valamit, hiszen a tétlenséget és a kétségbe esett rohangálást nem tartom kenyeremnek s a szám is elég nagy hozzá, hogy valamivel elő akarjak hozakodni. Ginny válaszára azonban futástól kipirult arcom még jobban vörösre vált, ahogy elönti a vér, pálcámat görcsösebben szorítom.
- Elbújni? – hitetlenkedve csattan a rövid kérdés. - A fedezék nem búvóhely, hanem pont, ahonnan felvehetjük jobb esélyekkel a harcot! – mérges lettem, felpaprikázott, hiszen nem gyávaságból mondtam, amit… Csak a nélkül szeretném felvenni a harcot, hogy elpatkoljak. Meg akarom állítani a nyomorultakat, de ahhoz nem kell a képükbe rohanni. Pont elég, ha üldözés közben felkínálják magukat és kereszttűz alá vehetnénk őket… Warren tanárnő mellesleg nem véletlenül kapta a posztját és azt láttam, igen jól boldogult, gondolom talán követ is minket, mert netán neki is valami hasonló fordult meg a fejében. Ugyanakkor idő nincs sokat filózni, megindulok s Nadine is és remélem, hogy Ginny is belátta, amit mondtam. Rázkódások enyhült hullámai érik az épületet, amit annyira még nem is észlelünk, hiszen mással vagyunk elfoglalva, a szemem ideális rajtaütési pont után kutat, hiába. Ebből a folyosó vége felé iszonyatos csörömpölés zökkent ki: üvegszilánkok repülnek szét, az ablakkeret hajdan volt darabjaival, meg a falból is felszabadul a por. Mocskos, szakadtas , hajdan fehér ingemmel borított karom ösztönösen emelem az arcom elé s jól is teszem: érzem, hogy bizony súrolja egy-egy fa, vagy fém törmelék, ami az ablakból származik. Csak karcolások, de amint záporuk eláll s pálcám előre szegezve emelem el balom, látom, hogy mi közelít felénk. Oldalra sandítok gyorsan, hogy felmérjem a többiekkel mi a helyzet: Ginnyt nem látom. Ha lenne időm sopánkodni, biztos azt tenném, de most csak a bőrünk mentésére gondolok. - Confringo! – könnyű célpont az óriás keze: a komoly erejű robbantó átok csak el fogja tántorítani attól, hogy megfogjon minket, legalább addig, amíg odébb húzódunk. - Nadine! Figyeld a hátunk! – hátrálva indulok meg, hogy amennyire lehet kívül kerüljek a kéz hatáskörén, de figyelni akarom, ezért háttal. Nadine majd a faltörés fel fedez, ahol a harc dúlta folyosó van. Remélhetőleg. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2013. 11. 30. - 10:16:03 „Az emberiség története meghatározóan inkább a tönkretételek, a rombolások, a pusztítás és leigázások története. Az emberré válás folyamatába mintha programhiba telepedett volna.” Nézni azt, ahogy mi magunk is szörnyeteggé válunk a háborúban…Harcolunk, egy nemesebb eszméért, de közben azzá válunk, ami ellen küzdöttünk. Warren professzor átka átszakított egy falat a Halálfalók és a Rend között. Mintha összemosódott volna a két oldal. Persze senki sem teljesen fekete, és senki sem elég fehér ebben a világban, ám mindaddig volt egy bizonyos pont, ami jól elhatárolta ezt a két szembenálló oldalt egymástól. Az, hogy Lorraine Warren átérezte az ölés okozta örömöt, és átadta magát az élvezeteknek, egy igazán szomorú tény. Újabb tiszta lelkű embert vesztett a Rend… Macnair főbenjáró átka célba talált, egyenesen a Weasley lány vállát találta el, így a csontig hatoló fájdalom onnan indult ki, ott fejtve ki legnagyobb hatását. A Halálfaló láthatóan kéjes örömét lelte a véráruló Weasleyk utódjának szenvedésében, és újabb csapásra készült. Pálcáját a lány szívére szegezve ismét elharsogott egy Cruciot. Ginny csupán reflexből emelte pálcás kezét, ám a védőbűbája olyan erős lett, hogy letaszította Macnairt a törmelék halomról, amin állt. Egy zöld fénycsóva süvített végig a folyosón. A leomló kastély romjai között partizánként küzdők sorra húzták le a fejüket. Az átok pedig elzúgott fölöttük, majd hangos robajjal, újabb lyukat ütött a folyosó falán. Újabb porfelhő ereszkedett a harcosokra, pár másodpercre abbamaradtak a durrogások, hiszen nem volt egy tiszta célpont sem, és mindenki tanult Runcorn és a dárda esetéből. Mara Caro kihasználta a pillanatnyi tűzszünetet, és árnyékba vonta magát, hogy aztán hangtalanul lopakodhasson az ellenség háta mögé. Terve sikerült, s ezáltal két tűz közé szorította Warren Tanárnőt és Harry Pottert. A por elült, az árnyék lehullott, a tolvajnő pedig támadásba lendült. - Crucio! – kiáltotta, és átka ezúttal betalált. Warren Professzort váratlanul érte az orvtámadás, és hátba, egyenesen a gerincébe kapta az ártást. Fájdalmas sikoltás hallatszott, a Tanárnő pedig egy felborult szekrény mögé esett, ezáltal fedezékbe került a másik kettő Halálfaló elől. Eközben Mara Caro szembekerült Harry Potterrel. A vér, verejték és a vastag porréteg ellenére is könnyedén felismerte a Kiválasztottat. - Megtaláltam Harry Pottert! – kiáltotta, ám ezzel egy időben acélbilincsek fagytak a csuklójára, az említett Harry Potter és Ginny Weasley jóvoltából. Ám pálcája már mozgásban volt, a belőle kiinduló átkot pedig már nem vonhatta vissza. Csupán célozni nem tudott megfagyott kezével. Átka a feje fölötti plafonszakaszba csapódott, vakolatdarabokat zúdítva magára. Egy szusszanásnyi idő a front egyik szakaszán. Eközben az óriás támadásba lendült. Seamus kezébe vette az irányítást, és ügyesen szlalomozva a hatalmas ujjak között, Nadinet a kezénél fogva húzva maga után, már majdnem a folyosó végéig jutott. Az óriás időközben viszont észrevette a folyosón menekülő, számára parányi emberkéket, és a pár perccel korábban felkapott szekrényt egyenesen feléjük hajította. Meglehet célt tévesztett, Nadine mégis felsikoltott, és Seamus érezte, hogy egyre nehezebbé válik a lány. Hátrafordulva igazán csúnya látvány tárult a szeme elé. A lány lábából hatalmas faszilánk állt ki, mely a szétrobbanó szekrényből szakadhatott ki. Gyorsan járta át Finnigant a düh. Pálcáját az óriás kezére szegezte, majd elordította magát. - Confringo! Hiába, Seamus mindig is mestere volt a robbantásoknak, tökéletesen kivitelezett varázslatot hajtott végre. Vér és húscafatok borították be a folyosót, majd kísérteties, tompa puffanás hallatszott, ahogy az óriás egyik ujja a földre hullott. határidő: December 14. sorrend:: n i n c s Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Harry Potter r. - 2013. 12. 24. - 16:33:40 A nő nem lett jégszobor… a porfelhőn keresztül érkező átok az enyémmel kapcsolódott, és az eredmény számomra is meglepő volt. Nem emlékszem, hogy találkoztam –e korábban ilyesmivel, bár az az igazság, most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ez irányban az emlékeimben kutakodjam. Végül is… ami számít, az sikerült, ezt a pokoli nőszemélyt egy jó darabig kivontuk a forgalomból. Csuklóira elpusztíthatatlan bilincsek fagytak, amíg ki nem olvad a keze semmit nem tud tenni… ez legalább elegendő időt biztosít a leszerelésére. Ám a pálcája már mozgásban van. Tudom jól, hogy elugrani lehetetlen… csak egyetlen gondolat jár a fejemben, ahogy a pálcámba kapaszkodom. Jól kell időzítsem a védő bűbájt, mert nem egy Rictumsempra lesz a korai karácsonyi ajándékom.
~ Protego maxima, protego maxima, protego maxima ~ Ám a pokoli szerencsém úgy néz ki még mindig velem van. A befagyott csuklók korlátozzák a pálca mozgását, és a nekem szánt átok a nő fölötti mennyezetbe csapódik, abból szakít ki nagyobb darabokat. Ez nekem épp elég, a ráhulló törmelék, a mozgásképtelenné tett kezek elegendő előnyt adnak a menekülésre. Nem tudom… ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből Ginny sikolyát, a másik féreg valamelyik átkával biztosan eltalálta. - NEEEEEEEEEEEEM! – ordítok. Érzem ahogyan a fejembe tódul és dübörög a vér. Szívdobbanásom mint pergő dob zakatol a fülemben, őrült tempót diktál, és én engedek neki. Oldalra pillantok a szekrény fedezékében elpilledt nő felé. Nem tudom hányadán állok vele. Nem ismerem… az előbb halálos átokkal próbálkozott… lényegtelen, hogy nem talált… képes volt megidézni. Ölni akart. És ez veszélyessé teszi, ám a célpontja az egyik halálfaló volt… ellenségem ellensége… a barátom? Nem, azt nem mondanám, de jelenleg közös rossz ellen harcolunk. Nem bíznám rá az életem, ezek után pláne nem, de most szükségem van a segítségére. Meg kell mentenem Ginnyt. - Mennünk kell, most! – kiáltom felé, és kérőn nézek rá, de csupán egy szívdobbanásnyit… nem várok választ, hisz látom, a számomra Kedvest további átkokkal ostromolják. Előre vetem magam. Pálcát forgató kezem némán és pokoli gyorsan cselekszik. Futás közben a Ginnyt célba vevő fekete taláros rettenetre zúdítom minden haragom. - Saggitiis Dominorum – mormolom a fogaim között. Még ha ismeri is az ellenátkot, nem hagyok esélyt a menekülésére. Hiába fog védekezni, tudom jól. A következő mozdulatsorral egy Kötőhártyagyújtó-átok az mit útnak indítok. Célom, hogy Ginny mellé érjek. Cikázok a törmelék között, hogy elsuhanjak a remélhetőleg harcképtelenné tett férfi mellett. Reflexeimre, gyorsaságomra bízom magam. Ám, ha mégis védekezésre kényszerítenének, oldalra, valamilyen fedezék felé vetődöm, hogy újra a Protego maxima bűbájommal mentsem az irhámat. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Lorraine Warren - 2014. 01. 03. - 20:49:04 Aki nem tapasztalta a Cruciot, az nem tudhatja, hogy milyen. Elképzelhetetlen. Mintha egyszerre törne el mindened, mintha egy hippogriff csorda taposna végig rajtad. Szörnyű. A sikításom visszhangzik a folyosón.
Egyszer, egy megkergült vén auror tartott előadást az akadémián. Én, és Ed pár társunkkal együtt be mertük vállalni az Imperio és a Crucio próbáját. Nem volt kötelező, így a legtöbben kiléptek a teremből. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan szívszerelmemet láttam némán, vonagló arccal a földön fetrengeni, és azt sem, amit én éreztem azalatt a pár végtelen másodperc alatt, míg a vén mágus rám szegezte a pálcáját. Ahogyan eltalál az átok, a régi emlékek villannak be. Éveknek tűnő ideig fekszem a sötétségben, és gondolkozom. Ez a bekapott átok döbbent rá a csata értelmére. Én ma itt meghalok, így csak egyet tehetek: annyi halálfalót viszek magammal, amennyit csak tudok. Már nincs értelme életben hagyni őket, hiszen Azkaban elveszett. Magamhoz térek, és nem értem, miért nincs mellettem egy harcoló alak sem. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Pislogok párat, mire a kép kitisztul: egy felborult szekrény takarja el előlem a küzdelmet. Felpattanok, és a fájdalommal nem törődve átugrok fölötte. Még a levegőt átszelve ordítva emelem fel a pálcámat: - STUPOR! STUPOR! STUPOR! - kiáltom, és mintha a pálcám magától húzna a halálfalók felé. Már a tudatalattim is ezt akarja. Most nem merem a gyilkos átkot használni, hiszen hátrébb diákok állnak. Előbb csak a fal volt a kiszemeltem mögött. Tovaszökkenek, és nonverbálisan egy tucat Protegot lövök ki magam köré. Beugrok egy fal mögé, és elmosolyodom. Már tudom mit akarok. Ed nélkül az életem szürke és reménytelen, így a halál kegyes számomra. Ha meghalok örömmel teszem, és annyi halálfalót ölök meg előtte, amennyit csak tudok. Ők sem finomkodnak, egy ilyen csatában muszáj ölni. Ha túlélem, akkor ez azt jelenti, hogy a sötét oldal elbukott. Hogy nem maradt több harcoló halálfaló. Ha valaki feladja a harcot, én természetesen nem nyúlok hozzá egy Capitulatusszal sem. Újra harcba vetem magam, tudva, hogy ebből a harcból csak boldogan szállhatok ki. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2014. 02. 02. - 13:02:56 Walden Macnair rosszul tette, hogy a Weasley lánnyal kezdett. Nem számolt az esetleges megtorlással, pláne Harry Potterrel. A fiú már számtalanszor bizonyította, hogy milyen hatalmas galibát tud okozni, ha a szeretteiről van szó. Míg Ginny a tolvajnő lefegyverzésével foglalatoskodott, addig a korábbi támadója, az egykori minisztériumi kém, szépen lassan magához tért és újra erőre kapott. Nesztelenül tápászkodott fel a törmelékhalomról, és pálcájával megcélozta a lány lapockáját.
- Crucio! – Vörös fény villant, majd egy éles női sikoly hallatszott. – Vonyíts csak, kicsi szívem, amíg még teheted… - NEEEEEEEEEEEEM! – Üvöltötte Harry, majd pálcájával megcélozta a halálfalót. - Saggitiis Dominorum! A Kiválasztott pálcájából ezüstnyilak törtek elő, melyek Macnair felé röppentek. Csupán elterelésnek szánták őket egy sokkal erősebb kábítóátokról, ám a varázslat sikertelen volt. A nagy kavarodásban Harry eltévesztette a pálcamozdulatot, így csupán a nyilakat sikerült megidézni. Azonban jelen pillanatban ez is elégnek tűnt. Macnair a felé röppenő nyilak láttán bevetette magát egy közeli lovagi páncél mögé, még épp időben. Potter kötőhártyagyújtó-átka csak a mellvértet találta el. Szabad volt az út Ginnyhez… Eközben Runcorn egy felborult szekrény mögött lelt menedékre. Karjából, melyet Mara dárdája sebzett meg, csak úgy ömlött a vér. - Ferula – mormolta, mire szoros kötés tekeredett sérült karjára. Csupán ennyire volt ideje, mert a következő pillanatban egy kábítóátok robbantott lyukat a szekrény falán. Warren Prof. a szélrózsa minden irányába szórta átkait, teljes káoszt teremtve ezzel. A megzavarodott tanárnő az esélytelenek nyugalmával vetette magát a küzdelembe, mintha nem volna mit veszítenie. Ezzel talán a legveszélyesebb személy volt az egész folyosón. - Desertorum impetus – szólt a nonverbális varázslat Runcorn fejében, és ezzel teljes lett a káosz. Harryt, Ginnyt, Warren Professzort és mindhárom halálfalót elnyelte a homokvihar. Mindebből semmit sem éreztek a párhuzamos folyosón, ahol Seamus továbbra is ádáz küzdelmet vívott az óriás hatalmas öklével. A bestia miután elvesztette egyik ujját megvadult, és megpróbálta kiszabadítani karját, mely teljesen beszorult. A hatalmas, izmos kar rángatózni kezdett, szörnyű pusztítást végezve közvetlen közelében. Finnigan testével próbálta védeni a sérült Nadinet, de az óriás egycsapással a folyosó másik végébe repítette a griffendéles fiút. Ezzel Nadine egyedül maradt a hatalmas ficánkoló karral, mely önmagában felért egy bulldózerrel is. Az óriás egycsapással bontott le egy ötméteres szakaszt, üveg és tégladarabokkal borítva be mindent. Ezzel ki is szabadult, és úgy döntött, hogy visszavonulót fúj. A folyosó kihalt, és két részre szakadt. Középen a leomlott fal törmelékei hatalmas barikádot képeztek. Az egyik oldalon Seamus és a Harryék felé vezető átjáró, a másik oldalon a sérült Nadine. A hollóhátas lány egyes egyedül maradt a romos folyosón, lábából egy faszilánk meredezett, teste többi részét pedig üvegdarabok szabdalták. Minden másodperccel fogytak a túlélési esélyei, a vérveszteséggel. Úgy tűnt végleg magára maradt… határidő: nincs Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Harry Potter r. - 2014. 04. 09. - 14:58:51 Épp csak megérkeztem Ginny mellé, ám nem nyugodhattam. Hiába a fals biztonságérzet, talán egy kósza pillanat az, amíg megkönnyebbülhettem, hiszen így hogy mellettem van már vigyázhatok rá.
- Protego maxima - suttogom a fogaim között, ahogy magamhoz ölelem a földön fekvő lányt. Rendszerezem a gondolataimat. A nő kihúzva, a törmelék alatt, és a bilincs fogságában nem lesz vele gond egy darabig… Ginny kínzója a fal mellett szobrozó páncél mögött keresett, s lelt menedéket. Nem tudom, hogy sikerült e megsebesítenem, de túl gyorsan mozgott így elég kevés esélyét látom a dolognak. A harmadik támadónk minden bizonnyal sok vért veszített… még így, a törmelékek tengerében is kivehető volt, hogy csatakos a padló a bíborvörös éltető nedűtől. Itt szakadt vége a fonálnak, eddig tartott ez a néhány másodperc nyugalom, és borzalmas porförgeteg szabadul el a folyosón. Mit por… mintha maga a Szahara istentelen homokbuckái járnák pörgő-forgó táncukat, hogy mindent belepjenek, eltömítsenek… mintha fojtó, szorító kacsokkal ragadnák meg az arcom, és préselnének bele a fullasztó homoktengerbe. Tudatom segítségkérően kap valamilyen megoldás felé, azonnal szükségem van valamire, amivel oldhatom a helyzetet, különben mind itt veszünk. - Meteoronto recanto – szólal meg gondolatomban a hang, s kap erőre a nonverbális varázs. És mintha elvágták volna… ahogy jött a förgeteg úgy múlt el a semmibe. Köhögök, prüszkölök, a szemeim dörzsölöm, hogy újra visszakapjam az érzékeimet. Szerencsémre viszonylag gyorsan tér vissza a látásom… bár szemeim könnyekkel próbálják megoldani a helyzetet, így is elég tisztán látom a tőlünk nem túl messze tornyosuló páncélt, és a mögötte megbúvó halálfalót. - Confringo! – célzom meg fedezékét, és reménykedem benne, hogy az okozott robbanás elég lesz arra, hogy elkábítsa Voldemort csatlósát. Nem gondolkodom tovább, nem szabad tovább finomkodnom, az életünk múlik rajta. Ha pusztítanom kell ahhoz, hogy mi túléljük, akkor azt teszem. Ha sebeket kell okozzak, hát így lesz. Tudom jól, hogy ők sem kímélnének minket, sőt. Még szerencse, hogy eddig nem kaptunk egy Futótüzet a nyakunkba. Nem válogatok, ha a mi oldalunkon harcoló ismeretlen nő is magához tér, akkor immár ketten folytatjuk, hogy össztűz alá vegyük az ellenséget. Csak remélni tudom, hogy a mellettem heverő leányzó is rendben van, és nem esett komolyabb baja… a legjobb amit tehetek, hogy elfoglalom az ellenséget. - Sectumsempra – Stupor – Obstructo – ha a többiek számára biztonságos, akkor Confringo … – némán szórom az átkok tengerét a megmaradt, még mozgó ellenfeleink felé, és igyekszem Ginnyt fedezékbe segíteni. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Ginny Weasley r. - 2014. 05. 27. - 15:39:26 Az égető, semmihez sem hasonlítható fájdalom fehéren hasít az agyvelőmbe. Szemeim előtt kétségbeesett, groteszk táncot járnak a formák, a csatazaj azonban eltompul, akárha a fejemet hirtelen mozdulattal víz alá nyomta volna egy erős szorítású kéz. Lihegve kapkodok levegő után – bár még önmagamat sem hallom, csupán a kényszer, az életösztön munkál bennem. Arcomon megfeszül a bőr, mint a gerincemet ívbe hajlító kín kisebb mása. Összegömbölyödöm. Nem bírok küzdeni ellene. Nem bírom lerázni magamról. Csak menekülnék, be, egyre beljebb, saját karjaim védőbástyái mögé. Be, a testembe, a föld alá, el a villanásnyi, zaklatott képsorok, és minden más szörnyűség elől.
Harry. Harry? Ugye, Te biztonságban vagy? Abszurd gondolat. Az ember még a csontvelőig hatoló gyötrelem gúzsba kötő állapotában is képes azért aggódni, akit szeret. Így nem tudok segíteni neki, pedig éppen ez volt az oka annak, hogy erre a folyosóra rohantam. Nadine? Seamus? Egyre kétségbeesettebben harcolok, minden erőmet és akaratomat latba vetve, megpróbálok elfordulni a húsomba vágó éles pengék elől, de azok nem kegyelmeznek, egy pillanatra sem torpannak meg… vajon mire nem képes ez a fájdalom? Képes megfosztani az ítélőképességemtől? Az időérzékemtől? Akár az ép elmémtől? – NEEEE! – sikoltok. Vagy valaki, a távolban, az én hangomon. Mintha a fejem hosszú tusa után a víz felszínére bukkanna. Remegve próbálok éltető oxigént préselni a tüdőmbe – hiába, mit sem használ. Lehunyom a szemem, hátha ezzel elrejtőzhetek a fájdalom karmai elől. Gyermeteg gondolat. Valahol, mélyen belül, tudom is ezt. De vajon lehetnek még tudatos, realitáson egyensúlyozó gondolataid, ha az agyad majd szétrobban?! Hirtelen ér véget. Acélkeménységűnek érzem a tagjaimat, miközben arcomat a hideg sziklapadlónak szorítom. Mindenütt törmelék záporozik; valószínűleg, ha felnyitnám a szemeimet, akkor sem látnék semmit a káoszból. Mi történt Macnairrel? Egyre csak a férfi vad, állatias hörgése visszhangzik a fülemben, nem bírok szabadulni az alig pár másodperce hallott hangtól. „Vonyíts csak, kicsi szívem, amíg még teheted…” Azután Harry kiáltásai kiszorítanak minden más hangot. Átkokat szór, dühében olyan, akár egy láncaitól megszabadult oroszlán! Segítenem kell neki! Remegő lábakkal megpróbálok feltápászkodni. Először könyökkel, majd térddel tolom fel magam. Mintha Muriel néni gusztustalan, epres kocsonyájából lennék! Hasra is tántorodom, éppen sikerül vállal felfognom az ütődést – majd ebből a szerencsétlen helyzetből válogatás nélkül átkot küldök a porfelhőben meglebbenő fekete köpönyeg felé. De mivel elég rosszak a látási viszonyok, ráadásul a szám, valamint a szemem is telemegy porral, nem tudhatom, eltalálom-e a célpontot… – Flagellii – sikoltom, felfelé rántva a fegyveremet, hátha a halálfaló egész oldalát megsebezhetem. Nem fogják könnyen megúszni! Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2014. 08. 19. - 11:43:28 THE COLOUR QUITS AND ALL INVADE US... II. Felvonás JÁTÉKOSOK: Jó oldal:
Rossz oldal:
SORREND:
TÍPUS:
HELYSZÍNEK:
REAGHOSSZ:
JÁTÉK IDEJE:
VESZÉLYEK:
NJK-K HASZNÁLATA:
KALANDMESTER:
Látjátok széthullani a világotokat. Kéz a kézben álltok, az életetekért imádkoztok, miközben minden, mi addig fontos volt, egy másodperc töredéke alatt ég porrá körülöttetek. Hát ennyi volna az élet? Ezért harcoltatok, hogy életben maradjatok a kritikus pillanatig, hogy lássátok a szomorú véget? Megéltétek. Ti valóban elmondhatjátok magatokról, hogy ott voltatok… Láttátok, éreztétek. Ti megéltétek a borzalmakat, amit e háború okozott. Minden érzékszervetekkel megtapasztaltátok a szörnyűségeket. Hiszen láttatok embereket meghalni, láttatok kibelezett gyerekeket, láttatok széthulló családokat. De láttatok még fehér zászlót, síró férfit, könyörgő asszonyt, és embereket, akik földbegyökerezett lábbal álltak a semmiben, és nem akarták látni, amit ti. De hallottátok is. Agyatokban ott dübörög a magasságos Isten földi operája, melyben a szólamok hangjai segélykiáltások precízen megszerkesztett egymásutánjai. A zenekari bevezető suttogással indít, melynek témája maga a rettegés, és amely később Allegro tempóba gyorsul, és az egyik fő téma lesz. A suttogás után következnek a halálsikolyok alapján komponált variációk, melyeket az édesanyákból verbuvált asszonykórus ad elő. Ezután halálhörgés és segélykiáltással vegyes akkordok és az óriások tombolása vezet el a Roxfort Ostroma motívumaiból kialakított melléktémához. A nyitány zárótémája a gyászénekek dobpergéssel megszakított dallama, ahol a dobpergés maga a kastély falaiból lehulló kőtörmelékek tompa puffanásai az éjszakában. Ezután egy szabálytalan szonátaformabontakozik ki: jajveszékelés, könny- és vérpatakok csordogálása. Az opera pedig mélységes csenddel ér véget, mely örök némaságba vonja Roxfort kastélyát. Láttátok, hallottátok, de éreztétek is. Orrotok örökké bűzleni fog a vér és salak egyvelegétől, a kiontott belek szagától. Beszippantva, mintha a tüdőtöket szennyeznétek vele, és festenétek koromfeketére. Ez a világ… Halott. Harry Potter, a kis túlélő. Valóban rászolgáltál a nevedre, tekintettel rá, hogy még mindig élsz. Oly erősen szorítod szerelmed kezét, mintha attól lehetetlenné tennéd mások számára, hogy elszakítsák tőled. Ginny és te, csak is a kettőtök között lévő erős kapocsnak köszönhetitek, hogy még éltek, de koránt sem biztos, hogy mindez elég lesz a továbbiakra. A hetedik emeleti folyosó falai megremegnek, majd egy hatalmas repedés nyílik a padlón, és a következő pillanatban már azon kapjátok magatokat, hogy lefelé csúsztok a vértől síkos kőlapokon. A hatodik emelet ezen szárnya viszonylag érintetlennek tűnik, leszámítva a tetemes porréteget, ami a padlót lepi, a betört ablakokat, valamint a falról lepotyogott, üres festményeket. Vérnek, és halottaknak nyoma sincs, hacsak magatokkal nem hoztátok őket. Felfelé pillantotok, hogy megnézzétek követnek-e benneteket, ám barátnak és ellenségnek egyaránt nyoma sincs. Furcsa csend honol a folyosón, mintha elzárták volna a külvilágtól. Képtelenek vagytok megnyugodni, hiszen van valami félelmetes az ordító némaságban. Ekkor csörömpölés üti meg a fületeket, ám a hang, mintha egy rosszul behangolt rádióból szólna, elmosódottnak, távolinak tűnik. Merel Everfen. Másodéves létedre nem szabadna a kastélyban tartózkodnod ily veszélyes időkben, társaid mellett lenne a helyed, akiket Roxmortsba deportáltak egy titkos alagúton át. Ám kíváncsiságod, és kalandvágyad ismét felülkerekedett a szabályokon, és csak azért is visszaszöktél, hogy lásd az ostromot. Most azonban minden bátorságod elszáll, ahogy szinte a fejed felett omlik be a plafon. Egy hatalmas váza mögé rejtőzve figyeled a két alakot, ahogy nedves ruhákkal felkászálódnak a padlóról. Ismerősnek tűnnek, de képtelen vagy felismerni őket így, nyakig piszkosan. Közelebb mennél, de ekkor rájössz, hogy ruhájuk vértől nedves, és hirtelen inadba száll a bátorságod. Felborítod a vázát, ami ezer darabra törik a padlón. Most már kétségtelen, hogy észrevettek téged, ám most nagyobb bajod is van ennél. A váza csörömpölése, mintha elhalna a távolban, sűrűsödni kezd a levegő, majd egyszerre hideget érzel, csontodig hatoló, jeges félelmet. Louise Lott, egy üldözötté vált sárvérű. Ezt a csatát a te szabadságodért vívják most oly sokan. Értetek halnak meg emberek százai, és rátok vadásznak most a sötét árnyak. Még ott visszhangzik fejedben a mondat, melyet egy letűnt kor, letűnt férfija mondott neked. „Még ne add fel kislány! Harcolj!” Kivont pálcával rohansz a folyosón, ám üldözőid sokkal gyorsabbak tőled. Lábak nélkül siklanak utánad, maguk után húzva a halál bűzét. Félsz, rettegsz, és nagyon fázol. Magad sem tudod hová tartasz, vagy hogyan menekülhetnél meg a dementorok elől. Csak egy szép emlékre lenne szükséged, egy piciny boldogságra a szívedben. De vajon maradt még bármi is benned? Nem ölte-e már ki belőled a háború? Befordulsz egy sarkon. Embereket látsz magad előtt. Talán majd ők segítenek. Közös erővel még mindig győzhettek. Talán még nem veszett el minden, amit szeretsz e Földön. Túl sok a talán… határidő: szeptember 1. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Merel Everfen - 2014. 08. 19. - 23:16:24 Ahogy elkezdődött a csata, minket, alsóbb éveseket elkezdtek kimenekíteni. Azt mondták, a közeli faluba visznek ki egy biztonságos helyre egy rejtett alagúton. De ez milyen már? Történik valami izgi, erre el kell mennünk onnan. Mármint kötelező. Szerencsére a fél iskolán át kellett vágni hozzá. Mindenfele minden kavarodás, felsőbbéves diákok és tanárok masíroznak mindenfele, a nagy kavarodásban sikerült észrevétlenül elkeverednem a többiektől. Legalábbis akkor észrevétlenül, tuti, hogy folyton számolják a gyerekeket, hogy mindenki megvan-e, és már rég tudják azóta, hogy elvesztem. Mármint nem vesztem el, de ők ezt fogják hinni rólam. Rólam mindig mindenki azt akarja hinni, hogy elveszve vagyok ott, ahol.
Az egyik felsőbb emeleten találtam is egy üres folyosót, ahonnan egész jól ki lehetett látni a Roxfort körül gyűlő frontra. Aztán hirtelen fémes zörgés indult meg mellettem. A folyosón kiállított páncélvértek felkerekedtek, és elmasíroztak a lépcső felé. Egészen addig követtem őket, ameddig rá nem bukkantam a védőkre. Szerencsére a hátukra, akkor még biztos szalajtottak volna valakit, hogy vigyen a többiek után, úgyhogy meghúztam magam annyira hátul, ahol már nem vesznek észre véletlen. Nemsokra rá be is törtek a gonoszok. Valami halálevőknek hívatják magukat? Mindegy, szóval a rosszfiúk. Sajnos nem nekünk áll jól a szénánk, azóta folyamatosan visszaszorultunk, a gonoszok mindenhol betörtek. Hoztak még igazi óriásokat is. Az egyik ablakból láttam, ahogy az egyik szintre csak úgy benyúltak, ami tök menőn nézett ki. Ez nem jó, persze, mert a mieink után nyúlkáltak, de attól még tök izgi. Még filmen is egy élmény lenne, de így a két szememmel látni, ilyet két éve még nem is álmodtam. Najó, álmodni lehet, hogy igen, utáltam is olyankor felkelni, de na. Azóta visszaszorultam én is, feljebb. párszor kicsit közelebb kerültek az események, mint terveztem. Igazából most is futok. A hangok alapján itt vannak valahol egy szomszédos folyosón vagy emeleten. Szerencsére eddig nem találtak meg, de jobb is lenne, ha ez így marad. És ezt gondolva pont majdnem belerúgok egy sisakba. Itt már jártak, állapítom meg, ahogy kicsit körülnézek. Vakolat és kőtörmelék, egy betört ablak alatt üvegszilánkok is borítják a padlót, ahol állok, ott egy páncél van szétszórva, több darabja gyűrött és repedt, a mellvért meg csak szilánkos vascafatokban. Egy derékszögben elgörbült kard. Egy újabb robaj ébreszt rá, hogy nem kéne itt álldogálni, hát továbbszaladok a folyosón. Jé, innen indultam, amikor a páncélok felkerekedtek. Behúzódok egy tanterem ajtajába hallgatózni. A kilincse nem akar mozdulni, úgyhogy csak az ajtókeret árnyékába húzódva fülelek. Jó. Ezen az emeleten nincsenek itt a közelben. Kicsit hideg van, de ez az éjszaka és a kitört ablak miatt lehet. Igazából egész "békés" itt, itt még a folyosó is egész sértetlen, a törmelék meg a lovagroncs is inkább a folyosó elején vannak. Hirtelen azt hiszem, hogy pontosan fölöttem csap villám a tetőbe. Úgy egy tizedmásodpercig, amikor is kiderül, hogy a plafont robbantották rám fentről. Zihálva vágódok be egy közeli váza mögé a fal mellett, és remegő kézzel veszem elő a pálcám, amit aztán jobbhíján csak magamhoz ölelek. Ez nagyon közel volt. Ha csak egy méterrel vagyok odébb, pont annyi törmelék esik rám, ami bőven elég, hogy kinyírjon. Vagy az egyik abból a két illetőből, akik a plafonon át szintén leestek, veszem észre. Csupa kosz és vér mindkettő. próbálok minnél kissebbre húzódni, közben a pálcám feléjük szegezem, bár az egyetlen dolog, ami eszembe jut az az, hogy semmi olyan varázslat nem jut eszembe, amit használni tudok, ha rámtámadnak. Túl sok az a vér, hogy a sajátjuk legyen, mert még élnek. Tehát legalább részben másoké a vér, ami borítja őket. Egyszerre próbálok minnél kisebb lenni, elbújni, de közben őket is figyelni. Nem jön be. Sikerül nekimennem a vázának, ami feldől, és összetörik. Ekkor tűnik fel, hogy cifrára hideg van. Ez már nem lehet csak az ablak. Lehet, hogy eleve se az volt a hideg forrása? Eluralkodik rajtam a félelem. Részben a baljós, gyanús körülményű hidegtől, részben a sokktól, és részben a két véres alaktól. Nekihúzódok a falnak, a pálcám továbbra is nekik szegezve, teljes testből remegve. Mostmár elbújni nem próbálok, a csörömpölés miatt akkor is észrevettek, ha addig még nem. -Kik vagytok?!- A kérdésem már határeset kiáltás. Az arcukat nem ismerem, talán még tisztán sem ismerném fel, de úgy sejtem, hogy felsőbbéves diákok, és buzgón fohászkodok, hogy igazam legyen. Ha tévedek, mostmár így is, úgy is csak idő kérdése, hogy mikor végeznek velem. Legalább jó izgi volt a finálé. Egyre hidegebb van, a két alak egyre ijesztőbbnek hat, és mintha a színek és a hangok is folyamatosan tompulnának. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Louise Lott - 2014. 08. 20. - 11:40:30 (http://i1144.photobucket.com/albums/o499/fannuv/2_zpscc24e479.png) - Most végre megdöglesz, sárvérű! – kiáltotta egy mardekáros, miközben Friccs elvezette őket az alaksor felé. Összerezzentem. Többen is nevetni kezdtek a kijelentésén, az én gerincemen pedig a hideg fel és alá cikázott, a torkomat pedig a félelem szorította össze. Én vállaltam, hogy segítek az alsóbb évesek kimenekítésében. Csak menekülni akartam, gyáva voltam. Ki akartam jutni ebből a felfordulásból, mielőtt berontanak a halálfalók és az elsők között segítenek át a túlvilágra. Teljesen eluralkodott az iskolán és rajtam is a pánik. Hát, tényleg megtörténik. Ma tényleg minden eldől, és végre vége lesz. Végre… Eddig mindig azért fohászkodtam, hogy csak legyen vége - így, vagy úgy. Most, hogy ilyen közel kerültem a végéhez már nem akartam veszteni, hirtelen lett nem mindegy. - A bátyám – sikította hangosan egy kislány a tömegből, amire felkaptam a fejem. Csak néhány sorral volt előttem, így pontosan láttam merre néz. A tekintetem követte az övét, és még éppen elcsíptem egy griffendéles kapucnit a kanyarban, aztán eltűnt. – Craig! – sikította újra a kislány, mire megtorpantam. Körülnéztem, hogy ki hallotta még a segélykiáltásait, amiket szinte rögtön elnyelt a többi sírás és sikoltás. Senki más nem figyelt fel rá. Senki. Összeszorított fogakkal néztem újra a folyosó felé, és tudtam, ha akarok még bármit is tenni, most rögtön mennem kell. Nem voltam benne biztos, hogy van bennem, annyi amennyi az elinduláshoz kell. Aztán véletlenül megint a kislányra néztem, aki kivergődve a sor szélére, már maga akart indulni. Szánalmasnak találtam, hogy egy elsős bátrabb nálam. - Én megyek – kiáltottam neki és a vállánál fogva visszalöktem a tömeg sodrásába, majd futva indultam a kisfiú után, hogy még időben visszahozhassam. Végig az járt a fejemben, hogyha sietek, talán még időben megtalálom és mindketten felzárkózhatunk a menekülőkhöz. Befordulva a folyosóra még pont láttam, ahogy egy kárpit magatehetetlenül lebeg, jelezve hogy ott nemrég áthaladt valaki. Mély levegőt vettem és kivont pálcával tovább szaladtam a kisfiú után. Feltéptem a kárpit függönyét és egy csigalépcsőhöz érkeztem, amin még hallottam a léptek zaját. - Craig! – kiáltottam, és elindultam utána, de a lépések zaja nem halkult el, hanem mintha még fel is gyorsult volna. Idióta kisfiú! Mit gondol, hogy sikerül legyőznie felnőtt halálfalókat? Sosem értettem azokat az embereket, akiknél a bátorság nem vált el a botorságtól. Akik nem fogták fel, hogy esélyük sincs. Legalábbis nem így. Zihálva vettem a lépcsőfokokat, mígnem kilyukadtam a hatodik emelet egyik folyosóján. A fejem forgatva próbáltam bármi árulkodó jelet keresni, amikor is, megremegett az egész iskola én pedig a kőfalnak csapódtam. Tudtam, hogy elkéstem, és már nem fogom elérni a menekülőket. A csata elkezdődött. Találomra indultam el jobbra, hogy megkeressem a kisfiút, amikor is mögöttem hangos pukkanásokat hallottam és tudtam, hogy az ellenség már házon belül van. Nincs visszaút. Igyekeztem eltűnni a folyosó végén mielőtt még észrevesznek. Éles csörömpöléssel törtek be a magam mögött hagyott folyosón az ablakok, mire éreztem, hogy a félelem könnyei gyűlnek a szemeimben. Masszív porfelhő jelent meg mögöttem, ami elérve, majd leelőzve, engem is beterített a szürke mocskával. Akaratom ellenére lettem részese a csatának, bár semmit nem akartam jobban, mint eltűnni, és elrejtőzni. Már nem csak a félelemtől folyt a könnyem, de a belekerült portól is. Tudtam, hogy kevés hely adhat csak menedéket. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy tanteremben bújjak el, hiszen ha ott rám találnak, nincs hová menekülni. Sokkal több lehetőséget láttam egy szőnyeg mögött megbújni, lehetőleg olyan mögött, ami valahová vezet is. Viszont az egyetlen, amiről tudtam ezen az emeleten, az az volt, ahonnan jöttem. Mérges és elkeseredett néma sikoly szakadt ki belőlem, és meg kellett állnom egy pillanatra. Gondolkoznom kellett. Azonban nem volt rá időm, gyermeksikoly hangzott a távolból és tudtam, hogy elbuktam. Szinte már el is felejtettem a kisfiút, akiért indultam, úgy akartam menteni saját magam. Rossz irányba indultam, és ők találták meg előbb. Megfordultam és az ellenkező irányba kezdtem el rohanni, önkívületi állapotban. A józan eszem végleg elveszett. Ahogy leülepedett a porfelhő, már láttam, hogy megkezdődött a csata az udvaron. Különböző eltévedt átkok még a folyosóra is besüvítettek. Egy pillanatra megtorpantam. A látvány elborzasztó volt. Soha nem láttam még ilyet korábban, de tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. Emberek sikoltottak a saját, vagy a szeretteik életéért. Színes fénycsóvák repkedtek és óriások pusztítottak mindenhol. Egy csepp békét sem láttam. Minden ijesztő volt, sötét és lehetetlen. Szembesülnöm kellett a túlerővel, és azzal, hogy valószínűleg tényleg itt a vége... Az üvegszilánkok ropogása törte meg a csendet. Nem törtek tovább, nem. Felismertem a jeleket, mert a következő pillanatban jéghideg lett és végleg elvesztem a sötétben. Dementorok. Nem kellett őket látnom, hogy tudjam, kint vannak, de felém jönnek. Szaladni kezdtem. Magam sem tudtam már, hogy merre. Nem tudtam hol van az előre, és hol a hátra, a fejem folyamatosan forgott, de a szemeim semmire nem tudtak fokuszálni. Tudtam, hogy nem a saját lábamban estem el, már a zuhanás pillanatában, de a földre érkezve már nem tudtam visszatartani a sikolyomat. Egyszerre éreztem halálfélelmet és rettenetes gyászt. A kisfiúban estem el, akit meg kellett volna mentenem. Ott feküdt a lábamnál, az ajakaira ráfagyott az utolsó kiáltása, a szemei pedig üresek voltak. Aztán azokon is apró jégdarabok jelentek meg. Muszáj volt tovább mennem, ezért felálltam és újra futni kezdtem. A csontomig hatolt hideg, amikor is megláttam három másik embert. Fogalmam sem volt, hogy kik ők, de reméltem, hogy bennük még maradt egy csepp boldogság, hogy megmentsenek mindnyájunkat. Belőlem mindent kitörölt ez az év, és ez a néhány utolsó emlék. Nem, hogy boldog emlék nem maradt bennem, de még a varázsigét sem tudtam felidézni… Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Harry Potter r. - 2014. 09. 01. - 14:45:51 Pálcám mint jól megtermett ágyú szórta a pusztítóbbnál pusztítóbb átkokat, sikeresen lefoglalva ellenfeleinket. Tüdőm, még mindig sajog - ugyancsak érzem a korábbi homokvihart - de nincs időm ezzel foglalkozni. Kezdek fáradni… érzem a karjaimba bekúszó égő fájdalmat, ahogy izmaim pihenésre vágynak. De jó is lenne, leheveredni, megpihenni, kár hogy épp most pusztul el mindaz mit otthonomnak tekintettem, mintha tehetnénk bármit is. Annyira kilátástalan ez az egész…
Ginny hangja hasít a levegőbe, ahogy haragját útjára engedi az előlünk menekülő férfi felé. Elmosolyodom… Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül. Sajnos nem volt időm többet foglalkozni vele, elég volt az a kihagyás, amíg fedezékbe vonultunk, ellenben ha már képes átkot szórni, akkor komoly baja csak nem lehet. Ez legalább megnyugtat. Fals remény… Ekkor olyan történik, amire végképp nem számítottam… megremeg alattunk a padló, s mintha a föld nyelne el minket. Ijedten kapok a kezemből kicsúszó puha ujjak után, de túl gyorsan távolodik tőlem az újdonsült csúszdán. Ám amilyen hirtelen kezdődött, oly hamarjában lesz vége a szánkó és hó nélküli csúszásnak. Nem marad más, csak a koszos, hideg, egyenetlen kövezet, mi mogorván fogad minket. Prüszkölve köhécselek, a felkavart por és törmelék miatt, ám itt csak a sötétség fogad. És csend. Néma csend. Ijesztő. Hátborzongató. Szinte érzem, és hallom magamban, ahogy megszólal a belső vészjelzőm. Deja-vu. Régi ismerősként kúszik be a hideg a bőröm alá. Görcsösen kapaszkodok meg a pálcámban, s tekintetemmel Ginny-t keresem, ahogy feltápászkodom. Tudom, hogy valahol itt van a közelemben. Ám ez a hűvösség, rosszat sejtek… a távolból feltörő csörömpölés zaja csak megerősít ebben. Mintha valaki megbújna az árnyakban, mintha mondott volna valamit, de annyira torz az egész, hogy egy szavát sem értem. - Ginny! – suttogok erélyesebben, s választ nem várva, úgy döntök, hogy szükségünk van valamennyi fényre, mert az orrunkig is alig látunk. - Lumos Solem! – mormolom magam elé a varázst, és a pálcám végén megjelenő fénygömböt meglódítva előre dobom a folyosóra, hogy azt bevilágítva végre felmérhessük a terepet. Így utólag visszagondolva, nem vagyok teljesen biztos, hogy ez mégis jó ötlet volt-e. Ha ellenség bújik meg, akkor tiszta célpontok vagyunk egymásnak… Ám a látvány ami fogad, legborzasztóbb rémálmaimat idézi. Szívembe jeges ujjakkal markol a félelem, amikor megpillantom a folyosón felénk suhanó fertelmet. Cím: Re: 5. csoport - The colour quits and all invade us... Írta: Csámpás - 2015. 03. 05. - 08:30:55 Louise Lott, hiába szaladsz egyre gyorsabban és gyorsabban, nem tudod kitörölni agyadból a halott kisfiú mozdulatlan testét, a szemgolyóján megtelepedő jégvirágokat, és a csontig hatoló hideget. Nem futhatsz el előlük, ezt te is tudod. Némán siklanak utánad, hörögve szívva magukba az összes szép emlékedet. Már ha maradtak még olyanok… Ahogy befordulsz a sarkon, három embert veszel észre, fejük fölött apró fénygömb, lebegve világítja meg a folyosót. Az egyikük még gyerek, egészen kicsinek mondható. De ott van ő is, Harry Potter. Miatta vannak most itt, hiszen az ő nevét mondta a hang a fejedben, őt kell kiadni, és mindennek vége. De nem, ennek sosem lesz vége. Merel Everfen, még most sem fogod fel igazán, hogy amibe csöppentél, az nem holmi játék, hanem a rideg valóság. Itt ha hibázol, nem csak szimpla dorgálást kapsz érte, itt meghalsz. Ennyi az élet. Nem próbálhatod meg újból, nincsen második lehetőség, vagy jól cselekszel, vagy végleg elbuksz. - Kik vagytok? A hangod elhaló, most már te magad is félsz. Ám szerencséd van, az idegenek csupán diákok, nem sokkal idősebbek tőled. A hideg az, ami miatt aggódnod kell. És abban a pillanatban te is észreveszed őket. Centikkel a padló fölött lebegnek, és felétek tartanak… Harry Potter vagy. Olyan tetteket vittél eddig végbe, melyekről sokan csupán álmodhatnak. Kivételes képességeid vannak, ez nem vitás, de vajon elegendőek lesznek-e ezek az adottságok ahhoz, hogy életben maradj? Vajon a bátorságod, a lojalitásod, és a társaid iránt érzett szereteted elég lesz, hogy legyőzd Voldemort Nagyurat? Az biztos, hogy holmi dementoroktól nem fogsz megfutamodni. Megsuhintod pálcádat, és kimondod a varázsigét, amit egykoron Remus Lupin tanított még neked. Mindhiába, csupán ezüstös felhőt sikerül megidézned. Egyelőre még nem tudod kitörölni a fejedből a halott társaid képét… Fejetekben ott visszhangoznak életetek legszörnyűbb emlékei. Louise, te ismét átéled azt a napot, amikor először kínoztak meg téged. Saját magadat hallod sikítozni, és szinte most is érzed a fájdalmat, mintha csak olvadnának a csontjaid. Merel, te egy gyerekdalt hallasz, melyet mintha rég eltávozott lelkek zenekara kísérne csörgőn és xilofonon. A hátad is beleborsózik a kísérteties muzsikába. Nincs remény... Örök álom vár. "Álmodj, álmodj, holdsugár Anyád ringat, aludjál Mindig együtt lesztek már Hosszú álom vár Álom vár, hosszú álom vár Álom vár... ...Örök álom vár..." Ginny Weasley, te magad előtt látod édesapádat, és bátyádat Percyt, ahogy vitatkoznak. Aztán látod a távozó testvéred hátát, majd a becsukódó ajtót. Most úgy érzed, mintha egy élet telt volna el azóta a pillanat óta. Harry Potter, te édesanyád sikolyait hallod fejedben, életének utolsó pillanatait. Már rengetegszer átélted ezt az érzést, tudod mi következik: egy éles kacagás, aztán a tejfehér köd. De nem… Ezúttal nem hagyod magad. Édesanyád hangja most egészen másképp hat rád, ahogy a nevedet kiáltozza „Csak Harryt ne bántsd, vigyél enged, csak hagyd őt békén!”. Mintha forgószél támadna mellkasodba zárva. Ujjaid erősebben szorulnak a szeretett lány kezére, és egyszerre rádöbbensz, hogy minden amit szeretsz, ott áll melletted. Nem kell rápillantanod Ginny Weasleyre, anélkül is felsejlik az Odú képe előtted, orrodban érzed vörös hajának illatát, látod magadat a szobájában… Az ezüst szarvasbika földöntúli erővel robban ki a pálcából. Talán még sosem volt ilyen erős, ilyen büszke. Hatalmas agancsával pont ott éri a lidérceken, ahol a szívüknek kellene lenni, már ha volna nekik olyan. Egészen a folyosó végéig hajtja a csuklyás szörnyeket, akik a törött ablakon keresztül távoznak a kastélyból, és belevetik magukat a sötétségbe. Már nem kell félnetek tőlük… Ám koránt sincs még vége az éjszakának. Harry Potter, neked még be kell teljesítened sorsodat. Tudod, hogy hol kell keresned, azt is tudod, hogy merre indulj. Ginnyre pillantasz, és rájössz, hogy ahová te mész, oda őt nem viheted magaddal. - A folyosó végéről indul egy titkos járat, ami egyenesen a klubhelyiség folyosójára visz titeket. Nekem most muszáj… De nincs szükség szavakra, ahogy szemedbe néz, pontosan tudod, hogy megértett téged. Ujjaitok elszakadnak egymástól, te pedig hátat fordítasz a három lánynak, és elindulsz a hetedik emeletre. Ginny, Louise, és Merel… A ti utatok most a Griffendél toronyhoz vezet. Bíztok benne, hogy ott nincsenek akromantulák, óriások és Halálfalók. Vigyázzatok magatokra, és sok szerencsét nektek! A Kaland véget ért!
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |