+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  A lim-lomos hely
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A lim-lomos hely  (Megtekintve 15877 alkalommal)

Alyson R. Leingter
Eltávozott karakter
*****

.:Daughter of Death:. 5. évfolyam ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2010. 04. 03. - 10:38:02 »
0



Behunyva a szemét, nekitámaszkodik egy nagyobb kőszobornak, ami elhagyatottan áll az asztalon. Csend. Mámorító csend. Ez az a csend, mai előbb még felborzolta az idegeit, most kellemesen járja át. A cigaretta füst maró hatással égeti tüdeje minden szegletét, s lassacskán egy - egy pöfékelésnél kiereszti a megfáradt gomolygó füstöt. Meleg van, ahhoz képest, hogy éjszaka van. Egy nyári langyos estén mégis itt gubbaszt egy poros kis teremben, gyakorlatilag a semmiért.

Hamarosan nyári szünet. Vége a tanévnek, a hatodik év is elszállt, kisebb - nagyobb sikerekkel, bukásokkal, szeretkezésekkel, édes bosszúkkal, és vad, de jelentéktelen párbajokkal. Valahára elhagyhatja az iskolát, s visszatérhet otthonába, vagy legalább is otthonának nevezett kis palotácskába. Robert már haza utazott, a szülei kivették a "közelgő háború" miatt. Meglepte a dolog, a mert a gyermekükkel jóformán semmit sem törődik a két szülő. Ha nem ők adnának tetőt a feje fölé, talán már rég elküldte volna őket a bánatba. Robert nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Talán ő az egyetlen akivel közelebb kapcsolatba került, és azt akit...nos nem szeret, de félt. Barát. Talán ez egy meghatározó szó, bár inkább csak a legmegfelelőbb, ami legközelebb áll a kapcsolatuk jellemzéséhez, de több nem. Szerelem soha nem volt, nincs is és nem is lesz. Szerelem, ugyan, mi az? Pár bódult hétig rajonganak egymásért, majd hanyagul eldobják maguk mellől a párjukat, akár egy hamvadó cigarettát.
Még egyet szippant a nikotin-rudacskából.
Csalódás a vége, mindig. Persze Alyson ezt nem tudhatja, hisz senki nem nyerte még el a szívét... a körbefalazott szívét, amit  eddig senki nem tudott se áttöri, se átugorni, se megmászni. A rideg gőg, az ellenszenv, ezek mind megijesztik a bátor vállalkozókat, és inkább könnyedén tovább állnak mit sem törődve, mi lakozik a fal mögött. De hát mi értelme lenne, ha valaki lyukat ejtene a falon? Talán megkönnyebbülést, szabadságot érezne, de egy idő után fájni kezdene a seb, és lassan be kell majd pótolni a lyukat, hogy ne eméssze fel elevenen. Erre neki nincs szüksége.
Még egy szippantás.

- Van egy hely, hol forog a tánc, ugyan miért volna jó, hogyha nélkülem járnák. Csak ropni, és égni és álomban élni. Kicsi pezsgő az kell, s hajamban papírrózsa lesz: egy szál...
Saját hangjára pattannak fel szemei, ahogy lágyan, selymesen dúdol egy dalt. Egy régi dalt, amit talán gyermekkorában hallott, még a szüleivel... A cigaretta kicsusszan ujjai közül, és ahogy a földet éri, elalszik. Ajkai résnyire nyitva tartja, s lassan maga mellé néz. Egy kicsiny zenedoboz pihent maga mellette, s a hang elhalkult, majd megszakadt. A csend hirtelen megütötte fülét, és rideg bosszúsággal hallgatott minden.
Ez a dallam, nem az a dallam volt, amit kiskorában hallott. Az szinte lehetetlen lett volna. Hogy került ide ez a doboz, és miért ilyen gyönyörű dallamon szólalt meg? Miért van ez itt, hiszen nincs olyan rossz állapotban, csupán egy sarka törött le, de hangzása mégis felemelően melodikus volt. Eltegye?
Mocorgásra lesz figyelmes, így kiegyenesedik ültében. Ha nem állat, csak is diák lehet...Mindenesetre bepróbálkozik, és halkan, de hallhatóan elkezd a semmibe beszélni. Talán nincs itt senki, akkor úgy se hallja senki, ha van, akkor reméli előjön rejtekéből. Ajkaival lágyan megformálja a szavakat, s körbesandít a teremben.
- A zene meghatározó dolog. A zene a nagy úr - egy kicsit vár, de folytatja - A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás.
Körbesandít. Ha van itt valaki, nem hagyhatja szó nélkül a szavakat, ha nincs úgysincs értelme...
Naplózva

A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

Timothy McFadden
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2010. 04. 03. - 11:19:22 »
0

Alyson Rose Leingter

Miközben a lány beszél, lassan ellököm magam az asztaltól, s lassú kimért léptekkel haladok felé. Amikor mellé érek anélkül, hogy ránéznék, tovább haladok, s csak nagy sokára fordulok felé a sarkamon.
Arcomra lágy mosoly húzódik, ám tekintetem mégis merengő, még mindig keresi az értelmét annak, hogy vajon miért lehet itt ez a lány. Talán a helyzet miatt, talán a közelmúlt eseményeiből kifolyólag, de szentimentálisabbnál, szentimentálisabb gondolatok fogalmazósnak meg a fejemben, verziókat, lehetőségeket veszek számba, ám a valót mégsem vélem ezek között felfedezni.
Amikor a lány befejezi a mondandóját mélyen, színpadiasan meghajolok, majd ekként kezdek mondandómba:

- A zene nem az értelemre, az érzelemre hat. Egy zeneszám olyan akár az élet, olyan akár egy színdarab. Akár ez a helyzet. A zenedoboz játéka, két magányosan tengődő ember történetét játszotta el dallamokban.
A mély hangok, a fiút, aki az események után elmélkedni, a hogyan továbbot keresni jött. Míg a magas hangok a lányt, aki a cigaretta sejtelmes füstjébe burkolózva takargatja ittlétének valódi okát. –

Közelebb lépek a lányhoz, majd mikor szinte már karnyújtásnyira vagyok tőle, lassan kinyújtom a kezemet, s egy lágy mozdulattal megfogom az ujjait, magamhoz húzom, majd közel hajolva hozzájuk, csókot hintek kézfejére.

- Timothy McFadden. –

Mondtam, majd arcomra ismét mosoly húzódik, elsősorban a bizalom növelése miatt, másodsorban, mert nem hittem volna, hogy valaha hasznosíthatom azt az illemtani tudást, amit Roger átadott nekem. Ám most valahogy úgy éreztem ez a megfelelő viselkedés. Ez adja meg a helyzet igazi hangulatát. Talán már a lány is érzi, hogy egy kissé mesterkélt ez az egész, olyan mint egy színdarab, mintha csak egy játékot játszanánk egymással, amit ennek ellenére mind a ketten élvezünk.
Naplózva

Alyson R. Leingter
Eltávozott karakter
*****

.:Daughter of Death:. 5. évfolyam ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2010. 04. 04. - 15:08:45 »
0




Egy fiú terem előtte, és lassú, mély, talán számító léptekkel halad felé. Lágy tekintettel kíséri végig a fiút, míg el nem halad mellette. Csendben, illedelmesen végighallgatja diáktársa mondanivalóját, majd halványan, sejtelemes mosolyra húzódnak ajkai. Érdekes. Akad még egy ilyen tébolyult elme a kastély falai között, Alysonhoz hasonlóan? A kifejezés talán durva, de a legtöbb varázslótanonc, gyorsan kereket oldana, ilyen monológ után, mint amit az előbb elmondott, de ő nem. A lány már megszokta kortársai egyszerű, felszínes felfogását, s kellemesen csalódik ha akad olyasfajta mágus, mint amilyen ez a fiú itt. Érdeklődését elrejtve, de mégis kíváncsian issza a fiú szavait. Ó igen, a szemszögek... Bár talán nem ért egyet a fiúval, mégis tiszteletre méltatja, ahogy ilyesfajta meglátásra képes, és nem csupán a dallam csilingelésére, ritmikusságára, vagy stílusára összpontosít. Ahogy kifejti véleményét, végig figyeli az arcát... Rejtélyes, burkolózó, s talán a büszkeség halvány árnya is megcsillan a szemében.
Meghajlás. A tisztelet kimutatása, jelképe. A fiú elnyerte tetszését, hisz kimutatta a lány iránti tiszteletet, melyet természetesen ő is viszonozni fog. A meghajlást követően, biccent egyet válasz gyanánt.

- Itt létem okát bizonyára ostoba és értelmetlen időtöltésnek vélnéd, így nem is lényeges.
Egyszerűen válaszol, de őszintén. A fiú megadja a módját, és tudja, hogy kell viselkedni egy hölggyel szemben, főleg, egy olyannal mint Alyson...
Meglepődik, ahogy kezet csókol. Más fiú, sőt férfi nem viselkedett vele még ily módon, ilyen tiszteletreméltóan, lovagiasan, illedelmes, és lenyűgöző formában.

Miféle színjátékot játszik vele? Mesterkélt, játszi, és sejtelmes, akár ez az egész helyzet. Érdekes, és mindenesetre figyelemre méltó TImothy, bár nem rémlik a neve, valószínűleg alatta jár, hisz a kisebbeket nem ismeri. A kora nem változtat a benyomásán, kivételes furcsasággal hatott Alyre. Oly érzéki zárkózottságával felkeltette a lány figyelmét, furcsa, hisz a lány nem szokott semmiféle kíváncsiságot, érdeklődést mutatni idegen iránt, sőt... Érdekes estének ígérkezik...

A teremben félhomály honol, és ahelyett, hogy válaszolna a bemutatkozásra, lassan lecsúszik a padról, és lassú léptekkel egy félig elhasznált gyertyához lépked. Nem siet sehova, kecses mozdulataival előhúzza pálcáját, és nonverbálisan meggyújtja a gyertyát. A láng felgyullad a kanóc végén, és véget nem érő lassúsággal égni kezd. Forró viaszcseppek buggyannak fel, s lassan csordogálnak le a hosszú díszített gyertyán. Csak ezek után fordul vissza játszópajtásához. Jégkék tekintetét belefúrja a fiúéba, és úgy szólal meg fátyolos hangon.
- Alyson Rose Leingter.- egy mesterkélt mosolyt elrejtve a hangtalanul lobogó lángra emeli tekintetét - Tán nem gyászolsz ezen a forró, kellemes, nyári estén? Hiba volna, vannak jobb időtöltések is...a gyásznál...
Naplózva

A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

Timothy McFadden
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2010. 04. 04. - 19:51:57 »
0

Alyson Rose Leingter

A lány mondandója közben tekintetét fürkészem, olvasni próbálok benne, ám a míves vonások, melyek e tökéletes arcot adják, elvonják figyelmem, s egy pillanatra még a beszélgetésből is eltávozok gondolataimban.
Aztán hirtelen visszatérek a beszélgetésbe, s tovább hallgatom Alysont. Amikor tekintetünk találkozik, szinte elveszek benne, hiába a női nem számomra a végzet. S egy ilyen tökéletes szépség igazán magával tud ragadni.
Tekintetem lassan végigfuttatom a szőke fürtökön, s szinte felhívó kajánsággal mosolygok rá. A mosoly aztán az utolsó gondolattal szinte azonnal tova száll.
„Tán nem gyászolsz ezen a forró, kellemes, nyári estén? Hiba volna, vannak jobb időtöltések is...a gyásznál...” E szavak egy pillanatra hideg pengeként fúródnak testembe, hiszen számomra fájdalmat okoznak a közelmúlt eseményei. Ám mégis emelt fővel válaszolok.

- Gyászolok, mert a fiatalság múló gondolatként repült tova a sötétség szárnyain. Nem csak az igazgatónkat vesztettük el, elvesztettük az ifjúság gondtalan bolondságát. Idejekorán fel kell nőnünk, ugyanis aki most gyenge, az elvész a förtelembe.
Nagy szavak ezek tudom, de ha egy kicsit mögé gondolunk, talán találunk benne nem is kevés igazságot. Hisz ki akar nap, mint nap azzal szembesülni, hogy barátok tűnnek el az iskolából, akikkel nem is olyan régen még önfeledten múlattuk az időt, akikkel megannyi közös emlék köt össze, akiket majdnem testvérként kezeltünk…
Gyászolok, mert már semmi sem lesz olyan, mint régen. Talán nem így érzed? Te talán nem veszítettél ezzel a helyzettel? –

Mondandóm végeztével leszegem fejemet, s csak sandán pillantok fel a lányra. A korábbi mosoly már csak az elmúlt percek emléke, s talán e mondandómmal hatni tudtam közönyös lényére.
Ismét felemelem tekintetemet, de nem fúrom az övébe, inkább csak oda-oda pillantok, hátha találkoznak a pillantásaink.
Szemem a korábbi komisz fényét elveszítette, üresség honol csupán benne, üresség és bánat. A csend mely körülöttünk honol szinte csontig hatol, szinte hallani, ahogyan lélegzünk, egy idő után szinte egyszerre, de én nem szólok, nincs most mit mondanom.
Naplózva

Alyson R. Leingter
Eltávozott karakter
*****

.:Daughter of Death:. 5. évfolyam ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2010. 04. 08. - 10:29:16 »
0




A gyertya lassacskán fogy, önmagát pusztítva lobog a lángja. Lassan, ám ha nem figyelnék biztosan szemérmetlenül gyorsan elégne, mert nem kapna jelentőséget, nincs ki figyelje, nincs miért lassan égnie.

Amint a lány okkal leemeli tekintetét a lángról, a fiú arcára siklik. Fürkészni kezdi a sima, markáns, de mégis szép arcot. Megfigyeli vonásait, gesztenyebarna hajfürtjeit, s végül teljes egészében végigfuttatja tekintetét a fiún, miközben beszél. Bánatos hangja már-már sérti a fülét. Ő nem azért jött, hogy szomorkodjon, főleg nem az igazgató tragikus halálán, ő játszani akart, ő beszélgetni akart, ő olyan ember szeretett volna csupán látni, aki nem holmi szerencsétlenként mereng magában, azért is indult a sétára, hátha talál valakit. Mintha a Sors is úgy akarta volna, épp ebbe a terembe lépett, ahol Timothy is volt, és lám olyan csodásan alakultak a dolgok, erre jött ez. Persze, ő hozta fel témát, de egészen mást szeretett volna kihozni belőle, mást akart kihozni a fiúból...

A gyertya lassacskán fogy, önmagát pusztítva lobog a lángja. Akár az idő homokja, úgy peregnek a másodpercek. Ha az életben minden apró percet értékesnek találunk, ha minden apró percet megbecsülünk, ha minden apró percet kihasználunk megfelelő módon lassan telhet, izgalmas hosszú órákká, napokká, hónapokká, évekké nőheti ki magát. Ha az életben minden apró percet gondolkozással, hezitálással, kétellyel, bánattal töltünk, talán lassúnak és keservesnek érezzük a nappalokat, és éjszakákat, de előbb- utóbb azon kapjuk magunkat, hogy az Élet elszállt, és már a nyakunkban liheg a Halál.

Mégis csak a gyász beszél Timothyból, de valamely fokon egyetért vele. "Idejekorán fel kell nőnünk, ugyanis aki most gyenge, az elvész a förtelembe. " Milyen igaz, milyen igaz. A gyengék, most végérvényesen elfelejthetik magukat. Aki ilyenkor bánatos, gyászol, szomorú, keserves életet folytat magába roskadva, az elbukik, a porba hull, és onnan már nem fog felkelni. Voldemort, Potter, Piton, Dumbledore, Scrimgeour. Háború van. A gyengék most áshatják a sírjukat, és talán még az erősek is küzdhetnek becsületükért, vagy egyáltalán, hogy lábon maradhassanak.
A neki szegezett kérdés után csak elkomorodott a tekintete, suttogva válaszolt csak:
- De...Veszítettem.
Keserves arccal bámult maga elé, a levegő megfagyott, az idő megállt, és talán  gyertya lángja is elaludt.
- Csak tudod, a bánaton is túl kell lépni egyszer. Nem szabad, hogy eluralkodjék felettünk, mert annak tragikus következményei lehetnek. Örüljünk annak, hogy mi még talpon állunk, és nem vesztünk el a sötétben. - végül felnéz rá, tekintetük találkozik, majd egy kis szünet után folytatja szomorkás hangon- Sajnálom, ha elvesztetted bármelyik barátodat...
Rettentő jó színésznő...
Naplózva

A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

Timothy McFadden
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2010. 04. 10. - 18:47:12 »
0

Alyson Rose Leingter

A lányt hallgatva magamban nagyban helyeselek, hiszen valahol igaza van és ezt én is beláttam, ha nem láttam volna be, most nem itt lennék, s múlatnám az időt vele, hanem ott keseregnék a többiekkel, persze fáj nekem is az, hogy most már minden más lesz, de ettől függetlenül talpra kell állnom, túl kell élnem, túl kell lépnem.

~ Ki a múltba réved, nem éli a jelent, s nem építi a jövőt. ~

Ezen gondolat megfogalmazódása után, arcomra kis mosoly húzódik ismét, ami talán eszelősnek tűnhet, de most valahogy ez a talán fura frázisnak tűnő gondolat, ami számomra azonban több mondanivalót tartalmaz, mint ezer szó, arra ösztönöz, hogy mosolyogjak és ha bár fájnak bizonyos dolgokat azért nem szabad engednem, hogy ezek lehúzzanak magukkal a mélybe, hiszen onnan szinte lehetetlen lenne talpra állni.

- Tulajdonképpen igazad van. Valóban nem szabad engednünk, hogy a bánat béklyói szinte megfojtva szőjék körül teljes valónkat. Soha nem szabad hagyni, hogy a bánat legyőzzön, hiszen csak az vesztes, aki hagyja magát. Aki küzd, az csak győzhet.
Most viszont szerintem hagyjuk ezeket a fennkölt gondolatokat. – a mosoly kicsit szélesebbre húzódik arcomon. –  Nem akarok tolakodó lenni, de az imént azon gondolkoztam, hogy egy ilyen bájos hölgyeményt, hogy nem vehettem észre eddig az iskola folyosóin? Kikkel mozogsz együtt? Melyik évfolyam? Bocs, ha túl sok a kérdés, csak fura, hogy épp most találkozunk, bár lehet, hogy ezt is csupán a sors akarta így. –

Fejezem be ekként, majd fejemet oldalra billentve kérdőn tekintek a lányra, ám hamarosan ismét mosolyra húzódik szám, s úgy várom a lány válaszát. Talán nem épp a megfelelő pillanat a flörtölésre, de ki lát minket? Végül is ő akart eltérni a komorabb témától nem? Szóval akkor játszunk ismét, kelljenek hát ismét táncba a szavak és a tekintetek.
Naplózva

Alyson R. Leingter
Eltávozott karakter
*****

.:Daughter of Death:. 5. évfolyam ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2010. 05. 22. - 10:18:54 »
0






Micsoda titokzatos, misztikus és sejtelmes. A hely, a helyzet, Timothy. Nem akar, nem akar, nem akar! Nem akar mindenféle "elkeserítő" dologról beszélni, nem akar üresen fecsegni, nem akar mély gondolatokat hangoztatni, ő VALAMIT akar! Valami pezsdítőt, valami izgalmasat, valami izgatót, valami rosszat, valami tilosat! Ah, muszáj, vagy elnyeli az unalom...

Timothy érdekes teremtés, nem sekélyes, felületes, és sablonos, mint az iskola valamennyi diákja, Timothy több. Nem tudja mitől, vagy mi ez a több, de emberére akadt Alyson. Szinte mindenki, akivel eddig összehozta a Sors, unalmasak voltak. Nem volt bennük semmi, rossz, semmi keserűség, semmi érdekesség, jelentéktelen emberek voltak, titkok nélkül. Határozottan felkeltette az érdeklődését, már csak a tisztelet, és a jó modor miatt, amit eddig felmutatott. S azok a mély, talán teli, talán üres szavak, pedig egyszerűen elvarázsolták. De itt meg is kell állni. Nem, ez nem rajongás Alyson felől, neki nincs ilyen szó a szótárában! Ő nem rajong senkiért, csupán érdeklődik, mint egy kisgyerek a játékbolt kirakatának játékai között. Sokáig válogatott, keresgélt az ócska játékok között, míg rá nem akadt Timothyra. Csak, ha a játék unalmassá válik, eldobják, és Ő is ezt fogja tenni. Ha a fiú nem fog semmi pezsdítőt, izgalmasat, izgatót, rosszat, tilosat felmutatni, mehet a süllyesztőbe, és Ő könnyedén kisétál azon az ajtón.

Könnyedén felhúzza lábait, és törökülésbe helyezi magát, szoknyáját megigazítja. Milyen kellemes csalódás, hogy egy ilyen kis poros, limes-lomos hely micsoda érdekfeszítő lehet, csak tudni kell hogyan kell azzá tenni.
Félhomály volt, amint elaludt a gyertya, így csak halvány körvonalakkal tudta csak figyelte a fiút. De akármilyen sötét is volt, nem hagyta el a figyelmét az egyre szélesedő titokzatos mosolya. Ó igen, ezt már szereti, a kis játéka új elemeket kapott.
- Bájos? – az ő ajkai is mosolyra húzódnak – Néha a legegyértelműbb dolgok az orrunk előtt kalimpálnak, csak nem vesszük őket észre. Hatodéves vagyok, és nincs megszokott „helyem”, mindenhol mozgok, ahol csak lehet, akár elől, akár a háttérben. Bájosnak gondolsz? – pedig, mennyire téved…

Naplózva

A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

Adaline Belmen
Eltávozott karakter
*****

Hetedéves kaméleon

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2010. 07. 16. - 19:52:06 »
0

YO


A Hollóhátból mindig is hiányzott az élet. Egy-két lúzer akadt, akik azt hitték, hogy bizony igazán nagy arcok, de leginkább csak arra valók, hogy jót röhöghessünk rajtuk. Majdnem hét évem telt el, hogy a jó kislány szerepében tündököltem háztársaim előtt, és a bátyáim társaságában tudtam csak kiélnem a bennem lakozó kisördögöt.
Amikor Yolanda belépett a Klubhelyiségbe azonnal tudtam, hogy valami élet költözött az unalmas okos tojások közé. S, hogy bizony ő nem az elviselhetetlen húga.
Akármikor meg tudom meg tudom őket különböztetni. Hiába hasonlítanak kísértetiesen, a szemükből áradó élet, minden elárul. Yo sugárzik, Yvette pedig… Ő pedig inkább taszít. Nem sokat foglalkoztam sosem vele, hisz mégsem tartoztunk egy évfolyamba, de a nővére…
Körülbelül öt perc kellett, hogy elé álljak és üdvözöljem a Roxfortban és onnan már nem volt megállás. Vele végre szórakozhattam és őrültségeket művelhettem. Végre volt valaki, akinél nem kellett jó kislányként mosolyognom.
Egy újabb arc. Egy újabb élet. Egy kis vérfrissítés.
Ezt jelentette nekem.
Ma már persze kicsivel többet. Mondhatni barátokká váltunk, érte tényleg sokat megtennék, legalábbis többet, mint akárki másért. De mégis, valamiért nem vagyok képes arra, hogy őszintén kiadjam magam neki. Hiába érzem magam jól a társaságában, nem ismer. Fogalma sincs arról, hogy valóban ki is vagyok, de nem is baj. Jobb, amíg nem tudja, túl sok a sötét titkom, túl sokat hazudtam már. S nem csak mindenki másnak, hanem neki is…
A legtöbb információ, amit tud rólam, hamis. Kitaláció. Semmi több.
Azt hiszi, azért tudok valamennyire franciául, mert anyukám onnan származik. Úgy tudja, hogy volt már jó pár férfi az életemben, pedig úgy még soha. Azt meséltem neki, hogy a legidősebb bátyám meghalt, közben Halálfaló. S még hasonló dolgok, amik nekem apróságok, neki talán nem az lenne.
Szinte elraboltam a Klubhelyiségből Yo-t egy üveg borral, amit a konyhából loptam és a táskámban rejtettem el. Berontottam, megragadtam és magammal húztam. Egy szót sem szóltam csak mikor már nem hallhatott minket semmit.
- Ma este is szórakozunk egy kicsit – mondtam mosolyogva és megmutattam a táskám tartalmát.
Közben csak egy pillanatra álltam meg, aztán már újra fogtam a kezét és haladtam is előre, egészen a kiszemelt helyszínig.
- Itt nem hiszem, hogy lebuknánk.
S, magam elé engedtem, hogy ő másszon be először, aztán pedig szorosan követtem én is. Nem jó sokáig a tilosban járni, a végén rossz vége lesz. S nem kockáztatnám a felvételim ilyen apróságokkal.
Miután bent voltunk, egy már előkészített pokrócra pakoltam le, ami mellett közvetlenül egy kanapé állt, de mégis filingsesebb a földön ücsörögni. Kiraktam a boros üveget, a két poharat és gyümölcsöket. Imádom a mágiát. A térnövelő bűbáj túlontúl hasznos. S most neki köszönhetően elég sok minden lapulhatott nálam.


Naplózva

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2010. 07. 16. - 19:52:44 »
+1


t a k e  m e  a w a y .

Végtelenül határozottan trappoltam le a lépcsőn, ahogy felmarkoltam az ágyamra dobott Átváltoztatástan könyvemet, s öleltem magamhoz. Ha mind emellé nem a szokásos csiricsáré öltözetemet viseltem volna, kétségkívül kiköpött Yvette lehettem volna. Volna. Én, Yolanda Delacour az időmúlásával sem kedveltem meg a tanulást, és a testvéremmel ellentétben továbbra sem estem szerelembe a tankönyveimmel. Mégis most arra készültem, hogy lemegyek, befoglalom az egyik fotelt, és tanulni fogok. Ahogy azt tettem tegnap, és az előtt, és az előtt is. Nem az egészéves átlagomról volt szó, hanem arról, hogy szerettem volna jövőre átlépni a végzős évbe a többi évfolyamtársammal együtt. Bizony ez forgott kockán, mert finoman szólva is elhanyagoltam a tanulást az utóbbi időben – időkben, napokban, hetekben, hónapokban, huh?! Nem tudok pontos információt nyújtani. – s most bőven akadt pótolni valóm. EmszíGali megfenyegetett, hogy nem fog átengedni, amíg nem tudom az elméletet A-tól Z-ig, és nem vagyok képes egy kalitkát papagájá varázsolni. Mégis mikor jutna ilyen eszement ötlet?! Semmikor, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, s most bizony leülök a többi okos tojás kékkel ülni magolni. Juhuhú!

Leléptem az utolsó lépcsőfokról is, s összeszűkült szemekkel mértem fel a terepet. Üres fotel északra, 30 foknál pontosan a kandalló sarkán. Elindulok, határozottan s céltudatosan, hogy lássák, az a fotel az enyém! Már éppen odaérek, amikor egy nyurga alak elsuhan előttem, s bevágódik. Bosszankodóan vonom össze a szemöldököm, s nézek a hatalmas barna szemekbe. Beni megelőzött, s most egy elégedett pimasz vigyor terül el az arcán.
- Ezért még számolunk, peche. – Morgom az orrom alatt úgy, hogy azért ő is hallja, majd pördülök meg a tengelyem körül, és mérem végig a kanapén ülő díszes társaságot. Telt ház, ráadásul már nagyobbak ülnek ott, nem tudom őket megfélemlíteni, és elzavarni. Hoppá! Az ablak alatt egy üres hely felszabadul, én pedig villámgyorsan odasuhanok, majd leülök. Elégedett mosoly ül ki a szám szegletébe, majd lejjebb csúszok, és lejjebb és lejjebb. Fészkelődök egy kicsit, felhúzom az egyik lábam, s a combomra támasztom a könyvem. Megkeresem a behajtott sarkát a könyvemnek, ami jelzi, hol is tartottam – már megint elhánytam a Yvtől kapott könyvjelzőt, azért kaptam tőle, mert utálja, ha a könyvem sarkát behajtogatom – és kezdem el falni a hosszú sorokat. A zsebembe nyúlok, s előveszem az utolsó csokim, amit a ládám aljában találtam, s bontom ki a csomagolásból, majd harapok bele. Valamikor ezen pillanatok egyikében észlelek egy nagyon is ismerős alakot a szemem sarkából.

- Hé! – Kiáltok fel meglepetten, miközben a keservesen megszerzett helyemből ránt ki. Az ölemből leesik a könyv, s fájdalmas puffanás kíséretében landol a földön, én pedig nem győzöm kapkodni a lábam. Mire igazán feleszmélek, már átléptük a portrét. – Te vörös asszony állat, hova rohansz ennyire? -
Imádom a haját, amikor vörös. Sokszor más a haja, de nekem a vörös a kedvencem, amikor megismerkedtünk, akkor is a vörös bozont, és a szeplők tűntek fel először, utána minden más. Azóta is emlegetem neki azt a hajszínt, ami pedig a megszólítást illeti.. eszembe sem jut, hogy mellre szívná, hiszen mindig aggatunk egymásra alkalmi neveket.
- A csokimat azért megehetem? – Szólalok meg megint, amikor végre lassítunk kicsit, én pedig kérdően tekintek rá. – After party, huh? -
Vigyorogtam, s a táskájába kukkantottam, ahol megpillantottam az üveget, s az abban lötyögő vörös nedűt.
- Istennő vagy, honnan szerezted? – Lelkendezek, majd hirtelen lefagy az arcomról minden pozitív sugaracska, s biggyesztem le az ajkaim. – Nekem tanulnom kellene de… áh, kit érdekel? -
Megint hagyom, hogy vigyenek a rosszba, ahová magam is elsétálnék, ha arról lenne szó. Megrántom a vállam, majd vigyorodok el megint szélesen. Egyébként sem lett volna időm meggondolni magam, hiszen megfogta a kezem, ujjaim az övéi közé csúsztattam, ösztönösen, magától értetődően, fogva a finom kis kacsót, s mentem utána.

- Hú de vagesz! – Szólaltam meg, miközben mentem a mutatott hely felé, vagyis másztam be, mert nem ment a terembe való jutás valami könnyen. – Miféle hely ez? Nem emlékszem, hogy voltunk e mi már egyáltalán itt. -
Ha titkos helyről van szó, akkor azt tuti Ada mutatta meg nekem, vagy vele voltam ott nem is egyszer. Olyan Ő nekem, mint valami védőangyal, aki már az első napon a szárnya alá vett. Imádtam. Napról napra jobban.
- Látom készültél.. csak nem ünneplünk valamit? – Zavar lett úrrá rajtam, miközben törökülésbe helyezkedem el a földre terített lepedőn, s figyelem, hogyan pakol elő a táskájából. Sosem voltam jó a fontosabb dátumok megjegyzésében, erre pedig az időzavarom is rátett egy lapáttal. Sosem tudtam, milyen napot írunk, s főleg hányadikát, így a szülinapok és a névnapok.. hát az teljes káosz volt.
Naplózva

Adaline Belmen
Eltávozott karakter
*****

Hetedéves kaméleon

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2010. 07. 16. - 20:35:19 »
0

Apróságokkal sosem törődtem. Így volt ez most is, mikor magammal ráncigáltam Yo-t, mint egy eszelős liba, és az egész Klubhelyiség kigúvadt szemekkel nézte végig a jelenet, miszerint a szédült véla és távolság tartó vörös (ahogy mostanában nevezetek, hála Yo-nak) kiszáguldoznak az unalom fertőjéből. Ez volt a Hollóhát. Egy adag tudásszomjas könyvmoly, akiknek a nagy részének még csak fogalma sem volt, nem hogy az élet izgalmairól, de még csak az életről sem. Persze akadtak kivételek, de kevesen.
- Pofa be, véla! – parancsoltam rá, egy már köztünk megszokott stílusban.
Nem állt szándékomban lelőni a meglepetést. Még nem.
S különben is, maga a rablási akció csak a hatás kedvéért kellett, semmi egyéb célja nem volt. De ha már szórakozunk, akkor adjuk meg a módját.
- Ha ennyi csoki zabálsz, el fogsz hízni. És előre figyelmeztetlek, nem állok szóba olyanokkal, akiknek nem makulátlan a külseje – mondtam teljesen komolyan, és még mindig nem árultam el neki semmit. Hanem inkább rántottam raja még egyet, hogy gyorsabban haladjunk. Nem igazán díjaztam volna, ha esetleg valami hirtelen jött ellenőrzés miatt felfedezik nálam a lopott bort.

Cinkos mosoly suhan át az arcomon Yo reakció lelkendező reakcióját látva. Erre számítottam. S nem csalódtam benne.
De mikor elkenődik az arca és szóba hozza a tanulást, enyhén felkúszik a szemöldököm, és egy rövid pillanatig kérdőn nézek rá. Az idióta húgát raboltam el? Az Én Delacour lányom nem aggályoskodik effajta apróságokon.
- Ne szórakozz már, ha kell, korrepetállak, az évfolyamom egyik legjobbja vagyok.
S már húztam is tovább, miközben azért félhangosan tettem egy megjegyzést:
- Hogy a fészkes fenébe kerülhetett egy ilyen hülye liba a Hollóba…
Persze ez pusztán csak szeretettből. S nagyon jól tudtam, hogy hallotta, az is volt a szándékom. Kicsit szórakozni vele, ahogy szoktuk.

Megérkeztünk.
Imádom, mikor örvendezik, és mikor valami újat mutathatok neki. Mindig is én voltam a család legkisebb tagja, és most hogy van Yo, úgy érzem kaptam egy húgot, amire mindig is vágytam. Imádom a bátyáimat, de egyedüli lányként, ráadásul a legkisebbként végig csinálni tizenhét évet, azért nem egy leányálom.
- Lim-lomos helynek nevezik. Egy csomó elveszett értéktelen kacat van itt, igaz néha azért találni egy-egy érdekes holmit, de nagyon ritka. És mondjuk nem is nagyon mászkálnék messzire itt, mert egy kész labirintus – magyarázom.
Yo csetlő-botló mozdulatain, ahogy próbált előrébb jutni, elnevettem magam. Ez a tyúk elképesztő! De imádom!
Lehuppantam a pokrócra, mikor végre sikerült megkerülnöm béna bajnok barátném, és kényelembe helyeztem magam.
- Két barát nem szórakozhat kedve szerint akármikor? Aj, megsértesz azzal, hogy csak akkor bulizhatunk, ha annak oka is van! Azt hittem ennél jobban ismersz. – játszottam a megsértett dámát – Na, foglalj helyet! Ez most a mi kis királyi budoárunk.
S már nyúltam is a borért, hogy azzal a lendülettel, természetesen a pálcám segítségével, megszabadíthassam dugójától, a már számba kínálkozó italt.
- Tölthetek, kisasszony?

Naplózva

Yolanda Delacour
Eltávozott karakter
*****

×××× broken smile ×××× hetedév.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2010. 12. 26. - 17:47:21 »
0


t a k e  m e  a w a y .

– Persze, te is csak a kisebbet tudod bántani, te vén szatyor! – magyarázom neki teli szájjal, és már csak azért is tovább falom a megkezdett csokimat, rájátszva természetesen a csámcsogásra, csak hogy lássa, mennyire jóízűen eszek, és élvezem minden falatját. - Egyébként ÉN sosem fogok elhízni, ezt kikérem magamnak, de ha már igy érdeklődsz, elárulom neked, nagyon gyors az emésztésem, ráadásul sokat sportolok. Persze mindezek ellenére sem lesz olyan formás fenekem, mint neked. –
A szavaimat nyomatékosítva csapok rá a már említett hátsójára. Társalgásaink nagy része kellően nyers, tehát nem csoda, ha utunkat mindig megnyúlt képek, és csodálkozó arcok kísérik. Nem is beszélve a megbotránkozó festményekről. 

– Az évfolyamod legjobbja ha? Kis felvágós.. – vigyorgok rá. Tény, hogy az én imádott vörösem sosem a szerénységéről volt híres. Legalábbis nekem nem ez jött le, miss populáris viselkedéséből. Nem is baj, a szerénység nem éppen az én kenyerem, s talán a túl sok hasonlóság volt az, ami igazán összehozta a mi furcsa de annál impulzívabb kettősünket. - .. de félek, rajtam a jóságos Szűz Mária sem segíthet! Ámbár most nem akarok erre gondolni. –
Legyintek egyet, mintha ezzel egyszerűen ellehetne hessegetni a fejem felett gyűlő sötét felhőket. Természetesen nem, ahogyan a problémákat sem lehet a szőnyeg alá seperni, viszont pár órára szeretnék ezekről a dolgokról megfeledkezni, és egyszerűen csak élvezni Ada társaságát, és fürödni a belőle áradó pozitív energiákban. (Hah, ez milyen költői!.. és persze hiper-szuper nyálas)
– Külső nyomásra kerültem a te szeretett és csodás házadba, avagy stréber landre. Minden bizonnyal a Griffendélbe kerültem volna, ha a Süveg osztott volna be. - A külső nyomás én magam voltam, hiszen a testvéremmel egy házban szerettem volna lenni. Szerencsére ennek nem volt semmi akadálya, így kimaradt az életemből a Süveges beosztás.

– Jaj ne csináld már, hisz tudod, hogy bármikor vevő vagyok egy kis lazulásra, de egyszerűen nem lehet Rád felkészülni. Tudod szépségem, te egy őrült vagy. Az őrültek pedig kiszámíthatatlanok, pont úgy, mint Te. De ne aggódj, én azért így is szeretlek, és ez a kettőnk titka marad. – ahogy ott ülünk a pokrócon, kinyúlok a kezéért, és együtt érző arcot vágva meredek rá, és paskolom meg a kézfejét. – Királyi budoár? Nem is tudtam, hogy a királyok is pokrócon buliztak egy halom kacat közepén. –
Vigyorgok, majd amikor megkérdezi tölthet e, bólintok egyet, és a poharamat megragadva tartom meg. S ha mindkét pohár megtelt, húzom ki magam, és köszörülöm meg a torkom.
– Igyunk kettőnkre, és a mi rendkívüli barátságunkra. Hiszen jövőre.. jövőre te már nem leszel itt Ada, és el sem tudom képzelni, mi lesz velem nélküled. –
Biggyesztem le az ajkaim, s ahogyan a poharak csilingelve egymáshoz koccannak, kortyolok bele a vörös nedűbe.
Naplózva
Oldalak: 1 2 3 [4] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 02. 26. - 03:44:57
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.