Roxfort RPG

A harmadikon van ez a kis négyzet alaprajzú szoba, bár a méreteit igazából nem lehet felmérni a belezsúfolt rengeteg javításra váró asztal, pad, szék, mardekáros fotel, sámli és effélék miatt. Akad egy kicsit szakadt huzatú griffendéles kanapé is, meg az ablakokon mintha a függönyök egykor a Hugrabugot díszítették volna. Épp hogy egy kis ösvényen keresztül tudsz ide bejutni, combod a tárgyak élével súrlódik.

De aki még így is meglátja a fantáziát az egykori kis klubszobában, amit Frics telezsúfolt minden kacattal, amiket "majd egyszer" megjavít (ha elő tudja csalogatni a varázserejét, ugye), annak máris felragyog a szeme, elvégre csak ki kéne ganajozni, meg lehangszigetelni... ;)

Adam szokásához híven ezen az éjjelen is elindult a kastélyban bolyongni egy kicsit.
Minden éjjel talál valami érdekeset, egész más a kastély hangulata.
Szinte minden éjjel bejár egy egész emeletet, ma a harmadik emelet a célja.Valahogy olyan érzése van, hogy találni fog valamit.Valami jót.
Ilyen gondolatokkal kel ki az ágyából, majd halkan kisebb horkanások kíséretével kimegy a szobából.
Szerencsére nem ébresztette fel egyik barátját sem.A klubhelyiségben valami neszt hall ezért egy pillanatra megtántorodik, majd pálcáját előkapva a hang irányába fordul és egy intéssel fényt varázsol a pálcája hegyére.Csak egy macska... szerencséjére nem Harry, Ron vagy épp Hermione üldögélt a fotelban jó prefektus lévén őrizve a klubhelyiséget.
Kilépett, az ajtón mire a Kövér Dáma megszólal: - Áhh... megint elindulunk felfedezni James úrfi? - kérdi egy kaján mosollyal a szája szegletében.
- Igen hölgyem ismét nekivágok az éjszakának - a fiú is egy mosoly kíséretében válaszol.
- És ma melyik emelet a cél? - kérdez ismét a Dáma.
- A harmadik... úgy érzem ma találok valamit. - De most megyek, szorít az idő - alighogy kimondja, már el si tűnik a gyengén kivilágított folyosón.A harmadik emeleten körülnéz, valamiért a fal mentén megy, hogyha esetleg jön valaki akkor el tudjon bújni.De belerúg valamibe... mintha annak valaminek a szélét találta volna el.Körülnéz... tapogatja falat.Talál egy elég nagy beugrót.
- Lumos - mondja halkan a varázsigét.
A világosság mellett tisztán ki lehet venni egy alagút formáját.
Beljebb megy benne... egy szobába ér, de ahogy egyre beljebb halad egyre jobban vágják a tárgyak a lábát.A fényben megpillant néhány asztalt.Foteleket.Székeket.
Ezaz... megtalálta a Burnout próbatermét.
Már csak rendbe kell hozni...

// Burnout tagok: Griffin, Dan és a dobos aki egyelőre Uncown Artist //


Adam a hátán egy fekete valamivel halad át a Griffendél klubhelyiségén.Többen megnézik a srácot, és nem tudják mire vélni a gitártokot a hátán.~Hova mész Ad?~ - kérdi Roman.
- Csak kimegyek az udvarra... gyakorlok egy kicsit.Nem akarja megmondani az igazat, a múltkor is talált egy nyugis helyet és másnap már pár Hugrabugost talált a helyen mivel valamelyik oroszláncímeres elkotyogta nekik.Ezért hat megérthető, hogy miért hazudott egy kicsit évfolyamtársainak.
Izgatottan lépked a széles és különösen izgága lépcsőkön, alig várja, hogy végre elérjen abba a régen elfelejtett klubszobába amit két napja felfedezett.
Reméli, hogy eljön legalább egy-két ember, ugyanis kitett egy hirdetést a Nagyterembe ami így szólt:
Diákok!

Szeretném bejelenteni, hogy alapítanék egy együttest.
Többnyire metált, és rockot játszanánk.Kéne egy dobos, egy szóló és egy basszusgitáros tag.
Akit érdekel a dolog az szerdán pontban délután 2 órakor jelenjen meg a harmadik emeleti folyosón.

Adam James

Adam megáll a folyosó közepén, egy két lépésre attól a beugrótól amit most már egy lovagi páncél takar majd leteszi a gitártokot, egy kicsit már vágta a vállát.A páncél nem kérdezősködik mivel a másodéves fiú megegyezett vele, hogy mást ne engedjen be a terembe rajta és a BNT tagokon kívül.
Várja hogy megérkezzen valaki...

Dan már pokoli éhes volt,  de semmi kedve nem volt most leülni valahol és enni. Annál inkább lemenni a Nagyterembe, hátha talál ott valakit, akivel elmúlatja az időt. Így jobb ötlet híján elindult le a folyosókon a Nagyterembe. Mikor leért, csalódottan tapasztalta, hogy nagyrész mardekáros van ott, meg pár lézengő hugrabugos. Viszont feltűnt neki egy kisebb csoport egy helyen. Lassan odament hozzájuk és ő is arra nézett, amerre a többiek. Nem értette ugyan mit néznek ennyire, de ahogy megpillantotta a hirdetést, leesett neki.
*Mi? Egy együttest? Ki ne hagyjatok! *
Ahogy a fiú elolvasta a hírdetést, rögtön felcsillant a szeme, hisz már régóta dédelgetett álma, hogy zenélhessen egy működő bandában.  Rögtön sarkon fordult és miközben felrohant a klubhelyiségbe, végig azon gondolkozott, hogy kell-e valamit csinálni, hogy bejussanak, vagy nem. Majd ahogy megérkezett, gyorsan elhadarta a jelszót. A Dáma most kissé rosszallóan megcsóválta a fejét, de megnyitotta az utat. Dan besietett rajta és a lehető legkisebb feltűnést keltve felrohant a szobához. Tudta hova tette a gitárját és végig magát áldotta, amiért mégiscsak elhozta. Még a nyáron asikerült neki valahogy megbűvölnie, így mindegy hol van éppen, bárhol lehet vele rendesen játszani. a poggyászához sietett, felcsapta és keresgélni kezdett.
- Hol is van... hova tettem? - mondogatta halkan, mire egy fekete kemény valamit tapintott ki.
-Ez lesz az.- mosolyodott el Dan és kiemelte a gitártokot. Felkapta a hátára és lesietett a lépcsőn. A klubhelyiségben csak páran voltak, de nem igazán érdekelte őket a fiú hátán terjeszkedő fekete tok. Dan kisietett a helyiségből és egyenesen elindult a lépcsők felé.
*Harmadik emelet... harmadik emeleti folyosó....*
Végig ez járt Dan fejében, miközben szapora léptekkel a kiszemelt hely felé tartott. Kis idő múlva végül megérkezett, de a folyosó üres volt. Egy árva lélek nem garázdálkodott erre. Dan ezen elbizonytalanodott.
* Jó helyen járok? Persze, biztos jó helyen járhatok, mert ez a harmadik emeleti folyosó, de miért nincs itt senki? Talán csak átvágás lenne? Nem tudom.*
Levette a gitártokot a hátáról és a lábának támasztotta, miközben ő a falnak dőlt és idegesen dobolni kezdett a tokon.

[Banda]


Lassú léptekkel lépked végig a klubbhelyiségen a sok csodálkozó pillantástól kisérve. Jobb kezében ott szorongatja a fekete tokba bújtatott basszusgitárt, melyet az iskolába is magával hozott. Hát igen van előnye annak ha az ember félig mugli születésű és az apja egyik hobbija a zenélés, és ezt a fiára is átragasztja. A kíváncsi szemek végig rátapadtak, míg kerestülhaladt a klubhelyiségen és kimászott a portrélyukon. Hát igen, akik még nem láttak hangszert közelebbról azok tényleg nagyon kíváncsiak. De sok diák van aki ismeri a Walpurgis leányai nevű együttest. Ők már tudják, hogy mit cipel magánál.Maximum a tokon csodálkoznak.
*Szóval ismét összehozza. Megint összeáll egy banda*
Szinte önkívületben megy végig a folyosón miközben valahol a reggeli órák körül forognak a gondolatai.
Reggel szokás szerint a nap első sugaraival kelt fel. Egy rövid nyújtózkodás egy egy csontropogtató ajtófélfa után szépen komótosan lecammogott reggelizni. Igen korán lévén még csak nagyon kevés diák lézengett a Nagyteremben. Valószínüleg ennek köszönhető, hogy meglátta azt a pappírfecnit, mely ismét megdobta monoton életét, mely vidámságot hozott a szürke hétköznapjaiba. Először ne mfoglalkozott valami sokat a cetlivel, csak mikor befejezte a reggelit és vetett rá még egy pillantást akkor vette észre, hogy ismerős az írás. Közelebb lépett hát és névvel együtt végleg felismerte a cetli tulaját.
*Hát persze Adam. tudhattam volna. ismét össze akarod hozni a bandát? Akkor ott a helyem persze csak akkor ha beveszel megint.*
Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy adam ismét beveszi, hiszen korábban már egyszer kiszállt mikor a legtöbb diák szivatta őket a banda miatt. Ám most itt az ideje, hogy ismét megpróbálja.
Közben megérkezik a  folyosóra mely valamilyen okból kifolyólag csendes ezen a szép délutánon. Pedig általában nyüzsögnek erre a diákok. Ki tudja merre vannak most. Ahogy halad a találkapont felé észrevesz egy másik Griffendélest.
*Na ez is a válogatásra jött. Remek. remélem nem basszusgitározni akar. Egyébként ki lehet ez?Még sosem láttam.*
-Üdv-köszön rá már csak udvariasságból is.
-Te is a banda miatt jöttél? Mert ha igen akkor gyere a folyosó közepe fele kell találkoznunk Adammel.
Továbbhalada folyosón meg se mvárva, hogy a másik követi e. Közben feltűnik Adam sziluettje is.
-Üdv- köszönti miközben odalép hozzá és a kezét nyújtja.
-Örülök, hogy ismét összehozod a bandát. Remélem még nem találtál senkit a basszeros szerepére.
Mondja mosolyogva, majd az új fiú felé fordul ha követte.
-Üdv! Griffin Liman vagyok de szólíts csak Griffnek.
Az idegen már amennyire idegen felé is kinyújtja a kezét.

// Banda //

Adam halk lépéseket hall ,de nem mozdul, az is lehet, hogy csak egy tanár vagy valamelyik diák erre tévedt.
Ma nagyon üres a harmadik emeleti folyosó.Máskor mindig nyüzsögnek itt a nebulók a legkisebbtől a legnagyobbig bezárólag.Nyugodtan vár tovább... még amúgy sincs 2 óra.Pontos akar lenni mint a svájci órák.
Azonban egyre erősebb hangok jönnek, előredől mivel eddig a hátát a falnak vetette.
Két ember alakját lehet kivenni.Két fiú.Hál' Istennek.Nem égett be a bandával.Hiszen tavaly már a megalakulás után pár nappal kikezdték őket.
Dan, Leila bátyja... látásból már ismerik egymást.A másik fiú viszont Griffin Liman.Aki tavaly is benne volt a Burnout-ban.
- Griff, jó itt látni téged - mondja egy mosoly kíséretében.
- Rád számítottam.
- Hello Daniel - köszön a másik fiúnak majd kezet nyújt neki.

3 óra 10 perckor

- Szerintem eleget vártunk.
- Úgy hallottam, hogy egy dobos is jön, de úgyis észrevesszük.
A másodéves mormog valami bonyolultnak hangzó varázsigét miközben pálcáját a padló felett kb. öt centivel végighúzza a folyosón.Megérti, hogy a fiúk most enyhén hülyének nézik, de ez egy érzékelő bűbáj, amit az apja tanított neki.Ezzel az ügyes kis varázsigével érzékelni lehet, hogy van egy mozgás a kijelölt területen.Ha mozgás van akkor a pálca jelez.
- Akkor induljunk.
- Sir Michael, ha lenne szíves... - Ad-nek nem is kell kimondani a mondata végét mivel a páncélos lovag arrébb fordul és ezzel bebocsátást nyernek egy kis folyosóra.
Adm belép hiszen ő tudja, hogy hol milyen tárgyak vannak. - Óvatosan a gitárokkal - mondja mivel elég szűkös az a kis ösvény amin már csak pár lépést kell haladniuk.Beérnek a helyiségbe.
- Üdvözöllek titeket a próbateremben! - mondja mosolyogva.
- Persze egy kis rendrakás és tisztogatás ráfér még, de nem vészes.
A szoba elég tágas lenne ha nem lenne benne 50 embernek elegendő ülőgarnitúra.De egy kicsit így is tágasabb mivel Adam egy kis "wingardium leviosával" egymásra pakolta az asztalokat, és pár széket.
- Mit szóltok hozzá? - kérdi őszinte kíváncsisággal a hangjában.


//A sorrend értelemszerűen: Én, Dan, Griffin és a dobos ha megérkezik //

Már jó ideje ott állt és nézelődött, hátha jön-e valaki, mikor a háta mögül lépteket hallott. Egy fekete hajú griffendéles srác, nem sokkal tűnt fiatalabbnak Dan-nél. A fiú egyenesn felé tartott, majd megállt előtte és köszöntötte.
- Üdv.- biccentett vissza Dan is, majd válaszolni készült a kérdésére.
- Igen, én is ide jöttem. Csak még nem nagyon jött senki.
A fiú ekkor a folyosó egyik vége felé nézett, így Dan is arra sandított. Már léptek is hallatszottak, majd egy srác alakja tűnt fel, egyre tisztábban. Végül az imént érkezett fekete hajú srác odament hozzá. Dan is követte, majd megállt mellettük.
* Szóval ő lenne Adam James, aki a bandát akarja összeállítani. Már párszor láttam is és... Várjunk csak.. Nem ő szokott a húgommal találkozni?*
- Hello.- köszönt vissza mosolyogva a fiúnak, majd a másik srác által nyújtott kézfogást viszonozta és ránézett.
- Örvendek, én Dan vagyok.
Többet nem szándékozott mondani, meg érezte, hogy felesleges is. Még jó ideig vártunk, de nem jött senki.
* A fenébe, ez már megint késik... Családi hagyomány úgy tűnik. Ezért még biztosan kapni fog a fejére, akármit is hoz fel érvnek. Megbeszéljük, hogy jön, nyaggatom órákig, erre  késik. Szuper vagy Naas.*


- Majdcsak lesz valami. Pedig világosan megmondtam neki, hogy ne késsen. Na mindegy.- sóhajtott Adam kijelentésére Dan, majd kissé meglepetten nézett az arrébb lépő páncélra.
*Hogyhogy ezt idáig nem vettem észre? Kíváncsi vagyok mi van odalent.*
Dan elindult Adam után a kis alagútszerüségben, melyben egyre szűkösebb lett a hely, ahogy egyre beljebb haladtak. Dan jobbnak látta, ha legalább mellmagasságig felemeli a gitárt, nehogy megütődjön, vagy valami baja legyen. Már-már úgy érezte, soha nem keverednek ki a sok kacatból, mikor megérkeztek egy valamivel tágasabb helyiségbe. A bútorok egymáson hevertek kupaconként, mozogni alig lehetett, de volt egy hely, ahol el lehetett rendesen férni. Mikor Adam kijelentette, hogy ez a próbaterem, a srác csak elvigyorodott és óvatosan a lábának támasztotta a gitárt.
- Király! Majd kitakarítjuk és egész kis puccos kérót lehet itt berendezni.

[Banda]



Csak áll és hallgatja a másik fiú bemutatkozását. Arcra talán ismerős a srác. Ha minden igaz akkor egy évvel felette jár és griffnedéles. Nem szoktak a 6.-os Griffendélesekkel beszélgetni. Ami azt illeti csak ritkán vannak a klubhelyiségben. Ha tanulnak akkor általában a könyvtárban vagy a tóparton szoktak. Amúgy meg általában csak császkálnak össze vissza a kastélyban. Vagy a birtok felett repkednek. De van mikor csak ülnek valamerre és beszélgetnek.
Szépen lassan telnek a másodpercek, percek. Ők meg csak várnak és várnak.. Valószínűleg a dobosra. Csak remélni tudja, hogy hamarosan befut a srác. Nem szereti a későket. Ráadásul egy bandában a legfontosabb a pontosság. Mi lesz akkor, ha egy koncertről késik el legközelebb. Belegondolni sem mer, pedig megtörténhet bármikor. Végülis ha lenne egy pótdobosuk akkor nem lenne baj, de így nem tudni, hogy ki fog beugrani a helyére. Na mindegy, számára lényegtelen. Ha bebizonyítja, hogy jó dobos akkor nem lesz semmi kifogása ellene.
Csak támasztja, a hideg és kemény falat. A gitár közben a földön pihen, egyszerűen csak levágta, hiszen tokban van. Nem lesz semmi baja. Nem figyel a többiekre csak bámulja a plafont, miközben a fejében már riffek és dalszövegek forognak. Csak azt sajnálja, hogy nem hozott dobverőket. Azzal könnyebb lenne most dobolni mint az ujjaival. Ráadásul nem is fájna annyira.

*Kíváncsi vagyok, hogy milyen zenét fogunk játszani. Tudom, hogy Adam leírta, hogy rock és metal, de annak is van rengeteg fajtája. Bár először még össze kellene szoknunk. Illetve még azt is ki kellene deríteni, hogy ki mennyire tud játszani. Adamet ismerem. Dan is jónak tűnik, különben nem biztos, hogy eljött volna. De vajon mi van a régi tagokkal? A volt szólógitárosunkkal Arennel és a többiekkel. Ha ők is eljönnek akkor válogatást kell tartanunk. Ők pedig arra hivatkozva, hogy már korábban is benne voltak a bandában ismét tagok akarnak lenni valószínűleg. De Adam szerintem a tehetségre fog alapozni és nem azt fogja nézni, hogy ki volt régen tag. Ez így helyes mit érünk a régi tagokkal ha a többi jelentkező sokkal tehetségesebb?*

Pár perccel később a várakozást Adam mondandója szakítja félbe. Unottan néz fel rá, mint aki már lassan az életét is elunta.
-Rendben.
Csak ennyit mond, miközben ritmusgitáros társa előkapja a pálcáját és morog valamit az orra alatt. Ezen csak halványn elmosolyodik.
*Úgy néz ki Adam okosabb mint a többi másodéves. Ez egy elég bonyolult varázsige, melyet csak negyedikben tanítanak meg.*
-Ez a varázsige… nem tanítják másodikban. Egy könyvből tanultad meg?
Kérdi a sráctól, miközben a pálca nem jelez élőlényt a környéken. Ami azt jelenti, hogy a dobos még nem jár a környéken.
Először csodálkozik mikor meghallja a Sir Michaelt. El sem tudja képzelni, hogy kihez szólhat Ad egészen addig a pillanatig míg rá nem pillant a szoborra ami mellettük áll. Pontosabban csak állt mert a nevének kimondása után arrébb fordult ezzel feltárva egy kis üreget, mely minden bizonnyal a próbaterem bejárata.

*Hmm okos megoldás. Így el tudjuk rejteni a többiek elől és csak a szerencsés kiválasztottak vagyis mi és esetleg a rajongóink fognak tudni a bejáratról. Ezzel elkerülhetjük azt, hogy mindenféle vadidegenek mászkáljanak be és széthordják a cuccainkat. Ez baromira idegesítő, nem is csak a munka és a pénz miatt amit bele fogunk adni, hanem próba közben elég zavaró mások csúfolódását hallgatni.*

Harmadikként lép be a lyukon. Adam figyelmeztetésével nem nagyon foglalkozik hiszen gitárja a hátán pihen. Már csak pár lépés és néhány éles tárgy választja el attól, hogy meglássa a szobát. Beérve a szobába szeme, szája hétfelé áll a csodálkozástól. Egy ideig nem is bír megszólalni csak bámul a semmibe.
-Hűű ez csúcs szuper. Mázlista vagy, hogy rábukkantál egy ilyen helyre.
A lehető legóvatosabban nehogy lelökjön valamit bejárja a termet miközben ujját végighúzza az egyik fotelen. Vastag rétegekben áll a por mindenen. Hát igen jól ki kell takarítaniuk.
-Hát nem tudom. Ki kell takarítanunk mindent, hogy normális próbateremmé alakítsuk. Mire várunk még?
Fordul vissza társai felé mosollyal az arcán. Gitárját az egyik sarokban helyezi el.
-Beszéljük meg, hogy mit tartunk meg. Szerintem két részre kellene osztanunk a helyiséget. Az egyik részen lennének a hangfalak a felszerelésünk és minden egyéb, a másik pedig tele lehetne puffokkal. Így ha elfáradunk a próbák után és még nem akarunk visszamenni a klubhelyiségbe leülhetünk beszélgetni, vagy meghívhatjuk majd a barátainkat és koncerteket is adhatunk nekik. Illetve a szobrot is megkérhetnénk, hogy csak egy bizonyos jelszó kimondása után engedjen be minket. Így elkerülhetjük azt, hogy illetéktelenek is behatoljanak a klubhelyiségünkbe.
Monológja közben lehuppan az egyik kényelmes fotelba, nem törődve azzal, hogy poros lesz a ruhája,

// Banda ... nemsokára remélhetőleg a fantom dobos is csatlakozik ;D//


- Nem... nem könyvből tanultam.
- Az apám magas beosztású auror, és ő tanítgat - mondja kapásból, de nincs semmi felvágási szándék a fiúban.
Beljebb kerülnek a helyiségben. - Hát igen mázlim volt, hogy rátaláltam.
Ha gondoljátok akkor egyszer éjszaka a nemkívánatos cuccokat kidobhatjuk a Szükség Szobájába.
Mert az asztalok meg a székek sem maradhatnak egymás hegyén-hátán.Hiába varázsolt elő Ad egy kisebb területet, de még így is kevés lenne az erősítőknek és a dobnak főleg.
Leteszi a gitárját a sarokba, majd ő is levágja magát egy fotelra.
- Igen... először válogassuk szét a dolgokat.
- A kanapék és néhány fotel maradhat.
- Meg egy-két szék és egy asztal. - De több ne nagyon... szerintem.
Feláll az ülőalkalmatosságról amiben eltöltött egy jó fél percet.
- Szerintem kezdjünk neki...

// ez most rövid lett... elnézést a tagoktól //

[Adam, Griffin, Dan] - na, gyors fantom vagyok? =3

...és a harmadik. A harmadik emeletre érve, mintha csak a Föld középpontjába jutott volna el, megállt a lány egy korlátnak támaszkodva. Pedig igazán nem volt rossz kondiban, csak a borzasztóan lapos talpú cipő irritálta már. Azt mondták neki mindig, hogy a magas sarkú kifejezetten fáraszt. De aki szinte tűsarkon nőtt fel? Sok süket beszéd, csak még süketebb fülekre lelnek...
Tudta, hogy késésben van. Igen csúnya késésben. Azt viszont nem tudta, a harmadik emelet folyosójának vajon melyik részén van az a 'rejtélyes' találkahely. Gondolta, hogy már nem várnak rá ennyi idő után, de egyedül kizárt, hogy kiagyalja, hová is bújt el a jónép fényes nappal. Jelzést nem küldött, úgy gondolta, ha már hagyta magát rávenni, hogy belekóstoljon egy ilyen 'mezei' bandába, illik nekik kapkodnia utána - és a tehetsége után. A dobverővel kopogott unottan, amit magával vitt, ha még a felszerelését magát nem is volt hajlandó cipelni - egyiket sem a 'sok' közül.
Lassan járta a folyosót, gondolván előbb vagy utóbb kinéz valamelyik tag, befutott-e már? Más kérdés, hogy minden bizonnyal nem egy Hollóhátas, elkényeztetett lányt várnak. Leütötte pár saját szerzeményét, meg néhány kedvencét, amíg bolyongott, még csak nem is fordult meg a fejében, hogy esetleg meg kéne erőltetnie magát: bűbájjal keresni óne, a gyér mugliszerkezeteket pedig mégannyira nem szívesen használta volna. Úgyhogy gondolkodott. Kíváncsi volt, milyen fazonokkal lesz majd kénytelen együtt dolgozni. Nem indult nagy reményekkel, de nyitott volt, felkészült a legrosszabbakra. Bár, talán az unokatesója sem olyan féleszű, hogy félnótás bandába lépjen be.
*Mibe hagytam már megint belerángatni magam?* - felnézett a magas plafonra - *Csak annyi garantált, hogy püfölhetem a dobom. Ennek végülis örüni kell, nem?* - gondolkodott, míg nem messze tőle egy emberalak bukkant elő, valahogy a semmiből.

Dan le sem ült, csak úgy hallgatta végig mik Ad céljai. Még kicsit dobogatott a gitártokján, aztán nekitámasztotta a falnak és körbenézett a termen, hogy ebből mit is hozhatnak ki.

* A lehető legjobbat kéne kizsigerelni a helyből, úgyhogy jobb, ha most nekikezdünk. Zenot meg... Hát nem tudom hova tenni. Ha nem jön jelentkező a dobos helyére, akkor mázlija van. De ha jön, akkor szívta. Jó, nem mintha annyira érdekelné gondolom, hisz én vettem rá, hogy jöjjön, de szeret dobolni és nem is megy olyan rosszul neki.*

Miközben a dobos szerepén gondolkozott, körbejárt  a helyiségben és magában már kezdett kirajzolódni, hogy mi kell és mi nem, na meg amit megtartanak, hova lenne praktikus pakolni. Ekkor mintha valami kattogást, vagy inkább dobolgatást hallott volna a folyosó felől. Dan hirtelen arra kapta a fejét és hallgatózott. Majd mikor a ritmusból kivette Zenob egyik saját szerzeményének a daallamát, elindult arra, ahonnét bejöttek.
- Ez ő lesz. - szólt hátra a fiúknak, miközben elkezdte visszafelé áttörni az utat a kijárathoz. Majd mielőtt kimászott volna a folyosóra, körbenézett, nem-e más jöhetett. Majd mikor felismerte a folyosón álldogáló lány alakjában unokatestvérét, végleg előjött a páncél mögül és a lányhoz lépett.
- Elkéstél.
* Jó, tudom elég bunkóságg ezzel kezdeni köszönés helyett, de oltári sokat késett és ezt még ő sem tagadhatja. Vagyis a szokásos szitu van, most is beégetett.*
Dan szó nélkül megragadta Zeno csuklóját és a páncélhoz lépett.

* Hogy is kell ezt? Ja igen...*
Dan kicsit megköszörülte a torkát és a szoborra nézett.
- Sir Michael legyen szíves... - erre a szobor arrébb állt és a fiú meg sem várva mit reagál unokatestvére, behúzta a kis alagútba. A szobor mögöttük rögtön visszaállt eredeti helyére, Dan meg csak húzta a lányt egyre beljebb.
- Vigyázz hova lépsz, mert sok a kacat.- hadarta el, miközben lassan leértek a helyiségbe. Ahogy leértek, mindkét fiú rájuk nézett. Dan nem zavartatva magát rögtön bemutatta a lányt.
- Nos ő lenne a dobosjelölt.

│Ti│


-Igen pár fotelt és kanapét és asztalt kell megtartanunk. Hogy azért néha legyen hova leülnünk,  illetve ha netalántán hívnánk vendégeket, esetleg itt tartanánk koncerteket legyen hova leülniük.

Hangjából most kivételesen hiányzik az a bizonyos lendület mely már szinte a részévé vált az utóbbi időben. Jobban el van foglalva a fotel vizsgálatával. Végighúzza a kezeit a kicsit ütött-kopott és poros fotelon, melynek következtében igen sok por tapad az ujjára, de eltűnik a bútorról, így látni lehet a vörös anyagot, mely a fotelt borította. Nyilvánvalóvá válhatott a többiek számára, hogy beleszeretett a fotelbe. Ám ennek kénytelen hangot adni, hiszen szereti tisztázni a dolgokat a többiekkel, hogyha mégsem fognák fel a látvány tartalmát.

-Ezt a fotelt ne dobjuk ki. Azt hiszem, hogy beleszerettem így hirtelen. Persze nem szó szerint, ne vegyetek annyira komolyan. Nem őrültem meg és továbbra is a lányokat szeretem, csak ez a fotel annyira kééényelmes. Már csak egy puffot kellene hozzá szereznem és úgy már maga lenne a gyönyör.

Nyújtja meg a kényelmes szót, hiszen tényleg az a fotel. Nem is érti, hogy miért selejtezték ki és pakolták be ide a többi limlom közé. A szoba eredetét sem érti, hiszen szinte még minden jó és használhatóa szobában maximum egy Reparot kell elmondani rá, és megint működőképes lesz. És nem olyan buták ők, hogy egy reparot ne tudjanak elmotyogni. Ekkor Dan távozik egy pár percre mondván, hogy kilép a dobosért. A beálló csendben mely szólósuk távozását követi a másik gitároshoz fordul.

-Ad, te már hallottál női dobosról? Mert én még nem nagyon. Talán egy bandát ismerek ahol nő veri a bőrt. Mondjuk ritka az ilyen. Általában szeretnek a figyelem középpontjában lenni és mivel a dobosok elég hátul vannak inkább kihagyják. Aki meg bevállalja az vagy nagyon tud, vagy tök béna Kíváncsi vagyok, hogy a miénk hova tartozik.

Ekkor lép be Dan az eddig ismeretlen lánnyal. Ám most, hogy már látta egyből rájön, hogy ki a csaj. Az órákon szinte mindig találkoznak. Hiszen mindketten ötödévesek, annyi különbséggel, hogy a csaj Hollóhátas. Égszínkék íriszeivel lustán a lányra pillant, miközben a haját babrálja.

-Üdv. Griff vagyok. Egy évfolyamba járunk. Meg találkoztunk már az órákon. Nos ha már mind összegyűltünk, akkor neki is kezdhetnénk a munkának, ha még próbálni is akarunk.  Jut eszembe minden felszerelés megvan? Dob van valakinél?

A mondandója végét, már mindenkitől kérdi. A dobos résznél pedig rápillant a lány kezében található dobverőkre. Majd Adam felé fordul. Hiába másodéves még csak a srác ő hozta össze a bandát így őt éri az a megtisztelő feladat is, hogy irányítsa a csapatot.

-Beszéljük meg, hogy mit hova szeretnénk tenni, és utána Adam irányíts minket.

Mondandója közben sikeresen feltápászkodik a foteléből, majd, hogy a döntésig ne fáradjon el lecsüccsen a szék karfájára és úgy figyeli társait, hallgatván gondolataikat, hogy mit hova tennének a legszívesebben. 

[Bocsikaaa... ^^' - *nyúzás ezerrel* - Nem fért a fejembe, miért pont én jövök.]

- Az, hogy sok a kacat, meglehetősen enyhe kifejezés, kedves Daniel. - elegáns belépő, pláne a kimért mozdulatokkal egyetemben, mivel karját próbálta leporolni. Utána azért mégis észbe kapott 'kevély királykisasszony', hogy tulajdonképpen most lépett be egy új közösségbe, és angyali mosolyt felvéve pukkedlivel üdvözölte a srácokat.
- Bonjour! - ez a köszönés ár csak azért is jó volt, mert idegelhette vele Dant. Nem is kicsit. Sunyin vigyorgott, de szívesen vette Griffin bő üdvözletét - még ha unott is volt és nemtörődöm.
Zenobia végignézett a helyiségen... nem is igényelt nagy átalakítást, csupán pár színes dísztárgyat, meg persze egy kiadós portalanítást. Legalábbis az ő sznob felfogása szerint.
- Oui, emlékszem rád. De dob, az...  - lenézett a kezében tartott dobverőkre, gyermetegen egymáshoz ütögette őket, majd kicsit kínosan nevetve visszanézett a fiúkra - nincs.
Úgy tetszett, akkor jut még eszébe valami, valami fontos, amit egészen véletlenül kihagyott. Nem látszott rajta bűnbánat, amiért illetelen, csupán kislányos szórakozottság. Gyorsan illett pótolni azt a hiányt:
- Mellesleg Zeno vagyok. - úgy döntött, a teljes nevét nem regéli el, maximum, ha rákérdeznek. Lemenne a nap, mire végez egy egyszerű bemutatkozással. Griffin azért kimondta a jelmondatot, miszerint nem ártana elkezdeni 'megbeszélni' valamit. Szóval nyilván át akarják rendezni a próbatermet... azért erről nem volt szó! Gyorsan ki kellett vonnia magát a forgalomból. Mondjuk... majd meghúzódik a sötétben, míg a többiek bútorokat tologatnak. Aztán lesz olyan szíves és felajánl pár vadonat új cuccot az otthonosság kedvéért. Végülis, akkor is kiveszi a részét a munkából, nem?

[ Folyosó ]

Elérkeztünk a nap fénypontjához, hiszen minden tanórának vége van. Hogy ilyenkor mit a legjobb tenni? Az, helyzettől függ. Legalábbis Bastian számára biztosan. Ha az ember élt már unalmas órát, akkor bizonyára volt már mugliismeret órán. Azért azt meg kell jegyeznünk, hogy a szőke srác számára az összes óra felér egy ellene elkövetett merénylettel, de mindegyikben talál valami szépet, ahogyan azt most is tette. A Hollóhátas lányt figyelte elhomályosult, bamba szempárjával, s ez nem meglepő, hiszen ha együtt vannak óráik, akkor általában ez a jelenet zajlik le az összesnél. Most azonban végre cselekedni kell, hiszen már érzi, hogy agytekervényei teljesen kezdik elveszíteni a földi létben számukra kinevezett posztokat, ezért az lenne a legjobb, hogyha sietne a megbeszélt találkozóhelyre. Kevin már bizonyára várja őt. Igaz, hogy egymást váltogatva késnek akár órákat is a lefixált találkozóról, de sebaj, kiengesztelik egymást a tömény hülyeséggel, ami természetesen megállás nélkül árad szócsövükből.
Zsebre tett kézzel sétálgat a folyosón, miközben halkan dudorászik. Ez most nem a rossz gondolatokat elkergető dúdolás. Egyszerűen jó kedvében teszi, mivel ma már semmivel nem kell foglakoznia az LLG házi dolgozaton kívül. Igaz, meg kell hagyni, hogy valahogyan csaláshoz fog folyamodni a pergamentekercsekkel, de hogy mindezt hogyan fogja elvégezni, az még az ő szőke kobakjában is titokként tartandó számon. Mint minden más a legtöbb házi dolgozattal kapcsolatban. Felhúzza piros, kötött pulóverének ujját, majd órájára tekint, ami rosszallóan mutatja neki, hogy bizony már negyed órával ezelőtt ott kellett volna lennie a szobában. Kicsit sietősebbé próbálja tenni lépteit, de végül meg kell állnia az egyik festmény előtt. Egy komor öregúr trónol rajta. Igaz, hogy jelenpillanatban alszik, és rendkívül nevetségesen mutat a félig nyitott szájából kilógó pipa. Nem tudja megérteni, hogy miként kell elvégezni ezt a bűbájt. Élő festmények? Hihetetlen. Immáron ötödik éve koptatja a padon ebben az iskolában, de sosem vetemedett arra, hogy akárkitől is megkérdezze. Megint tudatlannak lenne titulálva. Mondjuk? az is. Eléggé sok dologgal kapcsolatban, de sokszor már magán is észreveszi a negatívumként felhozható pörgést, amivel az emberek nagy része minél messzebbre kerül tőle. Egy hanyag vállrándítás, majd tovább sétál a folyosón. Sétál. Én inkább ritmusos tánclépéseknek hívnám, hiszen hármasával lép egyszer jobbra, majd balra. Elég nehezen halad ezzel az ugróiskolás módszerrel, és már szinte a találkozóról is megfeledkezik, amikor egy sikeres fordulat után megáll, és a mellette álló ajtóra tekint. Ez lesz az. Hosszú ujjai csápszerűen fonják körbe a vaskos kilincset, mire az ajtó engedékeny nyikorgással tárja fel a befelé vezető utat Bastian előtt.


[ A lim-lomos hely ]

Az évezred feltalálója lenne az, aki végre megfejtené ennek a sok kacatnak a hovatartozását. Valóban úgy fest, mintha egy régi klubhelyiség volna, amiben a házak még együtt ücsörögtek volna egy bögre, forró tea mellett, és jóízűen beszélgettek volna ügyes-bajos dolgaikról. Azonban még nem sok minden tárul a fiú szeme elé, ezért farmernadrágjának hátsó zsebébe nyúl, majd előveszi varázspálcáját. Előre-hátra hintázik lábujjain, miközben halkan elsuttogja a varázsigét.
- Lumos! ? erre egy apró fénygömb jelenik meg a pálca végén. Elismerően vigyorogva figyeli a fényt. Szinte bűvöli a tekintetével. Apja mindig mondta neki, hogy ne hozzon szégyent rá. Most, tessék. Itt egy újabb varázslat, tisztelt hölgyeim és uraim. No, de ez csak a szőke srác számára fontos és elismerendő. A legkisebb dologtól is mérhetetlen örömöt képes érezni, ami egyébként nem egy rossz tulajdonság. A fényt bámulva lép egyet? majd lép kettőt, mire sikeresen belerúg egy régi mardekáros fotel lábába. Az üléshuzat fel van szakítva és érdekes bűz árad belőle, ezért a garbó nyakát feljebb húzza, egészen orráig ? mintha az szűrne valamit a dohos szagból -, majd tovább lépked. Mikor már érzi, hogy nem lehet annyira szennyezett a levegő, akkor fogja magát és leül az egyik szabad részre, a szoba távolabbi végére. Kevin észre tudja venni őt, hiszen pálcájával világít ott, és próbál gyertya után kutatni, habár nem sok esélyt lát arra, hogy itt valamit is képes volna megtalálni.
Itt már nincsen próba szerencse, hiszen ha már ilyen kényelmesen helyet foglal, akkor füle mögül előkapja ecsetét, majd talárjának mélyére nyúl, s onnan pár tubus tempera is előkerül. Ha már Kevin is késik, akkor miért unatkozzon. Kinyújtja hosszú nyakát, majd hamar rátalál valami műanyag tálcaszerűségre. Tökéletes lesz festőpalettának, ezért leteszi az ölébe, majd szabad kezével nyom rá minden színből egy keveset. Ennél jobb már nem is lehetne. Jobb kezében a pálcával, bal kezében az ecsettel próbál alkotni valamit az egyik fotel hátára. Finoman vonalakat vezet rajta végig feketével, ami - egyenlőre - csak a kontúrja lesz az egész ?műnek?. Már ha ebből hagy valami kibontakozni.
Halkan dudorászik a sarokban, miközben feje ide-oda jár ? az alapritmust mutatva -, s továbbra is csak az ecsettel játszik. A festegetés közben bekúszik szemei elé egy régi emlék, amikor még kisebb korában hasonló helyzetbe került, amikor otthon a padlásra ment fel. Csendesen ücsörgött ott az ecsettel a kezében, s a szülei el sem tudták képzelni, hogy hová tűnhetett megint ez a szerencsétlen gyerek. Ilyenkor teljesen elkülönül a világtól. Még akkor is, hogyha nem egy remekbeszabott műről van szó, hanem egy egyszerű rajzról. Neki ez egy másik világ. Egy olyan világ, ahol senki nem számít az, hogy a másik milyen. Mindenki egyenlőre, mindenkit elfogad a másik, és így ő sem kerül elő úgy, mint a nevetség tárgya. Persze ez nem is nagyon érdekli. A lényeg az, hogy azt tehesse, amihez mindig is kedve és tehetsége volt; festhessen.
Nyelvét kidugja oldalra ? hiszen ez volt mindig is a koncentrálás jele nála -, s közben kissé hunyorít. Nem tesz jót egyébként is eléggé gyengén látó szemének ez a félhomály, amibe ebben a helyiségben kényszerült, de fejet hajt előtte és továbbra is azzal foglalkozik, ami éppen kialakulóban van a régi fotel hátán.

//Bastian ;D//

~Huhh, vége...végre!~ Csaptam össze a mugliismeret tankönyvem sietősen. Ilyen se gyakran fordult elő velem, hogy így örüljek ha vége ennek az órának. Hisz voltaképpen ez volt az egyik kedvencem, minnél többet meg akartam tudni a muglik világáról, de ez érthető ha az ember anyja mugli. Most viszont más volt a helyzet. Ez volt az utolsó órám a héten, és úgy éreztem menten összeesem ha nem eszek valamit. Jah, és nem mellesleg Bastian haverommal is találkozunk mint általában minden nap. Nem nehéz összefutni vele, hisz ő is griffendéles, és ráadásul ötödéves. ~Várjunk csak...mikorra is beszéltük meg?...és hol is?~ Keményen törtem a fejem miközben egy "hamarosan úgyis látjuk egymást arckifejezéssel" faképnél hagytam még gondolataiba mélyedő barátom. Ilyenkor nem érdemes zavarni, úgyse tudja hol van és miért is van ott ahol van... Értitek ugye? Na de nem olyan bonyolult ez, hasonlóképpen kirí a Roxfortból mint én. Hogy mivel? A mugli dolgainkkal. Ő a festéssel, a művészvoltával, én meg az állandó testhajtogatásommal, jah és a dobolással. De hát kit érdekel?? Mindketten megtanultuk 4 év alatt hogy nem ez a lényeg, nem ezért fognak megkedvelni, és talán megutálni sem. Az egyéniség a fő, az hogy te jól érezd magad úgy ahogy vagy...első szempont hogy elfogadd azt aki szembenéz veled. Na nálunk ez már megtörtént. Valójában egymást húztuk ki ebből a sz*r helyzetből...mert valljuk be az volt. Mikor nem beszélsz senkivel, látod hogy furcsán néznek rád, nem találod a helyed...nem egy kellemes érzés. De ez szerencsére csak addig tartott amíg nem beszéltünk egymással. Ott aztán minden megváltozott. Felszabadultak lettünk, és rájöttünk arra, hogy a varázsvilág nem is annyira szörnyű mint ahogy azt elképzeltük. Egyszóval beilleszkedtünk.

De hagyjuk a múltat...hol is tartottam? Jah persze. Bedobáltam a könyvem, és a pennáim a táskámba, majd kilőttem magam a Nagyterem felé. Csak úgy járt az agyam...~hol és mikor...Kev gondolkozz már...hátha a kaja segít.~ Ezzel betörtem az étkezdébe, de olyan lendülettel, hogy mindenki azonnal rámmeredt. Én meg teljes nyugalommal, mintha nem történt volna semmi különös, beálltam a sorba(ami még nem volt túl hosszú) , majd megpakolt tálcával elfoglaltam jól megszokott helyem. Bastiant még mindig nem láttam sehol, bár volt pár olyan alkalom amikor nem jött le kajázni. Pedig annyira azért nem szörnyű. Most épp valami húsféleség volt, talán csirke, vagy...nem számít, a lényeg hogy egyáltalán nem volt rossz. Mint a gép pakoltam a számba a falatokat, rágtam rajta kettőt, és már nyeltem is. 10 perc sem telt el, és már semmi sem volt a tányéromon. Egy laza mozdulattal megtöröltem a szám, majd felpattantam, és a hálókörlet felé vettem az irányt. ~Na most már tele a poci...szóval mikor és hol?...óra után nem sokkal...vagy mennyivel?...lim-lomos hely...ezaz. Na majd ahogy odaérek ott leszek...egy kis késés belefér, asszem még randin is, és ez nem az.~ Vigyorogtam a saját hülyeségemen. Egy kis késés? Pár óra az kicsinek számít? :D Mert ez nálunk alap. Lassan már licitálhatunk arra, hogy ki késik többet. Na sebaj, a hely megvan és az a lényeg. Nem is emlékszem mikor voltam ott utoljára...nem számított törzshelynek...de talán az lesz ezentúl.
Eközben megérkeztem a hálóhoz, benyögtem a jelszót, és felcaplattam a lépcsőn. Bent nem volt senki. Már kevésbé sietős mozdulattal kikaptam egy farmert, és egy pólót a szekrényemből, majd utálattal az arcomon ledobtam az ágyra a talárom. Na ez az amit gyűlöltem, 4 év alatt sem sikerült megszoknom, állatira furcsán éreztem magam benne. Mindig alig vártam azt a pillanatot hogy megszabaduljak tőle. Végre eljött az egyik. Póló, nadrág fel, pálca zsebre (hátha szükségem lesz rá), baseball sapka fejre. Végignéztem magamon, és úgy láttam minden stimmel, startolhatunk. Jah még egy pillantás a kalitkában kuksoló bagolyra. Minden rendben, él és virul. Cipő...én hülye. Képes lennék mezítláb elindulni. Előkotortam a sarokból a nem túl jó állapotban lévő sportcsukám, felkaptam, és nekivágtam a hosszú útnak.

A lim-lomos hely

Óvatosan nyomtam le a kilincset. Reméltem hogy jó helyen járok, és emlékeim nem csalnak a szoba helyszínét illetően. Hangok nem szűrődtek ki, de nem is gondoltam hogy Bastian magában beszél. Ha bent van úgyis meglátom...vagy mégsem olyan biztos. Belépve az első amire rá kellett jönnöm, hogy teljes sötétség van. Egyáltalán mekkora lehet ez a hely? Körülnéztem, már amennyire szemem engedte, de csak körvonalakat láttam, és Bastian nem volt sehol. Tapogatózva elindultam előre...

- A rohadt életbe!!! - törtem ki hirtelen, mert kishíján a padlón kötöttem ki. Valami fotel, vagy asztal sarka lehetett a vétkes, legalábbis onnan úgy tűnt.

~De jól jönne most egy zseblámpa...~ Alighogy ezt végiggondoltam egyből a fejemhez kaptam. ~Mekkora barom vagyok, hisz itt a pálca a zsebemben...~ Jellemző... Előhalásztam zsebem mélyéről az újonnan felfedeztett kincset, majd legyintettem egyet vele, miközben kimondtam a bűvös szócskát: Lumos. Egyből megvilágosodtam. Magam előtt egy kis "folyosót" véltem felfedezni, körülöttem használhatatlan tárgyak sokasága hevert. Az előbbi bűnös valóban egy fotel volt, méghozzá a mardekár színében tündöklött...volna, ha nem lett volna ramaty állapotban. Jobb oldalomon asztalok, kopott padok hevertek egymás hegyén-hátán. Itt aztán valóban volt lim is lom is. :D Aki itt képes eligazodni annak minden elismerésem. Megpróbáltam átverekedni magam a csatatérhez hasonlító helyiségen, ami cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Ezek után bele se mertem gondolni vajon hova vezet ez a "folyosó". Arrébrugdostam pár utamba tévedt fogalmam sincs mit, majd megálltam. Mintha fény szűrődne ki... Talán mégiscsak itt van Bastian, de észrevenni művészet lenne. Tovább törtem az utat, és végre felfedeztem egy alakot, aki ott ült a szoba legtávolabbi sarkában, és szenvedélyének hódolt. Hogy ő még itt is talál táblát, és festéket. Ez kész...

- Szeva kis Picasso!!- törtem rá kissé váratlanul, majd ha sikeresen kizökkentettem a festegetésből, jöhetett a szokásos pacsi.
- Te hogyhogy máris itt? Biztos minden rendben? -vizslattam az arcát, a mérhetetlen sötétségben.
- Nem jöttem túl hamar? -röhögtem, tudván hogy megvolt a késésadagom, majd a "vászonra" pillantottam.
- Na ebből meg mi lesz? Vagy már kész is vagy? -böktem oda kicsit heccelve a srácot, hisz jól láttam hogy még csak egy vonal árválkodik a táblán.

Kezdtem kiakadni ettől a rohadt sötétségtől, teljesen úgy éreztem magam mintha a semmi közepén lennék.

- Kell hogy legyen itt valami világítóeszköz, na lássuk mit rejteget ez a fiók -húztam ki a hozzám legközelebb álló íróasztalszerűség fiókját, bár ne tettem volna.

Egy harapós könyv ugrott ki belőle, és nem sokáig teketóriázott, támadásba lendült. Ő tudta hogy mi hol vagyunk, de mi nem láthattuk...


//bocs, hogy kicsit hosszú lett a bevezető rész, megszállt az ihlet :D Jah és a Picasso nevet én ragasztottam rád, még réges-rég//

[Kevin barátomhoz. ^^]


A fotel kitűnő vászonnak ígérkezik, hiszen olyan kecsesen, finoman tudja rajta az ecset irányítani a fiú vézna ujjait, hogy ilyenre már régen volt példa. Nyelve hegye még mindig kikandikál szájából, miközben lassú, óvatos mozdulatokkal dolgozik. Hogy ez pontosan mi lesz, azt majd mindenki meglátja végeredményképpen. Legyen csak titok. A titoknál nincs is izgalmasabb dolog a világon. Mondjuk? nem, tényleg nincsen. Sok titok lakozik ám Bastianban is, de azokat jobbnak látja, hogyha elszigetelve maradnak a nyilvánosság elől. Persze Kevin az egyedüli, aki talán már mindent felfedezett a szőke sráccal kapcsolatban, és ez ? természetesen ? fordítva is így van. A sok kiközösített év után végre találkoztak egymással. Érdekes, hogy egy házba, sőt? egy évfolyamba járnak, és jártak régebben is, de valahogy elkerülték egymás figyelmét, ami valóban teljes mértékben az érthetetlenség talaján áll. Ahogyan az is, hogy miért nincsen ebben a helyiségben egy árva lámpa sem? illetve, fáklya, ami fényforrásként szolgálhatna ebben a sötétségben a fiú pálcáján kívül, ami meg kell hagyni, hogy nagyon gyérmód világít kezében. Nem annyira állnak közel hozzá a varázslatok, ezért eszébe sem jut, hogy fel tudná ?tunningolni? a varázslatát, s ezzel együtt a fényt is a pálca végén. No van neki egyéb gondja is jelen helyzetben. Kissé kényelmetlen hátsójának a föld, s némiképp hideg is, de esze ágában sincsen felállni, hiszen akkor megszakítja az alkotás folyamatát.

Hirtelen nyílik az ajtó. Biztosan valamelyik Mardekáros prefektus akar itt szenvedni vágyó diákok után keresni, ezért azonnal lehúzza magát a földre, és mély hallgatásba burkolózik. Talán három évvel ezelőtt történhetett egy hasonló eset, amikor eltévedt a kastélyban, és a Mardekáros diákok körletébe keveredett. Nem volt szép vége a dolognak. Egy teljes, nyomorúságos és megalázó hét a gyengélkedőn. Persze látogatni akkor még senki sem jött. Visszatér gondolataiba a nem túl kellemes emlék, miközben valaki elkáromkodja magát. Ismerős neki a hang, de mivel nem volt annyira hangos, ezért meg nem tudja mondani, hogy milyen fajta élőlénytől származhatnak a hanghullámok. De ez a valaki megzavarta őt eseménytelen magányában. Már szinte hallani lehet a szívverését - amik most percenként kettőt-hármat üthetnek -, amikor végre ráköszön az illető. Nagyot sóhajt, majd felül. Füle mögé helyezi ecsetét, majd feláll, hogy lekezelhessen barátjával.

- Hogy egy Mardekáros kísérletezzen rajtad, öregem? - mondja megjátszott ijedtséggel. Pontosabban eltúlozva, hiszen valóban ráhozta sikeresen a szívrohamot megelőző mellkasi fájdalmat. De a túljátszás sem áll tőle távol, hiszen nagyon szereti eljátszani a ?hattyú halálát?. Mindig is tudta, hogy ennek kétféle véglete lehet. Vagy orrba vágják érte ? volt rá példa -, vagy pedig jót röhögnek a majomkodásán, aztán el is van felejtve nevetséges viselkedése. Picasso. Nem is tudja már, hogy mikor lett ráragasztva ez az igen megtisztelő becenév, de az bizonyos, hogy mindig is hízelgésként vette magához a megnevezést. ?Hogyhogy máris itt??, visszhangzik fejében a kérdés, miközben szélesen elmosolyodik. Nem érkezett olyan korán. Késett is a megbeszélt találkozóról, de az, hogy Kevin, aki még többet késett nála is megkérdezi, hogy érkezett ide ilyen hamar, az már nagyon széles mosolyt csal Bastian arcára.

- De, igen. Túl hamar, Kev? - csóválja meg mosolyogva a fejét, miközben visszaül a földre. Felnéz barátjára, s összehúzza szemöldökét. Most esett le neki a kérdés, miszerint minden rendben van-e vele. Már miért ne lenne? Egy ideig ajkát harapdálva gondolkodik egy frappáns válaszon, aztán letesz róla, most nincsen ihlete. Egyelőre az ?alkotásnak? próbálja szentelni a figyelmét. Nem lesz egy nagydolog, de a jelentése sokkalta többel fog bírni, mint maga a látvány. Habár, meglesz ennek a hatása, ha majd egy sötét lelkű, zöld-ezüst sálas besétál ide, és megpillantja a művét.
- Mardekárt pukkasztok. ? vigyorodik el szélesen, egész fogsorát megvillantva, majd kiveszi füle mögül az ecsetet.
- Látod, mi ez? ? bök a ?festővászonra?. Egy zöld, bőrrel bevont, régi, Mardekáros fotel. Nem olyan hatalmas bűn ez, amit elkövet. Egyszerűen ehhez volt most kedve. Sosem szívlelte a már sokszor említett ház lakóit, hiszen a nagy része már nem egyszer kiszúrt vele, azonban Bastian sosem jutott el odáig, hogy egyszer visszaadja. De, hogyha erre mégis sor kerül, akkor: ?A Mardekáros kendék még háromszor kapják vissza.?, vagy valami hasonló fog történni. Csak végre legyen benne némi bátorság. Kéne, hogy legyen, hogyha már az oroszlános címer a talárján díszeleg. Vagy? el kéne mennie Ózhoz, hogy kérjen tőle egy kis bátorságot? Majd még kitalálja. Ám, most Kevre emeli sötétkék szemeit, amiben vidámság fénye csillan.

- Bezony, egy fotel. És milyen fotel? Mardekáros? nagyon jó. És ez milyen címernek látszik? ? bök rá alkotására, amin lassan egy oroszlán rajzolódik ki az emberi szemnek. Büszke-e? Büszke hát. Régen volt hasonló jó gondolata. Igaz, ami igaz; régen ragadott már ecsetet a kezébe. Most azonban gyerekes módon bosszút áll a Mardekárosokon. Ha nem is olyan nagydologgal, amire a bosszúszomjas ember vetemedne? de, akkor már nem is Bastian lenne az. Mindig is gyerekes dolgokhoz fordult segítségül, hogyha valamit meg akart bosszulni. Vagy? pusztán mindig kölyökmód viselkedik. Ezzel nincs is probléma, hiszen addig jó, amíg az ember lelkében van valami gyermeki.
- Hogy tetszik? ? engedi le bal kezét, amiben az ecsetet tartja, majd a fény gondolatára megvonja a vállát.
- Mi a fene volt ez? ? ugrik fel, amint a nagy csöndet valami szörnyeteg hörgése töri meg. Pálca helyett az ecsettel bök a könyv irányába.

//Bastian haveromhoz^^//

Mikor megpillantottam a sarokban kuporgó Bastiant, őszintén szólva kicsit meglepődtem. Olyan fejjel gubbasztott ott, alkotása előtt, mint aki attól tart hogy valaki mindjárt lecsap rá. Ijedtség ült ki az arcára, és összehúzta magát amennyire csak bírta. Nem lehetett túl könnyű neki ez a ?mutatvány? hisz centből bőven megáldott az Isten?nem sajnálta tőle az tuti. Most mégis úgy nézett ki mint egy pamutgombolyag. Lábát fölhúzva, fejével bedőlve, szemét meresztve fürkészte a kis ?ösvényt?, ahol szerény személyem közeledett. Majd hirtelen, mikor már kellő távolságba kerültem ahhoz, hogy észrevegyen, hatalmasat sóhajtott, majd egy laza mozdulattal talpra szökkent, és az idegesség porszemét sem mutatva kezet fogott velem. Láthatóan megnyugodott mikor meglátta ki is a rejtélyes vendége?de vajon kire számított? Hisz megbeszéltük a dolgot?bár lehet hogy még későbbre várt. Persze próbálta hülyeséggel elütni az iménti ?kényes? ügyet, de sajnos a vak is látta rajta, hogy betojt.
- Csak nem megijedtünk valamitől haver? Vagy inkább valakitől? ?gúnyolódtam széles vigyorral a fejemen, miközben ledobtam magam a sötétben Bastian mellé. Nem sokáig maradtam így, mert egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, és barátom mögé osontam.
- Én vagyok a gyilkosok gyilkosa?a rémséges Kevin Stratford!!! Rettegj!! Most véged!!! ? suttogtam a fülébe hogy még hatásosabb legyen, miközben két kezemet nyaka köré fontam, fojtogatást imitálva.
Persze az ügy vége nem lett halál, nem kell senkit eltemetni. Csupán, mint minden ilyen hülyeségünknél kitört belőlünk a nevetés, és talán ezzel a poénnal végleg megszabadítottam a szorongásától. Amit valószínüleg egy mardekáros szelleme okozott. Legalábbis a ? Hogy egy mardekáros kísérletezzen rajtad, öregem? mondatából erre következtettem. Nem is volt ez annyira elképzelhetetlen. Köztudott hogy tartott az idióta, hatalomra, bosszúra éhes zöldtalárosoktól, akik bármikor, bárhol feltünhettek, és nem álltak jót magukért. A griffisek kínzásait pedig kifejezetten szerették, ez napi program volt számukra. Rólam igazából már leperegtek a szebbnél szebb beszólásaik, elkapni pedig még egyiküknek se sikerült?annál azért dörzsöltebb vagyok. Sajnos Bastiannal nem ez volt a helyzet?azaz a dörzsöltsége megvan, minden bizonnyal állíthatom, de csontjai törékenyebbek, izmai fiatalok még (tegyük hozzá, hogy az enyémnek is van hová fejlődni) és valamiért nem tud nem foglalkozni velük. Pedig ha egyszer megmutatná ki ő, és magasról letojná őket, talán nem kötnének többé belé. De hagyjuk is.

?De, igen. Túl hamar, Kev??  Nevetés fog el, de erre már nem reagálok, inkább az újdonsült ?festővászonra? szegezem tekintetem, amin már-már kirajzolódni látszik valami. Már nem csak egyetlen vonal látható a fotelhátsón?(merthogy Bastian feltalálja magát, nem semmi agya van az ilyenekhez?ha egyszer festeni akar, senki sem akadályozhatja meg ebben. Még az eszközhiány se.) Szóval mintha alakot, formát vélnék felfedezni a hullámzó anyagon?de hogy mi is az pontosan, nem tudom kivenni. Kiguvadt szemekkel meredek Picasso munkájára, majd hirtelen megvilágosodom. Egy zöld fotel volt rajta. De miért zöld?
- Mardekárt pukkasztasz? ?vigyorgok rá. Akkor keressünk tűt, azzal menni fog. Egyet a hátsójukba, és már szállnak is. ?röhögtem ahogy elképzeltem a magasba feltörő mardekár hadat. Nem is lenne rossz móka.
- Ennyire azért még én se vagyok vaksi?bár eltartott egy ideig amíg rájöttem mi ez, de hát ezek a fényviszonyok. ?néztem körül a majdnem vaksötét helyiségben. De miért rajzolsz te randa, zöld fotelt? A piros a nyerő!
Majd röviddel ezután feltűnt, hogy bizony piros is van a dologban. A fotel mellett ugyanis a griffendél címere rajzolódott ki, közepén a bátor oroszlánnal. És hát egy vadállat csak el tud bánni egy semmi kis fotellel. Széttépi egy seccperc alatt, nem lacafacázik vele az biztos.
- Áháá?kezdem érteni a dolgot. Tudod, annyira mégsem vagyok sík a művészethez, látom a képedben a mögöttes tartalmat. ?kicsit magam is meglepődtem a költői kifejezésmódon, de azért folytattam?hadd lepődjön még jobban meg, mennyire tudok. Egyértelmű az alkotása lényege Mr. Llewelyn, a griffendél szétzilálja a mardekárt, mert ugyebár egy fotel az oroszlán ellen? -vigyorogtam barátomra. Remekmű! De egy Picassótól mi mást várunk? :D

Mindeközben észre sem vettem, hogy a szemem bizony kezdi feladni ezt az állandósuló harcot. Levettem a ?golyóim? a képről és hunyorogva elindultam hogy világítóeszközt keresni, mert ez már sok volt. Nem értettem Bastian hogy képes ilyen fényviszonyok között festegetni, de nekem egyre jobban megviselte a látószervem. Pislogtam párat, hogy legalább a tárgyakat meglássam magam előtt, majd mikor egy íróasztal szerűséghez értem előkaptam a pálcám, és kiáltottam egy Lumost. Fény gyulladt a pálca hegyén, miközben lassú mozdulattal kihúztam a fiókot. Csodálkozásra sem maradt időm. Egy könyvszerű szörnyeteg ugrott ki belőle, és félelmetes hangokat hallatva megindult felénk. Bastiant is kizökkentette a váratlan esemény. Mindketten a lényre meredtünk, amiről valamikor már kellett hallanunk Roxfortos éveink alatt, de az istennek sem jutott eszembe mi a teendő ellene. Próbáltam lazán felfogni a helyzetet, de a szörny egyre csak közeledett, és nem úgy néztünk ki mint aki tudja mit kellene tenni. Csattogtatta a ?fogait?, és szabályosan megtámadott.
- Bastian, csinálj már valamit!! A fenébe is!! ?kiáltottam barátom felé, nem is félve, inkább idegesen, miközben a ?könyv? a nadrágomba kapaszkodva lógott.
Nem tehettem mást, reflexszerűen felkaptam az asztalon heverő hamutartószerűséget, és nagy lendülettel vágtam támadómhoz.

[Kevinhez ]


Az ijedtség valóban nem marad meg hosszútávon Bastian arcán. Tudja, hogy nem kell tartania barátjától, ezért is hagyja el megkönnyebbült sóhaj az ajkait. Egyáltalán nem szeretne egy Mardekáros étlapjára kerülni, hiszen annál rosszabb nincsen, mint amikor kiszúr magának egy ?zöldség?, aztán éveken át csak piszkál, és ott tesz neked keresztbe, amikor csak tud. Nem csoda, hogy Bastian számára semmiféle jó emlék nem leledzik ezekkel a diákokkal kapcsolatban. A megnyugvását egy széles, idióta mosollyal jelzi, miközben engedi, hogy Kevin az ő dicső aurájába kerüljön. Igaz, hogy nem erre a fojtogatós módszerre gondolt, de ez is valami. Először természetesen a szívbaj jött rá, és a gondolat, hogy kígyót melengetett-e a keblén, hiszen a srácból hirtelen előtört a gonosz. Ezen elgondolásait azonban Kevin jellegzetes felkacagása szakítja félbe, és végül ő maga is megmosolyogja a dolgot, mivel nem is tudja, hogy hogyan juthatott hasonló dolog az eszébe. A mosolyból végül velőtrázó kacaj kerekedik ki, s már úgy érzi, hogy semmitől nem kell rettegnie. Ezzel mindenféle rossz, sötét felhő elkerült feje fölül, így már újra kisütött a Nap, miközben barátja vonásait vizsgálgatja.
- Ezt még azért visszakapod. ? mosolyog fejét csóválva.

Dörzsöltség? Hm? megvan benne valahol nagyon mélyen, de nem tudná megvédeni magát senkivel szemben sem. Nem képes bántani más embert, még akkor sem, hogyha az őt kínozza éppen. Az már másik kérdés, hogy sikerülne-e neki ellátnia a másik baját, de inkább erről ne is nagyon ejtsünk szót.
A ?remekműve? azonban már kiáltozik, hogy vele is tessék foglalkozni, ezért ismét felé fordul, majd a koncentrálás végett oldalra dugott nyelvvel próbálkozik a többi apróság kialakításával. Mindig is ilyen volt. Sok dologban meglátja a vásznat, sőt még az ecsetet és festéket is. Elég sok ?bio? megoldás szerepel a fiú listáján, de ezzel csak a különleges stílusáról szóló pletykákat erősíti. No meg a saját fantáziavilágát tágítja egyre és egyre szélesebbre, hiszen nem szeretne megragadni egy stílusban. Éppen azt fest, amihez kedve van. Nem fogja neki megmondani senki sem, hogy ?Márpedig te ebbe és ebbe a stílusba tartozol.?
Még egy pár ecsetvonás, aztán elégedetten, szinte meghatva tekint kész alkotására. Széles mosoly húzódik végig arcán. Mintha az egész ábrázat csupán egy hatalmas szájból állna. Ismertetőjegye a széles, békaszája, amivel olyan barátságosan és jókedvet sugárzóan tud vigyorogni, hogy általában a másik felet is jobb kedvre tudja deríteni. Tehát, ezzel a mosollyal fordul Kev irányába, aki igazán irodalmian fogalmazta meg mondanivalóját. Kidülleszti sötétkék szemeit, majd erőteljesen bólint egyet.
- Semmi jót. ? vigyorog még mindig, majd ismét a fotelre szegezi a szemét. Tényleg nem lett annyira rossz.

- Hé, hova indulsz? Itt ne hagyj ebben a sötét sarokban! ? kérdi, majd azonnal fel is pattan, és elindul Kevin után a sötétben. Orra hegyét is alig látja a fiú, habár még meg is próbálkozik vele a sötétben. Oldalra dugja nyelvét, majd bebandzsít, aminek az lesz a vége, hogy majdnem felesik az egyik szél lábában. Szisszen egyet a fájdalomtól, hiszen sípcsontja neki is egy érzékeny rész, ezért kicsit könnybe lábadt szemmel, furcsa járással lépked Kevin után, forrónyomom.
Végül az egyik fotelhez sétál, aminek karfájára leül, s csak akkor figyel fel ismét, amikor meghallja barátja kétségbeesett kiáltozását. Persze azt sem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy valamilyen lény pályázik lábujjaira, ezért felhúzza őket, majd amikor meglátja a szörnyeteget, egy apró sikoly hagyja el penge vékony ajkait. Ezzel el is csitul, miközben Kevin tőle várja a megváltást. Legendás lényeg gondozásán kellett volna használni ezt a könyvet, de szinte soha nem járt be órára, mert meg van róla győződve, hogy az összes állat utálja őt. Ő nagyon kedveli őket, de hogyha ez az érzés pusztán egyoldalú, akkor nem beszélünk ember-állat barátságról. Nippers is csak azért tűri meg maga mellett a fiút, mert ő hizlalta fel ilyen szép gömböcskére őkelmét.
- De? ez megharap. ? mereszti ki hatalmas, gyermeki lélektükreit, majd gondol egyet és ráugrik az előtte elszaladó, fogcsattogtató lényre. Az halkan, fájdalmasan sikolt egyet, aztán úgy tűnik, hogy egy ideig nem kell vele foglalkozni. Bastian ismét gyermeki napjait éli. Lehajol, majd szinte suttogva megszólal.
- Meghalt? ? kérdi elhaló hangon, miközben megfogja az egyik kiálló lapnál, s fintorogva a magasba emeli.

Szegény Bastiant, alig hogy visszanyerte eszméletét (enyhe túlzással ;D) újabb sokk érte. A fojtogatós jelenet elég jól sikeredhetett, mert haverom arcán ismét a félelem jelei mutatkoztak. Vagy én túlzom el ennyire a dolgot? Lehet, hogy ilyenkor olyan szinten megszáll a naivitása, mert valljuk be rettentően az, hogy egyszerűen eszembe se jut, hogy az az arckifejezés is csak a játék része, hogy ő azt ugyanúgy poénnak szánja, mint én a fojtogatást. Mert, végülis ez is benne van a pakliban. De a másik eshetőség sem kizárt. Úgy ismertem Bastiant, mint a tenyerem, de néha még számomra is kiismerhetetlen volt. Tulajdonképpen baromira kettős személyiség, ha nem több. Egyszer ott volt benne a gyermeki rettegés, ijedtség, a legapróbb dolgoktól is megtöltődött a gatyája. Másrészt viszont sose tudhattad, hogy mikor komolyak ezek a jelek. Hisz nagy mókamester volt. És a színészi képességei sem voltak a béka se*ge alatt, szóval értitek. Egyszóval, valóban kiismerhetetlen. Én mégis ezt bírtam benne a legjobban.
Utóbbi érvekből arra következtettem, hogy az a félelem mégsem volt annyira eredeti. Most mondjátok meg, el tudnátok engem képzelni mint vérengző gyilkost? Viccesen hangzik ez rám nézve. Na de hagyjuk is a süket dumát. A horrorfilmbe illő jelenetet (apró túlzással) után kitörő röhögés következett, ami eltartott egy darabig. Haverom mintha valami nagy súlyt hagyott volna háta mögött, úgy hahotázott, de közben persze nem feledkezett meg a visszavágásról.
- Állok elébe öcsisajt -feleltem viccelődve.

Mindeközben Bastian "fegyvere", az ecset mély álomba szenderült. Olyan álomba amire voltaképp nem is vágyott...de mit tud tenni egy ilyen eszköz, ha a használója nem törődik vele? Unatkozni, és alukálni egyet. Ez a pihenés azonban nem tartott túl sokáig, mert hamarosan "kinyitotta" csipáit, és szinte hallottam, ahogy azt ordítja: "Figyelj már rám is hapsikám!" Mintha a kis Picasso is meghallotta volna ezeket a törődést igénylő szavakat, mert abbahagyta egy kicsit a velem folytatott bájcsevejt, és másik kedves barátjához, az ecsethez fordult. Végignézett időközben majdnem teljesen megszáradt alkotásán, majd a szokásos nyelvkidugás közepette megközelítette "szerszámával" az újdonsült festővászont, és erősen koncentrált. Éreztem, hogy ez nem az a pillanat amikor bármit is mondhatnék, mert esélyem se lenne rá, hogy egyáltalán meghallja...arra meg főképp nem, hogy reagál is rá. Ígyhát egy ideig szótlanul ülünk egymás mellett. Várok...hogy mire is? Arra az utolsó ecsetvonásra, ami a véget jelenti. Mármint az alkotás végét. Ez hamarosan el is érkezik, Bastian leteszi az ecsetet, majd vigyorral a fején tekint előbb a kész műre, majd rám. Az a bizonyos "bastianos vigyor", amit ha az ember meglát egyből jobb kedvre derül, bármiről is legyen szó. Mosolyogva számolok be neki festménye mondanivalójáról, és a megfogalmazás talán nem csak engem lep meg. Kicsit furcsán néz rám, tágra nyílt kék szemeit rámmereszti már másodpercre, majd alkotására pillant, és megállapítja azt amit az előbb én már megtettem, miszerint: Nem is lett annyira rossz.
- Igazad van, tőled valóban nem sok jót várhatunk -mondom nevetve, megveregetve barátom vállát. De ha nem így lenne, aggódnék. -vigyorgok kevesen...azaz Kevinesen :D

- Te, mi a pálya Lunával? Mesélj csak valamit kis csibész! -nézek mélyen a szemébe, ha felém fordul, miután kigyönyörködte magát alkotásában. Rég hallottam róla! -mondom felcsillanó szemekkel.
A kis "nőcsábász" már elsőévesen kinézte magának a hollóhátas leányzót, és azóta persze folyton csak kerülgeti. Mit is várjunk el egy Bastiantól? Persze mindig kitárgyaljuk, és adom neki a jobbnál jobb tanácsokat, de eddig még nem igazán merte megkörnyékezni. Pedig hányszor mondtam neki, hogy ha így halad sose lesz nője, és a csajok egyébként se esznek embert...de hát magyarázhatom neki.
Miután végighallgattam mondanivalóját, úgy döntöttem felfedező útra indulok... Nem bírtam tovább ebben a sötétségben, a szemem lassan felmondta a szolgálatot. Csak hunyorogtam a vaksötétben, és muszáj volt megnyomkodni "golyóimat", mert baromira fájtak. Megpróbáltam felállni, de a lábam is úgy elzsibbadt, hogy ez is nehezemre esett. Vajon mennyi ideje ülhetünk itt? 20 perc? Fél óra? Passz.
- Ezt nem bírom tovább, megyek keresek valami világító eszközt ha addig élek is. Csak nem félsz? -nézek rá nevetve. Na gyere, segíts kotorászni a sok vicik-vacak közt! -hívogatom egy kézmozdulattal.

Miután Bastian úgy döntött, hogy nem akar a sötétben ücsörögni, elindultunk fényt nyomozni. A gond csak az volt, hogy azt se láttam hova lépek, így pedig nehéz volt utat törni a kacatok közt. Előhalásztam zsebem mélyéről a pálcám, majd egy Lumos kimondása után apró fény villant a nem túl gyakran használt eszköz hegyén. Nem sokat értünk vele, de a semmitől azért jobb volt. Annyira azonban nem, hogy megakadályozza Bastian harcát egy székkel.
- Hékás vigyázz! Annyit azért nem árthatott neked az a szerencsétlen szék. -pillantok hátra vigyorogva, de persze együttérzően. Minden rendben?
A kis incidens után folytattuk utunkat, bár haverom kicsit lassabban poroszkált nyomomban, sőt az első fotelnál megállt, és ledobta magát a karfájára...én azonban megpillantva egy íróasztalnak látszó bútort óvatosan kihúztam az egyik fiókját. Szinte reagálásnak se maradt időm. Egy szörnyszülött ugrott belőle elő, és egyenesen felém tartott. Oldalra ugrottam, és kiáltozva segítséget vártam barátomtól. Rajta is látszott az ijedtség, gyorsan felhúzta lábát, nehogy a könyvszerű lény leharapja ujjacskáit. Az istenért se jutott eszembe a megfelelő varázsige, pedig a pálcát még mindig ott szorongattam markomban, hátha megszáll az ihlet, de semmi. A lény pedig egyre közeledett, csattogtatva félelmetes "fogait, és mi csak álltunk ott kővé dermedve. Mivel láttam, hogy már nincs sok hátra, egy hirtelen gondolattól vezérelve felkaptam a hozzám legközelebb eső tárgyat, ami egy hamutartószerűség volt, és megcéloztam a szörnyszülöttet. Persze sikerült elvétenem a célt.
- A francba! Ez mindjárt felfal minket!
Ekkor azonban olyan történt amire magam se számítottam. Bastian rettegve, de a bizonyítási vágytól égve egyszerűen rávetette magát az előtte elszaladó borzalomra, ami egy nyüszítő hangot még kiadott magából, majd becsukódott fedele, és csak feküdt. Haverom úgy guggolt le mellé megvizsgálni él-e még, mint egy kiváncsi kisgyermek, és persze én is csatlakoztam. Együtt figyeltük ad-e valami életjelet magáról, majd Bastian, hogy bátorságát méginkább fitogtassa, megfogta a szörnyet egy kiálló lapjánál fogva és a magasba emelte.
- Te komolyan megölted? -néztem rá meredten, ugyanakkor állati büszkén a srácra, majd még közelebb léptem az áldozathoz, és vizslattam. Úgy látszik meg, rem... -a mondatot azonban nem tudtam befejezni, mert az állítólagos hulla hörgő hangot hallatott, minek következtében barátom valószínüleg egyből megszabadult tőle, és kezdődhetett minden elölről.
Igazábaól sejtettem, hogy ilyen könnyen nem fogunk megszabadulni tőle, de reménykedtem, hogy barátomnak mégis sikerült elintézni. Hát a remény hamar elszállt, mikor a szörny ismét támadásba lendült. ~A fenébe is, tennem kell valamit. Gondolkozz már Kevin, mit tanultál legendás lényeken?!!~ Törtem a fejem, csak törtem és törtem, de annál többre nem emlékeztem, hogy volt dolgunk vele. De hogy pusztítottuk el? Ez nem lehet igaz! Semmi nem jutott eszembe, akárhogy is töprengtem.
Egy pillanat múlva azonban beugrott valami. Nem tudtam, hogy ez e az a varázslat amire most szükségünk van, de egy próbát megért. Most nincs veszteni valónk. Előreléptem, és rászegeztem a pálcám az állati tárgyra.
- Immobilus!!!! -ordítottam, és csodák csodájára volt hatása.

Chris segített testvérének rendbe rakni a termet. Amúgy nem éppen házias típus, de ha már bulit szervez az ember, akkor adjon magára annyit, hogy kitakarít előtte. Egy kötegnyi varázslat segítségével viszonylag nagy helyet teremtettek a táncolni vágyóknak, na meg azoknak, akik egyáltalán eljönnek. Christian előszedte mindösszes tudását, hogy néhány romosabb állapotú tárgyból kanapét és fotelt tudjon kreálni. A konyhából felhozott néhány tálcányi édességet, ropogtatnivalót, vajsört meg különféle üdítőket. Háromszor kellett fordulnia, de megérte: mire az utolsó tálca is az asztalon állt, úgy festett, mindennel elkészültek. Már csak a hangulatvilágítás hiányzott, de a fiú úgy döntött, majd Rico rak fel, ha egyáltalán akar.
Hányan is várhatók? Kábé 8-10 emberre lehet számítani, plusz ők ketten. Nem lesz olyan hatalmas parti, már ami a létszámot illeti, de biztosan mindenki jól fogja érezni magát.
Nehéz sóhajjal indult Nicole-ért. Nem gyáva ő, csak? nem is bátor, már ha lányokról van szó. Az ajtóból azért még visszaszólt ikertestvérének.
- Még van egy óránk tesó, addig csípj fel valami bombanőt! Bár nálad ez nem szokott különösebb nehézségekbe ütközni ? vigyorodott el.
Már kilép az ajtón, amikor eszébe jut: úgy beszélték meg a lánnyal, hogy itt fognak találkozni, nem keresgélik egymást előbb. Nem baj, legalább lesz ideje átöltözni, mert ez a cucc elég poros rajta a takarítás miatt.


Ashmore az órájára néz. Kilenc lesz két perc múlva ? állapítja meg, azután ruganyos léptekkkel sétál be a terembe. Elsőként bekapcsolja a zenét, amit egy hetedéves barátja által elbűvölt mugli magnó szolgáltat, mivel itt a Roxfortban másképp sajnos nem működne a készülék.
Christian érkezik elsőként, hát persze. Elvégre ő itt most házigizda khm? házigazda, vagy valami afféle. De ha ő az, akkor Rico is, tehát neki is hamarosan be kell futnia.
A fiú sétál néhány kört a teremben. Most valahogy olyan kicsinek tűnik, bezzeg mikor takarítani kellett, azt hitte soha nem végeznek vele. Ledobja magát a kanapéra és kényelmesen elterpeszkedve várja a többieket. Vajon milyen sorrendben fognak érkezni? A jelentkezőket számolva, körülbelül fele-fele arányban lesznek a fiúk és a lányok. A lányok 90%-a késni fog, mivel az öltözködés, sminkelés és egyéb haszontalan apróságok elvonják a figyelmüket az időről; tehát törvényszerűen késnek, méghozzá általában egy órányit.
Mire a fiú idáig jut, nyílik az ajtó, és Chris kíváncsian felnéz. Ki érkezik másodikként?

A Buli



James, Gwennie, Alma, Kevin, Virtus, Oliver, Hannah, Nicole Darren, Chris, Abigail, Nadine



A készülődés

- Chriiiiis merre vaaaaaaaaagy?
Száll végig egy kiáltás a Hugrabug félig üres klubhelyiségén keresztül. Azonban hiába vár Rico, mert természetesen ő a feladó. A megszólított pedig a testvére, akivel elvileg egy bulit szerveztek ma estére, Bátyja azonban egy laza mozdulattal tűnt el balfenéken, s senki sem tudja, hogy merre.
~ Biztos megint a könyvtárban lógatja a lábait, egy csajt bámulva, s olyan nyuszi, hogy nem meri elhívniˇ
Na persze az is megtörténhet, hogy éppen szervezi a részleteket, ha már a kedves kisöcsi volt olyan kedves, hogy egész délelőtt lányokat hajkurászott ahelyett, hogy esetleg besegített volna valamiben. Na persze ez azért nem teljesen igaz, ugyanis az elmúlt este vacsora alatt lelopózott a Konyhába, megbeszélni hogy a manók lennének e olyan kedvesek, hogy kiszolgálják őket egy kis inni és ennivalóval. Igazság szerint nem volt olyan nehéz dolga, mint ahogy elsőre gondolnánk, a kis bólogató fülesmackók egyből belementek a dologba.
Sikeresen megbeszélték, hogy másnap megkap mindent amit kért, s valóban ma szándékozott lemenni érte, tanítás után, azonban egy két feltűnően csinos csinibaba sikeresen elfordította figyelmét a feladatról.
Ha már a tesóról lecsúszott, gondolta, hogy kicsit szétnéz a buli helyszínén, ám amikor odaért, első pillantásra láthatóvá vált, hogy már mindent elrendeztek. A sarokban magnó pihent, az asztalok megrakva üditővel, és süteménnyel. Azért, hogy a meghívók kiosztásán kívül ő is tegyen még valamit felszerelt még néhány fotelt, s az egyik sarokba beállított egy kanapét is, hogy nyugodtan félre lehessen vonulni a táncoló tömegtől, ha valaki nagyon szeretne,

A buli előtt nemsokkal

A készülődése rövidebb ideig tartott, mint gondolta volna. Egy gyors zuhany, s egy kis kenceficézés után, már fel is kapta magára a fekete farmerból, fehér hosszúujjú pólóból, és zakóból álló ruháját. A tesó még időközben sem került elő, s így becsüccsent a klubhelyiségbe, hogy megvárja, őt és a másik Hugrabugos meghívottat, Almát. Természetesen ismerte a lányt, hiszen egy házba voltak beosztva, ráadásul egy évfolyamba jártak, közös óráik voltak. Az idő azonban gyorsan elröppent, s fél kilenckor még egyikük sem jelent meg, így fogta magát, s a már korábban hallott kiáltás után elindult. Tudta, hogy ha nem kapkodja a lábait, akkor egy bő fél óra is el fog tartani mire odaér. Természetesen nem is sietett.  Már majdnem kilencet ütött az óra, mikor benyitott az ajtón, s azon nyomban le is fagyott, mint az ember, mikor egy szál semmiben kidobják az északi sarkra. A helyiségben ugyanis Chris üldögélt, bár még egyedül.
- Tesó? Hát te mit keresel itt? Egész nap téged kerestelek. Na jó nem egész nap, de még itt is jártam korábban, azonban te nem voltál sehol. Talán nem valami jó nőre bukkantál, akit a tudtom nélkül próbáltál meg felszedni?
Utolsó mondatával nem gúnyolódni akart, hanem egy picit oldania feszültséget, ha esetleg Chris haragudna rá, azért amiért nem segített a pakolásnál.
Lassúnak nem nevezhető léptekkel kerül beljebb, s rögtön le is dobja magát egy kényelmesnek tűnő puffba.
- Egyébként te a meghívottak közül mindenkit ismersz? Mert én nem. Gwennie, Alma és Kevin akiket közelebbről is ismerek. Na persze a többiekkel is biztosan találkoztam már, ha máshol nem hát a nagyteremben vagy az udvaron. Talán csak túlságosan lefoglalnak a nők, és az ismerősök. Nem tudom. Mindenesetre remélem, hogy hamarosan megjönnek. Amúgy.. igaz a hír, hogy Gwennie egy mardekárossal akar jönni?
Miközben a kérdések tömkelegével bombázott idősebb testvérre figyel, a varázspálcájával játszik. Lustán forgatja ujjai között az eszközt, s váltogat a rádión megtalálható adók között, míg végül rá nem bukkan egy adóra, ahol jóféle rockmuzsika szól. Elégedetten süllyeszti vissza zsebébe a fapálcát, s tekintetét a plafonra függeszti.
~lehet, hogy kellene valami hangulatvilágítás. Na majd menet közben..~

~Ma buli lesz és már csak 8 óra van hátra.~ - gondoltam heti utolsó, mágiatöri órámon.
Csak azt sajnáltam, hogy egyedül megyek. Mármint partner nélkül. Senkit nem hívtam meg, úgy voltam vele, hogy majd a buliban becsajozok. Hát igen, épp itt rontottam el. Raimbourg már megint azokról az uncsi törpékről papol.~ Ah? hogy fogom én ezt az órát kibírni. ~
Az óra végét jelző csöngőszó után ruganyos léptekkel siklottam ki a terem ajtaján.  Elmentem ebédelni, azután pedig kiugrottam az udvarra szétnézni, hátha találok, belefutok egy csajba, akit elhívhatok a buliba. Ha így is lett volna, a lány nem hiszem, hogy belement volna. Hisz tudjátok milyenek a lányok, már egy héttel a parti előtt elkezdenek készülődni, hogy biztosan jól nézzenek ki. 
Őrület hogy mire nem képesek. :P
Miután egy órát kóvályogtam a népes parkban, nem találván semmi nőnemű lényt, fogtam magam és felmentem a klubhelyiségbe, ahol a kandalló mellett beszélgettünk egy kicsit a haverokkal. Úgy hét óra, fél nyolc lehetett mikor elmentem tusolni, aztán fogat mosni és persze a kötelező hajmosás sem maradhatott el. Ha egy ember buliba megy, akkor legalább nézzen ki jól, ez az én szlogenem. Mondjuk, nem sok értelme lenne szakadt göncben beállítani, nincs olyan hülye, aki ilyet csinálna. Én személy szerint egy kényelmes farmerban, minek vége már jócskán kopottas és egy laza pólóban terveztem megjelenésem. Miután elvégeztem dolgomat, rátekintettem karórámra. ~Hm, háromnegyed kilenc, egye-fene, elindulok egy kicsit hamarabb. ~

A lépcsőkön cirkálva elgondolkoztam, rajta hogy vajon kik jöhetnek. ~ Gwennie az biztos jön, méghozzá nem Kevinnel, hanem egy mardis, Darren kíséretében érkezik, Kevin pedig Hannah-val, bár ezt nem tudhattam biztosra, egy-két napja beszéltem utoljára a sráccal, akkor pedig még nem esett szó a buliról. Azért mikor Gwennie szólt, hogy Darrennel megy egy kicsit lesokkolódtam, nem gondoltam volna, hogy ott hagyja Kevint, pedig már minden olyan jól állt köztük, én szurkoltam nekik. Na mindegy, majd megkérdezem Kevet hogy most miért nem együtt jönnek. Mikor beléptem a helyiségben rajtam kívül mindössze két emberre lettem figyelmes. Chrisre és Ricora, a két szervezőre, akik izgatottan várták a további vendégeket. A háttérben pedig rockzene bömbölt egy mugli rádióból, amit varázslással bírtak működésre, hisz a Roxfortban semmiféle mugli ketyere nem életképes. ~Már biztos, hogy jó helyen járok!~
- Sziasztok! ? köszöntem a fiúknak jó hangosan, majd elkezdtem hadjáratom a teremben, j alaposan megszemléltem mindent, közben halkan dúdoltam az egyik kedvenc zenémet, mely épp a varázsadón szólt. A helység közepén egy nagy tér üresen maradt, valószínűleg a táncolni vágyóknak, a fal mellett és a tánctér körül kisebb-nagyobb fotelok voltak elhelyezve, a fotelok közt pedig édességektől és kajától roskadozó asztalok várták a kiéhezetteket.
- Amúgy hányan jönnek? ? érdeklődtem az ikreknél. ? Jah, és kik lesznek azok? ? egészítettem ki mosolyogva előző kérdésem.

A Buli...  ;D ;D

Valahogy nagyon nem bírt most sem odafigyelni az átváltoztatás-tanra. Hál? Istennek azonban ezt senki nem vette észre rajta, így elkerülte a büntetőmunkát vagy dolgozatot, miközben időről-időre lapos oldalpillantást vetett órájára, hogy lássa mikor csengetnek végre-valahára ki. Utolsó órája volt, és már igazán maga mögött akarta tudni.
Hogy miért? Nemrég Amy említett neki egy partit, amire Nicole-t, unokatestvérét meghívta az Ashmore ikerpár. Zoey maga csak egyiküket ismerte, Ricót, őt is csak hírből. De hát őt csak az elsősök nem ismerik, akiknek túl új az iskola, és nem érnek rá a hírhálózatot figyelni. Márpedig egy iskolában, főleg ha bentlakásos, elég csak félig nyitva tartani az ember fülét, és többet is meghall, mint amit eredetileg akart. Annyit, hogy teljesen összezavarodik, és nem tudja kiválasztani, mi is az igaz belőle.
A csengőszó riasztotta fel gondolkodásából. Felélénkülve pakol el, és hamarosan már a klubhelyiség felé tart. Gyorsan leteszi a holmiját, majd valamit firkál minden házijára. Megnézni később is ráér, de legalább nem a nulláról kezdi őket, és az időt is elüti, egész hétig. Ekkor ugyanis bemegy az ötödikes lányhálóba, letusol és átöltözik, mielőtt kimegy a teremből. Hiába töltött már el annyi időt a kastélyban, még mindig el kell néha gondolkodnia, hogy merre is a legkönnyebb célba érni. A bejárati csarnokba fél nyolc tájt ér fel, s mivel még úgy ítéli, korán lenne (a kastély mérete ide vagy oda), még bóklászik egyet előtte. Nem tudta, merre megy, de nem is törődött vele. Néha ellenőrizte a időt az óráján, és mikor háromnegyed kilencet mutatott, elindult tényegesen is a célja felé. Annál s inkább, mert már kezdett éhes és szomjas lenni?
Ritmusos rockzene szólt egy rádióból, ezt kellett túlharsognia, mikor a kéttagú fogadóbizottságnak köszönt, majd beljebb lépett, hogy körülnézzen. Bútorokat csak fal mellett látott, főleg fotelokat meg kisasztalokat, hátha valaki pihenni, vagy enni-inni akar, a terem közepét üresen hagyták tánctérnek. Per pillanat egy borzas hajú, szőke srác álldogált egyedül az általában limlomosként emlegetett, ám nemrég gondosan előkészített szobában.
-Helló. Zoey Cleve, ötödév. ?mutatkozott be és köszönt egyidejűleg.
Kíváncsi volt, mit tartogathat ez az este- fogalma sem volt, kiket hívtak meg, ám azt sejtette, hogy nem sok ismerősét. A (ha felé fordult) vele szemben álló fiú ismerősnek tűnt, bár nem tudta, honnan- de hát ez nem csoda, hisz étkezéseknél azt a rengeteg arcot képtelenség megjegyezni.           

Sikerült túlélni az utolsó órát is, gyógynövénytan, a rettegett tárgy. Ez volt az egyetlen olyan tudomány, amihez Oliver egyáltalán nem konyított és csak kínkeservesen szerzett belőle elfogadható jegyeket. Miután végzett az iskolapadban, kiment még a kviddicspályára és végig nézett egy edzést a hugrások és a mardisok között. Mindig is akart játszani, de a csapatba nem került be, így maradt a játék nézése és a szurkolás. Persze, ő nem csak ezért járt ki a meccsekre. Ha ott volt pár cimborája, gyakran gyakorolta a sportközvetítést, ami elég jól ment neki...Szóval a délután folyamán "leközvetített" társainak egy meccset, majd visszavonult a Griffendélesek zugába, nevezzük hálóhelyiségnek. Lepakolta a cuccait a ládájára, majd eldobta magát az ágyon és azonnal elaludt. Nem csoda, kellett neki kora reggel egy görény után futkosnia...Teltek az órák, jóízűen aludt, míg egy párna repült az arcába. Erre fel is ébredt, s szinte rugós bicskaként ült fel az ágyában, szemeit dörzsölgetve pillantott körbe.
- Mi van ? - Kérdezte kissé dühösen, mert utálta, ha legkedvesebb álmából ébresztették.
- Póker van haver, a klubhelyiségben. Jössz? - Kérdezte az egyik hálótárs, de már el is hagyta a helyiséget.
- Persze, miért ne. - Repült a válasz, immár csak az ajtónak. Oliver felkászálódott az ágyról és nyújtózott egy nagyot, majd az óráját kezdte el keresgélni a láda tetején. Ekkor akadt a kezébe egy cetli: " Buli a lim-lomos helyiségben"
~ Vazz, ez ma van, én meg elfelejtettem. Hm, akkor a pókernek lőttek ma este, nem baj, helyette buli.~  Csillantak fel Olie szemei, azonnal kiszáguldott a fürdőhelyiségbe, ahol vett egy zuhanyt, megmosta a fogait, hogy szépen, fehéren csillogjanak, kicsit beillatosította magát, majd felöltözött. Mivel egy bulira készült, lazább cuccokat szedett össze. Egy kék farmert, egy szürke-lila csíkozású pólót kapott fel. A haját kicsit bevizezte, majd összeborzolta, s végül egy szürkés kalapot húzott a fejére. Lábait fekete, fehér szélű tornacsukába bújtatta, s mivel teljesen elkészült, elindulhatott a bulira. Oliver tulajdonképp mindenkit ismert az iskolából, kivéve az első-másod éveseket. Ha nem is mindenkit személyesen, de látásból, s névről majdnem mindenkit ismert. Azt már nem is tudja, hogyan keveredett hozzá egy meghívó, de ha már megkapta, miért ne menne el? Zsebre tett kezekkel indult el a buli helyszínére, s komótos léptekkel néhány perc alatt oda is ért. Már a folyosó végéről hallatszott a rockzene tompított változata.
~ Már megy is a buli, remélem, sokan lesznek. ~ Futottak át a gondolatok a fejében, miközben odalépett az ajtóhoz. Laza mozdulattal emelte ki kezét a zsebéből, hasonló mozdulattal nyúlt a kilincs után, majd kitárta az ajtót és előre lépett.
- Sziasztok! - köszönt mosolyogva, bár egyelőre csak egy srácot és egy lányt pillantott meg a teremben.
- Hello, Oliver Huxley. Te bizonyára James vagy, te pedig, ha nem tévedek, Zoey. - Mutatkozott be mosolyogva a többieknek és próbálta őket jól beazonosítani, talán ez sikerült is. Majd tekintetét körbevezette az egyelőre eléggé elhagyatott partihelyiségben.
- A többiek hol vannak? -

~előtte, a hálóhelyiségben

Izgatottan próbálta magára az összes ruhát, amit végszükség esetére elhozott magával, de nem igazán talált a bulihoz illő cuccot, amit magára vehetne. Igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni, mert már így is több, mint 10 perc késésben volt.
Gwennie már a hét közepén beírta naplójába a buli időpontját, meg hogy mit is kell még csinálnia a délután folyamán, de egy véletlen beszélgetés során kissé elcsúsztak a teendői. Úgyhogy minél jobban kellett igyekeznie, hogy elkészüljön a Darrennel való találkozás idejére.
Igen, nem olvastad félre!
Gwendolyn de Crasso, a hollóhátas, 6. évfolyamos leányzó nem eddigi kedvencével, Kevinnel megy az Ashmore fiúk által rendezett partira, hanem egy mardekáros sráccal.
Senki sem tudja, miért, hogyan. Vannak, akik arról beszélnek, hogy Gwen dobta eddigi szerelmét, a Stratford gyereket White miatt, de van, aki azt terjeszti, hogy féltékenységében tört rá ez az ötlet a lányra.
Féltékenység? Hmm... De mit is hihetünk féltékenységnek?!
Talán azt, hogy Kevin mostanában egyre többet lóg Hannah-val? Vajon ez miatt döntött úgy Gwennie, hogy Darrennel megy a buliba?
Vagy kezdi átvenni a lány, bátyja stílusát, s mostanában mindig a rosszfiúkat találja meg?
Nem tudja senki. Még James, a lány legjobb barátja sem. S nem is fogja senki megtudni...

Kb. 15 perc alatt sikerült kiválasztania a ruhát, amiben a buliba fog menni.
De még rengeteg teendője volt...

~lépcsőforduló, találkozás Darrennel

Sietve robogott le a lépcsőkön, s közben idegesen figyelte a többi diákot, akik nagy nyugodtsággal mentek a saját dolgukra. Volt, aki ráköszönt, de volt, aki észre sem vette. Pár diák pedig minden valósággal ugyancsak a buliba tartott.
Ahogy Gwennie kicsit elkalandozott, majdnem megbotlott a saját lábában. Sikerült megtartania egyensúlyát, majd nekidőlt a falnak, ahonnan egy mély hang szólt.
-Hé kislány! Eltakarod a kilátást. Legyél szíves egy kicsivel arrébb állni.-morogta a hang, amely egy festményen ülő férfitól jött.
Gwen bólintott, majd újból megindult, de kicsivel lassabban, hogy ne törje el semmijét a lépcsők fergetege közt.
Ha minden igaz, akkor Darren már vár, keringett az agyában a gondolat.
Lassan elérte azt a lépcsőfordulót, ahol a találkát beszélték meg, s ahol a már messziről látható mardekáros fiú álldogált.
Remek, elkéstem.
Mély levegőt véve odasétált a fiúhoz, majd rámosolygott.
-Szia Darren.-kezdte.-Bocsi, hogy késtem csak kissé elhúzódtak a dolgaim.-magyarázta a fiúnak.
Megvárta, míg a fiú válaszol valamit, majd újból megszólalt.
-Akkor mehetünk is, ha gondolod.

~most, a buli helyszínén

Mindketten beléptek a lim-lomos hely ajtaján, majd a lány köszöntött mindenkit.
-Sziasztok. Remélem nem késtük le a buli kezdetét.-nézett körül, miközben örömmel látta, hogy még csak néhányan érkeztek meg.
Christian, Rico, James már ott voltak. Ők azok, akiket közelebbről ismert. A többiekről csak hallott. Zoey Cleve és Oliver Huxley.
Tekintete megállapodott James-en, aki furán nézett rá. Igen, az előző napokban voltak furcsa beszólásai a fiúnak, ami miatt nem egyszer beszédszünetet tartottak. James látványosan utálta a gondolatot, hogy Gwennie-t egy mardekáros kíséri el a buliba, nem pedig Kevin Stratford.
Bár Gwen nem mutatta, de rosszul esett neki, hogy nem számíthat legjobb barátjára. Mióta a többiek megtudták, hogy kivel megy Rico és Chris bulijára, azóta mintha elfordultak volna tőle. Plusz, azóta elég sok mardekáros köszön rá a folyosón, ami eléggé meglepő.
De mindegy.
Zavarta James nézése, így elfordította a fejét, hogy ne is lássa azt a két égő szempárt. Inkább megvizsgálta a terem berendezését, s várta Darren mit reagál. 

//A várva várt buli :P//

~Már csak pár óra! Ezaz!~ Pillantottam az órámra izgalommal telve, miközben szinte táncolva közelítettem meg az ötödévesek hálóhelyiségét. Régen éreztem magamban ennyi energiát, pedig alapjáraton is dúlt bennem, na de ennyire. Legszívesebben kezenállva tettem volna meg az utat, de az kicsit lassította volna a folyamatot, így inkább lemondtam erről. Lazán kocogtam, sasszéztam végig a folyosón, kezeimmel doboló mozdulatokat téve. Fel voltam pörögve. De fel is kellett pörögnöm, elvégre milyen illúzióromboló az, ha egy bulira unott fejjel érkezik valaki. Ha jól belegondolok, azt se tudtam, hogy kik lesznek ott. Egyben azonban biztos voltam, Gwen meg fog jelenni és talán lesz esélyem helyrehozni a dolgokat. ~Mindenképp úgy kell alakítanom a szituációt, hogy legyen...Hannaht pedig örökre ki kell vernem a fejemből.~ Csak úgy járt az agyam, de időm már nem nagyon volt ezzel foglalkozni. Gyorsan össze kellett szednem magam, sőt még a konyhába is le kellett ugranom. ~Mégse mehetek üres kézzel egy buliba...de ha egyszer nem tudok semmi érdemlegessel szolgálni, akkor legalább a manók tegyék a dolgukat! Remélem kész is lesz amit kértem.~ A képhez érve elhadartam a jelszót, majd egyenesen a fürdőszobába vágtattam. Nem volt túl sok időm szöszmötölni, hamar emberi külsőt kellett magamnak varázsolni...azaz annál azért jóval többet. Alaposan megmostam szerencsére rövidre nyírt hajam, lezuhanyoztam, majd már fürdőköpenyben álltam meg a tükör előtt. Kezem bebalzsamoztam, a krémet szépen elosztottam a hajamon és kialakítottam a kívánt formát. Nem kell nagy dologra gondolni, egyszerűen felzseléztem, fejem ékessége csak úgy meredezett az ég felé. Jöhetett egy kis arcszesz, majd az elmaradhatatlan fogmosás...a tiszta lehellet a legfontosabb. Megtekintettem a végeredményt, fogaim csillogtak, minden úgy történt ahogy azt kívántam.
Az öltözés sem bizonyult túl nehéz dolognak, bár itt már azért kicsit töprengenem kellett. Válasszam az elegánsabb, inges változatot vagy inkább maradjak a Kevines pólós szerelésnél? Utóbbi nyert, de persze nem mintha nem szerettem volna a szexi ingeket, csak jobban belegondolva egy rockos hangulathoz mégiscsak jobban illik az egyszerű póló. Ha pedig póló, akkor nem lehet más, csak a Stone-szos. ~Az a kinyújtott nyelv a közepén mennyire sokatmondó.~ Csillant fel a szemem, miközben sikerült kihalásznom szekrényemből az említett ruhadarabot. Hozzá egy egyszerű farmert választottam, ezzel nem lehetett elrontani az összhatást. ~Na de a lábamra mit?~ Hát Kev, szerintem egy zoknit tuti...de hogy rá melyiket a sok közül? Hmm...nehéz kérdés, de ráérünk még gondolkozni.
A gond csak az volt, hogy az óra szerint cseppet sem értem rá. Fél kilenc is elmúlt, nem is értettem, hogy szaladhatott el ilyen gyorsan az idő. Hisz én csak megmosakodtam és felöltöztem. Ez telt volna majd másfél órába? Úgy látszik igen.
Pálcám zsebembe süllyesztettem, vetettem egy pillantást Twinkyre, akinek a ma éjszakát nélkülem kell eltöltenie, majd befújtam magam és lábamra kaptam a sportos, de mégis elegáns cipőmet. ~Indulhatunk a konyhába!~ Adtam ki magamnak az utasítást és meg is indultam.

//Konyha és a buli helyszíne...alias lim-lomos hely  ;D//

Már a konyhához közeledve megcsaptak az ínycsiklandozó illatok. Sütemények illata...muffin. Nyammi. Türelmetlenül rántottam fel az ajtót és türelmetlenségem gyümölcsöt termett. A konyhában jópár házimanó sündörgött, kezük úgy járt mint a gép, az asztalon pedig... Majdnem elcsöppent a nyálam, de azért még időben sikerült visszatartanom. Már a látvány maga lenyűgöző volt, muffin itt, muffin ott, egyik barackos, másik csokis. Elképesztő.
- Megcsináltuk amit kért, Kevin úrfi! Reméljük meg lesz vele elégedve! -szaladt oda egy aranyos kis manó, keze csupa liszt és tojás volt.
- Itt vannak a tálcák! Elég lesz? -rohant oda azonnal egy másik, kezein két dugig megpakolt tálcával egyensúlyozva.
- Húha, köszönöm. Méghogy elég-e! Ez egyszerűen bámulatos! Hálám örökké üldözni fog titeket! Most viszont rohannom kell, még lemaradok a nagy eseményről! A viszontlátásra! -vettem át a muffinnal megrakott tálcákat és sietve eltűntem az ajtó mögött.

Csak úgy szedtem a lábaimat, már kilenc is elmúlt mire elértem a lim-lomos hely ajtajáig. Nem létező kezemmel, vagyis a könyökömmel nyomtam le a kilincset és feltárult előttem a csoda. Még soha nem láttam ilyen üresnek és nagynak ezt a helyet...mindig tele volt kacatokkal és jóval kisebbnek tűnt, most azonban fantasztikusan nézett ki. Gyorsan beljebblavíroztam a tálcákkal és megközelítettem a kis csapatot. James haverom azonnal feltűnt, titkon reméltem, hogy ő is itt lesz és bulizhatunk egy igazán ütőset. Persze ott voltak a házigazda ikrek is, kedveltem őket, két nagydumás csajozógép, bár Chris nem jár mindig szerencsével, Riconak ez valahogy mégis jobban megy. :P Rajtuk kívül egy háztársam is tiszteletét tette, Oliver. Ő eggyel felettem járt, nem nagyon ismertem, csak látásból. Mellette Zoey állt, na őt mégannyira sem ismertem...Hirtelen észrevettem még valakit, azaz inkább valakiket. Gwen nem egyedül jött, egy fura mardis alak állt mellette, akit csak látásból ismertem, de az bőven elég volt, még sok is. ~Egy mardissal jött??~ Nagyon furi képet vághattam, de teljesen ledöbbentem. Kellett egy kis idő míg észhez tértem.
- Áhh sziasztok srácok, lányok! Nézzétek mit hoztam! -böktem szememmel a kezeimben pihenő tálcákra, bár a vak is láthatta, hogy mi volt rajtuk. - Lemaradtam valamiről? -pillantottam körbe, majd lekezeltem Jamesszel és az ikrekkel.
Ezt követően bemutatkoztam a két "ismeretlen" jelenlévőnek, Zoeynak és Olivernek. Elég hülyén éreztem magam, szemem a langaléta, tejfelhajú mardisra tapadt, gondolkoztam. Végül mégis odaléptem hozzá, kezet nyújtottam és bemutatkoztam. ~Azért se leszek bunkó!~ Gwent érzelemmentes arccal üdvözöltem, tulajdonképpen nem értettem miért csinálta ezt, de volt egy sejtésem. ~Talán megtudhatta valahonnan, hogy mi volt köztem és Hannah közt...de ez hogy a francba lehetséges?~ Kissé idegesen értem el az asztalt és majdhogynem lehajítottam a tálcát. Ez a buli nem kezdődött túl jól.

Tik-tik. Tik-tik. Nadine ébresztő órája annak rendje és módja szerint figyelmezteti a kis hollóhátas kisasszonyt, hogy dolga van. Másfél óra múlva kezdődik az a bizonyos összejövetel a lim-lomos helyen. Addig pedig még rengeteg teendője van.
Mindenesetre ruhát már nem kell választania, azt már előző nap kiválasztotta, hogy ne kelljen kapkodnia és még azt is megfogadta saját magának, hogy nem fogja az utolsó pillanatban megváltoztatni az öltözékét, mert abból nem sül ki semmi jó.
Szóval a ruha ott feküdt Nadine ágyán, míg a leányzó a fürdőszobában tevékenykedett. Egy gyors fürdéssel egybekötött hajmosás, fogmosás, francia manikűr elkészítése és még számtalan apró dolog, ami most jutott a lányka eszébe?
Aztán végre a ruhára kerül a sor, ami néhány másodperccel később máris a csinos Hayesen virít. Nem szokta húzni az öltözést, hipp-hopp, magára kapkodja a dolgokat, aztán miután minden rajta van, igazgatja meg az öltözékét.

Jelen esetben ez az öltözék igazán cseles kis darab. Mivel Nadine a nagy táncos, elegáns összejövetelekhez szokott, ezért elengedhetetlen volt számára egy ruha, amely kiemeli nőiességét. Merthogy a Hayes lány kifejezetten szoknya párti. De mivel ez mégiscsak egy buli, diákok között, ezért kicsit hétköznapibb viselet is kell, ami most egy fekete, tapadósabb fajta farmernadrág. Efölött van egy rövid kék ruha, amely derékban szűkebb, hogy kiemelje a viselője alakját. Nyakában vékony ezüstlánc, jobb csukóján karkötő, balon a szokásos ezüstóra, lábán balerina cipő. Lehet nem a legtökéletesebb buli ruha, de Nadine így, nőiesen szeret öltözködni. Majd megbánja a döntést legfeljebb?
Már csak a frizura van hátra? Néhány tincs feltűzve, egy-két hullám bele és készen is van, nem kell túlzásba esni. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és Nadine végre elindul abba a buliba.

Közben persze már az óra elütötte a kilencet, de bulikból késni szokás, pláne ha hölgy az illető. És még azt is tudja a mi Hayesünk, hogy ha utolsónak érkezne, akkor lenne ám igazán hatásos a belépő, mert az utolsónak érkező valamint az elsőnek távozó személyekre mindig mindenki odafigyel. De egyszerűen képtelen arra a mi főhősnőnk, hogy még ennél is többet késsen. Merthogy utál késni. Nagyon-nagyon-nagyon utál késni, ezért neki minden egyes szándékos késés fizikai fájdalmat okoz. De hát vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni?

Szóval Nadine megkésve érkezik a buli helyszínére. Még utolsókat simít a ruháján, igazít a haján és aztán belép a terembe. A terembe, amiben rock zene szól, és ami tele van csupa olyan személyekkel, akik nem éppen arról híresek, hogy Nadine Penelope Hayes legeslegjobb barátai lennének. Mondjuk erről nem túl sokan híresek?
Na, de vegyük sorra a megjelenteket. Vannak itt évfolyamtársak, háztársak? Őket azért úgy, ahogy ismeri. Abban mindenesetre biztos, hogy nem fog neki állni, bemutatkozni mindenkinek. Ha valaki nem ismeri, majd rákérdez a nevére. De ő nem fog végig rohanni a jelenlévőkön és egyesével bemutatkozni nekik. Ahhoz túl nagy a büszkesége.

Egy rövid ideig még áll a bejárat előtt, időt adva, hogy ha valaki kíváncsi rá kitől származott az ajtónyitódás, akkor megláthassa. És így neki is van ideje, hogy szemügyre vegye a termet. Miután véget ér a filmekből ismert lassított-felvételes-zenés belépője, egy visszafogott mosoly kíséretében köszönti a jelenlévőket.
- Sziasztok! ?ennél többre egyelőre nem futja, hiszen nem jött erre hegyi troll, tornádó és még a házi manók se sztrájkolnak, úgyhogy nincsen még mit feldobnia témának. Ja és persze kicsit zavarban is van, még ha az arca csak minimálisan mutatja ezt. Ő nem az a laza, asztalon táncolós, bulizós lány. Főleg nem ilyen alig ismert társaságban?
Nem túl gyakori vendég ilyen bulikban, így meg is lepődött, hogy meghívták. Aztán némi habozás után igent mondott és most itt van, hogy kicsit építgesse, fejlessze a társadalmi életét. Mert az rá fér. Nagyon is rá fér?  

Mindenesetre azt kicsit érzi, hogy valamibe rendesen beleérkezett. Aztán észre is veszi, hogy Gwen Darrennel együtt érkezett. Szóbeszédet persze ő is hall, még ha nem is első kézből szerzi be őket, így egy szemöldök felrántást neki is vissza kell fojtania, hogy megmaradjon a kedvesen mosolygós arca, amit a buli kedvéért felöltött magára. Közben kiszúrja az ikreket és úgy dönt, elsőként a házigazdákhoz megy oda (na meg a körülöttük állókhoz). Szerény véleménye szerint ez így helyes. Oda érve veszi észre megbűvölt magnót.
- Kinek sikerült megbűvölnie? ?utal a kis mugli szerkezetre, egyrészt, hogy valami témát feldobjon, még ha ilyen kis bénácskát is, másrészt, mert tényleg érdekli, hogy melyik iskolatársnak volt elég esze hozzá.

A buli előtt

Elérkezett a várva várt buli napja. Nicole-t kb. 1 héttel ezelőtt hívta meg Chris. Ezt a lány szívesen el is fogadta, hiszen a tanulás mellett mostanában nem sok mit csinált. Szóval örült ennek a meghívásnak.
Délelőtt órákon volt, majd ebéd meg egy kis tanulás után elkezdett készülődni. Letusolt, aztán a szobájában megcsinálta a haját. Na ez eltartott egy jó fél óráig, óráig. Hát igen? a lányok már csak ilyenek. Kiválasztotta a ruhát, amiben a bulira akart menni. Hát ez egy újabb fél órát vett igénybe. Végül egy piros felsőt, egy farmerszoknyát választott. Biztos, ami biztos keresett még egy kötött kardigánt is, nehogy fázzon.
Mire felöltözött eltelt a délután, besötétedett. Nicole ránézett az órájára és nem akarta elhinni, hogy 10 perc múlva 9 óra lesz. ?Na tessék, már megint el fogok késni.- gondolta félhangosan. Aztán gyorsan körül nézett, közbe pedig remélte, hogy senki sincs a szobában. Szerencséjére nem volt senki, így nem égett le senki előtt, azzal, hogy néha hangosan gondolkozik. Ezt unokatesóján és szülein kívül senki sem tudta.
Miután ezt végiggondolta, felvette kardigánját és elindult a bulira. A sötét folyosókat róva jó volt arra gondolni, hogy most annak ellenére, hogy este van, nem tilosban jár.

A bulin

Végre oda ért a lim-lomos helyre, ahol a bulit tartották.
Benyitott és látta, hogy azért annyira nem késett el. Még nem voltak túl sokan.
- Sziasztok! ? köszönt és tekintetével Christ kereste.
Maga a szoba nem volt túl nagy, de egy bulihoz ez is pont elég volt. A szobába voltak sütemények és volt a tánchoz is egy kisebb hely kialakítva. ?Hmmm? jól meg lett csinálva.- gondolta magába a lány.
Közben sikerült megtalálnia Christiant. Intett neki és elindult felé. Félúton találkoztak.
- Szia! Köszönöm mégegyszer a meghívást. Tök jól berendeztétek a szobát. ? dicsérte meg a lány, egy mosollyal az arcán.
Aztán jobban körülnézett, hogy kik vannak a teremben és megállapította, hogy csak Zoeyt, Olivert és Kevint ismeri Chrisen kívül. ?Nem baj, majd megismeri a többieket is.- gondolta.
Aztán mivel elég meleg volt a teremben levette kardigánját, letette és megpróbált a sráccal beszélgetni. Remélte, hogy most nem lesz olyan szégyenlős, mint néhány napja.
A magnót megpillantva újból elmosolyodott a lány.
- Még egy magnót is sikerült szereznetek? Ki volt, az az ügyes aki megbűvölte?

[/size][/color][/b]

Már csak két óra a buliig, nem ártana elkezdeni készülődni. Becsuktam a SVK könyvemet, amiből idáig tanultam, és feltápászkodtam kényelmes fotelomból. Hálóm felé vettem az irányt, szobámba vezető lépcsőig senkivel sem találkoztam. Benyitottam a helységbe és az ágyamhoz lépkedtem. Közben azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Valami sötétet az már biztos. Fekete farmer, ing és vörös nyakkendő? Vagy egy sima gatyát és pólót? Amíg ezen dilemmázok, elmegyek letusolni, végül is nem jelenhet meg az ember egy bulin megviselten. Negyedóra múlva visszatértem, és kiválasztottam a végleges ruháimat. A fekete-vörös párosításnál maradtam. Ránéztem az órámra, ami fél nyolcat mutatott. Nem akartam elkésni, de még a sminkem se volt tökéletes. Gyorsan igazítottam rajta, majd elindultam a buli helyszíne felé. Egyedül és magányosan, mint mindig.

[/b][/color]

Némi késéssel érkeztem, úgy 5-6 percet késhettem, ami engem most nagyon zavart. Amúgy sem szerettek késni, de hát most? na hagyjuk. Belépésem után körbetekintettem a teremben. Láttam bátyámat, Kevint, Ricót, na meg persze Gwenniet és Darrent. Furcsa hogy együtt látom őket, bár engem nem zavart, hogy kettesben vannak. Azt viszont nem értem, hogy miért balhéznak állandóan főleg Darren és James, bár lehet, hogy jobb is így. Azért remélem, nem csinálnak, balhét vagy nem verekednek össze. Valahogy nem hiányzik ez nekik, de ki tudja, hogy a Mardekáros srác mit akar. Ráköszöntem a párosra és továbbindultam James felé.
- Szia Bátyókám. Hogy vagy?- köszöntem rá.

 Chris könnyedén vigyorog a belépőre, történetesen éppen Ricora. Kezet fog ikertestvérével, miközben szövegelni kezd.
- Szevasz, tesó! ? nevet rá, azután gyorsan rápillant az órájára. ? Már vagy másfél perce itt vagyok, nem gondoltam, hogy te leszel a második. Bizony: a mi kis Gwennienk egy mardissal akar beállítani. Remélem nem lesz balhé belőle. Tudod, Kevin miatt, merthogy ő is itt lesz, és én végig azt hittem, hogy együtt jönnek majd. Mellesleg én sem ismerek mindenkit a meghívottak közül. Elég jól elterjedt a buli híre, Merlin tudja, hogy ki kinek adta tovább. Nem baj, legalább találkozunk néhány új fejjel is, nem?
Éppen csak befejezi a mondatot a srác, amikor egy újabb fiú lép be. James az, egy hatodéves hollóhátas. Christian széles vigyorral ráz vele kezet, aztán kissé lelohad a jókedve, mikor eszébe ötlik hány kézfogás várható még az este folyamán. Feltéve, hogy tényleg olyan nagy parti lesz, mint amire számítottak Ricoval.
- Heló, James! Kábé tíz-tizenöten leszünk, nem tudom pontosan. De lehet, hogy még beugrik néhány ember menet közben?
Ekkor egy ismeretlen leányzó lép be, ám gyorsan be is mutatkozik. Zoey. Chris úgy van vele, hogy majd Rico eldalolja a hollóhátas fiúnak a névsort, ő inkább fogadja az érkezőket. Udvariasan köszön Zoey-nak, de már nyílik is újra az ajtó.
- Szia? Oliver ? szólal meg Christian.
Érzi ő, hogy kissé fagyott ? még ? a hangulat, de hát mit tehetne ellene? A zene szól és aki akar, az akár táncolhat is. Majd ha megérkezik a többi vendég, biztosan feloldódik mindenki.
Az Ashmore-fiú optimizmusát azonban nagyban csökkenti a belépő páros látványa: Gwen és Darren. Hát mégis a mardekárossal jött a lány! Nem baj, majd megoldja valahogy, hogy ne kerüljön egymás közelébe Kevin és Darren a buli során, mert abból biztosan baj lenne. Kissé erőltetett mosollyal fog kezet a mardekáros pasassal, aztán gyorsan ad két puszit Gwennek, mielőtt a lányka esetleg elhúzódatna előle.
- Sziasztok. A buli még nem indult be igazán, de nemsokára jobb lesz ? ígéri Christian.
A következő érkező pedig nem más, mint Kevin. Chris hamar kiszúrja, hogy kit néz a griffendéles és a srácban munkálkodó dühöt is megsejti. Jogos, persze hogy jogos a méreg, ezt megérti Christian, de a féltékenységi drámát nem itt és most kéne elintézni. Nyugodtan fog kezet a fiúval, ám közben halkan mormolja oda neki:
- Ne húzd fel magad, nem éri meg. Pont annyit kapnál érte, mint egy szimpla mugliért ? aztán hangosan folytatja tovább. - Köszi a sütit, haver.
Arra már nincs ideje, hogy bármi mást mondjon a fiúnak, mert ekkor újfent feltárul az ajtó. Chrisnek csaknem tátva marad a szája a belépő évfolyamtársa láttán, holott találkozott már vele egy párszor. Most valahogy mégis olyan más Nadine? Még időben észbe kap a fiú és összecsattintja fogsorát, nehogy túl feltűnő legyen ámulata. Kivételesen cseppet sem ideges vagy félénk, és szokott pirulósságát is levetkőzte az idősebb Asmore. Hiszen ez az ő bulijuk, ők rendezték Ricoval, ő itt van igazán otthon.
- Szia, Nadine. Elképesztően jól festesz ? mosolyog rá Christian ámulva. ? Egy hetedéves hollós lánynak sikerült. Nem tudom a nevét, mivel Rico kérte meg. Szerintem már ő sem emlékszik a nevére, tudod hogy megy ez nála.
És Nicole pontosan ezt a pillanatot választja a belépésre. Ezt, azaz a lehető legrosszabbat; mert mit kezdjen most két gyönyörű lánnyal Chris?! Hiszen egyszerre csak egyikükkel lehet és Nicole-nak legalább köszönnie illene, ha már meghívta, viszont Nadine-t sem szeretné itt hagyni éppen most. A fiú végül bocsánatkérő fintort villant az előtte álló hollóhátas leányzóra és egy ?Mindjárt jövök!? kiáltással Joy üdvözlésére siet.
- Nicki! Káprázatosan nézel ki ? közli két puszi után sugárzó arccal Christian, majd kézen ragadja. ? Gyere, bemutatom neked Ricot, és szólj, ha még valaki ismeretlen arcot látnál a tömegben. Én sem ismerek mindenkit, de hátha mégis olyat szúrsz ki, akinek legalább a nevét tudom.

[Hálókörletben]

*Hannah és a szöszmötölés. Na igen, a kisasszony szinte minden jelentősegg összejövetelről képes elkésni, rá mindig szinte utolsónak kell számítani. Persze vannak alkalmak, hogy erőt vesz lassú csiga készülődésén, de ilyenkor rendszerint a partnerre kell várni. Tipikus? Nehogy már egyszer is szerencséje legyen? Most is épp egy ilyen szituációban volt. Mármint természetesen olyanban, hogy késik. A buli elvileg már elkezdődött, de ő még a magas sarkúján lévő kis piros masnit igazgatja. Jobbra? Vagy balra álljon? Esetleg középen? Ezen komoly filozófiai kérdések fogalmazódtak meg e percekben a leányzó fejében. Számára komoly döntés volt. Tetszeni akart valakinek, akaratán kívül is. Hisz megesküdött magának, hogy elfelejt mindent, ami Kevin és közte történt valaha is. De ez nem ilyen egyszerű? Van barátja, Dan akit a világért sem szeretne megbántani, viszont? Nem bírja befolyásolni az érzelmeit. Tudja mikor kell türtőztetnie magát, de ez most egy kivételes eset. *

- A sárga ruhát a piros cipővel vagy a piros ruhát a sárga cipővel? ? tette fel tükörképének a kérdést, s a választás az utóbbira esett.

*Már úgy tűnt végre elindulhat, de azért még a haját is alaposan rendbe tette. A szelíd hullámokat egy hajsütővassal próbálta nagyobbítani, s ebből kifolyólag kiengedte barna loboncát.*

- Kész? Indulás! ? figyelmeztette a rá visszakacsintó énjét a tükörben, majd rögvest szapora lépésekkel kezdett közeledni a lim-lomos hely felé. Nem sokat járt ott életében. Talán össz-vissz egyszer, maximum kétszer. Eléggé kis sufninak tűnt, így reméli hogy a bulira alaposan kipofozták, hogy az embernek megjöjjön a kedve a partihoz amint belép az ajtón.


[A buli helyszínén]

*Odaér és rögtön Kevin jut az eszébe. Ott van már? Ugye eljön? Mit fog szólni ha meglát? Megpróbál túllenni rajtam? Körülbelül ezek a kérdések fogalmazódnak meg benne, de rőt vesz magán és benyit. Egy kisebb tömeg látványa fogadja őt, majd megpillantja az említett fiút is. Vár egy másodpercet, majd először is illendően köszön mindenkinek. *

- Sziasztook! ? ereszti meg hangját, majd csillogó szemekkel Kevin felé veszi az irányt.

*Mikor odaér megtorpan. Épp egy beszélgetés közepén vannak. Néhány ember alkotja a külön kis csoportosulást, majd bátorságát előhúzván a fiúnak külön is köszön. *

- Szia Kevin? - a végén hangja kicsit elcsuklik, de mivel tőle a nagy vidámságot szokták meg így próbál olyan arcot is vágni. Már amennyire sikerül. Amikor eszébe jut, hogy milyen hülyén is nézhet ki így megszeppenve a fiú előtt viccesebbre veszi a figurát.

- Mi újság? ? kérdezi az őt körülvevő pár embertől? ? Lemaradtam valamiről vagy még csak most kezdődik a buli? ? tereli az iménti kínos pillanatát, és reméli nem volt túl feltűnő a hatásszünet...

Gyorsan felkapom azt a szép szürke taláromat, alatta frissen mosott hófehér ingem. Még beletúrtam a hajamba, nehogy úgy induljak el, mint ahogy szoktam általában. Sietve kinyitottam az ajtót, amjd ráhagytam a következő errejáróra, hogy becsukja. Ki a klubhelységen át, aztán a portré-lyukon.
Futok ahogy csak bírok. A levegőt úgy kapkodom a levegőt, mint egy elefánt, akit megsétáltattak egy kicsit, pedig én már itt futok már több mint egy perce. Még jó, hogy elintézték a szervezők, hogy a buli legális legyen, így legalább Fircsre nem kell odafigyeljek...


Nem udom minek hála, de itt vagyok. Megérkeztem, habár késtem úgy jó tíz percet. Körbenéztem, egyelőre nem találtam ismerős arcot. Lézengtem egy kicsit, majd egy egy kis "töklével" kezemben nekidőldtem egy üresen álló falnak. nem jött el ide egy jófej sem? Kérdezősködtem magamtól efféléket, de végül egy hurganugos sráccal elkezdtem dumálni, aztán mikor elugrott egy vécét keresni, én újfent egyedül maradtam...

Fülében még mindig hallotta a csengést, melyet a nagy csend okozott. Nem hitte volna, hogy ennyire nagy megdöbbentést kelt az a tény, hogy Darrennel érkezett. Jó, az egy dolog, hogy sokan nem kedvelték a mardekárost, de az nem ad újabb okot rá, hogy ilyen fagyosan tekintsenek rájuk.
Fejrázás, majd válasz Darren kérdésére.
-Ááá. Nem tudom mi baja lehet Jamesnek. Tudod, szerintem nem igazán örül, hogy együtt lát minket, és Kevin a barátja, és...-harapja el a mondatot, mint aki tudja túl sokat mondott.
Vajon Darren hallott róla s Kevinről? Biztosan. Igaz, ő nem beszélt vele erről. Úgy hiszi és hitte is, hogy nem bír ez a dolog nagy jelentőséggel. De mostmár nem biztos benne.
Mintahogy abban sem, hogy igazuk lehet-e a haveroknak. Jó döntés lenne-e, csak így hirtelen "lecserélni" Kevin-t egy mardekárosra, akiről mindenki tudja, hogy halálfaló.
A válasz kétséges, mégis Gwen úgy érzi, hogy jól teszi, amit most csinál. Az hogy tetszik-e neki Darren, vagy csak búfelejtőképpen akarja felhasználni? Ez még a jövő zenéje...
Pislog egyet, mikor észreveszi, hogy egy fiú tart feléjük.
-Szia Chris. Remélem nem késtünk le semmit.-válaszol a fiú köszönésére, majd tekintete hirtelen az ajtóra szegeződik.
Mély sóhaj, és egyre jobban simul Darrenhez.
Igen, ez a tálcákkal egyensúlyozó fiú nem más, mint Kevin Stratford. A régi szerelem. Vagy nem volt ez olyan komoly érzelem, mint azt a lány gondolta.
"Elég korán túl tetted magad rajta, Gwennie." Jut eszébe a lánynak James mondata.
Igaza lenne? Miért ne felejthetné el ilyen könnyen? Mert mi van akkor, ha mégsem szerette annyira?
Megáll az ész! Jól látja mi történik?!
Belül, legbelül egy hang sikolt fel a testében, egy hang, melyhez a valóságban egy pofon is társulna. Hogy lehet ennyire képmutató?! Ez egyszerűen... Nem talál rá szavakat.
Hogy mer ide jönni, minden emberi érzés nélkül? Hogy mer jópofizni mindkettejükkel? Egyáltalán, miért érdekli még Gwen Kevint?? Mégis mit hisz? Hogy újra kialakulhat az a jó viszony, ami Hannah előtt volt? Ha ezt hiszi, hát akkor nagyot téved.
-Helló.-viszonozza halkan a köszönést, majd megvárja míg a fiú a bohóckodást tettetve odafordul a többiekhez, és keres egy zugot a teremben. Megfogja Darren kezét, és próbálja maga után húzni, nem akar a középpontban ácsorogni, minél messzebb akar kerülni a többiektől.
Ha mindez sikerül neki, csak akkor válaszol a mellette álló fiú kérdésére.
-Őőő.. Igen ismerem, elég régóta. Elég csúnyán megbántott.
Válasza mindössze ennyi, tömör és lényegretörő. Nem akar túl sokat mondani, és nem akar Kevinről beszélni. Szívesebben felejtené el ezt az alakot, aki most ott vigyorog a többiek előtt...

Buli

[Készülődés = utolsónak érkezés]

*Hiába szerelne fel száz órát a szobájába, valószínűleg akkor is mindenhová a lehető legutolsó pillanatban esne be. A tökéletes sminkhez, frizurához, ruhához és a legmegfelelőbb kompozíció eléréséhez idő kell. Katnél pedig főleg... Először is el kellett mennie lezuhanyozni, mely a legjobb esetben is fél óra, utána pedig hajszárítás. De akkor befuccsolt a konnektor és át kellett kullogni a szomszéd szobába. Ott viszont nem volt fésű így visszasietett az ágyán lévőért, de végül a csatot felejtette el, így lett még egy köre. A nagy rohanásban pedig teljesen leizzadt és újabb tusolás következett, majd minden kezdődött elölről. Hű... "röviden" ennyi a történet, de van még. Hisz a hajkölteményének illenie kellett a bili hangulatához, s mire készen lett vele eltöltött még egy órát. Tehát már most elkésett a kezdésről, de reménykedett benne, hogy még nem történt semmi, más is késik esetleg és még lapos a hangulat. Egyelőre... *

- Kész! - hangzott el ezen csodás szócska három órányi készülődés után, s a leányzó végre a lim-lomos hely felé vehette az irányt. Végigtipegett elegánsan a folyosón, majd az ajtó előtt megállt, kifújta magát és benyitott. Meglepetésére még valóban nem vette kezdetét úgy istenigazából a kis parti így egy megkönnyebbült sóhajjal kezdte el sasolni, hogy merre is van az ő meghívója.

[James és a körülötte lévő társaság]

~ Ott van! Remélem azóta nem unta meg a várakozást és ha odasétálok nem röhög a képembe, hogy ha már volt képem ilyen későn beesni akkor menjek is vissza ahonnan kibújtam ennyi idő után. De velem nem egyszerű bárhová is elindulni. Mindenhez legalább egy-két óra szükséges. A végeredmény általában megéri, de fiúknál... Hmm... Náluk minél gyorsabb, annál jobb! És pont ez a baj! Nah mindegy, nem vagyok én ijedős kislány és nem is igazán érdekel ha elküld, majd odasétálok másokhoz, de nem hiszem, hogy ilyen drasztikus végkifejlete lesz a dolgoknak... ~

*Kat odaosont Jameshez és a körülötte lévő kis társaságnak, majd udvariasan köszönt és megpróbálta egy mondatban az összefoglalni a "kis" késedelmet.*

- Sziasztok! - odafordult a fiúhoz - Áh bocs, hogy ennyire későn estem be, de... elég sokat vacakoltam a szobában... Mindig ezt csinálom, aki ismer az tudja... De a lényeg, hogy... öö... bocsi! - tudta le kicsit hadarva, majd feszültsége el is múlt és megkönnyebbülten beszélt már a továbbiakban.

- Nah és úgy látom még nem nagyon maradtam le semmiről. Hála az égnek! Na és miről beszélgettetek eddig? - kíváncsiskodott, mely a második rossz tulajdonságai közé tartozott. Nem volt olyan nagyon sok, de azért néha az emberek idegeire tudott menni. Bár ezúttal ezzel nem volt probléma, mert egy kérdésbe még senki sem hal bele.

BULI
//Kiemelt: Hannah//


A "csatazaj" kicsit talán túl hangosra sikeredett, a tekintetek egy másodpercre rámszegeződtek, de mivel az esemény nem volt annyira érdekes mint amennyire azt az erőteljes hang mutatta, mindenki visszafordult és folytatta a társalgást. Egyetlen egy tekintet volt más mint a többi, rideg, hideg, mozdulatlan és sokat sejtető, Darren arckifejezése. Vakítóan kék szemeit két szemembe fúrta, lenéző pillantása teljesen átjárt. Az a kézfogás...erőteljes, kemény, már-már férfias. ~De ki ez a srác? Nem több egyikőnknél sem, csak túlságosan nagyra van magával, azt hiszi mindenki fölött áll. Mégha férfias lenne...cöcö...nevetnem kell.~ Majdhogynem mosolyra húztam a szám, de arcom gyorsan helyreraktam, szemeim összeszűkültek, tekintetem éppolyan fagyossá vált és merevvé vált mint az övé. ~Ellenfél? Ellenség?~ Jártak az agytekervényeim, miközben kezemen még mindig éreztem a kézfogás nyomait. ~Fizikai erő? Vagy inkább szellemi?~ Mint aki most világosodott meg hirtelen elfordítottam a fejem, mintha jelezném, hogy feladom a versenyt...de nem erről volt szó. Egyszerűen csak nem szálltam be.
Arcom egy szempillantás alatt visszanyerte szokásos formáját, újfent laza és vidám voltam, azaz jobbanmondva próbáltam az lenni és ezt sugallni. Mindig a pozitív energiák áramlottak belőlem, imádtam felvidítani az embereket és általában nem szorultam vigaszra. Most sem akartam, hogy másképp alakuljanak a dolgok. Persze szarul esett az eset, hisz kinek nem esne szarul ha a "majdnem" csaja egy másik pasival állítana be egy buliba? Ráadásul Gwen egy gyönyörű lány volt, valahogy vonzotta a szemeimet úgy ahogy volt, tetőtől a talpáig. Azt meg végképp nem értettem honnan tudhatta meg, hogy mi történt Hannahval. ~És egyáltalán miért hitte el a hírt azonnal? Hamar meggyőzhető. Talán sosem akart engem eléggé... Jó kis nyugtató szöveg.~ Ilyen gondolatok közepette értem el a beszélgető társaságot, ami a korábbihoz képest elég nagyra duzzadt.
- Remélem is Chris! -nevetek a srácra, de ez a nevetés most mégsem volt az igazi. Küzdöttem én küzdöttem, de ez a helyzet akkor is megpecsételte a bulit. Vagy mégsem?
- Szia Abby! -köszöntem mosolyogva az érkező lányra, próbáltam minnél jobban feloldódni és visszanyerni eredeti énem.
~Elvégre haverok közt vagyok, itt van James, Chris, Rico, mi kell még egy frenetikus bulihoz?~
Valóban nem volt túl jó az álca, valahogy sejtettem. Hát persze...ha már a haveroknak sem tűnik fel, hogy gáz van, akkor kinek? Most viszont jobban örültem volna ha inkább senki sem veszi észre, vagy ha észre is veszi hallgat.
- Nyugi nem csapok balhét, az nem az én műfajom...te is tudod. Nem...valóban, talán egy csaj sem ér ennyit -néztem szemeibe és már-már elfelejtettem Gwenniet - nem is mondasz te hülyeséget haver! -veregettem hátba Christ. -Elvégre a barátság örök, a szerelem meg múlandó, nem? -vigyorogtam a srácra és ez már sokkal őszintébb mosoly volt és annál bölcsebb mondat. - A sütit meg ne köszönd, csak tömd!

-Ismerős hang süvít át a termen, kisvártatva pedig ugyanez az ismerős hang a nevemen szólít.-
Egy pillanatig dermedten álltam ott a kis csoportba ékelődve, magam sem hittem el, hogy az a bájos teremtés itt van mögöttem teljes valóságában. Nem tudom meddig állhattam így, de egyszer csak észbekaptam és férfihoz illően cselekedtem is.
- Ciao bambina! -szemeim ezerrel csillogtak miközben óvatosan megfogtam kicsiny kezét és csókot lehelltem rá. - Bámulatosan festesz! -tértem vissza való önmagamhoz, bár az úriember szerep sem állhatott túl rosszul.
Vissza kellett fognom magam, hogy ki ne csússzon a számon ez a mondat: "Hát te, hogyhogy itt?" vagy valami hasonló...nem lett volna túl szép valljuk meg. Bár a meglepettség valószínüleg az arcomra volt írva. Igen, valóban nem számítottam Hannahra, hisz azután a kis...édes affér után váratlanul ért ez a találka. De az öröm viszont felhőtlen volt.
~Íme egy olyan személy, aki ki tudja verni a fejemből Gwent? Komolyan ez a célom vele? Búfelejtő és kész? Nem...ennél sokkal, de sokkal több.~
- Ha már itt ez a hatalmas hely és szól a zene, nincs kedved egyet táncolni velem? -mosolyogtam csábítóan a csinos lányra. - Lehet az enyém az első tánc hölgyem? -nevettem szavaimon, egyre furcsábban viselkedtem. - Asszem elkaptam az udvariassági influenzát! Vagy ilyen nem létezik? -pillantottam rá kérdőn, majd feltört belőlem az őszinte nevetés.

Csak egy vékony, női hangot hallok.
*Szia, Zoey Cleve?*
Elsőre nem reagálok rá, de miután fejem már teljesen kitisztult gondolataimtól, az imént érkező lány felé fordulok.

- Szia, James vagyok. Mit is mondtál, hogy hívnak, bocsi, de nem értettem. - mondtam neki félig mosolyogva - félig pedig egy kissé zavart arccal. Ismerős volt neki a lány, látta már párszor étkezéseknél, d úgy különösebben egyszer sem álltak le beszélni.
A következő bulizni vágyó "egyed" egy srác volt, aki mosollyal az arcán, lazán sétált be a terembe. Mint később a bemutatkozásából kiderült Olivernek hívják. Közvetlen, jókedvű srác volt. Az a tipikus partiarc aki, feldobja az unalmas bulikat.

- Még csak ennyien vagyunk, amint látod, bár szerintem, nem kell sokat várni rájuk. - mondtam egy kissé gúnyos hanglejtéssel, miközben Gwenre és Darrenre gondoltam, lehet, hogy Oliver észrevette a gúnyt hangomban, de ő nem tudhatta, hogy miért is mondtam így.

Éppen hogy kimondtam az utolsó szót, belépett az ajtón Gwen, egy atomszőke, metroszex, idióta mardekáros kíséretében. Jó, lehet, hogy egy kicsit túlzok, de ez van. Útálom Darren-t és ezzel nem vagyok egyedül. Másokat is idegesít nagyképűsége. Furcsa tekintettel fürkészem az éppen betoppanó  "álompárt" akik mellé már csak egy szőke ló hiányzik és olyanok lennének, mint Hófehérke és a fehér herceg a szőke lóval.
Az elmúlt hetekben rengeteget veszekedtünk Gwennel ezen, gyakran vetettem a szemére hogy hogy tehet ilyet Kevinnel, no meg hát miért pont egy mardekárossal? Pont az aljanép közül muszáj neki párt választani? Mindegy, ezen a kis hülyeségen nem húzom fel magam, nem akarom, hogy mire Ő megérkezzen nyakig vörös legyek az idegtől. Ő fontosabb számomra annál, hogy "úgy" fogadjam, nem, ő megérdemli a méltó fogadtatást, ami jelen esetben egy kettő három puszit és egy szoros ölelést jelentett. Már nem is érdekel, mikor Gwen tüntetően elfordítja fejét felőlem, nem foglalkozok vele.

Hirtelen nyílt az ajtó és egy nagy tálca robbant be rajta. Tálca, vagyis Kevin haverom, aki ahogy láttam jól megdolgoztatta a házimanókat, ugyanis egy hatalmas tálca muffinnal tért be.

- Szia Kev! - köszöntöttem a szokásos kézfogás után. - Mi az, ma sem kímélted a házimanókat, vagy ezeket te sütötted? - kérdezem tőle poénkodva.
Láttam, hogy Kevin milyen mustráló tekintettel néz az "álompárra", én már ezen csak mosolyogtam egy jót és kész, többre nem méltó ez az eset.

Nadine és Nicole alig egy perc eltéréssel futottak be. Én egyikőjüket sem ismertem közelebbről, de azért udvariasan odamentem hozzájuk és bemutatkoztam.
- Sziasztok, lányok, én James vagyok.

Aztán megérkezett Abby, drága kis hugicám, aki mosolyogva jött be és állt mellém.
- Á, semmi különös, megvagyok.  - feleltem érdeklődő kérdésére. Úgy csinál mintha nem találkoztunk volna ma már háromszor. Jól tudja, hogy mi van velem. Miért kell ezt firtatni?

Egy vigyorgó energiabomba robbantja be az ajtót. Egy percre megáll a szívem, azt hittem, hogy ő az, de aztán már látom. Nem az a haj, nem az a stílus. Csalódottan fordulok el a nyitott ajtótól. Lehet, hogy meggondolta magát és el se jön.
Hannah Whitney volt az érkező, aki széles mosollyal üdvözölt minket.
- Szia Hanny. - köszöntem neki kissé poénkodva. Bírtam a csajt, az a tipikus optimista ember rejlett meg benne, mellesleg a kinézete sem volt rossz.

Sky Andles, a következő érkező. Ő is jó haverom, úgyhogy neki is dukál a kézfogás.
- Szeva. Nem úgy volt, hogy te nem szeretsz bulizni? - kérdezem tőle az elmúlt egy hétre utalva, ugyanis én váltig próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el, ám ő végig tartózkodott, most meg itt van. Nagyszerű. Ennél nagyszerűbb esténk már csak akkor lehet, ha ő is megjön.

Nyílik az ajtó. Szinte végszóra. Megérkezik ő. Katharina, vagy, ahogy én hívom Katy. Ő a lány, aki megdobogtatja szívem. Éppen ezért is hívtam el ide, ide a bálba. Akkor ő igent mondott és azt beszéltük, meg hogy majd itt találkozunk.
Mikor odajön, hozzám megkapja a három pusziját, majd szorosan megölelem.
- Bíztam benne, hogy eljössz. Jól nézel ki. Örülök neked. - suttogtam fülébe ölelés közben, majd mikor ez az "oltári" kapcsolat megszűnt mosolyogva fordultam a többiek felé, kezem közben Kat derekán pihentettem.

- Semmi baj, felesleges magyarázkodni. Egyébként meg nem, nem maradtál le semmiről.
Mikor láttam, hogy Kevin felkéri táncolni Hannah-t én is cselekedtem. Elvégre nem maradhatok szégyenben.

- Katy, szabad kérnem az első táncot? - kérdeztem Kattől udvariasan. Ennyire udvariasnak még én sem hallottam magam, úgyhogy ez egy kicsit vicces lehetett a számból, de a csaj érdekében mindent ugyebár. Alig bírom ki, hogy ne röhögjem el magam, hisz nekem nem kenyerem ez az udvariasság, de visszatartom rekeszizmaim "bemelegítő tornáját" és komoly fejjel nézek Katre.
   

*Ott áll Kevinnel szemben és rájön, hogy ez a bámulás túl szembetűnő mások számára is. Vagyis reméli, hogy még nem tudja a fél csapat, hogy mi is történt a tóparton… És akkor arrébb tekint, végignéz az őt fürkésző arcokon. Egyszer csak megpillantja Gwent, aki ha mindenről tud akkor biztosan megfojtaná legszívesebben egy kis kanál vízben most rögtön. De egy fiú kíséretében van akit Hannah talán eddig kétszer látott összvissz az iskola területén. Nagyon bízik benne, hogy azóta Kevin iránt már nem érez semmit és ez az új kis barátja. *

- Áh szia Jamie! - köszönt közben az őt üdvözlő srácnak, aki poénkodásból mindig érdekes becenevekkel illette, de ő inkább csak mosolygott az egészen.

~ Ugyan miből is gondolom, hogy érdeklem. Az egyik kis botlás volt és ennyi. Most meg majd szépen átnéz rajtam és próbálja magát visszakönyörögni a szöszihez és véget is ért a történet. Persze alakulhatna minden másképp, de ez inkább csak múlt időben. Engem majd Dan fog megölni ha megtudja, de… valahogy… már sokkal többet érzek legeslegbelül Kev iránt, de felesleges. Na most gyorsan ki is verem a fejemből és ennyi. Lezárom a dolgot, köszön nekem ha annyira majd méltat és akkor vége. Nem akarom itt mindenki előtt kiordítani azt ami történt. Az már elmúlt… kész… hisz olyan meglepődötten bámul rám… hm… ~

*És akkor egy kedves köszönés és egy ízléses bók irányul Hannah felé. A leányzó abszolút ledöbben, szemei kimerednek, majd mikor már felfogta mi is történik maga körül és beszámítható állapotba került egy szívderítő mosolyt eresztett el a szája szegletében. El sem akarta hinni, hogy egy „tündérmesébe” csöppent be hirtelen, az iménti rémképzetek után… *

- Köszönöm… - felelt eléggé meghökkenve a ruházatát dicsérő bókra viszont észrevette, hogy nincs minden rendben és talán mégsem tette túl jól, hogy eljött. Erről személyesen kell meggyőződnie úgyhogy odahajol a fiú füléhez…

- Jobb volna ha távoznék? Mondd meg nyugodtan ha ez neked kínos. Mert én nem tudom hány ember van képbe azzal kapcsolatban ami történt… – kérdezte suttogva.

*És Kevin egyre több meglepetést rejtegetett a tarsolyában, mert most szinte minden aggodalom nélkül felkérte Hannaht táncolni viccelődve, önfeledt hangulatban. A lány már komolyan nem értette mi is folyik körülötte, egyre jobban össze volt zavarodva. De a végére igazából már nem is érdekelte semmi, eldöntötte, hogy csak élvezi a pillanat boldogságát számára és elfogadja az „ajánlatot”. *

- Ezer örömmel! – felelte most már vidáman és szélesen mosolyogva a kis viccen. Örült, hogy a dolgok a lehető legjobb irányba vettek fordulatot és talán ez lesz élete egyik legszebb napja is egyben…

*Kinyújtotta jobb kezét a fiú felé, s csillogó szemekkel várta a „folytatást” és ennek a felettébb eseménydús napnak további meglepetéseit… *

Elég izgalmasnak ígérkezik a délután, mely lassan már az estébe hajlik. A pár perccel ezelőtt még üres termet, lassan feltöltik a beszivárgó diákok, akik mindenféle különböző nyalánkságokat hoznak, hogy aztán az est folyamán mindenki fesztelenül elbeszélgethessen egymással, míg tömik magukba a sok-sok finomságot. Ám a dolgok jelenlegi állása szerint ez a bizonyos nap, nem így fog alakulni. Vagyis Gwennek biztosan nem. Még mindig magán érzi az újonnan belépő diákok tekintetét, a szúrós-rideg-fagyos nézést, mellyel, akik eddig ismerték és jóba voltak vele, most illetik. Talán a legjobb az lenne, ha nem is figyelne rájuk, de nem tud csak úgy lazán elnézni mellettük, mikor tudja, hogy miket gondolhatnak róla. Inkább - ha muszáj - merev tekintetek tüzében állja végig a bulit, de nem futamodik meg. Ha valamit akarnak, akkor azt a szemébe mondják, ne a háta mögött. Mert ő Gwendolyn de Crasso, aki nem fog elrohanni, ha meghallja a nevét, inkább az illető elé áll, s megkéri neki is magyarázza el, hogy miért esett szó róla. S nem fogja az sem érdekelni, hogy mit gondolnak akkor, ha közelebb húzódik Darrenhez, vagy ha megfogja a kezét. Nem, nem, nem! És kész. Azt hisznek, amit csak akarnak. Az ő dolguk.

Ránéz Darren arcára, s mintha ugyanazt az érzést vélné felfedezni rajta, mint amit a sajátján is láthatnak a többiek. Fagyos, szánalmat sugárzó tekintettel szemléli azokat a személyeket, akiket Gwen a „barátainak” nevez. James és Kevin.. Igen, ők azok, akiket ha lehetne eltávolíttatna a helyszínről, s akiknek egyáltalán nem kíváncsi a véleményére. Főleg azután, hogyha ránéz Kevin vigyorgó arcára, eszébe jut, az, amit az egyik háztársától hallott. Az, hogy mi történt közte és a kis Whitney lány közt. Szánalmas, komolyan. De úgy látszik ennyire volt fontos a fiúnak, hogy megcsalta azzal a kis libával. Jó, nem jártak, de elég közel voltak már ahhoz, hogy összejöjjenek. S ezzel a kis afférral a srác mindent tönkretett. Nembaj, így legalább megtudta Gwen, hogy milyen is ez a Kevin, akiben pár nappal ezelőttig még mennyire megbízott. Még jó, hogy az elején derült ki ez az egész, s nem miután összejöttek.
Mosolyogva hallgatja Darren mondanivalóját, s majdnem elneveti magát, mikor a fiú azt bizonygatja, hogy bizony még ki is nyomja azon illetők szemét, akik továbbra is bámulni fogják a lányt. Óvatosan végighúzza ujjait Darren erős karján, majd megszólal.
- Ne aggódj. Nem kell ilyen szörnyűséges tettre vetemednek. Nem érnek annyit, hogy akár egy ujjal is hozzájuk kelljen érned.

Nyílik az ajtó, s belép rajta egy lány. Nocsak, nocsak! Gwenről süt az utálat mikor felfedezni véli, hogy az érkező nem más, mint Hannah Whitney. Nocsak, mégis ide merte tolni azt a kis cuki arcocskáját. Gwen látja, hogy a lány szeme meg akad rajta, mintha azt várná, mikor lép oda hozzá a szőke lány, és mikor vágja pofon. Nem, ilyet Gwen nem tervez, nem is tenné meg. Nem érdemel még ennyit se a kis Hannah. Maradjon meg magának. Ha nem zaklatja, akkor Gwent se fogja érdekelni, hogy mikor és hol bukkan fel a griffendéles. Nem fog vele törődni. De ha szólásra nyitja kicsi száját, és véletlen olyan szót ejt ki rajta, amit nem lenne szabad, akkor viszont számíthat arra, hogy Gwennel találja szembe magát.
Érzelgős jelenetek következnek, vigyázat elolvasása zsebkendővel ajánlott!
A drága kis Kevin rögtön rohan Hannah-hoz, hogy aztán a táncparkettre lépve mutassák meg, hogy mit tudnak, vagy, hogy mit nem. Ugyancsak nem habozik James sem, mikor a nemrég belépő Kat-et vezeti a parkettára.

- Egy tánc? – pillant fel Darrenre, majd mielőtt válaszolni tudna, a fiú a karjaiba kapja, s a tánc helyszínéül kijelölt helyre viszi.
Tisztára, mint a mesékben, gondolja mosolyogva Gwen.
Megbizsereg, mikor a fiú ujjai derekára kulcsolódnak, de élvezi a helyzetet. Karjaival lazán átkulcsolja Darren nyakát, mélyen a szemeibe néz. Szinte alig hallja, miket suttog neki a fiú.
- Áll az alku. – válaszol bájosan mosolyogva, miközben egyre jobban simul a fiúhoz. Lassan már csak egy lélegzetvételnyi hely marad a két arc között, Gwen szinte érzi, ahogyan a levegő egyre forróbb és forróbb lesz…

Egyre furábban éreztem magam. Ez a buli valahogy nem olyan volt, amilyenre számítottam. És most nem csak Gwen és Darren párosára gondolok, hanem úgy ámblokk az egészre. Hiányzott valami, gyengén indult...és ez nálam sajnos megpecsételte a folytatást is. Persze hazudnék ha azt mondanám, hogy nem idegesített Gwennie nyáladzása a mardekáros nyeglével, de ezt még véletlenül sem mutattam ki. Jól tudtam, hogy csak erre a pillanatra várnak egymás ölelő karjaiban...hogy felrobbanjon bennem az időzített bomba. Na azt várhatják. Tulajdonképpen örültem a helyzetnek...örültem, hogy még a legelején felnyitotta a kiscsaj a szemem...örültem, hogy nem ugrottam bele egy ilyen, várhatóan zűrös viszonyba...örültem, hogy úgy lett vége ennek az egésznek, hogy még el sem kezdődött. Csak azt sajnáltam, hogy pont itt a bulin kellett szembesülnöm azzal, hogy milyen is ez a szöszi valójában. A külső nem minden. Mondjuk ezzel eddig is tisztában voltam, de most közelről sikerült megtapasztalnom egy ilyen helyzetet. Eddig a pontig jó emberismerőnek gondoltam magam, de most valami megingott bennem. Talán mégsem vagyok annyira az, mégsem látok át a szépségen. Ez igazán zavart.
Szórakozni akartam, élvezni a barátaim kitűnő társaságát, de a látottak megpecsételték az estémet. Bárhogy is küzdöttem az érzés ellen, bárhogy is lepleztem, hogy mi zajlik a lelkemben, magamat nem tudtam átverni. Talán mások előtt nem tűnt fel a bennem tomboló vihar, de nekem nem a látszat kellett. Önmagam akartam lenni újra...és nem ment.
Beszélgettem, vigyorogtam, hülyültem...játszottam a rám írt szerepet...de most kivételesen nem akartam színészkedni. Egyszerűen csak magam lenni...őszintén, szívből, spontán. Egyre másra futottak be az emberek, én pedig szinte gépként viselkedtem. Mint akit beprogramoztak, úgy játszottam Kevint. Közben pedig azt se tudtam kinek köszönök oly vidáman. Talán James érkeztekor változott meg valamelyest a szituáció. Na ő az az ember volt, akivel egyszerűen nem lehetett nem hülyülni...akinek szinte minden mondatában volt valami poén. Erre volt most szükségem. Lazán, fejemen széles mosollyal indultam meg felé, üdvözöltem, lekezeltünk. Láttam rajta, hogy most egy idióta kérdés következik...és csodák csodájára bejött. Most mondjátok, hogy nem ismerem eléggé a haverom.
- Addig jársz jól, tesó, amíg a házimanókra bízom a piszkos munkát...  -nevettem fel, majd célzó mozdulattal az asztalra mutattam. - Kóstold meg, garantálom hogy nem halsz bele, bár... -felhúztam a szemöldököm- lehet, hogy ma tréfás kedvükben voltak a manócskák.-tört fel belőlem az őszinte nevetés.
Ekkor váratlan meglepetésként ki tűnt fel?? Na ki?? Nem fogjátok kitalálni. Hannah. Arcomon meglepettség nyomai látszottak, de a látszat ez esetben is csalóka volt. Ennél jobb dolog ugyanis nem történhetett volna velem...épp jókor jött a felmentő sereg. Bár...
Ijedtnek tűnt, talán szégyellte magát a tóparton történtek miatt... Igazán nem kellett volna. Valójában ő volt a megmentőm, ha ő nincs, akkor...ki tudja most hol tartanék. Megdöbbenve néztem furcsa tekintetét, némán hallgattam, amit a fülembe suttogott. Bizonyítanom kellett, de gyorsan.
- Miket beszélsz?-csak ennyit kérdeztem, kissé csodálkozva, kissé félelemtől átitatott tekintettel. Ez a két szó úgy véltem elég kifejező volt. Inkább a tettek mezejére léptem.
Táncoltunk.
Átöleltem.
Pillantásom találkozott Darren gúnyos arckifejezésével. Küldtem felé egy röpke mosolyt, már csak azért is...de elegem volt. Mást terveztem erre az estére. Most hogy Hannah feltűnt a színen jól tudtam, hogy a tervem itt nem válhat valóra. Nem is akartam hogy így legyen. Csak mereven néztem a tündér griffis arcába, minden erőmön azon voltam, hogy még véletlenül se essen a pillantásom a háta mögé. Nem tudhattam, de éreztem, hogy ő sem érzi olyan jól magát, mint ahogy megérdemelné azt. Ekkor villant át agyamon az ötlet. A nagybetűs ötlet...amit reméltem Hannah is ugyakkora lelkesedéssel fogad majd. Megpörgettem. Oldalt váltottunk. Ekkor vettem észre a mellettünk már szintén táncoló Jamest és Kathyt. Hüvelykujjamat kinyújtottam haverom felé és egy kacsintással jeleztem, hogy drukkolok neki. Igazán boldog voltam, hogy talán végre neki is összejön. Talán...mindkettőnknek ez lesz élete legszebb napja...csak cselekednem kell. Elindultam azon a bizonyos úton.
- Figyelj Hannah... -két tenyerem közé fogtam bájos arcát és úgy folytattam- van egy remek ötletem. -csillant meg szememben valami olyan dolog, ami eddig a ma este folyamán nem fordult elő. - Mit szólnál ahhoz, ha máshol folytatnánk ezt az estét? Valahol, ahol nem zavarhat minket senki... -vetettem egy kósza pillantást a "csodapáros" felé, majd szemeim ismét Hannah íriszeibe mélyedtek. Bizakodni kezdtem. Láttam az alagút végét.
- Nos? Velem tartasz? -fogtam meg kicsiny kezét indulásra készen egy csábító mosoly kíséretében.
 Éreztem, hogy nemsoká vége...és elkezdődik valami új, valami sokkal csodálatosabb.

Hannahnak hamar rá kellett döbbennie, hogy ennek a „bulinak” a sorsa már akkor megpecsételődött mikor Gwen és ő is átlépte azt az ajtót. Azt hitte, hogy itt majd találkozhat pár barátjával és végre megismerheti Kev legjobb cimboráit is és mindnyájan kicsattanva az örömtől táncolnak már egész este és közben elsütnek pár odaillő poént. De a hangulat elvágásáról volt ki gondoskodjon, de ezalatt nem a házigazdák értendők. Mr. White és Ms. De Crasso felvállalták a megtisztelő feladatot, hogy kedvük szerint alakítsák a meghívottak listáját. Hannah és Kevin megjelenése nem volt ínyükre, így gondolták az a leghelyénvalóbb ha maguk között addig sértegetik őket, míg valamelyikük fel nem adja és ki nem viharzik a teremből. Számukra ez volna a buli lényege? Ide mindenki ellazulni és egy jót beszélgetni jön. Ha bárkit megkérdezel, hogy milyen jelzőkkel is illetne egy jó kis partit akkor biztosan ezt vágná rá : hangulat, jókedv, viccelődés, tánc és hasonló pozitívumokkal teli. És, hogy az Ashmore ikrek által rendezett összejövetel mibe fog torkollni előbb utóbb? Vita, veszekedés, szemrehányás, legrosszabb esetben verekedés… Áh nem! Hannah azt már biztosan nem fogja kivárni míg a két fiú egymásnak esik.
Csak egy dolgot nem értett a lányka, de azt valóban nem!
Ha Gwen egy kísérővel jött el ide, akivel mostanság sülve főve együtt van akkor mi joga van élcelődni a Kevinnel való kapcsolatán?
Az emberek furcsák. A legtöbben egy egészen újfajta, sajátos gondolkodásmód követői. Ennek elnevezése pedig nem más, mint a „nekem bármit, neked semmit” elv. Az értelme? Nos, ha bárki is rátalál akkor keressen meg, szívesen fogadok ötleteket!
Hannah eddig mindent megtett az érdekében, hogy zavartalanul teljen az este és egy rossz szót nem szólt senkire sem. Ismét kiült arcára az a bájos mosoly, mely mára már védjegyévé vált és minden meghívottnak kedvesen köszönt, s azt tervezte még talán ismerkedhet is új emberekkel. A terve viszont kútba fulladt már a legelején, de neki csak most ért el a tudatáig, hogy amíg ők négyen egy légtérben tartózkodnak addig esély sincs az önfeledt szórakozásra. Valamelyiküknek távozni kell!
Tánc… Kev a parkettre hívja kedvesét és mikor már ott állnak fülébe suttogja a megváltó, édes szavakat. Soha jobbkor! Valahogy kettejüknek abszolút egy rugóra jár az agyuk s mivel a leányzó tudomást szerzett róla, hogy partnere sem kívánja látni az ifjú pár gyűlölködő pillantásait, így világossá vált a terv.
Előbb azonban Hannahnak akadt még némi elintéznivalója, melyet feltétlenül végre kellett hajtani…
- Benne vagyok. Én sem élvezem már az ittlétet úgyhogy… csak egy perc! Várj meg itt, mindjárt jövök és utána szépen kisétálunk azon az ajtón! – mondta tekintetét a kijáratra szegezve s elengedte Kev kezét és az oroszlán barlangjához lépkedett.
- Öhm… Gwen… ugye így hívnak? – tényleg csak egyszer hallotta talán említve a nevét, de nem is kívánta felvenni legudvariasabb hangnemét – Csak öt apró kérdésem volna ha rám tudnád irányítani értékes figyelmed egy pillanatra – s belevágott – Mondd jártál te valaha Kevinnel? Megismerkedésünkkor tudhattam, hogy kivetetted rá a hálód? Ismersz te engem egyáltalán, hogy előítéleteket gyárthass? Ítélkezhetsz felettünk, ha egyszer te is az új lovagoddal jöttél el erre a bulira? – egy könnycsepp csordogált végig a leányzó hamvas arcán, s amint észrevette rögvest odakapta kezét és megtörölte szomorú szempárját – Végül… Itt maradok-e ezen az elrontott hangulatú partin? Mindegyikre egy apró hárombetűs szócska a válasz, miután elhagytuk a termet, gondolkozz el rajta…
Majd miután befejezte teljesen jogos véleménye kinyilvánítását, sarkon fordult, megragadta az elámult Kev kezét és kisétáltak a „kellemes buliról”. Miért maradjanak ott ahol akár két ember is nem látja őket szívesen? Nem gond ha el kell menniük, nincs jelentőssége. Hannah csak abban bízik, hogy őszinte szavai megérintették Gwen kőkemény szívét és magába néz végre…

Végtelenül határozottan trappoltam le a lépcsőn, ahogy felmarkoltam az ágyamra dobott Átváltoztatástan könyvemet, s öleltem magamhoz. Ha mind emellé nem a szokásos csiricsáré öltözetemet viseltem volna, kétségkívül kiköpött Yvette lehettem volna. Volna. Én, Yolanda Delacour az időmúlásával sem kedveltem meg a tanulást, és a testvéremmel ellentétben továbbra sem estem szerelembe a tankönyveimmel. Mégis most arra készültem, hogy lemegyek, befoglalom az egyik fotelt, és tanulni fogok. Ahogy azt tettem tegnap, és az előtt, és az előtt is. Nem az egészéves átlagomról volt szó, hanem arról, hogy szerettem volna jövőre átlépni a végzős évbe a többi évfolyamtársammal együtt. Bizony ez forgott kockán, mert finoman szólva is elhanyagoltam a tanulást az utóbbi időben – időkben, napokban, hetekben, hónapokban, huh?! Nem tudok pontos információt nyújtani. – s most bőven akadt pótolni valóm. EmszíGali megfenyegetett, hogy nem fog átengedni, amíg nem tudom az elméletet A-tól Z-ig, és nem vagyok képes egy kalitkát papagájá varázsolni. Mégis mikor jutna ilyen eszement ötlet?! Semmikor, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, s most bizony leülök a többi okos tojás kékkel ülni magolni. Juhuhú!

Leléptem az utolsó lépcsőfokról is, s összeszűkült szemekkel mértem fel a terepet. Üres fotel északra, 30 foknál pontosan a kandalló sarkán. Elindulok, határozottan s céltudatosan, hogy lássák, az a fotel az enyém! Már éppen odaérek, amikor egy nyurga alak elsuhan előttem, s bevágódik. Bosszankodóan vonom össze a szemöldököm, s nézek a hatalmas barna szemekbe. Beni megelőzött, s most egy elégedett pimasz vigyor terül el az arcán.
- Ezért még számolunk, peche. – Morgom az orrom alatt úgy, hogy azért ő is hallja, majd pördülök meg a tengelyem körül, és mérem végig a kanapén ülő díszes társaságot. Telt ház, ráadásul már nagyobbak ülnek ott, nem tudom őket megfélemlíteni, és elzavarni. Hoppá! Az ablak alatt egy üres hely felszabadul, én pedig villámgyorsan odasuhanok, majd leülök. Elégedett mosoly ül ki a szám szegletébe, majd lejjebb csúszok, és lejjebb és lejjebb. Fészkelődök egy kicsit, felhúzom az egyik lábam, s a combomra támasztom a könyvem. Megkeresem a behajtott sarkát a könyvemnek, ami jelzi, hol is tartottam – már megint elhánytam a Yvtől kapott könyvjelzőt, azért kaptam tőle, mert utálja, ha a könyvem sarkát behajtogatom – és kezdem el falni a hosszú sorokat. A zsebembe nyúlok, s előveszem az utolsó csokim, amit a ládám aljában találtam, s bontom ki a csomagolásból, majd harapok bele. Valamikor ezen pillanatok egyikében észlelek egy nagyon is ismerős alakot a szemem sarkából.

- Hé! – Kiáltok fel meglepetten, miközben a keservesen megszerzett helyemből ránt ki. Az ölemből leesik a könyv, s fájdalmas puffanás kíséretében landol a földön, én pedig nem győzöm kapkodni a lábam. Mire igazán feleszmélek, már átléptük a portrét. – Te vörös asszony állat, hova rohansz ennyire? -
Imádom a haját, amikor vörös. Sokszor más a haja, de nekem a vörös a kedvencem, amikor megismerkedtünk, akkor is a vörös bozont, és a szeplők tűntek fel először, utána minden más. Azóta is emlegetem neki azt a hajszínt, ami pedig a megszólítást illeti.. eszembe sem jut, hogy mellre szívná, hiszen mindig aggatunk egymásra alkalmi neveket.
- A csokimat azért megehetem? – Szólalok meg megint, amikor végre lassítunk kicsit, én pedig kérdően tekintek rá. – After party, huh? -
Vigyorogtam, s a táskájába kukkantottam, ahol megpillantottam az üveget, s az abban lötyögő vörös nedűt.
- Istennő vagy, honnan szerezted? – Lelkendezek, majd hirtelen lefagy az arcomról minden pozitív sugaracska, s biggyesztem le az ajkaim. – Nekem tanulnom kellene de… áh, kit érdekel? -
Megint hagyom, hogy vigyenek a rosszba, ahová magam is elsétálnék, ha arról lenne szó. Megrántom a vállam, majd vigyorodok el megint szélesen. Egyébként sem lett volna időm meggondolni magam, hiszen megfogta a kezem, ujjaim az övéi közé csúsztattam, ösztönösen, magától értetődően, fogva a finom kis kacsót, s mentem utána.

- Hú de vagesz! – Szólaltam meg, miközben mentem a mutatott hely felé, vagyis másztam be, mert nem ment a terembe való jutás valami könnyen. – Miféle hely ez? Nem emlékszem, hogy voltunk e mi már egyáltalán itt. -
Ha titkos helyről van szó, akkor azt tuti Ada mutatta meg nekem, vagy vele voltam ott nem is egyszer. Olyan Ő nekem, mint valami védőangyal, aki már az első napon a szárnya alá vett. Imádtam. Napról napra jobban.
- Látom készültél.. csak nem ünneplünk valamit? – Zavar lett úrrá rajtam, miközben törökülésbe helyezkedem el a földre terített lepedőn, s figyelem, hogyan pakol elő a táskájából. Sosem voltam jó a fontosabb dátumok megjegyzésében, erre pedig az időzavarom is rátett egy lapáttal. Sosem tudtam, milyen napot írunk, s főleg hányadikát, így a szülinapok és a névnapok.. hát az teljes káosz volt.

Kihalt minden folyosó, kihalt minden terem, mindenki magába roskadva keresi a válaszokat. Válaszokat a megválaszolhatatlanra. Nem nevet egyetlen diák sem, nem kísért egyetlen szellem sem, a bánat és a komorság az iskola lelkére ült.
A lim-lomos hely ajtaja nyikorogva jajdul fel csupán, s egy kecses kis hölgy lép be ajtaján. Zord rejtekén tán gondolkozni támadt kedve. Egyedül még sincs, talán nem is sejti, de egyetlen kósza árny mégis kísért a roxfort folyosóin.
Az egyik ódon asztal tetején üldögélve bámulok csupán magam elé. Takarásban vagyok a lány elől, s ebből kifolyólag, úgy gondolom, hogy talán valamivel tudnám emelni a helyzet hangulatát. Már, ha ilyen helyzetben lehet javítani egyáltalán a hangulaton.
Egy kis zenedobozt veszek le óvatosan az egyik polcról, majd tekerni kezdem, s aztán halkan varázsigét mondok:

http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1# (http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#)

- Vingardium leviosa! –

Eztán a lágy dallamokat játszó kis zenedobozt a lány felé irányítom, majd mielőtt vége lenne a dallamnak mellé lehelyezem.
A dal lassan lejár, a tisztán csengő hang lassan elhallgat. Ismét csend honol a teremben.
Várok, hiszen nem tudhatom, vajon a lány miként reagál a történtekre.
Elsőre talán borzongatóan hat egy ilyen esemény, de nem tűnik olyannak ez a lány aki az ilyesmitől megijedne.

~ Miért keresné e ódon, elhagyott helyet, ha félne valamitől? Talán csak a magány űzte ide? Talán csak a gondolatait akarja itt rendezni. Talán a fájdalom mi ide hozta őt.
Túl sok a találgatás, ám a valót csak ő tudhatja igazán. ~

Ezen gondolatok suhannak át hirtelen az elmémen, s ekkor még magamon is kicsit meglepődök, hisz mostanság nem kísértenek ilyen fennkölt gondolatok.
A nagy kék íriszek tágra nyílnak s úgy figyelik a lányt. Minden egyes mozdulat, minden egyes lélegzetvétel mesélni tud. Mesélni érzésekről, gondolatokról.

~ Oly törékeny teremtésnek tűnik, mégis oly kecses… Hol járt eddig ez a lány? Miért nem láttam őt?
Halálos szépség. Testem némely porcikája azt súgja: „gyerünk lépj közel ismerd meg”, mások viszont visszahúznak: „megőrültél ez a lány veszélyes”. ~

Végül az eszemre hallgatok, ami azt súgja, hogy várjam meg a lány reakcióit, s csak aztán lépjek elő az árnyak rejtekéből.
Kezeimet lassan letámasztom magam mellé, s szinte csodálva nézek a lány felé. Megérintett a lénye, rég láttam egy a megjelenésében ennyie elragadő lányt.

Miközben a lány beszél, lassan ellököm magam az asztaltól, s lassú kimért léptekkel haladok felé. Amikor mellé érek anélkül, hogy ránéznék, tovább haladok, s csak nagy sokára fordulok felé a sarkamon.
Arcomra lágy mosoly húzódik, ám tekintetem mégis merengő, még mindig keresi az értelmét annak, hogy vajon miért lehet itt ez a lány. Talán a helyzet miatt, talán a közelmúlt eseményeiből kifolyólag, de szentimentálisabbnál, szentimentálisabb gondolatok fogalmazósnak meg a fejemben, verziókat, lehetőségeket veszek számba, ám a valót mégsem vélem ezek között felfedezni.
Amikor a lány befejezi a mondandóját mélyen, színpadiasan meghajolok, majd ekként kezdek mondandómba:

- A zene nem az értelemre, az érzelemre hat. Egy zeneszám olyan akár az élet, olyan akár egy színdarab. Akár ez a helyzet. A zenedoboz játéka, két magányosan tengődő ember történetét játszotta el dallamokban.
A mély hangok, a fiút, aki az események után elmélkedni, a hogyan továbbot keresni jött. Míg a magas hangok a lányt, aki a cigaretta sejtelmes füstjébe burkolózva takargatja ittlétének valódi okát. –

Közelebb lépek a lányhoz, majd mikor szinte már karnyújtásnyira vagyok tőle, lassan kinyújtom a kezemet, s egy lágy mozdulattal megfogom az ujjait, magamhoz húzom, majd közel hajolva hozzájuk, csókot hintek kézfejére.

- Timothy McFadden. –

Mondtam, majd arcomra ismét mosoly húzódik, elsősorban a bizalom növelése miatt, másodsorban, mert nem hittem volna, hogy valaha hasznosíthatom azt az illemtani tudást, amit Roger átadott nekem. Ám most valahogy úgy éreztem ez a megfelelő viselkedés. Ez adja meg a helyzet igazi hangulatát. Talán már a lány is érzi, hogy egy kissé mesterkélt ez az egész, olyan mint egy színdarab, mintha csak egy játékot játszanánk egymással, amit ennek ellenére mind a ketten élvezünk.

A lány mondandója közben tekintetét fürkészem, olvasni próbálok benne, ám a míves vonások, melyek e tökéletes arcot adják, elvonják figyelmem, s egy pillanatra még a beszélgetésből is eltávozok gondolataimban.
Aztán hirtelen visszatérek a beszélgetésbe, s tovább hallgatom Alysont. Amikor tekintetünk találkozik, szinte elveszek benne, hiába a női nem számomra a végzet. S egy ilyen tökéletes szépség igazán magával tud ragadni.
Tekintetem lassan végigfuttatom a szőke fürtökön, s szinte felhívó kajánsággal mosolygok rá. A mosoly aztán az utolsó gondolattal szinte azonnal tova száll.
„Tán nem gyászolsz ezen a forró, kellemes, nyári estén? Hiba volna, vannak jobb időtöltések is...a gyásznál...” E szavak egy pillanatra hideg pengeként fúródnak testembe, hiszen számomra fájdalmat okoznak a közelmúlt eseményei. Ám mégis emelt fővel válaszolok.

- Gyászolok, mert a fiatalság múló gondolatként repült tova a sötétség szárnyain. Nem csak az igazgatónkat vesztettük el, elvesztettük az ifjúság gondtalan bolondságát. Idejekorán fel kell nőnünk, ugyanis aki most gyenge, az elvész a förtelembe.
Nagy szavak ezek tudom, de ha egy kicsit mögé gondolunk, talán találunk benne nem is kevés igazságot. Hisz ki akar nap, mint nap azzal szembesülni, hogy barátok tűnnek el az iskolából, akikkel nem is olyan régen még önfeledten múlattuk az időt, akikkel megannyi közös emlék köt össze, akiket majdnem testvérként kezeltünk…
Gyászolok, mert már semmi sem lesz olyan, mint régen. Talán nem így érzed? Te talán nem veszítettél ezzel a helyzettel? –

Mondandóm végeztével leszegem fejemet, s csak sandán pillantok fel a lányra. A korábbi mosoly már csak az elmúlt percek emléke, s talán e mondandómmal hatni tudtam közönyös lényére.
Ismét felemelem tekintetemet, de nem fúrom az övébe, inkább csak oda-oda pillantok, hátha találkoznak a pillantásaink.
Szemem a korábbi komisz fényét elveszítette, üresség honol csupán benne, üresség és bánat. A csend mely körülöttünk honol szinte csontig hatol, szinte hallani, ahogyan lélegzünk, egy idő után szinte egyszerre, de én nem szólok, nincs most mit mondanom.

A lányt hallgatva magamban nagyban helyeselek, hiszen valahol igaza van és ezt én is beláttam, ha nem láttam volna be, most nem itt lennék, s múlatnám az időt vele, hanem ott keseregnék a többiekkel, persze fáj nekem is az, hogy most már minden más lesz, de ettől függetlenül talpra kell állnom, túl kell élnem, túl kell lépnem.

~ Ki a múltba réved, nem éli a jelent, s nem építi a jövőt. ~

Ezen gondolat megfogalmazódása után, arcomra kis mosoly húzódik ismét, ami talán eszelősnek tűnhet, de most valahogy ez a talán fura frázisnak tűnő gondolat, ami számomra azonban több mondanivalót tartalmaz, mint ezer szó, arra ösztönöz, hogy mosolyogjak és ha bár fájnak bizonyos dolgokat azért nem szabad engednem, hogy ezek lehúzzanak magukkal a mélybe, hiszen onnan szinte lehetetlen lenne talpra állni.

- Tulajdonképpen igazad van. Valóban nem szabad engednünk, hogy a bánat béklyói szinte megfojtva szőjék körül teljes valónkat. Soha nem szabad hagyni, hogy a bánat legyőzzön, hiszen csak az vesztes, aki hagyja magát. Aki küzd, az csak győzhet.
Most viszont szerintem hagyjuk ezeket a fennkölt gondolatokat. – a mosoly kicsit szélesebbre húzódik arcomon. –  Nem akarok tolakodó lenni, de az imént azon gondolkoztam, hogy egy ilyen bájos hölgyeményt, hogy nem vehettem észre eddig az iskola folyosóin? Kikkel mozogsz együtt? Melyik évfolyam? Bocs, ha túl sok a kérdés, csak fura, hogy épp most találkozunk, bár lehet, hogy ezt is csupán a sors akarta így. –

Fejezem be ekként, majd fejemet oldalra billentve kérdőn tekintek a lányra, ám hamarosan ismét mosolyra húzódik szám, s úgy várom a lány válaszát. Talán nem épp a megfelelő pillanat a flörtölésre, de ki lát minket? Végül is ő akart eltérni a komorabb témától nem? Szóval akkor játszunk ismét, kelljenek hát ismét táncba a szavak és a tekintetek.

YO


A Hollóhátból mindig is hiányzott az élet. Egy-két lúzer akadt, akik azt hitték, hogy bizony igazán nagy arcok, de leginkább csak arra valók, hogy jót röhöghessünk rajtuk. Majdnem hét évem telt el, hogy a jó kislány szerepében tündököltem háztársaim előtt, és a bátyáim társaságában tudtam csak kiélnem a bennem lakozó kisördögöt.
Amikor Yolanda belépett a Klubhelyiségbe azonnal tudtam, hogy valami élet költözött az unalmas okos tojások közé. S, hogy bizony ő nem az elviselhetetlen húga.
Akármikor meg tudom meg tudom őket különböztetni. Hiába hasonlítanak kísértetiesen, a szemükből áradó élet, minden elárul. Yo sugárzik, Yvette pedig… Ő pedig inkább taszít. Nem sokat foglalkoztam sosem vele, hisz mégsem tartoztunk egy évfolyamba, de a nővére…
Körülbelül öt perc kellett, hogy elé álljak és üdvözöljem a Roxfortban és onnan már nem volt megállás. Vele végre szórakozhattam és őrültségeket művelhettem. Végre volt valaki, akinél nem kellett jó kislányként mosolyognom.
Egy újabb arc. Egy újabb élet. Egy kis vérfrissítés.
Ezt jelentette nekem.
Ma már persze kicsivel többet. Mondhatni barátokká váltunk, érte tényleg sokat megtennék, legalábbis többet, mint akárki másért. De mégis, valamiért nem vagyok képes arra, hogy őszintén kiadjam magam neki. Hiába érzem magam jól a társaságában, nem ismer. Fogalma sincs arról, hogy valóban ki is vagyok, de nem is baj. Jobb, amíg nem tudja, túl sok a sötét titkom, túl sokat hazudtam már. S nem csak mindenki másnak, hanem neki is…
A legtöbb információ, amit tud rólam, hamis. Kitaláció. Semmi több.
Azt hiszi, azért tudok valamennyire franciául, mert anyukám onnan származik. Úgy tudja, hogy volt már jó pár férfi az életemben, pedig úgy még soha. Azt meséltem neki, hogy a legidősebb bátyám meghalt, közben Halálfaló. S még hasonló dolgok, amik nekem apróságok, neki talán nem az lenne.
Szinte elraboltam a Klubhelyiségből Yo-t egy üveg borral, amit a konyhából loptam és a táskámban rejtettem el. Berontottam, megragadtam és magammal húztam. Egy szót sem szóltam csak mikor már nem hallhatott minket semmit.
- Ma este is szórakozunk egy kicsit – mondtam mosolyogva és megmutattam a táskám tartalmát.
Közben csak egy pillanatra álltam meg, aztán már újra fogtam a kezét és haladtam is előre, egészen a kiszemelt helyszínig.
- Itt nem hiszem, hogy lebuknánk.
S, magam elé engedtem, hogy ő másszon be először, aztán pedig szorosan követtem én is. Nem jó sokáig a tilosban járni, a végén rossz vége lesz. S nem kockáztatnám a felvételim ilyen apróságokkal.
Miután bent voltunk, egy már előkészített pokrócra pakoltam le, ami mellett közvetlenül egy kanapé állt, de mégis filingsesebb a földön ücsörögni. Kiraktam a boros üveget, a két poharat és gyümölcsöket. Imádom a mágiát. A térnövelő bűbáj túlontúl hasznos. S most neki köszönhetően elég sok minden lapulhatott nálam.

Végtelenül határozottan trappoltam le a lépcsőn, ahogy felmarkoltam az ágyamra dobott Átváltoztatástan könyvemet, s öleltem magamhoz. Ha mind emellé nem a szokásos csiricsáré öltözetemet viseltem volna, kétségkívül kiköpött Yvette lehettem volna. Volna. Én, Yolanda Delacour az időmúlásával sem kedveltem meg a tanulást, és a testvéremmel ellentétben továbbra sem estem szerelembe a tankönyveimmel. Mégis most arra készültem, hogy lemegyek, befoglalom az egyik fotelt, és tanulni fogok. Ahogy azt tettem tegnap, és az előtt, és az előtt is. Nem az egészéves átlagomról volt szó, hanem arról, hogy szerettem volna jövőre átlépni a végzős évbe a többi évfolyamtársammal együtt. Bizony ez forgott kockán, mert finoman szólva is elhanyagoltam a tanulást az utóbbi időben – időkben, napokban, hetekben, hónapokban, huh?! Nem tudok pontos információt nyújtani. – s most bőven akadt pótolni valóm. EmszíGali megfenyegetett, hogy nem fog átengedni, amíg nem tudom az elméletet A-tól Z-ig, és nem vagyok képes egy kalitkát papagájá varázsolni. Mégis mikor jutna ilyen eszement ötlet?! Semmikor, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, s most bizony leülök a többi okos tojás kékkel ülni magolni. Juhuhú!

Leléptem az utolsó lépcsőfokról is, s összeszűkült szemekkel mértem fel a terepet. Üres fotel északra, 30 foknál pontosan a kandalló sarkán. Elindulok, határozottan s céltudatosan, hogy lássák, az a fotel az enyém! Már éppen odaérek, amikor egy nyurga alak elsuhan előttem, s bevágódik. Bosszankodóan vonom össze a szemöldököm, s nézek a hatalmas barna szemekbe. Beni megelőzött, s most egy elégedett pimasz vigyor terül el az arcán.
- Ezért még számolunk, peche. – Morgom az orrom alatt úgy, hogy azért ő is hallja, majd pördülök meg a tengelyem körül, és mérem végig a kanapén ülő díszes társaságot. Telt ház, ráadásul már nagyobbak ülnek ott, nem tudom őket megfélemlíteni, és elzavarni. Hoppá! Az ablak alatt egy üres hely felszabadul, én pedig villámgyorsan odasuhanok, majd leülök. Elégedett mosoly ül ki a szám szegletébe, majd lejjebb csúszok, és lejjebb és lejjebb. Fészkelődök egy kicsit, felhúzom az egyik lábam, s a combomra támasztom a könyvem. Megkeresem a behajtott sarkát a könyvemnek, ami jelzi, hol is tartottam – már megint elhánytam a Yvtől kapott könyvjelzőt, azért kaptam tőle, mert utálja, ha a könyvem sarkát behajtogatom – és kezdem el falni a hosszú sorokat. A zsebembe nyúlok, s előveszem az utolsó csokim, amit a ládám aljában találtam, s bontom ki a csomagolásból, majd harapok bele. Valamikor ezen pillanatok egyikében észlelek egy nagyon is ismerős alakot a szemem sarkából.

- Hé! – Kiáltok fel meglepetten, miközben a keservesen megszerzett helyemből ránt ki. Az ölemből leesik a könyv, s fájdalmas puffanás kíséretében landol a földön, én pedig nem győzöm kapkodni a lábam. Mire igazán feleszmélek, már átléptük a portrét. – Te vörös asszony állat, hova rohansz ennyire? -
Imádom a haját, amikor vörös. Sokszor más a haja, de nekem a vörös a kedvencem, amikor megismerkedtünk, akkor is a vörös bozont, és a szeplők tűntek fel először, utána minden más. Azóta is emlegetem neki azt a hajszínt, ami pedig a megszólítást illeti.. eszembe sem jut, hogy mellre szívná, hiszen mindig aggatunk egymásra alkalmi neveket.
- A csokimat azért megehetem? – Szólalok meg megint, amikor végre lassítunk kicsit, én pedig kérdően tekintek rá. – After party, huh? -
Vigyorogtam, s a táskájába kukkantottam, ahol megpillantottam az üveget, s az abban lötyögő vörös nedűt.
- Istennő vagy, honnan szerezted? – Lelkendezek, majd hirtelen lefagy az arcomról minden pozitív sugaracska, s biggyesztem le az ajkaim. – Nekem tanulnom kellene de… áh, kit érdekel? -
Megint hagyom, hogy vigyenek a rosszba, ahová magam is elsétálnék, ha arról lenne szó. Megrántom a vállam, majd vigyorodok el megint szélesen. Egyébként sem lett volna időm meggondolni magam, hiszen megfogta a kezem, ujjaim az övéi közé csúsztattam, ösztönösen, magától értetődően, fogva a finom kis kacsót, s mentem utána.

- Hú de vagesz! – Szólaltam meg, miközben mentem a mutatott hely felé, vagyis másztam be, mert nem ment a terembe való jutás valami könnyen. – Miféle hely ez? Nem emlékszem, hogy voltunk e mi már egyáltalán itt. -
Ha titkos helyről van szó, akkor azt tuti Ada mutatta meg nekem, vagy vele voltam ott nem is egyszer. Olyan Ő nekem, mint valami védőangyal, aki már az első napon a szárnya alá vett. Imádtam. Napról napra jobban.
- Látom készültél.. csak nem ünneplünk valamit? – Zavar lett úrrá rajtam, miközben törökülésbe helyezkedem el a földre terített lepedőn, s figyelem, hogyan pakol elő a táskájából. Sosem voltam jó a fontosabb dátumok megjegyzésében, erre pedig az időzavarom is rátett egy lapáttal. Sosem tudtam, milyen napot írunk, s főleg hányadikát, így a szülinapok és a névnapok.. hát az teljes káosz volt.

Apróságokkal sosem törődtem. Így volt ez most is, mikor magammal ráncigáltam Yo-t, mint egy eszelős liba, és az egész Klubhelyiség kigúvadt szemekkel nézte végig a jelenet, miszerint a szédült véla és távolság tartó vörös (ahogy mostanában nevezetek, hála Yo-nak) kiszáguldoznak az unalom fertőjéből. Ez volt a Hollóhát. Egy adag tudásszomjas könyvmoly, akiknek a nagy részének még csak fogalma sem volt, nem hogy az élet izgalmairól, de még csak az életről sem. Persze akadtak kivételek, de kevesen.
- Pofa be, véla! – parancsoltam rá, egy már köztünk megszokott stílusban.
Nem állt szándékomban lelőni a meglepetést. Még nem.
S különben is, maga a rablási akció csak a hatás kedvéért kellett, semmi egyéb célja nem volt. De ha már szórakozunk, akkor adjuk meg a módját.
- Ha ennyi csoki zabálsz, el fogsz hízni. És előre figyelmeztetlek, nem állok szóba olyanokkal, akiknek nem makulátlan a külseje – mondtam teljesen komolyan, és még mindig nem árultam el neki semmit. Hanem inkább rántottam raja még egyet, hogy gyorsabban haladjunk. Nem igazán díjaztam volna, ha esetleg valami hirtelen jött ellenőrzés miatt felfedezik nálam a lopott bort.

Cinkos mosoly suhan át az arcomon Yo reakció lelkendező reakcióját látva. Erre számítottam. S nem csalódtam benne.
De mikor elkenődik az arca és szóba hozza a tanulást, enyhén felkúszik a szemöldököm, és egy rövid pillanatig kérdőn nézek rá. Az idióta húgát raboltam el? Az Én Delacour lányom nem aggályoskodik effajta apróságokon.
- Ne szórakozz már, ha kell, korrepetállak, az évfolyamom egyik legjobbja vagyok.
S már húztam is tovább, miközben azért félhangosan tettem egy megjegyzést:
- Hogy a fészkes fenébe kerülhetett egy ilyen hülye liba a Hollóba…
Persze ez pusztán csak szeretettből. S nagyon jól tudtam, hogy hallotta, az is volt a szándékom. Kicsit szórakozni vele, ahogy szoktuk.

Megérkeztünk.
Imádom, mikor örvendezik, és mikor valami újat mutathatok neki. Mindig is én voltam a család legkisebb tagja, és most hogy van Yo, úgy érzem kaptam egy húgot, amire mindig is vágytam. Imádom a bátyáimat, de egyedüli lányként, ráadásul a legkisebbként végig csinálni tizenhét évet, azért nem egy leányálom.
- Lim-lomos helynek nevezik. Egy csomó elveszett értéktelen kacat van itt, igaz néha azért találni egy-egy érdekes holmit, de nagyon ritka. És mondjuk nem is nagyon mászkálnék messzire itt, mert egy kész labirintus – magyarázom.
Yo csetlő-botló mozdulatain, ahogy próbált előrébb jutni, elnevettem magam. Ez a tyúk elképesztő! De imádom!
Lehuppantam a pokrócra, mikor végre sikerült megkerülnöm béna bajnok barátném, és kényelembe helyeztem magam.
- Két barát nem szórakozhat kedve szerint akármikor? Aj, megsértesz azzal, hogy csak akkor bulizhatunk, ha annak oka is van! Azt hittem ennél jobban ismersz. – játszottam a megsértett dámát – Na, foglalj helyet! Ez most a mi kis királyi budoárunk.
S már nyúltam is a borért, hogy azzal a lendülettel, természetesen a pálcám segítségével, megszabadíthassam dugójától, a már számba kínálkozó italt.
- Tölthetek, kisasszony?