+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Udvarok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Udvarok  (Megtekintve 13002 alkalommal)

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 12. 29. - 22:40:15 »
0

((Greg))

Még szerencse, hogy melegedett az idő, télen rosszabb lett volna, ha kiszorulok a klubhelységből és mostanában nem fűlt hozzá a fogam. Minden estémet ott töltöttem még két héttel ezelőttig, együtt a barátaimmal, Maryvel, Greggel és Damiennel. De minden megváltozott. Először Greggel, aztán pedig Maryvel vesztem össze, hogy az óta még csak rám sem néz Damien pedig? Ő meg leginkább szerintem Greg és Mary miatt haragszik rám. Most pedig egyedül vagyok.
Egyre nehezebb ez az egész, egyre inkább nem találom a helyem a világban és kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon elromlott körülöttem, hogy nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak. Greggel nem az a bizonyos este volt a gond, vele más sokkal régebben megromlott a viszony és egy hülyeség miatt, mert igenis az volt és hogy nem tudta magát túl tenni rajta arról nem én tehetek. Egy csók? egy csók ami, amint elcsattant már bántam, de megváltoztatni az eseményeket nem lehet. Igen, hiba volt, hogy bátorítottam egy pillanatig, aztán elrohantam és elküldtem, de okom volt rá, ő pedig azóta sem jött oda hozzám, hogy beszéljünk, csak duzzog. Látom, hogy bántja a dolog, most meg?
Maryvel azért sokkal komolyabb a dolog. De ami a legrosszabb, hogy akkor még magamtól is megijedtem. Pálcát szegeztem rá és kevesen múlt, hogy ne küldjek felé átkot. Pont rá. De nem csak én voltam a hibás, nem kellett volna sértegetnie, sem engem sem a családom, mert hiába nemrég óta ismertem csak őket, a körükben úgy éreztem, hogy hosszú évek után végre hazataláltam, és ha ezt Mary képtelen megérteni arról nem én tehetek.
Próbáltam neki elmagyarázni, de rám sem hederített. Miért nem érti meg, hogy a világ nem csak fekete-fehér? Hogy lehet, hogy amit ő annyira rossznak lát, a mögött rejtőznek olyan titkok is, amik megismerése nélkül nem szabadna elítélni senkit. Hogy a dolgoknak mindig két oldala van, és ha csak az egyikkel vagyunk tisztában akkor meg kell ismerünk a másikat is. De ő ezt nem látja be! De nem csak ő, a legtöbben nem. Damiannek is próbáltam elmagyarázni ezt az egészet, de nem volt képes felfogni, mert nem akar tovább látni az orra hegyénél. De erről nem én tehetek. Ha erre képtelenek akkor talán jobb is, hogy elváltak az útjaink.
Kint töltöttem a délutánomat a szabadban, mint mostanában oly sokszor, mikor volt egy kis szabadidőm, de sötétedni kezdett és ráadásul a levegő is lehűlt. Ott ültem az iskola legelhagyatottabb udvarán egy padon és élveztem, ahogy a kedvenc meleg pulcsim melegít, ebben a hűvös időben. Meg kell jegyeznek, hogy a pulcsi zöld volt, amiért már többen megjegyzést tettek... Nem mindegy milyen színű ruhadarabot viselek?
Naplózva

Gregory Hawk
Eltávozott karakter
*****

Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 12. 29. - 23:27:25 »
0

//Viki//

Már esteledett, amikor egy magányos alak tűnt fel a tó mellett? Igen, ez a valaki én voltam. Nem bírtam már egyhelyben ülni, sétálnom kellett egyet ? egyedül. Mostanában nem vágytam senki társaságára, még a ?legjobb cimbimet? is kerültem? elvégre neki is megvolt a saját élete, és per pillanat elég boldognak tűnt, nem hiányoztam bele én, az ismételten elhanyagolt Hawk?
Elgondolkozva álltam meg egy kisebb emelkedő tetején, és visszanéztem a kastélyra. A lenyugvó nap furcsa, vöröses színnel vonta be az ablakokat, ami éles kontrasztban állt a tornyok lábánál nyúló sötét árnyakkal. Nem voltam benne biztos, hogy szerettem már itt lenni? Nem tudom, fogok-e még valaha az otthonomként tekinteni a Roxfortra, és az egész varázsvilágra? Eddig csak bajt hozott rám ez az egész?
A hirtelen feltámadó szél rántott vissza a jelenbe. Hiába, nem sokkal múlt még el a tél, az esték még hűvösek voltak. Sötétszürke, kapucnis pulóverem cipzárját szép lassan elkezdtem feljebbhúzni, ahogy határozott léptekkel továbbindultam?
Jót fog most tenni pár órányi egyedüllét, úgyis elég feszült volt a viszony mostanában a klubhelységben. Mióta Viki hisztizett egy sort, hogy neki ?de gáz mert senki se érti meg? és társaik, hárman maradtunk Amandával és Damiennel. Eleinte még nem is volt gáz, de mostanában kezdett előjönni az ideje annak, hogy belebújjak a felesleges harmadik szerepébe? Amit viszont utáltam. Ez van.
*Hát?* Torpantam meg *Ennyit a magányos sétáról...*
Persze még mindig megtehetem hogy lazán elvonulok mellette, tudomást sem veszek róla? De miért kell nekem mindig megszívnom, és belebotlanom?!
Igen, természetesen Vikivel találtam szembe magam. Ironikus módon, pont egy hasonló, naplementés estén romlott meg a viszonyunk. Ennek talán zavarnia kellett volna? Talán? Talán mégsem? Nem tudom?
Kihunyt bennem a tűz, Viki már semmit sem jelentett a számomra?  vagyis? semmi olyat, mint régen ? legalábbis szerettem volna ezt hinni. Mióta nincs velünk a klubhelységben, szabadnak éreztem magam? Nem volt rajtam folyamatos kényszer hogy megfeleljek neki; főleg azok után, amiket akkor este mondott:  Neki már nem vagyok több,mint egy utolsó sárvérű szerencsétlen?
Először is a tudtomra adta, hogy nem kell neki egy mugli szülőktől származó srác szeretete, oké. Utána pálcát szegezett ránk, az viszont már nem volt oké. Bár már két hete volt, nem tudtam megbocsátani neki, sőt! Ha lehet, az eddig érzett törődésem, szeretetem, szépen lassan elkezdett átalakulni valami mássá?  Hogy mivé, azt még nem tudom, és nem akarok nagy szavakkal dobálózni látatlanban? még.
Egy dologban azonban egyre biztosabb voltam: az  a lány akit szerettem, meghalt. Örökre.
Hogy ezt hogyan viseltem? Nem jól? sőt, kifejezetten rosszul. Szét voltam zuhanva elég rendesen, azonban egy-két végigdumált éjszaka Damiennel ráébresztett: többet érek annál, semmint hogy egy vérmániás ex-barát kegyeit keressem?
Ez viszont az még nem jelenti azt, hogy bunkóznom is kéne vele? Hát, majd meglátjuk mi lesz ? zártam le a gondolatmenetet, majd lassú léptekkel folytattam az utamat.
- ?estét? -köszöntem neki kifejezéstelen hangon, majd egy pillanatra nem tudtam mitévő legyek. Maradjak itt? Vonuljak tova?
- Helyzet? ?csúszott ki a számon a klisés kérdés, ami el is döntötte a kérdést: maradok. Maradnom kell... Legalábbis még egy darabig...
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2009. 01. 23. - 23:33:32 »
0

[Lucas]

Kora délután volt valamikor májusban. A délutáni órákat valami miatt lefújták? habár McGalagony elmondta az indokot, arra már nem emlékeztem? igy a diáksereg hirtelen olyan mennyiségű szabadidőhöz jutott, ami egyenesen példátlan volt az évnek ebben a szakaszában. S mivel töltik el, mire pazarolják az ostobák? Tanulnak! Ülnek a könyvtárban, a klubhelységben vagy abban az eldugott, használaton kivüli tanteremben, ahol a nemrégiben megszervezett tanulókört vagy mi a halált tartják s görnyednek a sárga pergamenek, kiolvashatatlanul öreg könyvek és bűzős bájitalok fölött, nem véve tudomást a tavaszodó időről, a rengetek lehetőségről. Hát? szivük joga, ők tudják: én nem élhetek helyettük? bár perpillanat még az élet rám eső részét sem élvezem, azt sem tudom élvezni. Nincs semmi bajom olyankor, amikor nem vagyok egyedül? amikor a bánatnak nincs ideje arra, hogy a szivemre telepedjen és eluralkodjon a gondolataim felett. Amikor Greggel magunk vagyunk, akkor minden vicc és semminek nincs hatalma felettünk: habár egyikünk élete sem mondható rózsásnak ebben a pillanatban, mégis meg tudjuk látni a dolgok pozitiv oldalát és ki tudjuk figurázni  a rosszat, tudunk nevetni még a halálon is. A másik valaki, aki segiteni tud felülemelkedni a személyes gyászomon, az nem más, mit Any. Vele más, mint Greggel. Ő egy olyan ember, aki bárkit fel tud viditani bármikor, egyszerűen azzal, hogy megjelenik és hozza a formáját. Ő egy olyan valaki, aki látja az élet apró örömeit s értékelni is tudja őket? s ami még fontosabb: másokat is rá tud venni arra, hogy értékelni tudják ezeket. A vele töltött idő is móka s kacagás, de Greggel ellentétben itt nem a szarkasztikus, kifacsart humoré a főszerep, hanem az őszinte vidámságé.
De ők most nincsenek itt. Greg éppen kitudja hol jár és miben töri a fejét, Any pedig bizonnyal a tanulók népes táborát erősiti ? érthetően, hiszen neki ez az év az RBF-év és ha úgy általában még el akar érni valamit a varázslóvilágban, akkor ezen a vizsgán jól kell teljesitenie. Erre még én is összekaptam magam, pedig ha van valaki a kastélyban, aki magasról tesz az egészre, akkor az én vagyok. Nincsenek is különösebb terveim a varázslójövőmre nézve. Világosabb a napnál, hogy nem sikerült beilleszkednem s ez nem az én világom: kevés a valószinűsége, hogy ezek között az emberek között fogom leélni az életemet hátralevő részét. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy visszatérek gyökereimhez és beállok muglinak? de korántsem biztos, hogy nem dob ki magából a társadalom, igy kénytelen voltam letenni a vizsgákat legalább egynémely tantárgyból, afféle biztonsági megoldásként. Legalábbis akkor még igy gondoltam? azóta pedig már több dolog is történt, voltam már fent is és lent is. És annak ellenére, hogy perpillanat az utóbbi szituáció áll fenn, egyre inkább úgy látom, hogy megmaradok magamnak és sodródok az élettel. Sokáig tartott, de végül itt is barátokra leltem? és nehéz kimondani, de az idők folyamán az otthoniakat elvesztettem, hiszen a hatalmas távolság és az egymástól távol töltött idő? na meg az elkerülhetetlen titkolózás? tönkretette azokat a kapcsolatokat. Nem róhatom fel azoknak, akik hátat forditottak nekem, hiszen nem egyből tették, hanem hosszú idő után alakult igy? de a lényegen nem változtat: már lehetetlen visszakapnom azt az életemet, amit a mágia elvett tőlem.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben elhagytam a kastélyt és egyik kedvenc magányzónám, a temető mellett megbúvó udvar felé vettem az irányt. A nyughely nyomasztó közelsége ellenére ? vagy talán éppen azért? - egy hangulatos kis liget húzódott meg itt néhány paddal és többnyire üresen, emberek nélkül: tökéletes törzshely egy olyan ember számára, amilyen én vagyok. Csak én és a gondolataim, elmaradhatatlan társammal, a cigarettával? ez a trió, ami néha kiegészült egy-egy üveg whisky társaságával? megadta az alaphangot a borongósabb napokon és éjszakán. Ha valami nyomta a lelkem, többnyire ide jöttem ki és győztem le magamban? szóval nem meglepő, hogy mostanában rengeteget vagyok itt.
Az udvarba kiérvén ledobtam magam az első elém kerülő padra, rágyújtottam egy szál cigire s tekintetem az árnyékos fák közé szegeztem? de a gondolataim messze jártak, valahol egészen máshol.
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2009. 01. 27. - 14:29:51 »
0

[Greg]

Messziről láttam már Greget, de tudomást sem akartam venni róla, akkor talán elmegy és hagy engem továbbra is egyedül üldögélni a gondolataimmal, néha az is kell. Na jó, leginkább nem volt kedvem folytatni vele a veszekedéseket, amik mostanában egyre gyakrabban fordultak elő. Nem, nem hosszú viták voltak, hanem csak beszólogatásak, de egyetlen porcikám sem vágyott most erre. Nem voltam az a fajta, aki meghátrál a gondok elől és különben is két hete, hogy az a bizonyos veszekedés lezajlott, azóta folyamatosan járunk órákra, és ha már osztálytársak vagyunk, sajnos nem kerülhetjük el a találkozásokat. Pedig néha milyen jó lenne?
Ez volt, azaz ok, ami miatt valójában szemmel láthatóan kevesebb időt töltöttem a Klubhelységben, mint régen. Jó, bevallom, ha lehetőségem van rá, akkor nem keresem a bajt, vagy nem is ez a legjobb megfogalmazás, hanem inkább nem keresem olyan emberek társaságát, ahol konfliktus adódhatna.
Gregtől nem tartottam, hisz az iskolaterületén, meg belegondolva akárhol máshol, mindenkinek ugyanolyan joga van tartózkodnia, az meg, hogy köztünk nem minden stimmel, az a mi dolgunk. Azt el kell tudnunk intézni, a gond csak az, hogy ezt már csak úgy lehet, ha nem szólunk a másikhoz, mert a legapróbb apróságból is hatalmas vita keveredhet köztünk. Mindez, mert Mirol vagyok.
Rám köszönt.
Na, ettől féltem. Nem akartam egy újabb estémet elrontani azzal, hogy végig kell hallgatnom, hogy mekkora egy aljadék vagyok. Tudtam, hogy kötözködni akar és ebben biztos voltam, hisz mostanában nem csinált mást, de nem csak a múltkori kifakadásom óta volt elmérgesedve köztünk a viszony, hanem mióta megcsókolt én pedig elutasítottam. Greg elkönyvelt és nem tudtam ellene tenni semmit, kitalált magának mindenféle indokot és egy áruló lettem, elítélt úgy, hogy fogalma sincs semmiről. De nem is Greg viselkedése fájt a legjobban, hanem Maryé, évek óta barátok voltunk, azt hittem ismer, hogy bármi lesz mellettem áll, hisz a barátok a bajban mutatkoznak meg, de nem. Ő is ugyanúgy eltaszított.
Meglepett a kérdése. Helyzet? Érdeklődik? Mi a fene? Vagy csak megint szemétkedni akar? Lehet kezdtem kicsit paranoiássá válni, de meg volt az oka. Nem igazán kaptam mostanában egyetlen jó szót sem az állítólagos barátaimtól, akik természetesen jobban ismernek, mint én saját magamat. Utáltam ezt a hülye szöveget, mert például Damien és Greg volt az, akiknek a legkevesebb joguk lehetett volna bárminek is elhordaniuk engem, mert egy féléve, ha jóban voltunk. De előtte? Előtte beszéltünk többet, a szokásos iskolai teendőknél? Nem. De ők igazán tudják ki is volt és ki is az a Vikitria.
- Semmi. ? válaszoltam, mert hiába az érdeklődés nem tudtam elfelejteni hogyan is bántak és bánnak velem, de azért az udvariasság kedvéért visszakérdeztem ? Veled?
Igazán bőbeszédű voltam, de mondtam volna el neki, hogy elárultam Draconak a DS-t? Vagy egyáltalán, hogy Dracoval járok és azért hagytam akkor este ott? Nem pedig azért, amiért ő gondolta, mert, hogy nem elég tiszta a vére. Nem.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2009. 04. 23. - 20:35:33 »
0

ophelia ,,

Hét óra múlt, az ég valószínűleg akárcsak a nagyterem mennyezetén, a szabadban is úgy néz ki, mint a világ legmogorvább tejszínhabos áfonyafagylaltja némi szomorú citromsziruppal. Persze, ennél érzékletesebben és valamivel kevésbé szalonképesen is megfogalmazhatná, hova menjen az ég az összes cafrangos szélű, híg bárányfelhőcskéjével meg azzal a tökéletes életkedvetlenséget ébresztő, szürkéskék árnyalatával együtt. Fázósan megdörzsöli a karját – úgy tűnik, az unokabátyja gyerekszobájából, ahol ő elnyomott haszonélvezőként volt jelen, kimaradt az alkalomhoz illő, hőmérsékletnek megfelelő öltözködés szakértelme. A kíméletlen reggel ugyanis azonnal bemászik a rongyos farmere és a félig – vagy inkább még félig sem – begombolt, vékony inge alá, a nyirkos hűvösség pedig a bőrébe harap. Valószínűleg élvezettel. Megreszket, begombol még kettőt ingerülten és haszontalanul, megkíséreli hátrasöpörni az arcából a fésületlenül meredező haját, aztán rásziszeg egy hanyag szitkot a világmindenségre, és újra az ölében gyűrődő, mágiatörténeti lexikonnal alátámasztott pergamentekercs fölé görnyed. Mellette a padon egy csésze kávé eregeti hányingerkeltően élénk, koncentrált páráit.
A sápadt, szórt fénynek köszönhetően persze alig lát valamit ebben az udvarnak csúfolt virágcserépben. A fák ágainak csipkézett, csontos árnyékai megülnek a pergamenjén, némi távolságtartással viseltetve a néhány mondatnyi elegáns macskakaparás iránt. Megkereste a legfélreesőbb – és legkellemetlenebb – helyszínt a feladathoz, de egyszerűen képtelen koncentrálni. A fülében csikorog az erőszakos, hajnali madárdal, a legkevésbé sem képes együttérezni a hímekkel, mert miért éppen most kell a tojók tudtára adni, hogy családalapítás van, bébi; még a kelés, ébredezés távoli zajait is hallani véli, és egyre inkább testet ölt benne a jóslat, hogy még pár másodperc ezen az elátkozott helyen, és sikoltani fog a tébolytól. Neurotikus kényszerrel nyúl a csészéje után, iszik, törölgeti az állán leguruló cseppeket, és álmosan összehúzott, barátságtalan tekintettel méri végig újra a környezetét. Nincs ebben a hajnali pillanatban semmi hangulatos. Legfeljebb a meghalás felemelő hangulata itatja át, miközben a többi koránkelő idióta még összeragadt zombitekintettel asszimilálja a zabkását meg a zoknit odabenn. Persze, ő meg aludni szokott még ilyenkor, mi több, néhány hete rendszeresen ezidőtájt talált vissza a saját ágyába egy-egy levetett, magyalvörös harisnya mellől. Lehetetlenség aludni a sötétben, gnómság. Hajnalban nem szokása rémeket álmodni, legfeljebb ronda nőkkel, akik azt ismételgetik, hogy el fog késni az óráiról – ilyenkor ébred arra, hogy nőről szó sincs, ez a kőkemény valóság, és valami szomorú alak azok közül a szobatársai közül, akiknek hat év után sem képes előidézni a nevét.
És igen, már megint álmodozik. Ez lenne az a nagy látens hugrabugosság benne? Mindenesetre határozottan beáldozná egyheti nyugodt alvását (igen, azt az öt és fél percet), ha ezt a maradék – pislogás a távoli óratorony felé – negyvenkét percet és az utána következő mágiatörténet órát puszta álommá nyilvánítanák odafenn. Rémálommá.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2009. 04. 24. - 15:50:10 »
0

Ethan... vagy Wilde, na  Vigyorog

A szeme hajnali 6 órakor felpattant, mint egész életében minden egyes normális nap reggelén, mióta csak az eszét tudja. Persze kezdetben a szigorú nagymama ébresztő-hadjárata miatt, később azonban annyira hozzászokott, hogy magától is mindig felébred 6-kor. Tegyük hozzá, soha nem volt éjszakázós típus, így nem is tért el ettől sohasem, nem borította fel a bioritmusát. Az élete rendjéhez ez is hozzátartozik.
Azonban ma reggel nem sok kedve volt felkelni. Vagy reggelizni menni. Vagy élni.
Ma ugyanis az ötödikesek órarendjében az SVK is szerepel. Dupla SVK. Kész rémálom.
Már az öltözködés is olyan nyögvenyelősen ment - alig tudta eldönteni, hogy térdzokni helyett harisnyát vegyen-e, a pulóver alá kell-e a mellény, és egyáltalán, hol van a cipője - és még a szobatársai is zaklatták azzal, hogy nézze át a dolgozatukat átváltoztatástanra. Olyan mogorván közölte velük, hogy nem szándékozik megtenni, hogy a lányok sértődötten csapták rá az ajtót különböző nem éppen kedves jelzők kíséretében.
A Nagyteremben nem töltött sok időt, csak felkapott három pirítóst, szalvétába csomagolta, és már szaladt is ki az udvarra, hogy egy eldugott sarokban gyakoroljon óra előtt. Útközben elmajszolt egyet, és most, alig 7 óra után az udvar bejáratánál ácsorog, tekintetével a legmegfelelőbb helyet keresve.
Fázósan húzza összébb magán a szinte mindenét takaró talárt, de a szél belekap, meglobogtatja az alját, és átsüvít a vékonyka, szürke harisnyán.
Lehet, hogy túl nagyok az igényeim, de egy szélvédett hely jól jönne...
Elindul, tesz pár lépést előre, közben bizonytalanul tekintget jobbra-balra.
Az egyik padon kávé gőzölög, mellette pedig egy túlságosan is ismerős, szőke hajú hugrabugos görnyed az irománya fölé.
Meglepetten pislog felé. Aztán elgondolkodva nézi pár pillanatig.
Eszébe jut legutóbbi találkozásuk, és próbál elvonatkoztatni az utána bekövetkezett fejfájásos sírástól. Azóta csak az jár Ophelia fejében, hogy mi a fene lehetett az oka annak, ahogyan viselkedett a fiúval. Egyrészt, hogy letámadta a KÖNYVTÁRBAN, másrészt, hogy egy olyan dolog miatt történt az egész, ami teljesen fiktív volt, és csak az ő túlságosan is élénk fantáziájában létezett.
Talán tetszik. Egy kicsit. Vagy mégsem. Az a tenyérbemászó, mézesmázos hang, aztán meg az erős karszorítás... De talán csak én emlékszem a hangjára úgy, hogy hízelkedő volt. Igen, most, hogy így belegondolok, akkor teljesen úgy éreztem, hogy azért kérdezett tőlem, mert tényleg érdekeltem. Így viszont még rosszabb a helyzet.
Elindul újra, gyorsítva a léptein, hogy ne kelljen beszélnie Ethannel. De megtorpan.
Lehet, hogy meg kéne mondanom neki, hogy... De mit is? Kezdjek el magyarázkodni? Na nem...
Megigazítja fekete táskáját a vállán, de úgy tele van tömve könyvekkel, hogy csoda, hogy nem szakad el, pedig még a tetejére is jutott két könyv. Ez a két szép, naaagy könyv pedig most döntött úgy, hogy a mélybe veti magát. Tehát Ophelia lábára.
- Áúúú - érkezik felőle a fojtott nyögés, majd nyöszörgés. És még a könnye is kicsordul.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2009. 04. 25. - 19:33:51 »
0

ophelia ,,

Már inkább csak teljes gőzzel reszket, görcsösen markolja a lexikon szélét, fogja hozzá a pergament, hogy ne vigye el a szél. Az agya üres, a fogaskerekek valószínűleg egymáshoz ragadtak a hidegtől, és töredeznek a fogaik; már abban se biztos, hogy jól írta le az esszé címét meg azt a két sort, ami megvan a bevezetésből. Lassan még tényleg elkezd görcsölni, és újra úgy érzi magát, mint egy komoly iskolai halálfélelmekkel küszködő elsős (már nem emlékszik rá, de állítólag neki is volt egy olyan korszaka, amikor meg akart felelni a tanárainak ugyanúgy, mint a diáktársainak, a jelek szerint hiába volt ez a korszak, ha volt). Miért olyan nagy kérés, hogy békén hagyják? Nem akar ő mágiatörténet professzor lenni. Még csak diplomás varázsló sem, minek, mi a francnak.
De ha kitennék, akkor Edward levenné róla a kezét, és az azt jelentené, hogy mehetne, amerre lát, pénz, tető, minden nélkül. Birminghambe biztos, hogy nem menne vissza. Hát, nem nehéz eldönteni, hogy mi a jobb, az utca, bűnözés, lecsúszás, éhhalál vagy Westminster, meleg, jó kaja, mérsékelten kielégítő zsebpénz, kényelem, esztétika, uszodaméretű fürdőszoba, saját. Mint egy kétszemélyes hotel. Nem otthon, akkor sem otthon, ha a szobája nagyobb, mint a rokonainak a fél lakása, és akkor sem, ha az ő cuccaival van tele, és kedvére csinál rendetlenséget meg koszt, de azért arra, hogy évente háromszor pár hétig ott aludjon, a tökéletesnél is tökéletesebb. Majd egyszer arra is rájön, hogy mivel kevesebb ez, mint az otthon. Majd ha lesz saját lakása, és felderíti a fogalom értelmét. Ehhez viszont pénz kell. Honnan lesz neki valaha is pénze?
Nem, nem teheti meg, hogy eldobja ezt az átkozott tekercset, és hagyja a francba az egészet, elmegy füvet szívni az első órája előtt, hogy valami jó is legyen ebben a napban. Nem. Muszáj felmutatnia végre valamit, és akkor talán leakadnak róla. Mi is volt a téma? Mély lélegzetet vesz, megerőlteti magát, és leír még két mondatot. Akkor is megcsinálja. Elvégre nem olyan agyatlan pöcs, mint azt hiszik róla. Esetleg átvezethetné a témát valami másba, valamibe, amiről tényleg tud írni, amiből kicseng, hogy érdekli. Persze, nem ártana, ha lenne ilyen téma nem csak a mágiatörténeten belül, de úgy általában is létezne. Meg ha látná ezt a témakört nemcsak abban a szűk sarlónyi vázlatban, amit szerzett hozzá, hanem mélységeiben.. Francba.
Francba, francba, francba.
Annyira kétségbeesetten próbál koncentrálni a dolgozatra, hogy mindent felerősítve hall maga körül. Talán még a korhadt pad fájában dorbézoló szúkat is. A madarakat, a szél süvítését, a fák hajladozását, a fű sziszegését, egy puha puffanást meg azt a fojtott nyögést.. Önkéntelenül pillant fel, aztán már szándékkal keresi a hang forrását: azzal a szándékkal, hogy elküldje az avas szakállú Merlin mantikórnyállal fröcskölt, cafrangos valagába –  vagy valami hasonló helyre –, amiért zavarni meri az ő hajnali elmélkedését. És már megint, az ő eszméletlen szerencséje, ki jár éppen ebben a szent pillanatban itt, azon az udvaron, aminek az évi átlag látogatottsága másfél ember? Ophelia. Nem, a legkisebb kedvet sem érzi magában ahhoz, hogy azt bizonygassa, nem akar senkit megerőszakolni, mert mostmár igazán unja, hogy csak azért, mert az ágya nagyobb forgalmat bonyolít, mint londoni tőzsde, mindenki azt hiszi, hogy bárkire rámászik, ha olyanja van – hát nem, mert akkor már egy ideje durrfarkú szurcsókokkal dömöckölne, mert azok is sokkal kevésbé szeszélyesek, mint egyes homo sapiens sapiens nőstények. Nem, ezt az erkölcsi bizonyítványának védésére kínálkozó remek alkalmat most kihagyná, köszöni szépen.
Infantilis és behódoló lenne tőle ellenben, ha most úgy tenne, mintha nem látta volna Opheliát, csak mert semmi kedve nincs hozzá. Nem csak hozzá, hanem az emberek többségéhez (akikhez meg mégis, azokat a világért se csesztetné a maga nevetséges problémáival), de ezt mégsem szabad Ophelián kitombolnia. Túl törékeny, túl sebezhető hozzá. Igen, még akkor is így véli, ha a múltkoriak után nem mondhatná, hogy rajong érte. De ettől függetlenül nem akarja bántani sem, csak azért, mert ő most épp rossz hangulatban van, őt nem. Túl könnyen bántaná meg, és a legkevésbé sem okozna örömet számára, ha sírni látná. Egy porcelánbabának kijár ennyi figyelem. Ingerülten kocogtatja a mugli golyóstollával a pergament.
- Jó reggelt, Ophelia – közli végül semlegesnek is felfogható hangnemben, és végérvényesen rámered a pergamenjére. Nem mintha tudna koncentrálni, amíg nem hallja, hogy a lány már nem itt lebzsel, de legalább a látszat megvan.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2009. 04. 26. - 15:45:45 »
0

Ethan

Olyan gyorsan kapja fel a két könyvet, amilyen gyorsan csak tudja. Nem teszi őket vissza a táskájára, a biztonság kedvéért inkább baljával magához szorítja mindkettőt. Egy pillanatra a táskája szíját is elengedi, hogy az előredőlés miatt elszabadult egyik hosszú tincsét visszaterelje a füle mögé.
Arra számít, hogy Ethannek első dolga lesz őt elküldeni jó messzire. Már szorítja is össze a száját, hadd jöjjön a szitokáradat, ő meg hadd meneküljön el, de nem, semmi ilyesmi nem történik. Csak egy távolságtartó "jó reggelt, Opheliá"-t kap.
Megrökönyödve néz a fiúra, ajkai engednek a szorításból, sőt, még ki is nyílnak kissé. Hát igen, nem erre számított a szókimondó Wilde fiútól.
Úgy csinál, mintha semmi sem történt volna.
Hirtelen nem is tudja, hogyan reagáljon. Nem érzi a hideg szelet, pedig egy-egy fuvallat többször is belekap a talárjába és a hajába. Beharapja alsó ajkát, és lepillant a könyveire, mintha azokból meríthetne bármilyen ihletet. Máskor talán, de ebben a helyzetben aligha.
Akkor is egészen kedves volt, és most is úgy beszél vele, mint egy emberrel, pedig megtehetné, hogy keresztülnéz rajta, vagy rákiabál. Fogalma sincs, mit gondolhat róla ez a fiú. És arról sincs fogalma, ő mit gondoljon róla. Továbbra sem tud kiigazodni rajta, ez biztos.
Elnézi pár pillanatig, mikor a másik már nem figyel rá. Furcsa mód szeretetreméltónak találja a kócos üstököt, az alatta rejtőző okos szempárral együtt. Az utóbbi napokban összegyűjtött pár pletykát, de valahogy úgy érzi, hamis a kép, ami a roxforti átlagban él róla. Akkor máshogy viselkedett volna a könyvtárban is. Talán... Az egész emberismerete tele van talánokkal, mert csak könyvek szereplőihez tudja hasonlítani az embereket, pedig fordítva lenne jó, vagy egyáltalán normális.
Végül aztán kifejezetten kedvesnek szánt, halk althangon válaszol a köszönésre.
- Jó reggelt neked is. – mielőtt azonban újra megszólalna, tétovázik kicsit, keresi a megfelelő szavakat. - Nem akarlak zavarni, csak gyakorolni jöttem ide.
De talán ezt se kellett volna mondania. Vagy nem így. Olyan, mintha bocsánatot kérne a létezéséért. Bár, részben ez is benne van. Ha jobban belegondol, az egész lénye, megjelenése azt sugallja: "Ne bánts!". Mitől fél ennyire? Csalódásoktól? Konfliktusoktól? Erre elég egyszerű a válasz: igen. Hiszen Anya, aki "annyira szeret engem", még ő is becsapott... - gondolja keserűen. Évekkel ezelőtt történt az egész szerencsétlen családfelbomlás, mégis, még most is előfordul, hogy egy-egy találkozásuk után rémálmok kínozzák. Most nem kellene elmenekülnie a fiú elől. Vagy mégis...
El is indul, tesz pár távolodó lépést, de aztán hirtelen sarkon fordul és hadarva szólal meg.
- Ethan, ne haragudj a múltkor történtek miatt. Csak... Megijedtem, azt hiszem.
Mikor már kimondta, akkor jut eszébe, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ennyire belemélyednie a témába. Gondolatban fejbe csapja magát. Mióta ilyen meggondolatlan...?
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2009. 04. 27. - 19:29:06 »
0

ophelia ,,

Kénytelen újra felpillantani, és ahogy nézi Ophelia törékeny, széltől fodrozódó fekete talárba bújtatott alakját, szerencsétlenül, mozdulatlanul is védekezésre beállítva, még jobban sajnálja. És ez ingerültté teszi. A látványát sem tudja elviselni valakinek, akit szánnia kell. Lehet, hogy nem indul a Legbűbájosabb Mosoly választáson, és nem harcol aktívan a világbékéért, hogy a kedvessége önmagában nem létezik, a pofázása meg rendszerint sértő, és magasról tesz rá, hogy az, akinek nem tetszik, ne hallgassa, néha-néha meg csak úgy beleköt a szembejövő emberbe, de.. azért nem érzi magát neurotikusnak, és határozottan nem gyönyörködteti mások szenvedése (na jó, azoknak, akiknek köszönhet néhány orrsövény-ferdülést.. de nem, azoké se két másodpercnél tovább). Akkor valószínűleg többet foglalkozott volna az elmúlt hat évben sötét varázslatokkal, mint enyelgéssel. És mégis azt várja tőle, hogy ráordítson, hogy megint a komoly, sápadt, arisztokratikus arcába vágjon valami olyat, mint a múltkor?
Idegesíti a megrökönyödése. Idegesíti a hangja is, hogy olyan halk, és még azzal is bocsánatot kér, hogy visszaköszön, talán az egész létéért, amiért megszületett, és ennek következtében pont erre kellett sétálnia ma reggel, hogy az ő útját keresztezze. És idegesíti az is, hogy nem néz rá, hogy azzal a meleg, lágy és védtelen pillantásával a könyveit bámulja, mintha zavarban kellene lennie előtte. Már miért kellene? Hát hol van megtiltva neki, hogy a roxforti pletykákból építse fel az emberekről alkotott véleményét? Szíve joga. Ő meg, ha már hagyja, hogy fröcsköljék rá a nyálat, viselje méltósággal azt is, hogy mindenféle, elsőre emberinek tűnő alak is ez alapján ítéli meg. Ingerülten szuszog.
- Nem, Ophelia, a legkevésbé sem zavarsz, egészen nyugodtan válassz ki magadnak egy szimpatikus földdarabot – nagylelkű, bár valójában nagyon is bosszús, széles mozdulattal széttárja a karját, végigmutat az udvar szabad részein –, van itt hely bőven. Gyakorolj, vagy amit akarsz.
Igen, már csak azért is ezt mondja, amire a legkevésbé sem vágyik, ráadásul meggyőzően, ingerültsége alig-alig bújik ki a normális modorba erőltetett szavak mögül – elképzelhetetlen megerőltetés számára, aki mindig mindent kimond –, és mintegy végszóra, le is görnyed újra a maga házi dolgozatnak csúfolt pergamenje fölé, pedig mostmár biztos, hogy képtelen lesz megírni. Még fél óra. Lehetetlen. Tovább kocogtatja a tollával a pergamen alatt a lexikont – úgy tűnik, Virgile rossz hatással van rá. A lógásra és sunnyogásra kódolt agyával már azonnal hazugságokon töri a fejét, hogy tegnap meghalt a nagynénje, és képtelen volt a feladatra koncentrálni, amit egyébként már több órával ezelőtt feladtak, vagy hogy.. hogy.. Igazából mindegy, mit mond, a múltkori húzása – meg sok más egyéb – után valószínűleg akkor se fognak hinni neki, ha bemutatja a nagynénje halotti bizonyítványát. Aki nem mellesleg él és virul, és legalább ötven fontot hízott azóta, hogy őt nem kellett látnia. Ki mondta, hogy nincs pozitív hatással az emberekre..?
És nem, nem elég, hogy dolgozatot írni nem hagyják, már mentőötleteket sem hozhat össze nyugodtan. Az arcára most nyíltan kiül a bosszúság, ahogy újra felpillant Opheliára.
- Tudom, rettttttentően ijesztő vagyok, főleg, ha nem borotválkozom, látnál csak kelés után két perccel, egy quintaped hozzám képest bolyhos nyuszi.. – Megérzi, hogy a hangja túlságosan is éles, és visszavesz magából. Soha vissza nem térő engedmény, csak Opheliának. Elhúzza a száját, de a hangszíne lágyabb már egy kicsit. – A francba már, Ophelia. Egyébként nem haragszom. Most megnyugodott a lelked?
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2009. 05. 02. - 20:56:21 »
0

Ethan

Hallja a neki szóló szavakat, látja a kézmozdulatot, de közben Ethan szemét figyeli. A szenvtelen tekintetet, ami látszólag azt üzeni: már úgyis mindegy, felőlem gyere. De meglátja benne a fel-felsejlő ingerültséget is, amitől gúnyos élt kap az engedély. És ez feldühíti és elgondolkodtatja ismét, és nem mer megmozdulni, csak merev arccal áll.
És nem mer megszólalni sem, egy ideig csak a jobb kezében lévő pirítósokat nézegeti, melyek a nagyteremben tett látogatása óta már réges-rég kihűltek. Érzi a vékony réteg szalvétán át az érdes, kemény felületet, és rádöbben, hogy már erről is az előtte ülő fiú jut eszébe. Aztán pedig furcsamód az, hogy neki nem szokása feladni semmit sem. Azért is megfejti ezt a furcsa, ezerarcú szerzetet.
Kihúzza magát, és dacosan néz a hugrabugosra.
- Helyes.
De csak áll, nem mozdul. Próbálja eldönteni, mit mondjon. Hogy hogyan mondja meg, mit is érez tulajdonképpen. Vagy, hogy megmondja-e egyáltalán. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem kéne azon aggódnunk, mit osszunk meg a többi emberrel a gondolatainkból, mert mondjuk, hallanák őket...
Összerezzen az éles hangra, aztán az elhúzott száj láttán összevonja szemöldökét. Pár másodpercig mérlegel, míg végül dühösebben, mint kellene, és összehúzott szemekkel néz Ethanre.
- Nem attól ijedtem meg, amilyen vagy, vagy amilyennek mások gondolnak, hanem attól, hogy úgy beszéltél velem, ahogy másoknak nem szokásuk! Olyan volt, mintha komolyan gondoltad volna a kedvességet, és nem csak az érdek vezérelt volna. És hogy megnyugodott-e a lelkem? Hát nem! Mert fogalmam sincs, mi lesz a következő mondatot, nem tudom, mit várjak tőled, és hogy hogyan kéne egyáltalán reagálnom azokra a dolgokra, amiket mondasz… - Az utolsó mondat végére lehalkul a hangja, és mintha előbbi bosszússága hirtelen semmivé lenne, nyugodtan, apró mosollyal a szája szegletében folytatja. - De mindez csak akkor számít valamit, ha túléled a mágiatörténetet, igaz? Ha szeretnéd, szívesen segítek. Rajtam igazából már nem segít a gyakorlás.
Közben rájött ugyanis, hogy valószínűleg azért bújt el itt Ethan, hogy megírja azt a dolgozatot, ami miatt őt kereste múltkor a könyvtárban. Várakozás ül a nagy, barna szemekben, immár semmi más - se félelem, se tartózkodás.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2009. 05. 03. - 12:02:26 »
0

ophelia ,,

Kopog tovább a tollával az alátámasztott pergamenen, hozzáfűz újabb két mondatot, csupa tehát, viszonylag, vagyis, hovatovább, ámde, netán és esetleg, lényegtelen, üres kötőszövetet, önkéntelenül, zsigerből is szemléletes megfogalmazással, de szánalmasan átlátszóan. Amit írt, még mindig nem szól semmiről. És valószínűleg nem is fog, de talán elég, ha megtölti ezt a tekercset puszta írással. Esetleg írhatna még nagyobb betűkkel. Utál lóbetűkkel írni. Próbálkozik. Kifogy a tolla. Eldobja. Ophelia pedig még mindig ott áll, merev, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul, mint valami acéltürelmű hüllő, és egy köteg pirítóst fog a kezében, azt nézi, mintha szövegkönyvet olvasna, és a saját mondatait keresné a morzsák és szalvétarostok között. Talán vár. Mégis mire? Hogy ráunjon a társaságára, és elküldje a fenébe? Ez még bekövetkezhet, ha így folytatja. Egyszerűen csak.. húzódjon be abba a sarokba, aztán gyakoroljon, amit akar, játsszon a zsebéből előhúzott csellón vagy támadja hátráltató átokkal a repkényt, neki aztán mindegy, csak hagyja békén, másszon ki a perifériás látásából, hogy befejezhesse ezt az átkozott dolgozatot. Hol van egy másik toll? Nem hozott magával, persze, hogy nem hozott. Francba. Szereznie kell egy másik tollat. Most mehet vissza a kastélyba. Értékes percveszteség.
Feláll a padról, érződik a mozgásán a sietség. A pergament összecsavarja, a lexikont nehézkesen a hóna alá vágja, és lemond a kávéjáról, valószínűleg úgyis kihűlt, a csészét takarítsa el utána más, ezzel most nincs ideje foglalkozni. Már lép is kettőt, Ophelia arcába pillant még. Fog válaszolni, vagy csak áll? Lót felesége. Hülye sóbálvány. Már fel is adta, álljon itt magában, ha tetszik neki ez a sötét, gazzal benőtt kis lyuk, már menne is, mikor végre megszólal. Felvonja a szemöldökét, nem érti a dühöt a hangjában. Sértő lett volna, amit mondott? Már nem is emlékszik rá igazán, mit mondott, mire válaszol, vagy mivel sértette meg. Egyébként is érthetetlen, amit mond. Elhúzza a száját, türelmetlen, ingerült a hangja.
- A kedvességet nehéz komolyan gondolni, Ophelia. A kedvesség egyszerűen csak valami, amit kívülre mutatsz, nem érzés, nem tartalom, csak forma. Csomagolás. Mint a hanghordozásod. Vagy egy ruhadarab. Szoktál gondolkodni azon, hogy komolyan gondolom-e, hogy a társaságodban farmert hordok? Nem gondolok én komolyan semmit. Egyszerűen csak emberien beszéltem hozzád, ahogy másokhoz is szoktam, és ez nem jelent semmit. Az lenne a normális, ha ezt tartanád természetesnek, nem azt, hogy mindenki átgázol rajtad, mert arra van a rövidebb út. Furcsán vagy összerakva.. de ez végül is nem az én dolgom.
Ezzel zárna. Aztán Ophelia megdöbbenti a szavaival. Miért ajánlja most fel, hogy segít? Ha segítene, valószínűleg öt perc alatt kész lehetnének. Idegesíti a hirtelen nyugodtsága, az a kiegyensúlyozott kis mosoly a szája sarkában. Talán csak beleképzeli a lekezelést. Most hirtelen érzi, amit még sosem, hogy mennyire méltóságán aluli ez az Ophelia-játék. Miért ne tudná megírni azt a dolgozatot egyedül? Elvégre van két szép keze meg egy százhúsz körüli IQ-hányadosa. Nem, nem kell a segítsége, még egy toll sem kell tőle. Egy fiatalabb diák, egy lány kellene megírja a dolgozatát? Röhejes az is, amit eddig művelt. Már a nyelve hegyén van a gyerekes válasz, hogy megírta már, nem aktuális – holott látszik rajta, hogy mit csinál itt hajnalok hajnalán a nagy, kialvatlan, karikás szemével meg a kócos ábrázatával.
- Kösz, nem kell – rázza meg végül a fejét, és kimért mosoly feszül a szájára. – Inkább ne várj tőlem semmit, mert nem érdemes. Légy jó, Ophelia.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2009. 05. 14. - 21:21:18 »
0

Ethan

Lép egyet hátra, mikor Ethan felpattan a padról, aztán csak bámul bele a szemébe. És hihetetlenül butának érzi magát.
Meglepett, szinte csalódott a pillantása, amit a fiúra vet, miután az kioktatta.
Hát tessék, most kiadta magából, ami motoszkált... vagy inkább kiabált benne, erre ismét úgy érzi, hiába az egész. Túl sokat vesztegetett már el a valóságból ahhoz, hogy meg tudja érteni.
A könyvekben annyira más minden. Miért ilyen átkozottul nehéz megérteni az embereket?
Csomagolás. Ennyi lenne a kedvesség? Pedig annyi mindent tud jelenti egy aprócska elejtett, de kedves szó is...
Vitatkozna a fiúval, mert egészen másként vélekedik erről a kérdésről, de a másiknak annyira mehetnékje van, hogy inkább nem kezdi el magyarázni, ő mit gondol. Pedig, ha például ő kedves, azt egyben komolyan is gondolja, mert ezzel mondjuk, örömet akar szerezni, vagy... áh, lehet, hogy tényleg butaság.
Tudja, ó, pontosan tudja, hogy azt kellene természetesnek vennie, ha normálisan szólnak hozzá. De erre képtelen, még most is, hiszen végül is azóta Ethan is csak bántotta. Persze azt ő idézte elő. Részben.
Na ezért utál emberekkel lenni. Amíg próbálja megfejteni őket, addig kinevetik, kigúnyolják, otthagyják.
Ezt a fiút ráadásul most csak zavarni tudja, látszólag még azzal is, hogy levegőt vesz.
Halkan sóhajt egyet. Már akkor látja a barna szemekben, hogy vissza fogja utasítani, mikor a hugrabugos arca még csak döbbenetet tükröz. Majdhogynem törvényszerű a kimért mosoly, a hideg tekintet, amely ez után következik.
És mégis, sajnálja kicsit, hogy nem segíthet. Egyrészt a mágiatörténettel bármikor sokkal szívesebben foglalkozik, mint az átkok gyakorlásával, másrészt pedig Ethan miatt. Mert mi lesz most vele? Ennyi idő alatt nem fogja tudni rendesen befejezni a dolgozatát.
Még lelkiismeret furdalása is támad ettől a gondolattól, mert végeredményben ő tehet arról, hogy most ilyen ellenséges vele ez a hatodikos, és nem akarja, hogy segítsen. De azt azért nem tenné meg, hogy még egyszer felajánlja.
Végül megvonja kissé a vállát. Ha nem, hát nem.
- Ahogy gondolod. Sok szerencsét. - válaszolja mintegy búcsúzóul. És nem, még ebben a két mondatban sincs semmi lenézés a részéről (pedig milyen jól esett volna most, ha gúnyosan vetette volna oda a fiúnak), egyszerűen csak elfogadja a helyzetet. Hangja valahogy együttérzően cseng, és sokkal határozottabban, mint amilyennek érzi magát.
Hirtelen feltámad a szél, végigsöpör a kis udvaron. A hajába is belekap, és néhány tincset az arcába sodor.
Elfordul, és el is indul valamerre, de maga sem tudja, hová is menjen, vagy inkább rohanjon hirtelen. Pár lépés után megtorpan, behunyja a szemét, és engedi, hogy a szél az arcába vágva kikergesse a fejéből az összes gondolatot.
Sokszor úgy érzi, az apján kívül a szél az egyetlen, amihez menekülhet. Itt, a Roxfortban pedig csak a szél maradt neki.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2009. 05. 25. - 20:47:57 »
0

Idegesíti, hogy hátralép. Kedve volna visszatolni oda, ahol állt. Esetleg a fejére borítani egy üvegburát, hangszigeteltet, belülről átlátszatlant – a körülötte suhanó világot úgyse fogja fel, nem érti meg, akkor meg minek a látvány –, hogy végre ne másszon úgy utána, mint egy csökönyös kiskacsa az aligátor után, amiről azt hiszi, hogy az édes mamája, csak mert azt látta meg először az összeragadt, pihés pillájú újszülöttszemével. Mégis mit akar tőle? Megváltani? Ezzel az átkozott dolgozattal? Mintha nem lenne oly mindegy. A nevével feliratozott skatulyán egy jobban sikerült esszé még nem firkálja át a ’semmirekellő’ címkét. És érdekli őt ez? Belehazudik a saját fejébe, és lenyeli a gépies jellemtelenséget. Nem ez fog gerincet tölteni a hátába.
Már menne, szaladna tovább, szökne, el az élhetetlen csitri elől, de megint megállítja ez a valóságba nem illő altruizmus a hangjában. És megtorpan. Önkéntelen mozdulattal, sután – ő? sután? mikor? hanyag eleganciával, talán – szorítja az oldalához a lexikont a belegyűrt pergamennel. Felhorzsolja azt a vastag bőrt a képén a sebzett, fásult pillantás. Megfeszíti a száját, undok szavak után kutat, hogy visszataszítóan aljas megjegyzést tegyen a hajára, a viselkedésére, a magánéletére, amiről semmit nem tud, a szociális interakcióira, mert az igazán övön aluli volna, vagy bármire, akár a pirítósokra a kezében, az elesett sóhajára, csak megszabaduljon végre tőle. A gyengédségétől, a kedvességétől, ami mögött igenis van valami minden hitvallása ellenére, és amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Hol érdekli őt ez a mogorva, pirítósokat fogdosó, anyátlan könyvtárszűz? Tesz rá, mije fáj!
Együttérzés. Mégis miért kap együttérzést, mert túl idióta ahhoz, hogy befogja a száját egyszer az életben, mikor felszólítják, és ne hangolja maga ellen csak úgy heccből a tanárait az utolsó évre, és ahhoz is elég hülye, hogy még egy közepes nehézségű esszét se bírjon megírni? Ezért együttérzés jár? Persze.. Ophelia ezt honnan tudná. Ő valószínűleg elképzelte valamilyennek, ahogy szép, fényes lovagi páncélban léptet előre, sisakján hófehér darutoll, kezében kard, vagy mifene, és hősiesen felveszi a harcot bárkivel, aki teljesen ok nélkül beleköt az ő gáncs nélküli személybe.. Még így sem képes látni? Belemart múltkor, és még mindig az ábrándjai közt él? Még az hiányozna, hogy bele is habarodjon, akkor aztán teljes volna a kép.. Buta fruska. Nem.. inkább csak.. olyan védtelen, kiszakítva az elefántcsont tornyából. Mintha most találkozna először emberekkel, akik nem kétdimenziós, kartonból kivágott babák, a hasukban kazettával és tartós elemmel, hanem két lábon járó, lélegző problémahalmazok. A fogai között préseli ki a levegőt. Hol rontották így el ezt a pofit? Hol? És őneki mikor mosták át az agyát?
Melaszos vaníliapudingnak érzi magát ugyanis, abból is a híg és ízetlen fajtának, ahogy ott áll, szerencsétlenül.. azaz nem, jó kiállású, nemes tétovasággal (értsd: a wilde-i szerencsétlenül állás hű megfogalmazása), és arra próbálja rávenni magát, hogy odamondjon valami ocsmányat, amit szokott, ha már végképp nem tudja obszcén tréfákká gyalázni a mosolytalan helyzeteket, mintegy végső megoldásként. Még mindig a határozottnak szánt, és annyira reménytelenül puha, alt hangot emészti, a kedves szavakat, a saját művét, az elmaszatolódott rossz érzést a finom vonások árnyékos oldalán. Nem megy. Lenyeli a sóhaját a gerinctelensége mellé, és megadja a kétszáztíz-nullát a levegőzésnek mágiatörténet helyett. Megmoccan a keze, magától értetődően nyújtaná ki, hogy végigsimítson Ophelia szabad karján. Hülye mechanizmus. Még mindig nem tudja, mit kellene kezdeni az elkenődött lányokkal. Berögzült megoldás levágni egy darabot a saját húsából, színes papírba csomagolni, és szétosztani.. és ő, a legéhesebb etet másokat magával. Ha már csak ez van. Ő lenne az Üdvhadsereg helyi kirendeltsége? Vagy ez a kurvulás egyedi vállfaja? Ha-ha, mi ő, felszíni fájdalomcsillapító? És még ő mondja, hogy mások a szociálisan gyengék.. Még szerencse, hogy az Ophelia iránti berögzülések erősebbek, mint az általános lánykezelő algoritmus. Ophelia nem lány. Illetve.. biztos lány.. de izé.. Nem úgy. Szóval csak semmi tapi. Keresi a szavakat, és hülyén károg a hangja, hallhatóan elszívott ma hajnalban már legalább egy fél doboz cigit. Ha nem egy egészet.
- Izé.. bocs, Ophelia. Nem akartalak megbántani. Pöcs vagyok ma reggel.
Meg tegnap is az volt, közli a kivehetős gerince diszkréten, majd a wilde-i pofátlansággal hozzáfűzi, hogy az átlagoshoz képest azért nem veszedelmesen. Attól, hogy hirtelen a tökei is kivehetőssé váltak, és érzelmes grófkisasszonyt játszik megpuhulva Opheliának, még nem kell levetkőznie az összes méltóságát, ami eleve fogyóeszköz. És nem, azért sem gombolja be az ingét. Pedig kezdi hülyén érezni magát Ophelia előtt, ilyen zilált, látványosan érzelmi hímringyós állapotban, ami nem jellemző rá, főleg, hogy rendszerint minél kevesebb ruha van rajta, annál nagyobb az arca. Lehet, hogy ezek a wilde-i törvényszerűségek ott fekszenek tömegsírban a gyorsan, ám fájdalmasan kiszenvedett esszékezdeménye alatt. Lehet.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2009. 05. 31. - 22:29:30 »
0

Ethan


Az arcába fújó szélre koncentrál, így próbálja elaltatni az ébredező fejfájást.
Fejfájás. Megint. Hát most nagyon nem hiányzik neki.
Azt tudja, mi a baj saját magával, hiszen ismeri, megszokta már a helyzetét, még ha nem is igazán szereti, hogy ilyen. Sebastian arcán is látszott legutóbb, hogy meglepődött, mikor kiderült, mégsem olyan, mint amilyennek elsőre gondolta őt a fiú. És nem, határozottan nem szereti az érzést, hogy a legtöbben arrogáns tudorkának tartják. Legalábbis mostmár nem szereti. Eddig szinte észre sem vette maga körül az embereket, a véleményük meg aztán a legkevésbé sem tudta érdekelni őt, de a világnézete kezd megváltozni. Talán nem is csak kezd.
De Ethant egyáltalán nem ismeri, fogalma sincs róla, mi játszódhatott le a fejében. Ahogy most visszagondol azokra az alkalmakra, mikor beszéltek, végeredményben mindig kedves volt vele a fiú. Persze, szívességet kért, furcsa is lett volna, ha nem lett volna az... De legutóbb akkor is más volt. Vagy éppen ő volt más? Áh, ki tudja ezt már megmondani?
Lenéz a kezében lévő pirítósokra, és már az egyszerű kenyérdarabok láttán is keserűség tölti el. Még ezek a kétszersültek sincsenek egyedül, ketten vannak, párban, csak ő ennyire magányos. Úgy tűnik, kénytelen lesz újra valamelyik könyvébe menekülni, hogy a karakterek és a velük történő események megvigasztalják, felvidítsák őt is.
Sírhatnékja támad erre a gondolatra.
Már szinte érzi a gyűlő könnycseppeket a szeme sarkában, és utálja magát, amiért pont most kell sírnia, mikor meghallja Ethan rekedtes hangját. Hitetlenkedve fordul vissza felé. Szemeiben ott ülnek a könnyek, amiknek nem volt idejük utat találni az arcára.
- Te-tessék? Óh...
Teljesen megdöbben attól, hogy Ethan mégsem ment el. És ő is tanácstalanul áll pár rémesen hosszú pillanatig a fiú előtt, mikor végre eszébe jut kitörölni a szeméből a könnyeket. Gyors mozdulattal törli le őket, aztán úgy áll, olyan arckifejezéssel, mintha soha nem is lettek volna ott - csak a nedvesség a szeme körül emlékeztet rájuk.
- Semmi baj, megértem. - teszi hozzá gyorsan. Hiszen tényleg megérti, tényleg nem bánja.
Annyira jól esik most ez, hogy Ethan tényleg nem hagyta itt. Annyira szüksége volt most rá, hogy valaki ne hagyja őt magára. Beharapja az alsó ajkát, amely még így is megremeg kissé, de sikerül visszafojtania a sírást.
- Köszönöm. - mondja ki végül halkan.
Úgy érzi, tartozik ezzel a fiúnak, hiszen el is mehetett volna. Valahol mélyen érzi, hogy nem pusztán az volt az oka a maradásának, hogy elkészüljön a dolgozata. Látja rajta, mennyire büszke, épp ezért értékeli nagyra azt, hogy képes volt bocsánatot kérni.
Még mindig zavartan toporog egy helyben, már zsibbad az a vékony karja a súlyos könyvek miatt.
- Nos... akkor...
Szinte fél kimondani a szavakat, fél attól, hogy valami olyan csúszik ki ismét a száján, aminek nem lenne szabad. És jelen pillanatban jobban el van foglalva ezzel, semmint Ethan öltözékét figyelné. Agya most nem regisztrál semmi ilyesmit, csak saját zavarát, a langyos, félig öntudatlan, de számára melengető hálaféleséget a szíve tájékán, és a csokoládészín íriszeket, amik megtörnek, átalakítanak, formálnak benne valamit, aminek most még nem tudna nevet adni.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2009. 06. 11. - 21:07:08 »
0

OPHELIA

Pillantása hű jeleként annak, mennyire idétlenül érzi magát, leír egy kört a zárt, sötét udvaron, mintha nem nézte volna még eleget ugyanezt a díszletet. Mégis, mikor néhány másodperc után újra Opheliára emeli a tekintetét, és azzal a tévedhetetlen érzékkel elkapja a szeme sarkában a nedves fényt, összeszorul a torka valami ritkán érzett, talán éppen ezért olyan intenzív érzéstől. Bűntudat. Mint aki leszokott, és két hónap után újra rágyújt, ég a torka, és sikoltva tiltakozik a tüdeje a méreg ellen. De nem két hónapról van szó, sokkal többről, egyébként pedig mindenki megérdemli, az élettapasztalatot még meg is köszönheti. De most.. most, hogy valami jelentéktelen dologgal megbántotta Opheliát, annyira meg, hogy ott az a sebzett csillogás, úgy érzi magát, mint valami gyilkos. Aztán legyűri magában az érthetetlen érzést, erővel, haraggal, felháborodással. Miért sír, azért, mert azt mondta neki, a kedvesség legfeljebb formai eszköz? Vagy mert visszautasította a segítségét (picsába, a dolgozat, azt már el is felejtette)? Vagy azért, mert így akarta itt hagyni? Hát nem szánta ő olyan keménynek a szavait, az ég szerelmére.. Az rendben van, nem volt a modora bársonyosan simogató, de annyira nem bántó, hogy könnyeket fakasszon bárki szeméből. Főleg, ha azok a szemek a legközelebbi holdnál közelebbre nem látnak.
Máris szeretné visszavonni a meglágyulását, ami igaz, alig öltött elfogadható szóbeli alakot, mégis túl sok volt, nem megérdemelt. De ahogy Ophelia felé fordítja az arcát, és a szemében ott szikráznak vádlón azok a rohadt könnyek, nem mond semmit, és ő az, aki elpillant. Talán, ha ott maradnak a pillája tövébe kapaszkodva, és nem gurulnak le az arcán, akkor tehet úgy, mintha nem látta volna őket. Világos. Ophelia nem sír, neki nem kell reagálnia. Isten valószínűleg mégis a nőknek drukkolhat, különben nem teremtett volna ilyen átkozott könnyeket a szemükbe. Ehhez képest mije van a srácoknak? Bicepsszel nem lehet könnyet törülni. Nem mintha akarna.. Nem, csak hagyja abba, most, ne kezdjen el sírni, mert akkor biztos, hogy itt hagyja, nem tud mit kezdeni egy síró Opheliával. Ez mondjuk kevés változást jelentene az eredeti Opheliával összehasonlítva.. de akkor se sírjon.
A pillantása szinte óvatosan tér vissza a halovány arcra. Legalább olyan kevésbé tetszik neki a megdöbbenés, mint az eddigi bizakodás. Ő utasította, hogy ne várjon tőle semmit, és mégis zavarja, hogy nem is várt. Persze, a logika mindenek felett, aki elköszön, az menjen el. Talán nem is a döbbenet zavarja, hanem.. a hála? Az, hogy mintha Ophelia jobban érezné magát attól, hogy ő nem ment el? Na ne. Mindjárt frászt kap. Ne merjen örülni neki. Félni se féljen tőle, ezt már leszögezte korábban, de.. Megköszöni, a francba, miért köszöni meg, mit köszön meg, nem köszönje meg. Mond valami mást is, de azt nem érti, nincs is értelme, talán elbúcsúzás, de ha búcsúzik, menjen, mert ő ezek után már nem mer elindulni, nehogy zokogni kezdjen a háta mögött. Megőrjíti ez az Ophelia, kész, megbomlott, vége, teste már csak egy üres, roncsolt hüvely. Erről a megállapításról most eszébe kéne jusson valami visszataszítóan trágár vicc. De nem jut. Egyszerűen csak néz ide, meg oda, a földre is, időnként Opheliára is, azon gondolkozik, hogy egy szál cigi sincs a zsebében, és hogy mondania kéne valamit, mielőtt még lesz belőlük egy ógörög szoborcsoport. Annyira nem hagyta el az agyát, hogy ne tudja, hogy ha a lányra vár, akkor itt állnak időtlen időkig.
De most nem különösebben örül a felelősségnek. Az elméje vattacukornak érződik (csak nehezebb, és nem ragad, és nem szeretik a gyerekek). Egy vértanút megszégyenítő stílusban nyúl ki az Ophelia karjai közt tartott könyvekért, érdektelenül, csomagolópapír-kedvességgel, tessék, ma még lovagias is. Előfordul, ha nem figyel magára. Szórakozott mozdulattal a sajátjait is a halomba szorítja – a mágiatörténetet másodjára felejti el egy perc leforgása alatt. Végül a türelmetlensége véget vet ennek az idétlen feszengésnek.
- Picsába, Ophelia, teljesen kikészítesz – szűri a szavakat a fogai közt, nem is feltétlenül Opheliának címezve, csak hogy megtörje a tanácstalan csendet. Aztán nem hozza fel sem a bűntudatot, sem a sírást, mint azt a benne tobzódó, pusztító hajlamú őszinteség követeli, és félig öntudatlanul próbál magára erőltetni valami kedvességet, ami túlmutat a szokásoson, a csomagoláson. – Ehm.. kihűlnek a pirítósaid – közli teljesen fölöslegesen, elvégre nem az ő kezében hűlnek ki, jobban tudja ezt Ophelia. Hülyén is hangzik, olyasfélén, hogy csak a szalmaszál hiányzik a szája széléből. – Akkor nem akarsz ee.. gyakorolni? Vagggy..?
Nyitva hagyja a mondatot. Komoly megfontolásból: hogy ne legyen lezárva. Ami zárva van, az csak rossz lehet. Áhh, legyen vége már ennek a napnak. Most, még nyolc előtt.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!
Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 15. - 10:14:38
Az oldal 0.28 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.