Roxfort RPG

A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.

Lassan bandukoltam a kis udvar felé, ami törzshelyemet jelentette immár hatodik éve. Ismerős volt itt minden s most mégis oly ismeretlennek hatott... már nagyon régen, hónapok óta nem jártam itt. Utoljára talán december elején... azóta olyan gyorsan pörögtek az események, hogy esélyem sem volt idejönni. Az idő nagy részét nem is töltöttem a katélyban... persze, akkor magányos volta, hiszen a démonaimmal küzdöttem, ez tény... azóta pedig szinte minden időmet Greggel, Vikivel, de főleg Amandával töltöttem s ismétcsak nem volt sem időm sem kedvem kijönni ide s keresni a magányt. Persze, kettesben már voltunk itt azóta többször is, hiszen az éjszakai séták a parkban, az átbeszélgetett s együtt töltött éjszakák vonzóak s csodálatosak voltak... de mégis más volt egyedül kijönni ide, eme apró szentélybe s csak ülni a gondolatok között itt, ahol még a madár is csak ritkán jár.
Lassan elértem az egyetlen padot, ami itt megtalálható volt: ezt is én hoztam ide még annak idején, ráadásul varázslat nélkül, mert a lebegtetés még nem ment. Az, hogy még mindig itt volt, bizonyitotta hogy nagyon de nagyon nem jár ide senki, legalábbis a felsőbb rétegből, akit irritálhatott volna az ittléte. Hát ezért vált ez az én privát helyemmé annak idején, még a legelején, mikor fogalmam sem volt róa, hogy a fejesek hogyan állnak az afféle kis dolgaimhoz, mint a bagó vagy a pia. Hány magányos vigadalom tanúja volt ez a hely...! S hány borongós gondolaté ugyanakkor. Yvette... ő volt ennek a csúcsa s egyben zárása is, hiszen már vége. Már vége a magába forduló Damiennek, az elzárkózott embernek... főleg Amanda tehetett erről, hiszen közelsége és szerelme végre kirángatott depressziv gondolataim közül s megtanitott élni. De nem feledkezhetünk el Gregről és Vikiről, de még talán szegény-szegény Rose-ról sem... mind-mind tettek azért, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok s megszűnjön az, aki voltam. Köszönettel tartoztam nekik ezért, s ki is nyilvánitottam ezt, amikor tudtam... kivéve szegény Rose felé, aki talán az én fafejűségemnek is köszönheti korai s tragikus halálát. A bűntudat gyötört emiatt, de már nem forditott magamba, mint annak idején. Lehet, hogy én tehetek róla... lehet, hogy nem... s ez nem olyan dolog, amin tudnék változtatni. Gyászolom, sajnálom... de nem tehetek érte semmit.
Kezem a zsebembe mélyedt s egy doboz cigarettát emelt ki onnan. Lassú mozdulatokkal helyeztem ajkaim közé a csikket s gyújtottam meg a pálcámmal a végét, majd egy mély szippantás a bűzös, gusztustalan füstből, utána kivettem a számból a cigit s hátradőlve egy pár másodpercig bent tartottam s végül kifújtam. Tekintetemet a parázsló szálra szegeztem s ismét új utat kezdtek követni a gondolataim.
Cigaretta. Majdnem hét évig szivtam, szinte mióta kinőttem a pelenkából meg az otthoni környezetből. Miért...? Máig sem tudom a választ, legalábbis nem az egészet. Megnyugtatott, az tény. De ennyire idegbeteg lettem volna? Naponta több mint fél dobozzal elfogyott... ennyire igényeltem ezt a tűnékeny, látszólagos, pillanatnyi nyugalmat, amit a nikotin nyújtott? Nem tudom... lehet. A cigi és a pia: ezek voltak az egyetlen barátaim a Roxfortban korábban; semmi és senki más. Nem érdekelt a világ s senki azon belül; én sem érdekeltem a világot sem és egyik alkotóelemét sem. Az élet ment... hol felfoghatatlanul gyorsan, hol pedig olyan lassan, mint aki meg akar állni, de ment, folydogált... s én csak tengődtem benne, magamba fordulva s élve az életem úgy, ahogy jónak találtam. Aztán kiderült, hogy rossz.
Tovább bámultam a vékony, parázsló szálat. A január volt a tetőpont. Otthon, egyedül... csak az üveg és a dohány. Naponta két dobozzal és üveggel elfogyott... legalább. A pia jó. Kitisztitja a gondolatokat, mielőtt elkábit: s ha megteszi, akkor onnantól csak a jó dolgok léteznek a fejedben, a rossz kitörlődik. Vagy forditva, de ez a ritkább. Nem tudom más hogy van vele, de amikor részeg vagyok, akkor csak szélsőségesen látom a világot... és akkoriban megérte kockáztatni, akár minden nap. Megérte, mert a középút elveszni látszott a kétségbeesésben s ha nem a szélsőséget láttam, akkor ki akartam nyirni magam. A középút, a jövő... akkoriban maga volt a szélsőség: csak valós vagy fiktiv képeket láttam magam előtt: olyan képeket, amikről én tehettem s ami másnak fájt. Yvette az elmegyógyban... Amanda, ahogy a képembe vágta, hogy elhagytam, hogy tönkretettem... apám s anyám egy sir fölött, amiről nem volt nehéz kitalálni, hogy kié... csupa-csupa rossz gondolat, ami a végzetemet okozhatta. De ez már elmúlt.
Újabb mély szippantás a nikotinból, újabb tűnődés. Megigértem Amandának, hogy leszokom róla... s tartottam is magam ehhez, legalábbis igyekeztem. Megpróbáltam, tényleg... és fejlődök, haladok: a jelenlétében már csak nagyon ritkán nem tudom uralni a nikotinéhségemet s úgy összességében is nagyon ritkán gyújtok rá. Persze ő mindig tudja... mindig megérzi, hogy mikor s mennyit szivtam, de nem teszi szóvá, amig az egy bizonyos kereteken belül marad. Én pedig próbálok leszokni... de tudom, hogy teljesen soha nem fog sikerülni. Szerintem ő is tudja... s mégsem veti a szememre. Tudja, hogy egy olyan láncdohányostól, amilyen én voltam, már ez is nagy teljesitmény... s tudom, hogy másért nem tenném ezt meg, csak érte. Nem parancsolt, nem fenyegetett: csak megkért rá, hogy szokjak le a kedvéért. Én pedig... én, aki soha kérést még meg nem hallgatott... próbálkozom. De ezek a percek, ezek a magányos kis másodperchalmazok csak az enyémek... s ezekhez mindig hozzá fog tartozni a füst, ebben biztos vagyok. Hozzám nőtt s soha nem fog teljesen elhagyni....
- Fieri Luxius... - pattant a hang: a pálca és a parancs közös erejével egy halk, de durva dallam kelt életre a semmiből: egy régebbi AC/DC sláger szólalt meg a Roxfort-i birtokon, egy olyan helyen, ahová másképp soha nem jutott volna el. Az ismerős, szeretett akkordok dúdolásra késztetettek s lazitásra: kényelmesen hátradőltem a padon, karomat átvetettem a háttámlán s fejemet hátrahajtva tekintetemet az égre szegeztem. Egy újabb korty nikotin... s eme apró kortyok együttes ereje ellazitott: csak ültem ott, átadva magam a pillanatnyi magánynak úgy, mint utoljára... nagyon régen. Már magam sem tudom, hogy mikor. De ez nem baj... az életem már a barátaimről s főleg Amandáról szólt, de ez jól van igy: jobb ember, boldogabb ember, emberebb ember lettem tőle... Boldog voltam, ők is azok voltak mellettem...
...s csak ez számitott.

Már jóval vacsora után jártunk, mikor úgy döntöttem hanyagolom egy időre a javításra váró dolgozatokat és szívok egy kis friss levegőt. Már nagyon rám fért, hogy végre kiszellőztessem a fejem, kezdtem úgy érezni, hogy lassan már csak a munkámnak fogok élni. Amit nagyon imádok és napokig is képes vagyok akár belemerülni egy munkába, de néha muszáj egy kicsit kizökkentenem magam belőle.
Fiatal vagyok és nem élhetek csak a régészetnek és a tanításnak. Ideje lenne kimozdulnom a kastély falai közül és eljárkálnom valamerre. Néha elugorhatnék Londonba, ismerkedhetnék. Már nagyon rám férne. Vissza kell térnem Colette előtti életemhez, ahhoz akit Cathy drága nővérem már úgy hiányol.
Mindig is magamnak való figura volta, enyhén szentimentális aki imádja a történelmet, de azonkívül szórakoztam. Cathyvel együtt jártuk Párizs utcáit és különféle bárokban szedtünk fel ő férfiakat én pedig nőket. Oh, azok a régi szép idők... Akkor még szinte gyerek voltam. Azóta már komoly állásom és majdnem megnősültem, ami tegyük hozzá nem miattam nem jött össze.
Kiléptem a hűvös udvarra. Szürkület volt így a levegő koránt sem volt már olyan kellemes, mint nappal. De végül is még csak március van, ilyenkor természetes az ilyen időjárás. Legalábbis itt. Otthon ilyenkor már éjszaka is húsz fog volt minimum. Ott soha nem volt igazán hideg. Az óceáni és hegyvidéki éghajlat keveredésének köszönhetően, enyhe telünk volt és enyhe nyarunk. Számomra az volt a tökéletes időjárás. Nem szerettem se a túl hideget, se a túl meleget. Nagy-Britaniában legalább soha nem igazán meleg, viszont annál hidegebb tudott lenni. Dermesztő hideg volt januárban, nem is tudtam elhinni, hogy az itteni emberek hogy bírják ezt. A diákokat zavarta a legkevésbé, ők a mínuszokban is ugyanolyan jóízűen hó csatáztak kint és még csak meg sem fáztak soha. Én bezzeg szinte minden második héten mentem a gyengélkedőre bájitalért. Madame Pomfrey már felajánlotta, hogy megtanítja nekem elkészíteni, de olyankor mindig azt mondtam neki, felesleges mert még egyszer nem fázok meg. Hát tévedtem. De persze a bájitalt nem tanultam meg.
Hirtelen érdekes hang ütötte meg a fülem és hamarosan egy alakot is megláttam. Egy diák volt. És ahogy néztem, egy Griffendéles. Az udvar végében ült az egyik elhagyatott padon.
- Szép Jó estét – köszöntem rá a nekem háttal álló dohányzó alakra.
Ahogy közelebb mentem hozzá, vettem csak észre, hogy újai közt ott parázslik egy cigaretta. Nem elég, hogy én személy szerint nem rajongtam ezért a rossz szokásért, és még a házirend is tiltotta.
A Griffendéles úriember Damien Pulse volt. Hatodéves és még kiskorú. Remek... Nem szerettem fegyelmezni. Ráadásul pont Mr. Pulse volt az akinek a karácsonyi bál alatt segítettem.

Tekintemet a szabadon szálló füstre emeltem, de gondolataim egészen máshol jártak: legalább úgy szárnyaltak, mint a nikotinfelhő. Nem is igazán érzékeltem a külvilágot, szinte elmerültem a ritkán hallott dallamok között s egyfajta éberkóma állapotában leledzve gondolkodtam azon, hogy ki voltam, ki vagyok... és ki lehetek, ha minden ugyanebben a mederben marad. Én... megváltoztam, méghozzá nagyon... és a társadalom szempontjából mindenképp pozitiv irányba. Nehéz kimondani... de minderről Yvette tehet, legalábbis ő inditott el ezen az ösvényen... tulajdonképpen neki köszönhetek mindent, hiszen ha nem indit el ezen az ösvényen, akkor még mindig ugyanaz a kiégett, üres ember lennék, mint voltam. Még... még Amandát is neki köszönhetem, hiszen... amikor először igazán elbeszélgettünk, akokr és ott a folyosón... eléggé ki volt bukva s én megpróbáltam vigasztalni, de legalábbis könnyiteni a helyzetén. Néhány kedves szó, halk beszélgetés... s a régi Damien mit csinált volna? Kiröhögi. Kigúnyolja. Szemrebbenés nélkül elterjeszti a látottakat, beletiporva ezzel a lány intim szférájába. S soha nem tudta volna meg, hogy mekkora kincset veszit el.
Yvette... mennyi szenvedést okoztál nekem s mégis, mennyi mindent köszönhetek neked. Gyökerestül változtattál meg... akaratodon kivül, csak azzal, hogy léteztél. Megtetted azt, amire előtted senki nem volt képes... amire senkiért nem lettem volna képes... s nem tudtam meghálálni sehogy, nem tudtam segiteni rajtad... a végén már nem is akartam. Megelőzni az idegösszeroppanás... erre képesnek éreztem magam. De ápolni valakit? Nem, az nem az én világom. Gyökerestül megváltoztattál... életem magját dúltad fel... és mégis, most már nem vagy senki a számomra. Egy ember, valahol messze... semmi több. Te voltál minden vágyam... de ez elmúlt... szerencsére. Szerencsére sikerült rájönnöm, hogy... egyszerűen nem éred meg azt, hogy törjem magam érted. Ha nem kellek, akkor nem. Amanda... százszor különb nálad s ő tényleg szeret... és csak ez számit.
Hirtelen egy hang hatolt át a zene burkán s igaz hogy csak épphogy, de a gondolataim ködén is: félig hátrafordulva pillantottam át a beszélőre: Raimbourg professzor. Sokkal tartoztam neki... tanerő létére egészen szimpatikus fickó volt s talán kölcsönös volt eme érzés, de... valami azt súgta, hogy most nem ez vezette arra, hogy megszólitson, hanem inkább... hát lássuk csak. Takarodó után az udvaron...vagy inkább a cigaretta... esetleg egy teljesen ismeretlen bűbáj használata...?
- A francba... - hagyták el a szavak önkéntelenül ajkaimat. Talán nem hallotta meg a suttogást a zene jótékony lefedése alatt, talán igen... Volt egy olyan érzésem, hogy most elég nagy trutyiba kerültem, csak győzzem kivágni magam.
- 'estét prof. - válaszoltam kissé rekedten, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenképp meghallja. Temérdek lehetőség futott át az agyamon, de egyik sem igért biztos győzelmet... akkor megnézzük a legesélytelenebbet, hátha pont ez válik be... Fortuna kiszámithatatlan. Sajnos. - Lenne kedve csatlakozni hozzám...?

[ :: Peche avagy Beni :: ]  ;D

Lassan szál tova az édeskés bódító illat, ami talán valami igazán kifinomult szaglással rendelkező embert ide is csalna. S talán lenne is rá jelöltem, ki az, aki erre dugná a képét, és a térdére fektetve elfenekelne, miközben azt harsogná, milyen rossz az, amit teszek. Igen, lenne ilyen jelöltem, ha nem történtek volna a dolgok úgy, ahogy…

Az egyébként is hófehérarc, a porcelánbőr, még ha még fakóbb lenne. A finom művön megjelenő repedéseknek tulajdonítható a halvány, de még is láthatóan megjelenő karikák a szemek alatt. A zavaróan haloványkék lélektükrök, melyek mindig oly vidáman és őszintén, féktelenséggel csillogtak, még ha nem is üresen, de kissé szórakozottan, megfakultan pislognak tova.

Nem tudom, mióta is ülök itt, ezen a kissé megviselt padon, ahogy a hátam a támlának támasztom, s észre se veszem, hogy a lila alapon fekete párducmintás pulcsim kapucnija lassan lecsúszik a kobakomról, s ezzel láthatóvá téve a vakítóan szőke, és polgárpukkasztóan kócos tincseket. Tény, mindenre volt erőm, csak arra nem, hogy fésülködjek. Lábaim kinyújtva, terpeszben vannak levágva a földre. Mint ha csak odadobták volna őket, s a gazdájuk nem is törődik velük. Karjaim az ölemben fekszenek, egyikben a bűvös csikket tartva, melyre éppen csak, hogy rágyújtottam, így a mókából maradt elég.

Mintha valami idegrángás jönne rám, húzom fel az egyik lábam, s sarkam támasztom meg a pad szélében, majd a szabad kezemet emelve, oda sem nézve piszkálom meg a fakult kék farmeranyagot a térdemnél. Az egyik rojton bedugva ujjam, mélyesztem feketére festett körmöm a bőrömbe, majd rángatom meg párszor. Igen, éppen megvakartam a térdem, s magamban elemzem a helyzetet, és magát a mozdulatot. Hiszen még sosem gondoltam bele abba, mit is csinál ilyenkor az ember. Saját magát sérti fel még jobban, és hiszi azt, hogy azzal jobb lesz.

Térdem otthagyva, hiszen ahhoz túl lusta vagyok, hogy visszapakoljam a földre, vizsgálom meg a kezem, ami egyébként a jobb. Mivel jobb kezes vagyok, és mindent azzal csinálok, elvileg a viccescigit is azzal kellene fogjam, de túlzottan is fáj minden apró mozzanatra. Egy fehér – vagyis fehér volt újkorában, most csak szürke valaminek lehet nevezni – fáslival a kézfejem betekerve, egészen a csuklómmal bezárólag, pont mint a boxolóknak, s a hosszú kis vékony ujjak még vígan kilógnak. Kár, hogy használni nem tudok őket, annyira fájnak.

Igazából nem történt semmi különös. Csak olyan ideges voltam, hogy belevertem ököllel a falba.

A Klubhelyiség falába… mindenki előtt, mivel este volt. Vagyis estefele, amikor a legtöbben ott lebzselnek.

Az persze más, hogy a döbbent csend kellős közepén baktattam fel fapofával a Háló felé, még ha pokolian is fájt, időt sem hagyva, hogy valaki esetleg utánam jöjjön, ás rákérdezzen, mi a franc bajom van. Az meg, hogy elmenjek a gyengélkedőbe, szóba sem jött. Nem kell nekem hókuszpókusz. Egy aprcska kis zúzódás, hamar meggyógyul. Előkaparva a ládámból a fáslim, tekertem be és éltem mindennapjaim.

Igaz ez az eset pénteken történt, és most vasárnap van. Ergo mindenkit, akit lehetett, kerültem jó messziről. Azért erre jó ez a kastély, hogy eltűnjön kellőképp az ember benne. S bár most, hogy alkonyodik, s a nap lassan lebukik a tornyok mögött, kimertem merészkedni.

Ha most odaállítanék a padhoz, amelyiken olyan elhagyatottan ücsörög, bizonyára leharapná a fejem. Legalábbis azt nem venné be, hogy pusztán a véletlen sodort oda. Mert hogy nem is, de ez lényegtelen. Már napok óta olyan furán viselkedik ez a lány, de ha rájönne, hogy figyeltem, rögtön visszatérne belé az élet. Egy karikás orrboksz erejéig. De most minek nehezítsem mindkettőnk dolgát, hát nem elég fárasztó az éves hajtás így is?
Inkább hagyom, hadd gondolkozzon magában. Az esetek többségében úgyis csak civódunk egymással, amit egyébként talán élvezne is… de nem most.

Na de azért mégsem hagyhatom itt. Végre egy remek alkalom a beszélgetésre, talán még azt is elmondaná, mi nyomja a lelkét. Vagy nem. Ahogy elnézem, inkább nem. Hagyom. Csak felpiszkálná a jelenlétem.
Ó, ugyan már! Nem futamodok meg csak azért, mert a múltkor a klubhelyiségben feldúlt volt, és felettébb verekedős kedvében nekirontott a falnak. Most akkor is beszélek a fejével, sőt mi több. Laposra taposom azt a bűzölgő csikket is, amivel a testét szennyezi. Igen.

De az is lehet, hogy előbb elnézek a Nagyterembe valami vacsi után…

Hiába határozom el magam, ha a következő pillanatban homlokegyenest mást csinálok. Kissé mintha döntésképtelen lennék. Talán túl sok minden történt az elmúlt hónapokban. Talán minderről Yolanda nem is tud semmit. Nem is kell tudnia. Mindegy.
Ha fejben tétovázok is, a lábaim már döntöttek. Minden igyekezetem ellenére a pad irányába indulnak meg; a jobb a bal elé, a bal visszaelőz, hogy aztán megint lemaradjon egy lépésnyit… és mire felfoghatnám, melyik lábam a győztes az idétlen versengésben, már a füstfátyolba burkolt szőke tincseket bámulom. Még eloldalazhatnék, hisz nem valószínű, hogy Yo tisztában van a háta mögött történő eseményekkel. De a szám is ellenem fordul azzal, hogy lassan szólásra nyílik. Ha belelihegek a füstbe, még nem biztos, hogy kiszúr…
- Jól tudom, hogy a dohányáru tiltólistás cikk a birtok területén belül?

Összeesküdtem saját magam ellen. Ezt a mélyen recsegő hangot a legkábább fülek is meghallják, s a mondat kaján jelentését csakis a Hollóhát címeres ökrével, azaz velem köthetik össze. Ám késő bánat, ha már egyszer hazavágtam a menekülésem lehetőségét, hát szembenézek a következményekkel. Nem tagadom, kissé tartok attól, hogy amint leülök a lány mellé, abból rögtön előtörik a hárpia, és azt nem köszönöm meg neki. De minden drukk ellenére látszólag magabiztosan telepszek le mellé a pad szélére.
- Szia, Yolanda. Rég beszélgettünk, nem? – milyen bevezetővel térhetnék a célomhoz vezető útra… nem reménykedem abban, hogy komolyan fog venni, vagy egyáltalán ki tudom tapogatózni a problémája jellegét. De hátha.

A taláromat lazán hátracsapom kétoldalt, s az iskolába egyáltalán nem illő, mugli áruházban vásárolt halászgatyám zsebeibe süllyesztem a kezeimet. Padtámlának vetett hát, kényelmes terpesz, mély sóhaj. Halványan kiérezni a levegőből az édes parfümillatot, amibe mintha valami egészen más, eddig ismeretlen szag is keveredett volna.
Láthatatlan oldalpillantással a lányra sandítok, de egyebet nem szólok.

[:: Peche :: ]

Szinte látom magam előtt, ahogy az egész jelenet lejátszódik a mi szobánkban. Vagyis nem egy közös kis luxus lyuk, hanem az a bizonyos, használaton kívüli terem, ahol először… hát ha nem is a csók jött össze elsőre, de először volt meg az a bizonyos harmónia, hogy ott volt, és nem ment el, és akarta és én is, és… olyan rózsaszín volt az egész, én pedig már hallottam, ahogyan a háttérben megkondulnak a harangok.

Pfúj! Nehogy megint túlzásokba ess, hé! Azért jöttél ide ki, hogy felejts nem? Hát akkor ne gondolj rá annyit! Bár elég nehéz felejteni úgy, hogy akarva akaratlanul mindenről pont az a címeres ökör jut az eszembe. Arról nem is beszélve, amikor látom őt a folyosón, vagy a Nagyteremben, az étkezéseknél. És ő, még egy gyenge Hello – t sem ereszt meg felém, sőt még pillantással se méltat! Mintha egy puszta kis szösz darabnál nem lettem volna több, ami felsőjének anyagára tapadt. Ő pedig, talán lustaságból, vagy kíváncsiságból, de megtűrt, majd amikor már terhesnek számítottam, egy könnyed mozdulattal félre söpörte.

Zubog a vér az ereimben, s a lilaköd is teljesen elönti az agyam. Újra csak a számhoz emelem a saját magam által megcsavart jointot, majd szívtam magamba, úgy mintha oxigént szippantanék magamba. S épp ebben a szent pillanatban szólalt meg mögöttem egy hang. Csak úgy a semmiből, ráadásul a hangsúly a mögöttem szón van. Mögöttem, a hátam mögött, ahol sajna nincs szemem, és nem láthattam, hogy közeledik valaki, sőt! Egy pillanatra még az sem esett le vajon ki lehet az. Pedig a hang, ismerős volt, még ha nem is hallottam mostanában túl sokszor. Azért azok a bizonyos kis emlékek megmaradtak, ráadásul még nem is kerültek bele a „keserű” kategóriába.

Elkezdtem erőteljesen köhögni, hörögni, fuldokolni, s ép kezemben tartva a viccescigit, másikkal, mely úgy lüktetett, a mellkasomra ütöttem párat. Nem, még véletlenül sem jajdultam fel, amiért voltam olyan balga, hogy a fájós kezemmel kalimpálok össze vissza. Szemeim, melyek egyébként is kissé bevörösödtek, most könnyekben úsztak.
- Benjamin Bishop … - Kezdtem bele, amikor végre meg tudtam szólalni, s az előregörnyedt állapotomból felegyenesedtem, s dőltem újra neki a háttámlának, majd pillantottam rá. – Ezt a settenkedő módszert a Prefektusok szakkörében lested el? -
Kérdeztem, s persze szó sem volt semmilyen Prefi szakkörről, csak megint magyaráztam valami baromságról, hiszen muszáj volt kommentáljam az eseményeket. Pulcsim ujjának végével töröltem meg a szemeim, hogy azt a pár kibuggyanó könny-t, amit az előbbi kis rohamom idézett elő szervezetemből, eltüntessem.

- Ez nem dohányáru. – Feleltem nemes egyszerűséggel, majd vigyorodtam el, ahogy rápillantottam, kissé kihívóan, kissé pajkosan, kissé Yolandásan de… jól láthatóan nem volt az igazi. Semmi sem volt az igazi. Ahogy ott ültem, mint akit odasz@rtak. Nem szóltam semmit, hogy a másik odatelepedett mellém. Mintha nem is zavart volna, sőt. Tényleg nem zavart. Legalább nem éreztem magam olyan magányosan.

- Valóban. Régen… túlságosan is régen. – Feleltem, ahogy elfordítottam a tekintetem, s hunytam le pár pillanatra, majd felemelve újra a fejem, néztem előre, a semmibe, az iskola épülete felé. A sérült, fáslis kezem ismét csak az ölemben pihent, a másikat, mintha túlságosan is lassan emeltem volna fel, hogy a mutató és középsőujjam közé csippentetett csikk megfelelő végét az ajkaimhoz emelve szippantsak belőle egyet.

- Bocsánattal is tartozok érte. Már mint, hogy rég beszéltünk… Valahogy… Eh, tudod az a rohadt rózsaszín köd tehet róla! Mindegy is. De sajnálom, tényleg. – Pillantottam ismét rá, mielőtt még beleszippantottam a csikkbe, majd tettem meg ezt a lépést, aztán hátra hajtva a fejem kifújtam a füstöt, apró karikákat formázva belőle ajkaimmal. – Egy slukkot? – Kérdeztem, kezem felé nyújtva, majd szaladt fel kissé az egyik szemöldököm, szinte már incselkedően. – Vagy tiltja a Prefi kódex, hogy a füves cigit kipróbáld? -

A megjelenésem rendszerint nem okoz túlságosan nagy feltűnést, s a jelenlevőkben túl mély nyomot. Általában csak felbukkanok valahol minden előzmény nélkül, és még mielőtt bárkinek szemet szúrnék, már el is illantam az előbbi helyről. Nem nevezném én ezt settenkedésnek, se bármi egyébnek. Ám úgy tűnik, néha napján még tudok én is meglepetéseket okozni.
- Ha elárulnám, hogy hol tanultam meg ilyen profin lopakodni, sajnos meg kellene ölnöm téged – eresztek meg egy bugyuta választ a bugyuta kérdésre, de azért felvont szemöldökkel végigkövetetem a gyönyörűen bemutatott fulladozási jelenetet, készen arra, hogy bármikor segíthessek, ha úgy hozza a helyzet. Ám a helyzet nem hozta úgy, tehát nyugodtan hátratámaszkodom a kényelmetlen fapadon, kinyújtóztatva hosszú karjaimat a támla mentén.
- Kérlek, ne koptasd a nevemet – bevallom, sosem tetszett, ha a teljes nevemen szólított Yo, mert fejben már automatikusan összekapcsoltam valami negatívval. Mindig akkor hív így, amikor valami baromságot csináltam vagy mondtam, és ezzel jelezné, hogy most jön csak a feketeleves. Bár ilyesmiről nem lehet szó, hiszen már hetek óta nem beszéltünk egymással.

- Nem dohányáru. Aha. Így melléfogtam volna, pff… – Yolanda hajlamos elfelejteni, hogy apám mugli, s így felerészt részesülök abból a másik világból is. Meg aztán hányszor láttam már őt szívni azt a büdös koporsószeget. Nem tudom, mit tagadja.
A lány játékos-kaján pillantása azonban még mindig nem győz meg engem. Rossz ilyenre gondolnom, de olyan sótlan, mintha nem is egy Delacour ülne mellettem. Az igazat megvallva hallottam Yo felől ezt-azt, légből kapott pletykákat, ügyetlen kis találgatásokat… olyasmit, hogy most magányosan sétálgat a folyosókon, mint egy kísértet, s hogy már nem is emlékeztet régi önmagára. Hogy már nincs együtt azzal a…
Szerelem? Szakítás? Fájdalom. Kín. Minek kell ez mégis az embernek?

- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Csak zavarba hozol vele – egy csapásra megváltozik a hangulatom, s ez leginkább a hangomon hallatszik. A bohó kölyök megint elillan, átengedve a helyét valaki másnak, aki sokkal komolyabb, szinte ismeretlen, mégsem idegen. Nahát, milyen költői vagyok, de… ez van. Azaz ez is van.
- Ne sajnáld, én is elég szétszórt voltam mostanában – ezzzz azért nem teljesen igaz, de megszépíti a jelen helyzetet. Talán oldottabbnak érezheti magát tőle a lány, vagy legalább nem hajtogatja tovább a bocsánatkérést. Tényleg szükségtelen. Különben is, én ugyanúgy felkereshettem volna hamarabb. Mindegy.
Szórakozottan figyelem, amint rutinos mozdulattal a szájához emeli a bagót, és mélyet szippant belőle. Alig láthatóan elfintorodom; ez a szag… lehet, hogy ez is olyan szokás, amit átélni kellemesebb, mint értetlenül bámulni. Talán most megkapom a fel nem tett kérdésre a magyarázatot.
 - A Prefi Kódex mit sem tud az ilyenekről. Na add csak ide, hadd nézzem meg közelebbről a tüdőmmel – ahhoz képest, milyen magabiztosan beszélek, egyáltalán nem érzem magam olyan tökösnek momentán. Valamiért motoszkál bennem egy hátsó gondolat, miszerint az, amire készülök, helytelen. De ez ostobaság, nagyfiú vagyok már.
Két ujjam közé csippentem a kézzel sodort szálat, a szájamhoz emelem és beleszívok. Hogy is mondta Will… mélyen a tüdőbe, aztán levegőt rá… vagy nem is tudom…
Hirtelen köhögőgörcs tör rám, és legszívesebben kiköpnék a pad mellé, ahogy azt mugli western hősök teszik a filmvásznon, de Yo jelenlétében inkább nyelek egy nagyot.
- Hát… izé. Nem is tudom. Most kéne éreznem valamit? – nézek a lány kéklő szemeibe, és körülbelül tízévesnek érzem magam. A nagyok biztos jobban tudják. Azért még nem mondok le olyan gyorsan a témáról, hanem beleszippantok még egyet a cigibe, s a füst, ha lehetséges, még a tüdőmnél is mélyebbre kúszik. És sajnos nem, még most sem változott semmi. Biztos, hogy Yo olyan izés akármit szív?
Teliszájas vigyorral nyújtom vissza neki a cigit, leplezni igyekezve annak hatástalanságát.

[ :: Peche :: ]



- Áhhhh, értem. Szóval köt a Prefi eskü. – Felelek nagy komolyan, s talán sikerül is egy olyan fejet vágnom hozzá, ami… hát komolynak mondható. Az a tipikus megjátszott, ami inkább irritáló, mint sem elhiteti a másikkal, hogy tényleg komolyan vettem. Ahogy felhúzom az orrom, és olyan idétlenül biggyesztem a szám, mint a nagy professzorok a képeken. Höhöhöhöhö. – Gondolom azt sem árulhatod el, milyen módzserrel ölnél meg… De ha lehet választani, én a gyors ás fájdalommenteset szeretném, oksi? – Magyarázok tovább. Gyors még az oké, fájdalommentes… ha meghalok és csak az adott pillanatban érzem a fájdalmat akkor már nem tök mindegy? Nem lesz utána izomlázam, vagy lilul be a seb, és nem is fog csipni, elvégre a másvilágra teljesen ép testben kerülünk. Legalábbis a filmekben, akkor gondolom a valóságban is igy van. Egyébként egyáltalán nem keverem a szezont  fazonnal, és igazából nem is vagyok morbid…

Ne koptassam a nevét… csak egy mélyről jövő sóhaj, mellyel igazából nem is akarok semmit sem kifejezni egyszerűen csak jön. A semmiből, és talán egy aprócska keserűség is van benne. Elkezdeném elemezgetni, miért nem kedveli, ha az egész nevét kimondom? Vagy éppen nem ezt nem kedveli, hanem egész lényemet? Annak idején nem volt ezzel gond, a költsönös szimpátia, sőt még annál több is meg volt, most meg… minden odaveszett volna? Ezt is jól elbasztad Yolanda, gratulálok.
- Értettem. – Kinyújtott tenyerem a homlokomhoz emelve tisztelegtem, mint holmi tiszt, majd vigyorodtam el lassan, ahogy a másikat nézegettem. – Akkor marad a Peche . -
Hát persze. Az elmaradhatatlan francia becézés, amiről soha nem fogok tudni leszokni, hiszen annyira ráragadt már a srácra, s ha a nevén nem, hát akkor így fogom őt szólítani. Ő pedig úgy is pontosan jól tudja, hogy az neki szól. Hát nem csodálatos?

- Miért hallok ki hitetlenkedést a hangodból? – Kérdezem már-már költőien, ahogyan újra az ajkak közé biggyesztem a szálat, s gondos összpontosítással szívok bele újra, hogy aztán kissé hátrahajtva a fejem, fújjam ki lassan a füstöt. Nem, jól látja a másik azt, mennyire nagy figyelmet szentelek ennek az egésznek. S talán az a kérdés vetődhet fel benne, még is hogy lehet valaki ennyire odáig egy koporsószegért? Még ha ez nem is az.
- De sajnálom… viszont már nem lehet ellene mit tenni. Mondanám, hogy majd most aztán a lovak közé csaphatnánk, és megint bandázhatnánk annyit mint régen…! Csak… - A legelején, amikor a másik beszélt, még egy apró mosoly is átfutott ajkaimon. Tehát tényleg nem neheztel rám? Egy apró megkönnyebbülés a cafatokra szedett lelkemen, és egy apró löket a béa feneke alatt lévő önbizalmamon. Egy dolog kipipálva a listán, de még sok van hátra, amit jóvá kell tennem… túl sok. Ám ahogyan a gondolatmenet végére érek, már el is tűnik a vidámság eme szikrája, s maradnak a rózsaszín ajkak… egykor rózsaszín ajkak, melyeken mindig vigyor ült. – Nem vagyok mostanság a legjobb társaság. Meg aztán nem akarok senkit sem lehúzni a magam kis aluljáró-alatti szintemre.-

Mit tudhat a másiuk és mit nem? Én azt nem tudhatom, hiszen talán pletykálnak rólam, talán feltűnt valakinek valami… de túl sok a talán és semmi sem a biztos. Mivel ennyi ember össze van zárva, és még egy normális tv sincs, amin lehetne csüngeni sőt… Nem hogy normális, semmilyen. Kénytelen az ember mással elfoglalni magát mint a tanulás. S talán vannak olyanok, akik szeretnek sutyorogni a másikról. De miért is lennék én ilyen fontos ember? Ki tudja… nem tudok én már semmit sem. Amúgy is kezd lassan leszállni valamiféle köd az agyamra, ami kellemes, semmit nem érző érzést hoz magával.

Elveszi, s talán egy pillanatra lelkiismeret furdalásom lesz, hogy én viszem bele a rosszba meg a hülyeségbe, de legalább én és nem más. Bár nem látok rá esélyt, hogy pont Ben kerülne rossz társaságba. Azért ő még is csak… Ben. Várom, hogy egy köhögő roham elkapja, és milyen jók a megérzéseim lám-lám. Előre nyújtva a kezem, megveregetem a hátát, s bízom abban, hogy ez tényleg hatásos, és nem csak egy filmbeli trükk. De ha már itt tartunk… miért veszek én mindent a filmekből? Ennyire oda lennék a filmekért? ÓÓóóóó, lehet, hogy ha még egy cigit elszívok, még uszonyokat is képzelek magamnak. Elvégre a Kishableány az olyan jó mese! Ezt meg is osztanám a másikkal, már mint a felfedezést, és megkérdezném, hogy ismeri e, és ha igen, tud e kivülről számot mert azt elénekelhetnénk együtt amikor jön a kérdés.

- Ööö… - Ez nem kellene, hogy váratlanul érjen, és igazából nem is ér annyira úgy. De most épp próbálom előkaparni buksimból azt a napot, amikor először nyomtok ilyesfajta cuccot a kezembe. – Egyelőre még nem. De ne légy ilyen kis heves Peche . – Vigyorodtam el újra, majd vettem el a szálat, miközben felé fordulva a padon, féloldalasan ülve pakoltam fel a lábaim törökülésbe. – Dőlj hátra és lazulj el, nézd a csillagokat. -
Fogalmam sem volt arról, van e értelme amiről beszélek, de azért nyomatékként a vállába boxolva egy aprót, még véletlenül sem túl nagyot pislogtam rá.

- Ejjj, de hiányoztál már Peche , de tényleg! Nincs más, akivel ilyen jót lehet marhulni, mert te legalább veszed a lapot… öh, izé. Már megint túl sokat beszélek? -

- Köt bizony, mint a beton – nagy színpadiasan még megütögetem a mellkasomat is a kijelentéshez, nem mintha ezzel nyomatékosítani tudnám ezt a hatalmas lököttséget – Ácsi bácsi, ez nem kívánságműsor ám. Ha egyszer eljön a vég, hát emelt fővel nézz szembe vele, ahogy egy harcos amazonhoz illik.
Merlin, segíts, fogalmam sincs, miért ömlik belőlem ennyi hülyeség. Persze foghatnám az egészet Yora, hisz ő eresztette meg a csapot, amit most még én sem tudok elzárni. Annyi szerencsém van, hogy tudom, a lány igazán strapabíró, ha az én sekélyes humorom színre tör.
A mélyről felszökő sóhaját azonban nem tudom mire vélni. Annyira nem értek én a lányokhoz, pláne ezekhez a titokzatos jelbeszédekhez. Biztos vagyok benne, hogy egy hozzáértő sokat leszűrne ebből az aprócska, alig hallható megnyilvánulásból is, ám nekem akkor is csak egy sóhaj marad. Egy cseppet azért megnyugtat, amikor Yo vigyorogva szalutál, s aztán… úgy bizony, megint előveszi a legkedvesebb nevet, amit valaha rám ragasztott. Azt a Peche szót. Bár lövésem sincs, mit jelenthet. A francia nyelv annyi rejtelemmel bír. És a kastélyban egy büdös szótárt nem lehet találni.
 
- Ne, tényleg nem kell magyarázkodnod. Nem szeretem hallani az ilyet – igyekszem olyan megnyugtató-barnán pislogni, hogy meggyőzzem őt, semmi szükség a helyzet utólagos magyarázatára. Abban igaza van; ami megtörtént, az megtörtént. De egyébként is… tulajdonképpen nem történt semmi. Talán pont ez zavarja őt? Áh, már rég elvesztettem a fonalat, legjobb lesz messze evezni a mély víztől, főleg hogy a figyelmeztető bójákat már rég elhagytuk.
- Te aztán elébe mész a dolgoknak. Annak érdekében, nehogy leránts a magad szintjére bárkit is, inkább elkerülsz mindenkit? – habár beszéd közben az arcom két oldalán ott ékeskednek azok a jellegzetes mosoly-gödröcskék, a kérdés teljes mértékben komoly. De tényleg.
- Ugyan már, ez hülyeség. Jó, persze nem kell rögtön átviharzani az iskolán, mint valami hurrikán, de ez a bujkálás se célravezető. Nem hiszem, hogy bárki is beledőlne a kardjába, ha megjelennél a társaságban.
Most hogy belegondolok, valóban nagyon furcsán viselkedik ez a lány. Jószerivel nem is látom őt máskor, csak az órákon, meg néha az ebédnél, a nagyteremben. Ennyire változnának a dolgok az idővel?

Pár másodperc néma szünettel adózok a párbeszéd ritka komolyságának, s csak azután veszem kezelésbe a füstölgő mérget, amit Yolanda olyan kimért hozzáértéssel kezel. Ja, gondolhattam volna, hogy elfog a köhögés az első szippantásnál, pont ahogy az az első cigimnél is történt. De most mit mondhatnék, nem vagyok hozzászokva ehhez. Épp annyira nem, mint a váratlanul a hátamnak csapódó, igencsak fájdalmas, ám segítő szándékú kézhez. Nem tudom, hogy a hátbaveregetéstől múlt el a köhögés, vagy pusztán kikrahácsoltam mindent, ami a légzőberendezésemet zavarta, mindenesetre a roham csillapodni látszik. Két dohányízű nyelés után már minden rendben.

- Egyelőre nem… – ismétlem kissé fásultan a lány szavait, de igazán fel sem fogom az értelmüket. Ez a kijelentés olyasmit jelenthet, hogy ki kell szívni a puhuló szálból minden füstöt, akár a sebből a mérget. Azaz itt fogunk még ülni egy darabig. Végső következtetésként pedig: Yo nem kívánja, hogy itt hagyjam egyedül. Ó, ez bizony jó jel. Csak forog az agyam, ha nem is olyan szélsebesen, mint… hát erre most nem tudok példával szolgálni.
Oldalra pillantok, és kiürült fejjel követem végig a lány módszeres helyezkedését. Egy pillanatra úgy tűnik, kicsavarja minden tagját, és kígyóként táncol a pad lapján, pedig egyszerűen csak a lábait fonja törökülésbe. Aztán úgy teszek, ahogy tanácsolja; hátradöntöm a fejemet, hogy csak úgy koppan a támlával való találkozáskor, de mit sem törődök az enyhe sajgással a tarkómban. Igazából már nem is érzem. Szóval a csillagok. Tök jók. Kár, hogy egyet se látok.
- Na, megvadultál? – szemrehányón pislogok vissza rá, ám az ütést a vállamban szintén nem érzem. Mintha a bőröm felkészült volna a következő órákban rám leselkedő fájdalmakra, ezért úgy döntött, hogy ma szabadságolja magát. Előtte azért még megrándul a képem, teljesen önállóan elindul a szám két sarka. Az egyik a jobb, a másik a bal fülem irányába, de még véletlenül sem keresztezik egymást. Az lenne a világ leghülyébb mosolya.

- Természetesen, mint mindig, most is rengeteget beszélsz – még mindig mosolyra görbül a gumiszáj, de ez nekem már fel sem tűnik – de mondd csak, ki az, aki nem veszi a lapot? Adok én neki, és megbánja minden izéjét. Bűnét – rendkívüli, férfias erőfitogtatás, s ha nem az odaképzelt csillagokat bámulnám olyan merőn, Yolanda még azt is látná, hogy az íriszem a barnából lángvörösre gyullad, abból fényes aranygalleonhoz hasonló lesz, majd szép lassan átvonul rajta a színpaletta minden árnyalata. Legalábbis a képzeletem szerint.

[Mylo]

*Kat ma sajnos bal lábbal kelt fel. Amikor kiászott pihe-puha ágyikójából, egyik szobatársa kacatjában jól fel is bukott. Így már eleve borzalmasan indult a reggel, de volt ettől még rosszabb is. Például, hogy az ő egyetlen drága kis fésűjében valaki egy rágógumit tárolt el. Ezen a katasztrofális tényt látva a lány hangos sikoltozásban tört ki, már majdnem azt hitték a többiek, hogy dementorok támadtak az iskolára. Pedig egyáltalán nem erről volt szó…
Nos lehet, hogy ez a negyedéves hölgyemény kicsit túl jó körülmények közt nőtt fel otthonában… emiatt néha nehéz elviselnie, hogy ilyen közönséges szobatársai is akadnak, akik nem úgy élték 10 éves korukig az életüket mint ő. Talán őt kicsit túl el is kényeztették… megeshet…*

- Ez nem az én napom… - ült le nagy sóhajtozás közepette. Nem volt a legjobb hangulatban, ezt mindenki láthatta, és páran érezhették is. Ugyanis akik vele szemben haladtak a folyosón, és nem álltak arréb, könnyűszerrel nekikment vagy csak arréblökdöste őket. Eléggé durcás volt, ez nem kétséges, de amik aznap történtek…azután ez érhető is…

*Előszöris a reggeli incidensek után végre leért épségben a nagyterembe, hogy megreggelizzen, de ez nem teljesen jött össze ugyanis nem volt ott egy árva lélek sem. Még időben volt, de éhes száj egy szál se, csakis az övé. Máskor mindig dúskál a diákokban a Hugrabug padja, most azonban zengett az ürességtől. Igazán különös. És a legrosszabb, hogy Kat eléggé társasági ember, utál egyedül enni, úgy rosszabbul esik az étel, ígyhát a nap első étkezését szomorúan, de szépen kihagyta.*

~ Korog a hasam… hm… azt hiszem fent a hálókörletben félretettem egy kis süteményt… remélem még jó az íze… ~

*Így hát nagy fájdalmakkal küszködve felcsörtetetett, vissza a szobába, ahol az említett ínyencség honolt. Épp húzta volna ki a táskájából, ha ott lett volna. Valaki elcsenhette. Talán más se jutott reggelihez és megérezte ezt a felemelő illatot, mely a batyuból eredt. És Kat nem eszik sohasem olyan kaját, amely már akár egy napos is, tehát az illető biztos úgy vélte erre már nincs szüksége és talán ég szívességet is tesz neki ezen szörnyű tettével. Hát ez nem így volt, de nem vádolgathat meg mindenkit, így csak az üres gyomra maradt neki…*

~ Ez a nap már tényleg nem lehetne rosszabb… elég volt! Kimegyek levegőzni! Muszáj kiszellőztetnem a fejem, különben meg dfogok őrülni… bárcsak már este lenne és a vége ennek az irtózatos peckszériának… Wááh! ~

*A irányt az udvarok felé vette, gondolta ott szépen lecsüccsen egy szimpatikus kis padra és a nap hátralévő részében csak a lábát lógatja. Sajnos ez ismételten nem jött össze. Épp haladt át a szabadban az geyik ülőhely felé tartva, de egyszercsak PUFF. Egy kis mitugrász jól beleszaladt. Most aztán tényleg nagyon felhúzta magát, már szinte lángokat szórt a szemével, a düh pedig csakúgy sütött róla.*

- Hé öcsi, nem látsz a szemedtől? – szólt oda és várta, hogy egy illedelmes bocsánatkérésben részesüljön a baleset megtörténte után.

[Mylo]

*Végre sikerült Katnek önmagán kívül mást is észrevennie. Ez jó hír volt számára, ugyanis megláthatta, hogy az a szegény kölyök, aki fellökte már a földön fekszik. Még sosem látta, pedig jó a memóriája, tehát úgy tűnik még csak most kezdte idén a sulit.*

~ Lehet, hogy kicsit bunkó voltam... na de hát akkoris ő volt a hibás, miért kell ilyenkor olvasgatnia? Tanulja csak meg, hogy itt oda kell figyelni egymásra! Pláne, ha egy három évvel idősebbet kíván kihozni a sodrából... Márpedig engem elég könnyű felbosszantani, meg ez a nap is... olyan... katasztrófa!!! ~

*És ekkor megszólalt. És azt mondta hogy... bocsánat?! Ez nagyon nagy meglepetés volt a lánynak, azt várta, hogy a kissrác vagányságát bizonygatva visszabeszél neki, ő meg ismét leordítja, majd otthagyja. Nos, ez nem jött össze. Ráadásul tovább fecsegett neki nyugodt hangnemben. Megemlítette a baleset okát, a nevét és a házát. Csak úgy. Nem is kérdezte tőle senki. Kat mostmár látta, hogy nem egy hétköznapi diákkal áll szemben. Egy kis mitugrásszal. De, ha a következő sértegetőzését is ilyen higgadtan állja, akkor talán szóba áll vele. Talán...*

- Cöh... Máskor ne olvass, ha sétálgatsz össze-vissza! Értve vagyok? Mellesleg öcsi nem igazán tud érdekelni, hogy Griffendéles vagy... Jah már értem... Azért kezelted az iménti konfliktust ily nyugodtan, mert ezzel akarod bizonygatni, hogy ti kis pirosak sokkal többet értek, mint a Hugrabug vagy bármely másik ház. Szóval, ha ennyi elég volt akkor el is állhatsz az utamból! - förmedt rá dühösen. Kicsit felhúzta magát azon, hogy ez a nap ilyen borzalmasan alakult eddig, már csak arra vágyott, hogy végre vége legyen!

*Állt. Figyelt. A kölyök szemébe nézett és várta következő lépését. Nem tudta biztosan, hogy állja-e a sarat az a Mylo vagy sírva elrohan, esetleg még előtte odavág neki valami cifrát. Fogalma sem volt. Csak egy dolog járt a fejében, hogy megvédje a házát bármilyen összehasonlítástól. Amúgy sem volt az a könnyen barátkozós fajta, pláne ha az ismerkedésre vágyó illető nem a Hugrabug tisztes tanulója volt. Akkor aztán még annyira sem volt hajlandó megnyílni a másik féllel szemben, mint az ellenkező esetben. Nem volt egy egyszerű leányzó, de ezt ismerősei már tudták, de aki nem volt a haverja az könnyen berághatott rá, főként csípős nyelve miatt, mellyel általában csak úgy ontja a rosszalló kifejezéseket és szidalmakat.*

~ Nah ha végre kinyitja a száját akkor megláthatom, hogy milyen fából is faragták ezt a kisgyereket... Már nagyon kíváncsi vagyok... ~

[Mylo]

*Látszott a kiskölykön, hogy mennyire megszeppent. Nos igen, Kat néha a kelleténél is mogorvább tudott lenni, de ha egy ilyen szörnyen balszerencsés napról van szó akkor aztán nem ismer könyörületet. Pláne, ha az illető nem is az ő házából való. Na azért nem ilyen kőszívű a kishölgy, csak alkalomadtán előjön belőle az arisztokratikus nevelés sajátossága. Vagyis lenézi az embert, esetleg le is inti, ha olyanról van szó… Nem egy kellemes élmény egy ilyet átélni, de azért szíve mélyén remélte, hogy az az elsőéves valóban megbirkózik ekkora nyomással.*

~ Hmm… úgy látszik tényleg elvettem azt a bárgyú mosolyt az arcáról, na vajon most mit lép? ~

*Az előtte álló fiú az érzelmeivel küzd. Valószínűleg a higgadtság és a düh mérkőzik meg egymással, de a győztest még nem hirdették ki. Biztos nem akarta megalázni a Hugrabugot azzal, hogy háza nevét is megjegyezte, de ez most Katet valahogy nem bírta érdekelni. Ha nagyon szereti a „pirossipkás rendet” akkor megvédi, harcba száll a becsületéért. Ezesetben még nő is egy kicsit a lány szemében. Ha pedig vidáman elviseli a sértést? Nos akkor inkább a Mardekárba való… bár… ez azért személyfüggő is, de a lényegen mit sem változtat. Hiába új, tisztelnie kell a régi dolgokat és megvédeni őket! És kész.*

- Óh szóval nem akartál semmit bizonygatni… tegyük fel, hogy hiszek neked… de tudod… ilyen esetben egy vérbeli Griffendéles kiállt volna a jogaiért és nem hagyta volna ennyiben a dolgot… de mindegy is, új vagy még itt, s nincs ilyen alapvető reflex benned… - szónokolta, de mikor meghallotta a kissé halkabban említett mondatot újból ingerült lett.

- Óh kedveském, mit tudsz te ily fiatalon a Mardekárról? És ha nagyon szeretnéd tudni, az a ház nem is beképzelt, pöffeszkedő diákokból áll. Sok rendes és tiszteletreméltó egyén is tartózkodik ott és szerintem elsőévesen ne gyárts effajta előítéleteket magadban! Nekem ez a véleményem!

- Nah ezen vita lezárásaképp elmondanám, hogy katasztrofálisan borzalmas napom volt ma, és lehet hogy egy kicsit feldúltabb vagyok a kelleténél, szóval ezért bocs! Hajlamos vagyok felkapni a vizet, de hát ki nem?  Meg tudtad érteni amit mondtam vagy még mindig egy ordibáló boszorkánynak tartassz? – lökte oda kicsit már kedvesebben, de azért megfelelő mértékben távolságtartóan.

[Mylo] /Ez csak játék/

*A kissrác nagyon bepipult Kat kegyetlen tréfáin, de a lány ezeket valóban csak apró célzásoknak szánta, hogy tudja kivel van dolga, ő aztán nem hízeleg és kedveskedik senkinek csík úgy. Az ő bizalmát ki kell érdemelni, s akkor kenyérre lehet kenni, persze csak képletesen. A csúnya viccelődés legfelső határa úgy tűnt az volt a kölyöknél, hogy a Griffendél házat sértegette egy csöppet. Persze valójában neki semmi baja nem volt azokkal akik oda kerültek, a legjobb barátnői is oda tartoznak, ha akárcsak Suet vesszük. Persze a kekeckedés kedvéért ezt nem kötötte az orrára, úgy tett mintha egy beképzelt mardekárossal került volna szembe a kis Mylo. Pedig ez aztán nem volt igaz, de a hazugság leleplezését már a fiúra bízta, ő csak próbára tette…és…nos…MEGBUKOTT… ugyanis elég szabályellenes dolgot művelt, ami miatt amúgy is megjárhatta volna, hisz Kat már negyedéves volt, az istenért…*

~ Ez nekem szegezi a pálcáját… elsősként? Meg amúgy is… mit képzel, jópár évvel idősebb vagyok! Nah most megkapja a kis vakarcs, észhez térítem! ~

- Óh, nagyon megijedtem kisember… tudod, ha rám szeretnél ijeszteni akkor a nyakamhoz tartsd a kis botocskádat… és ezt miért nem tetted meg? Meg fel sem érsz idáig! Na nagyon gyorsan tedd azt vissza öcsi és ne várd meg amíg én veszem elő a sajátom, tudod három évvel feletted járok! És mi ez, óvoda? Az a varázspálca nem játék, amelyet hirtelen felindulásból előkapkodhatsz, ezt jól tanuld meg! És addig örülj amíg én figyelmeztetlek, nem más! – ez talán hat rá és lehiggad.

- Igazából én csak viccelődtem, csúfolódtam veled, de nem komolyan gondoltam. Azt hitted minden szavam igaz… nos a hazugságot nem nagyon ismered fel Mylo… Jah és te, mint vérbeli Griffendéles? Na ne nevettess kisszívem, így nem viselkedik egyetlen tanonc sem. Ha épp olyat mond a másik megpofozhatod esetleg, de az teljesen megengedhetetlen, hogy elsősként itt pattogj, és azzal hozakodj elő, hogy egy Griffis ilyen mint te. Egy igazi Griffendéles bátor, elszánt, de higgadt és előre meggondolja minden lépését. Te heves vagy és önfejű, hagyod hogy a haragod vegye át az uralmat a tested felett. Ez nagyon nem jó így… Rám pedig kérlek ne úgy tekints int ellenfeledre, hanem mint jóakaródra, mert lehet hogy néha kemény vagyok és gonoszkodó, de a belsőm nem erről árulkodik. Szóval ne ítélj elhamarkodottan. – sóhaj – Remélem azért megfogadsz valamit azok közül amiket az imént javasoltam neked a továbbiakra nézve… És a pálca ne kerüljön elő, mert téged még szinte bárki fél kézzel lenyomna, ha varázslásra kerül a sor. Ennyi lenne, ami most eszembe jutott és gyakorold a nyugodtságot, ne kapd fel ilyen kis hülyeségeken a vizet!

*Ekkor már elindult a terem felé a fiú, de Kat remélte, hogy hallja amit mondott és ha nem is fordul vissza, vagy válaszol akkor is megfogadja az imént hallottakat és Griffendéleshez méltó életet fog élni ezek után…*

/Még visszajöhetsz ha akarsz, nem tudom miért rohantál el…/

  Azonnal világossá vált, hogy Mr. Pulse nem kimondottan örült annak, hogy hirtelen előtűntem a semmiből, nem számított arra, hogy ebben az időben bárki is erre fog tévedni. Sajnos tévedett, és a legrosszabb az volt, hogy szabályt is szegett. Kedveltem ezt a fiatalembert, emlékeztetett régi önmagamra, mikor még mindent megtettem volna szívem hölgyéért, ráadásul elég sok közös vonásunk volt, mint kiderült ez a karácsonyi bál alatti beszélgetésünk során. Ezért segítettem neki elhagyni az iskolát, hogy meglátogathassa Miss. Delacuort a korházban. Tudtam, hogy ezzel én is átlépek egy határt, de azt is sejtettem, hogy az Igazgató Úr is engedélyezte volna, Mr. Pulsenak az ideiglenes távozást, főleg, hogy téli szünet volt. De visszaélt a bizalmammal és ahelyett, hogy a szünet befejeztével visszatért volna, még egy hónapos szabadságot vett ki és az óta sem keresett meg, egy esetleges bocsánatkéréssel.
  Nem is igazán magát a megbánást vártam, hanem inkább azt szerettem volna, ha végre tudatosul benne, hogy nem illik egy ilyen  esetet szó nélkül hagyni. Az állásommal játszottam ő pedig nem törődve vele, csak önmagával volt elfoglalva, pedig azt hittem egy felnőtt fiatalemberrel állok szemben, ezért is engedtem el, de rá kellett döbbenem, hogy még mindig gyerek, szinte minden évfolyam társához hasonlóan. A fiatalabb korosztállyal soha nem volt gondom, ők még tényleg gyerekek voltak, de az idősebbek… Mindegyik azt hitte, hogy mennyire felnőtt már, hogy őket már senki sem irányíthatja, de nem így volt, és sajnos én is beleestem sokszor abba a hibába, hogy elhittem nekik, hogy már képesek önálló döntéseket hozni.  Nagyon kevesen voltak az olyan diákok, akik a felnőtt lét küszöbén, valóban már elég érettek voltak, Mr. Pulseról úgy véltem, hogy ezek közé a kevesek közé tartozik, de sajnos csalódnom kellett. Viszont, ahogy megint elnéztem az előttem ülő diákomat, ahogy reménykedik, hogy nem jár semmiféle büntetéssel a kihágása, diáki problémái mögött megint felfedeztem azokat az érzelmeket, amik egy komoly, értett férfira utalnak.
  Az összes tanítványomat ismertem, jobban, is mint ahogy azt a legtöbben gondolták. Mindegyikről tudtam, hogy milyen nagyobb problémák gyötrik, mik jelenlegi életük legnagyobb gondja, de ez a legtöbb munkatársamra igaz volt. Ismertük az idejárókat, még akkor is, ha nem osztották meg velünk a problémájukat, de az itt tanító tanárok többsége, nem csak a tantárgyához értett igazán, hanem bármiféle mágia nélkül bele tudott látni diákjaiba. Tudtam, hogy Mr. Pulse a visszatértével már Miss. Storng karjai között volt, de én csak örültem ennek a fordulatnak, mert visszagondolva azokra a hónapokra, amiket Colett elvesztése után éreztem, nekem is jól jött volna, ha lett volna mellettem valaki, aki iránt újra erős érzelmeket tudok táplálni.
  Hallottam Mr. Pulse káromkodását, de inkább nem törődtem vele, így is épp elég volt már a számláján, hogy még ezt is ráírjuk. Takarodó után az udvaron tartózkodni, dohányozni ráadásul valami sajátos mágiával zenét hallgatni… Ha nem én találom itt, akkor már jó pár ponttal szegényedett volna a Griffendél, sőt még bűntető munkát is róttak volna rá, de én sose az effajta fegyelmezések híve voltam. Meg azért azt el kell ismernem, hogy szép teljesítmény az ifjú oroszlántól, hogy valami sajátos mágiának köszönhetően képes mugli zenét hallgatni a Roxfort birtokán.
  -Köszönöm, Mr. Pulse, de nem élek hasonló káros szenvedélyekkel – mondtam diplomatikusan, mert hiába tudtam, hogy azonnal büntetnem kéne, valahogy úgy éreztem, most nem ez lenne a leghelyesebb lépés.
  De azért magamban jót szórakoztam ezen a bátor megszólaláson, hogy kérek e cigarettát. Nem véletlenül volt Griffendéles. Érdekes azért, hogy a Griffendéles diákokkal tudtam a legkevésbé kijönni, valahogy ők voltak azok akiket e legkevésbé érdekelt a tantárgyam és ennek köszönhetően engem is sokszor semmibe vettek, talán még a lányok érdeklődését tudtam a leginkább fent tartani, de Logan szerint egyedül a franciás kinézetemnek köszönhettem, míg állandóan megjegyezte nekem, hogy az ő órájára meg szerencsére csak azok járnak, akiket vagy a számmisztika érdekel, vagy pedig egyes diáklányokat a jóképűsége.
  - És jobb lenne, ha eloltaná azt a cigarettát, míg véletlenségből pontot vonok le a házától, de gondolom, azt nem igazán szeretné – folytattam kicsit szigorúbban, majd leültem mellé a padra – és most halljam azt a tökéletes indokot, amiért megkegyelmezhetek magának, amiért ilyen időben nem a hálókörletében tartozódik, és nem küldöm büntető munkára, de figyelmeztetem, ha hazudik arról tudni fogok.
  Valóban kíváncsi voltam, vajon mi űzhette ilyen messze a társaitól, de ugyanakkor meg kellett tartanom tanári tekintélyem is. Néha azért nehéz volt ez, hisz nem sokkal voltam idősebb a felsőbb évfolyamoknál, és talán ezért sem kaphattam meg mindenegyes diák tiszteletét, de mégis csak a tanáruk voltam és úgy kellett viselkednem. De ebbe a helyzetbe most azért belevittem egy apró lazaságot, mert a látszat ellenére én sem csak egy munkamániás történész vagyok.

Még szerencse, hogy melegedett az idő, télen rosszabb lett volna, ha kiszorulok a klubhelységből és mostanában nem fűlt hozzá a fogam. Minden estémet ott töltöttem még két héttel ezelőttig, együtt a barátaimmal, Maryvel, Greggel és Damiennel. De minden megváltozott. Először Greggel, aztán pedig Maryvel vesztem össze, hogy az óta még csak rám sem néz Damien pedig? Ő meg leginkább szerintem Greg és Mary miatt haragszik rám. Most pedig egyedül vagyok.
Egyre nehezebb ez az egész, egyre inkább nem találom a helyem a világban és kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon elromlott körülöttem, hogy nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak. Greggel nem az a bizonyos este volt a gond, vele más sokkal régebben megromlott a viszony és egy hülyeség miatt, mert igenis az volt és hogy nem tudta magát túl tenni rajta arról nem én tehetek. Egy csók? egy csók ami, amint elcsattant már bántam, de megváltoztatni az eseményeket nem lehet. Igen, hiba volt, hogy bátorítottam egy pillanatig, aztán elrohantam és elküldtem, de okom volt rá, ő pedig azóta sem jött oda hozzám, hogy beszéljünk, csak duzzog. Látom, hogy bántja a dolog, most meg?
Maryvel azért sokkal komolyabb a dolog. De ami a legrosszabb, hogy akkor még magamtól is megijedtem. Pálcát szegeztem rá és kevesen múlt, hogy ne küldjek felé átkot. Pont rá. De nem csak én voltam a hibás, nem kellett volna sértegetnie, sem engem sem a családom, mert hiába nemrég óta ismertem csak őket, a körükben úgy éreztem, hogy hosszú évek után végre hazataláltam, és ha ezt Mary képtelen megérteni arról nem én tehetek.
Próbáltam neki elmagyarázni, de rám sem hederített. Miért nem érti meg, hogy a világ nem csak fekete-fehér? Hogy lehet, hogy amit ő annyira rossznak lát, a mögött rejtőznek olyan titkok is, amik megismerése nélkül nem szabadna elítélni senkit. Hogy a dolgoknak mindig két oldala van, és ha csak az egyikkel vagyunk tisztában akkor meg kell ismerünk a másikat is. De ő ezt nem látja be! De nem csak ő, a legtöbben nem. Damiannek is próbáltam elmagyarázni ezt az egészet, de nem volt képes felfogni, mert nem akar tovább látni az orra hegyénél. De erről nem én tehetek. Ha erre képtelenek akkor talán jobb is, hogy elváltak az útjaink.
Kint töltöttem a délutánomat a szabadban, mint mostanában oly sokszor, mikor volt egy kis szabadidőm, de sötétedni kezdett és ráadásul a levegő is lehűlt. Ott ültem az iskola legelhagyatottabb udvarán egy padon és élveztem, ahogy a kedvenc meleg pulcsim melegít, ebben a hűvös időben. Meg kell jegyeznek, hogy a pulcsi zöld volt, amiért már többen megjegyzést tettek... Nem mindegy milyen színű ruhadarabot viselek?

Már esteledett, amikor egy magányos alak tűnt fel a tó mellett? Igen, ez a valaki én voltam. Nem bírtam már egyhelyben ülni, sétálnom kellett egyet ? egyedül. Mostanában nem vágytam senki társaságára, még a ?legjobb cimbimet? is kerültem? elvégre neki is megvolt a saját élete, és per pillanat elég boldognak tűnt, nem hiányoztam bele én, az ismételten elhanyagolt Hawk?
Elgondolkozva álltam meg egy kisebb emelkedő tetején, és visszanéztem a kastélyra. A lenyugvó nap furcsa, vöröses színnel vonta be az ablakokat, ami éles kontrasztban állt a tornyok lábánál nyúló sötét árnyakkal. Nem voltam benne biztos, hogy szerettem már itt lenni? Nem tudom, fogok-e még valaha az otthonomként tekinteni a Roxfortra, és az egész varázsvilágra? Eddig csak bajt hozott rám ez az egész?
A hirtelen feltámadó szél rántott vissza a jelenbe. Hiába, nem sokkal múlt még el a tél, az esték még hűvösek voltak. Sötétszürke, kapucnis pulóverem cipzárját szép lassan elkezdtem feljebbhúzni, ahogy határozott léptekkel továbbindultam?
Jót fog most tenni pár órányi egyedüllét, úgyis elég feszült volt a viszony mostanában a klubhelységben. Mióta Viki hisztizett egy sort, hogy neki ?de gáz mert senki se érti meg? és társaik, hárman maradtunk Amandával és Damiennel. Eleinte még nem is volt gáz, de mostanában kezdett előjönni az ideje annak, hogy belebújjak a felesleges harmadik szerepébe? Amit viszont utáltam. Ez van.
*Hát?* Torpantam meg *Ennyit a magányos sétáról...*
Persze még mindig megtehetem hogy lazán elvonulok mellette, tudomást sem veszek róla? De miért kell nekem mindig megszívnom, és belebotlanom?!
Igen, természetesen Vikivel találtam szembe magam. Ironikus módon, pont egy hasonló, naplementés estén romlott meg a viszonyunk. Ennek talán zavarnia kellett volna? Talán? Talán mégsem? Nem tudom?
Kihunyt bennem a tűz, Viki már semmit sem jelentett a számomra?  vagyis? semmi olyat, mint régen ? legalábbis szerettem volna ezt hinni. Mióta nincs velünk a klubhelységben, szabadnak éreztem magam? Nem volt rajtam folyamatos kényszer hogy megfeleljek neki; főleg azok után, amiket akkor este mondott:  Neki már nem vagyok több,mint egy utolsó sárvérű szerencsétlen?
Először is a tudtomra adta, hogy nem kell neki egy mugli szülőktől származó srác szeretete, oké. Utána pálcát szegezett ránk, az viszont már nem volt oké. Bár már két hete volt, nem tudtam megbocsátani neki, sőt! Ha lehet, az eddig érzett törődésem, szeretetem, szépen lassan elkezdett átalakulni valami mássá?  Hogy mivé, azt még nem tudom, és nem akarok nagy szavakkal dobálózni látatlanban? még.
Egy dologban azonban egyre biztosabb voltam: az  a lány akit szerettem, meghalt. Örökre.
Hogy ezt hogyan viseltem? Nem jól? sőt, kifejezetten rosszul. Szét voltam zuhanva elég rendesen, azonban egy-két végigdumált éjszaka Damiennel ráébresztett: többet érek annál, semmint hogy egy vérmániás ex-barát kegyeit keressem?
Ez viszont az még nem jelenti azt, hogy bunkóznom is kéne vele? Hát, majd meglátjuk mi lesz ? zártam le a gondolatmenetet, majd lassú léptekkel folytattam az utamat.
- ?estét? -köszöntem neki kifejezéstelen hangon, majd egy pillanatra nem tudtam mitévő legyek. Maradjak itt? Vonuljak tova?
- Helyzet? ?csúszott ki a számon a klisés kérdés, ami el is döntötte a kérdést: maradok. Maradnom kell... Legalábbis még egy darabig...

Kora délután volt valamikor májusban. A délutáni órákat valami miatt lefújták? habár McGalagony elmondta az indokot, arra már nem emlékeztem? igy a diáksereg hirtelen olyan mennyiségű szabadidőhöz jutott, ami egyenesen példátlan volt az évnek ebben a szakaszában. S mivel töltik el, mire pazarolják az ostobák? Tanulnak! Ülnek a könyvtárban, a klubhelységben vagy abban az eldugott, használaton kivüli tanteremben, ahol a nemrégiben megszervezett tanulókört vagy mi a halált tartják s görnyednek a sárga pergamenek, kiolvashatatlanul öreg könyvek és bűzős bájitalok fölött, nem véve tudomást a tavaszodó időről, a rengetek lehetőségről. Hát? szivük joga, ők tudják: én nem élhetek helyettük? bár perpillanat még az élet rám eső részét sem élvezem, azt sem tudom élvezni. Nincs semmi bajom olyankor, amikor nem vagyok egyedül? amikor a bánatnak nincs ideje arra, hogy a szivemre telepedjen és eluralkodjon a gondolataim felett. Amikor Greggel magunk vagyunk, akkor minden vicc és semminek nincs hatalma felettünk: habár egyikünk élete sem mondható rózsásnak ebben a pillanatban, mégis meg tudjuk látni a dolgok pozitiv oldalát és ki tudjuk figurázni  a rosszat, tudunk nevetni még a halálon is. A másik valaki, aki segiteni tud felülemelkedni a személyes gyászomon, az nem más, mit Any. Vele más, mint Greggel. Ő egy olyan ember, aki bárkit fel tud viditani bármikor, egyszerűen azzal, hogy megjelenik és hozza a formáját. Ő egy olyan valaki, aki látja az élet apró örömeit s értékelni is tudja őket? s ami még fontosabb: másokat is rá tud venni arra, hogy értékelni tudják ezeket. A vele töltött idő is móka s kacagás, de Greggel ellentétben itt nem a szarkasztikus, kifacsart humoré a főszerep, hanem az őszinte vidámságé.
De ők most nincsenek itt. Greg éppen kitudja hol jár és miben töri a fejét, Any pedig bizonnyal a tanulók népes táborát erősiti ? érthetően, hiszen neki ez az év az RBF-év és ha úgy általában még el akar érni valamit a varázslóvilágban, akkor ezen a vizsgán jól kell teljesitenie. Erre még én is összekaptam magam, pedig ha van valaki a kastélyban, aki magasról tesz az egészre, akkor az én vagyok. Nincsenek is különösebb terveim a varázslójövőmre nézve. Világosabb a napnál, hogy nem sikerült beilleszkednem s ez nem az én világom: kevés a valószinűsége, hogy ezek között az emberek között fogom leélni az életemet hátralevő részét. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy visszatérek gyökereimhez és beállok muglinak? de korántsem biztos, hogy nem dob ki magából a társadalom, igy kénytelen voltam letenni a vizsgákat legalább egynémely tantárgyból, afféle biztonsági megoldásként. Legalábbis akkor még igy gondoltam? azóta pedig már több dolog is történt, voltam már fent is és lent is. És annak ellenére, hogy perpillanat az utóbbi szituáció áll fenn, egyre inkább úgy látom, hogy megmaradok magamnak és sodródok az élettel. Sokáig tartott, de végül itt is barátokra leltem? és nehéz kimondani, de az idők folyamán az otthoniakat elvesztettem, hiszen a hatalmas távolság és az egymástól távol töltött idő? na meg az elkerülhetetlen titkolózás? tönkretette azokat a kapcsolatokat. Nem róhatom fel azoknak, akik hátat forditottak nekem, hiszen nem egyből tették, hanem hosszú idő után alakult igy? de a lényegen nem változtat: már lehetetlen visszakapnom azt az életemet, amit a mágia elvett tőlem.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben elhagytam a kastélyt és egyik kedvenc magányzónám, a temető mellett megbúvó udvar felé vettem az irányt. A nyughely nyomasztó közelsége ellenére ? vagy talán éppen azért? - egy hangulatos kis liget húzódott meg itt néhány paddal és többnyire üresen, emberek nélkül: tökéletes törzshely egy olyan ember számára, amilyen én vagyok. Csak én és a gondolataim, elmaradhatatlan társammal, a cigarettával? ez a trió, ami néha kiegészült egy-egy üveg whisky társaságával? megadta az alaphangot a borongósabb napokon és éjszakán. Ha valami nyomta a lelkem, többnyire ide jöttem ki és győztem le magamban? szóval nem meglepő, hogy mostanában rengeteget vagyok itt.
Az udvarba kiérvén ledobtam magam az első elém kerülő padra, rágyújtottam egy szál cigire s tekintetem az árnyékos fák közé szegeztem? de a gondolataim messze jártak, valahol egészen máshol.

Messziről láttam már Greget, de tudomást sem akartam venni róla, akkor talán elmegy és hagy engem továbbra is egyedül üldögélni a gondolataimmal, néha az is kell. Na jó, leginkább nem volt kedvem folytatni vele a veszekedéseket, amik mostanában egyre gyakrabban fordultak elő. Nem, nem hosszú viták voltak, hanem csak beszólogatásak, de egyetlen porcikám sem vágyott most erre. Nem voltam az a fajta, aki meghátrál a gondok elől és különben is két hete, hogy az a bizonyos veszekedés lezajlott, azóta folyamatosan járunk órákra, és ha már osztálytársak vagyunk, sajnos nem kerülhetjük el a találkozásokat. Pedig néha milyen jó lenne?
Ez volt, azaz ok, ami miatt valójában szemmel láthatóan kevesebb időt töltöttem a Klubhelységben, mint régen. Jó, bevallom, ha lehetőségem van rá, akkor nem keresem a bajt, vagy nem is ez a legjobb megfogalmazás, hanem inkább nem keresem olyan emberek társaságát, ahol konfliktus adódhatna.
Gregtől nem tartottam, hisz az iskolaterületén, meg belegondolva akárhol máshol, mindenkinek ugyanolyan joga van tartózkodnia, az meg, hogy köztünk nem minden stimmel, az a mi dolgunk. Azt el kell tudnunk intézni, a gond csak az, hogy ezt már csak úgy lehet, ha nem szólunk a másikhoz, mert a legapróbb apróságból is hatalmas vita keveredhet köztünk. Mindez, mert Mirol vagyok.
Rám köszönt.
Na, ettől féltem. Nem akartam egy újabb estémet elrontani azzal, hogy végig kell hallgatnom, hogy mekkora egy aljadék vagyok. Tudtam, hogy kötözködni akar és ebben biztos voltam, hisz mostanában nem csinált mást, de nem csak a múltkori kifakadásom óta volt elmérgesedve köztünk a viszony, hanem mióta megcsókolt én pedig elutasítottam. Greg elkönyvelt és nem tudtam ellene tenni semmit, kitalált magának mindenféle indokot és egy áruló lettem, elítélt úgy, hogy fogalma sincs semmiről. De nem is Greg viselkedése fájt a legjobban, hanem Maryé, évek óta barátok voltunk, azt hittem ismer, hogy bármi lesz mellettem áll, hisz a barátok a bajban mutatkoznak meg, de nem. Ő is ugyanúgy eltaszított.
Meglepett a kérdése. Helyzet? Érdeklődik? Mi a fene? Vagy csak megint szemétkedni akar? Lehet kezdtem kicsit paranoiássá válni, de meg volt az oka. Nem igazán kaptam mostanában egyetlen jó szót sem az állítólagos barátaimtól, akik természetesen jobban ismernek, mint én saját magamat. Utáltam ezt a hülye szöveget, mert például Damien és Greg volt az, akiknek a legkevesebb joguk lehetett volna bárminek is elhordaniuk engem, mert egy féléve, ha jóban voltunk. De előtte? Előtte beszéltünk többet, a szokásos iskolai teendőknél? Nem. De ők igazán tudják ki is volt és ki is az a Vikitria.
- Semmi. ? válaszoltam, mert hiába az érdeklődés nem tudtam elfelejteni hogyan is bántak és bánnak velem, de azért az udvariasság kedvéért visszakérdeztem ? Veled?
Igazán bőbeszédű voltam, de mondtam volna el neki, hogy elárultam Draconak a DS-t? Vagy egyáltalán, hogy Dracoval járok és azért hagytam akkor este ott? Nem pedig azért, amiért ő gondolta, mert, hogy nem elég tiszta a vére. Nem.

Hét óra múlt, az ég valószínűleg akárcsak a nagyterem mennyezetén, a szabadban is úgy néz ki, mint a világ legmogorvább tejszínhabos áfonyafagylaltja némi szomorú citromsziruppal. Persze, ennél érzékletesebben és valamivel kevésbé szalonképesen is megfogalmazhatná, hova menjen az ég az összes cafrangos szélű, híg bárányfelhőcskéjével meg azzal a tökéletes életkedvetlenséget ébresztő, szürkéskék árnyalatával együtt. Fázósan megdörzsöli a karját – úgy tűnik, az unokabátyja gyerekszobájából, ahol ő elnyomott haszonélvezőként volt jelen, kimaradt az alkalomhoz illő, hőmérsékletnek megfelelő öltözködés szakértelme. A kíméletlen reggel ugyanis azonnal bemászik a rongyos farmere és a félig – vagy inkább még félig sem – begombolt, vékony inge alá, a nyirkos hűvösség pedig a bőrébe harap. Valószínűleg élvezettel. Megreszket, begombol még kettőt ingerülten és haszontalanul, megkíséreli hátrasöpörni az arcából a fésületlenül meredező haját, aztán rásziszeg egy hanyag szitkot a világmindenségre, és újra az ölében gyűrődő, mágiatörténeti lexikonnal alátámasztott pergamentekercs fölé görnyed. Mellette a padon egy csésze kávé eregeti hányingerkeltően élénk, koncentrált páráit.
A sápadt, szórt fénynek köszönhetően persze alig lát valamit ebben az udvarnak csúfolt virágcserépben. A fák ágainak csipkézett, csontos árnyékai megülnek a pergamenjén, némi távolságtartással viseltetve a néhány mondatnyi elegáns macskakaparás iránt. Megkereste a legfélreesőbb – és legkellemetlenebb – helyszínt a feladathoz, de egyszerűen képtelen koncentrálni. A fülében csikorog az erőszakos, hajnali madárdal, a legkevésbé sem képes együttérezni a hímekkel, mert miért éppen most kell a tojók tudtára adni, hogy családalapítás van, bébi; még a kelés, ébredezés távoli zajait is hallani véli, és egyre inkább testet ölt benne a jóslat, hogy még pár másodperc ezen az elátkozott helyen, és sikoltani fog a tébolytól. Neurotikus kényszerrel nyúl a csészéje után, iszik, törölgeti az állán leguruló cseppeket, és álmosan összehúzott, barátságtalan tekintettel méri végig újra a környezetét. Nincs ebben a hajnali pillanatban semmi hangulatos. Legfeljebb a meghalás felemelő hangulata itatja át, miközben a többi koránkelő idióta még összeragadt zombitekintettel asszimilálja a zabkását meg a zoknit odabenn. Persze, ő meg aludni szokott még ilyenkor, mi több, néhány hete rendszeresen ezidőtájt talált vissza a saját ágyába egy-egy levetett, magyalvörös harisnya mellől. Lehetetlenség aludni a sötétben, gnómság. Hajnalban nem szokása rémeket álmodni, legfeljebb ronda nőkkel, akik azt ismételgetik, hogy el fog késni az óráiról – ilyenkor ébred arra, hogy nőről szó sincs, ez a kőkemény valóság, és valami szomorú alak azok közül a szobatársai közül, akiknek hat év után sem képes előidézni a nevét.
És igen, már megint álmodozik. Ez lenne az a nagy látens hugrabugosság benne? Mindenesetre határozottan beáldozná egyheti nyugodt alvását (igen, azt az öt és fél percet), ha ezt a maradék – pislogás a távoli óratorony felé – negyvenkét percet és az utána következő mágiatörténet órát puszta álommá nyilvánítanák odafenn. Rémálommá.

A szeme hajnali 6 órakor felpattant, mint egész életében minden egyes normális nap reggelén, mióta csak az eszét tudja. Persze kezdetben a szigorú nagymama ébresztő-hadjárata miatt, később azonban annyira hozzászokott, hogy magától is mindig felébred 6-kor. Tegyük hozzá, soha nem volt éjszakázós típus, így nem is tért el ettől sohasem, nem borította fel a bioritmusát. Az élete rendjéhez ez is hozzátartozik.
Azonban ma reggel nem sok kedve volt felkelni. Vagy reggelizni menni. Vagy élni.
Ma ugyanis az ötödikesek órarendjében az SVK is szerepel. Dupla SVK. Kész rémálom.
Már az öltözködés is olyan nyögvenyelősen ment - alig tudta eldönteni, hogy térdzokni helyett harisnyát vegyen-e, a pulóver alá kell-e a mellény, és egyáltalán, hol van a cipője - és még a szobatársai is zaklatták azzal, hogy nézze át a dolgozatukat átváltoztatástanra. Olyan mogorván közölte velük, hogy nem szándékozik megtenni, hogy a lányok sértődötten csapták rá az ajtót különböző nem éppen kedves jelzők kíséretében.
A Nagyteremben nem töltött sok időt, csak felkapott három pirítóst, szalvétába csomagolta, és már szaladt is ki az udvarra, hogy egy eldugott sarokban gyakoroljon óra előtt. Útközben elmajszolt egyet, és most, alig 7 óra után az udvar bejáratánál ácsorog, tekintetével a legmegfelelőbb helyet keresve.
Fázósan húzza összébb magán a szinte mindenét takaró talárt, de a szél belekap, meglobogtatja az alját, és átsüvít a vékonyka, szürke harisnyán.
Lehet, hogy túl nagyok az igényeim, de egy szélvédett hely jól jönne...
Elindul, tesz pár lépést előre, közben bizonytalanul tekintget jobbra-balra.
Az egyik padon kávé gőzölög, mellette pedig egy túlságosan is ismerős, szőke hajú hugrabugos görnyed az irománya fölé.
Meglepetten pislog felé. Aztán elgondolkodva nézi pár pillanatig.
Eszébe jut legutóbbi találkozásuk, és próbál elvonatkoztatni az utána bekövetkezett fejfájásos sírástól. Azóta csak az jár Ophelia fejében, hogy mi a fene lehetett az oka annak, ahogyan viselkedett a fiúval. Egyrészt, hogy letámadta a KÖNYVTÁRBAN, másrészt, hogy egy olyan dolog miatt történt az egész, ami teljesen fiktív volt, és csak az ő túlságosan is élénk fantáziájában létezett.
Talán tetszik. Egy kicsit. Vagy mégsem. Az a tenyérbemászó, mézesmázos hang, aztán meg az erős karszorítás... De talán csak én emlékszem a hangjára úgy, hogy hízelkedő volt. Igen, most, hogy így belegondolok, akkor teljesen úgy éreztem, hogy azért kérdezett tőlem, mert tényleg érdekeltem. Így viszont még rosszabb a helyzet.
Elindul újra, gyorsítva a léptein, hogy ne kelljen beszélnie Ethannel. De megtorpan.
Lehet, hogy meg kéne mondanom neki, hogy... De mit is? Kezdjek el magyarázkodni? Na nem...
Megigazítja fekete táskáját a vállán, de úgy tele van tömve könyvekkel, hogy csoda, hogy nem szakad el, pedig még a tetejére is jutott két könyv. Ez a két szép, naaagy könyv pedig most döntött úgy, hogy a mélybe veti magát. Tehát Ophelia lábára.
- Áúúú - érkezik felőle a fojtott nyögés, majd nyöszörgés. És még a könnye is kicsordul.

Már inkább csak teljes gőzzel reszket, görcsösen markolja a lexikon szélét, fogja hozzá a pergament, hogy ne vigye el a szél. Az agya üres, a fogaskerekek valószínűleg egymáshoz ragadtak a hidegtől, és töredeznek a fogaik; már abban se biztos, hogy jól írta le az esszé címét meg azt a két sort, ami megvan a bevezetésből. Lassan még tényleg elkezd görcsölni, és újra úgy érzi magát, mint egy komoly iskolai halálfélelmekkel küszködő elsős (már nem emlékszik rá, de állítólag neki is volt egy olyan korszaka, amikor meg akart felelni a tanárainak ugyanúgy, mint a diáktársainak, a jelek szerint hiába volt ez a korszak, ha volt). Miért olyan nagy kérés, hogy békén hagyják? Nem akar ő mágiatörténet professzor lenni. Még csak diplomás varázsló sem, minek, mi a francnak.
De ha kitennék, akkor Edward levenné róla a kezét, és az azt jelentené, hogy mehetne, amerre lát, pénz, tető, minden nélkül. Birminghambe biztos, hogy nem menne vissza. Hát, nem nehéz eldönteni, hogy mi a jobb, az utca, bűnözés, lecsúszás, éhhalál vagy Westminster, meleg, jó kaja, mérsékelten kielégítő zsebpénz, kényelem, esztétika, uszodaméretű fürdőszoba, saját. Mint egy kétszemélyes hotel. Nem otthon, akkor sem otthon, ha a szobája nagyobb, mint a rokonainak a fél lakása, és akkor sem, ha az ő cuccaival van tele, és kedvére csinál rendetlenséget meg koszt, de azért arra, hogy évente háromszor pár hétig ott aludjon, a tökéletesnél is tökéletesebb. Majd egyszer arra is rájön, hogy mivel kevesebb ez, mint az otthon. Majd ha lesz saját lakása, és felderíti a fogalom értelmét. Ehhez viszont pénz kell. Honnan lesz neki valaha is pénze?
Nem, nem teheti meg, hogy eldobja ezt az átkozott tekercset, és hagyja a francba az egészet, elmegy füvet szívni az első órája előtt, hogy valami jó is legyen ebben a napban. Nem. Muszáj felmutatnia végre valamit, és akkor talán leakadnak róla. Mi is volt a téma? Mély lélegzetet vesz, megerőlteti magát, és leír még két mondatot. Akkor is megcsinálja. Elvégre nem olyan agyatlan pöcs, mint azt hiszik róla. Esetleg átvezethetné a témát valami másba, valamibe, amiről tényleg tud írni, amiből kicseng, hogy érdekli. Persze, nem ártana, ha lenne ilyen téma nem csak a mágiatörténeten belül, de úgy általában is létezne. Meg ha látná ezt a témakört nemcsak abban a szűk sarlónyi vázlatban, amit szerzett hozzá, hanem mélységeiben.. Francba.
Francba, francba, francba.
Annyira kétségbeesetten próbál koncentrálni a dolgozatra, hogy mindent felerősítve hall maga körül. Talán még a korhadt pad fájában dorbézoló szúkat is. A madarakat, a szél süvítését, a fák hajladozását, a fű sziszegését, egy puha puffanást meg azt a fojtott nyögést.. Önkéntelenül pillant fel, aztán már szándékkal keresi a hang forrását: azzal a szándékkal, hogy elküldje az avas szakállú Merlin mantikórnyállal fröcskölt, cafrangos valagába –  vagy valami hasonló helyre –, amiért zavarni meri az ő hajnali elmélkedését. És már megint, az ő eszméletlen szerencséje, ki jár éppen ebben a szent pillanatban itt, azon az udvaron, aminek az évi átlag látogatottsága másfél ember? Ophelia. Nem, a legkisebb kedvet sem érzi magában ahhoz, hogy azt bizonygassa, nem akar senkit megerőszakolni, mert mostmár igazán unja, hogy csak azért, mert az ágya nagyobb forgalmat bonyolít, mint londoni tőzsde, mindenki azt hiszi, hogy bárkire rámászik, ha olyanja van – hát nem, mert akkor már egy ideje durrfarkú szurcsókokkal dömöckölne, mert azok is sokkal kevésbé szeszélyesek, mint egyes homo sapiens sapiens nőstények. Nem, ezt az erkölcsi bizonyítványának védésére kínálkozó remek alkalmat most kihagyná, köszöni szépen.
Infantilis és behódoló lenne tőle ellenben, ha most úgy tenne, mintha nem látta volna Opheliát, csak mert semmi kedve nincs hozzá. Nem csak hozzá, hanem az emberek többségéhez (akikhez meg mégis, azokat a világért se csesztetné a maga nevetséges problémáival), de ezt mégsem szabad Ophelián kitombolnia. Túl törékeny, túl sebezhető hozzá. Igen, még akkor is így véli, ha a múltkoriak után nem mondhatná, hogy rajong érte. De ettől függetlenül nem akarja bántani sem, csak azért, mert ő most épp rossz hangulatban van, őt nem. Túl könnyen bántaná meg, és a legkevésbé sem okozna örömet számára, ha sírni látná. Egy porcelánbabának kijár ennyi figyelem. Ingerülten kocogtatja a mugli golyóstollával a pergament.
- Jó reggelt, Ophelia – közli végül semlegesnek is felfogható hangnemben, és végérvényesen rámered a pergamenjére. Nem mintha tudna koncentrálni, amíg nem hallja, hogy a lány már nem itt lebzsel, de legalább a látszat megvan.

Olyan gyorsan kapja fel a két könyvet, amilyen gyorsan csak tudja. Nem teszi őket vissza a táskájára, a biztonság kedvéért inkább baljával magához szorítja mindkettőt. Egy pillanatra a táskája szíját is elengedi, hogy az előredőlés miatt elszabadult egyik hosszú tincsét visszaterelje a füle mögé.
Arra számít, hogy Ethannek első dolga lesz őt elküldeni jó messzire. Már szorítja is össze a száját, hadd jöjjön a szitokáradat, ő meg hadd meneküljön el, de nem, semmi ilyesmi nem történik. Csak egy távolságtartó "jó reggelt, Opheliá"-t kap.
Megrökönyödve néz a fiúra, ajkai engednek a szorításból, sőt, még ki is nyílnak kissé. Hát igen, nem erre számított a szókimondó Wilde fiútól.
Úgy csinál, mintha semmi sem történt volna.
Hirtelen nem is tudja, hogyan reagáljon. Nem érzi a hideg szelet, pedig egy-egy fuvallat többször is belekap a talárjába és a hajába. Beharapja alsó ajkát, és lepillant a könyveire, mintha azokból meríthetne bármilyen ihletet. Máskor talán, de ebben a helyzetben aligha.
Akkor is egészen kedves volt, és most is úgy beszél vele, mint egy emberrel, pedig megtehetné, hogy keresztülnéz rajta, vagy rákiabál. Fogalma sincs, mit gondolhat róla ez a fiú. És arról sincs fogalma, ő mit gondoljon róla. Továbbra sem tud kiigazodni rajta, ez biztos.
Elnézi pár pillanatig, mikor a másik már nem figyel rá. Furcsa mód szeretetreméltónak találja a kócos üstököt, az alatta rejtőző okos szempárral együtt. Az utóbbi napokban összegyűjtött pár pletykát, de valahogy úgy érzi, hamis a kép, ami a roxforti átlagban él róla. Akkor máshogy viselkedett volna a könyvtárban is. Talán... Az egész emberismerete tele van talánokkal, mert csak könyvek szereplőihez tudja hasonlítani az embereket, pedig fordítva lenne jó, vagy egyáltalán normális.
Végül aztán kifejezetten kedvesnek szánt, halk althangon válaszol a köszönésre.
- Jó reggelt neked is. – mielőtt azonban újra megszólalna, tétovázik kicsit, keresi a megfelelő szavakat. - Nem akarlak zavarni, csak gyakorolni jöttem ide.
De talán ezt se kellett volna mondania. Vagy nem így. Olyan, mintha bocsánatot kérne a létezéséért. Bár, részben ez is benne van. Ha jobban belegondol, az egész lénye, megjelenése azt sugallja: "Ne bánts!". Mitől fél ennyire? Csalódásoktól? Konfliktusoktól? Erre elég egyszerű a válasz: igen. Hiszen Anya, aki "annyira szeret engem", még ő is becsapott... - gondolja keserűen. Évekkel ezelőtt történt az egész szerencsétlen családfelbomlás, mégis, még most is előfordul, hogy egy-egy találkozásuk után rémálmok kínozzák. Most nem kellene elmenekülnie a fiú elől. Vagy mégis...
El is indul, tesz pár távolodó lépést, de aztán hirtelen sarkon fordul és hadarva szólal meg.
- Ethan, ne haragudj a múltkor történtek miatt. Csak... Megijedtem, azt hiszem.
Mikor már kimondta, akkor jut eszébe, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ennyire belemélyednie a témába. Gondolatban fejbe csapja magát. Mióta ilyen meggondolatlan...?

Kénytelen újra felpillantani, és ahogy nézi Ophelia törékeny, széltől fodrozódó fekete talárba bújtatott alakját, szerencsétlenül, mozdulatlanul is védekezésre beállítva, még jobban sajnálja. És ez ingerültté teszi. A látványát sem tudja elviselni valakinek, akit szánnia kell. Lehet, hogy nem indul a Legbűbájosabb Mosoly választáson, és nem harcol aktívan a világbékéért, hogy a kedvessége önmagában nem létezik, a pofázása meg rendszerint sértő, és magasról tesz rá, hogy az, akinek nem tetszik, ne hallgassa, néha-néha meg csak úgy beleköt a szembejövő emberbe, de.. azért nem érzi magát neurotikusnak, és határozottan nem gyönyörködteti mások szenvedése (na jó, azoknak, akiknek köszönhet néhány orrsövény-ferdülést.. de nem, azoké se két másodpercnél tovább). Akkor valószínűleg többet foglalkozott volna az elmúlt hat évben sötét varázslatokkal, mint enyelgéssel. És mégis azt várja tőle, hogy ráordítson, hogy megint a komoly, sápadt, arisztokratikus arcába vágjon valami olyat, mint a múltkor?
Idegesíti a megrökönyödése. Idegesíti a hangja is, hogy olyan halk, és még azzal is bocsánatot kér, hogy visszaköszön, talán az egész létéért, amiért megszületett, és ennek következtében pont erre kellett sétálnia ma reggel, hogy az ő útját keresztezze. És idegesíti az is, hogy nem néz rá, hogy azzal a meleg, lágy és védtelen pillantásával a könyveit bámulja, mintha zavarban kellene lennie előtte. Már miért kellene? Hát hol van megtiltva neki, hogy a roxforti pletykákból építse fel az emberekről alkotott véleményét? Szíve joga. Ő meg, ha már hagyja, hogy fröcsköljék rá a nyálat, viselje méltósággal azt is, hogy mindenféle, elsőre emberinek tűnő alak is ez alapján ítéli meg. Ingerülten szuszog.
- Nem, Ophelia, a legkevésbé sem zavarsz, egészen nyugodtan válassz ki magadnak egy szimpatikus földdarabot – nagylelkű, bár valójában nagyon is bosszús, széles mozdulattal széttárja a karját, végigmutat az udvar szabad részein –, van itt hely bőven. Gyakorolj, vagy amit akarsz.
Igen, már csak azért is ezt mondja, amire a legkevésbé sem vágyik, ráadásul meggyőzően, ingerültsége alig-alig bújik ki a normális modorba erőltetett szavak mögül – elképzelhetetlen megerőltetés számára, aki mindig mindent kimond –, és mintegy végszóra, le is görnyed újra a maga házi dolgozatnak csúfolt pergamenje fölé, pedig mostmár biztos, hogy képtelen lesz megírni. Még fél óra. Lehetetlen. Tovább kocogtatja a tollával a pergamen alatt a lexikont – úgy tűnik, Virgile rossz hatással van rá. A lógásra és sunnyogásra kódolt agyával már azonnal hazugságokon töri a fejét, hogy tegnap meghalt a nagynénje, és képtelen volt a feladatra koncentrálni, amit egyébként már több órával ezelőtt feladtak, vagy hogy.. hogy.. Igazából mindegy, mit mond, a múltkori húzása – meg sok más egyéb – után valószínűleg akkor se fognak hinni neki, ha bemutatja a nagynénje halotti bizonyítványát. Aki nem mellesleg él és virul, és legalább ötven fontot hízott azóta, hogy őt nem kellett látnia. Ki mondta, hogy nincs pozitív hatással az emberekre..?
És nem, nem elég, hogy dolgozatot írni nem hagyják, már mentőötleteket sem hozhat össze nyugodtan. Az arcára most nyíltan kiül a bosszúság, ahogy újra felpillant Opheliára.
- Tudom, rettttttentően ijesztő vagyok, főleg, ha nem borotválkozom, látnál csak kelés után két perccel, egy quintaped hozzám képest bolyhos nyuszi.. – Megérzi, hogy a hangja túlságosan is éles, és visszavesz magából. Soha vissza nem térő engedmény, csak Opheliának. Elhúzza a száját, de a hangszíne lágyabb már egy kicsit. – A francba már, Ophelia. Egyébként nem haragszom. Most megnyugodott a lelked?

Hallja a neki szóló szavakat, látja a kézmozdulatot, de közben Ethan szemét figyeli. A szenvtelen tekintetet, ami látszólag azt üzeni: már úgyis mindegy, felőlem gyere. De meglátja benne a fel-felsejlő ingerültséget is, amitől gúnyos élt kap az engedély. És ez feldühíti és elgondolkodtatja ismét, és nem mer megmozdulni, csak merev arccal áll.
És nem mer megszólalni sem, egy ideig csak a jobb kezében lévő pirítósokat nézegeti, melyek a nagyteremben tett látogatása óta már réges-rég kihűltek. Érzi a vékony réteg szalvétán át az érdes, kemény felületet, és rádöbben, hogy már erről is az előtte ülő fiú jut eszébe. Aztán pedig furcsamód az, hogy neki nem szokása feladni semmit sem. Azért is megfejti ezt a furcsa, ezerarcú szerzetet.
Kihúzza magát, és dacosan néz a hugrabugosra.
- Helyes.
De csak áll, nem mozdul. Próbálja eldönteni, mit mondjon. Hogy hogyan mondja meg, mit is érez tulajdonképpen. Vagy, hogy megmondja-e egyáltalán. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem kéne azon aggódnunk, mit osszunk meg a többi emberrel a gondolatainkból, mert mondjuk, hallanák őket...
Összerezzen az éles hangra, aztán az elhúzott száj láttán összevonja szemöldökét. Pár másodpercig mérlegel, míg végül dühösebben, mint kellene, és összehúzott szemekkel néz Ethanre.
- Nem attól ijedtem meg, amilyen vagy, vagy amilyennek mások gondolnak, hanem attól, hogy úgy beszéltél velem, ahogy másoknak nem szokásuk! Olyan volt, mintha komolyan gondoltad volna a kedvességet, és nem csak az érdek vezérelt volna. És hogy megnyugodott-e a lelkem? Hát nem! Mert fogalmam sincs, mi lesz a következő mondatot, nem tudom, mit várjak tőled, és hogy hogyan kéne egyáltalán reagálnom azokra a dolgokra, amiket mondasz… - Az utolsó mondat végére lehalkul a hangja, és mintha előbbi bosszússága hirtelen semmivé lenne, nyugodtan, apró mosollyal a szája szegletében folytatja. - De mindez csak akkor számít valamit, ha túléled a mágiatörténetet, igaz? Ha szeretnéd, szívesen segítek. Rajtam igazából már nem segít a gyakorlás.
Közben rájött ugyanis, hogy valószínűleg azért bújt el itt Ethan, hogy megírja azt a dolgozatot, ami miatt őt kereste múltkor a könyvtárban. Várakozás ül a nagy, barna szemekben, immár semmi más - se félelem, se tartózkodás.

Kopog tovább a tollával az alátámasztott pergamenen, hozzáfűz újabb két mondatot, csupa tehát, viszonylag, vagyis, hovatovább, ámde, netán és esetleg, lényegtelen, üres kötőszövetet, önkéntelenül, zsigerből is szemléletes megfogalmazással, de szánalmasan átlátszóan. Amit írt, még mindig nem szól semmiről. És valószínűleg nem is fog, de talán elég, ha megtölti ezt a tekercset puszta írással. Esetleg írhatna még nagyobb betűkkel. Utál lóbetűkkel írni. Próbálkozik. Kifogy a tolla. Eldobja. Ophelia pedig még mindig ott áll, merev, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul, mint valami acéltürelmű hüllő, és egy köteg pirítóst fog a kezében, azt nézi, mintha szövegkönyvet olvasna, és a saját mondatait keresné a morzsák és szalvétarostok között. Talán vár. Mégis mire? Hogy ráunjon a társaságára, és elküldje a fenébe? Ez még bekövetkezhet, ha így folytatja. Egyszerűen csak.. húzódjon be abba a sarokba, aztán gyakoroljon, amit akar, játsszon a zsebéből előhúzott csellón vagy támadja hátráltató átokkal a repkényt, neki aztán mindegy, csak hagyja békén, másszon ki a perifériás látásából, hogy befejezhesse ezt az átkozott dolgozatot. Hol van egy másik toll? Nem hozott magával, persze, hogy nem hozott. Francba. Szereznie kell egy másik tollat. Most mehet vissza a kastélyba. Értékes percveszteség.
Feláll a padról, érződik a mozgásán a sietség. A pergament összecsavarja, a lexikont nehézkesen a hóna alá vágja, és lemond a kávéjáról, valószínűleg úgyis kihűlt, a csészét takarítsa el utána más, ezzel most nincs ideje foglalkozni. Már lép is kettőt, Ophelia arcába pillant még. Fog válaszolni, vagy csak áll? Lót felesége. Hülye sóbálvány. Már fel is adta, álljon itt magában, ha tetszik neki ez a sötét, gazzal benőtt kis lyuk, már menne is, mikor végre megszólal. Felvonja a szemöldökét, nem érti a dühöt a hangjában. Sértő lett volna, amit mondott? Már nem is emlékszik rá igazán, mit mondott, mire válaszol, vagy mivel sértette meg. Egyébként is érthetetlen, amit mond. Elhúzza a száját, türelmetlen, ingerült a hangja.
- A kedvességet nehéz komolyan gondolni, Ophelia. A kedvesség egyszerűen csak valami, amit kívülre mutatsz, nem érzés, nem tartalom, csak forma. Csomagolás. Mint a hanghordozásod. Vagy egy ruhadarab. Szoktál gondolkodni azon, hogy komolyan gondolom-e, hogy a társaságodban farmert hordok? Nem gondolok én komolyan semmit. Egyszerűen csak emberien beszéltem hozzád, ahogy másokhoz is szoktam, és ez nem jelent semmit. Az lenne a normális, ha ezt tartanád természetesnek, nem azt, hogy mindenki átgázol rajtad, mert arra van a rövidebb út. Furcsán vagy összerakva.. de ez végül is nem az én dolgom.
Ezzel zárna. Aztán Ophelia megdöbbenti a szavaival. Miért ajánlja most fel, hogy segít? Ha segítene, valószínűleg öt perc alatt kész lehetnének. Idegesíti a hirtelen nyugodtsága, az a kiegyensúlyozott kis mosoly a szája sarkában. Talán csak beleképzeli a lekezelést. Most hirtelen érzi, amit még sosem, hogy mennyire méltóságán aluli ez az Ophelia-játék. Miért ne tudná megírni azt a dolgozatot egyedül? Elvégre van két szép keze meg egy százhúsz körüli IQ-hányadosa. Nem, nem kell a segítsége, még egy toll sem kell tőle. Egy fiatalabb diák, egy lány kellene megírja a dolgozatát? Röhejes az is, amit eddig művelt. Már a nyelve hegyén van a gyerekes válasz, hogy megírta már, nem aktuális – holott látszik rajta, hogy mit csinál itt hajnalok hajnalán a nagy, kialvatlan, karikás szemével meg a kócos ábrázatával.
- Kösz, nem kell – rázza meg végül a fejét, és kimért mosoly feszül a szájára. – Inkább ne várj tőlem semmit, mert nem érdemes. Légy jó, Ophelia.

Lép egyet hátra, mikor Ethan felpattan a padról, aztán csak bámul bele a szemébe. És hihetetlenül butának érzi magát.
Meglepett, szinte csalódott a pillantása, amit a fiúra vet, miután az kioktatta.
Hát tessék, most kiadta magából, ami motoszkált... vagy inkább kiabált benne, erre ismét úgy érzi, hiába az egész. Túl sokat vesztegetett már el a valóságból ahhoz, hogy meg tudja érteni.
A könyvekben annyira más minden. Miért ilyen átkozottul nehéz megérteni az embereket?
Csomagolás. Ennyi lenne a kedvesség? Pedig annyi mindent tud jelenti egy aprócska elejtett, de kedves szó is...
Vitatkozna a fiúval, mert egészen másként vélekedik erről a kérdésről, de a másiknak annyira mehetnékje van, hogy inkább nem kezdi el magyarázni, ő mit gondol. Pedig, ha például ő kedves, azt egyben komolyan is gondolja, mert ezzel mondjuk, örömet akar szerezni, vagy... áh, lehet, hogy tényleg butaság.
Tudja, ó, pontosan tudja, hogy azt kellene természetesnek vennie, ha normálisan szólnak hozzá. De erre képtelen, még most is, hiszen végül is azóta Ethan is csak bántotta. Persze azt ő idézte elő. Részben.
Na ezért utál emberekkel lenni. Amíg próbálja megfejteni őket, addig kinevetik, kigúnyolják, otthagyják.
Ezt a fiút ráadásul most csak zavarni tudja, látszólag még azzal is, hogy levegőt vesz.
Halkan sóhajt egyet. Már akkor látja a barna szemekben, hogy vissza fogja utasítani, mikor a hugrabugos arca még csak döbbenetet tükröz. Majdhogynem törvényszerű a kimért mosoly, a hideg tekintet, amely ez után következik.
És mégis, sajnálja kicsit, hogy nem segíthet. Egyrészt a mágiatörténettel bármikor sokkal szívesebben foglalkozik, mint az átkok gyakorlásával, másrészt pedig Ethan miatt. Mert mi lesz most vele? Ennyi idő alatt nem fogja tudni rendesen befejezni a dolgozatát.
Még lelkiismeret furdalása is támad ettől a gondolattól, mert végeredményben ő tehet arról, hogy most ilyen ellenséges vele ez a hatodikos, és nem akarja, hogy segítsen. De azt azért nem tenné meg, hogy még egyszer felajánlja.
Végül megvonja kissé a vállát. Ha nem, hát nem.
- Ahogy gondolod. Sok szerencsét. - válaszolja mintegy búcsúzóul. És nem, még ebben a két mondatban sincs semmi lenézés a részéről (pedig milyen jól esett volna most, ha gúnyosan vetette volna oda a fiúnak), egyszerűen csak elfogadja a helyzetet. Hangja valahogy együttérzően cseng, és sokkal határozottabban, mint amilyennek érzi magát.
Hirtelen feltámad a szél, végigsöpör a kis udvaron. A hajába is belekap, és néhány tincset az arcába sodor.
Elfordul, és el is indul valamerre, de maga sem tudja, hová is menjen, vagy inkább rohanjon hirtelen. Pár lépés után megtorpan, behunyja a szemét, és engedi, hogy a szél az arcába vágva kikergesse a fejéből az összes gondolatot.
Sokszor úgy érzi, az apján kívül a szél az egyetlen, amihez menekülhet. Itt, a Roxfortban pedig csak a szél maradt neki.

Idegesíti, hogy hátralép. Kedve volna visszatolni oda, ahol állt. Esetleg a fejére borítani egy üvegburát, hangszigeteltet, belülről átlátszatlant – a körülötte suhanó világot úgyse fogja fel, nem érti meg, akkor meg minek a látvány –, hogy végre ne másszon úgy utána, mint egy csökönyös kiskacsa az aligátor után, amiről azt hiszi, hogy az édes mamája, csak mert azt látta meg először az összeragadt, pihés pillájú újszülöttszemével. Mégis mit akar tőle? Megváltani? Ezzel az átkozott dolgozattal? Mintha nem lenne oly mindegy. A nevével feliratozott skatulyán egy jobban sikerült esszé még nem firkálja át a ’semmirekellő’ címkét. És érdekli őt ez? Belehazudik a saját fejébe, és lenyeli a gépies jellemtelenséget. Nem ez fog gerincet tölteni a hátába.
Már menne, szaladna tovább, szökne, el az élhetetlen csitri elől, de megint megállítja ez a valóságba nem illő altruizmus a hangjában. És megtorpan. Önkéntelen mozdulattal, sután – ő? sután? mikor? hanyag eleganciával, talán – szorítja az oldalához a lexikont a belegyűrt pergamennel. Felhorzsolja azt a vastag bőrt a képén a sebzett, fásult pillantás. Megfeszíti a száját, undok szavak után kutat, hogy visszataszítóan aljas megjegyzést tegyen a hajára, a viselkedésére, a magánéletére, amiről semmit nem tud, a szociális interakcióira, mert az igazán övön aluli volna, vagy bármire, akár a pirítósokra a kezében, az elesett sóhajára, csak megszabaduljon végre tőle. A gyengédségétől, a kedvességétől, ami mögött igenis van valami minden hitvallása ellenére, és amivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Hol érdekli őt ez a mogorva, pirítósokat fogdosó, anyátlan könyvtárszűz? Tesz rá, mije fáj!
Együttérzés. Mégis miért kap együttérzést, mert túl idióta ahhoz, hogy befogja a száját egyszer az életben, mikor felszólítják, és ne hangolja maga ellen csak úgy heccből a tanárait az utolsó évre, és ahhoz is elég hülye, hogy még egy közepes nehézségű esszét se bírjon megírni? Ezért együttérzés jár? Persze.. Ophelia ezt honnan tudná. Ő valószínűleg elképzelte valamilyennek, ahogy szép, fényes lovagi páncélban léptet előre, sisakján hófehér darutoll, kezében kard, vagy mifene, és hősiesen felveszi a harcot bárkivel, aki teljesen ok nélkül beleköt az ő gáncs nélküli személybe.. Még így sem képes látni? Belemart múltkor, és még mindig az ábrándjai közt él? Még az hiányozna, hogy bele is habarodjon, akkor aztán teljes volna a kép.. Buta fruska. Nem.. inkább csak.. olyan védtelen, kiszakítva az elefántcsont tornyából. Mintha most találkozna először emberekkel, akik nem kétdimenziós, kartonból kivágott babák, a hasukban kazettával és tartós elemmel, hanem két lábon járó, lélegző problémahalmazok. A fogai között préseli ki a levegőt. Hol rontották így el ezt a pofit? Hol? És őneki mikor mosták át az agyát?
Melaszos vaníliapudingnak érzi magát ugyanis, abból is a híg és ízetlen fajtának, ahogy ott áll, szerencsétlenül.. azaz nem, jó kiállású, nemes tétovasággal (értsd: a wilde-i szerencsétlenül állás hű megfogalmazása), és arra próbálja rávenni magát, hogy odamondjon valami ocsmányat, amit szokott, ha már végképp nem tudja obszcén tréfákká gyalázni a mosolytalan helyzeteket, mintegy végső megoldásként. Még mindig a határozottnak szánt, és annyira reménytelenül puha, alt hangot emészti, a kedves szavakat, a saját művét, az elmaszatolódott rossz érzést a finom vonások árnyékos oldalán. Nem megy. Lenyeli a sóhaját a gerinctelensége mellé, és megadja a kétszáztíz-nullát a levegőzésnek mágiatörténet helyett. Megmoccan a keze, magától értetődően nyújtaná ki, hogy végigsimítson Ophelia szabad karján. Hülye mechanizmus. Még mindig nem tudja, mit kellene kezdeni az elkenődött lányokkal. Berögzült megoldás levágni egy darabot a saját húsából, színes papírba csomagolni, és szétosztani.. és ő, a legéhesebb etet másokat magával. Ha már csak ez van. Ő lenne az Üdvhadsereg helyi kirendeltsége? Vagy ez a kurvulás egyedi vállfaja? Ha-ha, mi ő, felszíni fájdalomcsillapító? És még ő mondja, hogy mások a szociálisan gyengék.. Még szerencse, hogy az Ophelia iránti berögzülések erősebbek, mint az általános lánykezelő algoritmus. Ophelia nem lány. Illetve.. biztos lány.. de izé.. Nem úgy. Szóval csak semmi tapi. Keresi a szavakat, és hülyén károg a hangja, hallhatóan elszívott ma hajnalban már legalább egy fél doboz cigit. Ha nem egy egészet.
- Izé.. bocs, Ophelia. Nem akartalak megbántani. Pöcs vagyok ma reggel.
Meg tegnap is az volt, közli a kivehetős gerince diszkréten, majd a wilde-i pofátlansággal hozzáfűzi, hogy az átlagoshoz képest azért nem veszedelmesen. Attól, hogy hirtelen a tökei is kivehetőssé váltak, és érzelmes grófkisasszonyt játszik megpuhulva Opheliának, még nem kell levetkőznie az összes méltóságát, ami eleve fogyóeszköz. És nem, azért sem gombolja be az ingét. Pedig kezdi hülyén érezni magát Ophelia előtt, ilyen zilált, látványosan érzelmi hímringyós állapotban, ami nem jellemző rá, főleg, hogy rendszerint minél kevesebb ruha van rajta, annál nagyobb az arca. Lehet, hogy ezek a wilde-i törvényszerűségek ott fekszenek tömegsírban a gyorsan, ám fájdalmasan kiszenvedett esszékezdeménye alatt. Lehet.

Az arcába fújó szélre koncentrál, így próbálja elaltatni az ébredező fejfájást.
Fejfájás. Megint. Hát most nagyon nem hiányzik neki.
Azt tudja, mi a baj saját magával, hiszen ismeri, megszokta már a helyzetét, még ha nem is igazán szereti, hogy ilyen. Sebastian arcán is látszott legutóbb, hogy meglepődött, mikor kiderült, mégsem olyan, mint amilyennek elsőre gondolta őt a fiú. És nem, határozottan nem szereti az érzést, hogy a legtöbben arrogáns tudorkának tartják. Legalábbis mostmár nem szereti. Eddig szinte észre sem vette maga körül az embereket, a véleményük meg aztán a legkevésbé sem tudta érdekelni őt, de a világnézete kezd megváltozni. Talán nem is csak kezd.
De Ethant egyáltalán nem ismeri, fogalma sincs róla, mi játszódhatott le a fejében. Ahogy most visszagondol azokra az alkalmakra, mikor beszéltek, végeredményben mindig kedves volt vele a fiú. Persze, szívességet kért, furcsa is lett volna, ha nem lett volna az... De legutóbb akkor is más volt. Vagy éppen ő volt más? Áh, ki tudja ezt már megmondani?
Lenéz a kezében lévő pirítósokra, és már az egyszerű kenyérdarabok láttán is keserűség tölti el. Még ezek a kétszersültek sincsenek egyedül, ketten vannak, párban, csak ő ennyire magányos. Úgy tűnik, kénytelen lesz újra valamelyik könyvébe menekülni, hogy a karakterek és a velük történő események megvigasztalják, felvidítsák őt is.
Sírhatnékja támad erre a gondolatra.
Már szinte érzi a gyűlő könnycseppeket a szeme sarkában, és utálja magát, amiért pont most kell sírnia, mikor meghallja Ethan rekedtes hangját. Hitetlenkedve fordul vissza felé. Szemeiben ott ülnek a könnyek, amiknek nem volt idejük utat találni az arcára.
- Te-tessék? Óh...
Teljesen megdöbben attól, hogy Ethan mégsem ment el. És ő is tanácstalanul áll pár rémesen hosszú pillanatig a fiú előtt, mikor végre eszébe jut kitörölni a szeméből a könnyeket. Gyors mozdulattal törli le őket, aztán úgy áll, olyan arckifejezéssel, mintha soha nem is lettek volna ott - csak a nedvesség a szeme körül emlékeztet rájuk.
- Semmi baj, megértem. - teszi hozzá gyorsan. Hiszen tényleg megérti, tényleg nem bánja.
Annyira jól esik most ez, hogy Ethan tényleg nem hagyta itt. Annyira szüksége volt most rá, hogy valaki ne hagyja őt magára. Beharapja az alsó ajkát, amely még így is megremeg kissé, de sikerül visszafojtania a sírást.
- Köszönöm. - mondja ki végül halkan.
Úgy érzi, tartozik ezzel a fiúnak, hiszen el is mehetett volna. Valahol mélyen érzi, hogy nem pusztán az volt az oka a maradásának, hogy elkészüljön a dolgozata. Látja rajta, mennyire büszke, épp ezért értékeli nagyra azt, hogy képes volt bocsánatot kérni.
Még mindig zavartan toporog egy helyben, már zsibbad az a vékony karja a súlyos könyvek miatt.
- Nos... akkor...
Szinte fél kimondani a szavakat, fél attól, hogy valami olyan csúszik ki ismét a száján, aminek nem lenne szabad. És jelen pillanatban jobban el van foglalva ezzel, semmint Ethan öltözékét figyelné. Agya most nem regisztrál semmi ilyesmit, csak saját zavarát, a langyos, félig öntudatlan, de számára melengető hálaféleséget a szíve tájékán, és a csokoládészín íriszeket, amik megtörnek, átalakítanak, formálnak benne valamit, aminek most még nem tudna nevet adni.

Pillantása hű jeleként annak, mennyire idétlenül érzi magát, leír egy kört a zárt, sötét udvaron, mintha nem nézte volna még eleget ugyanezt a díszletet. Mégis, mikor néhány másodperc után újra Opheliára emeli a tekintetét, és azzal a tévedhetetlen érzékkel elkapja a szeme sarkában a nedves fényt, összeszorul a torka valami ritkán érzett, talán éppen ezért olyan intenzív érzéstől. Bűntudat. Mint aki leszokott, és két hónap után újra rágyújt, ég a torka, és sikoltva tiltakozik a tüdeje a méreg ellen. De nem két hónapról van szó, sokkal többről, egyébként pedig mindenki megérdemli, az élettapasztalatot még meg is köszönheti. De most.. most, hogy valami jelentéktelen dologgal megbántotta Opheliát, annyira meg, hogy ott az a sebzett csillogás, úgy érzi magát, mint valami gyilkos. Aztán legyűri magában az érthetetlen érzést, erővel, haraggal, felháborodással. Miért sír, azért, mert azt mondta neki, a kedvesség legfeljebb formai eszköz? Vagy mert visszautasította a segítségét (picsába, a dolgozat, azt már el is felejtette)? Vagy azért, mert így akarta itt hagyni? Hát nem szánta ő olyan keménynek a szavait, az ég szerelmére.. Az rendben van, nem volt a modora bársonyosan simogató, de annyira nem bántó, hogy könnyeket fakasszon bárki szeméből. Főleg, ha azok a szemek a legközelebbi holdnál közelebbre nem látnak.
Máris szeretné visszavonni a meglágyulását, ami igaz, alig öltött elfogadható szóbeli alakot, mégis túl sok volt, nem megérdemelt. De ahogy Ophelia felé fordítja az arcát, és a szemében ott szikráznak vádlón azok a rohadt könnyek, nem mond semmit, és ő az, aki elpillant. Talán, ha ott maradnak a pillája tövébe kapaszkodva, és nem gurulnak le az arcán, akkor tehet úgy, mintha nem látta volna őket. Világos. Ophelia nem sír, neki nem kell reagálnia. Isten valószínűleg mégis a nőknek drukkolhat, különben nem teremtett volna ilyen átkozott könnyeket a szemükbe. Ehhez képest mije van a srácoknak? Bicepsszel nem lehet könnyet törülni. Nem mintha akarna.. Nem, csak hagyja abba, most, ne kezdjen el sírni, mert akkor biztos, hogy itt hagyja, nem tud mit kezdeni egy síró Opheliával. Ez mondjuk kevés változást jelentene az eredeti Opheliával összehasonlítva.. de akkor se sírjon.
A pillantása szinte óvatosan tér vissza a halovány arcra. Legalább olyan kevésbé tetszik neki a megdöbbenés, mint az eddigi bizakodás. Ő utasította, hogy ne várjon tőle semmit, és mégis zavarja, hogy nem is várt. Persze, a logika mindenek felett, aki elköszön, az menjen el. Talán nem is a döbbenet zavarja, hanem.. a hála? Az, hogy mintha Ophelia jobban érezné magát attól, hogy ő nem ment el? Na ne. Mindjárt frászt kap. Ne merjen örülni neki. Félni se féljen tőle, ezt már leszögezte korábban, de.. Megköszöni, a francba, miért köszöni meg, mit köszön meg, nem köszönje meg. Mond valami mást is, de azt nem érti, nincs is értelme, talán elbúcsúzás, de ha búcsúzik, menjen, mert ő ezek után már nem mer elindulni, nehogy zokogni kezdjen a háta mögött. Megőrjíti ez az Ophelia, kész, megbomlott, vége, teste már csak egy üres, roncsolt hüvely. Erről a megállapításról most eszébe kéne jusson valami visszataszítóan trágár vicc. De nem jut. Egyszerűen csak néz ide, meg oda, a földre is, időnként Opheliára is, azon gondolkozik, hogy egy szál cigi sincs a zsebében, és hogy mondania kéne valamit, mielőtt még lesz belőlük egy ógörög szoborcsoport. Annyira nem hagyta el az agyát, hogy ne tudja, hogy ha a lányra vár, akkor itt állnak időtlen időkig.
De most nem különösebben örül a felelősségnek. Az elméje vattacukornak érződik (csak nehezebb, és nem ragad, és nem szeretik a gyerekek). Egy vértanút megszégyenítő stílusban nyúl ki az Ophelia karjai közt tartott könyvekért, érdektelenül, csomagolópapír-kedvességgel, tessék, ma még lovagias is. Előfordul, ha nem figyel magára. Szórakozott mozdulattal a sajátjait is a halomba szorítja – a mágiatörténetet másodjára felejti el egy perc leforgása alatt. Végül a türelmetlensége véget vet ennek az idétlen feszengésnek.
- Picsába, Ophelia, teljesen kikészítesz – szűri a szavakat a fogai közt, nem is feltétlenül Opheliának címezve, csak hogy megtörje a tanácstalan csendet. Aztán nem hozza fel sem a bűntudatot, sem a sírást, mint azt a benne tobzódó, pusztító hajlamú őszinteség követeli, és félig öntudatlanul próbál magára erőltetni valami kedvességet, ami túlmutat a szokásoson, a csomagoláson. – Ehm.. kihűlnek a pirítósaid – közli teljesen fölöslegesen, elvégre nem az ő kezében hűlnek ki, jobban tudja ezt Ophelia. Hülyén is hangzik, olyasfélén, hogy csak a szalmaszál hiányzik a szája széléből. – Akkor nem akarsz ee.. gyakorolni? Vagggy..?
Nyitva hagyja a mondatot. Komoly megfontolásból: hogy ne legyen lezárva. Ami zárva van, az csak rossz lehet. Áhh, legyen vége már ennek a napnak. Most, még nyolc előtt.

Már rég elfelejtkezett arról, hogy az előbb majdnem sírt. Mert nem sírt, ő aztán nem, nem lenne illendő egy fiú előtt sírni. Ez is nagyanyja furcsa, íratlan illemkódexének egyik pontja, és neki fogalma sincs róla, hogy ilyen szabály nem létezik, hiszen őt eszerint nevelték. Mindenesetre, nem érti a fiú arcán a bűntudathoz hasonló kifejezést, és nem érti, miért néz félre. Álmában sem gondolná, hogy az a pár csepp sós víz mikre engedi következtetni Ethant.
Keresi a hugrabugos tekintetét, de akkor sem lesz kevésbé érthető számára a helyzet, mikor a fiú végre ránéz. Ethan Wilde... zavarban van? Ettől a felismeréstől csak ő is ideges lesz. Soha nem látta még ilyennek őt, ez még rátesz egy lapáttal a dologra. Legszívesebben most ő rohanna el, még akár órára is, hogy ne kelljen itt tördelnie a kezét. Furcsa és valahogy félelmetes így látnia a fiút. Ez csak megerősíti abban, hogy semmit sem tud az emberekről.
De csak álldogál némán, és azt is szó nélkül tűri, hogy Ethan kivegye a kezéből a könyveit. Az egyelőre el sem jut az agyáig, hogy a fiú lovagiasan viselkedik vele, nem, ez majd csak órákkal később fog eszébe jutni, az egyik óra közepén, és onnantól kezdve nem fog tudni figyelni.
- Köszönöm - motyogja automatikusan a gesztusra, nagyjából egy időben azzal, mikor Ethan is megszólal, így aztán nem is ért semmit a szavaiból. De nem kérdez vissza, úgy tűnik, nem egészen neki szólt a mondandó.
Mikor Ethan felhívja rá a figyelmét, lepillant a pirítósaira. Aztán vissza a fiúra. És némi tétovázás után válaszol is.
- Semmi baj, már kihűltek. De ha kérsz... - nem meri befejezni a mondatot. Megijedt a saját hangjától, ami most úgy szól megint, mintha egy kislányé volna. Nem tudja a pontos okát, de mostanában Ethan mellett soha nem tudja még csak tettetni sem a magabiztosságot.
A tétova kérdésre megrázza a fejét, hevesen, jelezve, hogy egyáltalán nem akar már gyakorolni. Altruizmus vagy sem, de jobban izgatja, hogy a fiú elkészüljön. Ő nem felejtette el Ethan dolgozatát, úgyhogy rábök a kezében lévő könyvekre.
- A mágiatöridet viszont be kéne fejezni.
Aztán odaballag a padhoz, amin korábban a fiú ült, leteszi a táskáját és helyet foglal. Várakozva pislog fel Ethanre. Hamarosan becsengetnek, igyekezniük kell.

- Nincs mit – vágja rá.
Nem is teljesen biztos benne, hogy ez most arra vonatkozott, amire ő gondol. Stop, mire is gondol most ő? Hát, mondjuk egy olyan jól ellátott, szöszke kis ausztrál.. A könyvekre. Mi másra? De miért is vette ki a könyveket Ophelia kezéből? Óakkáélet, hogy elnyálasodott már, lassan már elkezdhet körmöt lakkozni. De végül is, Ophelia megérdemli az egész macsó faszságot, mert rendes kiscsaj, itt görcsöl, hogy segítsen neki, pedig.. de mi a szarért? Komolyan elgondolkodik a dolgon. Egész helyes kiscsaj, társasági szempontból mondjuk reménytelen esetnek tűnik, és úgy fest, élni könyvből tanult, de csak nem hülye, elvégre hollóhátas. Mégis mit akarhat tőle? Vagy ez a kérdés már mardekáros intelligenciát pedzeget?
Meg aztán, Ophelia mellett egyszerűen semmi nem működik úgy, ahogy kéne – még erre a szánalmas megjegyzésre is választ kap, pedig annak aztán semmi jelentősége nem volt. Megrázza a fejét. Pirítós nem kell, a kérdését is rég elfelejtette már, és ha nem lenne ennyire puding hangulatban, valószínűleg valami századik hülye hugrabugos vonásnak hódolva elutasítaná a segítséget. Így viszont szófogadó kis hülyegyerek módjára húzza magát Ophelia után, hogy mellé zuhanjon a padra. A lány könyveit az ölében tartja, a lexikonból előrángatja a dolgozatot, és átnyújtja neki nagy egykedvűen. Akár pofátlan is lehetne, de nem az. Csak olyan magasztosan szerencsétlen. Meg tudná írni, valószínűleg. Lehetne legalább E, ha lenne benne egy szikrányi akarat az iránt, hogy kezébe vegye az életét. Valószínűleg.
Ophelia válla fölött a pergamenre sandít, ahol saját suta macskakaparása díszeleg, mint valami szégyellnivaló, de annál makacsabb vallomás, hogy nem, ő inkább nem akar semmit. És még ez sem érdekli igazán. Még arra sem méltatja az egészet, hogy legalább hümmögjön és bólogasson, miközben Ophelia megírja helyette az egészet. Érdekli egyáltalán, mit mond bármelyik hülye tanára? Talán csak jólesik sajnáltatnia magát, és hagyni, hogy ez a komoly, nagy hajú Coppélia előrébb lökje egy újabb nappal.
Azért vesz majd neki egy csokor virágot. Fehér szegfűt, mondjuk. Az olyan temetői virág. Nem is lát tovább ebben a kibaszott hat láb mélységben.

                                                                                                              (http://www.frpgs.co.cc/images/utu6ygroel6wcqi8012.png)


Moraj. Duruzsolás. Nevetgélések.
A hatalmas kastélyt vörösbe borítja a napkorong pihenni készülő sugarai. A diákok vacsoráról hálótermeikbe menet, még egyszer-egyszer leállnak beszélgetni barátaikkal, de végül nyugovóra térnek. A tanárok az elkövetkezendő nap tanmenetét még átnézve elhagyják szobájukat, s ők is álomra hajtják fejüket. A manók a vacsora utáni edényeket tisztítgatják, a levetett szennyeseket mossák.
Sötét van.
Csend. Gondolatok. Kuszaság.
A birtok egy óra elteltével feketeségbe borul, csak a park lámpásai világítanak halványan, kis fényt csenve a mindent borító sötétségbe. Az éjszaka különösen meleg, még a nyári hónaphoz képest is. Egy árny halad domboldalon, a temető felé, léptei moraja elveszik a zsenge, nedves füvön, így csak szemmel lehetett vélni, hogy valaki éjszakai körútra indult. A levegő friss, épp az imént állt el az eső, ami felfrissítette az egész estét. Az árny lassan lépked a füvön el ne csússzon, s mielőtt még a temetőhöz érne megáll. Körbetekint, keres valamit, amit valószínűleg nem talál. Megnézi, a "zöld-szőnyeget", ami alatta futott, de nem is remélte, hogy megszáradt volna már. Citrom színű pulcsiját nem szívesen, de leterítette a nedves fűre, s elhelyezkedett rajta. Pergamenlapját, ami eddig a hóna alatt pihent, maga elé helyezte, s rátette a tollát. A csuklójára felhúzott hajgumijával lazán felkötötte szőke göndör haját, s elővett egy papírdobozkát. Ismét körbenéz, hogy meggyőződjön róla: egyedül van. Elővesz egy kis rudacskát a dobozból, s pálcájával meggyújtja a végét annak, mélyet szippant a cigarettából, s kifújja a füstjét. Így ül egy darabig, behunyva a szemét pihen, míg el nem fogy a cigaretta. Felkapja tollát, s körmölni kezd, a cikornyás betűkből tisztán ki lehet olvasni feltehetőleg egy történet elejét.

"Halk koppanás hallatszik, akárhányszor, mikor a régi cipő talpa érinti a talajt. Az alak lassan lépked a kőpadlón, a sötét, kihalt folyosón. Csak a monoton koppanások zaja tölti ki a csendet. Meg sem áll a folyosó végén pislákoló fényforrásig. Ahogy közeledett, a fény is egyre nőtt, s lassan kirajzolódni látszott egy pamlag, egy kandalló, melyben halkan ropog a melengető tűz, s egy öreg, poros szőnyeg díszítette a szürke, fa parkettát. Az árny belép a kicsiny helységbe, csak egy pillantást vet a sarokban heverő játékokra, kis vonatra, labdára, rongyos babára, és már le is ül a kényelmes heverőre. Nem kétség, ismeri a járást, nem először járt itt..."

Elgondolkozik vajon mit írhatna ezután. Sosem tudta lekezdeni történeteit, jobban szerette az események főpontját leírni, a harcot, a szenvedést, a tetőpontot, és annál is jobban szerette a történetek befejezését. Sejtelmes véget nem érő homállyal befejezni, hogy az olvasó hadd gondolkodjon el, vajon mi is történt ezek után, habár sosincsenek ezeknek az irományoknak olvasói, kivéve íróját.
Félelmetkeltő csendben töri fejét, vajon mit is tudja írni....

A kastély falai közül kilépett egy alak. Nem sokat látni belőle, nagyon siet. Szemei vörösen izzanak, s arcáról a düh írható le. Valakire vagy éppen valamire borzasztóan mérges lehet. Sötét van, de szőke tincsei így is látszanak. Lépteit szaporázza szinte már fut a domboldalon. Az sem zavarja, hogy bármikor eleshet, s ruhájába beletörhet a zöld fű. Nem érdekli, csak megy és megy. A düh vezérli semmi más.
Agyában ezer és ezer gondolat cikázik. Mit csináljon most? Menjen vissza és nyugodjon le? Nem! Rá ez nem jellemző. Egyszerűen nem teheti meg, hisz gyávának tűnne.
Még mindig szemével keresi a másikat, azt mondták erre lesz. Becsapták volna? Nem tehetnek vele ilyet, ki merné meg? Ilyen játékot ne játszanak vele!
A fű ugyan vizes, de a lány nem csúszik meg, valamiért nem. Körül tekintő lenne? Ilyen helyzetben? Biztos, hogy nem. Szerencséje van, mindösszesen ennyi. Bármikor megcsúszhat vékony lába, hisz olyan törékeny lány.
Megáll, s körbenéz. Azt mondták a temető felé lesz, s lám-lám nincs itt. Vagy mégis? Csak a sötétségben nem látja? De ... van ott valaki!
Egy másik lány alakja tűnik fel, aki éppen a szép zöld gyepen ül, citrom színű pulcsiján. Neki is gyönyörű szép szőke tincsei vannak, amelyek egy hajgumival vannak felkötve.
A lány íriszei gonoszan csillognak, s szája is gonosz mosolyra fakad. Lábait szaporábban nem is tudná kapkodni. Már-már azt hiszi sosem ér oda, de végül csak a lány mögé kerül. Nem akarja megijeszteni - már az elején. Inkább lassan, de biztosan elé megy.
- Alyson - mondja gúnyosan. - Naplót írunk? - kérdezi, s tekintetét a tollra és a pergamen papírra szegezi.
Aztán meg se várva a választ, rögtön teljesen más témákba kezd.
- Hogy van Clyde? - kérdezi szúrós pillantással. Clyde egy jó képű, mardekáros, ráadásul aranyvérű srác volt. Astoria Greengrass volt fiúja. A lány nem szerette, hogyha az exei más csajokkal flörtölnek vagy éppen randizgatnak. Ezért azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a fiú egy Leingter csajjal jár egy Greengrass után.
Flegmán végig méri a lányt. Elkezdi összehasonlítani magával. Érdekli, hogy a fiú miért cserélte le őt? Na persze az tény, hogy a lány szakított a fiúval. De ez számára mellékes. Szerinte még mindig ott kéne loholnia kegyeiért. És akkor talán újra összehozná őket a sors, bár Astoria kétli. Hiszen az elve nem más, minthogy egy fiúval, csak egyszer. Persze vannak kivételek. De Clyde nem kivétel.
Miért mondott le a lányról? Hogy tehette ezt vele? Pedig mostanában semmit se kért tőle. Nem volt vele bunkó. Lehet, hogy azért mert egy ideje már nem is beszéltek? A fiú félne a lánytól? Ugyan már. Az lehetetlen. Az is lehetetlen, hogy így lemondanak róla.
Kezeit összefonta, s így várt Alyson válaszára. Pálcája készen állt arra, hogy bármikor lecsaphasson, ha úgy adódnának a dolgok.

                                                                                                              (http://www.frpgs.co.cc/images/utu6ygroel6wcqi8012.png)


"Feláll a helyéről, s mint valami mesebeli lovag elszántan a szörnyeteg nyomába szegődik, bár akármilyen hősies eme herceg, a kis hamvas arcon megjelennek a dúló patakok, melyek a félelemmel teli szemekből csörgedeznek. Keservesen próbálja kiszakítani a kincsét, a karok közül, de azok makacsul fogva tartják azt. Lendül egy kéz, egy hatalmas tenyér a magasban, ám mielőtt lecsapna az áldozatra, megáll a levegőben. Egy női alak tűnik fel az ajtóban ajtónyílásban, s mintha megállna az élet a herceg megdermed, a szörnyeteg nem dúl tovább. Szörnyű dolog, hogy"

Szuper! Szuperül szar lett!
Dühösen összegyűri a pergamenlapot és elhajítja, idegesen rágyújt ismét. Számára a cigaretta a drog. A saját drogja, amitől megnyugszik bármikor, bárhol, eddig sosem hagyta cserben. Halkan pöfékel...
"A női alak nem volt más, mint"
"Szörnyű, hogy a saját apájától kell megvédenie az anyja..."A rekedtes ordítástól feje hátracsuklik, haja kibomlik a hajgumiból és leomlik. Elég érdekes látványt mutathatott, de nem érdekelte, nem hallja senki, nem látja senki, egyedül van.
Alyson
A lány feje visszabillen "alapállásba" és pislogva néz háztársára. Egy pillanatig megütközött, hogy itt áll előtte, de Őt nem lehet kizökkenteni ...
- Nem mintha közöd lenne hozzá, Greengrass- erősen hangsúlyozva minden egyes szót- De nem.
A lány nem haboz féltékeny felháborodását folytatja. Oh, hát nem édes?
- Halvány lila gőzöm sincs.
Egy bájvigyort küld felé és visszatér a cigarettájához. Nem folytatja, nem magyarázza meg, húzza a csaj agyát. Clyde? Ugyan kit érdekel, az egy kupac szerencsétlenség. Persze Greengrassnak a "hú-de-nagy-szerelme" volt, csak nem képes lemondani róla, megrögzötten hajt szegény srác után, aki nem bírja már két lábbal a földön.
- Ugyan Greengrass ... -feláll helyéről, leporolja ruháját, s csak utána szólal meg- Szállj már le arról a szerencsétlenről, egy átok vagy a számára, törődj bele.
Élvezi a helyzetet.
Olyan szánalmasan gyerek még a csajszi. Nem tud semmit, csak pattog és locsog állandóan. Bosszantó...

Astoriának nem tetszik a lány hangneme. Vele senki sem beszélhet így, senki nem teheti ezt vele. És ez a lány, pont ő ... azt hiszi, hogy megteheti? Nem! Ez szinte szabályellenes!
 Az összegyűrt pergamenlapot felkapja a szél, s messzebb fújja, valahova máshova. Astoria hosszú fürtjei felszállnak, talán jobban tette volna, ha felköti. Ha felkötötte volna, nem kéne azzal bíbelődnie, ha visszamegy a kastélyba, de még nem tér vissza.
Most nem érdekli kócos haja, akármerre fújja is a szél, őt nem érdekli. Egy dolog érdekli, hogy Alysonnak fájjon, hogy Alysonnak lelkiismeret furdalása legyen.
Bár nem könnyű célja. Két önfejű lány hadakozik egymással. Egyikük sem fogadja el a kudarcot, ha egyikük veszít ott lesz bosszú is. Az a mondás teljesen hidegen hagyja a lányokat, hogy a bosszú legtöbbször a bosszúállónak okozza a legnagyobb keserűséget. Talán Astoria lesz az, akit a keserűség fogja érni? Elvégre is ő jött ide, ő kezdeményezte a bosszús beszélgetést, ő akar bosszút állni a lányon.
Egy ideig még méregette ellenfelét, s utána kedvtelenül megszólal.
- Alyson - rázza a fejét. - Valamit nagyon elronthattak benned - teszi meg a sértő megjegyzést a tőle idősebb lánynak.
Túl szókimondó és néha meggondolatlan. Ez jellemzi Astoriát. Sosem gondolja meg mit mond, s az az igazság, hogy utána sem gondolkozik el azon, hogy mit mondott. Bármennyire is kötekedni akar, benne is elrontottak valamit, hisz az önteltsége határtalan.

---

Ezer bocs, hogy ilyen későn :(

                                                                                                              (http://www.frpgs.co.cc/images/utu6ygroel6wcqi8012.png)




A lány nem érti mire céloz Alyson. Előkapja pálcáját, és a lány nyakának böki, szavak a fogai közül szűrődnek ki.
- Neked Greengrass, nem vagyok Alyson, sem Rose, se semmi! Neked Leingter, világos? Anyád nem tanította meg, hogy a jobbakat tisztelni kell?- bájologva folytatta az előző gondolatmenetet- Szánalmas vagy, viselkedésed gyerekes, kiszámítható, nem vagy képes elfogadni, ha nem az történik, amit te akarsz, ebből következik el vagy kényeztetve, bár a viselkedésed alapján, a szüleid a nevelésedre nem fordítottak annyi időt, mint a cicomázásodra... De hát késő bánat!
Levicorpus!

Ha eltalálja az átok, ami több mint valószínű, önkéjesen felnevet, majd még egy kicsit szórakozik.
- Jahj, olyan kis buta vagy! Mégis mit gondoltál, lejössz pimaszkodsz egy kicsit, és boldogan visszaszökdécselsz a falak közé? Meg kell, hogy jegyezzem, elég ostoba terv, de neked elnézem, nem lehet mindenki logikus, és értelmes- monológja közben körbejárja a felfüggesztett lányt, majd, ha nála van a pálcája, elveszi- Tiszafa? Szép, ezt egy kicsit elteszem, ha nem zavar- fintorodik el ördögien, majd zsebre vágja, majd valahol elpasszolja valakinek, hogy csináljon vele, amit akar, vagy elrejti valahol, hogy aztán kereshesse meg a felvágottnyelvűje.

[ ha eltalálja az átok az iméntit folytatom ezzel, ha nem, akkor is ezzel a mondattal folytatom a beszélgetést ]
Na, most azt ajánlom, hogy tipegj vissza a kastélyba, és feküdj le csicsikálni.
Leemeli a pálcát a deáktársáról, s visszafordul pulcsijához.
Ismeri Astoria fajtáját, felhúzza a saját agyacskáját, és nekiront meggondolatlanul, nem tudva kivel áll szemben. Pálcáját nem tette el, csak elrejtette ruhája ujjában, készenlétre, arra, hogy visszatámadjon.

Ismét egy unalmas fárasztó nap, a tanárok rengeteg leckét adtak, mint mindig. Miután véget értek óráim, arra gondoltam rögtön nekifogok a leckék megcsinálásban. Ám valami legbelül tiltakozott ez ellen, így elindultam az udvarra. Egész utamat, attól félve tettem meg, hogy összefutok "tudomkivel". Végül, miután rettegéssel teli utamat megtettem, elértem az udvart, ahol szerencsére nem voltak sokan. Rögtön le is ültem egy fa árnyékába és hagytam, hogy a lágy szellő finoman "piszkálja" a testemet. A nyugalmam nem volt felhőtlen, hiszen tudtam, hogy "ő akit én nem nevezek nevén" bármikor feltűnhet, akár a semmiből is. "Nyugalmam emiatt egyáltalán nem volt felhőtlen,  gyakran néztem körbe, hogy közeledik-e valahol, szerencsére sosem közeledett, így nyugodtan ültem vissza. Végül fél óra nézelődés után sikerült teljesen ellazulnom és elaludtam. Álmomban, melyet életem egyik legrosszabb élmények könyveltem el, a félelmemmel találkoztam. Az álmomban, beteljesült apám vágya és összeházasodtam Rosmertával, ám szerencsémre még a "boldogító" igen előtt felébredtem.  Arcom gondterhelt volt és nem csodálkoznék ha izzadtam is volna. Gondterhelten indultam vissza a hálótermembe, amikor egy mardekáros leányzóba ütköztem ...

Miután kicsit besokalltam, sétára indultam. Jobbnak láttam a temető és tó közti kis udvart választani, hiszen ma nem voltam túl jó hangulatban.
Tulajdonképp nem tudom mi miatt volt rosszkedvem. Talán csak szimplán bal lábbal keltem fel... Hirtelen nem tudnék semmi olyan okot mondani, ami miatt úgy kellett volna éreznem magam ahogy. Mindenesetre szerettem volna kicsit egyedül kóborolni. A birtok ezen részén még nem is nagyon jártam. Leginkább a napos helyekre csoportosultam barátnőimmel, ám most semmi kedvem nem volt a napon sütkérezni. Kifejezetten élveztem, ahogy a hűvös szél bizsergette bőröm, bár általában ezt sem bírtam elviselni. Különleges nap volt, az már biztos!
Körutamon szemrevételeztem a többi diákot is, ám rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. A legtöbben egyedül lődörögtek, vagy egy fa alatt hűsöltek, nyugalomra vágyva. Hirtelen visszatért az énem, ami ezt egyáltalán nem kívánta. Talán ez a kis séta kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek. Miután úgy döntöttem elegem volt a magányos korzózásból, elindultam vissza az épületbe, hogy kicsábítsak egy-két mardist a napra. Érdekes módon, már a hűs szellő sem imponált,karjaimat összefonva siettem az iskola irányába. Nem is gondoltam volna, hogy olyan messze kóboroltam el. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg elértem a célom, ám alighogy átléptem az udvar és az iskola belső tere közti határt, beleütköztem egy hollóhátas fiúba.
Az én sietségem csak egy ok volt, a kettő közül, ami összeütközésünket okozta. Láthatóan a fiú sem volt teljesen magánál. Kisebbíteni próbálva az én hibám, a támadást választottam, és letorkolltam a srácot.
- Nem látsz a szemedtől? Jobban tennéd, ha nem álmodoznál, mert közben letarolsz másokat!
Nyilván nem ez volt a legelegánsabb megoldás, de én ezt az utat választottam. Miután kiadtam magamból a pár pillanat alatt felgyülemlett dühöt, sarkon fordultam és elindultam a mardekáros klubhelyiség felé.

- Nem látsz a szemedtől? Jobban tennéd, ha nem álmodoznál, mert közben letarolsz másokat! - Szidott le a hölgyemény, mire én enyhén feldühödtem. Egy ilyen balesethez nem elég egy ember, ő miért nem tudott figyelni? Gondolom magamban, miközben a boszorkány láthatóan le akart volna lépni. Na nem ...  most nem úszod meg ilyen könnyen ... Gyorsan megfogtam a vállát és felém fordítottam, hogy a szemébe tudjam mondani a dolgokat.
- Na és te? Te miért nem tudtál odafigyelni? Csak nem avval voltál elfoglalva, hogy a nem létező szél összeborzolja a hajadat? - Kérdeztem tőle, az átlagosnál valamivel hangosabban. Majd olyan dolog ütöte fel a fejét, amit alvás előtt szerettem volna elkerülni ... Éppen Rosmerta ment el tőlünk, úgy húsz méterre, kezemmel magam és a mumusom közé toltam, a nemrég megismert hölgyet, hogy ne vegyen észre az "egyetlenem" ...

~Velem nem beszélhet így senki! Főleg nem Alyson! Ő az alja nép, akit szívből utálok!!! ~ kiabálja magában Astoria. Elkényeztetett? Kerekedik el a szeme. Valójában Leingter kisasszonynak igaza volt; hiszen As teljesen el van kényeztetve. Nem ismeri a munka szót, de amúgy sem akarja ismerni.
A lány már szóra nyitná a száját, mire a másik elkiáltja magát "Levicorpus!", Astoria a bokájánál fogva felemelkedik. Az arca elvörösödik és a fejébe szálló vér csak rá tesz egy lapáttal. Ide-oda imbolyog, miközben reménytelenül kapálózik a levegőben.
- Azonnal tegyél le! - kiabálja. S egyre jobban idegesíti Alyson viselkedése, majd mikor a pálcáját is elveszik leírhatatlanul dühös lesz. - Tudom, hogy szép és képzeld el ZAVAR - nyomja meg a szót -, hogy elvetted tőlem!
Természetesen Miss Leingtert nem érdekli, hogy zavarja-e vagy sem. A szemöldökét felvonja és látszólag azt várja, hogy Astoria abbahagyja ezt a gyerekes viselkedést. De kit ne zavarna, hogyha vére 90%-ban már az agyában lenne?
Nagy pukkanás, s a lány már a földön is van. Dühösen néz ellenfelére, aki egyszerűen megfordul mit sem foglalkozva a szőkeséggel. Nem fél, de Ash sem ijedt meg, miért is ijedne? Ő egy igazi Greengrass, aki nem fél semmitől ... vagy egyszerűen csak nem szereti, hogyha sértegetik.
Elindul dühösen a másik felé és vállánál fogva megfordítja, hogy farkasszemet tudjanak nézni. Mélyen belenéz Alyson gonoszan csillogó, mégis gyönyörű szemeibe. Hirtelen elkapja az az érzés, hogy megfojtsa, de aztán rájön még arra sem méltó ez a lány, hisz csak egy félvér.
- Ezerszer jobb vagyok nálad még akkor is, ha el vagyok kényeztetve. Nekem legalább van múltam - neveti el magát. - És az én családomat ismerik.

                                                                                                              (http://www.frpgs.co.cc/images/utu6ygroel6wcqi8012.png)



Felemeli a földről a ruhadarabot, kirázza, de csalódottan állapítja meg, hogy a fű folt ott van, ég egy-kétszer megrázza az ötödéves hisztériázása alatt, mintha attól kijönne a folt. Belebújik pulcsijába, nem is foglalkozik a háztársával, ugyan, miért pazaroljon több időt is egy ilyenre? Már így is elrontotta az esti programját Alysonnak, nem hagyja, hogy még több idejét rabolja. És ha itt hagyja? Akkor mi van? Semmi, majd kap egy ejnye-bejnyét, ha egyáltalán beköpi a profoknak, de ahogy megismerte Astoria személyiség, nem fogja olyan kicsinyes cselekedettel rontani a "jó hírét", mint az árulkodás, nem hiába került a mardekárba. Igen elgondolkodtató, hogy vajon a Süveg mi szerint ossza be a diákokat a különböző házakba. Na persze, ott van a hollóhát a stréberek, a hugrabugosok a balfékek, de ha elmerülünk a részletekben rájöhetünk, hogy nem csak a sablonos tulajdonságaikba lát bele a varázsfejfedő. Élő példa ár Ronald Weasley, olyan szerencsétlen, hogy a hugrabug alapítója is lehetne, a másik meg a Granger, aki azzal a tudálékosságával a hollóhát ünnepelt sztárként isteníthetnék. És most nézd meg itt ez a Greengrass, elgondoltató, hogy miért hord zöld szegélyű talárt, bár egyáltalán nem gondolkozik értelmesen és logikusan, nem számító, hanem forrófejű a hollohát kilőve, a hugrabugosok rémálma lenne a bunkóságával, a griffendélt meg ne is említsük, maradt a mardekár, no nem mintha ez lenne a selejt-ház, de Astoria különlegesnek érezhetné magát, hogy be tehette ide a lábát.
Ahogy megfordul, hogy ellenőrizze, csüng e még az áldozata, az szembe néz vele. Meglepettségében felvonta a szemöldökét, de aztán el is tüntette az érzést az arcáról. Talán gyenge lett a varázslata? Hiszen nonverbális varázslást még nem tudhat, a pálcája pedig nincs nála, hogy levarázsolhassa magát.
- Jegyezd meg Astoria Greengrass, Alyson Rose Leingterrel ne húzz ujjat, mert... -kaján, gonosz vigyor-...mert esetleg... valami krhm...gondok adódhatnak a magánéletedben- nem veszi el a tekintetét a lányéról- Ha akarok, könnyűszerrel elérem amit akarok, és ha azt akarom, hogy olyan egyedül légy mint a kisujjam, akkor az úgy is lesz, előbb, vagy utóbb. És igen, ezt vedd fenyegetésnek is...ha még egyszer keresztbe húzod akár az esti programomat is! Vigyázzál magadra éjszaka nem szerencsés egyedül kószálni- a végére lehalkítja hangját, és sejtelmesen suttogja el az utolsó szavakat. Hátat fordít, felkapja a papírmaradványokat, és azzal a biztos érzéssel, hogy Astoriát ledermesztette a beszéde, és nem jön utána elindul a kastély fele, holnap mágiatörténet dolgozat...

Most különösen szépen indult a reggel. Órák... fúh, igen, az órák. Nem mindig szerettem bejárni mindegyikre, de valahogy mégis rászántam magam. Ennek ellenére mégis inkább szívesebben beülök egy sarokba, és megvárom, míg elmúlik a tanulhatnékom, mintsemhogy nekiálljak. Az csak időpocsékolás. Bár mostanában mégis inkább megtanulom azokat az anyagokat, amiket én is fontosnak találok, mert manapság nehezebbek, és... többször is át kell olvasni őket, hogy megmaradjon minden a fejemben. Órák után pedig végre fellélegezhettem, és megkönnyebbülten válthattam irányt a folyosókról az udvarra. Mindig olyan jól jött a fejfrissülés az órák után, legalább kiszállhattak a sötét, vagy rossz gondolatok. Már nem mintha gondoltam volna valamire, mert egy ideje mintha megállt volna bennem minden... a szívemen kívül, mert az ha megállt volna, most nem itt lennék, hanem valahol lent a föld mélyén. Hmmm... akkor már legalább beszerezhetnék előre egy üvegkoporsót, csak az meg azért nem lenne előnyös, mert azon keresztül látnám a férgeket, csúszómászókat, csótányokat.

Csótányokat? Vrár... amint rájuk gondoltam, ki is rázott a hideg. Jobb lesz, ha nem törődöm ilyenekkel. Jó, fogjuk arra, hogy hideg van. De mondhatnám ezt akárkinek, nem hinné el, mert hétágra süt a nap. Tovább haladtam, s azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A fenébe! Nem hoztam magammal a gitárom, és már bemenni meg nincs kedvem érte. Hogy milyen balszerencsés is vagyok... vagy inkább túl könnyen feledkezek meg a fontosabb dolgokról. Idegeskedtem is miatta, s ennek következményeképp dühömben leültem egy padra fortyogni. Amolyan gyors levágás volt, mintha más valakit dobtam volna le erre az ülő helyre.
Egy ideig még meredten néztem magam elé... senkit sem láttam rajtam kívül az udvaron, ha pedig mégis, akkor egyik arc sem volt köztük ismerős. Kicsit szomorkás kedvemben voltam, így hát rákönyököltem a térdemre, majd beletemettem arcomat, és megint csak távolra pillantottam. Hogy mennyire bírom magamat szívatni! Másoknak meg se kell tenniük. Talán, ez a legnagyobb sérelem, ami engem ért, hogy bent hagyom a gitáromat. Más már nem is tudna nekem olyat mondani, amivel darabokra törhetne, mint egy ócska tükröt.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem gyorsan, vagy legalábbis próbáltam. És ezt inkább azzal tettem lehetővé, hogy elővettem egy pennát, és egy pergament, vagy mindegy, hogy mi volt az, csak olyan dolog legyen, amire tudok firkantani egy-két mondatot... most mondat írogatása helyett rajzolgattam. Nem is tudom, mit, vagy éppen miket. Persze, később elfogott valamilyen érzés, mintha valaki közeledne felém, és le akarna teperni... szóval, a rajzolásból fel is kaptam a fejem.
- De fura érzésem van... - meg is jegyeztem magam előtt. Általában azt is megérzem messziről, ha figyelnek, és azt is kiszúrom, hogy ki az a valaki.

(http://www.kepek.us/images/nc8j9jmzq9xlgmhsl3l0.png)


*Még csak év eleje van, de már azt se tudom, hova kapkodjam a fejem annyi minden történik itt Roxfortban. A tanórák persze jócskán lekötik figyelmemet, de azért az évnyitón tapasztaltak még mindig nem hagynak nyugodni. Egyre inkább kétségek között vergődök. Vajon mi lesz most a Roxforttal ezek után a gyökeres változtatások után? Ám most valahogy nincs kedvem ilyen dolgokon tépelődni. Majd az idő előre haladtával megtudunk mindent, hogy mi folyik itt. A hangulatom tehát koránt sem mondható rózsásnak. Már csak azért sem, mert Fiducia keltetett fel. A kishúgom csak társaságot akart, én mégis ráförmedek miután nagy nehezen kikászálódok az ágyikómból, és felöltöm az iskolai uniformist.*

-Fidu... Megtennél egy szívességet? Ne lógj mindig a  nyakamon. Van ám egy másik nővéred is, ha nem tudnád. Nyaggasd őt is egy kicsit, ha kérhetlek. Barátkozz az évfolyam társaiddal, meg a háztársaiddal egy kicsit. Na mit szólsz az ötlethezl?
*Próbálom egyengetni húgocskám útját egy kicsit. Jó, lehet, hogy nem voltam a legbarátságosabb vele, ezért rögtön jóvá teszem, és jól a karjaimba zárom Őt, hogy érezze nincs egyedül, és szeretem a magam módján. Miután eleresztettem Rám mosolygott, és elindult a klub helyiségbe... A taktika tehát bejött. Ugyan nem vagyok beképzelt hólyag, de néha zseniális ötleteim is vannak. Most, hogy Fidut kivontam a forgalomból arra mehetek, amerre az Én lábaim visznek. Jó ötletnek tűnik az, hogy egy kicsit elűzzem a rossz hangulatomat egy kicsi zenével a szabadban. Tehát miután kihalásztam gitáromat a tokjából úgy döntök, hogy lemegyek az udvarra egy kicsit relaxálni.

A kastély nyüzsög a diákoktól, és ki ki vérmérsékletének megfelelően tanul a folyósokon, vagy pedig egymást szapulja. Én azonban csak egyenesen a célom felé megyek. Néha hol kíváncsian pásztázó, hol irigykedő tekintet rekesztüzébe tévedek. Sebaj. Már megszoktam. Hol azért bámulnak -elsősorban a fiúk- mert szépnek találnak, hol pedig irigykedve a lányok. Mintha lenne rá okuk. Hisz mi olyan szép rajtam? Csak egy északi típusú lány vagyok, semmi több. Ahogy kiérek az udvarra jól esik a kis őszi szellő. Nem állom meg, hogy bele ne túrjak a vállaimra aranyköpenyként omló szőke hajzuhatagomba. Imádtam mindig is, ahogy a hajamba kap a szél... Egy röpke percig tart ez a pillanat, nem tovább. Már folytatom is utamat az iskola udvara felé hű társam, a gitárom társaságában. Ahogy kiérek az udvarra megpillantom az egyik jó ismerősömet, Raq-ot. Ahogy látom valamivel nagyon ügyködik az ötödikes háztársam. Ám valahogy mintha megérezte volna közeledtemet, ugyanis meg is jegyzi félhangosan magának, hogy furcsa érzése van.*
- Nyugi, csak én vagyok az, Andy. Mi jót csinálsz? Egyébként nem bánod, ha leülök melléd?

* Próbálok meg kontaktust létesíteni a leányzóval. Remélem nem zavartam meg semmiben. Mindenesetre nem árt, ha egy kicsit visszafogok a heves stílusomból, azért inkább engedélyét kértem tőle. Legalább akad még a Roxfortban valaki, akivel jól ellehet beszélgetni...*

Fenyegetés ide vagy oda a Greengrass lány sosem adja fel. Tény, hogy sokan azt hiszik szőke - és ezt nem csak a hajszínére értik, na meg persze van benne némi igazság -, de ettől függetlenül igen is méltó a származására. Hiszen nála talán egyik diáktársa sem tiszteli jobban a Nagyurat, s nála ez sokat számít. Bár nem sok mindenki érdemli ki a tiszteletét, főleg nem Leingter, mert ugyan nem nagyon ismeri, sőt, Őt senki nem ismeri. Titokzatos, s mindig is magában hordozta titkait. De amúgy is ki kíváncsi egy ilyen lány titkaira? Astoria bizony nem.
Végig hallgatva a másik lány megalázónak is nevezhető szónoklatát, elmosolyodik. Ugyan, még Alyson sem érhetné el, hogy őt kitagadják, túl nagy ahhoz a befolyása. Az emberek nagyon manipulatívak itt a Roxfortban, de annál ragaszkodóbbak is. Jól tudja, hogy sosem utálnák meg úgy igazán, mert titkon mindenki visszatérne hozzá.
Alyson kaján vigyorral az arcán hagyja faképnél ellenfelét. S egy utolsó mondatot kiabál csak utána:
- Semmi vagy hozzám képest, Leingter - mondta ördögi mosollyal, majd egy kicsit felkacagott. - Remélem Clyde hamar rájött, hogy rossz választás voltál neki és még annyira sem fog méltatni, hogy egy átok légy számára, akárcsak én.
Majd ő is tovább lépeget útján, de direkt nem a kastély felé megy, hanem tovább. Minél messzebbre a többiektől, hamarosan vége és újra otthon lehet.