Huzatos főfolyosó

[~Na, mi történt? Fejezzétek be, különben kénytelen leszek szétverni azt a ronda kígyóarcotokat.~]

Nicole

Karr ajkaiból vér fröccsen, a fiú kiköp az ellenfele felé. Ennél többre jelenleg nem futja neki, hiszen ketten fogják le hátul a két kezét. Azon csodálkozik, hogy a pálcáját még mindig nem találták meg a gyengeelméjűek, persze nem is annyira keresik, elég nekik, ha elégtételt vesznek és lássák a hollóst a házának megfelelő színekben pompázni. Pedig minden olyan szépen indult. Kareem a Hollóhátas fiúhálóban kiválasztotta a három legveszélytelenebbnek tűnő Mardekásrost – azért annyira ő sem hülye, hogy akkora kaliberekkel szórakozzon, mint például  Malfoy, Lamartin, vagy éppen „ujjperc” Blain – és szépen összetörte alattuk az ágyat. Sajnos, mint később kiderült valahogyan kinyomozták, hogy ő volt a tettes, maga sem érti hogyan, hiszen mindent megtett ennek elkerülése érdekében. Nos, miután szépen kiröhögte magát a fiúháló, úgy tűnt nem lesz ebből nagy gond és végül is nem alázódtak meg nagyon a zöldek sem. Ma elégedetten fütyörészve sétált az egyik folyosón, éppen arra gondolt, hogy legközelebb mihez kezdjen, ha már a lányok ennyire elkerülik, a kosárpályára meg még egy hétig nem kívánkozik a múltkori esett miatt. Egy üres szakaszon lépdelt, halálfalónak „álcázta” magát – fekete póló és fekete mugli farmer volt rajta, kényelmes félcipővel -, mikor gyanús lett neki valami, így pálcát rántott. Jól is tette, mert két alsóbb éves kígyópalánta dühöngve rontott rá, de ez egy Seregtagnak nem okozott problémát. Gyorsan kiosztott két nonverbális stuport és védett egy átkot, mire a fiúcskák egy ideig nyugovóra tértek, elment a kedvük a további játszadozástól. De ekkor meglepetésére két felől támadott rá az ágy nélkül maradt hármas a fiúhálóból, Karr sejtette, hogy nem a büntetőmunkát jöttek elújságolni, amiért kiröhögte őket a fél emelet. Eltette a pálcáját egy ügyes kis zsebbe – ezt még elsős korában hozta létre, hiszen ha nincs nála pálca, akkor ő nem lehet a ludas, bármi történjék is – mivel a zöld sávosak ököllel közeledtek. Egész pontosan már ütöttek is, és Kareem hátratántorodott, de meg nem adta magát, hiszen jól bírta az ilyen dolgokat egy darabig. Visszaütött az egyik hasába, aki összegörnyedt, de ahelyett, hogy jól megátkozta volna a két maradék, inkább lefogták őt. A görnyedt kígyó felegyenesedett és Karrt jól arcon vágta, majd meggyomrozta.
- Egyedül már nem is megy vágott nyelvűek? – köpte a szót és visszagondolt Malfoyékra, akik biztosan nem ilyen kispályásan bosszulnák meg az ellenük elkövetett szemétségeket, hanem egyedül végeznék el a piszkos munkát. Persze lehet, hogy Karr jobban jár így, hogy nem beléjük kötött.
- Most kinyírunk te sárvérű! – mondja a vezér és elkezdi ütni a fiút, a többiek pedig röhögnek, miközben Kareem ajkairól a vér a fekete pólóra szivárog. A végzős kezdi nem jól érezni magát, de azért még megkérdezi, amíg tud beszélni, mert hát senki sem tagadhatja meg magát.
- Van valami új lemez? Ez már kicsit unalmas te takonyszín nagypofájú aranyérvérű! Mondjuk fogalmad sincs arról sem, mi az a lemez, igaz? – fejti ki röviden a gondolatai, de ekkor már a lábaival nem tudja tartani magát, a másik kettő mardekáros pedig elengedi, hogy a földre zuhanjon. Valószínűleg az orrcsontja is eltört, az onnan érkező fájdalom biztosítja is a fiút, hogy ez pontosan így is van. Újabb vért köp, közben az egyik – amelyik éppen nem rugdossa – felrántja a fejét a hajánál fogva, a vezér pedig pálcát ránt.
- Unjuk már, hogy mindig kicseszel velünk mugliivadék, Ezért véged, minket úgysem büntetnek meg. – sziszegi, szinte köpi a szavakat. Karr rezignáltan figyeli a ténykedést, jelenleg úgysem tud mit kezdeni vele.
-Avada…- kezd neki a halálos átoknak a feje előtt a Mardekáros, de erre már Kareem is felkapja a fejét. A pálcát a homlokába fúratja és komolyan ránéz a fiatalabb kígyósra. Mélyen a pislogó és elvakult ellenfelébe néz a barnáival és megkérdezi, mielőtt meghalna.
- Nem vagy te olyan bátor, igaz? – kérdezi komolyan és bátran, ellenfele pedig valóban meghátrál. Nem tudni mi játszódhatott le a fiú elméjében, de ez a kosarast egyáltalán nem érdekli, csak az, hogy mégsem ma lesz a halála napja. Legalábbis az első kört ő nyerte. Ekkor veszi észre Karr, hogy nagyon csend lett, szinte hallani a por koppanását az ablakpárkányon. Meglát egy Griffendéles festményt, aki szigorú szemmel követi az eseményeket. Karr rákacsint a festett figurára, aki felkapja a fejét és elszalad a vászonból. Ezt a kacsintást viszont félreértelmezi a vezérfiú és pillanatnyi habozását elfedvén, újra ütni kezdi a hetedévest. Karr magában mosolyog, mer beszélni már nincs ereje, hogy végül is mégiscsak meghal, ha nem az átok miatt, akkor azért, mert szétverik a fejét. A bordájában is szúrást érez, a rajta lévő ruha pedig vörös és fekete szín kavalkádba megy át. Azonban meglepődik egy idő múlva – azt nem tudja mennyi, mert lassan jótékony sötétségbe zuhan a fájdalomtól – abbahagyják a verését. Felpillant, de csak a mardekáros hátsóját látja.
~Na, mi történt? Fejezzétek be, különben kénytelen leszek szétverni azt a ronda kígyóarcotokat.~ nagy fájdalommal kúszik vissza a mosoly az arcára, úgy dönt, ha mégis meghal, legalább stílusos legyen a halála. Bár lüktet mindene, azért még maradt benne némi élet. Továbbra sem látja, vagy hallja mi történik, de amíg nem ütik, vagy rúgják, addig az neki éppen megfelel.

[Karr]

Karr

Délután volt, oda kint esett a hó. Nicole ezért úgy döntött, hogy nem megy ki az udvarra fagyoskodni, hanem sétál egyet a kastélyban. Amúgy sem szereti a telet, mert ilyenkor hideg van kint és korán sötétedik.
A lány nem is nézte, hogy merre megy, csak sétált amerre vitte a lába. Séta közben azon gondolkozok, hogy vajon most merre járhat legjobb barátnője, illetve, hogy nem sokára vége a téli szünetnek és még meg kellene írnia egy beadandót mugliismeretre. Amikor felnéz, hogy merre járhat, egy folyosón találja magát. Hirtelen nem is tudja, hogy merre van. Egy kicsit jobban szét kell hozzá néznie, sőt még a mellette lévő ablakon is ki kell néznie, ahhoz hogy rájöjjön, a Keleti szárny egyik folyosóján van. Nicole sétálgat tovább, azon gondolkozik, hogy mit is kellene írni a dolgozatba, majd úgy dönt, hogy beveszi magát délutánra a könyvtárba és végez a házival, hogy még maradjon egy-két szabad napja a téli szünetből. Mire végre elhatározza, hogy megfordul, és a könyvtár felé veszi az irányt, valami zaj üti meg a fülét. A hangok nem arra vallanak, hogy barátságos beszélgetés folyik. A lány egy kicsit hezitál, hogy elinduljon vagy se, mivel nem akar bajba kerülni. Majd mivel egy részt kíváncsi, más részt pedig végre valami érdekes történik a közelében ezért elindul a hangok irányába. Annak ellenére, hogy a lány nem félős, azért megáll, mielőtt bekanyarodna a másik folyosóra és belehallgat még egyszer a „beszélgetésbe”.
~ Avada…~
Hallja az egyik hangot Nicole. Ekkor akaratlanul is a zsebébe csúsztatja a lány a kezét, ahol a pálcája van és erősen megmarkolja. *Ez csak egy Mardekáros lehet.*-gondolja, mivel más varázsló ezt az átkot nem használja.
~ Nem vagy te olyan bátor, igaz?~
Ezt már egy másik hang mondja, nyílván az akit meg akartak átkozni.
A hallottak alapján a lány úgy dönt, hogy valamit tennie kell. Először is a falhoz simulva kiles a folyosón, hogy kik vannak ott. Jól gondolta. Három Mardekárost lát és egy Hollóhátas fiút. Az utóbbi fiút úgy emlékszik, hogy látta már és még a nevét is mondták, de most hirtelen nem jut eszébe. A háromból kettő lefogja a Hollóhátast, majd a harmadik elkezdi verni. Hogy kik lehetnek a zöld taláros fiúk azt nem tudja a lány, de valószínűleg a Hollóhátnál lehetnek elszállásolva, ha itt vannak.
Nikit, mikor kilép a folyosó végén a fal takarásából egyik a Mardekáros se veszi észre, annyira el vannak foglalva a negyedik fiú verésével.
Egy fél percig csak nézi őket, mert még nem tudja, hogy mit is tegyen, majd mikor a Hollóhátas szinte eszméletlenül esik össze, akkor:
- Capitulatus! – kiáltja a lány, mert jobb nem jut eszébe. A pálcák, így Niki kezébe kerültek és nem tudják bántani őt, legalábbis varázslat segítségével.
Ezen a Mardekárosok annyira meglepődnek, hogy elengedik a Hollóhátas fiút, akinek a neve még mindig nem jut Niki eszébe.
Mivel, hogy nincsenek pálcáik, így meg van rá a lehetőség, hogy kézzel támadnak neki a lánynak, de ha egy kis eszük is van, ezt gyorsan elfelejtik. Nicole ugyanis elég sok mindent tud, csak ezt elég kevés embernek mondta el. Nem véletlenül jár mugliismeretre.
Végül a Mardekárosok még is úgy döntenek, hogy ha már nincs pálcájuk, akkor van két kezük és majd azt használják. Így Niki is kap egy-két pofont, de ezeket nem felejti el viszonozni.
Aztán nem tudni, hogy minek a hatására, de a zöld talárosok meggondolják magukat és odébb állnak.
Nicole először is végig néz magán. A pofonok hatására felrepedt egy kicsit a szája, a ruhája is úgy áll, mintha csak kikapta volna a szekrényből és magára hajigálta volna. A blúza a nadrágján kívül lóg, kilóg a pulóvere alól. A haja is eléggé zilált, de ezt szerencsére nem látja.
Miután végzett a saját állapotának a felmérésével, a Hollóhátas fiúhoz fordul, hogy megnézze, hogy van.

[~ ezek a hülye gyerekek verekedtek egy lánnyal! ~]

Nicole

Angyal érkezett, szárnyak nélkül...

Karr homályosan feltekint, szemeit kissé összehúzza, hogy tudjon fókuszálni. Az ütések és rúgások sorozatától, amit kapott eléggé homályosan lát. Jelenleg két kézzel próbálja tartani magát, a fejét a hideg kőpadlón támasztja, ami jótékonyan hat a fájdalmára. Mikor már eléggé befókuszált, megbizonyosodik, hogy tényleg a padlót nézi így itt az ideje, hogy megnézze, hogy miért hagyták abba a verekedést a kígyócímeresek. Megpróbál elvánszorogni egy oszlophoz, ami szerencséjére elég közel van, így mint egy csiga elkúszik odáig, bár ez is elég nagy fájdalommal jár a hetedévesnek. Kisebb vércsík követi útját, majd mikor odaér a kiszemelt kőtámfához, a hátát nekiveti, és immáron figyeli a történéseket, már amennyit fel tud fogni. Akkor ugrik be a tudatába, hogy otthagyták őt, és mikor felpillant a festményre, amit az előbb nézett, csodálkozva néz, mivel a bőszen magyaráz valamit a Mardekárosoknak. De mivel figyelmét az elájulás ellen összpontosítja, nem érti, hogy mit mond a zöldeknek, ezért inkább odébb fordítja véráztatta fejét. A három Mardekáros fogja magát és elszelel, Kareem pedig többször is megrázza fejét, hiszen a három zöldsávos egy olyan valakit takart el előle, akire nem számított. Nem mintha megismerné az előtte állót, de mivel homályosan lát még mindig, megzavarodott érzéke furcsa aurába öltözteti a kissé megviselt öltözékben lévő lányt.
- Jé, egy angyal. – nyögi ki nagy nehezen és csodálkozó tekintettel néz a közeledő lányra. Hunyorogva tekint az arcára ~ ezek a hülye gyerekek verekedtek egy lánnyal! ~ és aggódva néz végig a vihar- és Mardekárvert Nikin. Igen, eszébe jutott, hogy egy hatodéves lány az, csak azt nem érti mi a francot keresett erre… persze ezt nem említi majd meg neki, de jobban dühíti az, hogy a leányzó is kapott néhányat, mint az, ha ájulásig verték volna a kosarast. Próbál némi mosolyt csalni az arcára, hogy ő neki semmi baja egyébként, de a természet és fájdalom, csak kínzott hangokat csal elő belőle, ahogy mosolyogni próbál. Aztán inkább feladja és fáradtan dől neki alkalmi támasztékának. Egy nagyot és reszelőset sóhajt, letörli az arcáról a vért a talárjába amennyire csak lehet, és figyelmét az őt mustráló lánynak szenteli.
- Nicole, igaz? A hős Griffesektől. Köszönöm a fáradozásaid és sajnálom, hogy voltak olyan hígagyúak, hogy megüssenek. Hogyan hálálhatnám meg neked, hogy nem hagytak, hogy összeverjenek? Valami nagy dolgot találj ki, mert lehet, hogy az életemet köszönhetem neked. – mondja egy picit viccesen, de lehet, hogy nem áll olyan messze a valóságtól ez a kijelentése. Közben, ahogy újra végigméri a lányt rájön, hogy így, még megtépázott ruhában is csinos maradt. ~A csajok értenek az ilyesmihez. Ha végighúznád az egyiket egy pöcegödörben, akkor is rajtad röhögnek a többiek, hogy szaros maradt a csizmád, és őt meg megtapsolnák, hogy milyen jó az új minta a kabátján.~ vigyorog Karr magában és némi köhécselés utána barna szemeken időzteti el saját őzeit, ráadásként a hollósé pedig csillogni kezd. Visszatért belé a jókedv, és ezt mindaddig fenn tudja tartani, amíg meg nem mozdul. Így néha a vigyorgása vicsorgásba torzul, de igyekezik fenntartania kedves mosolyát, hogy Niki lássa, hogy ő bizony mekkora hős, hogy ilyen fájdalmak közepette is mosolyog. Néhányan inkább idiótának vélnék a hetedévest, de már annyit hallotta, hogy fel sem venné a gúnyolódásukat. Aztán beleunva az üldögélésben megfeszíti magát és megpróbál felállni. Ha a lány segít neki, elfogadja feltétel nélkül.
- Szerinted mi legyen a következő lépés? Abban biztos vagyok, hogy fájdalmas lesz, bár a lábaimat annyira nem intézték el, csak nehéz lesz egyszerre beléd kapaszkodni, másodszorra pedig a bordáimat visszanyomkodni a mellkasom mögé. – vicceli el Karr, mert fogalma sincs, hogy mihez kezdjen. Ha szól a prefektusoknak, valószínűleg elhajtják őt, vagy rosszabb esetben a prefektuson állnak bosszút, hogy ilyen baromsággal zaklatják, mint egy sárvérű verekedése a Mardekárosokkal. Ha nem szól, akkor meg nem lesz senki, aki megálljt parancsoljon a zöldek nagy arcának. Nem mintha Karr már nem merítette volna ki ellenük a „mostmárjólpofánverünkteszemétláda” nagyszerű kifejezést teljes dimenziójában. Annyira nem tehet szemrehányást nekik, hogy nem bírják idegekkel az ő kis apró húzásait, bár eddig arra mindig figyelt, hogy senki se sérüljön meg, ha nem muszáj. A DS az más, ott megsérülhetnek, bár ott az ellenfelek sem kezdő kviddicsezők, akik minden második kanyarban kiegyenesítik azt.
- Ha megígéred, hogy legközelebb is te segítesz ki a bajból, tuti összeveretem magam, angyalka. – mondja mosolyogva, és ahogy támaszkodva elréved rajta, még mindig látja az a különös aurát a lányon, amit eddig, bár sajnálatára halványodni kezd, mert ő is magához tér lassacskán.

[Karr]

Karr

A hollóhátas láthatóan elég rosszul néz ki. Nicole nagyon kíváncsi, hogy mivel dühíthette fel ennyire a mardekárosokat, de első kérdése valószínűleg nem ez lesz. Közben jobban megnézve a fiút, eszébe jut a srác neve is. Azt is tudja róla Nicole, hogy hetedéves, de ennyibe ki is merül a tudása, már mint, ami Kareem-et illeti.
Amikor Karr felé tart a srác azt hiszi, hogy egy angyal közeledik, aminek hangot is ad:
~ Jé, egy angyal ~
Ezen a lány nagyon jót mosolyog, így már mosollyal érkezik a hollóhátashoz. A fiú arcán vér van, amit ügyesen eltüntet egy törléssel, mire Nicole a közelébe ér. *Jól összeverték szegényt.* - gondolja magába, látva azt, hogy az oszlopnak támaszkodik, pontosabban az oszlop nem hagyja eldőlni. Végül addig nézi az összevert srácot, hogy az megszólal, amire aztán válaszolni is illik.
- Igen, Nicole-nak hívnak. Nagyon szívesen a segítséget, de igazából csak véletlenül erre kószáltam. – ami igaz is, mert a könyvtárba indult eredetileg, aztán úgy döntött, hogy tanulás előtt még sétálgat egy kicsit. Így került a verekedés közelébe. Aztán persze kíváncsi lett, arról nem is beszélve, hogy halálos átkokat csak úgy nem szórnak a varázslók. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a mardekárosok vernek vagy átkoznak már megint valakit. Nicole pedig a zöld címereseket nem igen kedvelte, ezért úgy döntött, hogy segít.
A hollóhátas aztán Nicole szemeit nézi, amitől a lány elég könnyen zavarba tud jönni. Ennek ellensúlyozására a haját kezdi el piszkálni, ami azzal jár együtt, hogy rájön , hogy teljesen kócos, úgy néz ki mint egy szénakazal. Ez persze tetézi a dolgot, úgyhogy inkább abbahagyja a haja piszkálását és az időnként vigyorgó, időnként vicsorgó fiúnak segít felkelni a földről.
- Szerintem az lenne a legjobb, hogy ha a Gyengélkedő felé vennénk az irányt. Ott legalább rendesen ellátnának. – közben jobban belegondol a lány, hogy ez valószínűleg nem volt a legmeggyőzőbb érv a gyengélkedő mellett. Valószínűleg Karr nem szeretné, hogy kiderüljön a verekedés.
Aztán egyenlőre még se mondd többet, mert úgy dönt, hogy a fiú jelenleg nincs olyan helyzetbe, hogy vitatkozzon arról, merre is menjenek. Így Nicole megpróbál vele elindulni a gyengélkedő felé.
- Felőlem azt is mondhatod, hogy leestél a lépcsőről, én arra is bólogatni fogok. – mondja közbe a lány azért, hogy megpróbálja elterelni Karr figyelmét a fájdalomról. – Minden esetre, míg elérünk a gyengélkedőig elmesélhetnéd, hogy mivel sikerült ennyire felbosszantanod ezeket a mardekárosokat, hogy verekedésre adják a fejüket. – nem mintha a mardekárosokat olyan nehéz lenne rábeszélni egy „jó kis verekedésre”.
Azért reméli Nicole, hogy legközelebb nem kell kisegíteni egy verekedésből Karr-t. Nem mint ha nem szívesen segítene, de azért annyira nem szeret a mardisokkal verekedni.
Nicole-t a kíváncsiságon kívül más is hajtja. Úgy gondolja, hogy ha beszélgetnek az úton, ami a jelenlegi tempójukat nézve nagyon hosszú lesz, akkor talán a hollóhátas egy kicsit jobban fogja bírni az utat.
Aztán vállán a hollóhátas fiúval, nagyon lassan sétálva várja, hogy a fiú mondjon valamit.
Nagyon kíváncsi lenne a történetre, mint minden lány, ugyanakkor nem azért, hogy majd később elpletykálja háztársainak vagy barátainak, de úgy gondolja, hogy ennyivel azért tartozik neki a srác.

[~Azt hiszem ideje lesz visszafogni magam, még a végén valaki megsérül. Miattam. ~]

Nicole

~Azt hiszem ideje lesz visszafogni magam, még a végén valaki megsérül. Miattam. ~ fájdalmas mosoly hagyja el Karr ajkait, még most sem tud kibújni önmagából, pedig majd’ minden tagja fáj. Nicole viszont elég jó támaszték, de nem meri rátenni az egész testsúlyát, nehogy lavinaszerűen maga alá temesse. Hamar kiderül, hogy mégsem az őrangyala a Griffes lány, csak épp erre vitt az útja. ~ Persze az őrangyaloknak nem az a dolga, hogy jókor legyenek jó helyen? Alkalomadtán majd megkérdezem egy hozzáértőtől. ~ Felszisszen újra, ahogy próbálja elnyomni endorfintermeléssel a fájdalmát. Sajnos az utóbbi elég nagy hendikeppel indul, így csak részsikereket ér el. Lábai nem úgy engedelmeskednek, ahogy az alapbeállítás megengedné, néhol zavar var a rendszerben. Ezért olykor ennek a hibának Nicole és lábai járják kárát, persze Kareem mindig bocsánatot kér, ha a lábai nem a kijelölt nyomvonalat követnék és a Griffendélés lábfejével lépnek közvetlen kapcsolatba.
- Azért örülök, hogy erre jártál. Gondold el, milyen hosszú utam lenne odáig nélküled… Bár így sem lesz rövid, pedig mindent - áú – beleadok ám! – nyög fel keserédes mosollyal, ám furcsa lehet ránézni. eltorzult arca egy megjátszott komikuséra hasonlíthat, aki épp akkor jön rá, hogy belelépett egy pöcegödörbe, mikor épp ki akart szúrni a társával. A gyengélkedő azonban így is jó félórára van, így Karr úgy dönt, hogy inkább válaszolgat mindenre, csak a lány vonja el a figyelmét a fájdalomtól. Gondolt arra, hogy meggyógyít magán egyet – s – mást, de aztán elvetette az ötletet, mivel ha valami félresikerülne, lehet, hogy a mutatóujja az orrához nőne. Még Nicolenak sem tudja igazán elmondani mennyire hálás, mert ha nagyon belekezdene, előjönne belőle a hányás. Legalábbis, ami vért illeti. Így sem néz ki túl megnyerően, hát még akkor… Valószínűleg folytathatná útját egyedül, ez pedig jelenleg szóba sem jöhet. Így csak a feltétlen szükséges válaszokat adja meg – előző gondolatmenetét így módosítván.
- Te igazán kedves vagy, jó lesz látni téged bólogatni. – nyögi ki nagy nehezen. Már várja a percet, hogy ez bekövetkezhessen és ő pihenjen egy picit a gyógykóterbe. Azért egy bágyadt mosollyal megajándékozza a lányt, mutatván, hogy ő erős és itt van, de jobb, ha sietnek. Persze Nicole nem adja olcsón a vállát és a kripliszállítást – ami maga Kareem -, válaszolnia kell, hoyg miért is kötöttek bele.
- Az pont elég, hogy mugli születésű vagyok. – tesz egy kis kerülőutat az igazságig, mert, hogy ez pont nem annyira kötődik a tárgyhoz, mint a kis csíny, amit elkövetett a körletben. A „sárvérű” szót sosem használja, mert akkor elismerné, hoyg létezik. Így meg csak bután néz arra, aki rá használja, vagy épp kiröhögi magában, hogy a sár és a vér két külön anyagszerkezetű dolog, tehát nem lehetséges.
- Mármint elég lenne. Hát… Egyik éjjel összeomlott alattuk az ágyuk. De nem én voltam… - mosolyodik el, de aztán megint szidja magát, mert újra rendet rak a fájdalom az ökölkúrán átesett arcának. Így aztán újra eltorzul az arca, ahogy a szervezet a szabadjára engedi magát, hogy Kareemnak milyen helyes „arcpoétikát” kell választania. Jobb, ha ő nem kérdez, különben mire odaérnek két feje lesz, így a lányra marad a kettőjük közötti kommunikáció jelentős része.

[TED テッド]

TED テッド

Miyuu szipogva meredt a tévé képernyőjére. Nyuszija, Sasshi erősen fészkelődött ölében, ám ezt ő észre se vette. Egyre csak szorongatta szerencsétlen állatot meghatottságában, mintha csak egy kitömött plüss vacak lenne. A tévében egy bugyuta kis dorama ment, tipikusan olyan, amit hivatalosan mindenki cikinek tart, mégis a legnagyobb a nézettsége az esti műsorok közül. Már vagy tíz perce meg se mert mozdulni, mintha csak ezzel hatással lehetne a történet alakulására. Visszatartott lélegzettel figyelte a fordulatos képsorokat, miközben kis kedvence talán már a vésőket rúgta fojtogató szorításában.
-   Sasshi, nani ga machigatte? – nyögött fel, mikor a nyuszi egyszer csak nagyot rándult és gyomron rúgva a lányt kicsusszant a szorításból.
A rémült kis szőrgombóc, mint aki az életét menti, huppant le a földre, és már spurizott is ki a nappaliból. A kislány meglepetten pislogott utána, ám arra már nem maradt ideje, hogy eltűnődjön a történteken.
A világ megfordult vele. Úgy érezte, iszonyatosan szédül, s szíve épphogy csak ki nem ugrik a helyéről. Felpillantott a mennyezetre, s látta, hogy a csillár ütemesen jobbra-balra himbálózik. Mintha csak a ház egy nagy, idomtalan hajó lenne, hullámzott-dülöngélt minden, ami nem volt leszögezve. A következő pillanatban már a tévében is ugrott a kép, s félbeszakítva a műsort egy bemondó nő kedves, megnyugtató hangon kezdett magyarázni. Oda se kellett figyelnie, Miyuu nagyon is jól tudta, mi történik.
Csak az az átkozott hányingere ne lenne…

~ Csak az az átkozott hányinger ne lenne… ~

Csatt. Miyuu öléből kicsúszott a Rúnaismeret tankönyv, s felgyűrve a lapokat, a belső oldalával előre a földre esett. A lány kétségbeesett kifejezéssel arcán meredt maga elé, szemei kidülledtek, majd hirtelen előre hajolt. Nem a könyvet kereste, kezeit szájára szorítva küszködött a torkát szorongató ingerrel. Valami olyat ehetett, amit nem lett volna szabad…
Pedig aznap hamar otthagyta a vacsoraasztalt, még át akarta nézni az aznapi leckét, így nem is evett sokat. Szerette volna hamar behozni a lemaradását, nehogy szégyent valljon a közelgő vizsgákon. Napok óta alig aludt, egyre csak gyötörte magát a töménytelen tananyaggal. Nem is csoda hát, hogy elszunyókált az egyik falfülkében, ahova vacsora után behúzódott egy kis olvasgatásra.

~ Nana…hachi… kyu… ~  

Lassan kezdte összeszedni magát, s végül gyomra is megnyugodott. Elképzelése se volt arról, mennyi lehet az idő, csak hogy elég későre jár. Odakint már sötét volt, a fáklyák imbolygó fénye pedig épp csak megvilágította a folyosót, a beugróba már nem is ért el. Leguggolt, hogy összenyalábolja a pórul járt könyvet, összerendezze a szétcsúszott lapokat. Ekkor érezte, hogy a szédülés még mindig nem múlt el. Megtámaszkodott a földön, pár pillanatig behunyt szemmel koncentrált, majd a fal kiszögellésébe kapaszkodva igyekezett talpra állni. Támolyogva, akár egy részeg indult el a fal mentén, végigsimítva a hideg kőkockákon, megkapaszkodva a résekben. Erősen szorította magához jegyzeteit, mintha csak ez is erőt adna neki a továbbhaladáshoz. Vagy inkább csillapította a fájdalmat a hasában a jobb oldalon… Eddig sose érezte még ilyen hosszúnak ezt a folyosót, most mégis hihetetlen messzinek tűn a Hollóhát tornya, a lépcsőkről nem is beszélve. Talán még aznap este felér, ha nem történik nagyobb tragédia. És mintha csak a gondolat vetett volna gáncsot neki, abban a pillanatban lába megbicsaklott, s ő krumpliszsák módjára esett előre.
A kő hideg volt és rettenetesen kemény. Jobb karja a teste alá csavarodott, ám továbbra is szorongatta a mindennél értékesebbnek tartott csomagot. Arca egyszerre égett, lüktetett és reszketett a hideg érintéstől. Arra már nem maradt ideje, hogy szabad kezét maga elé kapja. Csöndesen nyekkent a földön, s továbbra se nyöszörgött, csupán szeme alsó pillái kezdtek nedvesedni, miközben egyre csak gyűltek a könnyei. Nem szükséges felállnia. Úgyse látja senki…

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love.”

Szükségem volt valami vidámra a mai nap után, úgyhogy ismét Curet hallgatok. Rég volt ilyen ritka pocsék napom,  de úgy egészében. Azzal kezdődött minden, hogy reggel elaludtam, így majdnem késve értem be Rúnaismeretre. Cserében persze, hogy a hálókörletben hagytam a kedvenc ceruzáimat. Bosszantó, felettébb bosszantó. Ráadásul valaki vicces kedvében a férfi mosdóban a földön „felejtett” egy adag Mindenhez Ragadó Ragacsot… és persze hogy beleléptem. Vakargathattam a cipőm talpát egész délután… bah. De komolyan, pókok vacsorája legyen az ilyen. Mondjuk, ha nem én lettem volna az „áldozat” még lehet, hogy magam is jót nevettem volna rajta. De ugye nem így történt. És ezt az egészet megkoronázza a ma esti vacsora. Kúszó tökfőzelék. Élet-halál harc az étellel. Szabályosan menekült a tányérról. Tutira mondom, a manók fix, hogy hülyére röhögték magukat a konyhában mikor ezt a fantasztikus fogást készítették. Nem elég , hogy gyűlölöm a tököt… de akkor is megettem, ha már levadásztam. Nehogy már kifogjon rajtam egy tányér zöldség. Ellenben vicces volt, ahogy az elsősök szenvedtek vele, ez legalább kárpótolt.

- Hol a francban vagyok? – teszem fel a kérdést a nagy ürességnek és nézek körbe magamon, ahogy megtorpanok.
- Ez az Ted, büszke vagyok rád. Negyedik éve vagy itt és még így is képes vagy eltévedni. Kell neked állandóan zenét hallgatnod és bolyonganod vacsora után. Ráadásul, ha most valaki véletlenül meghallja, hogy magadban beszélsz tuti, hogy dilisnek fog tartani, ezt sosem mosod le magadról. Hmm, azt hiszem erre…  Végül is, egész jó vagyok. Alig 10 percbe telt és sikerült visszatalálnom egy ismerős folyosóra.

„I don't care if Mondays black
Tuesday, Wednesday - heart attack
Thursday, never looking back
It's Friday, I'm in love”

Magamban dúdolok, ahogy lépkedek tovább a félhomályban. Szeretem ezt a számot, mindig jó kedvem támad tőle, olyan vidámságos.  Ám ekkor megpillantok valamit a nem is oly távolban.
- Hmmm… az vajon mi lehet? – ráncolom a szemöldököm, megtorpanok és a távolba meredve, hunyorgok a fal mellett kucorodó árnyra.
- Biztos, hogy tudni akarom? – morfondírozok magamban, ám győz a kíváncsiság, és óvatosabban lépkedek tovább, ellenben már kikapcsolom a zenét, hogy halljam a külvilág zajait. Közelebb érve halk szipogást, és szaporább lélegzetet hallok a „kupac” felől, és végre megkegyelmez a huzatos folyosó állandó lakója - maga a huzat - és a falon terpeszkedő fáklya lángjának fénynyalábját felkarolva tisztább képet enged láttatni a különös lényről. Aki így már annyira nem is különös, legalábbis nem mondanám rendkívülinek, hacsak magát a szituációt nem nevezném annak. Egy hollóhátas talár, és a gazdája kuporodnak a földön elhagyatottan. Sietve körbe pillantok, hogy van –e itt valaki, akit felelőssé tehetek a történtekért, de sehol egy lélek. Megszaporázom a lépteimet, és letérdelek mellette. Még a sötétben is látszik mily sápadt a bőre, és milyen vékony, törékeny lény.

- Hahó – szólok hozzá kedvesen mosolyogva. – Jól vagy? – kérdezem, és jobbomat nyújtom, hogy felsegítsem. Ekkor találkozik a tekintetünk, és pillantom meg a fájdalomtól megkínzott arcát. A válaszát már nem várom meg, ösztönösen cselekszem. Hacsak nem ellenkezik, inkább óvatosan felkarolom a földről, és a legközelebbi falfülkéhez segítem.
- Szia, Ted vagyok – mutatkozom be a lánynak. - Mi történt veled, bántott valaki? Hogy érzed magad? – árasztom el kérdéseimmel, majd észbe kapok, és zavaromban mosolyogva a tarkómat vakargatom.

[TED テッド]

TED テッド

Minél tovább feküdt a földön, annál jobban erőt vett Miyuu-n a csüggedés. Általában, ha rosszul volt, sikerült összeszednie magát, s még akkor is mosolygott, ha legszívesebben csak zokogott volna. Anyukája egyszer azt mondta neki, hogy minden embernek megvan a maga problémája, és van olyan is, akinek sokkal nagyobb, mint az övé. Nem hagyhatja el magát, nem adhatja fel, mert azzal semmissé tenné azoknak az embereknek a munkáját, akik őérte és a hozzá hasonlókért küzdenek. De ez nagyon nehéz volt. Főleg gyerekként, amikor még egészen kicsi volt.
Egy meleg kéz érintette meg a vállát. Valamit mondott is, de Miyuu elsőre nem értette. Idő volt, amíg összerakta a távolról visszhangzó szavakat.

Jól vagy?

~ Nem. Egyáltalán nem. ~
Valaki megfogta a karját, majd felhúzta a földről. Hagyta, hadd tegyék. Egyedül úgyse lett volna hozzá elég ereje. Biztos egy tanár, vagy egy járőröző prefektus. Erősen vívódott magában, hogy érdekelje-e. A végeredmény így is úgy is ugyanaz. Számon kérik, hogy mit csinál, majd jól megszidják és felküldik a hálókörletébe. Mert mit is mondhatna? Erre nincs magyarázat. Pár pillanatig még lógatja a fejét, haja az arcába hull. Jótékonyan eltakarja azt, amit soha nem akart, hogy lássanak. Az érzéseit.
Kezéből az este során másodszorra csúszik ki a könyv, melyet az előbb még olyannyira védelmezett, hogy magára is elfelejtett odafigyelni. Ott marad a földön, mint valami senkinek nem kellő kacat. A falfülkében a pad hideg és kemény, ám még mindig jobb, mint a piszkos kőpadló. Felemeli talárja szélét, és gyorsan letörli arcáról az árulkodó könnycseppeket. Az idegen magyaráz valamit, vagy talán kérdezősködik. Miyuu érzi a sürgetést, valamit mondania kell, hát mélyet sóhajt, s felemeli a fejét. Eredetileg magyarázkodni szeretett volna. Rámosolyogni a másikra, és azt mondani, hogy nincs semmi baj. Minden rendben, csak a cipőfűzőjét akarta megkötni, vagy ehhez hasonló badarságot. Az emberek többségét meg lehet nyugtatni egy ilyen nyilvánvaló hazugsággal. Így biztosak lehetnek abban, ők megtettek mindent, és inkább hajlandóak elhinni, mint erősködni olyasvalamiért, amihez egyáltalán semmi kedvük. Mert ilyenek az emberek. És egy más helyzetben, egy másik testben, egy másik életben talán ő is így tenne…

De aztán…

 Az a másik annyira aggódóan, annyira kedvesen tekintett rá, hogy a lány minden elszántsága, minden lélekjelenléte elszállt. Képtelen volt válaszolni. Mert a fiúban nyoma se volt annak a katonás, parancsoló elszántságnak, mint a többiekben. A többi emberben, aki eddig körülvette. Mert ez volt a dolguk, hogy ne hagyják őt nyafogni és keseregni. És most el is törött a mécses. Nem engedte el a fiú kezét, csak kapaszkodott belé tovább, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mandulavágású szemeiben újra gyűlni kezdtek azok a fránya könnycseppek, melyeket az előbb még oly nagy gonddal igyekezett eltüntetni. Fejét újra lehajtja és csak sír. Érzi, ahogy az utóbbi félév minden gyötrelme és kiábrándultsága egyszerre szakad a nyakába. Nem volt kifejezett célja, nem akart semmit se mondani, csak jó volt egy kicsit másmilyennek lenni. Emberien önzőnek.

- Sajnálom, senpai. - nyögi ki végül - A gyógyszereim a hálókörletemben vannak. Ha beszedem, jobban leszek.

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Egy pillanatra összezavarodtam. Rám tekint a lány. Áruló könnycseppek, mint apró gyöngyök csillognak a szeme sarkában, mielőtt tovagördülnének szomorú arcán.

~ Olyan ismerős a tekintete, de honnan… ~

Ahogy a jótékony fáklya fénye lopva megvilágítja arcát, megpillantom a mandulavágású szemeinek barna íriszét körülölelő aranyló körívet, összeszorított, keskeny ajkait, és magát a tekintetét, ahogyan próbál erőt venni feltörő könnyein, s talárjának szélével letörölni azokat, melyek mégis „megszöktek”.

~ Váh ~ - és ekkor jön a megvilágosodás. Mit megvilágosodás, reflektort kapcsolnak a tompa agyamban.
~ Ismerem őt! A nevét nem tudom, de tudom, hogy ismerem. Évfolyamtársam, emlékszem az arcára, már láttam az órákon. Ő az, aki háta mögött a mardekárosok összesúgtak, hogy biztosan megátkozták, fertőző beteg… attól ilyen a szeme… ~
~ Bolondok… ha tényleg így lenne nem járhatna a Roxfortba, ezeknek annyi eszük van, mint amennyi látszik. Ám most, hogy jobban bele gondolok, mintha tényleg sokat betegeskedett volna, nem is emlékszem rá a múlt félévben. ~
~ De akkor is… ~ elmosolyodom.
~ Látom, hogy egy légynek sem ártana, valami azt súgja nincs mitől félnem vele kapcsolatban. ~
~ Szegény lány, vajon mi történhetett vele? ~

Ám a pillanatnyi merengésből, az érintése szakít ki. Úgy kapaszkodik a kezembe, mintha az élete múlna rajta, majd keservesen zokogni kezd. Az első pillanatban meglepődöm. A másodikban is. Talán csak ezután mozdulok önkéntelenül, és óvatosan átkarolom, hogy nyugodtan sírja ki magát. Mikor észbe kapok, hogy mit is csinálok már mindegy…

~ Na szép, remélem nem ijesztem el. ~

- Nincs semmi baj, ne félj, senki sem fog bántani. – mondom először kissé akadozva, majd bátrabban, ám továbbra is barátságosan. Mikor felpillant, újra rámosolygok. Látom rajta, hogy nincs jól. Szabad kezemmel zsebkendőt vadászok a talárom zsebéből, hogy letörölgessem a könnyeit.
 
Majd végre megszólal, ám bocsánatot kér. Bocsánatot, pedig semmi rosszat nem csinált. Ezt így per pillanat nem értem, de sebaj, lesz még rá időm. Gyógyszerek, hálókörlet… ennek a fele sem tréfa, de azt hiszem, ezt könnyen megoldhatjuk.

- Nem senpai, egyszerűen csak Ted! – rákacsintok, és az utolsó könnycseppet is eltüntetem az arcáról.
- Évfolyamtársak vagyunk, ha nem tévedek, és ha megengeded, nagyon szívesen elkísérlek a tornyotokig. Amúgy sem biztonságosak estefelé a folyosók, én viszont ráérek.

Oldalra pillantok, a földön heverő könyvre, azt bezzeg ott hagytam. Na, sebaj. A lányt nem merem elengedni. Látom, érzem, hogy nem stabil, nem akarom, hogy elessen. Ezért hát a pálcámért nyúlok. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy a kezembe simul mint régi bajtársam. A tankönyvre összpontosítok, és halkan kimondom a varázsigét:

- Invito könyv! – mire az a földön lassan megremeg, majd a varázslatnak engedelmeskedve a kezembe siklik.
- Ne haragudj, ezt az előbb ott felejtettem. Biztosan fontos lehet a számodra, ha így ölelted magadhoz. Már épp odaadnám mikor jobban megnézem a könyvet.
- Hmm… - gondolkodom el, ahogy végignézek a kissé gyűrött, bepiszkolt lapokon.
- Mundus effectum! – suttogom újra és a pálcámmal a könyvre bökök. A földön rárakódott piszok, és foltok – mintha mágnes taszítaná – tűnik el a Rúnaismeretek kötetről.
- Jobb, mint új korában. – és mosolyogva átnyújtom.
- Akkor a Hollóhát tornya, ugye? Ha jobban érzed magad akár mehetünk is, és persze támaszkodj rám nyugodtan – nyújtom felé a karom, hogy belém karolhasson.

~ Olyan ő most, mint egy szárnyaszegett kismadár. Nem tudom miért, de segíteni szeretnék rajta. Remélem elfogadja. ~

[TED テッド]

TED テッド

Annyira megnyugtató.
Talán, ha majd később visszagondol erre a pillanatra rettenetesen zavarban lesz. Rémülten szorítja majd fejét párnái közé, úgy senki nem hallja majd, ahogy szégyenében sikítozik. Ám most nem. Jó volt megfogni a kezét, arcát a másik mellkasához szorítani, elbújni a talár redői között. Olyan jó puha és meleg. És hallgatni a szívét, ahogy szép szabályosan ver…
Mintha megint csak a tenger zúgását hallaná, s a szél simogatná arcát valahol a távoli múltban.
Nyöszörgő magyarázatára először nem is hallja a választ. Jobb lenne nem hallani, mert akkor nem kéne arra gondolnia, kit szorít magához úgy, akár egy óriási plüssmacit. Egyszerűen csak hisz neki. Elhiszi, hogy nincs semmi baj, és minden rendben.
~ Ted… ~ kapargatja tudatát a név.
Nagyon is ismerős, bár abban biztos volt, hogy senkit se hívott még így. Meg egyébként sincs senkinek ilyen rövid neve...  Lassan elengedi a kedves, meleg kezet és újra felnéz. Látása kissé homályos, s a fiú háta mögött narancssárgán imbolygó fény csupán elmélyíti az árnyékokat a kedves arcon.
~ Évfolyamtársak vagyunk? Kurasumeito…~
Egy pillanatra elveszítette a fonalat. A fiú letörölgette a könnyeit, és ezt Miyuu elsőre képtelen volt feldolgozni. Ilyet eddig csak a nagymamája csinált, ő is főleg akkor, ha maszatos lett az arca. És persze előtte jól benyálazta azt az ominózus zsebkendőt.  

-   Flanagan-kun?  - suttogta bátortalanul.

Nem láthatta, ám biztos volt benne, hogy arcát rózsaszín pír lepi el. Érzi, hogy a másik közben elengedi, és valamit felvesz a földről… vagy talán magához idézi? Nem mert felé fordulni, csak meredt előre, akár egy élettelen viaszbábu. Most már tudta, ki sietett a segítségére. Az a srác, akinek leginkább a tarkóját ismeri. Merthogy Miyuu előtt ül majdnem minden órán. Nem éppen aktív, a hangját szinte sose hallani, ám a keze… Az a kéz, melybe az imént kapaszkodott, pennát szorítva fáradhatatlanul járt a pergamen fölött. A lány először azt hitte, hogy sokat jegyzetel… és bizonyára a tanárok is ezt gondolták. Szorgalmas. Túlzottan is… De ez eleinte nem izgatta. Tekintete tovább vándorolt a jól ismert tarkóról ki, az olykor napsütéses kék égre, vagy a szürke, komor fellegekre. Persze volt olyan ritka alkalom, mikor győzött a kíváncsiság, és ellesett a fiú válla fölött. Látva a fantáziadús rajzokat már biztos volt benne, nem ő lesz a tanulmányi verseny győztese.
Ám erről a mostani, segítőkész oldaláról még nem ismerte. A lány szinte szégyellte magát, ahogy a másik így tesz-vesz körülötte, ő pedig nem csinál semmit. A srác szerencsére közben csak mondta-mondta-mondta a magáét, így lehet, fel se tűnt neki, hogy Miyuu mennyire zavarban van. Őt egyáltalában nem hozta lázba, hogy nem sokkal ezelőtt HOZZÁÉRT EGY LÁNYHOZ.  

-   Arigatō. – köszönte meg a felé nyújtott könyvet. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, bár keze még így is jól láthatón remegett, akár csak egy Parkinson-kórosé. Finoman fogalmazva is a frász kerülgette, mikor Ted a karját nyújtotta… bár ha ez feltűnik neki, még mindig ráfoghatja a rosszullétre. Így mégiscsak elfogadja a segítséget, és rátámaszkodik a fiúra.

-   A torony arra van. –mutat a folyosó távolabbi vége felé  - Remélem a kopogtató ma jó kedvében lesz…

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

-  Igen, Ted Flanagan, és igazán nincs mit megköszönnöd. – válaszolom továbbra is mosolyogva miközben felsegítem a padról.

~ Gondolkozz már könyörgöm, ahelyett, hogy csak vigyorognál mint a tejbe tök. Nem igaz, hogy nem emlékszem a nevére. Van egy rakat közös óránk. Gondol – gondol, fáj – fáj. Bah te selejtes Micimackó, te. Sachi… nem. Hmm, Mayoo… nem. De „m”-mel kezdődött, ez biztos. Mizuki… nem. A fenébe is, Miyako… m-m. Miyuu! Ez lesz az! Miyuu-chan, azt hiszem így szólították a Hollóhátas lányok. Én és a pocsék névmemóriám. ~

Szinte remeg, ahogy apró kezével hozzám ér, és belém kapaszkodik. Talán csak egy pillanatra látom a tekintetét, amikor épp nem szemlesütve a földre fókuszál. Ám sikerül elcsípnem azt a bájos pírt, ami melegséggel tölti el az arcát.

~ Elpirult… miattam. De hát miért? Nem tettem semmi rosszat. Ugye? Ugye, nem? Talán túl közvetlen voltam? Rámenős? Nem akartam, semmi rosszat. ~

Ekkor egyszerre rohannak meg a friss emlékek, érzések, amik csak néhány perce történtek, és rakom össze az eddigi eseményeket. Bőrének finom érintése, közelsége mikor felsegítettem, ahogy kétségbeesetten a kezembe kapaszkodott, békés szuszogása, amikor a mellkasomhoz fúrta az arcát. És most itt vagyunk, majdnem kéz a kézben, egy kihalt folyosón, úgy, hogy ezelőtt kb. egy szót se igen szóltunk egymáshoz.

~ Mi a frászkarikát csinálok? De komolyan, úúú remélem nem érti félre. Most meg megkukultam, mikor eddig be nem állt a szám. Azt hiszem jobban járok, ha ezt megmagyarázom. ~

Érzem, ahogyan kimelegedik az arcom.

~ Ó, pompás. És még ez is. Mily férfias. Remélem, a folyosó jótékony sötétje most az egyszer kisegít, és nem veszi észre zavaromat. Ha már eddig tetszeleghettem a „hős megmentő” szerepében. Am, hol is tartottam? Igen, a neve, és a magyarázatom! ~

Ám merengésem pillanatai közben a lány halkan megszólal, és megvan úti célunk iránya, végig a folyosón. Lassan elindulunk. Hagyom, hogy az ő tempójában haladjunk. Nem túl erősen, vigyázva, ám mégis biztosan tartom.

- Kérlek, ne haragudj, ha túl közvetlen voltam. – kezdek talán kissé túlságosan is akadozva a mondandómba.
- Nem vagyok ám én ilyen rámenős vagy ilyesmi, és nem akartalak megijeszteni. Miyuu-chan, igaz? – szólok immár magabiztosabban.
- És bocsáss meg, ha túl sokat beszélek. Rossz szokásom, ha zavarban vagyok. Vagy megkukulok, vagy be nem áll a szám. Most egyértelműen az utóbbi eset áll fenn. És nem, fogalmam sincs, hogy miért mondom most ezeket.

Halkan felkacagok, és mielőtt teljesen eluralkodna rajtam zavarom mélyet sóhajtok és végre elhallgatok. Lassan sétálunk a folyosón.

~ Pompás, sőt kiváló. Ez az Ted, égesd csak magad, mint a Reichstag. Szegény lány az életben többet nem fog hozzád szólni. ~

[TED テッド]

TED テッド

Jobb-bal, jobb-bal. A lány léptei kissé bizonytalanok voltak. Nem lenne jó még egyszer elesni, vagy akár csak megbotlani. Csak szépen lassan, egyszer biztosan odaérnek ahhoz a fránya ajtóhoz. Amúgy se látott rendesen. Hol tágult, hol szűkült a kép. Mintha csak egy kaleidoszkópot forgatna, szemei előtt olykor egészen más kép állt össze, mint ami pár pillanattal azelőtt még kézzelfogható volt. Ám most egyáltalán nem a szokásos rosszullét kerülgette. Egyszerűen a helyzet hozta így. Nagyon régen nem sietett senki a segítségére, hosszú ideje úgy érezte, csak magára számíthat. Szép lassan, napról napra araszolt lefelé a csüggedés leejtőjén, úgy érezte csak halad előre az élete, míg egyszer majd nincs tovább. Ez a szegény fiú nem is tudta, mennyire kiváló kapaszkodó ezen a képzeletbeli domboldalon. S ami most elhomályosította Miyuu előtt a képet, nem a rosszullét volt, hanem a meghatottság könnyei. Egy röpke kis pillanatra úgy érezhette, nem csak útban van, nem csak akadály a többi embernek. Hanem hogy egyszer, ha csak pár percre is, de ő is fontos lehet.

~… ne haragudj… túl közvetlen voltam… ~

A fiú felől közben záporoztak a szavak. És annyira jó volt ez így. Mert Miyuu képtelen lett volna megszólalni. Félt, hogy megint csak elsírná magát. Hogy Ted túl közvetlen volt? Igen. Rámenős? Igen. A fiú ugyan csak szabadkozott, mégis minden tekintetben igaza volt. Ám arról fogalma se lehetett, hogy ez egyáltalán nem rossz dolog. Minden embernek jól esik egy kis kedvesség, amitől többnek, jobbnak érezheti magát. És a legjobb az egészben, hogy ez a kedvesség nem kerül semmibe.

-   Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármiért is haragudjunk, Flanagan-kun. – mosolyog halványan a fiúra – Inkább hálás vagyok, hogy segítesz.

A lépcsősorhoz érve, szabad kezével a korlátba kapaszkodik. Annyiszor megtette már ezt a távot, minden egyes nap fel-le, fel-le! Eddig nem is tűnt fárasztónak. Ám most megszámlálhatatlan sok fokkal kanyargott előtte a „véget nem érő csigalépcső”. Egy ideje már leszokott arról, hogy örökösen összehasonlítgassa a mugli világ dolgait a Roxfort adottságaival, ám most akaratlanul is felötlött benne a gondolat. A muglikat bizonyára a lustaság és a kényelem iránti vágy hajtja, míg a varázslók magasabb szellemi síkokon szárnyalnak. Ennek ellenére most a fél karját adta volna egy liftért.
Ajkát mély sóhaj hagyja el, ahogy számba veszi az előttük álló lépcsőfokokat. A nevét hallva bólint, majd megteszi az első lépést felfelé.

-   Semmi baj, jó hallgatni, ahogy beszélsz. – folytatja most már erősen szuggerálva maga előtt a talajt – Nem mindig értem, hayaku hanashi… néha nagyon hadarsz. De addig is azzal foglalkozom. Kérlek, beszélj még. Mesélj bármiről…

A kaleidoszkóp képe újra változott. Fordult egyet a világ, s a lány behunyta szemeit, hogy ne lássa a feldőlő lépcsőfokokat. A szürreális kép inkább zavarta, mint segítette a tájékozódásban. Újabb lépcsőfok, és még egy. Igen, annyiszor megtette már ezt az utat az évek során, hogy még csukott szemmel is neki mert vágni…

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

Egy darabon szótlanul sétálunk egymás mellett, csak a halk lépteink neszezése hallatszik a kihalt folyosón. Jó is ez így. Ha most belefutnánk egy járőröző prefektusba egész éjszaka magyarázkodhatnék, de ha már eddig megúsztuk itt nem lehet baj. Már közeledik a lépcső. A lány járása bizonytalan, néha még mindig imbolyog. Mikor érzem, hogy nem stabil kissé biztosabban tartom az apró karoló kezet.

~… Az élet túl rövid… ~ - és egy fáradt, ám angyali mosoly.

Gondolataim sötét tengerébe merülök… Akaratlanul is odataszít, ez a mondat. Megrohannak az emlékek. Olyan régen volt, és mégsem. Szinte mintha tegnap történt volna. Még mindig oly élénkek a képek. Igazságtalan az élet, mindig is tudtam. Hiszen még fiatalok voltak, előttük állt az egész világ. Nem láthatják, ha végzek a Roxfortban. Nem láthatják, hogy igazi varázsló lett belőlem. Nem lehetnek büszkék rám, mert az élet túl rövid, és igazságtalan. Önző vagyok? Igen. Átkozott közhelyek.

~… hálás vagyok… ~

Elmosolyodom, és elszállnak a komor gondolataim. Nincs időm arra, hogy most beforduljak, hisz itt van ez a lány, aki csak rám számít. Én vagyok a támasza, hogy visszajusson a tornyába. Hogy megkaphassa a gyógyszereit. Nem szabad most ezen a dolgon rágódnom, éjjel lesz még időm elég.

- Igazán nincs miért. Bár annak örülök, hogy nem valamelyik mardekáros talált rád. Ki tudja milyen csínynek lettél volna a célpontja – suttogom halkan, mosolyogva.
- Kegyetlen időket élünk.

Lassan a lépcsőhöz érünk. A lány szabad kezével a korlátba kapaszkodik. És jönnek a csigalépcsők… anyám, de mennyi.

~… jó hallgatni, hogy beszélsz… nagyon hadarsz… beszélj még… ~

Halk, és erőtlen hangja alig ér el hozzám. Nagyon kell füleljek, hogy minden szavát értsem. Újra zavarba jövök.

~ Sosem mondta még senki, hogy szeret engem hallgatni, egy lány meg aztán főképp nem. Most erre mit válaszoljak? Fogalmam sincs… Már megint megkukultam. De azt kérte beszéljek. Tereljem el a figyelmét. Csak nem hagyhatom cserben? Nem! Gyerünk Ted, nyögj ki valamit. Légy férfi! ~

- Bocsánat, akkor lassabban beszélek. – szabadkozom talán szégyenlősen.
- Miről is meséljek? Soha nem tudok ilyenkor mit mondani. Próbálkozom, de ne haragudj, ha butaságokat hordok össze.

Cikáznak a gondolataim. Valami épkézláb témát keresek. De hát mi is érdekelné? Fogalmam sincs. Hisz most beszélek vele először.

- Az az igazság, nem gondoltam volna, hogy ma este bárkibe is belefutok a folyosón, de örülök, hogy így lett.
– Nem, ne érts félre, a körülménynek nem, mármint annak, hogy rosszul lettél, és emiatt feküdtél a padlón.
- Ehh, erről beszéltem.  Látod? – újra szégyenlősen mosolygok, majd nagy levegőt veszek, és tovább folytatom.
- Csak hát, itt vagyunk már négy éve, mögöttem ülsz, és még sem emlékszem, hogy beszélgettünk volna. Ám, hogy ebből mit akartam kihozni… rejtély. – kacagok fel.
- Ne haragudj, haszontalan vagyok. – mosolygok továbbra is, ha másnak nem hát magamnak.
- Nem is tudod milyen jó olyasvalakivel beszélni, akinél nem kell tartanod, hogy az első adandó alkalommal hátba döf. Tudom, szinte nem is ismerjük egymást, ám valahogy mégis… egy picit olyan mintha mégis.

~ Hát... ez nem az én estém, és ha továbbra így össze-vissza fecsegek az sötét képet fest a jövőmre nézve a lányok körében. Tiszta dilisnek fognak nézni, szegény Miyuu-chan is... tutira flúgosnak gondol. Váh, a fenébe is... Hülyeségeket beszélek, de már nem lehet visszaszívni. ~

Felpillantok a lépcsők tovaláthatatlan messzesége felé. Ismét nagyot sóhajtok.

- És én eddig azt hittem, hogy a Griffendél torony megmászása számít kihívásnak, azért ti sem panaszkodhattok. – mondom vigyorogva, ahogy tovább koptatjuk a monoton lépcsőfokokat.

[TED テッド]

TED テッド

Most, hogy már nem volt egyedül, Miyuu úgy érezte, végre nem topog egyhelyben. Minden egyes szívdobbanással közelebb került céljához, közelebb a megkönnyebbüléshez. Ahogy Ted beszélt és beszélt mellette, megnyugtató volt. Mintha csak valamelyik szünetben sétálnának a folyosókon, s nem lenne nagyobb gondjuk, mint elérni a következő tantermet. A kezdeti izgatottság, a kényelmetlen érzés elmúlt, helyette csendes, meghitt nyugalom költözött a lelkébe.

~ Flanagan-kun olyan, mint a friss mochi… ~ állapította meg magában Miyuu ~ … puha, meleg és édes. ~

Az, amit a fiú magyarázott közben, csak később jutott el tudatáig. Eddig fel se merült benne, hogy annál is nagyobb bajba kerülhet, mint amiben éppen van. Amikor elterült a földön teljesen el is felejtette hol van. Amúgy se foglalkoztatták a Roxfort történései, az ő kis világába már nem fért bele az ellenségeskedés, a rasszizmus, vagy egy esetleges háború gondolata. Persze, nem volt vak, tudta nagyon jól, hogy az aranyvérű családok ifjai ujjal mutogatnak rá a háta mögött. A szemükben nem volt joga a mágiához. Ám egy olyan lány számára, aki hosszú évek óta hiábavaló küzdelmet folytatott a saját szervezetével, legfeljebb csak apróbb kellemetlenségnek tűnhet az undok piszkálódás. És az már végképp eszébe se jutott, hogy bárki is belerúgna egy magatehetetlen emberbe.

-          Kedo… (けど。)- torpant meg egy pillanatra, s eddig csukott szemei most olyan kerekre tágultak a döbbenettől, akár egy pofás kis levelibékáé – Miért tennének ilyet?

Összeszorult a torka, mégse várt választ, inkább csak az értetlenséget próbálta száműzni magából.  Ezekre a dolgokra ma este egyáltalán nem akart gondolni. Csak érjen be a szobájába, erre vágyott egyedül. Ha már majd minden rendben lesz, újra átgondolja a történteket. A sötétben nem látja senki, milyen érzések futnak végig az arcán, akkor arra gondol, amire akar. Hogy mit hallott Ted-től. Akadozó, kicsit összefüggéstelen gondolatok, maga se tudta volna gyatrábban megfogalmazni. De talán jobb is, hogy a fiú ilyen bizonytalan. Egy magabiztos Ted-től nagyon megrémülne. Így sokkal barátságosabb, sokkal emberibb…

-   Tudod, sokáig azt gondoltam, egyszer visszaköltözünk a szüleimmel Kiotóba. – sóhajtott lemondóan. Azt mégse mondhatta, hogy azért nem szólt hozzá, mert nem mert: ezért nem szólt senkihez, ha nem volt muszáj. A bizonytalanság állandó társa volt, amióta csak megérkezett Angliába. Úgy érezte, a szülei elengedték a kezét, s ő egyedül állt az arctalan tömegben. Lehet, képtelen lesz itt valaha is megszokni. Képtelen lesz elfelejteni az otthonát.  - Eltelt egy év, majd kettő. Akkor már tudtam, hogy többé nem mehetek haza. Addigra már harmadéves voltam, és persze mindenkinek voltak barátai. Engem azt hiszem, már annyira megszoktak, hogy észre se vesznek. De nincs ezzel semmi baj, így legalább a tanulásra koncentrálhattam. Szükségem is van rá, nem szabad lemaradnom: szeretnék az évfolyamtársaimmal együtt végezni.

Mielőtt tovább folytatta volna útját, megállt az utolsó pár lépcsőfok előtt. Nehéz volt egyszerre beszélni és kapaszkodni a csigavonalú emelkedőn. Mégis jó érzéssel töltötte el, bármennyire is fárasztotta: még képes volt rá.  Szaggatottan fújta ki a levegőt, miközben lopva Tedre pislantott. Kicsit zavarba hozta, hogy a fiú ekkora bizalmat szavazott neki. Persze azzal ő is tisztában volt, hogy a légynek se tudna ártani. Na jó, ha nagyon a fülébe zümmög talán igen… :-)

-   Én azt hittem, hogy a Griffendél házban mindenki megbízható. Karera wa mina hīrōdesu (彼らは皆ヒーローです。). Hősök. – bólogatott mosolyogva, és ezzel pont ugyanannyira beskatulyázta az oroszlános ház tagjait, mint más őket - Chōdo anata-suki (ちょうどあなた好き。).

Az utolsó pár szót persze már csak suttogva merte kimondani. Tekintetét az előtte álló fokokra szegezte, s a fiúra támaszkodva újra megindult felfelé.

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

- Tudod, egész egyszerűen csak azért gonoszkodnak, mert megtehetik. Mert lehetőségük van rá. Mert mások elnéznek e fölött…  - majd pillanatnyi némaságba burkolózom.

~ Ez azt hiszem egy nem túl szerencsés téma, inkább hanyagoljuk. Meg amúgy is, a falnak is füle van. ~

Rám néz, hatalmas szemekkel… és én nem tudok mit tenni, csak bámulni őt. Másodpercek mik majd hosszú óráknak tűnnek.

„Dressed up to the eyes
It's a wonderful surprise
To see your shoes and your spirits rise”

Beugrik a dallam, csak elmosolyodom, és elkapom a tekintetem, mielőtt felbukok a következő lépcsőfokban.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mondom szabadkozva és immár sokadik alkalommal. Majd ismét elcsendesedek.  Magamban dúdolom a strófákat, és csak örülök, hogy itt vagyok. Egyszerűen csak jól érzem magam a lánnyal.

~ … Kiotó… ~

Most végre Miyuu beszél… olyan halk, kis félénk hangja van, de talán pont ettől lesz épp ilyen aranyos. Csupa fül vagyok, ahogy figyelem a szavait. Ám szomorú dolog amit mond, nem gondoltam volna, hogy nincsenek barátai, hogy ilyen egyedül van itt a Roxfordban.

~ Valahogy fel kellene vidítsam, nem hagyhatom szomorkodni! ~

- Kiotó… - ízlelgetem a szót, és az emlékeimet hívom segítségül.
- Biztosan szép hely lehet, én sajnos még nem jártam ott, de remélem, talán egyszer sikerül. Régen költöztetek Angliába? Biztos fura lehet Japán után.  De ne haragudj, nem akarlak faggatni. – és próbálom egy mosollyal élét venni a dolognak.

A kis pihenő nekem is jót tesz. Kezdenek fáradni a lábaim a folyamatos lépcsőzéstől. Még szerencse, hogy viszonylag jó kondiban vagyok, így nem lihegek mint egy kutya. Az milyen égő lenne.

- Hősök? Mi? Ez igazán kedves megállapítás, de sajnos messze áll a valóságtól. Tőlem meg főképp.
- Sok mindent lehetne rám mondani, de hogy hős… - a végén már majdhogynem motyogok zavaromban.
- De, elárulok egy titkot. – majd bizalmasabb suttogásra váltok.
- Mikor még elsős voltam, reméltem az a fránya süveg a Hollóháthoz oszt. – és a lányra kacsintok. Nem tudom mi célja volt velem a Griffendéllel… talán egyszer kiderül, de azt tudom, hogy akkor csalódott voltam. – halkan kacagok.

Tovább baktatunk, de végre közeledik már a torony teteje. Kicsit szomorú a szívem, hiszen innentől magamra maradok. Egészen megszoktam a lány társaságát. Jó volt vele kóborolni, legyen bármilyen szokatlan is a szituáció.
 
- Tudod… – lassan kezdek a mondandómba… próbálom palástolni lányos zavaromat – azt mondtad nincsenek barátaid, és hát… úgy gondoltam… hogy is mondjam… Ha szükséged van valakire, hogy beszélj vele, valaki meghallgasson, vagy egyszerűen társaságra. Engem mindig megtalálsz. Tudom, külön házhoz tartozunk, de mégis. Szeretném, hogy tudd, nem vagy egyedül… senkinek sem szabad egyedül lennie. – a szemeimmel immár erősen az utolsó lépcsőfokokat szuggerálom, ahogy megérkezünk a torony tetejébe.

- És itt is vagyunk – mondom még mindig mosolyogva, ahogy a kopogtató előtt állunk.