Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 07. 24. - 20:18:03



Cím: Huzatos főfolyosó
Írta: Mrs. Norris - 2010. 07. 24. - 20:18:03
Az előcsarnokban levő lépcső ebbe a főfolyosóba torkollik. Azért huzatos, mert mindkét végén, pont egymással szemben van a kastély két nagy tantermének a bejárata. Ám félreértés ne essék, a korridor olyan hosszú, hogy az egyik ajtóban állva a másik alig látszik.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Adele Jones - 2011. 01. 02. - 12:58:10
Tony

-Imagine all the people, living for today  uhuuuu.- Halkan dúdolom a dallamot, ahogy egyenként szelem az előcsarnok lépcsőfokait, próbálok felmelegedni a falak között. Minden egyes lépésnél újabb gombot pattintok ki a combközépig érő, sötétszürke szövetkabátomon, miközben azon merengek, hogy mégis mi van a többiekkel, azokkal a társaimmal, akik korábban mindig mosolyogtak és benne voltak minden őrültségben. Ritkán esek melankóliába, de a meggyötört arcok, a némaság és a kényszer szülte cselekedetek elszomorítanak.

Vegyük példaként a mai délelőttöt, annak is azon perceit, mikor senki sem figyelt árgus szemekkel, és lehetőségem adódott egy kis friss levegőt szívni az iskola birtokán, egy jól eső, negyed órás séta közben. Kihasználva a lehetőséget gyorsan magamra is kaptam a kabátomat, kötött, vajszínű sapkámat és sálamat, kezeimet kesztyűbe bújtattam , majd szinte rohanva hagytam el az épületet, hogy valóban érezzem a szabadság ízét. Jól eső hideg csipkedte az arcom, lépteim alatt ropogott a hó, hűvös szellő pergette a fák leveleire tapadt hópelyheket. Már csak a forralt bor aromás, gőzölgő illata hiányzott, de elég volt csak rágondolnom, az ízét máris éreztem. Ajkaimat megnyalva tettem meg a következő lépést, de azon nyomban meg is torpantam, amikor távoli zajokra figyeltem fel. Oldalra fordítva a fejemet néhány alsóbb évfolyamos fiút pillantottam meg az egyik fa közelében, egy harmadik társukat lökdösték egymás közt, valószínűleg sárvérű volt a srác. Elgondolkodtam azon, hogy talán oda kellene mennem szétzavarni őket, de ezt nem mertem megkockáztatni a jelenlegi körülmények között. Sóhajtva folytattam az utamat, s most , hogy már felértem erre a hosszú, huzatos folyosóra, rájöttem, hogy fölösleges ezeken a dolgokon rágódnom, ettől úgysem lesz jobb senki élete, egyedül pedig kevés vagyok ahhoz, hogy csodát tegyek. Csak egy módon tehetem jobbá az itt töltött napokat, ahhoz pedig nem kell más, csak jókedv, néhány kedves szó, a remény, és biztatás.

Tovább lépdelek a huzatos folyosón, alig látok el a végéig, ahonnét egy folt közeledik felém. Bizonyára nem egy hatalmas gömböc az, valószínűleg csak egy diák lehet, már csak az a kérdés, hogy ki lehet. Kezdek feloldódni a kinti hideg után, arcom most sokkal inkább ég, mint fagy, kicsit meg is kell mozgatnom az arcizmaimat, hogy érezzem, még megvannak. A pír egyelőre nem múlik, ahhoz több időre és egy hatalmas kandalló melegére lesz szükség. Tekintetem továbbra is a foltra szegezem, mely lassan körvonalazódik és ahogy egyre közelebb ér, az arcot is felismerem. Egy újabb édes pofa, akit az évfolyamomon kedvelek. Máris széles mosolyra húzódnak az ajkaim, megszaporázom a lépteimet, hogy közelebb érjek bűbájtanos padtársamhoz.
- Szia, hogy van az én kedvenc padtársam? - Mosolyogva állok meg, várva, hogy mellém érjen, addig is lecsúsztatom magamról a kabátomat, majd a bal karomra fektetem. A sapka és a sál marad a helyén, a kötött, kék garbó egyelőre még tartja a meleget.



Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Antonio Williems - 2011. 01. 08. - 14:18:14
Adele <3

„Y dibujo como quiero
El mundo alrededor
Como un niño que sabe siempre mantener
Su gran curiosidad
El instinto hoy me da las ganas de volar
Como un niño que no se rendirá jamás
Busca la felicidad”

Száguldás.
Szerelem.
Érzések.
Egy csók…

Érezted már azt az utánozhatatlan, csodálatos érzést, hogy te vagy a király, hogy SENKI és SEMMI nem parancsolhat neked? Mikor kedvet éreznél, hogy felpattanj egy chopperre – vagy épp egy tűzvillámra -, és vezess, száguldj addig, míg magadon nem érzed az óceán hűvös érintését?

Csak egy a rossz hír ilyenkor: hogy nem teheted meg…

Viszont álmodozni szabad, s pont ezt biztosítja a zene… az ütemek, a lágy hangok, amikor járásod akaratlanul is tánccá módosul, és elmében valahol egész máshol jársz… talán a hazádban, hol még sosem voltál, vagy csak épp otthon, a szobádban.

Szeretem a huzatos folyosót, mindig egy picit hűvösebb van itt, az emberek csak átjárónak használják, és az ilyen órákban kellően üres egy kis képzelgésre, rockos kéztartásra, rohangálásra. De sajnos a nagy ködöt, amin átrohanok, néha-néha eloszlatja egy tanár… na, az tud elég gáz helyzet lenni. Bár van, aki csak mosolyog rajta, de ilyen időkben nem igazán engedhetem meg magamnak a szabályok lazább értelmezését.

Végül úgy döntök, inkább csak magamban dúdolgatok, nem égetem magam tovább a menő tánctudásommal. Amúgy is olyan szörnyű itt a padló, nem csúszik kellően… hogy lehet így moonwalkolni, he? Gyorsan körbenézek, és beiktatok még pár tánclépést, ha már ilyen üresség van, de a földön végzem… ugyanis a vállamon lévő válltáskámnak nem tetszett a mozdulat, és valami szerencsétlen véletlen során egy kicsit kiengedett  a szíj, beszorult a lábam közé, az én állam meg koppant a padlón.

Pár másodpercig csak fekszek, és azon agyalok, hogy mi a francnak esek el folyton? És miért mindig akkor, amikor egyedül vagyok? Fájdalmasan simogatom az államat, a többit szerencsére felfogta a bőrdzseki meg a farmer. Lassan feltápászkodok, csak most veszem észre, hogy lerepült a fejemről a kalapom, és jó pár métert csúszott… havonta max kétszer veszem fel, de akkor is megjár mindent a földtől a plafonig szegény jószág. Miközben elindulok felé, észre se veszem, hogy egész közel van valaki, s csak akkor pillantom meg őt, amikor leporolom, s fejembe nyomom kedvenc kiegészítőmet.

Számon azonnal vigyor jelenik meg, enyhén felgyorsított léptekkel közelítem meg, s még egy naaagy-nagy maci-ölelést is kap tőlem. Hát nem szerencsés?
- Ciao Bambina! Come va?
A kalapom megint lecsúszik, és a földön landol. Kezdek gyanakodni, hogy Hóborc szórakozik velem… pedig alapból bírom a srácot, de ha tényleg ő áll e mögött, akkor keresek valami szelleműző bűbájt, hogy merészeli bántani az én pici fejfedőmet?
Közben azért hallom szavait, s már kezdem is a válaszadást, miközben gyorsan lehajolok a sapimért.
- Háttő, elvagyok. Csak a szobatársaim nem hagytak aludni… pedig még alig múlt 11! Hát nem szörnyű?
Mosolyogva számolok be neki a mostani helyzetről, teljesen komolyan gondolva minden szavát, még ha egy picit ironikusnak is tűnhet. Egy olasznak a 11 még hajnalnak számít!
- Viszont nekem nem tűnik túl őszintének a derűd, mi a baj, mesélj. Vagy csak kint voltál, és azért tűnsz ilyen szomorkásnak? Csak nincs olyan hideg kint.
Aprót intek az ablak felé, ám hasam egyre mérgesebben korog.  A roxforti étkezést nem igazán az én igényeimre tervezték, pl. mi az, hogy 11-kor már nem lehet kapni reggelit? Ugyan néha még találok egy-egy pirítóst, de van amikor tilosban kell járnom, és megkérnem pár házimanót, hogy szerezzen nekem valami finomat a konyháról. A manók szeretnek engem… legalábbis azon példányok, akik értékelik, hogy nem szolgaként beszélek velük.
Nyugalom.
Barátság.
Kedvesség.
Ritkaság.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 06. 26. - 16:27:28
Miss Scarborough




Fogalmam sem volt mi a fene üthetett belém. Már rég elmúltak azok az idők, amikor ostoba kisgyerekként próbáltam borsot törni Dolores Umbridge orra alá. Azóta eltelt két év, és kissé komolyabbak lettek a játékszabályok, veszélyesebb lett a játék. A tét immár nem a kicsapás, hanem testi épségünk volt, sőt mi több, családjaink testi épsége. Utóbbi miatt azonban nem aggódtam igazán, hiszen nem volt kit féltenem odahaza. Keresztapám olyan volt, mintha nem is lett volna, a nevelőszüleimtől pedig már évekkel ezelőtt elköltöztem.
A saját bőröm épsége azonban elég nyomós ok lett volna rá, hogy miért ne kószáljak éjszaka a folyosón, zsebemben Mr. Graffit vízálló festékszórójával. Még okés lett volna a dolog, ha egy lány keze is lett volna a dologban, de nem… mindent csak azért csináltam, mert én olyan fene nagy hős vagyok, aki szembe mer szállni a hatalommal. Na jó… Bevallom, kis részben az is közrejátszott a felelőtlen akciómban, hogy imponálni próbáltam egy bizonyos griffendéles leányzónak, de tényleg csak ici-pici részben.
Az akciót csupán pár napja kezdték tervezni. Afféle spontán razziákat tartottunk, melyet jó pár szabad falfelület bánt. Nem hiszem, hogy különösképp bosszantotta volna a tanárnak csúfolt halálfalókat az a jó pár „Éljen Harry Potter!” vagy „Veled vagyunk Harry!” felirat, de azért a DS többsége ebben a hitben élt. Örültem neki, hogy valahol befogadtak, hogy vannak „bajtársaim”, ezért hát sosem hangoztattam azt a nézetemet, miszerint ezzel feleslegesen visszük vásárra a bőrünket.
Nesztelenül haladtam a korom sötétben. Pálcámat ugyan a kezemben tartottam, de nem mertem fényt varázsolni a kihalt folyosóra. Hallásom élesebb lett, minden kis zajra felkaptam a fejem, így hát elég lassan haladtam. Minden egyes ablakra, melyen besütött a telihold tompa fénye, úgy tekintettem, mint valamiféle mentőövre. A lusta szellő lágyan megrezegtette az ős öreg ablaküveget. Itt-ott hiányzott pár darab a mozaiküvegből,melyen befújt a szél, s mikor az elért engem, libabőrös lettem. Talán nem ártott volna melegebben öltözni. Most csupán egy kockás, feltűrt ujjú ing, egy kopott farmernadrág, és egy régi tornacsuka volt rajtam. Sóvárogva gondoltam egy meleg pulóverre, de még inkább a puha ágyamra, a ropogó tűzre a kandallóban… Egy seprűn suhanó, vörös foltra…
Kiűztem minden oda nem illő gondolatot a fejemből. Muszáj volt megőriznem a józan eszemet, hiszen minden erőmmel kellett összpontosítanom, nehogy zajt csapjak, vagy éppen belesétáljak valaki tárt karjaiba…
Megtorpantam.
Hegyeztem a fülem.
Valaki állt a folyosó végén…

Nesztelen léptekkel behátráltam a falig, majd bebújtam egy lovagi páncél mögé. Készen rá, hogy bármely pillanatban bevethetem, magam előtt tartottam a pálcámat. A veszély azonban csillapodott, az idegen nem vett észre, vagy legalább is nem közelített felém. Kidugtam hát a fejemet a lovag combja mellett, és kilestem. A sötétség csak úgy marta a szememet, és csupán foltokat láthattam. Muszáj volt tovább haladnom, hiszen szoros menetrend volt, és nem akartam, hogy az a pár DS partizán magamra hagyjon a sötétben. Elég volt a Hollóhát tornyától idáig elkommandózni…
Tovább haladtam, de amint elértem a folyosó végi kereszteződést, majdhogynem szívrohamot kaptam. Valaki már állt ott, és láthatatlan arcát felém fordítva nézett engem…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 03. - 16:47:12
Owen
We're all in this together...




Még nem telt el egy hónap a legutóbbi ramazuri óta, a legutolsó büntetés óta, melynek következményeit még ma is nyögi a hugrás leányzó. A büntetőmunkák végeláthatatlan sorát üli végig, mikor jobb, mikor rosszabb kedvvel. Nem könnyű elviselni ezt a sok mindent, ezt a zűrzavart, amelyet néha a fejében érez. Tudja, mi a jó, tudja, mi a helyes, még egy őrangyala is akadt a kastély falai között, habár ezt nem kérte. De az ember nem mindig azt kapja, amit megérdemel, ugyanígy van ez akkor is, ha valaki szeretetet vagy támogatást kap, pedig nem tett érte semmit, s úgy véli, nem is érdemli meg. Shannon Minticzről sok mindent lehetne mondani, de az angyali jelzőt, nincs az az őrült, aki ráaggatná. Ellenben Shay, bár vegyes érzelmei vannak a tanerő irányába, mégis eképpen gondol rá. Néha meg inkább egy idegesítő púpként a hátán. Van, hogy egészen élvez a társaságában lenni -amelyet a kard lopási akció kudarca óta már nem csak délutánonként, de sokszor takarodóig is kötelezően el kell viselnie-, ám amikor valamiféle, számára nem tetsző feladat megoldását is kéri a férfi, kimondottan kellemetlen a dolog. Azonban mindenképpen hasznos ez az egész, hiszen a kéretlen udvarlókat könnyen le lehet építeni, ha a büntetőmunkára hivatkozik. Melyik srác suhanna át a tény felett, hogy neki mindennap délutántól estig büntetőmunkája van, amikor pedig kviddcsedzése van, utána majdnem homlokegyenest mennie kell oda. Akadnak persze kivételek, hála Merlinnek és a professzor méretes önérzetének, amikor gyöngélkedik, megkíméli a hatodévest a látványtól és az újabb megrázkódtatásoktól. Azonban ezeket az estéket is hasznosan tölti hugrásunk, hiszen ilyenkor alkalma nyílik DS társaival tanácskozni. Sajnos edzésekre nagyon kevés a lehetőség, de a kisebb tanácskozásokat így sem tudja senki megakadályozni. Pedig a mugliismeret tanerő keményen próbálkozik ezen, de azért a tanórák közti szünetekre már csak nem rendelheti magához védencét...
A ma esti büntetőmunka egészen tűrhető volt. A házi feladatait már a délutáni etapban elkészítette, így mint már szokásossá vált, a vacsora utáni felvonásban egy új bűbáj tanulásával foglalatoskodtak. Nem ment túlságosan jól, ahogy tulajdonképpen egész nap csúfosan teljesített, mintha egy másik dimenzióban lebegett volna. Gondolatai sokfelé jártak minduntalan, az esti kis küldetésen, Rajta, hogy vajon, mikor kap újra levelet szüleitől, hírt az öccséről, s a változatosság kedvéért Rajta. Szíve olykor vad kalapálásba kezdett -nem csak akkor, mikor meglátta a mardekárost-, arcán izgatott mosoly jelent meg olykor, szemei pedig vidáman ragyogtak mindenkire ma.
 
Egy ember biztosan tudta rajta kívül, miért. Ha csak az Owen Redway nevet említjük, talán sokak fejében egy erotikus kimenetelű, késő esti légyott lehet az első, ami felötlik. Pedig nem, a lánynak esze ágában sincs a hollós hálójába ragadni, és talán ezzel a srác is így van. A ma este egyetlen pulzus emelő cselekménye, hogy anélkül firkálják tele a főfolyosó falait, hogy bárki rajtakapná őket. Nem lesz könnyű, talán megint elkapja őket valaki, de simán kibírja, ha esetleg le kell vakarnia az alkotásait, de ennél többet meg már Minticznél sem lehet... ettől függetlenül most szíve majd kiugrik a helyéről, keze izzad, a pálcát nem győzi kezében forgatni. Neki könnyebb a dolga, nem kell emeleteket kommandóznia lefelé, és valahogy a halálfalók és őrjáratozók a Hugrabug felől nem igen számítanak kiszökőkre. A mardekárosok sajnos szabadon járhatnak-kelhetnek, de őszintén reméli, senki nem akar felmenni... Talán ez a mai egy szerencsésebb nap.
Korábban éri el a megbeszélt helyet, ami nála csodaszámba megy. Nem szeret várakozni, most azonban kénytelen, egyedül nem foghat neki a pingálásnak. Pálcáját készenlétben tartja, s a falhoz húzódik, bár mivel a folyosó végén vannak, aligha kerülheti el, hogy bárki észrevegye, ha erre kell kanyarodnia. Léptek tompa moraja hallatszik, úgy érzi magát most, mint egy macska, érzékei mintha megerősödtek volna, izgatottan a lapul a falhoz, készen a kábításra. Amikor az idegen megjelenik egy kicsit összerezzen, de úgy tűnik a másik jobban megijed tőle. Talán a fáklya fény érdekes esése miatt, arcát árnyékolja a gyér világítás. Neki is beletelik néhány pillanatba, mire felfogja, társa érkezett...
- Csss....!!! - mosolyodik el halványan, bár a hollós nem keltett zajt, jobb emlékeztetni rá, ne is tegye - Te jó ég, nem gondoltam, hogy ennyire rémisztő vagyok! - jegyzi meg halkan. - Remélem, azért nem fogsz mindenre így összerezzenni... - teszi még hozzá, mielőtt elfordul a fiútól, hogy továbbmenjenek a kijelölt szakaszig.
- A többiek két emelettel feljebb vannak... - vázolja a helyzetet halkan, még korábban beszélte a többikkel a tervet - ...a galleonod tartsd kéznél, azzal fognak üzenni, ha bárki nem kívánatos közeledik, és nekünk is hasonlóan kell tennünk - folytatja fojtott helyzetelemzését, közben felmutatja saját hamis galleonját, melyet aztán tenyerébe zár, hogy biztosan érezze, amikor az felforrósodik. Közel sétál Owenhez, de csak azért, hogy minél halkabban beszélhessen. Arcán így látható az a kis pír, amit izgatottsága festett meg. Néhány lépést követően aztán leáll és az ötödévesre pillant.
- Hol kezdjük? - ez igazából teljesen mindegy, maga sem tudja, miért kérdezi meg. Keze pulóverének kengurzsebébe mélyed, elővesz két flakon Weasley eltávolíthatatlan festékszóró-t. Kíváncsian pillant aztán társa felé, kíváncsi, nála milyen színek vannak. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne, csak művész énje ne akarjon előtörni...


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 07. 05. - 07:27:21
Miss Scarborough




   Óh, hál’ istennek, csak Shay volt az. Akis sunyi borz biztosan meg akart ijeszteni, azért bújt be a biztonságot nyújtó sötétbe. Na de most már minden oké. Szerencsére én sem piszkítottam össze a nadrágomat, habár az még szép lett volna. Hiába, nem szokta a cigány a szántást. Nem az én szakterületem ez az éjszakai kóborlás a folyosókon.
- Jesszus! A szívbajt hoztad rám, tudd meg. Azt hittem valami halálfaló lapul itt… - szerencsémre túl sötét volt hozzá, hogy a lány észrevegye az arcomba szökő pírt. – Igyekszem-igyekszem, de tudd meg, hogy én nem vagyok ám olyan régi motoros a szakmában, mint te. Idén még nem is volt házirendsértésem, talán.
Fúj, ez így kimondva, elég stréberesen hangzott. Még jó, hogy Szimba nem hallotta, mert akkor tényleg elvágtam volna magamat. De hát mit lehet tenni, ha én nem abban az értelemben vagyok menőcsávó? Még is csak prefektus vagyok, meg állítólag valami nagy koponya is vagyok… Fene sem tudja mi igaz ebből.
   Felpillantok a mennyezetre, mintha átlátnék azon, és a két emelettel feljebb randalírozó társaimat fürkészném. Jó ötlet, hogy egyszerre több szín is van, így nehéz elkapni minket, főleg, hogy szét kell válniuk az üldözőknek. De végül is teljesen mindegy, mert ma itt nem kapnak el senkit sem… Na jó, azért tényleg jobb az óvatosság.
Zsebemből előbányásztam azt az ősrégi galleont. Az aranypénz megcsillant az ablakon beszűrődő ezüstös holdfényben. Bólintok, majd visszacsúsztatom zsebem rejtekébe.
- Hol kezdjük? – Hangzik a kérdés.
- Mit szólsz ahhoz? – Pálcás kezemmel arra a szabad falfelületre mutattam, mely egy lovagi páncél és egy öreg boszorkányt ábrázoló festmény között terült el. – Figyeld micsoda rejtett tehetségem van!
   Odaléptem, közvetlen a fal alá. Felpillantottam a magas, téglarakásos emelvényre, majd még egyszer utoljára hátranéztem a lányra, bátorítóan rávigyorogtam, majd előkaptam zsebemből a festékszórót. Megráztam, melynek hatására hangos kattogás zaja hallatszott, de nem törődtem vele. Előbb-utóbb ránk találnak, de mire ideérnek, vagy egyáltalán gyanút fognának, mi már messze járunk.
Idegesen, kissé remegő kézzel nyomtam le a flakon tetejét. Művészkezemben azonnal életre kelt a kis szerkezet, sötétkék csíkokat húzva ezzel. Írtam ami először eszembe jutott, ami legjobban égette a torkomat. Próbáltam valami igazán művészit kihozni belőle, de végül is nem sikerült túl frappánsra. Mindenesetre pár perc múlva girbe-gurba betűkkel ott díszelgett a falon a következő:

VIGYÁZAT! AZ ARANYVÉR-MÁNIA ARANYERET OKOZ!

Megszemléltem művemet,amikor is dobogást hallottam a felsőbb szinteken, és hamis galleon hirtelen forrósodni kezdett nadrágom zsebében. Rémülten pillantottam Shaelynnre. Vajon ő is észrevette?


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 09. - 18:17:20
Owen
We're all in this together...
zene (http://www.youtube.com/watch?v=8OO1pOqRJkA)



Egy pillanatra, de talán kettő is volt az, ő is azt gondolta, valami nem kívánatos társaság érkezik, Halálfaló, de akár mardekáros személyében. Ő ugyan már valóban rendelkezik némi tapasztalattal az éjszakai kóborlás terén, az ő pulzusa is megugrik, amikor neszt hall. A srác megjegyzése betalál, de nem abban a kellemetlen formában, ahogyan gondolnánk, egészen hízelgőnek véli a dolgot. Végül is, így van... szégyellősen legyint egyet, mintha ez egy óriási nagy dicséret lenne, s talán tényleg az. Owenre pillantva a hugrás fejében így is kerül elmentésre.
- Egyszer mindent el kell kezdeni, Redway - rántja meg a vállát, s vigyorog rá a hollóhátasra. Igen, kicsit kinyílt a csipája a lánynak, néha maga is meglepődik saját magán, hiszen néhány hónapja még nem volt ilyen. Most viszont úgy beszél, mintha ez lenne a legtermészetesebb. - De ezek után talán rá is kapsz majd.. - most így vélekedik, s ha ő azt mondja, talán lehet hinni neki. Ő, aki igyekezett kerülni a feltűnést, a különbözést, most a földalatti mozgalom tagja, randalíroz az imádott folyosókon, és rongálja azokat. Ez persze nem tesz kárt, ő tudja a trükköt, hogyan lehet eltüntetni a festéket.
Az a jótékony izgalom, amely alkalomról-alkalomra elönti, mikor valami bevetésre indulnak. Persze, ő is tudja, hogy ezzel semmit nem tesznek a világért, de ha a halálfalók nem nyugodtak, már az is eredmény. Ha szembesülhetnek a ténnyel, az iskola diákjai sem adják magukat könnyedén, ha látják, van aki még küzd, vagy csak remél... Látniuk kell!

Az infók és instrukciók kiosztogatása után, nincs már más teendő, mint nekiveselkedni a munkának, hiszen ki tudja, mennyi idejük van. Izzad az ő keze is, az izgatottságtól állandóan vigyorogni van kedve és a félhomályban tüzes smaragdként csillognak a szemei. Korábban sohasem gondolta volna, hogy egyszer majd azt fogja várni, mikor szeghet végre szabályt. Egy bólintással jelzi, neki oké a mutatott fal, igazából bármelyik tetszett volna neki, tök egyformák.... de már nem sokáig.
- Szép estét! - köszön a festményen hortyogó boszorkánynak, aki bár már megint alvást színlel, egy pillanattal ezelőtt még leskelődött összeszorított szemhéjai mögül. Megnyugtató, hogy nem kezd azonnal fülsiketítő sipításba. Ott ragadt vigyorral, kissé elnyílt szájjal, és kíváncsian szemléli, mit is alkot a srác. Ám amikor látja kiteljesedni a feliratot épp csak sikerül elfojtani kiszakadó kacagását. Vállon tolja Owent, miközben egyik keze a száját igyekszik eltakarni, a másikkal pedig elismerően lapogatja a srác vállát, válla és karjai reszketnek az elfojtott nevetéstől.
- Király... - kuncog, miközben ő is munkához lát, s míg a hollós saját művében gyönyörködik, ő egy megbeszélt szöveget fest fel. Lábujjhegyre tolja magát, majd nyelve hegyét kidugva gyors firkálni kezd ő is. Öles betűkkel a következő kerül fel:

A DS MINDENKIT SZERETETTEL VÁR!!!

Az egész írás nem tart tovább két percnél, mintha csak rutin lenne az egész... mégis annyira elmélyült a munkában, hogy észre sem vette, a keze azért izzad, mert markában felforrósodott a hamis galleon. Owen ki tudja, mióta mered rá, ő pedig csak az utolsó pont elkészítése után reagál. Szemei kimerednek a szíve hirtelen kezd vad dobogásba, tekintete gyorsan a galleonra irányul.
- Mennünk kellene!!! - motyogja kiszáradt torokkal, majd fel sem nézve ragadja meg a hollós csuklóját, s kezdi el arra rángatni, amerről ő jött. A dobogás már inkább trappolás, de nem akarja megvárni, kik is produkálják őket... - A faliszőnyeg mögé! - mutat kezével a folyosó végén fellelhető hatalmas faliszőnyeg irányába, amely a főlépcső végén csüng. Ha szerencséjük van, két dudor nem kelt feltűnést. Pálcája kezében, a futótempó ellenére sűrűn pillant hátrafelé, nem akar meglepetést.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 07. 16. - 14:47:57
Miss Scarborough




   Az biztos, hogy csak most kezdem megízlelni milyen jó is tilosban járni. Pláne, ha az embert hajtja valami megmagyarázhatatlan, idegen érzés. Akármennyire is féltem a lebukástól, valahogy mindig egyre bátrabb lettem, amikor egy-egy reccsenés, vagy más egyéb nesz után fellélegezhettem. És valóban, van valami abban, amit Shay mond. Ez a fajta „jótékony izgalom”, az adrenalin szinte csak úgy pezsgett bennem, mintha csak egy meredek hullámvasúton száguldottam volna le. Az ember fél tőle, végigsikítja az utat, de mikor kikászálódik belőle, újfent befizeti a jegyet. Ez is pont olyan. Évek múltán majd boldogan emlékszek vissza rá… Csak éljük túl ezt a mai estét!
   Nagy sikert arattam a művemmel. Szívesen megnéztem volna vajon milyen fejet vágnak majd a halálfalók, mikor meglátják, de ez szinte lehetetlen volt. Nem ért annyit a látvány… Hátráltam pár lépést, és Shay falfirkájára tekintettem. A lány ötvözte a kellemest a hasznossal, és a praktikussal. Egyfajta DS reklámszöveg díszelgett a falon. Végül is könnyebb volt így, hirdetésekkel toborozni a diákokat, mint körüljárni a klubhelységeket és verbunkost járni.
   A farmerom szinte már átégett a hamis galleon keltette forróságban. Szívverésem egyszerre többszörösére fokozódott, és rémültem pislogtam a lányra. Egyértelműen ő volt a rutinosabb, így félretéve a nemek közötti harcot, elfogadtam vezérnek. Vártam az utasítást…
- A faliszőnyeg mögé – hangzott végül a várva várt mondat.
Tisztelegni ugyan nem maradt időm, de szinte azonnal cselekedtem. Egyik kezemben a festékszórót, másikban pálcámat tartottam, úgy rohantam Shay nyomában. Csakúgy, mint a lány, én is gyakran hátrapillantottam a vállam mögött. A közeledők által keltett zaj egyre hangosabban zengett a folyosón. Még éppen annyi időnk maradt, hogy bebújjunk az egyik falra szerelt, ős öreg szőnyeg mögé. Sikeresen felvertük a port, mely azonnal megtöltötte a tüdőmet. Vagy ezer éve nem porolhatták ki a szőnyeget. A dohos, állott szaga még nem is zavart volna, de a kaparó érzés a torkomban megőrjített, pedig tudtam, hogy nem szabadna köhögnöm. Hiába, asztmás voltam, nem tudtam türtőztetni magamat, elárultam a rejtekhelyünket.
- Te is hallottad? Arról jött a hang – recsegte egy idegen.
Nagyon jól tudtam, hogy eljött az idő a menekülésre. Könyökkel megböktem Shayt, mozgásra késztetve, ugyanis a szőnyeg felém közelebbi széle felől közeledtek a támadók, azt nem használhattuk menekülőút gyanánt. Két kábító átok csapódott neki a falnak a fejünk fölött, de még épp idejében fordultunk be a sarkon. Ösztönösen, mintha nem abban a pillanatban fogant volna meg az ötlet, fordultam üldözőink irányába. Jobb kezem meglendült, az ujjaim hirtelen eleresztették a festékszórót, amely így süvítve végigszáguldott a levegőben. Bal, pálcás kezemmel megcéloztam…
- Piroinitio!
   Csodálatos jelenet játszódott le, mégsem nézhettem sokáig, hiszen akkor értelmét vesztette volna az egész. A varázslatomnak hála a festékszóró először felizzott, majd hangos durranással felrobbant, kékes lángba borítva a folyosó végét. Tudtam, hogy a tűz nem tarthat sokáig, de arra pont elég volt, hogy lerázzuk az üldözőket. Pár másodperc után már szaladtam le a lépcsőn, Shay után, de nem is én lettem volna, ha nem történik velem még valami. A nagy sietségben összegabalyodtak a lábaim, és az utolsó négy lépcsőfokot gurulva tettem meg.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 17. - 19:32:38
Owen
We're all in this together...



Nem, nem erőltette meg magát firkálás terén, bár még volt eszében valami, ideje sajnos már nem maradt felírni, hiszen közeledő hangok zavarták meg őket. A hamis galleonon is megjelent az üzenet, de már ideje nem maradt neki is írni…
Mindenféle hezitálás nélkül veszik célba a faliszőnyeget, mely ugyan nem a legbiztosabb búvóhely, ha az ember pillantása csak átsuhan rajta, a mintázata miatt nem igazán lehet felfedezni, hogy rejtőzködnek mögötte. Tapasztalat. És ígéretesen is indul a dolog, mindketten sikeresen beérnek, mielőtt még a közeledők meglátnák őket. Őt nem zavarja a por, vagyis néhány orrmozgás és grimaszt követően elmúlik tüsszentési kényszere. Épp rámosolyogna Owenre és a szája elé húzná óvatosan az ujját, ezzel jelezve, maradjon csöndben, ám a srác ábrázatát látva megdermed, szemei kigúvadnak. Igyekszik a fejével integetni, hogy ne, ne tegye, még halkan suttogja is a szót, sajnos azonban úgy tűnik, a hollós nem képes uralkodni tüsszentésén. Nem ám, hogy nem tudja elfojtani, vagy ahogyan néhányan csinálják, olyan nagyon picit tüsszenteni… nem, rendesen, hangosan, nedvesen, az egyetlen szerencséje, hogy nem a hugrás arcába. Azonban nincs most idő ezt megünnepelni, annál is inkább, mert ismét menekülniük kell. Elég amatőr módon buktak le, de ez már nem is számít.
A lány az ösztökélésre megindul, futva veszi célba a folyosó végét, a válla felett pillant hátra még épp elkapja tekintetével, amikor a hollós felrobbantja a flakonját, festékes tűzzel borítva a folyosót, meg remélhetőleg az üldözőket is.
- Ez szép volt! – fordítja a srácra tekintetét, megereszt felé egy mosolyt is. Útjuk kénytelen a lépcső felé viszi őket, kettesével szedi a fokokat, az utolsó párat pedig megszokásból egy nagy ugrással szeli át. Így menekülés közben nem nagyon tudja megkülönböztetni egyiket a másiktól, s az a bizonyos vendégmarasztaló lépcsőfok most nem jönne jól. Legalábbis, ha ők lépnének bele, biztosan nem. Ekkor ötlik fejébe, hogy mekkora butaságot csináltak, ugyanis ennek a lépcsőnek a tetején van egy rejtekfolyosó, amit még két éve Potter csodatérképén látott, úgy két éve még az ostrom előtt. Ott elbújhattak volna. Hangos puffanásra és talán néhány apró nyögésre kapja fel a fejét, majd az eddig nyomaiban futó, ám most földön heverő hollóhátasra pillant. Azonnal megtorpan és visszaszalad hozzá, a lépcső aljából azonban felfelé pillog…
- Jól vagy? – kérdezi idegesen, közben várja az üldözőket. Amint az első árnyékot felfedezi, egy néma Mobiliarbus-szal elemeli a főlépcső végén álló hatalmas gobelint, s amikor az illetők az ő megítélése szerint elég közel járnak, egy gyors lendítéssel eléjük csapja…
- Duro! – harsan az ige, melytől a szőnyeg megmerevedik, erős kőfalat vonva ezzel közéjük. Ha minden szerencsésen alakulna, akkor a két üldöző szépen a „falnak” csapódna…
- Fel tudsz állni? Gyere! Menjünk! - megragadja a hollós kezét, igyekezve segíteni a felállásban, sürgető lenne minél előbb eltűnniük innen, mert még keresni kell valami helyet, ahol a srác vissza tud menekülni a Hollóhát tornyába, vagy esetleg egy másikat, ahol elbújhatnak, de ha az üldözők kitartóak, talán megtalálnák ott őket… Vajon, ha bevinné a Hugrabugba… észrevenné bárki?
Ezt még ráér találgatni, talán a bűbájai segítettek, nyert nekik időt, talán keríteniük kell egy kerülő lépcsőt, vagy addig csalogatni őket, míg sikerül visszamenniük a rejteklépcsőhöz. Mindenesetre most húzza kicsit Owent, hogy legalább a lépcső sávjából kerüljenek ki. A fal talán takarja őket, amíg feltápászkodik.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 07. 18. - 19:57:55
Miss Scarborough




   Bezsebeltem egy jól eső elismerést Shaelynntől. Meg kell hagyni, tényleg jó ötlet volt felrobbantani a festékszórót. Nem hiába vagyok a „kékek” házában! Csak kár, hogy ezentúl kunyiznom kell másoktól, ha éppen grafitit akarok fújni. Sebaj, testvériesen megosztozunk majd…
Szúrt az oldalam ahogy végigsprinteltem a folyosón. Talán többet kellene sportolnom? Vagy csak kevesebbszer kellene rágyújtani egy-egy eldugott fiú wc-ben? Álmukból felvert festményalakok fordultak utánunk, ahogy végre bekanyarodtunk a folyosó végén. Shay pár ugrással megtette a lépcső egész távját, míg én esetlenül, kettesével szedtem a fokokat, hogy aztán az utolsókat már egy elégtelenre értékelt tigrisbukfenccel zárjam. Éreztem ahogy a könyökömről és a tenyeremről lejön a bőr, a nadrágom pedig a jelek szerint kiszakadhatott a térdemnél. Fájt minden csontom, de szerencsémre nem történt nagyobb baj. Pár másodpercig azonban még fogalmam sem volt róla hol is vagyok. Szitokszókincsem legjavából csemegézhettem, mely jó pár festménylakó őszinte felháborodását okozta. Nem érdekelt… Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, tudtam jól, hogy tovább kell mennünk.
- Jól vagy?
Válaszoltam volna szívesen, azonban Shaynek jobb dolga akadt, minthogy engem hallgasson. Irigykedve néztem hogyan forgatja pálcáját. Nonverbálisan varázsolt, ami őszinte csodálatot váltott ki belőlem. Ritkaság számba mentek az efféle érzelmek tőlem…  Eltátottam a számat is, ahogy a falikárpit a szemem láttára materializálódott kőfallá. A Bűbájtan sosem tartozott az erősségeim közé, habár Qcross professzor gyakran mondogatta, hogy kis tanulással simán kitűnő lehetnék belőle. Még is, egy ilyen varázslatot csak irigykedve bámultam.
Üldözőink fájdalmas koppanással csapódtak az akadálynak, hogy aztán újabb puffanás kíséretében a földön terüljenek el. Eközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről…
- Oké, azt hiszem megmaradok – nyöszörögtem, miközben lehorzsolt tenyeremet nézegettem. – Fenébe, pedig már pont elmúlt rajtam minden plezúr meg karcolás… Ez az én formám. Komolyan mondom, idén szinte minden héten van valami balesetem. Két lábon járó életveszély vagyok, öregem…
Tovább haladtunk, én pedig befogtam a számat. Hiába buktunk le, most ismét nyomunk veszett, én pedig nem akartam lebuktatni magunkat. Nem lehettünk túl messze az eredeti folyosótól és az első két alkotásunktól. De miért is kerestek volna minket pont ott? Nem hihették hogy olyan ostobák vagyunk, hogy visszamerészkedünk… Pedig pont ez volt a helyzet.
Fájt mindenem ahogy nekidőltem egy szabad falszakasznak. Nem volt már festékem, így egyedül Shaelynn hódolhatott művészi énjének. Így nekem nem maradt más dolgom mint a sötétséget fürkészni, hátha újabb támadók érkeznek. Az ablakon át halovány holdsugár szűrődött be, amely kékes színűre festette a hideg kőfalat. Az egyik lovagi páncél hangosan horkolva szunyókált a sarokban. A fenébe is, így nem hallok semmit!
- Gyors készítsünk még párat, aztán lépjünk olajra! Nincs túl jó előérzetem…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 07. 26. - 13:07:28
Owen
We're all in this together...



Elégedett mosoly terül el ajkán, amikor meghallja a két kegyetlen csattanást és az azt követő fájdalmas puffanásokat. Remélte, hogy így lesz. Korai lenne azonban még megnyugodni, míg Owen összeszedi magát, a lány pálcáját továbbra is a lépcső teteje felé irányítja, készen bármire. Sosem lehet tudni, a következő pillanatban nem érkezik-e egy robbantó átok, vagy bármi, amivel hatástalanítják a falat, nem jön-e erősítés nekik. Érzékeli, ahogyan társa megpróbálja összekaparni magát, pillanatokra ránéz, hogy maga is meggyőződhessen, valóban nincs semmi komoly baj, s nem csak a férfiúi önérzet beszél belőle…
- Kezdetnek nem rossz… - válaszolja egy apró mosollyal, de nem időzik tekintete sokat a srácon, újra és újra visszatekint a félemeleti lépcsőkre. Keresniük kell egy másik utat, hogy visszajussanak. Logikátlan, legalábbis fokozottan veszélyes visszatérniük a főfolyosóra, mégis, mindkettejükben túlteng a kötelességtudat. Arról volt szó, tele kell grafittizniük ezt a szakaszt, ők meg csak kettőt készítettek, ez nem elég. Mondjuk, hatása ezeknek is lenne, de ki elégszik meg egy apró pukkanással, ha egy nagy BUMMot is előidézhet?
Miután sikeresen maguk mögött hagyják az előcsarnokot, olykor oldalra is pillant Owenre, a sérüléseit nézi, már ami látszik belőlük. Most sajnálja, hogy a plázsos eset óta sem nézett utána annak a gyógyító bűbájnak. Hirtelen aztán mosolyba húzódik ajka, ahogyan megpillantja a hollóst, amint újra és újra megnézi sajgó sérüléseit. Ő ne értené? Shayt sem kerülik el a sérülések, és ezeknek csak egy kis részét köszönheti a kviddicsnek.
- Nézd a jó oldalát, van mivel eldicsekedni a lányoknál… - búgja halkan, s kuncog mellé. Őt magát kevéssé nyűgözik le a sebek, de biztosra veszi, akad olyan lány, akit egy-két kaland elregélésével is le lehet venni a lábáról. Bizakodva abban, hogy nem egy épp érzékeny módon böki meg társát, majd ő is a falfelületre fordítja figyelmét. Előveszi ismét a flakont, de mielőtt munkához látna, ismét a fiúra tekint. Most esett le neki, Owen felhasználta a saját adag festékét, s a mozdulataiból, vagyis inkább mozdulatlanságából ítélve, nem is hozott magával másikat. Számára ez alap, mint ahogyan az már az elején kiderült, ő picit nagyobb tapasztalattal rendelkezik a szabályszegések terén, s a küldetéseiből azt is sikerült megtanulnia, mindig legyen nálad elég felszerelés. Ez persze a megfelelő mennyiségű bűzpatronra és trágyagránátra vonatkozott elsősorban…
- Van egy tartalék flakonom, ha érdekel… - picit zavartan figyeli a másik arckifejezését, mivel van egy apró bökkenő - …de… rózsaszín – mosolyában semmi rosszindulat, mint inkább szégyenlősség van. Fredék úgy gondolták, jó móka lesz, ő meg azt, hogy rájuk bízhatja, milyen színt adnak neki.
Agyában újabb és újabb ötleteket vet fel majd el, nem tudja, mit is írjon fel még a falra. Válla felett a hollósra pillant, elmosolyodik...
- És hogy tetszik az első bevetésed? - kérdezi kíváncsian, míg keze random megindul a levegőben, majd meglátjuk, mi sül ki belőle.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 08. 05. - 09:36:39
Miss Scarborough



   Már szúrt az oldalam, és a térdem is fájt, amire ráestem. Hiába, nem szoktam hozzá a mozgáshoz, semmi kondim nem volt. Ráadásul a tüdőm is szúrt már, de azt felírtam az asztma, na meg a sok doboz cigaretta számlájára. Ennek ellenére bírtam a Shay által diktált iramot. Ráálltam egy bizonyos tempóra, és megtartottam, habár a vádlim már kezdett besavasodni. Még sosem volt ilyen fontos, hogy végig tudjak futni egy távot. Ha óráról késtem, és azért áldoztam fel a verejtékemet, az más volt. De most, hogy a nyomunkban volt két eszelős, semmi sem tántoríthatott el attól, hogy rekordidőn belül érjek a tervezett folyosóra.
Táncoló árnyékok vetültek a kékes kőfalakra, ahogy a holdfény ránk vetült. Itt-ott még pislákolt pár fáklya, azok narancs-derengésbe vonták a komor lovagi páncélokat. Mit sem törődtem az elmosódó fényfoltokkal, hirtelen azon kaptam magamat, hogy elhagytuk az előcsarnokot is.
A sebeimet hűtötte a menetszél, de éreztem ahogy felszakadt farmerom alatt lassan végigcsordogál pár csepp vér a vádlimon.
- Nézd a jó oldalát, van mivel eldicsekedni a lányoknál…
Grimaszom a sötétségbe veszett. Sosem voltam az a fajta ostoba kezdő, aki pár rózsaszín heggel akart volna felvágni. A sérüléseimre nem voltam büszke soha. Minden karcolás, minden plezúr csupán annak a jele volt, hogy mekkora két lábon járó szerencsétlenség vagyok.
- Nem hiszem, hogy érdekelné őt a bibis térdem… - elszóltam magam. – Mármint, hogy érdekelné őket…
   Nekidőltem egy üres falszakasznak. Szúrt az oldalam, és kapart a torkom. Tenyeremmel megtámaszkodtam a térdemen, s hagytam had csorogjon végig a veríték a hátamon. Hú, de kiestem a formából! Így telt el pár perc. Közben felegyenesedtem és a sötétséget pásztáztam, amikor Shay hirtelen felém fordult.
- Van egy tartalék flakonom, ha érdekel… de… rózsaszín.
Széles vigyor terült el az arcomon. Nincs is annál morbidabb dolog, mint pinkkel alázni a halálfalókat.
- Tökéletes… Köszi!
Nagy mosollyal vettem át a rózsaszín kupakkal ellátott flakont, majd a pihenőhelyemül szolgáló üres fal felé fordultam. Szegény téglák… Nem is sejtették mi vár rájuk a mai napon. Kicsit felturbózzuk őket. Divatot teremtünk!
Kezem gyorsan mozgott a porlepte vakolat előtt pár centivel, és pillanatokon belül már ott csillogott a felirat, nagy öles betűkkel.

Halálfalók figyelem! A halál hizlal! Egyetek inkább almát!


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 08. 08. - 14:08:02
Owen
We're all in this together...
zene;; (http://youtu.be/BAELZMLeq_I)



Bár számított rá, hogy ha róla van szó, semmi nem mehet simán, azt azonban nem gondolta, hogy effajta izgalmakban lesz ma része. Már maga a falfirkálás felér egy doppingvétséggel, erre még kaptak két üldözőt is a nyakukba. Shay a maga részéről olykor oldalra pillant, Owennél minden rendben van-e, de egyébként jó kedvűen mosolyog, mintha nem épp az imént csillant volna meg az esélye, hogy a következő aktuális SV órán ők legyenek a Crució gyakorlások elszenvedő alanyai. Valahogy ez az apróság egyáltalán nem jut eszébe, helyette inkább azt nézi, megúszták, ismét. Most szerencsésebb volt, mint anno a kardlopás alkalmával, amikor is tulajdonképpen belefutottak de Crasso karjaiba.
Idejük azonban nincs kiörvendezni magukat, hiszen a földszintet secperc alatt át lehet fésülni, talán azt meg még az üldözők sem hiszik, hogy kimenekültek a birtokra... Talán tényleg nem ártott volna néhány kamunyomot elrejteni, vagy bedobni egy trágyagránátot, esetleg egy bűzpatront beáldozni valahova, addig is elvonva a figyelmet a lehetőségről, hogy megint visszatértek korábbi tetthelyükre.
- Talán nem a bibid fogja lenyűgözni, hanem a történet, kiszínezed kicsit, etc - Shay nem az a fajta, aki az ilyesmin kap és rögtön faggatózni kezd... a fenéket nem az, azonban most valahogy egyáltalán nem vágyik mások szerelmi életének kitárgyalására. Csak elfogná az irigység, aztán meg megint elkezdene az elmúltakon forogni, talán szomorkodna is, pedig ma az érzelmi hullámvasút egy emelkedő szakaszán haladt végig, jó érzéssel töltötte el az izgatott várakozás, most pedig tetőzik, a menekülés valami eszméletlen módon feldobta. A gondolatra hátrapillant, egyúttal ismét szemrevételezi a hollóst, él-e még, vagy az idegen,-nem-említett,-de-minden-bizonnyal-létező lány számára jelentéktelen bibitől már kimúlt út közben. Végül is úgy dönt, most nem ajánlja fel, pedig szinte számítani lehetne rá, elsüti, hogy szívesen segít nagyobb plezúr, grumáz szerzésében. Tekintetében azért benne van a szándék, csibészes félmosolya is eléggé beszédes lehet... vagy félreérthető. De lényegtelen, a srác remélhetőleg inkább magával foglalkozik, mintsem azzal, vajon miért bazsalyog rá olyan nagyon a hugrás.

És vissza a munkához, elvégre nem a holdfényes séta és a szórakoztató cseverészés kedvéért jöttek ma ide, nekik bizony feladatuk van. Lehet, vannak, akik számára ez teljesen fölösleges, jelentéktelen, de talán vannak a falak között olyanok, akikben ez is tartja egy kicsit a lelket és… visszagondolva Owen első firkájára, kicsit meg is mosolyogtatja majd. A leányzó ebben a hitben ringatja magát, bár tudja, nem mindenkiben mocorog olyan kis gerilla hajlam, mint benne, azért azt már tapasztalta, a többieket szórakoztatja, ha valaki visszavág a halálfalóknak a szadizásokért, meg ezért az egészért…
Őt a fiúval ellentétben nem viselték meg a korábbiak, tény ő nem is taknyolt el a lépcsőkön, de futásban mindig is kiváló volt… kivéve, amikor de Crasso irodájában letüdőzött valami zöld port, aminek köszönhetően teljesen legyöngült. Így hát, amikor elérik a megfelelőnek vélt helyet, ő azon nyomban munkához is látna, de eszébe ötlik, van nála még egy flakon festék, ám az rózsaszín. Valahogy inkább azt várta volna, hogy Owen elfintorodik és visszautasítja, vagy elkéri az ő fehér festékét, de nem, sőt a srác szeme normálisan felragyog, amikor kimondja a színt.
- Ritkán látni fiút ennyire lelkesedni a rózsaszínért – jegyzi meg csodálkozva, majd miután előhalássza zsebéből - amely a természetesnél nagyobbnak tűnik, annál is inkább, mert könyékig túr benne és még mindig nem lyukadt ki a kenguruzseb másik oldalán – s lazán odaíveli neki a flakont, ő is visszafordul falához. Míg ír, kérdez, de úgy tűnik a hollós annyira belemélyült a munkába, hogy nem hallja a hangját, mert nem válaszol neki.

Tartsd a trendet, bontsd a "rendet"!!!

És voálá. Nem olyan vicces, mint Owené, amelyen már megint a hahota kerülgeti, de igyekszik halkan és orrból megoldani.
- Igazán csinos.. te honnan szeded ezeket? – kérdezi kuncogva, majd visszafordul, s folyamatosan haladva oldalvást felír még néhány sort, hogy teljenek a falak, és lehetőleg azelőtt végezzenek, hogy újabb nem kívánatos társaságot kapnak. A galleon ismét ott van a kezében, még a többiek sem tértek vissza a körleteikbe, arról kaptak volna értesítést.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Owen Redway - 2011. 08. 18. - 10:46:22
Miss Scarborough



   Ugyan már, pedig a rózsaszín tök vicces. Örömmel vettem el Shaytől, és fújtam össze a falat. Végül úgy nézett ki, mintha valami csillogó cukormázzal kenték volna össze az ős öreg falat. Nevetnem kellett, ha csak ránéztem. És ha mindennek a tetejében még belegondoltam milyen képet fognak vágni az említett Halálfalók… Áh, tökéletes volt.
- Ne mondd, hogy nem aranyos.
Nevetek, amiből a kommandós bajtársnőm is tudhatta, hogy csak viccelek. Milyen lenne már, ha hírét venné, hogy Owen Redway titkon rajong a rózsaszínért.
   Nem tartott túl sokáig, hamarosan ott díszelgett a falon a két firkálmány. Szinte már vártam a pillanatot, ahogy másnap reggel, végigvonulva a folyosón, együtt röhöghetek a diáktársaimmal. Azonban most is kijutott a jóból. Együtt prüszköltünk Shaelynnel.
- Igazán csinos… te honnan szeded ezeket?
Megvontam a vállamat, majd csak úgy unalomképp felfújtam pár szívecskét az irományom alá. Az isteni szikra csak úgy kipattant a koponyámból, nem kellett gondolkozni rajta, mintha mindig is ott lett volna. Úgy írtam a sorokat, mintha évekkel ezelőtt betanult vers sorai elevenedtek volna fel lelki szemeim előtt. Ösztönből, és dühből.
- Ez kérem, művészet. Az ihlet idebent lakozik.
Mutatóujjammal megkocogtattam a fejemet, sikeresen belekentem a pink festéket, ami a falról ragadt a kezemre. Megint… inkább még mindig vigyorogtam. Fantasztikusan éreztem magamat, szinte el is felejtettem, hogy pár perce még az életemért futottam.
   Békésen koszoltuk be a többi falat is, hasonló szövegekkel, melyekkel egyszerre verbuváltuk a népet, és oldottuk számukra a feszültséget. Ha poénként fogják fel a dolgokat, azzal sokkal könnyebb elviselni a szörnyűséget. Akkor egy pillanat erejéig, egy csodálatos másodpercre megfeledkezhetnek a szörnyűségről.
Azonban a veszély ott leselkedett ránk továbbra is. Kísérteties volt a csend, amely körülvett minket. Elhalt a nevetésünk is, a festékszórók is elnémultak. Pár lépésre álltunk egymástól Shaelynnel, és szinte egyszerre izzott fel a tenyerünkben a hamis galleon. A sötétben is jól kivehetően fénylett rajta az alábbi szöveg: „Akció vége!”
- Mi történhetett?
Suttogtam a homályba. Szinte összesűrűsödött a levegő, és mintha a holdfény is nehezebben hatolt volna át a vastag mozaikablakokon. Mi pedig, mint akiknek gyökeret vert volna a lába, álltunk mozdulatlanul a folyosó közepén. Nem volt mire várnunk, az utasítás egyszerű volt. Még is nehezünkre esett elhagyni a pár percig biztonságot nyújtó folyosót. Nem fenyegetett ott minket semmi, felhőtlenül kacaghattunk egymás „művein”. Most azonban arra kértek minket, hogy forduljunk ki a sarkon és lépjünk be a kastély labirintusába, ahol nehezítésképp Halálfalók állnak akadályt.
- Gyere, menjünk!
Zsebembe csúsztattam a forró pénzérmét, behúztam a festékszórót is (majd később visszajuttatom jogos tulajdonosának), aztán a pálcátlan kezemmel megragadtam a lány csuklóját és elindultam vele a folyosó vége felé…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Shaelynn Scarborough - 2011. 09. 02. - 11:57:27
Owen
We're all in this together...
zene;; (http://www.youtube.com/watch?v=zoKRn6xriIE)


Minden bonyodalom ellenére nagyon jó hangulatban telik ez a kis akció, Shay legalábbis teljesen felvillanyozódott. Az üldözés okozta izgalmaktól biztosan nem fog tudni ma aludni, de emellett Owen is szolgáltat nem kevés kellemes percet számára. Az elején, ha voltak is fenntartásai, mára mind semmissé lett. Talán nyithatna bátrabban is a társai felé, eddig ugyan DS-es volt, de igyekezett egy vonalat húzni, tanulva a Vikitriás ügyből. De talán mások nem olyanok, mint a griffes lány. Talán.
Szélesen vigyorog a hollósra, miközben hallgatja és próbálja megemészteni ahhoz a képtelen színhez való vonzódását. Sejti ő is, hogy ez csak poén, de nem átall picit gúnyolódni, legalábbis pillantása, szemöldök felvonása és fülig érő vigyora erre utal. Kuncog halkan, bár ennél jobban már aligha vonhatnák magukra a figyelmet. Végül is visszafordul aztán a munkához, bájcsevegni és nevetgélni ráérnek holnap is, amikor majd az egész iskola szemlélheti művüket, mindenek felett ezt a csodálatos rózsaszín alázást, amelyre egyre többet nézve, egyre inkább nevethetnéke támad. Meg is dicséri, van mit. Neki inkább propaganda jellegű dolgok jutottak az eszébe, valahogy kitört belőle ez a gerilla stílus. Owen irományai nagyobb hatást fognak kiváltani, ezt már most biztosra veszi, sok ember kedvén fog dobni egy keveset, főleg, ha majd a Halálfalók hiába próbálják eltűntetni a falfirkákat. A Weasley ikrek tudják hogyan kell maradandót alkotni, Qcross meg biztosan nem fog nekik segíteni, a folyosót meg nem lehet lezárni, elég központi helyen van. Teljes győzelem. Shay képtelen nem elvigyorodni cikázó gondolatain. Ritka az ilyen érzés. Valahogy mindig volt valami apróság, amivel a feketetalárosok el tudták rontani. Most nem lesz.
- Állatiak… - vigyorog csillogó tekintettel, mintha legalábbis egy régóta áhított K-t kapott volna a bájitaltan munkájára. Legalább akkora dolognak találja ezeket a szellemes megnyilvánulásokat. Az ő kedvén is dobtak.
Pillantása hirtelen a ma este folyamán harmadszor is felforrósodó hamis galleonra ugrik. Szíve vad zakatolásba kezd, attól tartva, megint menekülniük kell. Azonban az érmén felbukkanó betűk megnyugvással töltik el.
- Ennyi volt mára. Visszavonulunk! – válaszolja meg Owen kérdését reflexből. Itt volt az ideje, kezdett kifogyni a szövegekből, bár volt még a fejében pár mókás rajzocska, ám azokhoz több idő kellett volna, és több egy fehér és egy rózsaszín festékes flakonnál.  
Nem tiltakozik a hollós felvetése ellen, tényleg nincs tovább keresnivalójuk itt, az is csoda, hogy üldözőik eddig sem tűntek fel ismét, pedig köztudott, a tettesek mindig visszatérnek a tett helyszínére. Határozottan jó pillanatok voltak ezek, s ha nem is egy csodálatos barátság kibontakozásának lehetünk épp tanúi, azért a hugrás leányzó mindenképpen kellemesen fog majd visszaemlékezni.
A folyosón végighaladva a folyamatos figyelés mellett azért a hatodéves ad egy gyors leckét a Homenum Revelio bűbájról a hollósnak, ezzel talán némileg könnyítve a sikeres visszatérést a Hollóhát tornyába. Neki valamivel nehezebb, talán a korábbi üldözők épp a földszinten kutakodnak, neki pedig arra kell mennie a Hugrabug körlete felé. Nem lesz egyszerű menet, de megoldja.
- Ez egész jó volt, Redway! – vigyorog a srácra az egyik folyosó sarkán. – Remélem, máskor is veled kell bevetésre mennem! – semmi mögöttes tartalma nincs a megjegyzésnek. Egyszerűen csak ez volt az eddigi legjobb bevetése, jól szórakozott, voltak izgalmak, ebben pedig nagy szerepe volt Owennek is.
- Légy óvatos! – búcsúzik végül, ez sem tartozik az erősségei közé, s tulajdonképp csak egy ilyen klisés, elcsépelt dolog jutott eszébe, a vicces, hogy épp ő mond ilyet, amikor ő sem az a fajta. Egy intéssel búcsúzik, néhány pillanatig még talán hallani lépteinek motozását, de aztán elnyelik őt és neszeit is a folyosók.



Köszönöm a játékot! Élvezetes volt :)


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Kareem Whittman - 2011. 11. 26. - 13:58:48
Nicole

Karr ajkaiból vér fröccsen, a fiú kiköp az ellenfele felé. Ennél többre jelenleg nem futja neki, hiszen ketten fogják le hátul a két kezét. Azon csodálkozik, hogy a pálcáját még mindig nem találták meg a gyengeelméjűek, persze nem is annyira keresik, elég nekik, ha elégtételt vesznek és lássák a hollóst a házának megfelelő színekben pompázni. Pedig minden olyan szépen indult. Kareem a Hollóhátas fiúhálóban kiválasztotta a három legveszélytelenebbnek tűnő Mardekásrost – azért annyira ő sem hülye, hogy akkora kaliberekkel szórakozzon, mint például  Malfoy, Lamartin, vagy éppen „ujjperc” Blain – és szépen összetörte alattuk az ágyat. Sajnos, mint később kiderült valahogyan kinyomozták, hogy ő volt a tettes, maga sem érti hogyan, hiszen mindent megtett ennek elkerülése érdekében. Nos, miután szépen kiröhögte magát a fiúháló, úgy tűnt nem lesz ebből nagy gond és végül is nem alázódtak meg nagyon a zöldek sem. Ma elégedetten fütyörészve sétált az egyik folyosón, éppen arra gondolt, hogy legközelebb mihez kezdjen, ha már a lányok ennyire elkerülik, a kosárpályára meg még egy hétig nem kívánkozik a múltkori esett miatt. Egy üres szakaszon lépdelt, halálfalónak „álcázta” magát – fekete póló és fekete mugli farmer volt rajta, kényelmes félcipővel -, mikor gyanús lett neki valami, így pálcát rántott. Jól is tette, mert két alsóbb éves kígyópalánta dühöngve rontott rá, de ez egy Seregtagnak nem okozott problémát. Gyorsan kiosztott két nonverbális stuport és védett egy átkot, mire a fiúcskák egy ideig nyugovóra tértek, elment a kedvük a további játszadozástól. De ekkor meglepetésére két felől támadott rá az ágy nélkül maradt hármas a fiúhálóból, Karr sejtette, hogy nem a büntetőmunkát jöttek elújságolni, amiért kiröhögte őket a fél emelet. Eltette a pálcáját egy ügyes kis zsebbe – ezt még elsős korában hozta létre, hiszen ha nincs nála pálca, akkor ő nem lehet a ludas, bármi történjék is – mivel a zöld sávosak ököllel közeledtek. Egész pontosan már ütöttek is, és Kareem hátratántorodott, de meg nem adta magát, hiszen jól bírta az ilyen dolgokat egy darabig. Visszaütött az egyik hasába, aki összegörnyedt, de ahelyett, hogy jól megátkozta volna a két maradék, inkább lefogták őt. A görnyedt kígyó felegyenesedett és Karrt jól arcon vágta, majd meggyomrozta.
- Egyedül már nem is megy vágott nyelvűek? – köpte a szót és visszagondolt Malfoyékra, akik biztosan nem ilyen kispályásan bosszulnák meg az ellenük elkövetett szemétségeket, hanem egyedül végeznék el a piszkos munkát. Persze lehet, hogy Karr jobban jár így, hogy nem beléjük kötött.
- Most kinyírunk te sárvérű! – mondja a vezér és elkezdi ütni a fiút, a többiek pedig röhögnek, miközben Kareem ajkairól a vér a fekete pólóra szivárog. A végzős kezdi nem jól érezni magát, de azért még megkérdezi, amíg tud beszélni, mert hát senki sem tagadhatja meg magát.
- Van valami új lemez? Ez már kicsit unalmas te takonyszín nagypofájú aranyérvérű! Mondjuk fogalmad sincs arról sem, mi az a lemez, igaz? – fejti ki röviden a gondolatai, de ekkor már a lábaival nem tudja tartani magát, a másik kettő mardekáros pedig elengedi, hogy a földre zuhanjon. Valószínűleg az orrcsontja is eltört, az onnan érkező fájdalom biztosítja is a fiút, hogy ez pontosan így is van. Újabb vért köp, közben az egyik – amelyik éppen nem rugdossa – felrántja a fejét a hajánál fogva, a vezér pedig pálcát ránt.
- Unjuk már, hogy mindig kicseszel velünk mugliivadék, Ezért véged, minket úgysem büntetnek meg. – sziszegi, szinte köpi a szavakat. Karr rezignáltan figyeli a ténykedést, jelenleg úgysem tud mit kezdeni vele.
-Avada…- kezd neki a halálos átoknak a feje előtt a Mardekáros, de erre már Kareem is felkapja a fejét. A pálcát a homlokába fúratja és komolyan ránéz a fiatalabb kígyósra. Mélyen a pislogó és elvakult ellenfelébe néz a barnáival és megkérdezi, mielőtt meghalna.
- Nem vagy te olyan bátor, igaz? – kérdezi komolyan és bátran, ellenfele pedig valóban meghátrál. Nem tudni mi játszódhatott le a fiú elméjében, de ez a kosarast egyáltalán nem érdekli, csak az, hogy mégsem ma lesz a halála napja. Legalábbis az első kört ő nyerte. Ekkor veszi észre Karr, hogy nagyon csend lett, szinte hallani a por koppanását az ablakpárkányon. Meglát egy Griffendéles festményt, aki szigorú szemmel követi az eseményeket. Karr rákacsint a festett figurára, aki felkapja a fejét és elszalad a vászonból. Ezt a kacsintást viszont félreértelmezi a vezérfiú és pillanatnyi habozását elfedvén, újra ütni kezdi a hetedévest. Karr magában mosolyog, mer beszélni már nincs ereje, hogy végül is mégiscsak meghal, ha nem az átok miatt, akkor azért, mert szétverik a fejét. A bordájában is szúrást érez, a rajta lévő ruha pedig vörös és fekete szín kavalkádba megy át. Azonban meglepődik egy idő múlva – azt nem tudja mennyi, mert lassan jótékony sötétségbe zuhan a fájdalomtól – abbahagyják a verését. Felpillant, de csak a mardekáros hátsóját látja.
~Na, mi történt? Fejezzétek be, különben kénytelen leszek szétverni azt a ronda kígyóarcotokat.~ nagy fájdalommal kúszik vissza a mosoly az arcára, úgy dönt, ha mégis meghal, legalább stílusos legyen a halála. Bár lüktet mindene, azért még maradt benne némi élet. Továbbra sem látja, vagy hallja mi történik, de amíg nem ütik, vagy rúgják, addig az neki éppen megfelel.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Nicole Joy - 2011. 11. 26. - 23:41:23
Karr

Délután volt, oda kint esett a hó. Nicole ezért úgy döntött, hogy nem megy ki az udvarra fagyoskodni, hanem sétál egyet a kastélyban. Amúgy sem szereti a telet, mert ilyenkor hideg van kint és korán sötétedik.
A lány nem is nézte, hogy merre megy, csak sétált amerre vitte a lába. Séta közben azon gondolkozok, hogy vajon most merre járhat legjobb barátnője, illetve, hogy nem sokára vége a téli szünetnek és még meg kellene írnia egy beadandót mugliismeretre. Amikor felnéz, hogy merre járhat, egy folyosón találja magát. Hirtelen nem is tudja, hogy merre van. Egy kicsit jobban szét kell hozzá néznie, sőt még a mellette lévő ablakon is ki kell néznie, ahhoz hogy rájöjjön, a Keleti szárny egyik folyosóján van. Nicole sétálgat tovább, azon gondolkozik, hogy mit is kellene írni a dolgozatba, majd úgy dönt, hogy beveszi magát délutánra a könyvtárba és végez a házival, hogy még maradjon egy-két szabad napja a téli szünetből. Mire végre elhatározza, hogy megfordul, és a könyvtár felé veszi az irányt, valami zaj üti meg a fülét. A hangok nem arra vallanak, hogy barátságos beszélgetés folyik. A lány egy kicsit hezitál, hogy elinduljon vagy se, mivel nem akar bajba kerülni. Majd mivel egy részt kíváncsi, más részt pedig végre valami érdekes történik a közelében ezért elindul a hangok irányába. Annak ellenére, hogy a lány nem félős, azért megáll, mielőtt bekanyarodna a másik folyosóra és belehallgat még egyszer a „beszélgetésbe”.
~ Avada…~
Hallja az egyik hangot Nicole. Ekkor akaratlanul is a zsebébe csúsztatja a lány a kezét, ahol a pálcája van és erősen megmarkolja. *Ez csak egy Mardekáros lehet.*-gondolja, mivel más varázsló ezt az átkot nem használja.
~ Nem vagy te olyan bátor, igaz?~
Ezt már egy másik hang mondja, nyílván az akit meg akartak átkozni.
A hallottak alapján a lány úgy dönt, hogy valamit tennie kell. Először is a falhoz simulva kiles a folyosón, hogy kik vannak ott. Jól gondolta. Három Mardekárost lát és egy Hollóhátas fiút. Az utóbbi fiút úgy emlékszik, hogy látta már és még a nevét is mondták, de most hirtelen nem jut eszébe. A háromból kettő lefogja a Hollóhátast, majd a harmadik elkezdi verni. Hogy kik lehetnek a zöld taláros fiúk azt nem tudja a lány, de valószínűleg a Hollóhátnál lehetnek elszállásolva, ha itt vannak.
Nikit, mikor kilép a folyosó végén a fal takarásából egyik a Mardekáros se veszi észre, annyira el vannak foglalva a negyedik fiú verésével.
Egy fél percig csak nézi őket, mert még nem tudja, hogy mit is tegyen, majd mikor a Hollóhátas szinte eszméletlenül esik össze, akkor:
- Capitulatus! – kiáltja a lány, mert jobb nem jut eszébe. A pálcák, így Niki kezébe kerültek és nem tudják bántani őt, legalábbis varázslat segítségével.
Ezen a Mardekárosok annyira meglepődnek, hogy elengedik a Hollóhátas fiút, akinek a neve még mindig nem jut Niki eszébe.
Mivel, hogy nincsenek pálcáik, így meg van rá a lehetőség, hogy kézzel támadnak neki a lánynak, de ha egy kis eszük is van, ezt gyorsan elfelejtik. Nicole ugyanis elég sok mindent tud, csak ezt elég kevés embernek mondta el. Nem véletlenül jár mugliismeretre.
Végül a Mardekárosok még is úgy döntenek, hogy ha már nincs pálcájuk, akkor van két kezük és majd azt használják. Így Niki is kap egy-két pofont, de ezeket nem felejti el viszonozni.
Aztán nem tudni, hogy minek a hatására, de a zöld talárosok meggondolják magukat és odébb állnak.
Nicole először is végig néz magán. A pofonok hatására felrepedt egy kicsit a szája, a ruhája is úgy áll, mintha csak kikapta volna a szekrényből és magára hajigálta volna. A blúza a nadrágján kívül lóg, kilóg a pulóvere alól. A haja is eléggé zilált, de ezt szerencsére nem látja.
Miután végzett a saját állapotának a felmérésével, a Hollóhátas fiúhoz fordul, hogy megnézze, hogy van.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Kareem Whittman - 2011. 11. 27. - 14:20:13
Nicole
Angyal érkezett, szárnyak nélkül...

Karr homályosan feltekint, szemeit kissé összehúzza, hogy tudjon fókuszálni. Az ütések és rúgások sorozatától, amit kapott eléggé homályosan lát. Jelenleg két kézzel próbálja tartani magát, a fejét a hideg kőpadlón támasztja, ami jótékonyan hat a fájdalmára. Mikor már eléggé befókuszált, megbizonyosodik, hogy tényleg a padlót nézi így itt az ideje, hogy megnézze, hogy miért hagyták abba a verekedést a kígyócímeresek. Megpróbál elvánszorogni egy oszlophoz, ami szerencséjére elég közel van, így mint egy csiga elkúszik odáig, bár ez is elég nagy fájdalommal jár a hetedévesnek. Kisebb vércsík követi útját, majd mikor odaér a kiszemelt kőtámfához, a hátát nekiveti, és immáron figyeli a történéseket, már amennyit fel tud fogni. Akkor ugrik be a tudatába, hogy otthagyták őt, és mikor felpillant a festményre, amit az előbb nézett, csodálkozva néz, mivel a bőszen magyaráz valamit a Mardekárosoknak. De mivel figyelmét az elájulás ellen összpontosítja, nem érti, hogy mit mond a zöldeknek, ezért inkább odébb fordítja véráztatta fejét. A három Mardekáros fogja magát és elszelel, Kareem pedig többször is megrázza fejét, hiszen a három zöldsávos egy olyan valakit takart el előle, akire nem számított. Nem mintha megismerné az előtte állót, de mivel homályosan lát még mindig, megzavarodott érzéke furcsa aurába öltözteti a kissé megviselt öltözékben lévő lányt.
- Jé, egy angyal. – nyögi ki nagy nehezen és csodálkozó tekintettel néz a közeledő lányra. Hunyorogva tekint az arcára ~ ezek a hülye gyerekek verekedtek egy lánnyal! ~ és aggódva néz végig a vihar- és Mardekárvert Nikin. Igen, eszébe jutott, hogy egy hatodéves lány az, csak azt nem érti mi a francot keresett erre… persze ezt nem említi majd meg neki, de jobban dühíti az, hogy a leányzó is kapott néhányat, mint az, ha ájulásig verték volna a kosarast. Próbál némi mosolyt csalni az arcára, hogy ő neki semmi baja egyébként, de a természet és fájdalom, csak kínzott hangokat csal elő belőle, ahogy mosolyogni próbál. Aztán inkább feladja és fáradtan dől neki alkalmi támasztékának. Egy nagyot és reszelőset sóhajt, letörli az arcáról a vért a talárjába amennyire csak lehet, és figyelmét az őt mustráló lánynak szenteli.
- Nicole, igaz? A hős Griffesektől. Köszönöm a fáradozásaid és sajnálom, hogy voltak olyan hígagyúak, hogy megüssenek. Hogyan hálálhatnám meg neked, hogy nem hagytak, hogy összeverjenek? Valami nagy dolgot találj ki, mert lehet, hogy az életemet köszönhetem neked. – mondja egy picit viccesen, de lehet, hogy nem áll olyan messze a valóságtól ez a kijelentése. Közben, ahogy újra végigméri a lányt rájön, hogy így, még megtépázott ruhában is csinos maradt. ~A csajok értenek az ilyesmihez. Ha végighúznád az egyiket egy pöcegödörben, akkor is rajtad röhögnek a többiek, hogy szaros maradt a csizmád, és őt meg megtapsolnák, hogy milyen jó az új minta a kabátján.~ vigyorog Karr magában és némi köhécselés utána barna szemeken időzteti el saját őzeit, ráadásként a hollósé pedig csillogni kezd. Visszatért belé a jókedv, és ezt mindaddig fenn tudja tartani, amíg meg nem mozdul. Így néha a vigyorgása vicsorgásba torzul, de igyekezik fenntartania kedves mosolyát, hogy Niki lássa, hogy ő bizony mekkora hős, hogy ilyen fájdalmak közepette is mosolyog. Néhányan inkább idiótának vélnék a hetedévest, de már annyit hallotta, hogy fel sem venné a gúnyolódásukat. Aztán beleunva az üldögélésben megfeszíti magát és megpróbál felállni. Ha a lány segít neki, elfogadja feltétel nélkül.
- Szerinted mi legyen a következő lépés? Abban biztos vagyok, hogy fájdalmas lesz, bár a lábaimat annyira nem intézték el, csak nehéz lesz egyszerre beléd kapaszkodni, másodszorra pedig a bordáimat visszanyomkodni a mellkasom mögé. – vicceli el Karr, mert fogalma sincs, hogy mihez kezdjen. Ha szól a prefektusoknak, valószínűleg elhajtják őt, vagy rosszabb esetben a prefektuson állnak bosszút, hogy ilyen baromsággal zaklatják, mint egy sárvérű verekedése a Mardekárosokkal. Ha nem szól, akkor meg nem lesz senki, aki megálljt parancsoljon a zöldek nagy arcának. Nem mintha Karr már nem merítette volna ki ellenük a „mostmárjólpofánverünkteszemétláda” nagyszerű kifejezést teljes dimenziójában. Annyira nem tehet szemrehányást nekik, hogy nem bírják idegekkel az ő kis apró húzásait, bár eddig arra mindig figyelt, hogy senki se sérüljön meg, ha nem muszáj. A DS az más, ott megsérülhetnek, bár ott az ellenfelek sem kezdő kviddicsezők, akik minden második kanyarban kiegyenesítik azt.
- Ha megígéred, hogy legközelebb is te segítesz ki a bajból, tuti összeveretem magam, angyalka. – mondja mosolyogva, és ahogy támaszkodva elréved rajta, még mindig látja az a különös aurát a lányon, amit eddig, bár sajnálatára halványodni kezd, mert ő is magához tér lassacskán.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Nicole Joy - 2011. 12. 29. - 16:52:29
Karr

A hollóhátas láthatóan elég rosszul néz ki. Nicole nagyon kíváncsi, hogy mivel dühíthette fel ennyire a mardekárosokat, de első kérdése valószínűleg nem ez lesz. Közben jobban megnézve a fiút, eszébe jut a srác neve is. Azt is tudja róla Nicole, hogy hetedéves, de ennyibe ki is merül a tudása, már mint, ami Kareem-et illeti.
Amikor Karr felé tart a srác azt hiszi, hogy egy angyal közeledik, aminek hangot is ad:
~ Jé, egy angyal ~
Ezen a lány nagyon jót mosolyog, így már mosollyal érkezik a hollóhátashoz. A fiú arcán vér van, amit ügyesen eltüntet egy törléssel, mire Nicole a közelébe ér. *Jól összeverték szegényt.* - gondolja magába, látva azt, hogy az oszlopnak támaszkodik, pontosabban az oszlop nem hagyja eldőlni. Végül addig nézi az összevert srácot, hogy az megszólal, amire aztán válaszolni is illik.
- Igen, Nicole-nak hívnak. Nagyon szívesen a segítséget, de igazából csak véletlenül erre kószáltam. – ami igaz is, mert a könyvtárba indult eredetileg, aztán úgy döntött, hogy tanulás előtt még sétálgat egy kicsit. Így került a verekedés közelébe. Aztán persze kíváncsi lett, arról nem is beszélve, hogy halálos átkokat csak úgy nem szórnak a varázslók. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a mardekárosok vernek vagy átkoznak már megint valakit. Nicole pedig a zöld címereseket nem igen kedvelte, ezért úgy döntött, hogy segít.
A hollóhátas aztán Nicole szemeit nézi, amitől a lány elég könnyen zavarba tud jönni. Ennek ellensúlyozására a haját kezdi el piszkálni, ami azzal jár együtt, hogy rájön , hogy teljesen kócos, úgy néz ki mint egy szénakazal. Ez persze tetézi a dolgot, úgyhogy inkább abbahagyja a haja piszkálását és az időnként vigyorgó, időnként vicsorgó fiúnak segít felkelni a földről.
- Szerintem az lenne a legjobb, hogy ha a Gyengélkedő felé vennénk az irányt. Ott legalább rendesen ellátnának. – közben jobban belegondol a lány, hogy ez valószínűleg nem volt a legmeggyőzőbb érv a gyengélkedő mellett. Valószínűleg Karr nem szeretné, hogy kiderüljön a verekedés.
Aztán egyenlőre még se mondd többet, mert úgy dönt, hogy a fiú jelenleg nincs olyan helyzetbe, hogy vitatkozzon arról, merre is menjenek. Így Nicole megpróbál vele elindulni a gyengélkedő felé.
- Felőlem azt is mondhatod, hogy leestél a lépcsőről, én arra is bólogatni fogok. – mondja közbe a lány azért, hogy megpróbálja elterelni Karr figyelmét a fájdalomról. – Minden esetre, míg elérünk a gyengélkedőig elmesélhetnéd, hogy mivel sikerült ennyire felbosszantanod ezeket a mardekárosokat, hogy verekedésre adják a fejüket. – nem mintha a mardekárosokat olyan nehéz lenne rábeszélni egy „jó kis verekedésre”.
Azért reméli Nicole, hogy legközelebb nem kell kisegíteni egy verekedésből Karr-t. Nem mint ha nem szívesen segítene, de azért annyira nem szeret a mardisokkal verekedni.
Nicole-t a kíváncsiságon kívül más is hajtja. Úgy gondolja, hogy ha beszélgetnek az úton, ami a jelenlegi tempójukat nézve nagyon hosszú lesz, akkor talán a hollóhátas egy kicsit jobban fogja bírni az utat.
Aztán vállán a hollóhátas fiúval, nagyon lassan sétálva várja, hogy a fiú mondjon valamit.
Nagyon kíváncsi lenne a történetre, mint minden lány, ugyanakkor nem azért, hogy majd később elpletykálja háztársainak vagy barátainak, de úgy gondolja, hogy ennyivel azért tartozik neki a srác.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Kareem Whittman - 2012. 01. 01. - 18:46:56
Nicole
~Azt hiszem ideje lesz visszafogni magam, még a végén valaki megsérül. Miattam. ~ fájdalmas mosoly hagyja el Karr ajkait, még most sem tud kibújni önmagából, pedig majd’ minden tagja fáj. Nicole viszont elég jó támaszték, de nem meri rátenni az egész testsúlyát, nehogy lavinaszerűen maga alá temesse. Hamar kiderül, hogy mégsem az őrangyala a Griffes lány, csak épp erre vitt az útja. ~ Persze az őrangyaloknak nem az a dolga, hogy jókor legyenek jó helyen? Alkalomadtán majd megkérdezem egy hozzáértőtől. ~ Felszisszen újra, ahogy próbálja elnyomni endorfintermeléssel a fájdalmát. Sajnos az utóbbi elég nagy hendikeppel indul, így csak részsikereket ér el. Lábai nem úgy engedelmeskednek, ahogy az alapbeállítás megengedné, néhol zavar var a rendszerben. Ezért olykor ennek a hibának Nicole és lábai járják kárát, persze Kareem mindig bocsánatot kér, ha a lábai nem a kijelölt nyomvonalat követnék és a Griffendélés lábfejével lépnek közvetlen kapcsolatba.
- Azért örülök, hogy erre jártál. Gondold el, milyen hosszú utam lenne odáig nélküled… Bár így sem lesz rövid, pedig mindent - áú – beleadok ám! – nyög fel keserédes mosollyal, ám furcsa lehet ránézni. eltorzult arca egy megjátszott komikuséra hasonlíthat, aki épp akkor jön rá, hogy belelépett egy pöcegödörbe, mikor épp ki akart szúrni a társával. A gyengélkedő azonban így is jó félórára van, így Karr úgy dönt, hogy inkább válaszolgat mindenre, csak a lány vonja el a figyelmét a fájdalomtól. Gondolt arra, hogy meggyógyít magán egyet – s – mást, de aztán elvetette az ötletet, mivel ha valami félresikerülne, lehet, hogy a mutatóujja az orrához nőne. Még Nicolenak sem tudja igazán elmondani mennyire hálás, mert ha nagyon belekezdene, előjönne belőle a hányás. Legalábbis, ami vért illeti. Így sem néz ki túl megnyerően, hát még akkor… Valószínűleg folytathatná útját egyedül, ez pedig jelenleg szóba sem jöhet. Így csak a feltétlen szükséges válaszokat adja meg – előző gondolatmenetét így módosítván.
- Te igazán kedves vagy, jó lesz látni téged bólogatni. – nyögi ki nagy nehezen. Már várja a percet, hogy ez bekövetkezhessen és ő pihenjen egy picit a gyógykóterbe. Azért egy bágyadt mosollyal megajándékozza a lányt, mutatván, hogy ő erős és itt van, de jobb, ha sietnek. Persze Nicole nem adja olcsón a vállát és a kripliszállítást – ami maga Kareem -, válaszolnia kell, hoyg miért is kötöttek bele.
- Az pont elég, hogy mugli születésű vagyok. – tesz egy kis kerülőutat az igazságig, mert, hogy ez pont nem annyira kötődik a tárgyhoz, mint a kis csíny, amit elkövetett a körletben. A „sárvérű” szót sosem használja, mert akkor elismerné, hoyg létezik. Így meg csak bután néz arra, aki rá használja, vagy épp kiröhögi magában, hogy a sár és a vér két külön anyagszerkezetű dolog, tehát nem lehetséges.
- Mármint elég lenne. Hát… Egyik éjjel összeomlott alattuk az ágyuk. De nem én voltam… - mosolyodik el, de aztán megint szidja magát, mert újra rendet rak a fájdalom az ökölkúrán átesett arcának. Így aztán újra eltorzul az arca, ahogy a szervezet a szabadjára engedi magát, hogy Kareemnak milyen helyes „arcpoétikát” kell választania. Jobb, ha ő nem kérdez, különben mire odaérnek két feje lesz, így a lányra marad a kettőjük közötti kommunikáció jelentős része.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 06. 05. - 11:41:45
TED テッド

Miyuu szipogva meredt a tévé képernyőjére. Nyuszija, Sasshi erősen fészkelődött ölében, ám ezt ő észre se vette. Egyre csak szorongatta szerencsétlen állatot meghatottságában, mintha csak egy kitömött plüss vacak lenne. A tévében egy bugyuta kis dorama ment, tipikusan olyan, amit hivatalosan mindenki cikinek tart, mégis a legnagyobb a nézettsége az esti műsorok közül. Már vagy tíz perce meg se mert mozdulni, mintha csak ezzel hatással lehetne a történet alakulására. Visszatartott lélegzettel figyelte a fordulatos képsorokat, miközben kis kedvence talán már a vésőket rúgta fojtogató szorításában.
-   Sasshi, nani ga machigatte? – nyögött fel, mikor a nyuszi egyszer csak nagyot rándult és gyomron rúgva a lányt kicsusszant a szorításból.
A rémült kis szőrgombóc, mint aki az életét menti, huppant le a földre, és már spurizott is ki a nappaliból. A kislány meglepetten pislogott utána, ám arra már nem maradt ideje, hogy eltűnődjön a történteken.
A világ megfordult vele. Úgy érezte, iszonyatosan szédül, s szíve épphogy csak ki nem ugrik a helyéről. Felpillantott a mennyezetre, s látta, hogy a csillár ütemesen jobbra-balra himbálózik. Mintha csak a ház egy nagy, idomtalan hajó lenne, hullámzott-dülöngélt minden, ami nem volt leszögezve. A következő pillanatban már a tévében is ugrott a kép, s félbeszakítva a műsort egy bemondó nő kedves, megnyugtató hangon kezdett magyarázni. Oda se kellett figyelnie, Miyuu nagyon is jól tudta, mi történik.
Csak az az átkozott hányingere ne lenne…


~ Csak az az átkozott hányinger ne lenne… ~

Csatt. Miyuu öléből kicsúszott a Rúnaismeret tankönyv, s felgyűrve a lapokat, a belső oldalával előre a földre esett. A lány kétségbeesett kifejezéssel arcán meredt maga elé, szemei kidülledtek, majd hirtelen előre hajolt. Nem a könyvet kereste, kezeit szájára szorítva küszködött a torkát szorongató ingerrel. Valami olyat ehetett, amit nem lett volna szabad…
Pedig aznap hamar otthagyta a vacsoraasztalt, még át akarta nézni az aznapi leckét, így nem is evett sokat. Szerette volna hamar behozni a lemaradását, nehogy szégyent valljon a közelgő vizsgákon. Napok óta alig aludt, egyre csak gyötörte magát a töménytelen tananyaggal. Nem is csoda hát, hogy elszunyókált az egyik falfülkében, ahova vacsora után behúzódott egy kis olvasgatásra.

~ Nana…hachi… kyu… ~  

Lassan kezdte összeszedni magát, s végül gyomra is megnyugodott. Elképzelése se volt arról, mennyi lehet az idő, csak hogy elég későre jár. Odakint már sötét volt, a fáklyák imbolygó fénye pedig épp csak megvilágította a folyosót, a beugróba már nem is ért el. Leguggolt, hogy összenyalábolja a pórul járt könyvet, összerendezze a szétcsúszott lapokat. Ekkor érezte, hogy a szédülés még mindig nem múlt el. Megtámaszkodott a földön, pár pillanatig behunyt szemmel koncentrált, majd a fal kiszögellésébe kapaszkodva igyekezett talpra állni. Támolyogva, akár egy részeg indult el a fal mentén, végigsimítva a hideg kőkockákon, megkapaszkodva a résekben. Erősen szorította magához jegyzeteit, mintha csak ez is erőt adna neki a továbbhaladáshoz. Vagy inkább csillapította a fájdalmat a hasában a jobb oldalon… Eddig sose érezte még ilyen hosszúnak ezt a folyosót, most mégis hihetetlen messzinek tűn a Hollóhát tornya, a lépcsőkről nem is beszélve. Talán még aznap este felér, ha nem történik nagyobb tragédia. És mintha csak a gondolat vetett volna gáncsot neki, abban a pillanatban lába megbicsaklott, s ő krumpliszsák módjára esett előre.
A kő hideg volt és rettenetesen kemény. Jobb karja a teste alá csavarodott, ám továbbra is szorongatta a mindennél értékesebbnek tartott csomagot. Arca egyszerre égett, lüktetett és reszketett a hideg érintéstől. Arra már nem maradt ideje, hogy szabad kezét maga elé kapja. Csöndesen nyekkent a földön, s továbbra se nyöszörgött, csupán szeme alsó pillái kezdtek nedvesedni, miközben egyre csak gyűltek a könnyei. Nem szükséges felállnia. Úgyse látja senki…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 06. 05. - 17:37:09
MIYUU 美優

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love.”


Szükségem volt valami vidámra a mai nap után, úgyhogy ismét Curet hallgatok. Rég volt ilyen ritka pocsék napom,  de úgy egészében. Azzal kezdődött minden, hogy reggel elaludtam, így majdnem késve értem be Rúnaismeretre. Cserében persze, hogy a hálókörletben hagytam a kedvenc ceruzáimat. Bosszantó, felettébb bosszantó. Ráadásul valaki vicces kedvében a férfi mosdóban a földön „felejtett” egy adag Mindenhez Ragadó Ragacsot… és persze hogy beleléptem. Vakargathattam a cipőm talpát egész délután… bah. De komolyan, pókok vacsorája legyen az ilyen. Mondjuk, ha nem én lettem volna az „áldozat” még lehet, hogy magam is jót nevettem volna rajta. De ugye nem így történt. És ezt az egészet megkoronázza a ma esti vacsora. Kúszó tökfőzelék. Élet-halál harc az étellel. Szabályosan menekült a tányérról. Tutira mondom, a manók fix, hogy hülyére röhögték magukat a konyhában mikor ezt a fantasztikus fogást készítették. Nem elég , hogy gyűlölöm a tököt… de akkor is megettem, ha már levadásztam. Nehogy már kifogjon rajtam egy tányér zöldség. Ellenben vicces volt, ahogy az elsősök szenvedtek vele, ez legalább kárpótolt.

- Hol a francban vagyok? – teszem fel a kérdést a nagy ürességnek és nézek körbe magamon, ahogy megtorpanok.
- Ez az Ted, büszke vagyok rád. Negyedik éve vagy itt és még így is képes vagy eltévedni. Kell neked állandóan zenét hallgatnod és bolyonganod vacsora után. Ráadásul, ha most valaki véletlenül meghallja, hogy magadban beszélsz tuti, hogy dilisnek fog tartani, ezt sosem mosod le magadról. Hmm, azt hiszem erre…  Végül is, egész jó vagyok. Alig 10 percbe telt és sikerült visszatalálnom egy ismerős folyosóra.

„I don't care if Mondays black
Tuesday, Wednesday - heart attack
Thursday, never looking back
It's Friday, I'm in love”


Magamban dúdolok, ahogy lépkedek tovább a félhomályban. Szeretem ezt a számot, mindig jó kedvem támad tőle, olyan vidámságos.  Ám ekkor megpillantok valamit a nem is oly távolban.
- Hmmm… az vajon mi lehet? – ráncolom a szemöldököm, megtorpanok és a távolba meredve, hunyorgok a fal mellett kucorodó árnyra.
- Biztos, hogy tudni akarom? – morfondírozok magamban, ám győz a kíváncsiság, és óvatosabban lépkedek tovább, ellenben már kikapcsolom a zenét, hogy halljam a külvilág zajait. Közelebb érve halk szipogást, és szaporább lélegzetet hallok a „kupac” felől, és végre megkegyelmez a huzatos folyosó állandó lakója - maga a huzat - és a falon terpeszkedő fáklya lángjának fénynyalábját felkarolva tisztább képet enged láttatni a különös lényről. Aki így már annyira nem is különös, legalábbis nem mondanám rendkívülinek, hacsak magát a szituációt nem nevezném annak. Egy hollóhátas talár, és a gazdája kuporodnak a földön elhagyatottan. Sietve körbe pillantok, hogy van –e itt valaki, akit felelőssé tehetek a történtekért, de sehol egy lélek. Megszaporázom a lépteimet, és letérdelek mellette. Még a sötétben is látszik mily sápadt a bőre, és milyen vékony, törékeny lény.

- Hahó – szólok hozzá kedvesen mosolyogva. – Jól vagy? – kérdezem, és jobbomat nyújtom, hogy felsegítsem. Ekkor találkozik a tekintetünk, és pillantom meg a fájdalomtól megkínzott arcát. A válaszát már nem várom meg, ösztönösen cselekszem. Hacsak nem ellenkezik, inkább óvatosan felkarolom a földről, és a legközelebbi falfülkéhez segítem.
- Szia, Ted vagyok – mutatkozom be a lánynak. - Mi történt veled, bántott valaki? Hogy érzed magad? – árasztom el kérdéseimmel, majd észbe kapok, és zavaromban mosolyogva a tarkómat vakargatom.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 06. 10. - 15:08:48
TED テッド

Minél tovább feküdt a földön, annál jobban erőt vett Miyuu-n a csüggedés. Általában, ha rosszul volt, sikerült összeszednie magát, s még akkor is mosolygott, ha legszívesebben csak zokogott volna. Anyukája egyszer azt mondta neki, hogy minden embernek megvan a maga problémája, és van olyan is, akinek sokkal nagyobb, mint az övé. Nem hagyhatja el magát, nem adhatja fel, mert azzal semmissé tenné azoknak az embereknek a munkáját, akik őérte és a hozzá hasonlókért küzdenek. De ez nagyon nehéz volt. Főleg gyerekként, amikor még egészen kicsi volt.
Egy meleg kéz érintette meg a vállát. Valamit mondott is, de Miyuu elsőre nem értette. Idő volt, amíg összerakta a távolról visszhangzó szavakat.

Jól vagy?

~ Nem. Egyáltalán nem. ~
Valaki megfogta a karját, majd felhúzta a földről. Hagyta, hadd tegyék. Egyedül úgyse lett volna hozzá elég ereje. Biztos egy tanár, vagy egy járőröző prefektus. Erősen vívódott magában, hogy érdekelje-e. A végeredmény így is úgy is ugyanaz. Számon kérik, hogy mit csinál, majd jól megszidják és felküldik a hálókörletébe. Mert mit is mondhatna? Erre nincs magyarázat. Pár pillanatig még lógatja a fejét, haja az arcába hull. Jótékonyan eltakarja azt, amit soha nem akart, hogy lássanak. Az érzéseit.
Kezéből az este során másodszorra csúszik ki a könyv, melyet az előbb még olyannyira védelmezett, hogy magára is elfelejtett odafigyelni. Ott marad a földön, mint valami senkinek nem kellő kacat. A falfülkében a pad hideg és kemény, ám még mindig jobb, mint a piszkos kőpadló. Felemeli talárja szélét, és gyorsan letörli arcáról az árulkodó könnycseppeket. Az idegen magyaráz valamit, vagy talán kérdezősködik. Miyuu érzi a sürgetést, valamit mondania kell, hát mélyet sóhajt, s felemeli a fejét. Eredetileg magyarázkodni szeretett volna. Rámosolyogni a másikra, és azt mondani, hogy nincs semmi baj. Minden rendben, csak a cipőfűzőjét akarta megkötni, vagy ehhez hasonló badarságot. Az emberek többségét meg lehet nyugtatni egy ilyen nyilvánvaló hazugsággal. Így biztosak lehetnek abban, ők megtettek mindent, és inkább hajlandóak elhinni, mint erősködni olyasvalamiért, amihez egyáltalán semmi kedvük. Mert ilyenek az emberek. És egy más helyzetben, egy másik testben, egy másik életben talán ő is így tenne…

De aztán…

 Az a másik annyira aggódóan, annyira kedvesen tekintett rá, hogy a lány minden elszántsága, minden lélekjelenléte elszállt. Képtelen volt válaszolni. Mert a fiúban nyoma se volt annak a katonás, parancsoló elszántságnak, mint a többiekben. A többi emberben, aki eddig körülvette. Mert ez volt a dolguk, hogy ne hagyják őt nyafogni és keseregni. És most el is törött a mécses. Nem engedte el a fiú kezét, csak kapaszkodott belé tovább, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mandulavágású szemeiben újra gyűlni kezdtek azok a fránya könnycseppek, melyeket az előbb még oly nagy gonddal igyekezett eltüntetni. Fejét újra lehajtja és csak sír. Érzi, ahogy az utóbbi félév minden gyötrelme és kiábrándultsága egyszerre szakad a nyakába. Nem volt kifejezett célja, nem akart semmit se mondani, csak jó volt egy kicsit másmilyennek lenni. Emberien önzőnek.

- Sajnálom, senpai. - nyögi ki végül - A gyógyszereim a hálókörletemben vannak. Ha beszedem, jobban leszek.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 06. 11. - 13:07:57
MIYUU 美優

Egy pillanatra összezavarodtam. Rám tekint a lány. Áruló könnycseppek, mint apró gyöngyök csillognak a szeme sarkában, mielőtt tovagördülnének szomorú arcán.

~ Olyan ismerős a tekintete, de honnan… ~

Ahogy a jótékony fáklya fénye lopva megvilágítja arcát, megpillantom a mandulavágású szemeinek barna íriszét körülölelő aranyló körívet, összeszorított, keskeny ajkait, és magát a tekintetét, ahogyan próbál erőt venni feltörő könnyein, s talárjának szélével letörölni azokat, melyek mégis „megszöktek”.

~ Váh ~ - és ekkor jön a megvilágosodás. Mit megvilágosodás, reflektort kapcsolnak a tompa agyamban.
~ Ismerem őt! A nevét nem tudom, de tudom, hogy ismerem. Évfolyamtársam, emlékszem az arcára, már láttam az órákon. Ő az, aki háta mögött a mardekárosok összesúgtak, hogy biztosan megátkozták, fertőző beteg… attól ilyen a szeme… ~
~ Bolondok… ha tényleg így lenne nem járhatna a Roxfortba, ezeknek annyi eszük van, mint amennyi látszik. Ám most, hogy jobban bele gondolok, mintha tényleg sokat betegeskedett volna, nem is emlékszem rá a múlt félévben. ~
~ De akkor is… ~ elmosolyodom.
~ Látom, hogy egy légynek sem ártana, valami azt súgja nincs mitől félnem vele kapcsolatban. ~
~ Szegény lány, vajon mi történhetett vele? ~

Ám a pillanatnyi merengésből, az érintése szakít ki. Úgy kapaszkodik a kezembe, mintha az élete múlna rajta, majd keservesen zokogni kezd. Az első pillanatban meglepődöm. A másodikban is. Talán csak ezután mozdulok önkéntelenül, és óvatosan átkarolom, hogy nyugodtan sírja ki magát. Mikor észbe kapok, hogy mit is csinálok már mindegy…

~ Na szép, remélem nem ijesztem el. ~

- Nincs semmi baj, ne félj, senki sem fog bántani. – mondom először kissé akadozva, majd bátrabban, ám továbbra is barátságosan. Mikor felpillant, újra rámosolygok. Látom rajta, hogy nincs jól. Szabad kezemmel zsebkendőt vadászok a talárom zsebéből, hogy letörölgessem a könnyeit.
 
Majd végre megszólal, ám bocsánatot kér. Bocsánatot, pedig semmi rosszat nem csinált. Ezt így per pillanat nem értem, de sebaj, lesz még rá időm. Gyógyszerek, hálókörlet… ennek a fele sem tréfa, de azt hiszem, ezt könnyen megoldhatjuk.

- Nem senpai, egyszerűen csak Ted! – rákacsintok, és az utolsó könnycseppet is eltüntetem az arcáról.
- Évfolyamtársak vagyunk, ha nem tévedek, és ha megengeded, nagyon szívesen elkísérlek a tornyotokig. Amúgy sem biztonságosak estefelé a folyosók, én viszont ráérek.

Oldalra pillantok, a földön heverő könyvre, azt bezzeg ott hagytam. Na, sebaj. A lányt nem merem elengedni. Látom, érzem, hogy nem stabil, nem akarom, hogy elessen. Ezért hát a pálcámért nyúlok. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy a kezembe simul mint régi bajtársam. A tankönyvre összpontosítok, és halkan kimondom a varázsigét:

- Invito könyv! – mire az a földön lassan megremeg, majd a varázslatnak engedelmeskedve a kezembe siklik.
- Ne haragudj, ezt az előbb ott felejtettem. Biztosan fontos lehet a számodra, ha így ölelted magadhoz.  Már épp odaadnám mikor jobban megnézem a könyvet.
- Hmm… - gondolkodom el, ahogy végignézek a kissé gyűrött, bepiszkolt lapokon.
- Mundus effectum! – suttogom újra és a pálcámmal a könyvre bökök. A földön rárakódott piszok, és foltok – mintha mágnes taszítaná – tűnik el a Rúnaismeretek kötetről.
- Jobb, mint új korában. – és mosolyogva átnyújtom.
- Akkor a Hollóhát tornya, ugye? Ha jobban érzed magad akár mehetünk is, és persze támaszkodj rám nyugodtan – nyújtom felé a karom, hogy belém karolhasson.

~ Olyan ő most, mint egy szárnyaszegett kismadár. Nem tudom miért, de segíteni szeretnék rajta. Remélem elfogadja. ~


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 06. 13. - 11:20:48
TED テッド

Annyira megnyugtató.
Talán, ha majd később visszagondol erre a pillanatra rettenetesen zavarban lesz. Rémülten szorítja majd fejét párnái közé, úgy senki nem hallja majd, ahogy szégyenében sikítozik. Ám most nem. Jó volt megfogni a kezét, arcát a másik mellkasához szorítani, elbújni a talár redői között. Olyan jó puha és meleg. És hallgatni a szívét, ahogy szép szabályosan ver…
Mintha megint csak a tenger zúgását hallaná, s a szél simogatná arcát valahol a távoli múltban.
Nyöszörgő magyarázatára először nem is hallja a választ. Jobb lenne nem hallani, mert akkor nem kéne arra gondolnia, kit szorít magához úgy, akár egy óriási plüssmacit. Egyszerűen csak hisz neki. Elhiszi, hogy nincs semmi baj, és minden rendben.
~ Ted… ~ kapargatja tudatát a név.
Nagyon is ismerős, bár abban biztos volt, hogy senkit se hívott még így. Meg egyébként sincs senkinek ilyen rövid neve...  Lassan elengedi a kedves, meleg kezet és újra felnéz. Látása kissé homályos, s a fiú háta mögött narancssárgán imbolygó fény csupán elmélyíti az árnyékokat a kedves arcon.
~ Évfolyamtársak vagyunk? Kurasumeito…~
Egy pillanatra elveszítette a fonalat. A fiú letörölgette a könnyeit, és ezt Miyuu elsőre képtelen volt feldolgozni. Ilyet eddig csak a nagymamája csinált, ő is főleg akkor, ha maszatos lett az arca. És persze előtte jól benyálazta azt az ominózus zsebkendőt.  

-   Flanagan-kun?  - suttogta bátortalanul.

Nem láthatta, ám biztos volt benne, hogy arcát rózsaszín pír lepi el. Érzi, hogy a másik közben elengedi, és valamit felvesz a földről… vagy talán magához idézi? Nem mert felé fordulni, csak meredt előre, akár egy élettelen viaszbábu. Most már tudta, ki sietett a segítségére. Az a srác, akinek leginkább a tarkóját ismeri. Merthogy Miyuu előtt ül majdnem minden órán. Nem éppen aktív, a hangját szinte sose hallani, ám a keze… Az a kéz, melybe az imént kapaszkodott, pennát szorítva fáradhatatlanul járt a pergamen fölött. A lány először azt hitte, hogy sokat jegyzetel… és bizonyára a tanárok is ezt gondolták. Szorgalmas. Túlzottan is… De ez eleinte nem izgatta. Tekintete tovább vándorolt a jól ismert tarkóról ki, az olykor napsütéses kék égre, vagy a szürke, komor fellegekre. Persze volt olyan ritka alkalom, mikor győzött a kíváncsiság, és ellesett a fiú válla fölött. Látva a fantáziadús rajzokat már biztos volt benne, nem ő lesz a tanulmányi verseny győztese.
Ám erről a mostani, segítőkész oldaláról még nem ismerte. A lány szinte szégyellte magát, ahogy a másik így tesz-vesz körülötte, ő pedig nem csinál semmit. A srác szerencsére közben csak mondta-mondta-mondta a magáét, így lehet, fel se tűnt neki, hogy Miyuu mennyire zavarban van. Őt egyáltalában nem hozta lázba, hogy nem sokkal ezelőtt HOZZÁÉRT EGY LÁNYHOZ.  

-   Arigatō. – köszönte meg a felé nyújtott könyvet. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, bár keze még így is jól láthatón remegett, akár csak egy Parkinson-kórosé. Finoman fogalmazva is a frász kerülgette, mikor Ted a karját nyújtotta… bár ha ez feltűnik neki, még mindig ráfoghatja a rosszullétre. Így mégiscsak elfogadja a segítséget, és rátámaszkodik a fiúra.

-   A torony arra van. –mutat a folyosó távolabbi vége felé  - Remélem a kopogtató ma jó kedvében lesz…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 06. 14. - 07:59:52
MIYUU 美優

-  Igen, Ted Flanagan, és igazán nincs mit megköszönnöd. – válaszolom továbbra is mosolyogva miközben felsegítem a padról.

~ Gondolkozz már könyörgöm, ahelyett, hogy csak vigyorognál mint a tejbe tök. Nem igaz, hogy nem emlékszem a nevére. Van egy rakat közös óránk. Gondol – gondol, fáj – fáj. Bah te selejtes Micimackó, te. Sachi… nem. Hmm, Mayoo… nem. De „m”-mel kezdődött, ez biztos. Mizuki… nem. A fenébe is, Miyako… m-m. Miyuu! Ez lesz az! Miyuu-chan, azt hiszem így szólították a Hollóhátas lányok. Én és a pocsék névmemóriám. ~

Szinte remeg, ahogy apró kezével hozzám ér, és belém kapaszkodik. Talán csak egy pillanatra látom a tekintetét, amikor épp nem szemlesütve a földre fókuszál. Ám sikerül elcsípnem azt a bájos pírt, ami melegséggel tölti el az arcát.

~ Elpirult… miattam. De hát miért? Nem tettem semmi rosszat. Ugye? Ugye, nem? Talán túl közvetlen voltam? Rámenős? Nem akartam, semmi rosszat. ~

Ekkor egyszerre rohannak meg a friss emlékek, érzések, amik csak néhány perce történtek, és rakom össze az eddigi eseményeket. Bőrének finom érintése, közelsége mikor felsegítettem, ahogy kétségbeesetten a kezembe kapaszkodott, békés szuszogása, amikor a mellkasomhoz fúrta az arcát. És most itt vagyunk, majdnem kéz a kézben, egy kihalt folyosón, úgy, hogy ezelőtt kb. egy szót se igen szóltunk egymáshoz.

~ Mi a frászkarikát csinálok? De komolyan, úúú remélem nem érti félre. Most meg megkukultam, mikor eddig be nem állt a szám. Azt hiszem jobban járok, ha ezt megmagyarázom. ~

Érzem, ahogyan kimelegedik az arcom.

~ Ó, pompás. És még ez is. Mily férfias. Remélem, a folyosó jótékony sötétje most az egyszer kisegít, és nem veszi észre zavaromat. Ha már eddig tetszeleghettem a „hős megmentő” szerepében. Am, hol is tartottam? Igen, a neve, és a magyarázatom! ~

Ám merengésem pillanatai közben a lány halkan megszólal, és megvan úti célunk iránya, végig a folyosón. Lassan elindulunk. Hagyom, hogy az ő tempójában haladjunk. Nem túl erősen, vigyázva, ám mégis biztosan tartom.

- Kérlek, ne haragudj, ha túl közvetlen voltam. – kezdek talán kissé túlságosan is akadozva a mondandómba.
- Nem vagyok ám én ilyen rámenős vagy ilyesmi, és nem akartalak megijeszteni. Miyuu-chan, igaz? – szólok immár magabiztosabban.
- És bocsáss meg, ha túl sokat beszélek. Rossz szokásom, ha zavarban vagyok. Vagy megkukulok, vagy be nem áll a szám. Most egyértelműen az utóbbi eset áll fenn. És nem, fogalmam sincs, hogy miért mondom most ezeket.

Halkan felkacagok, és mielőtt teljesen eluralkodna rajtam zavarom mélyet sóhajtok és végre elhallgatok. Lassan sétálunk a folyosón.

~ Pompás, sőt kiváló. Ez az Ted, égesd csak magad, mint a Reichstag. Szegény lány az életben többet nem fog hozzád szólni. ~


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 06. 25. - 10:18:30
TED テッド

Jobb-bal, jobb-bal. A lány léptei kissé bizonytalanok voltak. Nem lenne jó még egyszer elesni, vagy akár csak megbotlani. Csak szépen lassan, egyszer biztosan odaérnek ahhoz a fránya ajtóhoz. Amúgy se látott rendesen. Hol tágult, hol szűkült a kép. Mintha csak egy kaleidoszkópot forgatna, szemei előtt olykor egészen más kép állt össze, mint ami pár pillanattal azelőtt még kézzelfogható volt. Ám most egyáltalán nem a szokásos rosszullét kerülgette. Egyszerűen a helyzet hozta így. Nagyon régen nem sietett senki a segítségére, hosszú ideje úgy érezte, csak magára számíthat. Szép lassan, napról napra araszolt lefelé a csüggedés leejtőjén, úgy érezte csak halad előre az élete, míg egyszer majd nincs tovább. Ez a szegény fiú nem is tudta, mennyire kiváló kapaszkodó ezen a képzeletbeli domboldalon. S ami most elhomályosította Miyuu előtt a képet, nem a rosszullét volt, hanem a meghatottság könnyei. Egy röpke kis pillanatra úgy érezhette, nem csak útban van, nem csak akadály a többi embernek. Hanem hogy egyszer, ha csak pár percre is, de ő is fontos lehet.

~… ne haragudj… túl közvetlen voltam… ~

A fiú felől közben záporoztak a szavak. És annyira jó volt ez így. Mert Miyuu képtelen lett volna megszólalni. Félt, hogy megint csak elsírná magát. Hogy Ted túl közvetlen volt? Igen. Rámenős? Igen. A fiú ugyan csak szabadkozott, mégis minden tekintetben igaza volt. Ám arról fogalma se lehetett, hogy ez egyáltalán nem rossz dolog. Minden embernek jól esik egy kis kedvesség, amitől többnek, jobbnak érezheti magát. És a legjobb az egészben, hogy ez a kedvesség nem kerül semmibe.

-   Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármiért is haragudjunk, Flanagan-kun. – mosolyog halványan a fiúra – Inkább hálás vagyok, hogy segítesz.

A lépcsősorhoz érve, szabad kezével a korlátba kapaszkodik. Annyiszor megtette már ezt a távot, minden egyes nap fel-le, fel-le! Eddig nem is tűnt fárasztónak. Ám most megszámlálhatatlan sok fokkal kanyargott előtte a „véget nem érő csigalépcső”. Egy ideje már leszokott arról, hogy örökösen összehasonlítgassa a mugli világ dolgait a Roxfort adottságaival, ám most akaratlanul is felötlött benne a gondolat. A muglikat bizonyára a lustaság és a kényelem iránti vágy hajtja, míg a varázslók magasabb szellemi síkokon szárnyalnak. Ennek ellenére most a fél karját adta volna egy liftért.
Ajkát mély sóhaj hagyja el, ahogy számba veszi az előttük álló lépcsőfokokat. A nevét hallva bólint, majd megteszi az első lépést felfelé.

-   Semmi baj, jó hallgatni, ahogy beszélsz. – folytatja most már erősen szuggerálva maga előtt a talajt – Nem mindig értem, hayaku hanashi… néha nagyon hadarsz. De addig is azzal foglalkozom. Kérlek, beszélj még. Mesélj bármiről…

A kaleidoszkóp képe újra változott. Fordult egyet a világ, s a lány behunyta szemeit, hogy ne lássa a feldőlő lépcsőfokokat. A szürreális kép inkább zavarta, mint segítette a tájékozódásban. Újabb lépcsőfok, és még egy. Igen, annyiszor megtette már ezt az utat az évek során, hogy még csukott szemmel is neki mert vágni…


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 06. 27. - 10:59:04
MIYUU 美優

Egy darabon szótlanul sétálunk egymás mellett, csak a halk lépteink neszezése hallatszik a kihalt folyosón. Jó is ez így. Ha most belefutnánk egy járőröző prefektusba egész éjszaka magyarázkodhatnék, de ha már eddig megúsztuk itt nem lehet baj. Már közeledik a lépcső. A lány járása bizonytalan, néha még mindig imbolyog. Mikor érzem, hogy nem stabil kissé biztosabban tartom az apró karoló kezet.

~… Az élet túl rövid… ~ - és egy fáradt, ám angyali mosoly.

Gondolataim sötét tengerébe merülök… Akaratlanul is odataszít, ez a mondat. Megrohannak az emlékek. Olyan régen volt, és mégsem. Szinte mintha tegnap történt volna. Még mindig oly élénkek a képek. Igazságtalan az élet, mindig is tudtam. Hiszen még fiatalok voltak, előttük állt az egész világ. Nem láthatják, ha végzek a Roxfortban. Nem láthatják, hogy igazi varázsló lett belőlem. Nem lehetnek büszkék rám, mert az élet túl rövid, és igazságtalan. Önző vagyok? Igen. Átkozott közhelyek.

~… hálás vagyok… ~

Elmosolyodom, és elszállnak a komor gondolataim. Nincs időm arra, hogy most beforduljak, hisz itt van ez a lány, aki csak rám számít. Én vagyok a támasza, hogy visszajusson a tornyába. Hogy megkaphassa a gyógyszereit. Nem szabad most ezen a dolgon rágódnom, éjjel lesz még időm elég.

- Igazán nincs miért. Bár annak örülök, hogy nem valamelyik mardekáros talált rád. Ki tudja milyen csínynek lettél volna a célpontja – suttogom halkan, mosolyogva.
- Kegyetlen időket élünk.

Lassan a lépcsőhöz érünk. A lány szabad kezével a korlátba kapaszkodik. És jönnek a csigalépcsők… anyám, de mennyi.

~… jó hallgatni, hogy beszélsz… nagyon hadarsz… beszélj még… ~

Halk, és erőtlen hangja alig ér el hozzám. Nagyon kell füleljek, hogy minden szavát értsem. Újra zavarba jövök.

~ Sosem mondta még senki, hogy szeret engem hallgatni, egy lány meg aztán főképp nem. Most erre mit válaszoljak? Fogalmam sincs… Már megint megkukultam. De azt kérte beszéljek. Tereljem el a figyelmét. Csak nem hagyhatom cserben? Nem! Gyerünk Ted, nyögj ki valamit. Légy férfi! ~

- Bocsánat, akkor lassabban beszélek. – szabadkozom talán szégyenlősen.
- Miről is meséljek? Soha nem tudok ilyenkor mit mondani. Próbálkozom, de ne haragudj, ha butaságokat hordok össze.

Cikáznak a gondolataim. Valami épkézláb témát keresek. De hát mi is érdekelné? Fogalmam sincs. Hisz most beszélek vele először.

- Az az igazság, nem gondoltam volna, hogy ma este bárkibe is belefutok a folyosón, de örülök, hogy így lett.
– Nem, ne érts félre, a körülménynek nem, mármint annak, hogy rosszul lettél, és emiatt feküdtél a padlón.
- Ehh, erről beszéltem.  Látod? – újra szégyenlősen mosolygok, majd nagy levegőt veszek, és tovább folytatom.
- Csak hát, itt vagyunk már négy éve, mögöttem ülsz, és még sem emlékszem, hogy beszélgettünk volna. Ám, hogy ebből mit akartam kihozni… rejtély. – kacagok fel.
- Ne haragudj, haszontalan vagyok. – mosolygok továbbra is, ha másnak nem hát magamnak.
- Nem is tudod milyen jó olyasvalakivel beszélni, akinél nem kell tartanod, hogy az első adandó alkalommal hátba döf. Tudom, szinte nem is ismerjük egymást, ám valahogy mégis… egy picit olyan mintha mégis.

~ Hát... ez nem az én estém, és ha továbbra így össze-vissza fecsegek az sötét képet fest a jövőmre nézve a lányok körében. Tiszta dilisnek fognak nézni, szegény Miyuu-chan is... tutira flúgosnak gondol. Váh, a fenébe is... Hülyeségeket beszélek, de már nem lehet visszaszívni. ~

Felpillantok a lépcsők tovaláthatatlan messzesége felé. Ismét nagyot sóhajtok.

- És én eddig azt hittem, hogy a Griffendél torony megmászása számít kihívásnak, azért ti sem panaszkodhattok. – mondom vigyorogva, ahogy tovább koptatjuk a monoton lépcsőfokokat.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 07. 03. - 10:31:52

TED テッド

Most, hogy már nem volt egyedül, Miyuu úgy érezte, végre nem topog egyhelyben. Minden egyes szívdobbanással közelebb került céljához, közelebb a megkönnyebbüléshez. Ahogy Ted beszélt és beszélt mellette, megnyugtató volt. Mintha csak valamelyik szünetben sétálnának a folyosókon, s nem lenne nagyobb gondjuk, mint elérni a következő tantermet. A kezdeti izgatottság, a kényelmetlen érzés elmúlt, helyette csendes, meghitt nyugalom költözött a lelkébe.

~ Flanagan-kun olyan, mint a friss mochi… ~
állapította meg magában Miyuu ~ … puha, meleg és édes. ~

Az, amit a fiú magyarázott közben, csak később jutott el tudatáig. Eddig fel se merült benne, hogy annál is nagyobb bajba kerülhet, mint amiben éppen van. Amikor elterült a földön teljesen el is felejtette hol van. Amúgy se foglalkoztatták a Roxfort történései, az ő kis világába már nem fért bele az ellenségeskedés, a rasszizmus, vagy egy esetleges háború gondolata. Persze, nem volt vak, tudta nagyon jól, hogy az aranyvérű családok ifjai ujjal mutogatnak rá a háta mögött. A szemükben nem volt joga a mágiához. Ám egy olyan lány számára, aki hosszú évek óta hiábavaló küzdelmet folytatott a saját szervezetével, legfeljebb csak apróbb kellemetlenségnek tűnhet az undok piszkálódás. És az már végképp eszébe se jutott, hogy bárki is belerúgna egy magatehetetlen emberbe.

-          Kedo… (けど。)- torpant meg egy pillanatra, s eddig csukott szemei most olyan kerekre tágultak a döbbenettől, akár egy pofás kis levelibékáé – Miért tennének ilyet?

Összeszorult a torka, mégse várt választ, inkább csak az értetlenséget próbálta száműzni magából.  Ezekre a dolgokra ma este egyáltalán nem akart gondolni. Csak érjen be a szobájába, erre vágyott egyedül. Ha már majd minden rendben lesz, újra átgondolja a történteket. A sötétben nem látja senki, milyen érzések futnak végig az arcán, akkor arra gondol, amire akar. Hogy mit hallott Ted-től. Akadozó, kicsit összefüggéstelen gondolatok, maga se tudta volna gyatrábban megfogalmazni. De talán jobb is, hogy a fiú ilyen bizonytalan. Egy magabiztos Ted-től nagyon megrémülne. Így sokkal barátságosabb, sokkal emberibb…

-   Tudod, sokáig azt gondoltam, egyszer visszaköltözünk a szüleimmel Kiotóba. – sóhajtott lemondóan. Azt mégse mondhatta, hogy azért nem szólt hozzá, mert nem mert: ezért nem szólt senkihez, ha nem volt muszáj. A bizonytalanság állandó társa volt, amióta csak megérkezett Angliába. Úgy érezte, a szülei elengedték a kezét, s ő egyedül állt az arctalan tömegben. Lehet, képtelen lesz itt valaha is megszokni. Képtelen lesz elfelejteni az otthonát.  - Eltelt egy év, majd kettő. Akkor már tudtam, hogy többé nem mehetek haza. Addigra már harmadéves voltam, és persze mindenkinek voltak barátai. Engem azt hiszem, már annyira megszoktak, hogy észre se vesznek. De nincs ezzel semmi baj, így legalább a tanulásra koncentrálhattam. Szükségem is van rá, nem szabad lemaradnom: szeretnék az évfolyamtársaimmal együtt végezni.

Mielőtt tovább folytatta volna útját, megállt az utolsó pár lépcsőfok előtt. Nehéz volt egyszerre beszélni és kapaszkodni a csigavonalú emelkedőn. Mégis jó érzéssel töltötte el, bármennyire is fárasztotta: még képes volt rá.  Szaggatottan fújta ki a levegőt, miközben lopva Tedre pislantott. Kicsit zavarba hozta, hogy a fiú ekkora bizalmat szavazott neki. Persze azzal ő is tisztában volt, hogy a légynek se tudna ártani. Na jó, ha nagyon a fülébe zümmög talán igen… :-)

-   Én azt hittem, hogy a Griffendél házban mindenki megbízható. Karera wa mina hīrōdesu (彼らは皆ヒーローです。). Hősök. – bólogatott mosolyogva, és ezzel pont ugyanannyira beskatulyázta az oroszlános ház tagjait, mint más őket - Chōdo anata-suki (ちょうどあなた好き。).

Az utolsó pár szót persze már csak suttogva merte kimondani. Tekintetét az előtte álló fokokra szegezte, s a fiúra támaszkodva újra megindult felfelé.




Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 07. 05. - 15:09:07
MIYUU 美優

- Tudod, egész egyszerűen csak azért gonoszkodnak, mert megtehetik. Mert lehetőségük van rá. Mert mások elnéznek e fölött…  - majd pillanatnyi némaságba burkolózom.

~ Ez azt hiszem egy nem túl szerencsés téma, inkább hanyagoljuk. Meg amúgy is, a falnak is füle van. ~

Rám néz, hatalmas szemekkel… és én nem tudok mit tenni, csak bámulni őt. Másodpercek mik majd hosszú óráknak tűnnek.

„Dressed up to the eyes
It's a wonderful surprise
To see your shoes and your spirits rise”

Beugrik a dallam, csak elmosolyodom, és elkapom a tekintetem, mielőtt felbukok a következő lépcsőfokban.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mondom szabadkozva és immár sokadik alkalommal. Majd ismét elcsendesedek.  Magamban dúdolom a strófákat, és csak örülök, hogy itt vagyok. Egyszerűen csak jól érzem magam a lánnyal.

~ … Kiotó… ~

Most végre Miyuu beszél… olyan halk, kis félénk hangja van, de talán pont ettől lesz épp ilyen aranyos. Csupa fül vagyok, ahogy figyelem a szavait. Ám szomorú dolog amit mond, nem gondoltam volna, hogy nincsenek barátai, hogy ilyen egyedül van itt a Roxfordban.

~ Valahogy fel kellene vidítsam, nem hagyhatom szomorkodni! ~

- Kiotó… - ízlelgetem a szót, és az emlékeimet hívom segítségül.
- Biztosan szép hely lehet, én sajnos még nem jártam ott, de remélem, talán egyszer sikerül. Régen költöztetek Angliába? Biztos fura lehet Japán után.  De ne haragudj, nem akarlak faggatni. – és próbálom egy mosollyal élét venni a dolognak.

A kis pihenő nekem is jót tesz. Kezdenek fáradni a lábaim a folyamatos lépcsőzéstől. Még szerencse, hogy viszonylag jó kondiban vagyok, így nem lihegek mint egy kutya. Az milyen égő lenne.

- Hősök? Mi? Ez igazán kedves megállapítás, de sajnos messze áll a valóságtól. Tőlem meg főképp.
- Sok mindent lehetne rám mondani, de hogy hős… - a végén már majdhogynem motyogok zavaromban.
- De, elárulok egy titkot. – majd bizalmasabb suttogásra váltok.
- Mikor még elsős voltam, reméltem az a fránya süveg a Hollóháthoz oszt. – és a lányra kacsintok. Nem tudom mi célja volt velem a Griffendéllel… talán egyszer kiderül, de azt tudom, hogy akkor csalódott voltam. – halkan kacagok.

Tovább baktatunk, de végre közeledik már a torony teteje. Kicsit szomorú a szívem, hiszen innentől magamra maradok. Egészen megszoktam a lány társaságát. Jó volt vele kóborolni, legyen bármilyen szokatlan is a szituáció.
 
- Tudod… – lassan kezdek a mondandómba… próbálom palástolni lányos zavaromat – azt mondtad nincsenek barátaid, és hát… úgy gondoltam… hogy is mondjam… Ha szükséged van valakire, hogy beszélj vele, valaki meghallgasson, vagy egyszerűen társaságra. Engem mindig megtalálsz. Tudom, külön házhoz tartozunk, de mégis. Szeretném, hogy tudd, nem vagy egyedül… senkinek sem szabad egyedül lennie. – a szemeimmel immár erősen az utolsó lépcsőfokokat szuggerálom, ahogy megérkezünk a torony tetejébe.

- És itt is vagyunk – mondom még mindig mosolyogva, ahogy a kopogtató előtt állunk.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 07. 12. - 10:25:54
TED テッド

Csak azért mert megtehetik? Miyuu őszintén sajnálta ezeket a diákokat. A kegyetlenség kegyetlenséget szül, és biztos volt benne, hogy ezek a gyerekek nem lesznek csak úgy maguktól gonoszok. Talán otthon nem kapják meg azt a szeretet, amire igényük lenne, esetleg bántják is őket… ebbe jobb bele se gondolni.

-   Kinishinaide. ( 気にしないで。) Inkább meglepődtem.

Amikor Ted Kiotóról beszélt, már inkább elszomorította. Hogy szép hely-e? Minden város szép, ami elég régi ahhoz, hogy történelme legyen. De persze, csak akkor, ha erre vigyáznak is az ott élők. Kiotó, ha úgy vesszük, semmivel se volt másabb, mint London. Az utakon dübörgő autók, a modern lakóépületek szögletes sorai vagy a nyüzsgő bevásárlóközpontok épp ugyan olyanok voltak mindkét városban. A modern világ sablonossá tesz, a kulturális különbségek eltűnnek, a határok elmosódnak. És Miyuu-nak nem is igazán a város hiányzott, nem az élettelen falak sora.
Amikor becsukta a szemét cseresznyefákat látott, és szikrázó napsütést. Érezte a tavasz illatát, a nap meleg cirógatását, hallotta a kabócák ciripelését. Szerette a virággal teleültetett parkokat, a patakok felett átívelő hidakat, s az iskolához vezető ösvényt a hosszú lépcsősorral, amit minden egyes alkalommal végigszámolt, ahányszor csak áthaladt rajta. Szerette a külvárosi házak közt megbúvó apró rizsföldeket, és a nyüzsgő halpiac zajos árusait. Hiányzott neki minden ünnep, ahol yukatában nézhetné a tűzijátékot; az árusok bódéi a színes lampionokkal és az a rengeteg finomság! Napokig sorolhatná, szerinte miben különbözik az egyik nagyváros a másiktól. Ám felesleges, mert lényegében semmiben: az emberek voltak mások.

-   Már tíz éves korom óta Londonban élek, úgyhogy volt időm megszokni. Sok mindenre nem is emlékszem, csak tudom, hogy léteztek. Például a nagyi cicájára, vagy a szomszéd nénire, akinél mindig volt finom süti, ha átmentem. Olyan mintha csak egy fehér folt lenne a helyükön. Kūkyo. (空虚) – egy pillanatra elakadt, nem tudta, hogy fogalmazza meg, miért van igaza Ted-nek. London valóban fura volt, és igazán eddig nem is tudta, hova tenni ezt az ürességet. – Azt hiszem, a mosoly hiányzik.

Eközben szíve egyre jobban zakatolt. Fárasztotta a beszéd, ám addig legalább nem gondolt a fel-feltörő émelygésre, és az olykor befelé dőlő falakra. Hihetetlennek tartotta, hogy Ted ilyen jól bírja. Biztos kvidiccsezik is, vagy sportol valamit, hiszen félig meddig még őt is cipeli. Mégse látszott egyáltalán rajta, hogy megerőltetné a lépcsőn felfelé kapaszkodás. Még ahhoz is volt ereje, hogy kedves dolgokat mondjon. Egy pillanatra még szöget is vert Miyuu fejében a gondolat: mi lenne, ha egy házba kerültek volna? Bár, ha nagyon őszinte akarna lenni, azt mondaná, hogy: semmi.

-   Talán egyszer teszel valami fontosat. Valami nagy dolgot. Hidd el, a Süveg tudja, mit szeretnél igazán. – próbálta megnyugtatni Ted-et. Bár volt egy olyan érzése, hogy amúgy is csak kedvességből mondta azt, hogy a Hollóhátat választaná. Ezt bizonyította az is, hogy felajánlotta, szívesen beszélget vele, meghallgatja bármikor. Szegény lány erre már végképp nem tudta mit mondjon. Talán azt, hogy „nem fontos”, „semmi baj, nem kell velem foglalkoznod”,vagy egyszerűen csak ennyit: „köszönöm”? Ám szerencsére nem kellett soká tűnődnie az elhangzottakon, mert a gondolat végére el is fogytak a lépcsőfokok. Újra elmosolyodott, amennyire csak zavart meghatottságában képes volt rá. Végre elengedhette a fiú karját, s Ted felé fordulva köszönetképpen meghajolt előtte.

-    Arigatō, Flanagan –kun, nagyon hálás vagyok. Holnap beszélünk, jó éjt!

Miyuu már épp megkönnyebbült volna, ám ekkor szembesült csak a szomorú ténnyel: ma még egyszer se jött vissza a hálókörletébe. Azaz fogalma se volt arról, milyen kedvében találja a sasfejes kopogtatót: milyen kérdést fog feltenni neki. Régen egészen odavolt ezért a trükkös „szerkezetért”, ám jelen helyzetben egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak. Reménykedett benne, hogy a sas végtelen empátiájával most az egyszer kivételt tesz és beengedi csak úgy. Ám nem volt szerencséje, mert amint egy lépéssel közelebb csusszant a bejárat felé, a csőr megmozdult, s már kántálta is azt az átkozott feladványt.

-   Mi vagyok én? Nyeregben ülve védelek. Egyesek átlátnak rajtam, míg mások azon gondolkoznak, mit rejthetek.

Miyuu a kérdés végét szinte nem is hallotta. Már megjegyezni is képtelen volt a mondókát, nemhogy értelmezni. Lehorgasztott fejjel torpant meg, majd lemondó sóhaj kíséretében nézett vissza a Griffendéles irányába. Hosszú lesz az éjszaka…



Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 07. 16. - 10:49:41
MIYUU 美優

-  A mosoly - és legyen ez bármilyen közhely - csodákra képes. Megmelengeti az ember szívét, reményt ad, jó érzéssel tölt el. És talán épp ezért lenne fontos, ezért is számítana ez az apróság, hogy ne csak félelemben és rossz érzéssel töltsük a mindennapjainkat. Elhiszem, hogy hiányzik.– mondom mindezt egy kedves mosoly kíséretében.

Miyuu is csak azt mondja, mint eddig mindenki más. A griffendélesek hősök, nagy dologra hivatottak.

~ Én nem akarok hős lenni. Sosem vágytam rá. Sosem kértem. Csak egy egyszerű diák vagyok a Roxfortban, csak egy árva. ~

~ És nem válaszolt rá. Sebaj, ha nincs rám szükség, akkor nincs, nem baj az. Nem vagyok Hollóhátas, lehet ez a baj. Holnap új nap, megyünk tovább. ^^ ~

Előttünk hatalmasodott a rettenet nagy faajtó, a közepén elterülő sasfejes kopogtatóval.

~ Sosem jártam még itt. Hallani persze hallottam már, hogy a Hollóhátas tornyot minden nap egy új találós kérdés védi, és ugyan csak gondolkodniuk kell a torony lakóinak, ha vissza szeretnének jutni a szobájukba. Nekünk persze egyszerűbb, a Kövér Dáma nem szívat így minket. Hála az égnek. ~

~ Arigato… köszöni meg a lány a segítséget. ~

- Továbbra sincs mit, de tényleg. Örülök, hogy összefutottunk. Örülök, hogy egy kicsit közelebbről megismerhettelek. Vigyázz magadra kérlek, szép álmokat és jó pihenést neked. – búcsúzom el, talán kicsit szomorkásan.

Már indulnék, de visszafog a kíváncsiság. Itt az ajtó, ha be akar jutni el kell hangozzon a rejtvény. Azt pedig meghallgatnám. A lány közelebb lép, majd a csőr fémes hangon felteszi a talányt:

-   Mi vagyok én? Nyeregben ülve védelek. Egyesek átlátnak rajtam, míg mások azon gondolkoznak, mit rejthetek.

~ Ó de jó. Bár, egyszer elmegy, de biztos, hogy idegesítő lenne minden nap ezzel szenvedni. Már nem is bánom annyira, hogy griffendéles lettem. ~

Ám ami ekkor történik arra nem számítottam. Miyuu csüggedően néz rám.

- Hajajj, itt bajok lesznek...
- Segítsek? – és a választ meg sem várva már is agyalok is a dolgon. Hmm… lássuk csak. Mindig is szerettem a fejtörőket. – kacsintok rá bíztatóan. Megoldjuk valahogy, ne félj.
- Nyeregben ülve védelek… nyereg… ló… Hmm annak nincs értelme, de menjünk tovább. Átlátnak rajtam, akkor az ugye valamilyen átlátszó dolgot jelent. Legyen mondjuk üveg, az a legáltalánosabb. Nyeregben ülő üveg, amin átlátunk, ám el is fedhet, hiszen így nyújthat rejteket. – szinte csak magamnak beszélek, hangosan gondolkodom. Agytekervényeim mint fogaskerekek próbálják megoldani ezt a gordiuszi csomót, majd néhány percnyi tűnődés után minden a helyére kerül.

- Szemüveg – válaszolom a kopogtatónak, és reménykedem annak helyességében.


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Sawai Miyuu - 2013. 07. 16. - 13:38:39
TED テッド

Miyuu azt gondolta, legfeljebb a fiú háta közepét fogja látni. A mozdulat is: ahogy visszanézett csupán reflex volt. Nem is tudta igazán miért: egyszerűen szerette volna még egy pillanatra látni a másikat, mielőtt bekucorodik az ajtó mellé a földre. Egy pillanatig se gondolta, hogy most képes lenne fejtörőkkel bajlódni. Egyszerűen megvárja, hogy kijöjjön valaki, és beengedje. Már ha ilyen késő este még jár erre a prefektusokon kívül bárki is… Persze: minek is jönnének ki? Mosdó van bent, másért meg éjszaka minek? Amúgy is tilos ilyenkor kint járkálni.

~ Hajjaj, itt bajok lesznek… :-)  ~

Ám ahogy fejjel a távolodni vélt fiú felé fordult, a legnagyobb meglepetésére; Ted még mindig ott állt mögötte. Ott állt és őt nézte. A lány szemei rémülten kerekedtek el: még a száját is nyitva felejtette. Most lebukott, hogy leskelődik. Ám Ted, „jó szokásához híven” nem adta semmi jelét annak, hogy a lány aggodalmából bármit is észrevett volna. Milyen figyelmes.

-   Azt hiszem… - nyögte ki a lány.

Folytatnia nem is kellett, Ted megdöbbentő módon hangosan gondolkodott! Pár mondatban levezette, hogy értelmezi a kérdést, mire gondol. Így már Miyuu számára is világos volt a rejtvény megoldása, s mire a fiú kimondta az eredményt, már neki is az ajkán volt a válasz.

-   Azt hiszem most is csak annyit mondhatok…– gondolta meg magát mégis, saját válaszát megtartva magának. Megfordult most már teljesen, s tett két lépést Ted irányába. Egészen közel állt meg mellette, majd csak halkan folytatta: - Köszönöm.

Egy puszit nyomott a fiú arcára.

~ Édes Istenem, drága Buddha, mit teszek? ~

-   Kérlek, legyünk barátok, Flanagan-kun! – lépett hátrébb ismét, majd újra meghajolt, megerősítve ezzel kérését - Engem egyáltalán nem zavar a külön ház.

Ezt olyan katonás hangsúllyal és lendülettel sikerült elmondania, hogy még magát is meglepte. Rettenetesen megrémült iménti határozottságától, érezte hogy keze s lábai megremegnek. Félt, hogy kinevetik, vagy egyszerűen csak válaszolnak: így akár egy jó szamuráj a daimyo-ja felé ismét meghajolt.

-   Vigyázz magadra... - nyögte ki végül, s előbbi viselkedését meghazudtolva támolygott vissza a Hollóhát körletébe.

Sietve csukta be maga mögött a sasfejes ajtót, majd háttal meg is támasztotta belülről. Szemeit behunyva igyekezett elnyomni magában a hirtelen jött izgatottságot: úgy érezte most vagy nagyon bátor cselekedetet hajtott végre, vagy nagyon bolondat. Szaggatottan fújta ki a levegőt, s ezzel együtt a saját maga okozta rémületet is. Végül kinyitotta szemét, s a belső folyosó félhomályába bámult. Mosolygott. Akkor is, ha most valamit rosszul csinált, ha nem is azt érte el, amit akart: ő megtett mindent.

-   Sayonara, Flanagan-kun…

Köszönöm a játékot! :-)


Cím: Re: Huzatos főfolyosó
Írta: Ted H. Flanagan - 2013. 07. 17. - 09:59:34
MIYUU 美優

~ Kicsi Miyuu… ~

Lassan lépkedek lefelé a csigalépcsőn, jobb kezemmel az arcomat fogom, ott ahova a puszit kaptam. Még most sem tudom elhinni. Szinte érzem az arcomon puha ajkainak érintését. Nem tudom mikor lepődtem meg ilyen kellemesen… és ugyanakkor mikor voltam ennyire zavarban. Ez az egész mintha egy mese lett volna. Soha nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez az estém… őszintén szólva bármelyik estém. De örülök, hogy mégis így lett. Arcomra mosoly húzódik, ahogy emlékezetemben újra és újra felidézem az elmúlt néhány percet:

-Szemüveg! – szólalunk meg szinte egyszerre, és látom az arcán a megkönnyebbülést, ahogyan lassan feltárul az ajtó.

Majd elém lép, hogy ismét megköszönje, ma este már sokadjára. És ekkor kapom meg a puszit. És aztán csak állok, megzavarodva… az a néhány szívdobbanás, mintha percekig tartott volna. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír, a szívem olyan ütemre kapcsol, amit a lépcsőzés sem váltott ki belőle.

~ … legyünk barátok… ~

- Igen! – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Eközben a kezem  mint lassított felvétel magától mozdul, hogy megőrizze a kapott puszit, ne szökhessen el. Az az enyém! Ám, lassan csak magamhoz térek …
- Szeretném! – mondom szégyenlősen mosolyogva, és körülbelül itt ki is merült a tudományom. A lány akaratlanul is teljesen összezavart. Aztán tovább „pörögnek” az események, újra és újra meghajol.

~ Vigyázz magadra… ~

És remegve, támolyogva elindul a klubházba. Már épp azon vagyok, hogy utána ugorjak, nehogy elessen, de megtámasztja magát az ajtóban. Így a félbe maradt mozdulatból egy suta integetést csinálok, hogy azért még se nézzek ki annyira hülyén.

- Te is! Kívánom, gyógyulj meg mihamarabb! Szép álmokat! – suttogom még utána, ahogy eltűnik az ajtóban.

És még percekig bámulom a már bezáródott torlaszt, a terpeszkedő kopogtatóval… majd nagyot sóhajtok és lassan elindulok vissza a saját tornyom felé.

...

Majdnem megbotlom  a nagy elmélkedés közben, de a jó kedvemet már semmi sem veheti el tőlem.

~ Örülök, hogy egy ilyen kedves barátom lehet… és lány…! és csinos…! ~

Tovább dúdolom a mai nap nótáját… és mosolyogva baktatok vissza a Griffendéles toronyba.

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love”

Köszönöm a játékot! ^_^


A helyszín szabad!