+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Roxmorts
| | | | | |-+  Elhagyatott játszótér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elhagyatott játszótér  (Megtekintve 12341 alkalommal)

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2012. 07. 08. - 15:26:42 »
+1



Talán egy külső szemlélő számára egészen úgy tűnhet, mintha bánatos lennék, de én azért nem mondanám, hogy szomorú vagyok. Talán már rég feladtam, s ezt figyelembe véve ez az üdvös megadás, nem a depressziónak nevezett állapot. Nem tudnám megmondani, mi a konkrét bajom, hiszen nem egy bántott meg, vagy összevesztem valamelyik barátommal. Inkább az egész rendszer dőlt össze körülöttem, amit azt hiszem társadalomnak szokás nevezni. Valahogy úgy érzem, kivetett magából, még az iskola is, ahol olyan biztonságban éreztem magam régebben. Emlékszem, mennyi ambícióm volt még kislányként. Nem vittem magammal semmilyen felesleges játékot, vagy fényképet az anyukámról, nem akartam, hogy bármi is az otthonra emlékeztessen, ahonnan végre kiszakadhattam. Persze nem mondom, hogy az első napokban ne vágytam volna vissza, de egészen rövid idő alatt az otthonommá vált azaz ódon épület. És most úgy érzem, nem itt kellene lennem. Talán csak fognom kellene magam, és megszöknöm. Az iskolából, a beteg édesanyám látványa elől, a nagyszüleim elől, akik a kedvükre akarnak formálni. Megszökni, az egész világ elől, ahol végre egyedül lehetek. Távol az anyagias dolgoktól, mert nekem nincs szükségem pénzre vagy tárgyakra a boldogsághoz. Csak egy kis szabadság az, amire most vágyom, egy kis magány. Éppen ezért vagyok most is ott, ahol, ám nem tart olyan sokáig a béke, amely az imént még körbevett. A lépteket elég korán meghallom ebben a csendben ahhoz, hogy ne érjen nagy meglepetésként a férfi látványa. Kíváncsi tekintetemmel fürkészem az arcát: abból elég sok mindent ki lehet olvasni. Fiatal férfi, biztos, hogy nem iskolás, de nem lehetett olyan rég, mikor végzett. Van a tekintetében valami vészjósló, de nem mondanám, hogy megrémít. Elfutni még senki elől nem futottam el, szóval meg sem rezzenek. Először azt gondoltam, ő is csak egy kis csendre vágyott, ám félreérthetetlenül hozzám szól. Talán a legjobb az lenne, ha most faképnél hagynám, elvégre egyedül vagyunk, meg ki tudja, milyen alak. De valahogy úgy érzem, szüksége van egy kis társaságra: különben nem is szólított volna meg, nem igaz? Talán nem szeretem az emberiséget, mint olyan, de páran megérdemelnek egy kedves szót, nem igaz? Nem indulhat mindenki hátránnyal a szememben, csak mert eddig csalódások sorozata ért, szóval ezúttal is megadom az ismeretlennek járó tiszteletet, és még válaszolok is neki.
-Nem hinném, hogy pszichológus vagy, legalábbis abban az iskolában, ahová én járok, biztosan nem …
Kissé bizalmatlan vagyok vele szemben, amit a legutolsó kérdésével ért el. Az anyukám…
-Nem, képzeld, az anyukám nem veszett el. Agyfunkció károsodással nyomja az ágyat egy ideje, így nem tudott elkísérni ide. Mert még járni sem tud…
Nyelek egyet, az arcomon ugyan nyoma sincs idegességnek vagy feszültségnek, már megtanultam, hogy bármennyire is legyen ironikus a válasz, vagy kényes a kérdés, nem láthatják rajtam, hogy megérintett. Márpedig most akarva-akaratlanul sikerült neki egy hihetetlenül fájdalmas pontra tapintania. Mintha sót szórt volna egy éppen begyógyuló félben lévő sebbe, és egyenesen a húsba masszírozta volna a hófehér kristályokat. A tekintetem már réges-rég elfordítottam róla, nem akarom, hogy egy percre is gyengének lásson, akárki is legyen ez a férfi. Mindenesetre nem éppen úgy indulhatott el ez a kis diskurzus, ahogyan várta, hiszen az imént még mosoly ült az arcán, amit nem volt nehéz nem észrevenni, elvégre a szája szegletében különös kis gödröcskék jelentek meg, ami a férfiaknál általában sokkal ritkább, mint a gyengébbik nemnél. Mindenesetre bármennyire is biztató vagy különleges a mosolya, a gyengémre tapintott…
Nem szólalok meg, amíg ő azt meg nem teszi, elvégre ő volt az, aki besétált az én világomba a kis kérdéseivel. Tudom, hogy véletlenül sem lehetett szándékos, elvégre még csak a nevem sem tudja, nemhogy ismerné a körülményeim, de azért mégis megengedtem magamnak ezt a kis kirohanást. Erről aztán senki sem tehet, pláne nem egy idegen, de valahol titkon örülök, hogy beszélhettem róla, még ha ilyen formában is. Elvégre egy igazi barátom sincsen, akinek mernék vagy akarnék erről beszélni, és egy idegennek sokkal egyszerűbb elmondani a legféltettebb titkaidat is. Ha ezek után sem hagy faképnél, talán még érdekes dolgok is történhetnek ezen az elhagyatott játszótéren, ami akár az én metaforám is lehetne, ha úgy vesszük.

Naplózva


Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2012. 07. 13. - 21:00:57 »
+1

Kimberley


- Mondtam, hogy csak egy hete vagyok profi benne. – reagáltam le rögtön, amit mondott, semmi gondolkodás nélkül – De abban igazad van, hogy nem vagyok pszichológus.sokkal rosszabb vagyok annál. Tettem hozzá magamban, miközben még mindig a földet kémleltem. Nem tudom, mi volt benne olyan érdekes, talán csak azért vonzotta a tekintetemet, mert ahogy előre és hátra mozgott a hinta, sosem tudtam fél másodpercnél tovább megvizsgálni az adott részt. Pedig abban sem volt semmi extra. Csupán hallgattam a régi, levegőből lógó hinta nyikorgó hangját, s a mellettem ülő lány kifakadását.
Egy pillanatra egy apró mosoly futott át arcomon, de hamar el is tűnt, nem akartam kigúnyolni szegényt. Csupán érdekes volt a helyzet, érdekes volt a reakciója a kérdésemre. Nem, nem vagyok pszichomókus, de egy ilyen válaszból bárki le tudná szűrni, hogy az illető nem túl boldog ennek a témának a feszegetésétől. De valahogy tetszett ez a helyzet. Fogalmam sincs miért, de nem sikerült eltaszítania magától, már ha ez volt a célja, sőt, ezáltal még jobban érdeklődőbbé tett. Na, nem, nem holmi perverz, vagy hasonló célból maradtam mellette, csupán szerettem a kihívásokat. Márpedig ez annak bizonyult.
Felvont szemöldökkel néztem rá, és tekintetem a szemét kereste. Igen, az őszinteség legfőbb forrása. Ahhoz már tényleg nagy művésznek kell lenni, hogy valaki még a tekintetével is képes legyen hazudni. Ez nem olyan könnyű dolog, ám ő már másfelé nézelődött, így semmit nem tudtam meg. Továbbra is csak annyi tudás volt a birtokomban, hogy az anyja az ágyat nyomja.
- Az enyém réges-rég meghalt. Mindkettő. – lassan ejtettem ki a szavakat. Direkt raktam oda a végére azt az egy szót. Az bőven elég arra, hogy valakivel sejtessük, nem csak neki lehet kemény élete, és ezáltal arra bíztassuk, ne riadjon meg tőlünk. Na meg persze ez összekapcsolva az előtte lévő mondattal elég sok kérdést hagyhat maga után bárkiben. Már miért is lenne valakinek két anyja? Jó kérdés, ezt már én is sokszor feltettem magamnak, hiszen ezzel semmire nem mentem, sőt, csak még rosszabbra fordultak a dolgaim. Azt már nem is mertem megemlíteni neki, hogy ráadásként mindkettőt én öltem meg. Az egy diáknak talán kicsit sok lenne, és rémisztő.
Pedig ez az igazság. A saját élni akarásom győzedelmeskedett mind születésemkor, mind huszonegy éves koromban. Az első csak egy természetes ösztönből történt, a második viszont… az is nevezhető annak, csak oda pluszban betársult az apám iránt érzett tisztelet, amiért kivitt engem az otthonomnak már nem nevezhető szörnyű helyről. A vicc csak az, hogy oda nem jutottam volna el, ha ő nem hagy el minket születésem előtt, de érdekes mód emiatt nem lakozik harag bennem. Pedig lakozhatna.
Ha akkor minden másként alakult volna, talán az én életem sem lenne olyan, amilyen. Ha akkor… na jó, elég ebből a sok „mi lett volna ha” dologból. Ez van, így jártam, és kész. Ezt kell szeretni, még ha nem is szerethető a helyzet annyira. De legalább megpróbálom élvezni.
- Nem szereted az embereket? Vagy miért vagy itt egyedül? – puhatolóztam tovább. Meglehet, hogy ez is kényes téma volt nála, de nem különösebben érdekelt. – Merre van a többi diák, esetleg a barátaid? Csak mert nem hiszem, hogy csak úgy ellógtál a kastélyból, vagy mégis? Ne aggódj, nem köplek be. – ismét egy vigyor ült ki az arcomra. Ha most Brandon itt lenne, tuti rám szólna, hogy ne pesztráljam már ezt a szegény kislányt, de ő most nincs itt, és ha itt lenne, akkor sem biztos, hogy hallgatnék rá. Érdekesnek tűnik ez a lány.

Naplózva

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2012. 07. 18. - 07:02:49 »
+1

 



Kezdem úgy érezni, bármilyen témával hozakodott volna fel a titokzatos idegen, anyára lyukadtam volna ki. Mert tökéletes indok arra, hogy megmagyarázzam, mégis miért vagyok ennyire elcseszett. Miért bánok mindenkivel ellenségesen, és miért viselkedem ennyire zárkózottan. Pedig talán egyszerűen csak… tudod… máshogy működök. Mást tartok fontosnak, mint a korombeliek többsége, és a problémáim is egészen más jellegűek, mint nekik. Talán ők csinálják jól, és minden bizonnyal én vagyok az, akit kinéznek maguk közül, de én azért semmi esetre sem tudnék úgy tenni, ahogyan ők. Mintha minden szép és jó volna. Mert nem látok ebben a világban semmi szépet, jót meg még úgy sem. Ennek ellenére még mindig igaz lehet a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára, és ki tudja, talán ez az áhított jó éppen most ült le a mellettem lévő hintába. Talán…
-Miért pont egy hete?
Nem is tudom, mikor kezdett el érdekelni az, amit ő mond,  csak úgy megtörténik. Eddig csak arra fókuszáltam, hogy végre kiadhassam magamból azt a dühöt, ami úgy emészt, de rá kell, hogy jöjjek, más is van rajtam kívül a világon. A fejem most koppant a hideg padlón, és térített észhez, mielőtt még valami olyasmit mesélnék magamról egy vadidegennek, amit én magam is megbánok. Nem azt mondom, hogy ő itt maga a megtestesült gonosz, csak nem győzöm hangsúlyozni: az ördög nem alszik.
-Nem tudom, lehet-e azt életnek nevezni, ahogyan anya most vegetál. De jól hallottam, kettőt mondtál?
Nem mondok túl sokat, de túl keveset sem ahhoz, hogy ő is beszéljen. Két idegen, két történet, egy játszótér. Elég a hely hangulata ahhoz, hogy kisgyerekként teljesen őszinték legyünk egymáshoz, vagy nem játszik nyílt lapokkal? Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. Mosolyogjon bármennyire bizalom gerjesztően, azért nem olyan könnyű átejteni engem. Nyilván oka van annak is, hogy nem a családjával, barátaival, vagy éppen a szerelmével mulatja most az idejét, hanem képes volt letelepedni mellém. Mert a viselkedésem mindent sugallt, csak azt nem, hogy meghallgatom mások búját-baját. Ennek ellenére most mégis valami ilyesmiről érdeklődők nála. Valaminek köszönhetően talán kicsit meg is nyert magának az őszinteségével, és a, mondjuk ki bátran, tapintatlanságával. Nem udvariaskodik, még csak a nevem sem kérdezte meg, és én már az anyukámról mesélek neki. Talán mégis van valami az ördög elméletemben…
-Túlzás lenne azt mondani, hogy nem szeretem őket. Egyszerűen a magányt jobban … Nagyon bénán hangzik, igaz?
Nem szokásom visszakérdezni, általában nincs szükségem idegenek visszaigazolására, most azonban úgy érzem, végre egy olyan emberrel beszélek, aki képes megérteni, mert elég érett hozzá. Tudniillik nem sok ilyen ember járkál a kastély falain belül, és ő is csak annyira nyers, amennyire én vagyok. Véletlen lenne, hogy találkoztunk?
-A barátaim? Nos…
Egy pillantás is elég lehet, hogy megértse, ezekben nem bővelkedem, így megpróbálkozok azzal, hogy ránézzek. Remélem képes kiolvasni a választ a tekintetemből, ha mégsem, akkor sem fogok felelni. Szerintem eléggé egyértelmű…
-Egyébként remélem tudod, ha ijedősebb lennék, a frászt hoznád rám.
Mosolyogva fűzöm hozzá az apró kis megjegyzésemet, hogy érezze, elsőre elég gyanúsnak tűnt. Nem mondom, hogy most kevésbé az… Mindenesetre remélem az idő majd őt igazolja, és valamivel eloszlatja a gyanakvásom is.

Naplózva


Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2012. 07. 21. - 21:53:37 »
+1

Kimberley


Gondolkoztam, hogy most mit mondjak neki, miért pont egy hete vagyok jó a pszichológiában. Két lehetőség állt fent: vagy kitalálok valamit, vagy az igazat mondom. Ha pedig az igazat mondom? Akkor is újabb két lehetőség van, miszerint vagy azonnal elrohan, vagy marad. Ha marad, akkor meg vagy többet kérdez, vagy más témára terelődik a szó. Ezt így nagyon szépen végigpörgettem magamban, de ha úgy vesszük, akkor már az haladás volt, hogy válaszolt, sőt, visszakérdezett. Szóval büszke voltam magamra, hogy szóra bírtam, és nem csak úgy, hogy leüvöltse a fejemet, vagy hozzám vágjon egy követ. Mert ahogy reagált az anyukájára… nos, ezt is kinéztem volna belőle.
- Egy hete nálunk lakik egy diáklány, és kissé nagy változáson megy keresztül az élete, szóval eléggé labilis a viselkedése. Meg hát amúgy is, kamasz még, de gondolom te is jól tudod, milyen ez. Vagy talán te ebben is különbözöl? – húztam fel a szemöldököm, de nem szántam ezt piszkálódásnak. Ezt csupán felderítésnek hívnám, jobban mondva ismerkedésnek. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó rá.
Bár az ismerkedés alapja az, hogy mindkét fél beszéljen valamit magáról, és az lehetőleg ne kamu legyen, mert úgy nem igazi a dolog. De ha úgy vesszük, akkor én nem hazudtam, csupán az igazságnak egy részét mondtam el, a többi meg annyira nem lényeg.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Nem vagyok jó az együttérzésben. – hajtottam le a fejemet, és kicsit átkoztam is magam, hogy lehetek ennyire tuskó. Csakhogy nem tehetek róla! Pár évvel ezelőtt sikerült teljesen kiirtanom magamból az együttérzést, és nem is terveztem újból megkeresni. Nincs szükségem rá, csak nehezítené a dolgomat. – Amúgy igen, jól hallottad, kettőt mondtam. Az egyik az igazi volt, a másik pedig a nevelőanyám. – majdnem többet mondtam, majdnem jobban megeredt a nyelvem, de sikeresen leállítottam magam, pont időben. Nem szabadna csak úgy kifecsegni a titkaimat, bár ami azt illeti nem is szoktam ilyet, csak a mostani alkalommal véltem úgy, hogy ez a lány pont megérthet. Az elmondottak alapján neki sem lehet hű de „szipiszupi” élete. Pedig aztán Gwennek sem említettem sok mindent az anyámról, sőt, a múltamról, mert féltem, hogy hátha elfut előlem. De akkor miért vélekedek másképp a mellettem ülő lányról?
- Nem hangzik bénán. Te ilyen vagy, és aki ezt bénának tartja, az képtelen átérezni a helyzeted. – vontam meg a vállam, és elgondolkoztam. Az emberek rohadt kegyetlenek, és ha valaki nem olyan, mint ők, akkor azt már rögtön kiközösítik. Mint ahogy azt a volt családom is tette velem. Pedig én nem csináltam semmit, csupán egy ártatlan kölyök voltam, aki még maga sem fogta fel, hogy mi történik vele, miért változik el a haja, és a szeme. De ők mégis úgy tekintettek rám, mint egy szörnyetegre, és őszintén? Így belegondolva nem bánom, hogy meghaltak. Jobb ez így.
Pillantásából egyből leszűrtem, hogy a barátairól se érdeklődjek nagyon, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nincs is túl sok neki. Na igen, az még nehezebb ügy, mert ha valakinek nincsenek barátai, az anyja magatehetetlen állapotban van, akkor kire is támaszkodhatna? Valamilyen szinten megértem őt, és talán nem is bánom, hogy leültem mellé, még ha azért is jöttem erre, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Akkor még szerencse, hogy nem vagy ijedősebb. – mosolyogtam rá – Pedig ha tudnád, hány emberre hozom rá a szívbajt. – folytattam magam elé nézve, de csak halkan, így nem is biztos, hogy meghallotta. De ha mégis, akkor ez válasz lehet neki a következő kijelentésemre, amit tettem – Ha ennyire nem szereted az embereket, akkor még nem gondolkoztál azon, hogy esetleg… halálfalónak állj? Mármint az is egy lehetőség lenne neked szerintem. Eltűnhetnél a többiek elől. – mondtam talán kissé meggondolatlanul, de valahogy akaratlanul is kerestem számára valami jobb helyzetet. Nem tudom, talán csak mert részben hasonlítottunk egymásra.


Naplózva

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2012. 07. 22. - 14:51:29 »
+1




Egyre jobban érdekel, kivel állok szemben, még mha gyakorlatilag mind a ketten ülünk, és szemben sem vagyunk egymással. Valahogy sikerült annyira a bizalmamba férkőznie, hogy ne érdekeljen a neve, a kiléte, hogy honnan jött és hová tart, egyszerűen csak azt szeretném, hogy beszéljen hozzám. Mintha már évek óta arra vártam volna arra, hogy eljöjjön egy ilyen ember. Aki nem felszínes, és nem csak az érdekli, ki vagyok, hanem az, miért is vagyok az, aki. Azt hiszem kevés ember születik olyannak, mint Ő, és eszem ágában sincs elszalasztani ezt a lehetőséget. Ha vele sem értetem meg magam úgy, ahogyan szeretném, akkor végképp el kell vonulnom az emberek szeme elől. Ha viszont ő képes meglátni bennem azt, amit sokan nem, akkor kicsit át kell értékelnem az életem. Talán mégsem én vagyok az értéktelen, talán csak a megfelelő ember láthatja meg, aki igazán vagyok,
-Miért szállásoltok el egy diáklányt? Meg mi ez a többes szám?
Lehet, hogy élettársa is van, vagy mennyasszonya! Pedig elég fiatalnak tűnik. Nem tudom, miért foglalkoztat, hogy az emlegetett kamasz diáklányon kívül kivel osztja még meg a lakását, általában nem ütöm bele az orrom az emberek magánéletébe. Csak ha megérintenek. Lassan be kell, hogy valljam magamnak, felkeltette az érdeklődésem, és az érdeklődés talán eltúlzott is, hiszen ismerem vagy … öt perce.
-Labilis viselkedés? Nem éppen jellemző rám, szóval igen, mondhatni.
A mondat végéről az utolsó pillanatban faragtam le azt a részt, hogy ’ne gúnyolódj velem’, mindenesetre merem remélni, hogy erről szó sincsen. Ha mégis, megérdemelném a cinikus mellékélt is, elvégre nagyon olyan képet festek magamról akaratlanul is, mintha valami űrlény lennék ezen a bolygón. Ergo nem okolhatok senkit sem azért, mert azzal vádol, a többi ember felé helyezem magam, mert ebben egy bizonyos szintig van is igazság.
-Lehet jónak lenni az együttérzésben? Azt hiszem, mi emberek néha kicsit örülünk is mások bajának, azok mellett a sajátjaink kevésbé tűnnek súlyosnak.
Soha nem kértem az emberek együttérzéséből, álszent hazugság minden kimondott sajnálom, amivel csak el akarnak hallgattatni. Hogy ne untasd őket a kicsinyes problémáiddal, és hogy találj rá magad megoldást, mert mindenkinek megvan a maga baja. Erre most jön egy ember, aki őszintén bevallja nekem, nem jó az ilyesmiben. Biztos, hogy nem csak kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátot?
-Melyik állt közelebb hozzád?
Magától értetődő kérdés, másra azt hiszem nem is számított. Mert biztos vagyok benne, hogy gondolatban már pontosan egy lépéssel előttem jár, aminek minimum meg kellene rémisztenie. De nem érzem úgy, hogy taszítana, éppen ellenkezőleg. Mintha éppen ez a nyers őszinteség, ugyanakkor titkolózás paradoxon, de mégis működő elegye késztetne arra, hogy itt maradjak vele. Pedig elég nehéz felkelteni az érdeklődésem, az emberek többségét egyenesen unalmasnak találom. Fogalmam sincs, mitől lehetne Ő más…
-Miért, te átérzed a helyzetem? Ne is felelj, erre azt hiszem tudom a választ. Neked mi a tragédiád?
Imádom, hogy nem kell kertelnem. Hogy nincs szükség barokk körmondatokra, forró kása kerülgetésre, minden kérdés túlzott átgondolására, egyszerűen kimondhatom, amire gondolok, és amire kíváncsi vagyok. Ez adja meg ennek a beszélgetésnek az alaphangulatát, és ha nem felel, még akkor sincs sértődés, vagy szeszélyes kirohanás. Mert mindennek oka van. Annak is, hogy még mindig itt ülünk egymás mellett, mindenféle cél vagy hátsó szándék nélkül. Nincs is jobb érzés a sodródásnál. Mintha csak egy darab kő lennél, aki enged a hullámok szeszélyének. A kérdés, mikor akarja majd valamelyikünk átvenni a hullám szerepét…
-Szerencse? Valóban szerencse lenne?
Én is elmosolyodom, miközben arra gondolok, nem-e éppen az ellenkezőjéről van szó. Hogy a balszerencsét kerülgetem meggondolatlan módon, s én magam is érzem, a legjobb az lenne, ha elfutnék előle, mégis még mindig itt vagyok. Ezt inkább átoknak nevezném, egy kedves átoknak.
És akkor úgy érzem, a víz sodrása intenzívebb, mint valaha. A kérdés visszavonhatatlanul leng a levegőben, arra várva, hogy valaki végre elhessegesse, vagy feleljen rá. Valóban azt a látszatot kelteném, hogy hajlandó lennék belemenni egy ilyesmibe? Vagy tényleg csak egy ártatlan kérdésről lenne szó?
Kérdés, vagy ajánlat?
Megrémiszt, hogyha az utóbbi is lenne, fogalmam sincs, mi lenne a felelet.
Elrugaszkodom a magam hintájától, egy percig még állok előtte szótlanul. Mint amikor a kisgyereket kiveszik a homokozóból, és beíratják az iskolába. Ahol már nem lehet annyira őszinte és kíváncsi, mint annak előtte, és ahol minden egyes feleletnek tétje van, minden egyes kérdésnek értéke.
Felé fordulok, úgy helyezkedem, hogy ugyan biztonságos távolságban, de szemben álljak vele. Nem menekülhetek el folyton, szembe kell néznem az igazsággal. Vele.
-Mégis ki a franc vagy te?
Tömör, lényegre törő. Nem térhet ki a kérdésem elől, és van egy olyan érzésem, hogy nem is akar.

Naplózva


Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2012. 07. 24. - 22:27:38 »
+1

Kimberley


Továbbra sem voltam biztos benne, hogy valóban el kéne mondanom az igazságot, hogy miért van nálunk egy diáklány, és végül úgy döntöttem, hogy még nem megyek bele nagyon a témába a kérdése ellenére sem. Majd az idő úgy is eldönti, hogy képes-e ehhez hasonló információkat feldolgozni, és nem kikotyogni. Bár ahogy elnéztem, ő nem az a fecsegő típus. Inkább a hallgatag, meg az elmondásai alapján nem is lenne kinek tovább adnia. Na, mindegy, majd talán később elmesélem neki a teljes sztorit.
- Az egyik haverommal lakok együtt. – nem mondtam, hogy barát. Legjobb barát. Az olyan… kislányos. És nyálasan hangzik, nekem pedig fent kell tartanom annak a látszatát, hogy ilyenjeim nekem nincsenek, bőven elég, ha csak Brandon és én vagyunk tisztában azzal, hogy ez nem csak egy „Cső! Iszunk egy sört?” ismeretség. De erről másnak nem kell tudomást szereznie. – Az pedig, hogy miért szállásoljuk el? Hosszú történet. – kacsintottam rá, majd nem vettem el a tekintetemet róla, inkább jobban végigpásztáztam, miközben hallgattam őt.
Igazából a szeme fogott meg leginkább, és valamilyen szinten magamra emlékeztetett. Nekem elváltozik a színe, van, hogy nem is én akarom, de mára már megtanultam irányítani, viszont neki alapból barnás csíkok vannak benne. Milyen érdekes. De jól áll neki. Mintha valahogy utalna a jellemére, vagy nem is tudom. Passzol hozzá.
- Kis különc… - mosolyodtam el, de nem gúnyból. Próbáltam fenntartani a látszatot továbbra is, hogy semmi félni valója nincsen, ha az én társaságomban tartózkodik, és egyelőre úgy tűnik, ezt el is hiszi. Vagy csak nem bizonyosodott meg még róla teljesen. Mindegy is, addig jó nekem, amíg nem retteg. Utána már úgy is cseszhetem az egészet, mert akkor fuccs a normális kommunikációnak. Persze nem a tapasztalat beszél belőlem, áh dehogy!
Elméletére, miszerint nem is lehet jónak lenni az együttérzésben újból egy mosollyal válaszolok. De mennyire igaza van!
- Nos, valóban. Van, akit egyáltalán nem érdekel a másik baja, van aki örül neki, és van, aki meg annyira erőltetetten próbálja megmutatni, hogy ő már pedig együtt tud érezni az illetővel, hogy azt még saját maga sem hiszi el. – mondtam, miközben elrúgtam egy követ magam alól. Kicsit furcsa a helyzet, hiszen egy diáklánnyal cseverészek éppen „az élet nagy dolgairól”, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sok felnőttet felülmúl gondolkodásmódban. Komolyan, sokkal értelmesebb, mint mondjuk egyesek, pedig elég sok emberrel találkozok nap, mint nap az állatkereskedésben.
- Hogy melyik állt hozzám közelebb? Ez vicces kérdés. – valójában nem az, de hát mit is mondhattam volna. Egyik anyám születésemkor meghalt, ezáltal egyáltalán nem volt kapcsolat közöttünk semmilyen, a másik pedig hogyan is állhatna közel hozzám, hiszen én öltem meg?! És az ember olyanokat nem öl meg, akik közel állnak hozzá. Vagy tévednék?
- Tragédia? Az egész életem egy tragédia! – néztem az ég felé. Nem terveztem ilyen drámaira, de így sikerült, és hát ez is volt a valóság. Az egész életem egy elcseszett tragédia, aminek még mindig nem látom a végét, de talán jobb is. A tudatlanság néha sok mindent megváltoztat, és ez jelen esetben is így volt. Csakhogy a társaságomban lévő lány már nem sokáig marad tudatlanságban, főleg az előbbi mondataimat illetően.
Nem mozdultam, annak ellenére sem, hogy ő felállt. Sejtettem, hogy nem megy el, és ez be is igazolódott. Megállt előttem, és engem nézett, de nem láttam félelmet a szemeiben. Csupán válaszokat akart, mert talán kissé hirtelen hagyták el azok a szavak a számat. De nem akartam titkolózni. Most már nem lenne értelme, meg valahogy nem is akartam már. Most már joga van az igazsághoz, nem titkolózok tovább előtte.
- Ki vagyok én? – sejtelmesen elmosolyodtam. Ez már nem olyan mosoly volt, mint amilyet idáig tapasztalhatott tőlem, nem. Ez valami sokkal másabbat ígért, még ha én nem is akartam vele semmi rosszat tenni. Csupán a Sors akarhatta így, hogy megtaláljam ezt a lányt, és jobbá tegyem az életét. Valami újjal. – Talán az, aki megváltoztathatja az életed. A kérdés csupán az, hogy be mered-e vállalni. – ezúttal már felálltam, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. Nos, kislány, elfutsz, vagy velem tartasz?

Naplózva

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2012. 07. 26. - 00:20:23 »
+1

 


Szórakozottan merülnék el a gondolataimban, mint ahogyan életem során megannyiszor tettem, mikor társaságom akadt. De ezúttal olyan ez a bizonyos társaság, aki egy percre sem hagyja lankadni a figyelmem. Talán nem veszem észre a vészjósló szenzorjaim kétségbeesett jelzését, és meggondolatlanul hunyok szemet minden egyes figyelmeztető szó felett, de azt hiszem ez egy olyan baj, amibe szívesen keverednék bele. Francba azzal a Kimberley-vel, aki boldogan utasított vissza minden kínálkozó alkalmat, aki soha nem merte vállalni a kockázatot. Most nem fogom a rosszat keresni minden mondatában, hagy történjen meg, aminek meg kell történnie. Ha folyamatosan elkerülöm az élet adta buktatókat, sohasem lesznek hibáim, amelyekből tanulhatnék, nincs igazam? Nem bánom, ha most egy végzetesen rossz döntésbe kergetem magam, végre élni kell.
-Azért nagyvonalakban mégis elmondhatnád egyszer.
Egyszer? Mintha ezzel azt mondtam volna, lesz legközelebb is. Már miért ne lehetne? A világ kicsi, mi pedig egészen jól elbeszélgetünk, így első alkalommal, az ilyen élvezetes pillanatokat a normális emberek általában meg szeretnék ismételni. Mindig bíztam a Sorsban, hogy sodorja az utamba, akivel találkoznom kell valamiért, de mi van, ha most magam megyek a dolgok elé? Végülis… mi bajom lehet? Ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, hálás lehetnék minden segítő szándékú ajándékért, amit az élet ad nekem. Ajándék lenne Ő is? Ha úgy fogom fel, és úgy is állok hozzá, mindenképpen. Az ajándékokat pedig meg kell becsülni a felnőttek szerint, talán hallgatnom kellene rájuk.
-Mondja ezt a játszótéri szatír…
Pár másodpercbe sem telik, hogy lecsapjam a magas labdát, nesze neked kínálkozó lehetőség. Persze kicsit tartok attól, mennyi igazság lehet a szavaimban, mert ha csak fele annyi, mint amennyi az övében, akkor bizony nagy bajban vagyok. De éppen az imént beszéltem meg magammal, hogy bajba fogok sodródni, tudatosan, akkor mégis mitől félek? Ez már nem félelem, az elszállt, valahol a beszélgetés legelején. Persze tudom, hogy tartanom, sőt, az agyam azt sugallja, egyenesen rettegnem kellene tőle, mégis képtelen vagyok bármiféle hasonló érzés produkálására. Világ életemben fordítva működtem, miért ne történne ez most is így? Mint amikor azt mondod egy kisgyereknek, hogy véletlenül se másszon fel arra a fára, mert veszélyes, ő pedig a tiltás ellenére megteszi, és eltöri a lábát. De nem panaszkodik, sőt, egyenesen büszke a sérülésére. Soha nem növök fel?
-Pedig a részvét kimutatásának szabadságán kívül nem sok mindenünk maradt, nem igaz? Nemigen tehetünk semmit, pláne ezekben az időkben…
Sejtelmes pillantás, majd hamar el is kapom a tekintetem, de nem, véletlenül sem ijedtemben. Egyszerűen még nem akarom, hogy túl sokáig nézzünk egymás szemébe. Hangozzon bármennyire furán, szerintem van valami belsőséges abban, ha két ember huzamosabb ideig néz egymás szemébe. Mint ahogyan a kézfogásnak is hatalmas ereje lehet, bizalmi kérdésekben pláne. Szóval inkább elmerülök kicsit ebben a sejtelmes mosolyban, és a sunyi kis gödröcskékben, amiket már az első mosolya alkalmával sikerült felfedeznem. Egy mosolyból is sok mindent ki lehet olvasni, az arcunk néha valóban többet elárul, mint amennyit szavakban képesek lennénk elmondani.
-Nem nézel úgy ki, mint aki jót mulatna, de nem faggatlak. Nem szabad mindent kiveséznünk most azonnal, akkor mi maradna legközelebbre?
Bátor dolog volt tőlem kimondani a varázsszót, de miért is ne bízhatnék abban, hogy talán adódik majd egy másik alkalom, amikor ugyanilyen természetességgel tudunk majd beszélgetni az életünkről, magáról Az Életről, körvonalakban, félszavakban.
-Ameddig nem csap át komédiába, talán még szerencsésnek is mondhatod magad.
Részvétről beszéltem az imént, valami hasonlót érzek most is. Valóban nagy lehet a baj, ha már ilyen önvádlón, ilyen keményen, mintegy átokként kiáltja az égbe. Melyikünk élete ne lenne rendesen elcseszve? Persze vannak kirívó esetek is, ahol már hitegetni is kár lenne magunkat. Valóban ne lenne reménye? Az a haver mégsem annyira áll közel hozzá, mint amennyire azt a hangjából sikerült kiolvasnom? Csak az egy százalékát osztotta meg velem a történetének, így nem mondhatok jogerős, helytálló ítéletet.
Nem, nem a nevére vagyok kíváncsi, amivel továbbra sem vagyok tisztában. De azzal olyan sokra nem is mennék, a név csak praktikussági szempontból mondható hasznosnak, pláne tömegben, de sokat nem tudunk meg belőle. Persze a nagyon rosszul hangzó nevek esetében szinte biztosak lehetünk benne, hogy a szülő vagy nagyon nem akarta a gyereket, vagy nagyon rossz az ízlése, de semmi egyéb nem derül ki belőle. Azt akarom tudni, ki Ő. Igazából. Aztán azt is elárulhatja, mégis mit forgat a fejében. Mert nem telik el úgy pillanat, hogy ne akarnék a gondolataiba olvasni, ha csak egy másodperc erejéig is.
-Az attól függ, miféle változást találtál ki a számomra.
Egy tapodtad sem mozdulok, ez a tartózkodás a véleményemet is tükrözi. Ha hátráltam volna, az egyértelmű nemet, az ellenkezője pedig egy határozott igent jelentett volna, azonban én szobor módjára tartom az iménti pozícióm. Ezúttal kicsit hosszabb ideig nézek a szemeibe.

Naplózva


Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2012. 07. 27. - 10:17:56 »
+1

Kimberley


Egyszer… Ezek szerint lesz még olyan, hogy egyszer? Még egyszer? Bár így belegondolva nem lenne rossz. Igazság szerint nagyon jó társaság ez a lány, nem unalmas, és elég értelmes ahhoz, hogy az ember kellemesen elcseverésszen vele az élet nyomorult dolgairól. Mert tulajdonképpen ez a legfőbb témánk, ám ez esetben szerintem nem is baj. Milyen lenne arról beszélgetni, hogy milyen körömlakkot vett a múlt héten, ami ráadásul le is pattogzik két nap után. Huh, kiráz a hideg, ha erre gondolok.
- Hé! Nem is vagyok szatír! – tiltakoztam a „játszótéri szatír” megnevezés ellen, mert engem tényleg bárminek lehetett volna mondani, csak szatírnak nem. Igazság szerint, ha nem szúrtam volna ki, hogy nincs valami túl jó kedve a lánynak, akkor ide se jöttem volna, mert minek zaklassak olyanokat, akik teljesen jól vannak? Azok valóban megijednének tőlem, és az eszükre hallgatva elmenekülnének, vagy a másik lehetőség, hogy azokkal is elkezdenénk beszélgetni, de ilyen mély témákat képtelenek lennénk feszegetni. Mert erre nem mindenki képes, olyan beszélgetésekre meg legfőbbképpen nincs szükségem, amikben arról van szó, hogy hívnak, mit csinálsz, hány éves vagy. Azok unalmas társalgások, de ha már itt tartunk, a mellettem lévő lánynak még a nevét sem kérdeztem meg. Milyen érdekes. Vajon hogy hívhatják? Biztos nem ilyen általános a neve, mint például az Anne, vagy Sarah. Aztán lehet, hogy tévedek, de hozzá valami különlegesebb név passzolna, de én legalábbis a szülei helyében nem átlagos nevet adtam volna neki.
Lehajtottam a fejemet, mikor arról kezdett el beszélni, hogy ezekben az időkben a részvétnyilvánításon kívül nem tehetünk semmi mást. Ez csak azért vicces, mert tehetünk. Legalábbis én nem azt csinálom, hogy mindenkinek azt mutogatom, mennyire is együttérző vagyok.  Nem. Sőt, pont, hogy az ellenkezője, semmiféle szimpatizálást nem mutatok az emberek felé, mármint azok felé, akikhez kiküldenek, hanem csak rezzenéstelen arccal elvégzem a dolgom. Vagyis megölöm őket. Ez máris egy másik megoldás, amit tehetünk ezekben az időkben. De ha úgy vesszük, sokaknak tényleg nincsen sok választanivalója. Vagy rettegnek, vagy együttéreznek a szerencsétlenül járt emberekkel, vagy ők is csatlakoznak a Nagyúr szolgálóihoz. Ez valóban nem valami sok.
- Hát én ezt azért nem nevezném szerencsésnek. – mosolyodtam el keserűen, de újból megcsapta az a szó a fülemet, hogy legközelebb. Ő is így tervezné? Hogy lesz legközelebb? Ez aranyos. Lehet, a végén hazaviszem Sabrina mellé, ne csak Brandon cipelje már haza a diáklányokat. Bár szerintem akkor kitekerné a nyakam. A végén még valami diákszállást nyitunk, vagy nem is tudom. Na jó, ez elég hülye ötlet, meg enyhén fura is lenne, szóval ez továbbra is a megvalósíthatatlan tervek között marad. Mondjuk nem is baj, nem kis gonddal járna egy olyan.
Felvetésemre nem reagált olyan rosszul. Csak állt egy helyben, nem futott el, de nem is jött közelebb. Csak nézett engem, közben pedig visszakérdezett, hogy milyen változásra gondoltam. Újból mosolyra húzódott a szám.  Arra a sejtelmes, sokat ígérő mosolyra, melytől valakinek végigfut a hideg a hátán.
- Csatlakozz te is a Nagyúrhoz. Hogy miért? Mert jobb életed lehet, és nem kell elviselned a többi idegesítő embert. Megszabadulsz tőlük. – nem, ez nem ellentmondás, mint amit állítottam nem is olyan régen, és nem is hazudtam neki. Az én életem nem ettől romlott el, az már a kezdetektől fogva ilyen elbszott. De ezt majd neki is el fogom mondani, ha beleegyezik, addig is egy újabb lépést tettem felé. – Higgy nekem! – azzal óvatosan az álla alá nyúltam, hogy a szemembe nézzen, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Random lesmárolósdi. Miért is ne?

Naplózva

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2012. 07. 29. - 23:18:31 »
0


Valami azt súgta, fussak. Minél messzebbre. Távol ettől az elhagyatott játszótértől. Minél távolabb Tőle. Mert legyen bármennyire csábító minden kiejtett szó, amely elhagyja a száját, az eszem azt súgja, hogy valami végzetes, visszafordíthatatlan dolog fog történni. Én pedig hagyni fogom, hogy megtörténjen, csak mert Ő mondja. Nem szoktam csak úgy belemenni akármibe, pláne nem akkor, ha egy vadidegen tesz fel egy eldöntendő kérdést. Kategorikusan elzárkózom minden olyan újdonságtól, ami felforgathatná az életem, és ez eddig teljesen tökéletesen működött is. Mert ha rendszeresen nemet mondasz mindenre, egy idő után már nem is fognak neked ajánlatokat tenni. Márpedig nem érzem úgy, hogy képes lennék bármit is elutasítani, amit Ő ajánl, és ez bizony nagy baj. Ha most nem fordulok sarkon, és szaladok, amíg a lábam megálljt nem parancsol, valami borzalmas dolog fog történni. Nem kérdés, akarom-e, mert amint mondtam, bármit is súg majd a szívem, úgy fogok felelni, hogy ne okozzak neki csalódást. Mert megfogott magának, ami nem egy egyszerű dolog, tekintve szerény személyem… Márpedig ha egyszer valaki bűvkörébe kerülök, hajlandó vagyok megtenni bármit, csak hogy a kedvében járjak. Bármit.
-Csak merem remélni, hogy nem valami sokkal rosszabb…
Suttogom halkan, de elég csend van körülöttünk ahhoz, hogy tökéletesen hallhasson. Ha akarja, akár a számról is leolvashatja, nem fordítom el a fejem, vagy takarom el a hajammal az arcom, mint ahogyan azt általában szoktam. Itt ülök mellette, mint egy emlékkönyv, amelynek megtalálták a kulcsát, és szabadon kiolvashatnak belőle bármit. Ha valaki, akkor én aztán tényleg rosszul vagyok attól, ha a magánéletemben vájkálnak, most meg csak úgy kifecsegek mindent, amit bármikor fel lehetne használni ellenem? Mi van, ha ez nem paranoia, hanem megalapozott gyanú? Mi van, ha minden sejtelem, amelyekkel eddig ijesztgettem magam, egy csapásra valósággá válik? Ha a legrosszabb félelmeimmel találom majd szembe magam? Egy szóval sem mondta, hogy nem esik majd bántódásom.
Eddig csak találgattam, most úgy érzem, egyre közelebb vagyok a rejtély megoldásához. Mert bizony Ő olyan, mintha csak a legnehezebb feladványt kaptam volna házi feladatul. Nagy szerencsétlenségemre egyelőre úgy állnak a dolgok, hogy a rejtvény fejt meg engem, és nem pedig fordítva. Talán egyszerűen csak hagynom kellene, hogy megtörténjen. Ezt ígértem magamnak percekkel ezelőtt ugyanis, Kimberley Miranda Holloway pedig mindig megtartja az ígéreteit.
Mosolyog. Mintha csak egy ígéretet rejtett volna ebbe az ösztönös mozdulatba, amibel az emberek többsége igazából nem rejt semmilyen üzenetet, egyszerűen csak jön. De ha ugyanezt az Ő arcán látom, mintha csak a kimondott szavak mellé tenné kiegészítésül. Nyomatékosításként. Rám mosolyog, én pedig képtelen vagyok ezt viszonozni. Mert az a mosoly nem lenne természetes. Inkább csak elnézem az Ő arcának minden egyes rezdülését, mert nagy örömöm lelem benne. Egészen különös arcszerkezete van. Nem az a tipikusan jóképű férfi, mégis van benne valami különleges. Hogy az a kacéran felvont szemöldök, vagy éppen ez a sokat boncolgatott kisfiús, ugyanakkor rémisztő mosoly az, még nem tudom. Talán hosszabban el kellene időznöm rajta, hogy megállapítsam, miben rejlik az ő varázsereje. De ez az arc egymagában nem lenne elég ahhoz, hogy bármire rávegyen. Személyiségének nélkülözhetetlen darabjai azok a mondatok, amelyekkel megnyert magának. Hiszen eleinte még csak rá se néztem. Félpillantásokból raktam össze a képet, hogy mégis hogyan is nézhet ki teljes egészében. Most, amikor itt áll előttem, már bánom, hogy nem pillantottam rá sokkal korábban. Különös.
-Halálfaló.
Mintha csak a saját halálos ítéletem mondanám ki, hagyja el ez az egyetlen szó a számat. Nincs a hangomban félelem, még csak meglepettség sem. Már korábban sejtettem. Sőt, mi több, azt hiszem nem csak sejtés volt: én tudtam. Ha eddig nem is, most kellene eljönnie annak a pillanatnak, amikor elmenekülök előle. Meg az egész elől, ami most történni fog. Mert hogy kétségkívül nem csak azért vallotta be nekem mindezt, hogy aztán elsétáljunk egymás mellett, mint akik sohasem találkoztak. Ez csak egy apró segítség, ami majd elindít engem is azon az úton, melyet már korábban kitaposott. Nekem.
Ahogyan sejtettem.
Mikor az állam alá nyúl, legbelül rázkódok a félelemtől. Bármennyire is gyengéd a mozdulat, úgy érzem, nem csak az állam, az egész Sorsom tartja a kezében, és azt kezd vele, amit csak akar. Mint most velem is teszi. Egy pillanat erejéig sem ellenkezem, még csak meg se rezzenek az érintésétől. Pedig máskor ez annyira… perzselő szokott lenni. Most pedig annyira hűvös. Megcsókol. Nem lököm el magamtól, mint ahogyan azt terveztem. Sőt, mi több, visszacsókolok, így nem csak egy tizedmásodperc erejéig tart az egész. Közelebb húzódok hozzá, mintha csak azt akarnám mondani, bármit elhiszek neki, ameddig ilyen közel van, és így ér hozzám. Kezeim megpihennek a mellkasán, ajkaink elválnak. A szemeibe nézek, hiszen ha nem ezt tenném, már koránt sem lennék annyira biztos a dolgomban.
-Kimberley. Kimberley Holloway.

Naplózva


Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2013. 07. 24. - 10:41:36 »
+2

Kimberley


A nevem Dante.
Hobbim: diáklányok csókolgatása.
Na jó, ez így nem teljesen igaz, de ha úgy vesszük nem is lenne rossz ötlet. Persze nem vagyok én holmi pedofil… csak egy huszonhárom éves férfi, aki élvezi az életet ameddig lehet. Mert nem biztos, hogy sokáig élvezhetem, sőt, ha úgy vesszük, most sem teljes egészében felhőtlenek a mindennapjaim. Mondjuk, hogy is lehetnének azok? Halálfaló vagyok, könyörgöm… A halálfalólét meg csak azoknak nem felhőtlen, akik olyan elvetemült pszichopaták, akik vakon követik a Nagyúr minden utasítását, és szinte csóválják a farkukat, ha feladatot kapnak. Én meg nem csóválom a farkamat. Azt másra használom.
Így belegondolva fogalmam sincs, miért csókoltam meg. Ez csak úgy jött. Mintha csak úgy éreztem volna, hogy ezzel kell megpecsételni a szavaimat. Hogy ezzel kell elérnem azt, hogy higgyen nekem, és úgy tűnt, ez valóban hatásos is. Ugyanis visszacsókolt, méghozzá nem reflexből, mint valami szájról szájra járó liba, hanem úgy igaziból. Mint aki szintén ezt akarja.
Apró mosoly jelent meg az arcomon abban a pár másodpercben, amit ilyen közel töltöttünk egymáshoz, s mikor ajkaink szétváltak, én nem léptem hátrébb. Az olyan lenne, mintha csak azt mondanám, brahiból mondtam mindent, amit eddig hallott, és csak egy kis szórakozásra vágytam. Nem, én mindent komolyan gondoltam, mert megláttam benne valami olyasmit, ami miatt azt gondolom, hogy érdemes lenne a feladatra. Bár az öldökléses részt nem tudom, mennyire bírná, és az is lehet, hogy az én ítélőképességem nincsen formában, de egy próbát megér. Maximum, ha hamar kihullik a sorból, sajogni fog pár hétig a szívem.
Annyi biztos, hogy ez az ő döntése, hogy vállalja-e. Hogy ott hagyja az iskolát, az embereket, és inkább ezt az utat választja. Ha hátralép, mert esetleg túl ijesztő neki ez az egész (nem, nem a csók, az hogy lenne már ijesztő?!), akkor nincs miről beszélni a továbbiakban. Igaz, azt is elismerem, hogy én se lehetek teljesen normális, ugyanis folyton azt vallom, hogy nem én akartam halifalisat játszani, csak apám kérésének meg a sorsomnak teszek eleget, erre meg most mégis egy diáklányt fűzök, hogy álljon közénk. Erre az az egyszerű válasz kérem szépen, hogy rövidke kis beszélgetésünk során azt a következtetést vontam le, hogy eme lánynak talán ez lenne a legmegfelelőbb a továbbiakban, plusz én nem is kényszerítem. Ő dönti el, akarja-e vagy sem, és ez azért teljesen más, mint mikor valamibe belekényszerítenek.
Szóval Kimberleynek hívják… Azt hiszem, Brandon büszke lenne rám, ezt talán még ő sem csinálhatta volna jobban. Meg így belegondolva ez sokkal egyszerűbb módszer, mint a „Szia, hogy hívnak? - Kopj le!” variáció. De ez azt jelenti, hogy megbízik bennem. Nagyszerű. Jól haladunk.
- Nos, Kimberley… - megköszörültem a torkom, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust. Olyan érzésem volt, hogyha most elnéznék másfele, akkor már kevésbé lennék hiteles. – Mi a válaszod? Ha nemet mondasz, akkor sem öllek meg, elhiheted – kacsintottam, és ezzel a kis poénkodással csak azt akartam elérni, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Mondjuk ezt a csók előtt kellett volna átgondolnom… Mindegy, nem pofozott meg, most pedig csak az érdekelt, hogy mit mond. Hogy benne van-e.
Naplózva

Kimberley M. Holloway
Eltávozott karakter
*****


•• guilty and broken inside | 6.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2013. 09. 14. - 14:34:05 »
+1




-Tegyük fel, hogy lenne rá lehetőséged… Felhagynál ezzel? - kérdezem hirtelen, mielőtt még elhamarkodottan mondanék igent bármi olyanra, amiről nem rendelkezem megfelelő mennyiségű alapismerettel. Persze csábító lenne csak úgy itt hagyni mindent, és újrakezdeni, de vajon ez a megfelelő módja? Vajon képes lennék … gyilkolni? Harcolni egy olyan eszméért, amiben nem is hiszek? Ha nem csókolt volna meg, akkor is átgondolnám az ajánlatát, vagy kategorikusan nemet mondanék? Mérlegelnem kell magamban mindent, hiszen nem vagyok az a fajta, aki később veri a fejét a falba, amiért előbb cselekedett és beszélt, s csak azután volt érkezése gondolkodni is. Mindent átrágok, inkább ötször, mint egyszer sem, és ez nem egy olyan kérdés, mint a „kérsz pitét?”, mérföldekkel fajsúlyosabb annál. Inkább körbejárom a témát két különböző oldalról, mintsem csak úgy rávágjam megbabonázva, hogy igen. Nem irigylem majd azt a férfit, aki megkísérli megkérni a kezem, hiszen nem hinném, hogy tudnék valaha is elég szerelmes lenni ahhoz, hogy csak úgy igent mondjak egy házassági ajánlatra. Summa summarum fogalmam sincs, hogy keveredtem ebbe a szituációba, de igyekszem a lehető legjobban kijönni belőle, lehetőleg úgy, hogy hű maradjak önmagamhoz és ne kelljen csalódnom magamban egy elhamarkodott döntés miatt évek múlva. Már ha megérem. Kíváncsian várom Dante válaszát arra, miszerint csak nekem ajánlgatja ilyen propagandisztikusan ezt a halálfalást, álommeló minőségben, vagy ő maga is élvezi? Már ha lehet ezt élvezni, ha nem vagy egy szadista pszichopata, szociopata személyiségjegyekkel, az iménti személyleírás pedig nyilván nem illik rám.
A sors iróniája, hogy egy elhagyatott játszótéren talált rám, pár ez inkább csak nyelvészeti szempontból pikáns, mint sorsszerűség tekintetében, de ameddig ilyen apróságokon rágódom, addig sem sürgetem magam a döntéshozatallal. Egyszerűen nem lehet! Látom magam előtt a múltam, összemosódva a jelenemmel, de képtelen vagyok, hogy előre vetítsem a jövőt, így hát el sem tudom képzelni, hol és melyik oldalon lenne a helyem. Nem ismerem eléggé sem magam, sem pedig a világot ahhoz, hogy meghozzak egy ilyen döntést, és nyilván 5 perc alatt nem pótolhatom be a lemaradásom. Márpedig kétlem, hogy olyan sokáig hajlandó lenne várni arra, hogy én megbeszéljem magammal a dolgokat, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy csak úgy futni hagyna, ha most azt mondanám neki, hogy nem élek a lehetőséggel. Persze eszem ágában sincs bármit is kezdeni az imént elhangzott információkkal, de egy halálfaló észjárása másként működik, mint a halandó emberé: ők szeretnek biztosra menni. Márpedig itt és most engem semmiféle eskütételre nem lehetne rávenni, ha mégis sikerülne, meg sem érdemelném, hogy a hollóhát ház tanulója legyek.
-Nem szeretnék semmit elhamarkodni. Győzz meg! – bár nem teszem hozzá, hogy engem szinte lehetetlen bármiről, noha ez teljes mértékben így van. Bízom benne, hogy tud olyat mondani, amivel eloszlatja minden hirtelen támadt kérdésem afelől, ki is vagyok és hol is a helyem ebben a világban, ha már sikerült így romba döntenie mindent, amit egészen idáig építgettem magamban, és amitől én az a Kimberley voltam, aki.

Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 16. - 16:28:44
Az oldal 0.216 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.