Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 04. 04. - 18:52:49



Cím: Elhagyatott játszótér
Írta: Mrs. Norris - 2010. 04. 04. - 18:52:49
A Szellemszállás felé menet, az Antikvárium mögötti utcában, sok lakatlan lakóház mellett elhaladva egy mugli játszótérre hajazó kis lepusztult placc árválkodik, egy hippogriff-formájú fél libikókával és egy sárkány-nyakra formázott, beszakadt és törött csúszdával. Az egyetlen épen maradt (vagy megjavított) elem a levegőben lógó két hinta. Felfüggesztésük nincs, néha magányosan himbálóznak a piros deszkák. A hugrabugos Jenny azt mesélte, hogy múltkor, mikor beleült az egyikbe, az felemelkedett egészen magasra, és körberepülte egész Roxmortsot!


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 25. - 22:54:04
Nem szeretem az antikváriumokat. Régi, használt könyvek – nem az én világom. Hiába van nagy értéke egy-egy példánynak, képtelen vagyok elfogadni, hogy valaki már forgatta azt a könyvet előttem, és nem tudom, hogy az ki volt. Lehet, hogy piszkos kézzel tapogatta meg a lapjait, ki tudja, hogy milyen kórságokat hordozhatott esetleg magában?
Mindennek ellenére most éppen az antikváriumból lépek ki, kezemben egy ősrégi könyvvel. Régóta kerestem már ezt a kötetet, egyetlen egy könyvesboltban sem találtam belőle. Jégmágia haladóknak. Most, hogy már az alapokat elsajátítottam, úgy éreztem, hogy ideje lenne elkezdenem magasabb szintű varázslási módok gyakorlását is. Ha már elkezdtem valamit, akkor azt a lehető legjobban szeretném befejezni, mindent meg akarok róla tanulni.
A könyvet bújva sétálok végig a régi, rozoga házak mellett, míg el nem érem azt a kis játszóteret, ahova senkit sem vet a sors, alig-alig jár arra ember. Tökéletes hely a jégmágia gyakorlására, itt legalább nem lesz minden csupa víz, ha elrontom a varázslatot, továbbá nem kérdezgetnek arról, hogy mit is csinálok.
A hinta felé veszem az irányt, táskámat a földre dobom, és ráülök arra a kis gyenge műanyag lapra, abban reménykedve, hogy nem fog leszakadni alattam. Szerencse, hogy ilyen kis termetű vagyok. Az első fejezetnél kezdem a varázslást. Jégvirágokat kellene csinálnom... Hát, nem tűnik egyszerű feladatnak, de megpróbálom. Felállok, a könyvet a hintára rakom. Lehunyt szemekkel koncentrálok, kezeim között lassú víz kezd el folydogálni, összehúzom a szemöldökömet, s a víz hirtelen megdermed. Széttárom a kezeimet, ujjaim között egy csodálatos jégvirág jelenik meg. Sikerült. El sem hiszem!
A sikerre való tekintettel még egy halom virágot csinálok, majd lebegtetni kezdem őket. Nos... Így szórakozom én ezen a furcsa, hűvös délutánon.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 12. 26. - 00:48:45
TAINTED LOVE LIKE A VIPER I WILL BIDE MY TIME
BY THE SHADOWS IN THE DARK I WILL MAKE YOU MINE


Nem terveztem lejönni a faluba, hisz ezerszer, sőt milliószor láttam már, többször is voltam már itt, mint szabad lett volna, de könyörgöm, ez akkor is csak egy nyamvadt, koszos és poros kis falu marad, akárhányszor járom körbe a mindössze kettő darab utcát, se a boltok száma nem fog emelkedni, se a színvonala. Azonban a délután folyamán, miközben épp a hobbilaborban főztem a havi rendes, az átlagos, patikában kaphatónál háromszor töményebb álomitalomat, rájöttem, hogy fogyóban van a szürkefű és az érzéstelenítőcsepp is, melyek nélkül az elixír vajmi keveset ér. Ráadásul főzés közben megzavart valami öntelt, stréber ötödéves, aki úgy gondolta, nem baj, hogy a labor foglalt, ő még befér, hát nem. Mire elüldöztem, elment a kedvem az egésztől, talán jót is tesz, ha kiszellőztetem a fejem.
Az ösvényt taposva mindig az az éjszaka jut eszembe, mikor ezen Vikitriával együtt rohantunk le tavaly nyár elején, az ostrom és Dumbledore halála elől menekülve...
Akármekkora is legyen a tömeg a faluban (noha az előző évekhez képest alig lézengenek, hiszen félvérek nem igazán jöhetnek le ide, csak házvezetői engedéllyel, úgy tudom), a patika környékén valahogy sosincsenek sokan. Bezzeg a Mézesfalásban és a Három Seprűben! Mintha Roxmorts csak abból a két helyből állna... Mondjuk valamennyire igaz...
A hozzávalókat megfelelő csomagolással láttatom el, és így indulok vissza a kastély felé, ám némi kitérőt teszek, nehogy véletlenül összefussak valakivel, aki aztán annyira be akar majd nyalni, hogy okvetlenül meg akar hívni egy mézbora vagy hasonlóra, mint lefele úton. Elég csípős hideg van, így nem sétálok túl ráérősen, ám hirtelen egy bizonyos pontot átlépve mintha a a normálisnál is hidegebb lenne.
Dementor lenne?
Összehúzott szemmel nézek körül, ám a késő őszi falu képét szerencsére nem rondítja el semmiféle lidérc, csupán egy ismerős alak, aki épp... Nos... Nem tudom, mit csinálhat, mindenesetre közelebb megyek. Egyre hidegebb van a közelében.
- Feltett szándékod, hogy az egész parkot jégbe burkolod? - érdeklődöm, amint elég közel értem hozzá ahhoz, hogy ne kelljen kiabálnom. A csomagomat leteszem a hiányos padra, én magam pedig felállok az üres körhintára, melyet szerintem ezer éve nem forgatott meg senki. Megpróbálom lábbal meghajtani, persze nem megy, úgyhogy inkább leugrom róla és odasétálok Moira mellé, megszemlélve alkotásait.
- A jégszobrászat az új hobbid?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 26. - 14:41:10
Rég szórakoztam ilyen jól. Mindig élveztem a varázslást, de ez valami más, ez egy különleges dolog, a jégmágiát manapság már alig ismerik, pedig nagyon érdekes, és bizonyos körülmények között rendkívül hasznosnak is bizonyulhat. Csak mosolyogva figyelem, ahogy ujjaim közül egyre nagyobb, egyre tökéletesebb formák kerülnek ki, egyre komolyabb és nehezebb alakzatokat igyekszem létrehozni, és többnyire sikerülnek is. Már húsz-harminc jégdarab kering körülöttem, fejemet az égnek szegezem, és kitárt karokkal forgok az üres játszótéren. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, arcomon hatalmas mosoly játszadozik, észre sem veszem, hogy milyen komoly munkában is vagyok éppen. Érzem azt a mérhetetlen energiát, mely a sikernek köszönhetően teng bennem, szívem egyre gyorsabban ver, s azt hiszem, hogy most bármire képes lennék.
A levegő fehér füstszerűen áramlik ki testemből, kezdem érezni, hogy mennyire hűvös lett a sok jégtől. Ennek ellenére cseppet sem fázom, néha kifejezetten melegem van. Újabb jégdarabot próbálok megformázni, mikor egy váratlan pillanatban egy hang zavar meg, néhány szót hallok, s a formák apró darabokra törnek hirtelen, ahogy a földhöz csapódnak. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy tönkremegy az összes alkotásom, meredten állok, kezeimet továbbra is a levegőben tartva. Lassan fordulok, s tekintek körbe, keresem  a hang forrását. A régi körhintán állva egy ismerős alakot pillantok meg - Draco. Vajon mit kereshet itt? A korábbi gyerekes mosoly helyett komolyság ül ki az arcomra, majd a jégszilánkokra pillantok. Gyémántként csillognak a kései Nap fényében, fantasztikus látvány, de egyben azért sokkal jobban tetszett. Miközben az ezüstös csillogásban gyönyörködöm, lassan visszaáll a szívverésem is egy normális ütembe. 

- Jég...Jégmágia. Nem éppen új hobbi. - válaszolok szaggatottan, miután már nem kapkodom levegő után. Végiggondolom, hogy hogyan viselkedhettem az elmúlt percekben, s hogy mióta nézhet engem. Roppant kínosan érzem magam amiatt, hogy látta, ahogy varázsolok, s azt is, hogy milyen extázisba estem közben. Arcom enyhén pirosas árnyalatot vesz fel, szinte olyan, mintha meg akarna gyulladni, de nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy a kellemetlen helyzet miatt lett-e ilyen. Fagyos ujjaimmal igyekszem lehűteni a bőrömet, miközben pislogok néhányat.

- Mit keresel ilyenkor itt? Azt hittem, hogy nem jössz ma le. - kérdezem, őszinte meglepődöttséggel a hangomban.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 12. 26. - 19:37:49
HARK HOW THE BELLS SWEET SILVER BELLS
ALL SEEM TO SAY THROW CARES AWAY


Egy jópár pillanatig elnézem, ahogy nevetve gyakorol, igazán bájos látvány, ilyenkor olyan, mint egy kislány. Bár igazán ritkán látom ilyennek. Furcsa is a látvány, olyan... mintha boldog lenne.
Már megint hogy megijed tőlem! Egy ideig mulattatott a reakciója, de az utóbbi időben gyanakvóvá tett. Mintha minden egyes alkalommal rajtakapnám valamin, mondjuk azon, hogy tervet sző ellenem, vagy át akar ejteni, esetleg azért gyakorolja a mágiát, hogy egyszer egy gyönyörűen éles jégcsapot döfhessen a bordáim közé...
Odasétálok hozzá, és közben a lábammal odébb lökök egy fél jégliliomot, de a jégrózsaszirmokra már kíméletlenül rátaposok. Csikorogva törik ripityára a talpam alatt.
- Ha zavarok, akkor már megyek is - válaszolom megsértődve, és már fordulnék is el, de tekintetem megakad kipirult arcán, és egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Úgy teszek, mintha magam is tudatában lennék annak, hogy az előző mondatom nem volt más, csak üres fenyegetés, még ha egy percig komolyan is gondoltam szándékát. Maradok.
Noha egészen más kérdés foglalkoztat jelenleg, a számon mégis ez esik ki:
- Hol tanultad ezt?
Bármennyire is szép legyen a látvány, annál nagyobb gyanakvás övezi.
Emily bizony ugyanolyan szép, mint Tyara volt.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 26. - 19:58:35
Miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy eltereljem a témát az előbb látottakról, kezeimet alaposan megtörlöm a táskámból elővett törölközővel. Csak ezután veszem fel azt a hosszú, fekete kesztyűt, mely a könyvemen pihent. A könyvet gyorsan dobom bele a táskámba, melyet most a hintára rakok. Mindeközben szemem sarkából végig őt figyelem. Vajon miért ijeszt meg mindig? Valahogy mindig olyankor toppan be, amikor a legkevésbé számítok rá. Abba bele sem merek gondolni, hogy milyen magyarázatot talál magában arra, hogy miért tanulok ilyeneket...
Pedig semmi rosszindulat nem vezérel. Sőt. Amikor elkezdtem a jégmágiát tanulni, akkor arra gondoltam, hogy ezzel segíthetek neki. Nem egy éjszakát töltöttünk ébren a parázsló Jegy miatt. Egyik nap egy darabka jéggel enyhítettem a fájdalmát, s akkor határoztam el, hogy utánanézek annak, hogy hol lehet jégmágiát tanulni. Nemsokkal később megtaláltam a kezdőknek szánt könyvet, és egész gyorsan elsajátítottam az alapokat.
Szemembe lógó éjfekete tincseimet egy gyors mozdulattal száműzöm arcomból, miközben figyelem, ahogy Draco összetapossa a jégrózsákat. Hátamon végigfut a hideg a kellemetlen hangtól, kabátomat összehúzom magam előtt.

- Nem... - lépek hirtelen utána, s nyúlok felé, mikor indulni akar, majd mikor megáll, leeresztem a kezemet – Nem zavarsz.

Csak némán nézem, míg meg nem szólal. Engem néz, csak engem. Ennyire borzalmasan nézhetek ki...? Nem számítottam arra, hogy ma összefutunk. Ha tudtam volna, biztos ügyeltem volna arra, hogy ne piruljak ki ennyire – most hófehér bőrömön szinte világít a vöröses pír. Lehajtom a fejemet, és azt hiszem, még jobban elvörösödöm. Szedd össze magad! Végül csak akkor pillantok fel, mikor felteszi a kérdését.

- Magamtól tanultam... Könyvekből. Illetve ez a második könyv, amiből tanulok. Tudom, kicsit őrült, felesleges dolognak tűnhet, de... Nem az. - mondom lágy mosollyal az arcomon, s csak abban bízom, hogy nem fog kinevetni, amiért ilyenekkel töltöm az időmet...


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 12. 26. - 22:35:32
OH HOW THEY POUND RAISING THE SOUND
O'ER HILL AND DALE TELLING THEIR TALE


Figyelmem nem kerüli el, hogy nem akarja hagyni hogy elmenjek. Még szép. Neheztelnék is, ha nem így lenne. Viszont ahogy nézem, egyre jobban zavarba jön. Akármennyire is zordnak tűnik, előttem akkor is olyan, mint egy szende szűz és ez tetszik. Leginkább az, hogy ekkora hatást gyakorlok rá a puszta jelenlétemmel. Másnál ilyet még soha nem tapasztaltam, esetleg Whitneynél, de ő más.
Nehéz megállnom, hogy kesztyűmet levéve ne érintsem meg az arcát. El akarnám maszatolni a pírt, még ha tudom is, ez képtelenség.
Mikor válaszol, megtörik a varázs, és elfordulok, hogy megnézzem a hintára tett könyvet.
- Az ilyesmi sosem felesleges - nyilvánítok véleményt. Felkapom a kötetet és fellapozom. Igazából utálok olvasni, de ez érdekes és főleg értelmes olvasmánynak tűnik.
Tekintetem a tartalomjegyzékben megakad a Ieg az elmeben fejezetcímen. Odalapozok, kinyilvánítva érdeklődésemet, de alig olvasok el két sort a bekezdésből, már összes is csukom a művet.
- Bár, ha csak lebegő jégvirágokat tudsz létrehozni, akkor kicsit giccses.
Odanyújtom neki a könyvet, még akkor is, ha nem az ő kezéből vettem el. Jól emlékszem persze arra az alkalomra, amikor a jégkockával az én fájdalmamat enyhítette, de az csak egy egyszerű jégdarab volt.
- Fagylaltot nem tudsz?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 26. - 23:05:25
Igyekszem rendezni a gondolataimat, miközben engem néz, de valahogy folyton csak kavarognak és kavarognak bennem az idétlenebbnél idétlenebb feltevések arról, hogy most mit gondolhat rólam. Biztos egy buta kislánynak tart ezek után, akire elég ránézni ahhoz, hogy teljes kétségbeesésbe és zavarba hozzák őt. Hát ez remek.
Mindig ez van. Nem tudom, mi  üt belém, amikor a közelembe kerül, ilyenkor – legalábbis az első percekben - mindig meg vagyok illetődve. Általában minden helyzetben megállom a helyemet, és megtartom a nyugodtságomat, de mellette ezt néha lehetetlennek érzem. Jön, és mint egy óriási tornádó, fogja a dolgokat, és összekavar bennem mindent. Lesütöm szememet, egy pillanatra arcomat kezeimbe temetem, hogy végre ismét önmagam legyek.
Szerintem nem sűrűn látott varázsolni órán kívül, sőt, meg merem kockáztatni, hogy talán még sosem. Annyira meg akarok neki felelni, hogy inkább kerülöm is a varázslatokat, nehogy valami olyanba fussak bele, amit nem tudok megcsinálni rendesen. Nem szeretnék tehetségtelennek tűnni előtte...
Tekintetemmel követem, ahogy a hintához lép, s beleolvas a könyvbe. Nem hiszem, hogy egy „kívülállónak” érdekes, és érthető olvasmány ez a könyv, ezt már éppen ki akarom fejteni neki, amikor becsukja a kötetet. Meglep, hogy nem tartja feleslegesnek a mágia ezen ágazatát. Nem gondoltam volna, hogy úgy gondolja, hogy az ilyesmi hasznos. Szemeim csillogni kezdenek, ahogy megismétlem magamban a mondatát... Aztán giccsesnek nevezi a virágokat. AZ ÉN VIRÁGAIMAT! Nos...

- Giccsesnek tartod őket? - mondom megjátszott sértődöttséggel a hangomban, majd úgy teszek, mintha valamin nagyon gondolkodnék. Fejemet az ég felé emelem, egyik ujjamat az államhoz érintem, aztán elmosolyodom.

– Na jó, valóban giccsesek egy kicsit. - szólok nevetve, miután átvettem tőle a könyvet - De ezek a legkönnyebbek az alapokon kívül. Ezek az alakzatok nem egyszerűek, és még kezdő vagyok ilyen téren. - magyarázkodom, bár nem is tudom, miért. Inkább befogom a számat.

- Nem tudok fagylaltot csinálni. Báááár, ha ír róla a könyv, akkor megpróbálhatom. – kezdem lapozgatni a könyvet, majd hirtelen felkapom a fejemet – Te szereted a fagyit?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2010. 12. 26. - 23:41:29
AND YOUR LOVE IS
BETTER THAN ICE CREAM


Nem hittem volna, hogy majd fennakad a "giccses" jelzőn, de ezek szerint sértette az önérzetét. Annyi baj legyen. Azt is elviselném, ha most belemennénk egy sértődöttségi játszmába, de nem ez történik.
Fellapozza a könyvet, én pedig pislogok kettőt meglepetésemben.
- Igen... szeretem - mondom automatikusan, noha nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban kérdés volt-e. - Bár a mindenízűtől felfordul a gyomrom. Csinálj citromosat... Vagy mentásat.
Nem vagyok benne biztos, hogy figyel, úgyhogy inkább leülök a másik hintába, és meglököm magam. A lánc csikorogva sikít fel minden egyes lökéssel, úgyhogy inkább megállítom a hintát, de nem állok föl belőle.
- Furcsa vagy ma. Olyan... vidám. Mi történt veled?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2010. 12. 30. - 22:06:39
Fagyi… Fagyi. Sosem kerestem még fagylalt receptet, ami azt illeti, egy jégmágiáról szóló könyvben pedig eszembe sem jutna ilyesmi után keresgélni. Mindig tudtam, hogy Draco furcsa dolgokra kényszerít, vagy éppen késztet engem, de hogy ennyire furcsa dolgot csináljak a kedvéért… Na ez már talán egy kicsit beteges.
Most valószínűleg nem érti, hogy mit csinálok, (amit én maximálisan meg tudok érteni), legalábbis az arckifejezéséből, és a meglepett pislogásából erre engedek következtetni. Sosem láttam még fagylaltot enni, idáig abban a hitben éltem, hogy feltehetőleg azért, mert nem kedveli túlzottan a jeges különlegességeket. Megint csak tévedtem valamiben vele kapcsolatban, már nem is számolom, hogy hanyadszorra.

- Citromos? Mentás? Ittál már Mojito koktélt? Annak pont ilyen íze van. – mondom meglepetten, miközben a nyári kiruccanásaimra gondolok. Néha már féltem, hogy vagy a citromból, vagy a mentából lesz készlethiány a világon. Hála nekem, citromból és mentából garantáltan nem marad sok raktáron…

Miközben a könyvet lapozgatom – ismét, csak alig-alig hallom meg azt, amit mond. Hol van már az a hülye recept? Kezd idegesíteni a dolog, nincs olyan, hogy én nem találok meg valamit. Ez nem lehet.

- Vidám? Szerintem csak azért, mert sikerült megvennem ezt a könyvet, és az első fejezetet már sikeresen kivégeztem. Talán… Baj? – kérdezem kicsit félénken, majd inkább visszatemetkezem a könyvbe…
És igen! Megvan. Csillogó szemekkel ordítok hát fel:

- Mentás-citromos fagyi megfelel?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 01. 28. - 18:27:51
COCTAILS, ICE HILLS
CUBES ON LEMON JUICE


Most meg mégis mit csinál? Merlinre, ez a nő néha különös dolgokat művel. Lehajtom a fejem, és megmosolygom magamban, hisz akármire is készül, olyan lelkesen teszi, akár egy ötéves. Újra hintázni kezdek, miközben megigazítom a kesztyűmet, és erősebben ráfogok a láncra. Igazából a tény, hogy ezek a láncok egyenesen a ködös semmibe vezetnek, némiképp aggasztó, de hát csak nem fog leszakadni alattam.
- Mohító? - kérdezek vissza összevont szemöldökkel, furcsán grimaszolva, hisz még sose hallottam ezt a szót. - Ne mondd nekem, hogy te muglik által kotyvasztott és ki tudja milyen koszos laboratóriumokban lepárolt büdös löttyöket iszol... A végén csalódni fogok benned - fejezem ki a gondolattal szembeni totális, tömény undoromat, noha még egyszer sem kóstoltam mugli italt, de valahogy nem is vágyom rá. Azoknál a takarítás annyiban merül ki, hogy mindent áttörölnek mosószeres vizes ruhával, könyörgöm, ez nem a tizedik század! Bele se merek gondolni, milyenek lehetnek az edényeik és a poharaik, hát még az azokban elkészített ételek és italok...
Komolyan kiráz a hideg, de nem a fagypont alatti hőmérsékletnek köszönhetően. Fölpillantok, és igazából nem vagk benne biztos, hogy figyel arra, amit mondok, amihez őszintén szólva nem vagyok hozzászokva. Mivel ennyire bújja a könyvet, én is belekukkantok, illetve inkább kicsit lehajolva elolvasom a gerincát. Az Yeg Magiajanoc Magistra Scolaja? Aha, biztos. Lassan dúlök vissza, és már kicsit türelmetlenné válva nézek várakozással Emilyre.
Mikor felkiált, csak pislogni tudok, olyan meglepetten, mint szerintem ritkán tettem még.
- Szóval azt mondod, fagylaltot fogsz nekem varázsolni a semmiből? - érdeklődöm kihívó éllel a hangomban. - Ráadásul mentás-citromosat.
Felállok a hintából, délcegen elélépdelek, majd karba fonom a kezem.
- Lássuk! 8)


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 01. 28. - 18:28:51
Mit sem törődve azzal, hogy mit szól ahhoz, hogy ilyen elborult fél órámban lát engem, arcomon komolysággal szaladok a körhintához, melyen pár perccel ezelőtt még Draco állt. Egy gyors mozdulattal húzom elő a pálcámat, melyet az egyik, kevésbé törött felületre szegezek, s egy - magamban elmormolt - varázsige után csillogni-villogni kezd a tisztaságtól. Mindeközben elengedem fülem mellett Draco szavait, csak szófoszlányokat csípek el belőlük, de úgy tűnik, túlságosan is koncentrálok, mert alig értek belőle valamit.

- Persze, igen, undorító, igazad van. - hagyom rá inkább, mivel éppen a könyvet bújom ismét. Ujjammal követem a sorokat, mikor átfutom a leírást a könyvben, próbálom megkeresni benne a hozzávalókat, de nem találok túl sok mindent. Csupán annyit ír, hogy az ízesítéshez aroma használata ajánlott a kezdőknek, de mégis honnan szerezzek én ilyesmit egy játszótér kellős közepén? Szinte érzem, ahogy a gondolatok őrült sebességgel száguldoznak össze-vissza a fejemben, míg valami értelmesnek tűnő megoldást nem találok. Kissé szkeptikusan bámulok magam elé, ujjaim között a pálcámat pörgetem.

- Hát... Miért is ne. - mondom alig hallhatóan, majd hangosabban – Invito aroma-készlet!

Csillogó szemekkel nézek körbe, s várom, hogy történjen valami, de csalódnom kell. Sikertelen lett volna a varázslatom...? Lehajtott fejjel, összehúzott szemöldökkel gondolkozom, hogy mit ronthattam el egy ilyen egyszerű kis varázslatban, mikor egy ütést érzek a fejemen. Mi a fene volt ez? Oldalra nézek, és pislogok néhányat, mikor egy kis dobozt látok meg a fejem mellett lebegni. Ismerős a mintája valahonnan. Ha minden igaz, akkor a kívánságom mégis csak teljesült, vagyis nem rontottam el a varázslatot. Ez azért megnyugtató tud lenni. Kinyitom az apró kis zárat, szemem végigfut a kis üvegcsék címkéjére kanyargós betűkkel írt feliratokon. Málna, rózsa, pirítós, áfonyás pite, halál, rágógumi, mentol, fahéj, sonkás tojás, citrom... Végtelen a sor, mikor kiszúrom a mentolt, illetve a citromot, gyorsan kiveszem őket, a dobozt pedig visszazárom, s a földre teszem, közben pedig azon gondolkozom, hogy milyen íze lehet a halálnak. Érdekes. Biztosan halál jó.
- Azt hiszem, elkezdem. Előre szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy lehet, hogy nem fog sikerülni, és hogy borzalmasan fogok kinézni közben, mert nagyon koncentrálni fogok. Ó, és nem nevethetsz ki, ha béna leszek. - szögezem le még az elején. Még egyszer – utoljára – átfutom a sorokat, s bólintok egyet. - Remélem, azért nem lesz nagyon nagy kataszrófa.

Megjelenik előttem a fagylalt-szobor képe, így végül egy mosollyal az arcomon vágok bele a varázslásba. Néhányszor elismétlem magamban a szükséges varázsigéket, majd sóhajtok egyet, kezeimet az ég felé emelem, rövid idő múlva pedig egy tál kezd kialakulni a jégből. A körhintára teszem, s nekilátok a nehezebb résznek. Dracora pillantok, amolyan erő-gyűjtés céljából, meg hogy lássam, mit szól az eddigi mutatványhoz.
Arcom előtt fonom össze ujjaimat, s erőteljes koncentrálás mellett, ajkaimmal a varázsigéket formázom sorra. Hirtelen sűrű pelyhekben kezd el esni a hó. Vagy éppen a fagylalt? A tál felett krémes, lágy, hideg anyag kezd alább hullani, miközben kinyitom összeszorított szemhéjaimat, s egyik kezemmel az üvegcsék után nyúlok, hogy a kialakult „felhőbe” csepegtethessek belőlük. Mikor látom, hogy mi történik, megállapítom, hogy csodálatos, ahogy lefelé hullanak a pelyhek, s kristályként csillognak a fényben, így akaratlanul is mosolyogni kezdek. Megint Dracora pillantok, figyelem a reakcióját, de alig csak egy pillanatig. Mikor úgy érzem, hogy a felhő nem fog eltűnni, lehunyom szemeimet, hófehér bőröm enyhe pírt vesz fel, s ismét jeget kezdek el készíteni, melyből egy hatalmas sárkányt formálok. Karjaimat kitárva pörgök-forgok, hajam lebeg a keletkezett fuvallatban. Miután befejeztem a sárkányt, kezébe adom a fagylaltos tálat, végül Draco felé fordulok, egyszerre eltölt a fáradtság, úgy érzem, hogy képtelen vagyok lábon maradni, s kimerülten a földre rogyok.

- Azt hiszem, készen van. A kérdés már csak az, hogy meg mered-e kóstolni. - mondom, mikor már nem kapkodok levegőért annyira. Forog velem a világ, de megérte. Fagylaltot készítettem. Neki.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 03. 06. - 23:35:01
SHE'S MOVING ON LIKE A DEMON
DEAD GIRL, DEAD GIRL SUPERSTAR


Már megint nem figyel rám. Esküszöm, mindjárt fogom magam, és mondat közben itt hagyom. Mégis mit képzel?
Csakhogy aztán érdekelni kezd, miben mesterkedik, úgyhogy fél szemöldököm jelentőségteljesen és igencsak kifejezően megemelve kezdem figyelni. Főleg, amikor kimondja az első varázsigét. Ismerem az Invitot, nagy csodát nem várok, de azért különös, hogy miért épp a doboznyi aroma kell neki, melyet a rémesebb ízű főzetek ízesítésére használunk olykor. Sokáig nem történik semmi, majd mintha csak Pottert és az Invito Tűzvillám attrakcióját figyelném, Emily-t fejbe vágja az ihlet. A szó szoros értelmében. Nem fojtom el a feltörő kárörvendést, eszemben sincs, hagy lássa, milyen kevés bizalmam van a tudományában - annak ellenére, hogy valóban látni akarom, mire is képes.
Mikor bemutatóját végül szöveges narrációval felkonferálja, csodálkozó-kishitű arccal kezdek bólogatni nagy komolyan.
- Hogyne... Feltétlen - motyogom magam elé biztosítva őt arról, hogy... miről is? Hogy nem röhögöm majd ki?
Ugyan, egy aranyvérű nem szokott röhögni.
Várom, hogy elkezdje igazából. Rám is pillant, biccentek neki, hogy most már igazán elkezdhetné. Nem azért, mert fogyna a türelmem, csak kezd manóul hideg lenni itt - bár ez talán a jégmágia velejárója.
Igazság szerint nem kell sokat várnom arra, hogy lássam azt, amiért idejöttem. Habos hópelyhek kezdenek hullani... ki tudja, honnan, hisz nem az égből, az biztos. Inkább csak egy felhőt alkotnak, mint egy raj doxi. Voltaképp csak bámulok, hisz noha úgy gondolom, varázslástani ismereteim cseppet sem mondhatóak hiányosnak, ilyet még nem láttam. Nem kapom el Emily pillantását, mikor rám néz a jégszobor megformálása előtt, hisz olyannyira meg vagyok döbbenve, hogy nem is figyelek rá. Mikor aztán elkezd pörögni, hátrálok egy lépést, mielőtt belémszédülne. Nem tudom, ezzel épp mit akar, de elég ijesztően néz ki, mintha megszállta volna valami. Mikor megáll, csak annyit látok, hogy leteszi valahová a tálat, ő meg összeesik és én nem is tudok moccanni, hogy esetleg ezt megakadályozzam.
Egy pár pillanatnak el kell telnie, mire leülepedik a hóförgeteg, amit maga Emily alkotott. A hópelyhek fagy hiányában magukba olvadnak, mielőtt földet érhetnének, csillogó cseppekként emlékeztetve mivoltukra Emily kócos hajában. Odalépek hozzá és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
És csak ez után fordulok oda a művéhez, hogy megszemléljem. Elnevetem magam.
- Szép sárkány. Hol tanultad? - érdeklődöm, és próbálom eljátszani, hogy nem vagyok lenyűgözve, pedig de, nagyon is.
- Hogyne merném? - kérdezek vissza hetvenkedve, és már ki is veszem a tálat a sárkány... kezéből? Vagy ez a szája? Kicsit félek, hogy ha hozzáérek, elolvad és szétesik, de ez nem történik meg. A tál magára fagyasztja az ujjaimat. Megszagolom a tál tartalmát. Citrom és menta. Töprengek egy kicsit azon, hogyan is fogyaszthatnám el, aztán a sárkányt méregetve ihletet kapok. Letöröm a nyelvét, melynek épp optimális a formája, és beletúrok a jégkrémbe. Megkóstolom. Hagyom, hogy elolvadjon a számban. Lenyelem.
- Olyan íze van, mint egy tál hónak, amit leöntöttek aromával - mondok ítéletet. A fagylalt valóban nem ilyen, de már ez is több mint a semmi. Ettől eltekintve megkóstolom a mentásat is, sőt, mindkettőből eszek még egy-két... nyelvvel.
Aztán, hogy minderről eltereljem a figyelmet, meg az alól is kibújjak, hogy tetszést kelljen nyilvánítanom, megkérdezem:
- Neehillnek is szoktál ilyet készíteni?


Cím: Draco *-* Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 03. 18. - 21:05:35
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
I feel WINTER stealing my DAYS

Nem szeretem a fárasztó dolgokat, főleg akkor nem, ha elsőre könnyűnek tűnik a folyamat, melyet később véghez is viszek. Amikor olvastam ezt a leírást a fagyi-készítésről, akkor még egész egyszerűnek hittem, de aztán belekezdtem a varázslásba, és határozottan megváltozott a véleményem. Nem csak szellemileg megerőltető ez a művelet, a sok koncentráció miatt, hanem fizikailag is megvisel, bár lehet, hogy csak azért, mert mostanság nem vagyok formában. Sokat gyengélkedtem az elmúlt hónapokban, érzem, hogy valami nincs rendben velem, de nem vetek rá különösebben nagy figyelmet, hiszen minek?
Amúgy is, az elmúlt időben szinte minden egyedül töltött percemet jégmágiával töltöttem. Szeretek belemerülni ebbe, mert ilyenkor különlegesnek érzem magam. Végre nem érzem úgy, hogy egy hétköznapi ember vagyok, aki semmiben sem jó, és többnyire sikeres is vagyok benne. Gyorsan haladok, és ma elkészítettem első fagylaltszerű kotyvalékomat is. Bármilyen is legyen, büszke vagyok magamra, mert a maximumot kihoztam magamból, és a lécet sokkal magasabbra tettem, mint amennyire képes vagyok jelenlegi tudásommal.
Mikor Draco felém nyújtja a kezét, nemet intek, nem hiszem, hogy meg tudnék állni a lábamon, maradok még egy kicsit a földön. Tudom, hogy mindezt nem értékeli, különösebben meg sem lepődöm az unott, érdektelen megjegyzésén, bár legbelül kicsit idiótán érzem magam, az égető érzés pedig arra utal, hogy arcomon vöröses pír jelenik meg – már csak ez hiányzott. Mindennek ellenére azért örülök, hogy meg meri kóstolni, mondjuk nem hiszem, hogy jó lett. Ezt még nagyon sokat kellene gyakorolnom ahhoz, hogy tökéletes legyen. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy letöri a sárkányom nyelvét, de a kreativitását azért díjazom.

- Sosem csináltam még sárkányt. Sőt, igazából szobrot sem. Fagyit meg végképp nem.
- mondom, miközben figyelem, ahogy megkóstolja az alkotást. Nézem az arcát, és egyre jobban zavarban vagyok, szinte hallom a gondolatait... „Ez valami borzalmas”, „Mi ez?”.

- Igen, elképzelhető, hogy olyan, mint egy tál hó aromával. Jobbat nem tudok, sajnálom. - suttogom halkan, miután kimondta az ítéletét, és megpróbálok felkelni. Elfordulva elrakom a könyvemet, s azon gondolkozom, hogy hogy csinálhattam magamból ekkora hülyét? Gúnyos kérdésére végül felkapom a fejemet, majd lassan fordulok felé.

- Nem, nem szoktam neki csinálni. Nem szereti a fagylaltot.
- villan a szemem, s gyomrom hirtelen összeszorul. Miért kellett szóba hoznia...?


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 03. 20. - 19:52:50
ONCE I PUT MY COAT ON
AND HOW I KNOW IT'S ALL WRONG


Nem fogadja el a kezem, bár az első nemleges válasz után tovább is ott tartom. De, fogadja el, hisz nem nyújtom azt akárkinek - ám ő még mindig ott ücsörög a hideg földön. Végül elfordulok tőle, kicsit rossz néven véve az elutasítást. Noha teljesen tisztában van vele, mennyire utálom, amikor nem fogadják el a kezem, csakazértis ellenkezik, és ezt megjegyzem.
- Látszik - morgom, mikor azt magyarázza, hogy soha életében nem próbálkozott még a jégmágia ezen ágával. - Mondjuk érthető, a mágia kicsit komolyabb dolog annál, hogy fagylaltkészítésre használd - teszem hozzá a kétértelmű megjegyzést, mely egyrészt irányulhat arra is, hogy kissé gyerekesnek tartom ezt a dolgot, meg arra is, hogy a mágia a szememben szentebb és értékesebb annál, hogy a desszertproblémát orvosoljuk vele. Ugyanez volt a problémám akkor is, amikor Dumbledore helyettesítette a bájitaltan professzort, és édességet kellett főznünk neki. Egyszerűen nevetséges.
Beledobom a kanalat a tálkába, melyben már elkezdtek olvadni a hópelyhek, és rárakom a szintén csöpögő orrú jégsárkány fejére. Mikor válaszol a nem kicsit provokatív kérdésemre, félig felé fordulok, mintha annyira nem is érdekelne az egész.
- Hanem mit szeret? - érdeklődöm, élesen és ellenségesen, miközben addig-addig tapogatom a sárkányt, míg a fejéről a tálka le nem csúszik és össze nem törik a földön, a tartalma pedig kiborul a sárba. Hm, hoppá...


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 03. 20. - 20:46:37
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
YOU and I, RIGHT or WRONG

Most valószínűleg haragszik, amiért nem engedtem, hogy segítsen, de tudom, hogy nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy állva maradjak, ha meg összeestem volna, akkor minden porcikám fájna, azt meg nem szeretném. Kék-zöld foltok... Nem mutatnának jól rajtam.
Rosszul esik, hogy ennyire nem érdekli az, amit csinálok, de hogy még ki is mondja gyakorlatilag, hogy mennyire kezdő vagyok mindebben, az valahogy még ennél is rosszabbul érint. Nem én akartam fagylaltot készíteni, de mikor megkért, belementem, mert bizonyítani akartam, ennek ellenére pont fordítva sült el a dolog. Így utólag visszatekintve úgy tűnik, mintha szándékosan meg akart volna alázni, de erről inkább tudomást sem veszek, kellőképp fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyesmin már csak azért se akadjak fenn. Miközben leporolom a kabátomat, illetve sötét nadrágomat, végig figyelem szemem sarkából, hogy mit csinál. Nézem a lassan olvadó jégszobrot, rajta a fagyival teli tálkát, és azon gondolkozom, hogy mekkora idióta vagyok. Legszívesebben visszacsinálnám az egészet, de már késő, ami megtörtént, az megtörtént. Bárcsak ne látta volna meg, hogy mit csinálok...
Utálok Neehillről beszélni, egyszerűen gyűlölök hazudni arról, hogy mi van közöttünk, de már benne vagyok a játékban, és ebből kiszállni... Szinte lehetetlennek tűnik. Kényelmetlenül érzem magam a róla szóló kérdésektől, kabátomat újra megkötöm magamon. Cassius mit szeret? Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy hol született, mik a szülei, vagy épp mi a kedvenc színe. Semmit sem tudok róla. Mégis mit mondhatnék erre? Nézem, ahogy lelöki a tálat a földre, a szememmel követem, ahogy lezuhan, majd sóhajtok egyet.

- Sok mindent. - mondom végül határozottan, cseppet sem mutatva, hogy egy dolgot sem tudok, amit szeret.

- Miért érdekel? - kérdezem egy hosszabb szünet után, és egy lépést teszek felé, hátha akkor végre odafordul hozzám. Valahol legbelül vágyom arra, hogy kiderüljön, hogy féltékeny, és hogy zavarja, hogy együtt vagyok vele, de ahogy ismerem, ezt sosem ismerné be, vagy mutatná ki, pedig akkor végre elhinném, hogy van a világon valaki, akinek számítok...


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 03. 21. - 21:55:59
I'M TELLING YOU TO LOOSEN UP MY BUTTONS BABE
BUT YOU KEEP FRONTIN'


Ahogy nézem a földre borult tálat, egyre kínosabbá válik ez a szituáció. Lehet, hogy volt bennem némi aljasság, hisz tudtam, hogy úgyis csak ócsárolni fogom a művét, bármilyen is legyen, holott nagyon lelkesen állt hozzá. De ez az ő baja, nagyon jól tudja, milyen a természetem, és hogy gyakran azt is kritizálom, ami egyébként tetszik. Őt is elég gyakran. Különben sem kell olyan nebáncsvirágnak lenni.
Addig-addig néz, hogy kénytelen vagyok felé fordulni, ha már ilyen sok figyelmet szentel nekem, nekem is meg kell adnom ugyanazt a figyelmet. Hozzám lép, elém áll és én nem tudom megállni, hogy ne mérjem végig. Futólag. A majdnem téli ruhák alatt is látszanak tökéletes testének körvonalai. A pillantásom mégis valami ocsmánnyal van tele, ami nem megvetés és nem utálat, de valami egész hasonló. Irigység, harag, dac. Lehet, hogy féltékenység, de inkább csak sértődöttség. Azért, mert valaki más után ácsingózik és nem utánam. Nemigen van miről beszélni akkor, ha nincs semmiféle kapcsolat két ember között. De akkor is zavar, hogy ezt ő sokkal inkább így látja, mint én.
Fagyos a pára, melyet egymásra lehelünk ilyen közelről, és kezd is alkonyodni. A szemeit nézem, jégkékek, akár az enyémek. Hűvösség, büszkeség. Ridegség és fagy.
- Egyáltalán nem érdekel - közlöm végül vele a hamisítatlan hazugságot. Magam sem hiszem el, de ettől ő azért még hihet nekem. - Azzal szórakozol, akivel akarsz. Én is azt teszem.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 03. 21. - 23:00:10
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
I NEVER could EXPLAIN the WAY
I lost my HEART to YOU that day


Egymással szemben állunk, mint már oly sokszor az elmúlt egy év során, de most minden más. Nem úgy néz rám, ahogy régen, és nem féltékenységet, hanem szinte gyűlöletet látok a szemében. Mintha egy koszos rongy lennék, úgy undorodik tőlem, és hirtelen minden szétesik bennem – amiről eddig azt hittem, hogy jó, és ésszerű, az most átértékelődik; ebben a pillanatban az elmúlt néhány hónap őrültségnek tűnik, legszívesebben ordítanám, hogy vedd már észre, hogy mindennek te vagy az oka, hogy érted csinálom, mert kellesz nekem, és egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni, de nem tehetem. Talán kiábrándult belőlem, és már nem látja bennem azt, aki voltam – és aki vagyok most is. Vagy már nem is lennék önmagam?
Meredten nézem az arcát, ügyelek minden egyes rezzenésére, majd hosszú ideig azokat a szürkéskék szemeket fürkészem, melyeket annyira szeretek. Bárcsak látnám őket még egyszer úgy fényleni, mint nem is olyan régen...

- Nem érdekel? Egy cseppet sem? - kérdezem kissé hűvösen, bár hangomból talán egy kis csalódottság is kicsenghet. Miért? Miért nem érdekli? Már ennyit sem jelentek neki? Nem számítottam nagy jelenetre, de ennél azért egy kicsit több felháborodásra, vagy éppen féltékenységre számítottam. Nem akarok még ennél is lejjebb süllyedni, ha már úgyis elszúrtam, nem mindegy, hogy mit mondok?

- Honnan veszed, hogy szórakozom? - szegezem neki kérdésem bátran, miközben arra gondolok, hogy tényleg nem szórakozom. Ez nem szórakozás, ez nem több, mint üzlet.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 04. 08. - 23:50:27
I'M ON A HIGHWAY
TO HELL


Nos, az igazság az, hogy...
Hogy fogalmam sincs, mi az igazság. Hogy mi igaz és mi nem, nem tudom. Azt tudom, hogy eddig semmi gondom nem volt Neehill-lel, azon kívül, hogy egy tenyérbemászó hollóhátas pitiáner, mostanság szinte kedvem lenne leköpni vagy megátkozni, amikor csak meglátom. Úgy nézek rá, mint egy tolvajra, holott Emily nem a tulajdonom (bár lehetne), mint egy aljas gazemberre, akin meg kellene torolnom egy rettentő sérelmet, de nem tehetem, mert azzal saját magamat árulnám el. Nekem a lányok nem ilyen fontosak, hogy duzzogjak miattuk, nem érdekelnek annyira, hogy ölre menjek bármelyikükért - legalábbis nem ilyesmiért. Nem mondom, hogy tetszik, mikor együtt látom Moirát és Neehillt, mert nem, legszívesebben tombolnék és hánynék egyszerre. De ha kinyilvánítanám ezzel kapcsolatos nemtetszésemet, kiderülne, hogy igazából számít nekem. Pedig nem akarom, hogy számítson. A büszkeségem pedig erősebb annál a vágynál, hogy egyszer ismét mellettem aludjon el. Nekem nem kell más levetett rongya. Nem veszek kézbe használt seprűt, soha nem is vettem.
- Cseppet sem - vágom rá épp ezért kicsit talán túl gyorsan és túl élesen a kérdésére. Minél előbb a tudtára akarom hozni, hogy nem érdekel, és hogy a nyár régen volt.
Pedig nem is olyan rég.
Végigmérem őt, mikor felteszi a következő kérdését, megszállottan kutatok valami jelre várva, melyből kiderül, hogy igen, nem felejtett el semmit, és hogy igenis szenved attól, amit vele teszek, tudniillik hogy nem veszek róla tudomást csak ritkán, de vagy nincs rajta semmi látható, vagy csak én vagyok vak az ilyesmihez. Elég önhitt vagyok ahhoz, hogy az utóbbiban higgyek.
Úgyhogy a kérdés hallatán csak megemelem a vállam, és enyhén széttárom a karom, mintha nem nagyon érdekelne.
- Gondoltam, mindenki magából indul ki. Én általában csak szórakozom. Veled is - szalad ki a számon az utolsó mondat. Provokálni akarom, de ezzel pont azt tettem, amit nem akartam: szóba hoztam a kis afférunkat.
Soha nem beszéltünk még róla, igazából nem is értem, hogy miért.


Cím: Draco ♥ - Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 04. 16. - 18:14:44
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
Countless LOVERS under cover of the STREET
You KNOW that I could USE SOMEBODY

Tudom, mi jár a fejében. Az, hogy mennyire szánalmas és kicsinyes ember vagyok, hogy egy olyan emberrel járok, mint Neehill, hiszen ő nem egy híres varázslócsalád sarja, de még csak nem is egy szívtipró. Nem gondol arra, hogy miért csinálom, ahogy én sem gondolok arra, hogy talán a féltékenységét leplezendő viselkedik így. Érzem, ahogy már-már feladom a harcot érte, bár sosem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat az életemben. Nem akartam elfogadni, hogy talán Neehill azért került képbe, mert ő lesz az, akit nekem szántak, de már úgy tűnik, hogy erre a sorsra lettem ítélve. Megjelenik szemeim előtt egy kép: ő és én kézen fogva, mint boldog pár, azzal a különbséggel, hogy az én arcomon gyűlölet és boldogtalanság tükröződik csupán.
Az elmúlt percek rádöbbentettek, hogy meginogtam. Legszívesebben ordítanám, és a képébe vágnám, hogy mindent miattad, érted, értünk csináltam, és hogy már egy éve semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy figyelj rám, és hogy a tiéd lehessek. Elmondanám neki, hogy ha tudnám, kiverném a fejemből, és eltörölném minden érzésemet, de képtelen vagyok rá, mert minden egyes porcikámban jelen van, és nem akarom, hogy most, amikor végre ilyen erős érzelmeket és kötődést is merek vállalni, el kelljen engednem. Hogy azt akarom, hogy vegye észre, hogy szeretem, és hogy fáj, amit velem tesz.
De mi értelme lenne? Újabb vita, újabb hitetlenkedés, és újabb sebek. Egyikőnk sem nyerne. Ennek ellenére talán nem kéne úgy tennem, mintha minden a legjobb lenne az életemben, és Neehillt sem akarom már többé mellettem tudni.
Megrándul az arcom, ahogy csontomig-lelkemig hatolnak a szavai, mintha csak gyomrom rúgtak volna. Ráébredek, hogy talán semmit sem jelentett neki az a pár hónap. Velem ellentétben. Elfátyolosodik a tekintetem, ahogy könny szökik szemembe. Elfordulok, és inkább nem is válaszolok neki. Egészen a következő mondatáig vissza sem fordulok hozzá, akkor azonban düh, harag, és félelem elegyével, tornádó módra perdülök meg tengelyem körül. Játszadozni? Játék voltam? Ha csupán annyi, akkor már mit számít? Minek van itt, miért nem sétált tovább? Mindketten tudjuk, hogy kell az emberekkel játszadozni, és hogy kell őket kihasználni. Hiszen én is ezt teszem nap, mint nap! Ha csak én is egy voltam a sok közül, akkor nyilván az sem gond, hogy mindenki rólunk beszél.

- Játék. Honnan veszed, hogy te nem csupán játék voltál nekem? Azt hiszed, hogy ennyire nagy ügy, hogy párszor velem voltál? Bárkivel megtehetem, ahogy te is. - mondom, és minden szónál közelebb lépek hozzá. Az utolsó szavakat már csak a fülébe suttogom, végül belecsókolok a nyakába, miközben ujjaim végigszántanak a gerincén, és elképzelem, ahogy korábban az ágyban tettem mindezt vele. Megteszem, bármi is legyen a reakciója. Nincs veszítenivalóm.


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 04. 17. - 15:44:43
I AM THE MASTER OF THE GAME
THAT MADE A FOOL OF YOU


Azért azt látom, hogy a szavaim nem hagyják teljesen hidegen, hogy nem totálisan érdektelen számára a téma. Látom abból, ahogy elfordul, látom abból, ahogy újra rám néz. A könnyek nyomát nem olyan könnyű eltüntetni a szemekből, bár persze lehet, hogy csak képzelődöm. Annyira szeretnék könnyeket látni, hogy odaképzelem őket.
Ennél szánalmasabb dolgot keveset tudok mondani.
Valami viszont megváltozott Emily tekintetében. Eddig kedves, barátságos és lelkes volt, azt hittem, örül a találkozásnak, de mióta szóba hoztam Neehillt, egyre jobban bebizonyosodik, hogy nem tévedtem: valóban jól érzi magát vele, és nem csak úgy szórakozásból van mellette. Azt hittem, Deannek bárki megteszi, főleg a nyara után, és hát tessék, tényleg így van. Eléggé lejjebb adta a mércét, mit ne mondjak.
Állom a pillantását, bár fogalmam sincs, mit akarnak mondani azok a nagy, jégszínkék szemek. Közelebb lép. Aztán még közelebb. Mit akar?
A szavai ugyanolyan ridegek, mint ez a szobor itt mellettünk. Kemények, fagyosak és súlyosan koppannak, a gyomrom pedig úgy érzi magát tőlük, mintha öklömnyi jégtömböket tuszkoltak volna le a torkomon.
Megcsókolja a nyakam, én pedig oldalra vonom a fejem. A jeges ujjak végigszántanak a hátamon. Nos, lehet, hogy nem én vagyok a kegyetlen játékok legnagyobb mestere...
Elhúzódom, de nem leszek ideges. Csüggedés ül a vállamra, valami látszhat a szememben is. Amennyiben nem venné le rólam a kezét, megteszem. A szemébe nézek, kíváncsi vagyok, megmoccan-e bármi azokban a fagyos íriszekben.
- Azt hittem.
Csak ennyit mondok, de hogy mire értem, hogy mire válaszolok... Csak akkor nyer értelmet, ha Emily visszapörgeti magában, mit is mondott szó szerint. Azt hiszem, ennyire nagy ügy?...
Azt hittem.
A választ úgy hagyom a levegőben, hogy bármi is legyen a reakció, a magam irányába fordíthassam a jelentését. Kockáztatok, de meghagyom a menekülési utat. Mindig.


Cím: Draco ♥ - Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 04. 17. - 21:42:26
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
WHAT do you THINK of ME?
ARE you quite PROUD of this MAKE-BELIEVE?

Mintha csak hullámvasúton ülnék, úgy kavarog a gyomrom az idegességtől és a fájdalomtól, ahogy sírni kezdek. Néma könnyek ezek, még csak meg sem rázkódik a vállam. Megtanultam csendben könnyezni, hogy senki se hallja meg, de nem tudom eltüntetni se a szomorú csillogást, se a vörösséget a szememből. Hófehér bőrömmel erős kontrasztban áll a pirosas árnyalat, de mikor már előtte állok, ez érdekel a legkevésbé. Dühös vagyok rá, és igen, eljutottam oda, hogy kínozni akarom, csak hogy érezze, hogy mit tesz velem minden egyes nap.
Tudom, hogy mit szeret, és hogy mit nem. Tudom, hogy hol és hogyan kell megérintenem ahhoz, hogy megőrüljön. Ismerem a mozdulatait, az arckifejezéseit. Ennek ellenére mégis olyan, mintha csak kívülről ismerném, belülről nem.
Figyelem az arcát, minden egyes rezzenését, hátha valamivel leleplezi magát. Vagy csak hitegetném magam, hogy számítok neki? Lehet, hogy nem hazudik, hanem komolyan gondolja, amit mond? Legszívesebben kényszeríteném rá, hogy valljon színt, és árulja el nekem, hogy mit érez: gyűlöletet? Féltékenységet? Vagy valami mást?
Tekintetemet a szürkés szemekbe fúrom, és hosszú ideig csak kémlelem őket. Örülnék, ha a csókom, vagy az érintésem közben is láthatnám az arcát. Vajon olyan, mint pár hónapja, amikor azt hittem, hogy talán lehet a titkos kis viszonyunkból valami? Akkor még elhittem, hogy mi kötődünk egymáshoz, és amikor magához ölelt, úgy éreztem, hogy fontos vagyok neki – most pedig elhúzódik tőlem, undorodik az érintésemtől. Belenézek ismét a szemébe, és elönt egy rossz érzés. Egy világ omlik össze bennem, egy hatalmas buborék pukkan szét hirtelen. Ismét könnyezni kezd a szemem, mikor rájövök: nincs értelme. Semminek sem volt értelme, ha ennyire elidegenedett tőlem. Lassan húzom vissza kezemet, majd karjaimat szorosan fonom össze mellkasom előtt. Azt hitte? Milyen válasz ez? Mire válaszolt ezzel? Némán fürkészem továbbra is az arcát, és furcsa csillanást vélek felfedezni az ezüstös íriszekben, és ebben a pillanatban értelmet nyer az, amit mondott. Lehet, hogy félreértelmezem, de olyan, mintha bántaná, hogy azt mondtam neki, hogy nem számítottak azok az alkalmak. Lehajtom a fejemet, és csak hallgatok hosszú ideig, miközben lassan folydogál végig, majd zuhan le államnál a könnypatak.

- Úgy mondod, mintha érdekelne, hogy számított-e nekem. Mintha érdekelne, hogy mi számít, és mi nem... - mondom halkan, ebbe az egy mondatba belesűrítve az összes dühöt és fájdalmat, amit csak érzek. Gyenge vagyok, és ezt már ő is láthatja, de nem érdekel. Már nem...


Köszönöm Neked az elmúlt három évet. Bár egy nappal az évforduló után, de a háromszázadik a tiéd. ♥


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 04. 19. - 03:06:13
WANTED A HEART WANTED A SOUL
MORE THAN ANYTHING ELSE IN THIS WORLD


A szeme olyan, mintha ma reggel vérrel húzta volna ki szemceruza helyett, vagy egy jégszilánk végigkarcolta volna. Eddig is ilyen volt? Nem hiszem. Valóban néma könnyek nyomait látom és ez felvidít. Sírj csak! Sírj, ha ilyen szánalmas vagy. Sírj, mert legyőztelek!
Csakhogy... Nem érzek diadalt. Örülnöm kellene, mint a többi hasonló alkalommal, de nem érzek mást, csak a veszteség maró, keserű ízét. Már ezt sem tudom élvezni.
Elhúzza a kezét, és már nem képzeli többé azt, hogy egyetlen érintéstől majd a lábai elé olvadok. Nem vagyok ilyen könnyen irányítható, bár kedves tőle, hogy ezt így feltételezi.
Szúrós szemekkel nézem őt, és feltűnik, hogy még mindig csak vizsgáztatom, mint ahogy minden embert körülöttem. Újra és újra és újra.
Ő pedig újra és újra hibát vét.
Hibát vét akkor is, amikor lesüti a szemét - a hazugság jele -, és mikor sírni kezd - ez pedig a bűntudaté, a gyengeségé és az önzésé. Úgy forgatom a szemem, mintha közönségünk lenne, teljesen feleslegesen egyébként, mert Emily úgysem látja.
Nem tudok azonnal válaszolni neki, mivel a gyors válasz az lenne: "Érdekel!", de ezt nem fogom kimondani, ezért habozok. Átgondolom.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék és hogyan mondhatnám, hogy eléggé körmönfont legyen. Nem tudom, mit mondhatnék, amiből megértené, hogy mit akarok. Mert azt akarom, hogy Neehill eltűnjön az életéből, és ne maradjon más, csak én, még ha mindketten tudjuk is, hogy Vikitria miatt úgysem lesz semmilyen tartós kapcsolatunk egymással. Mégis szükségem van a néma támogatására, a csendes hűségére és a hangos odaadására, mert belefáradtam a rengeteg veszekedésbe és a rengeteg küzdésbe.
Egyszerűen kell nekem.
Közelebb lépek, az álla alá nyúlok, hogy felemeljem a fejét. Nem törődve a könnyekkel, sem a maszattal, megcsókolom az ajkát. Felkészülök a pofonra - ám ha elcsattan, az volt az utolsó lehetősége. Minden mással esélyes. Voltaképp drukkolok neki.


Cím: Neked ♥ Elhagyott játszótér
Írta: Emily M. Dean - 2011. 04. 19. - 22:29:58
(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/Dracofejlec.gif)
EVERYBODY wants to be UNDERSTOOD
Well I can HEAR YOU

Szemeim előtt az együtt töltött percek képei peregnek sorjára, belül egy szorító érzés rántja görcsbe a gyomromat ismét. Mennyire szép volt, mennyire tökéletes: egymás mellett feküdtünk, csak öleltük a másikat, és szavak nélkül is ki tudtuk fejezni magunkat. Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mit gondol, vagy akar a másik.
Ehhez képest most...
Most egymás szavaiból sem halljuk ki a lényeget. A sok zavaros mondat között elveszik az, ami valójában fontos lenne, és hiába akarom megérteni minden egyes szavát, néha egyszerűen csak nem megy.
Ahogy nézem az ezüstös szemeket, kavarognak bennem az érzések, gyűlölet és szerelem, harag és megértés, fájdalom és öröm vívja harcát a szívemben; ez jelképezi a mi kapcsolatunkat is. Örök harcot jelent a mi viszonyunk, már a kezdetektől fogva azt jelentett, hiszen sosem én voltam egyedül, és bár tudtuk, hogy mit vállalunk, nem gondoltam, hogy mindez ennyire nehéz lesz.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most hiába érinteném meg, nem reagálna rá. Bárcsak tudná, hogy mennyire szeretném, ha átölelne, ha úgy nézne rám, ahogy régen, ha mélyen lélegezné be az illatomat... Bárcsak tudná, hogy senki másnak nem adnám oda magam rajta kívül. Hiába mondanám, úgyse hinne nekem. Várom a válaszát dühös-szomorú kérdésemre, de hosszú ideig súlyos lepelként nehezedik ránk a csend. Magamban elképzelem, ahogy azt mondja, hogy fontos vagyok neki, és hogy érdekli, hogy mi történik velem, de ez úgyis csak egy álomkép, csupán a fantáziám szüleménye; sosem fog megtörténni, hiszen gyűlöl. Megvet, és undorodik tőlem, látszik minden egyes mozdulatában, hallatszik minden egyes szavában. Miközben ezen elmélkedem, hirtelen azt veszem észre, hogy egyre erősebben szorítom a karomat. Reszketek az idegességtől, a fájdalomtól és a visszafojtott sírástól, de mégis próbálok méltóságteljesen állni előtte. Ennél jobban már nem alázkodhatom meg.
Közelebb lép hozzám, és elönt a félelem, hogy vajon mit akarhat. Hátrálnék, de mikor mozdulni próbálok, nehéz súlyként bírnak maradásra vékony kis végtagjaim, úgy érzem magam, mint egy frissen ültetett mandragóra; mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Szorosan zárom össze a szemhéjaimat, és továbbra is remegve várom, hogy mit fog tenni velem. Talán megüt? Vagy megátkoz? Az államhoz ér, és némán potyogni kezdenek a sós könnyek a szememből. Nem, nem fogok könyörögni, hogy ne bántson, már nem érdekel. Bármit megtehet már, semmit sem tennék ellene.
Bár a félelem továbbra is fogva tart, végül elmúlik a reszketés, ahogy megcsókol. Szemeim felpattannak, majd azon nyomban vissza is záródnak, hagyom, hogy átjárjon az az ismerős érzés, amely annyira hiányzott, nem menekülök, annak ellenére, hogy az eszem azt súgja, hogy ne engedd. A szívemre hallgatok, mert régóta vágytam erre a percre, kezeim először a nyakára, majd az arcára simulnak, ahogy viszonzom azt a keserédes csókot. Közelebb húzódom hozzá, és hüvelykujjammal megsimítom az arcát. Nem tudom, hogy mi ez a változás, de végre elmúlik a kínlódás, és jéggé vált bensőm is olvadni kezd. Nem akarom elengedni, csak csókolom, mintha ez lenne az utolsó csókunk ebben az életben...


Cím: Re: Elhagyott játszótér
Írta: Draco Malfoy r. - 2011. 05. 18. - 17:52:18
POINTS OF AUTHORITY
. . . . . . . . .


Megcsókolom.
És nem történik semmi.
A karjait a nyakam köré fonja, belém kapaszkodik, közelebb húzom.
Semmi.
Talán túl hideg van, talán túl késő. Talán túl sok idő telt el, túl sok volt a néma veszekedés. Talán túl sokat játszadoztunk már egymással ahhoz, hogy most megtörténjen a varázslat újra, bármennyire is szeretném.
Eszembe sem jutott, hogy ez fog történni, hisz olyan régóta vártam erre, és annyira akartam! Nem értem. Nem értem, mi történik. Lehet, hogy semmi sem jó, semmit nem vagyok és nem is leszek képes élvezni. Tudom, hogy ez csak egy csók, talán többtől többet éreznék, erre más talán látna esélyt, de én nem. Tudom, hogy akkor is csak a meleg test és finom bőr ízét érezném, semmi mást.
Minden elromlott.
A csókunk megfagyott, leesett, és apró darabokra törött.
Talán ez volt az utolsó csókunk.
Mondanom kéne valamit, meg kellene magyaráznom, de a torkomban ismét ott az ismerős gombóc. A kezem ott maradt a nyakánál, hirtelen legszívesebben összeroppantanám ezt a karcsú kis torkot. Legszívesebben széttépném, szétszaggatnám azért, amit mostanában, és úgy egyáltalán tett velem. A gyomrom akkora, mint egy aranycikesz, és folyton így van ez, amikor rá gondolok. Semmi szükségem erre.
Tekintetem szégyenkezve és undorodva siklik rajta végig, mielőtt elfordulok. Elfordulok és elmegyek, a lehető legnagyobb léptekkel.
Meggyűlöltelek a féltékenységtől.

~


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Samuel I. Goldhawk - 2011. 07. 09. - 15:17:40
Monique Garside és a halál csókja

   Talpam alatt ropogott a szűz hó, ahogy átvágtam Roxmorts egyik mellékutcáján. Az állam a feltűrt gallérom mögött keresett menedéket magának a hideg elől, forró leheletem pedig percről-percre újrafűtötte a sálat,melyet arcomra csavartam, de az afelett kilógó orromat már a tél fagyos tűi karcolták. Szőkésbarna hajfürjeim szokás szerint kócosan meredtek az égnek, a hajszálak között itt-ott hópelyhek ültek.
   Végigsétáltam a cukormázzal bevont süteményekre emlékeztető butiksoron, majd befordultam egy kisebb mellékutca sarkán. Cseppet sem vágytam diáktársaim közelségére. Hetek alatt sikerült felhúznom magam köré egy képzeletbeli falat. Azóta teljes magányban és elszigeteltségben élek. Még a csapatom sem látogatott meg a gyengélkedőn, miután leestem a seprűmről a Mardekár elleni meccsen. Biztos azért haragudnak rám, mert otthagytam a DS-t. De mégis mit tehettem volna?
Félvér vagyok ugyan, de anyám miatt gyakran megkeserülöm az iskolai napokat. Amióta felkerült a szökevények listájára, és vérdíjat tűztek ki a fejére, gyakran kerülök indokolatlanul büntetőmunkára, és gyakran kérdezősködnek holléte felől. De hiába minden kínzás,honnan is tudhatnám hol van? Évekkel ezelőtt elhagyott minket, akkor hallottam róla utoljára, mikor ki akart rángatni magával az országból…
Szerelmi életemmel sem volt minden rendben. A mindeddig nagyszerűen szuperáló „kviddics-sztár” vonzerőm csütörtököt mondott. Eltompultak az érzéseim Raquel felé is, nem is tudom mikor láttam utoljára. Egyszóval minden a feje tetejére állt, a kártyavárba belekapott a szél, és most építkezhetnék a romokból, de már nincs erőm… Azt hiszem teljesen megadtam magamat a pusztulásnak. A háború felemésztett.
   Nem is vettem észre mennyire elkóboroltam a falu szívétől, egyben a többi roxfortos diáktól. Nem volt tanácsos egyedül kószálni, pláne nem egy magamfajtának. Hallottam rémhíreket egy ötéves kisfiúról, akit az utcáról raboltak el, hogy aztán zsarolhassák a szülőket. Persze engem nem olyan könnyű elrabolni, mint egy ötéves kisgyermeket, de nem tartom túl reálisnak azt a képet, hogy majd én feltartóztatok pár halálfalót, és kereket oldok. Eleve, ha akartak volna valamit tőlem, az iskolából könnyűszerrel elvihettek volna…
Lábnyomaim eltűntek egy romos, lakatlan ház, düledező téglakerítése mögött. Befordultam, majd megcéloztam a levegőben lógó mászókát, és gépiesen átgázoltam a térdig érő hóban. Nem érdekelt, hogy a nadrágom vizes lett, igyekeztem úgy tenni, mintha nem érezném a fagyos farmert, ahogy a vádlimhoz ért.
Elhagyatott létére igen népszerű volt ez a lepusztult játszótér, a magamfajta alakok számára. Ide jártunk sajnáltatni magunkat. Lustán lengedezett alattam a hinta, ős öreg varázslat hajtotta, de ahhoz túl hideg volt, hogy repkedni támadjon kedve. Sóhajom ezüstöt nyomot hagyott a levegőben, ahogy felszakadt mélyről a tüdőmből… Oly kiszolgáltatottan ültem a kopott hintán, hogy fel sem tűnt, hogy valaki figyel…


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: † Monique Garside - 2011. 08. 04. - 12:21:10
Samy

Minden álom véget ér egyszer...


Könnyű sötétségbe burkolózni. Az árnyak mindig segítségére vannak a magamfajtáknak, hiszen tudják, hogy előbb utóbb mi is olyanok leszünk, mint ők. Így könnyűszerrel rejtenek el bennünket a világ szeme elől, hogy megtehessük, amit beteg lelkünk kíván. Vagy amit éppen feladatként kiszabtak.
Azonban a mai estére nincs küldetésem. Sokkal inkább a gyűlölet hajt, a dac, az, ami felemészt belülről, ami elrohaszt, ami minden éjjel kísért, minden kóborlásom alatt.
Járőröznék? Igen. Járom a falut, hogy a megfelelő alakokat megkínozhassam, élvezhessem a sikolyaikat, majd pedig könnyen végezhessek velük. Mert én ezt élvezem. Ha pedig diákot kapnék el, az maga lenne a megtestesült mennyország. Még védekezni se tudna megfelelően, így pedig nekem sem kéne magamat törnöm.
Mintha meghallgatták volna imáimat. Egy a hóban bandukoló fiúra leszek figyelmes az egyik fa árnyékában. Kéjes vigyor húzódik arcomra, ahogy felismerem. A kis Sammy. Mostanában sok kínzásnak volt áldozata az iskolában, hogy megtudjuk merre jár a drága anyukája. Ha egyszer megtalálom a nőt, saját kezűleg fogom kinyírni. Előlünk nem érdemes menekülni, senkinek sincs túl sok esélye.
Tudom, hogy merre tart, az út egyfelé visz csak. Hoppanálok, hogy a meglepetés erejével boldogítsam majd. Kicsikém…hát nem tanítottak meg arra, hogy nem szabad ilyen sötét és háborús időkben egyedül kószálni? Főleg nem elhagyatott helyeken? Tényleg nem? Na majd akkor én most megtanítalak rá! Olyan leckét kapsz, hogy egyhamar nem fogod elfelejteni!
Hintázik. Mennyire naivan gyermeki. Tényleg azt hiszi, hogy nem számít tökéletes célpontnak így? Vagy épp ez a célja, hogy valaki rátaláljon és megölje? Szíves örömest váltom valóra az álmaidat gyerek! Csak kérned kell, ne feledd, csak kérned kell! Vagy lehet, hogy még azt sem…
- Samykém. Hát te itt? Egyedül? Mennyire megható!
Fordítom lustán felé a fejemet és kissé előrelépek, hogy láthassa, kivel van dolga. Láthassa az arcomat, a rendíthetetlen magabiztosságomat, ahogy megcsillan csillagpettyes szemeimben, a vörös rúzsos ajkaimat, érezhesse a nyakán végigfutó, halál leheletét.
- Előre szólok picinyem…Egy rossz mozdulat és kinyírlak. Nem fogok kegyelmezni. Ha nem csinálsz butaságokat, akkor rettenetesen jól fogjuk érezni magunkat mi ketten. Megígérem!
Mondom és még közelebb lépek, pálcámat egyenesen rászegezem a fiúra. Nevethetnék, de nem teszem, bár biztos, hogy drámaiabb lenne akkor a hatás. Fejemben gonosz gondolat kering. Pont olyan kegyetlen, mint amilyen én vagyok.
- Van egy jó hírem kicsikém. Anyádat tegnap kinyírtuk. Végre megtaláltuk.
Nem igaz. És? Neki ezt nem kell tudnia. Hadd szenvedjen kicsit, hátha így kapok tőle pár információt, amit felhasználhatunk. Ugyan Sammy…ne félj! Nem fog fájni! A halál könnyebben érkezik, mint az álom. Az egész élet egy álom. Akkor van különbség élet és halál közt?


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Samuel I. Goldhawk - 2011. 08. 05. - 11:22:36
Monique Garside és a halál csókja

   Éreztem az ősrégi hintából áradó mágikus rezgéseket, de nem törődtem velük. Annyira el voltam foglalva saját magam önmarcangolásával, hogy fel sem tűnt az a barna szempár, amely az utca végéről leselkedett rám. Pedig ha észrevettem volna, ha láttam volna a hozzá tartozó testet, annak a gyűlölt nőszemélynek a testrészeit… Biztos találtam volna pár számomra érdekesebbet is… khm… khm…
Hirtelen történt minden. Halk pukkanás, és a rettegett nőszemély olyan közel tűnt fel hozzám, hogy reflexszerűen felpattantam a rozsdás hintából, pont mielőtt beindult volna az ősi varázstól. Csupán pár centi volt közöttünk. Toronyként magasodtam a törékeny női test felé, amit megszilárdított a lelkéből áradó feketemágia. Hiába voltam magasabb, és minden bizonnyal fizikailag erősebb, a varázserőnket mérő képzeletbeli mérleg vészesen kilengett a nő irányába.
- Samykém. Hát te itt? Egyedül? Mennyire megható!
A gyomrom is felfordult a némber lusta, vontatott hangjától. Szememben gyűlölet izzott, de a kezem mégsem akart engedelmeskedni. Nem nyúlt a pálca után, ajkaim nem formáltak átkokat. Kisfiússá vált az amúgy szakállal ékesített arcom.
- Mit akar tőlem? Nem elég az iskolában kínozni engem?
   Tekintetem a vörös ajkakra, onnan a csillogó szempárra téved. Hihetetlen, hogy képes ilyen gonoszság lakozni ilyen gyönyörű testben? Hát igaz amit mondanak. Nem szabad külső alapján ítélni. Hiába szép piros az alma, ha belül rohadt és kukacos.
- Előre szólok picinyem…Egy rossz mozdulat és kinyírlak. Nem fogok kegyelmezni. Ha nem csinálsz butaságokat, akkor rettenetesen jól fogjuk érezni magunkat mi ketten. Megígérem!
Pár másodpercig farkasszemet néztem a rám szegeződő varázspálca végével. Mégis mit akar tőlem ez a nő? A Roxfortban már annyit szadizott, hogy vérszemet kapott és az iskolán kívül is akar belőlem? Miféle perverz, torzszülött teremtés ez?
- Van egy jó hírem kicsikém. Anyádat tegnap kinyírtuk. Végre megtaláltuk.
Jéghideg, ólomsúlyú szavaz ezek. Csak úgy koppannak a lefagyott járdán, hogy aztán recsegve feltörjék a tükörsima jégpáncélt. Pár másodperc, míg csak a szívverésem hangja töri meg a csendet. Mintha egész Roxmorts elnémult volna,mintha mindenki figyelme az elhagyatott játszótér felé irányulna.
- Hazudik!
Suttogom. Időközben a torkom teljesen kiszáradt, ráfagyott a téli levegő.
- Hazudik!
Beleordítom a nő arcába az igazságot. Tudnék róla, ha másképp lenne. Hogy honnan, ne kérdezze senki. De igen, azt hiszem megérezném, ha anyám halott lenne. Nem! Nem halhatott meg.
Nem sírok. Az nem az én stílusom. És talán azért sem árasztják el arcomat a forró könnyek, mert a lelkem mélyén tudom, hogy a nő nem mond igazat.
- Mondja, mit akar tőlem igazán?
Száraz, semmitmondó szemekkel rápillantottam Monique Garside arcára. Azon ott ült a kéjes öröm, hogy kínozhat engem, és éhesen leste minden mozdulatomat, hogy vajon hol tud még fájdalmat okozni, vajon mivel alázhat meg engem?


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 06. 16. - 18:56:52
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)

Akárhányszor csak a környéken tartózkodtam, ellátogattam erre a játszótérre. A jelzők, amikkel illetni szokták, azt hiszem kicsit rám is használatosak lehetnek. Elhagyatott, magányos. Nem túl okos dolog egy játszótérhez hasonlítanod magadat, ha azt akarod, hogy az emberek épeszűnek gondoljanak, éppen ezért ezeken az azonosító és azonosított kapcsolatából álló metaforákon többnyire csak magamban szoktam elmerengni. A helyet ezúttal is ismerősként köszöntöm, s fele annyira sem tűnik szomorúnak, mint mikor legutóbb itt jártam. Egy hely, aminek már sok szegletét ismered, egy idő után, legyen az bármennyire ijesztő és a világtól elrejtett is, szívednek kedvessé válik majd. Kezeim végighúzom a hinta szélén, feltérképezve, mennyire is van elvarázsolt kedvében. Tudni illik a mendemondák szerint szeret hullámvasutasat játszani az ártatlan járókelőkkel, amiből köszönöm, nem kérek. Nem sok berendezése van ennek a kis játszótérnek, de szerény tapasztalataim alapján az emberek többsége mindig csak a hintát szúrja ki. Van neki valami varázsa.
Az egyik pillanatban a talpad még érinti a talajt, míg a másikban már a hajadba kap a szél, és úgy érzed, repülsz. Általában ragaszkodok a szilárd talajhoz, átültetve ezt a jellememre, valóban mindig keresek valami biztos pontot, és nem kockáztatok, hacsak nem vagyok biztos a dolgomba. Földhözragadtság? Messze álljon tőlem. Csak ahogyan az emberek többségében sem, az ilyen elvarázsolt hintákban sem vagyok képes bízni egy pillanat erejéig sem. Most azonban másként teszek. Ujjaimról lefújom a port, ami az előbbi mozdulatnak köszönhetően került fel rá, és óvatosan helyezkedek bele abba a bizonyos hintába.
Hajamat a fülem mögé tűröm hanyagul, miközben arra gondolok, miért is nem próbálom meg ellökni magam? Széket akár egy parkban is találhattam volna. Mondjuk ott valamivel több ember van, ráadásul nincs is meg az a misztikus hangulata, mint ennek a helynek. Szemeimmel körbe is pásztázom az egészet. Tudod, mint amikor hosszú idő után hazaérsz, és mégis minden egyes bútor új dologként hat. Már nem is tűnik annyira magányosnak ez a hely. Ha megpróbálod megismerni, és hajlandó vagy elfogadni, mennyire nyomasztó is az üressége, akkor képes vagy együtt élni vele. Hm, ha még mindig a játszótérhez akarom hasonlítani magamat, akkor azt hiszem újabb egyezést találtam. Szeretni? Engem? Azt hiszem soha nem fog senki. De talán majd eljön egyszer, aki képes megszokni, elviselni, minden egyes bizalmatlanságommal együtt.
Nem tudom, mennyi lehet az idő, még nem sikerült egészen pontosan elsajátítanom azt az technikát, amivel az ujjaid és a Nap segítségével kiszámolhatod, az mennyi idő múlva fog lemenni. Sohasem igazán mentek ezek az erdőjáró dolgok, talán nem is most van itt az ideje, hogy megtanuljam. Inkább élvezem még kicsit a valljuk be, cseppet vészjósló csendet, ami rátelepedett a helyre, és mélyeket szippantok a nehéz, fojtó levegőből. Minden bizonnyal kevésbé érezném nehéznek és fojtónak, ha kevesebb nyomás lenne rajtam. Úgy érzem, mintha minden egyes levegővételért hálát kellene adnom az égnek. Mintha valami a mellkasomra telepedett volna. Valami nehéz.
Behunyom a szemem. Semmi sem ronthatja el a hely varázsát. Kiélvezem minden percét annak, hogy ismét egymagam lehetek, és senki sem próbál meg kibillenteni az egyensúlyomból az üres szavaival. Mert mi mást is szoktak tenni az emberek? Tönkreteszik a békét, ezt nevezik ők társasági életnek. Belekóstoltam már, és talán nem kérek én ebből az általuk vidámságnak csúfolt érzésből. Megmaradok különcnek, ha úgy tetszik, eddigi tapasztalataim alapján olyan sokat nem fogok veszíteni.


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2012. 07. 01. - 17:04:50
Kimberley

Miért is mentem arra? Fogalmam sincs. A lábaim csak vittek, nem is gondolkoztam, hogy merre, csak hagytam, had vezessenek. Az agyamat teljesen kikapcsoltam. Kis pihenésre volt szükségem, mert nem kicsit meríti ki az embert, ha egy tizenhét éves lánnyal kell együtt élnie. Nem rendelhetek minden nap pizzát, mert más kajára is szüksége van, és nem akar elhízni, nem vihetek fel akárkit akármikor, és még a fürdőszobát is képes lefoglalni órákra, pedig nekem is ugyanannyira szükségem van arra a helyre, mint neki. Ebben az elmúlt egy hétben, amióta itt van, szinte mindennap úgy léptem ki az utcára, hogy fogalmam sem volt arról, hogy nézhetek ki. Pedig ez igenis fontos! Nem nézhetek ki úgy, mint egy csöves! Az az egy szerencsém van, hogy a tamponjait magának veszi, mert ha még azt is nekem kéne vennem… kiborulnék. Pluszban még így is ott van az a feladat, amit Brandon szabott ki nekem, hogy tartsak neki egy kis kiképzést, ameddig jobban bele nem jön a halálfalósdiba. Hát kösz! A barátomért én tényleg megteszek mindent, de ő nem volt otthon, mikor a csaj három napig magába roskadva kuporgott, hol sírt, hol pedig azt hajtogatta, hogy ez nem lehet igaz. Pedig én felajánlottam neki, hogy beszerzem a Titanicot, meg valami brazil szappanoperát, aztán azon jól kisírhatja magát, de csak el lettem küldve a francba. Szóval így a Ramboval tértem haza, de azt is egyedül kellett megnéznem. Ennyit a kedvességről, na, de mindegy. A lényeg, hogy kellett egy pár órás szünet, így benéztem egy könyvesboltba, ahol sikeresen eltöltöttem háromnegyed órát. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a könyveket, és soha nem tudok dönteni, hogy melyiket vegyem meg. Hát igen, kultúrára éhes ember vagyok, na meg persze szerény is.
Ahogy sétálgattam valami játszótér előtt haladtam el. Néhány dolog volt csak ott, de a legtöbb játék törötten állt, egyedül csak a hinta nyikorgott. Biztos a szél mozgatja, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy alig van szél, szóval elnéztem a hang irányába. Egy lány ült az egyikben, magányosan, s körbenézve rajta kívül nem is láttam mást. Lépteim lelassultak, majd megálltam. Nem tudom miért, de valami megmozdult bennem, ami azt sugallta, hogy ne hagyjam őt magára. Ó te jó ég, mi történik velem? Ez biztos Sabrina hatása! Kevesebbet kéne törődnöm vele, a végén még minden gyerek láttán ellágyulok majd.
Hezitáltam, hogy odamenjek-e, de lábaim megint csak átvették az irányítást, és elindítottak feléje. Még gyorsan lejjebb tűrtem a pulóverem ujját, hogy semmiképp se legyen felfedezhető a karomon a Sötét Jegy, majd egy határozott mozdulattal levágtam magam a másik hintába. Pont, hogy belefértem.
- Megjött a lelki segély szolgálat. Lenne valami, amiben segíthetek? Már egy hete profi vagyok benne. – kezdtem el vigyorogni. Ahogy elnéztem a Roxfortba járhatott még. – Vagy elveszett az anyukád? – húztam fel a szemöldökömet, és elismerem, elég ijesztő lehettem. Ki ne nézne furcsán, ha egy idegen pasi fogná, és levágná magát a hintába, és cseverészni kezdene? Mert én biztosan így tennék.
Lábaimmal aprókat löktem magamon, de csak hogy pár centiket mozogjak, s közben a földet figyeltem. Vártam a választ, már ha kapok egyáltalán, és azon elmélkedtem, hogy nem vagyok normális. Vagyis, hogy nincs ki mind a négy kerekem, az biztos. Csak abban bízok, hogy nem néz majd pedofilnak.


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 07. 08. - 15:26:42
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)


Talán egy külső szemlélő számára egészen úgy tűnhet, mintha bánatos lennék, de én azért nem mondanám, hogy szomorú vagyok. Talán már rég feladtam, s ezt figyelembe véve ez az üdvös megadás, nem a depressziónak nevezett állapot. Nem tudnám megmondani, mi a konkrét bajom, hiszen nem egy bántott meg, vagy összevesztem valamelyik barátommal. Inkább az egész rendszer dőlt össze körülöttem, amit azt hiszem társadalomnak szokás nevezni. Valahogy úgy érzem, kivetett magából, még az iskola is, ahol olyan biztonságban éreztem magam régebben. Emlékszem, mennyi ambícióm volt még kislányként. Nem vittem magammal semmilyen felesleges játékot, vagy fényképet az anyukámról, nem akartam, hogy bármi is az otthonra emlékeztessen, ahonnan végre kiszakadhattam. Persze nem mondom, hogy az első napokban ne vágytam volna vissza, de egészen rövid idő alatt az otthonommá vált azaz ódon épület. És most úgy érzem, nem itt kellene lennem. Talán csak fognom kellene magam, és megszöknöm. Az iskolából, a beteg édesanyám látványa elől, a nagyszüleim elől, akik a kedvükre akarnak formálni. Megszökni, az egész világ elől, ahol végre egyedül lehetek. Távol az anyagias dolgoktól, mert nekem nincs szükségem pénzre vagy tárgyakra a boldogsághoz. Csak egy kis szabadság az, amire most vágyom, egy kis magány. Éppen ezért vagyok most is ott, ahol, ám nem tart olyan sokáig a béke, amely az imént még körbevett. A lépteket elég korán meghallom ebben a csendben ahhoz, hogy ne érjen nagy meglepetésként a férfi látványa. Kíváncsi tekintetemmel fürkészem az arcát: abból elég sok mindent ki lehet olvasni. Fiatal férfi, biztos, hogy nem iskolás, de nem lehetett olyan rég, mikor végzett. Van a tekintetében valami vészjósló, de nem mondanám, hogy megrémít. Elfutni még senki elől nem futottam el, szóval meg sem rezzenek. Először azt gondoltam, ő is csak egy kis csendre vágyott, ám félreérthetetlenül hozzám szól. Talán a legjobb az lenne, ha most faképnél hagynám, elvégre egyedül vagyunk, meg ki tudja, milyen alak. De valahogy úgy érzem, szüksége van egy kis társaságra: különben nem is szólított volna meg, nem igaz? Talán nem szeretem az emberiséget, mint olyan, de páran megérdemelnek egy kedves szót, nem igaz? Nem indulhat mindenki hátránnyal a szememben, csak mert eddig csalódások sorozata ért, szóval ezúttal is megadom az ismeretlennek járó tiszteletet, és még válaszolok is neki.
-Nem hinném, hogy pszichológus vagy, legalábbis abban az iskolában, ahová én járok, biztosan nem …
Kissé bizalmatlan vagyok vele szemben, amit a legutolsó kérdésével ért el. Az anyukám…
-Nem, képzeld, az anyukám nem veszett el. Agyfunkció károsodással nyomja az ágyat egy ideje, így nem tudott elkísérni ide. Mert még járni sem tud…
Nyelek egyet, az arcomon ugyan nyoma sincs idegességnek vagy feszültségnek, már megtanultam, hogy bármennyire is legyen ironikus a válasz, vagy kényes a kérdés, nem láthatják rajtam, hogy megérintett. Márpedig most akarva-akaratlanul sikerült neki egy hihetetlenül fájdalmas pontra tapintania. Mintha sót szórt volna egy éppen begyógyuló félben lévő sebbe, és egyenesen a húsba masszírozta volna a hófehér kristályokat. A tekintetem már réges-rég elfordítottam róla, nem akarom, hogy egy percre is gyengének lásson, akárki is legyen ez a férfi. Mindenesetre nem éppen úgy indulhatott el ez a kis diskurzus, ahogyan várta, hiszen az imént még mosoly ült az arcán, amit nem volt nehéz nem észrevenni, elvégre a szája szegletében különös kis gödröcskék jelentek meg, ami a férfiaknál általában sokkal ritkább, mint a gyengébbik nemnél. Mindenesetre bármennyire is biztató vagy különleges a mosolya, a gyengémre tapintott…
Nem szólalok meg, amíg ő azt meg nem teszi, elvégre ő volt az, aki besétált az én világomba a kis kérdéseivel. Tudom, hogy véletlenül sem lehetett szándékos, elvégre még csak a nevem sem tudja, nemhogy ismerné a körülményeim, de azért mégis megengedtem magamnak ezt a kis kirohanást. Erről aztán senki sem tehet, pláne nem egy idegen, de valahol titkon örülök, hogy beszélhettem róla, még ha ilyen formában is. Elvégre egy igazi barátom sincsen, akinek mernék vagy akarnék erről beszélni, és egy idegennek sokkal egyszerűbb elmondani a legféltettebb titkaidat is. Ha ezek után sem hagy faképnél, talán még érdekes dolgok is történhetnek ezen az elhagyatott játszótéren, ami akár az én metaforám is lehetne, ha úgy vesszük.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2012. 07. 13. - 21:00:57
Kimberley


- Mondtam, hogy csak egy hete vagyok profi benne. – reagáltam le rögtön, amit mondott, semmi gondolkodás nélkül – De abban igazad van, hogy nem vagyok pszichológus. – sokkal rosszabb vagyok annál. Tettem hozzá magamban, miközben még mindig a földet kémleltem. Nem tudom, mi volt benne olyan érdekes, talán csak azért vonzotta a tekintetemet, mert ahogy előre és hátra mozgott a hinta, sosem tudtam fél másodpercnél tovább megvizsgálni az adott részt. Pedig abban sem volt semmi extra. Csupán hallgattam a régi, levegőből lógó hinta nyikorgó hangját, s a mellettem ülő lány kifakadását.
Egy pillanatra egy apró mosoly futott át arcomon, de hamar el is tűnt, nem akartam kigúnyolni szegényt. Csupán érdekes volt a helyzet, érdekes volt a reakciója a kérdésemre. Nem, nem vagyok pszichomókus, de egy ilyen válaszból bárki le tudná szűrni, hogy az illető nem túl boldog ennek a témának a feszegetésétől. De valahogy tetszett ez a helyzet. Fogalmam sincs miért, de nem sikerült eltaszítania magától, már ha ez volt a célja, sőt, ezáltal még jobban érdeklődőbbé tett. Na, nem, nem holmi perverz, vagy hasonló célból maradtam mellette, csupán szerettem a kihívásokat. Márpedig ez annak bizonyult.
Felvont szemöldökkel néztem rá, és tekintetem a szemét kereste. Igen, az őszinteség legfőbb forrása. Ahhoz már tényleg nagy művésznek kell lenni, hogy valaki még a tekintetével is képes legyen hazudni. Ez nem olyan könnyű dolog, ám ő már másfelé nézelődött, így semmit nem tudtam meg. Továbbra is csak annyi tudás volt a birtokomban, hogy az anyja az ágyat nyomja.
- Az enyém réges-rég meghalt. Mindkettő. – lassan ejtettem ki a szavakat. Direkt raktam oda a végére azt az egy szót. Az bőven elég arra, hogy valakivel sejtessük, nem csak neki lehet kemény élete, és ezáltal arra bíztassuk, ne riadjon meg tőlünk. Na meg persze ez összekapcsolva az előtte lévő mondattal elég sok kérdést hagyhat maga után bárkiben. Már miért is lenne valakinek két anyja? Jó kérdés, ezt már én is sokszor feltettem magamnak, hiszen ezzel semmire nem mentem, sőt, csak még rosszabbra fordultak a dolgaim. Azt már nem is mertem megemlíteni neki, hogy ráadásként mindkettőt én öltem meg. Az egy diáknak talán kicsit sok lenne, és rémisztő.
Pedig ez az igazság. A saját élni akarásom győzedelmeskedett mind születésemkor, mind huszonegy éves koromban. Az első csak egy természetes ösztönből történt, a második viszont… az is nevezhető annak, csak oda pluszban betársult az apám iránt érzett tisztelet, amiért kivitt engem az otthonomnak már nem nevezhető szörnyű helyről. A vicc csak az, hogy oda nem jutottam volna el, ha ő nem hagy el minket születésem előtt, de érdekes mód emiatt nem lakozik harag bennem. Pedig lakozhatna.
Ha akkor minden másként alakult volna, talán az én életem sem lenne olyan, amilyen. Ha akkor… na jó, elég ebből a sok „mi lett volna ha” dologból. Ez van, így jártam, és kész. Ezt kell szeretni, még ha nem is szerethető a helyzet annyira. De legalább megpróbálom élvezni.
- Nem szereted az embereket? Vagy miért vagy itt egyedül? – puhatolóztam tovább. Meglehet, hogy ez is kényes téma volt nála, de nem különösebben érdekelt. – Merre van a többi diák, esetleg a barátaid? Csak mert nem hiszem, hogy csak úgy ellógtál a kastélyból, vagy mégis? Ne aggódj, nem köplek be. – ismét egy vigyor ült ki az arcomra. Ha most Brandon itt lenne, tuti rám szólna, hogy ne pesztráljam már ezt a szegény kislányt, de ő most nincs itt, és ha itt lenne, akkor sem biztos, hogy hallgatnék rá. Érdekesnek tűnik ez a lány.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 07. 18. - 07:02:49
 
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)



Kezdem úgy érezni, bármilyen témával hozakodott volna fel a titokzatos idegen, anyára lyukadtam volna ki. Mert tökéletes indok arra, hogy megmagyarázzam, mégis miért vagyok ennyire elcseszett. Miért bánok mindenkivel ellenségesen, és miért viselkedem ennyire zárkózottan. Pedig talán egyszerűen csak… tudod… máshogy működök. Mást tartok fontosnak, mint a korombeliek többsége, és a problémáim is egészen más jellegűek, mint nekik. Talán ők csinálják jól, és minden bizonnyal én vagyok az, akit kinéznek maguk közül, de én azért semmi esetre sem tudnék úgy tenni, ahogyan ők. Mintha minden szép és jó volna. Mert nem látok ebben a világban semmi szépet, jót meg még úgy sem. Ennek ellenére még mindig igaz lehet a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára, és ki tudja, talán ez az áhított jó éppen most ült le a mellettem lévő hintába. Talán…
-Miért pont egy hete?
Nem is tudom, mikor kezdett el érdekelni az, amit ő mond,  csak úgy megtörténik. Eddig csak arra fókuszáltam, hogy végre kiadhassam magamból azt a dühöt, ami úgy emészt, de rá kell, hogy jöjjek, más is van rajtam kívül a világon. A fejem most koppant a hideg padlón, és térített észhez, mielőtt még valami olyasmit mesélnék magamról egy vadidegennek, amit én magam is megbánok. Nem azt mondom, hogy ő itt maga a megtestesült gonosz, csak nem győzöm hangsúlyozni: az ördög nem alszik.
-Nem tudom, lehet-e azt életnek nevezni, ahogyan anya most vegetál. De jól hallottam, kettőt mondtál?
Nem mondok túl sokat, de túl keveset sem ahhoz, hogy ő is beszéljen. Két idegen, két történet, egy játszótér. Elég a hely hangulata ahhoz, hogy kisgyerekként teljesen őszinték legyünk egymáshoz, vagy nem játszik nyílt lapokkal? Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. Mosolyogjon bármennyire bizalom gerjesztően, azért nem olyan könnyű átejteni engem. Nyilván oka van annak is, hogy nem a családjával, barátaival, vagy éppen a szerelmével mulatja most az idejét, hanem képes volt letelepedni mellém. Mert a viselkedésem mindent sugallt, csak azt nem, hogy meghallgatom mások búját-baját. Ennek ellenére most mégis valami ilyesmiről érdeklődők nála. Valaminek köszönhetően talán kicsit meg is nyert magának az őszinteségével, és a, mondjuk ki bátran, tapintatlanságával. Nem udvariaskodik, még csak a nevem sem kérdezte meg, és én már az anyukámról mesélek neki. Talán mégis van valami az ördög elméletemben…
-Túlzás lenne azt mondani, hogy nem szeretem őket. Egyszerűen a magányt jobban … Nagyon bénán hangzik, igaz?
Nem szokásom visszakérdezni, általában nincs szükségem idegenek visszaigazolására, most azonban úgy érzem, végre egy olyan emberrel beszélek, aki képes megérteni, mert elég érett hozzá. Tudniillik nem sok ilyen ember járkál a kastély falain belül, és ő is csak annyira nyers, amennyire én vagyok. Véletlen lenne, hogy találkoztunk?
-A barátaim? Nos…
Egy pillantás is elég lehet, hogy megértse, ezekben nem bővelkedem, így megpróbálkozok azzal, hogy ránézzek. Remélem képes kiolvasni a választ a tekintetemből, ha mégsem, akkor sem fogok felelni. Szerintem eléggé egyértelmű…
-Egyébként remélem tudod, ha ijedősebb lennék, a frászt hoznád rám.
Mosolyogva fűzöm hozzá az apró kis megjegyzésemet, hogy érezze, elsőre elég gyanúsnak tűnt. Nem mondom, hogy most kevésbé az… Mindenesetre remélem az idő majd őt igazolja, és valamivel eloszlatja a gyanakvásom is.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2012. 07. 21. - 21:53:37
Kimberley


Gondolkoztam, hogy most mit mondjak neki, miért pont egy hete vagyok jó a pszichológiában. Két lehetőség állt fent: vagy kitalálok valamit, vagy az igazat mondom. Ha pedig az igazat mondom? Akkor is újabb két lehetőség van, miszerint vagy azonnal elrohan, vagy marad. Ha marad, akkor meg vagy többet kérdez, vagy más témára terelődik a szó. Ezt így nagyon szépen végigpörgettem magamban, de ha úgy vesszük, akkor már az haladás volt, hogy válaszolt, sőt, visszakérdezett. Szóval büszke voltam magamra, hogy szóra bírtam, és nem csak úgy, hogy leüvöltse a fejemet, vagy hozzám vágjon egy követ. Mert ahogy reagált az anyukájára… nos, ezt is kinéztem volna belőle.
- Egy hete nálunk lakik egy diáklány, és kissé nagy változáson megy keresztül az élete, szóval eléggé labilis a viselkedése. Meg hát amúgy is, kamasz még, de gondolom te is jól tudod, milyen ez. Vagy talán te ebben is különbözöl? – húztam fel a szemöldököm, de nem szántam ezt piszkálódásnak. Ezt csupán felderítésnek hívnám, jobban mondva ismerkedésnek. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó rá.
Bár az ismerkedés alapja az, hogy mindkét fél beszéljen valamit magáról, és az lehetőleg ne kamu legyen, mert úgy nem igazi a dolog. De ha úgy vesszük, akkor én nem hazudtam, csupán az igazságnak egy részét mondtam el, a többi meg annyira nem lényeg.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Nem vagyok jó az együttérzésben. – hajtottam le a fejemet, és kicsit átkoztam is magam, hogy lehetek ennyire tuskó. Csakhogy nem tehetek róla! Pár évvel ezelőtt sikerült teljesen kiirtanom magamból az együttérzést, és nem is terveztem újból megkeresni. Nincs szükségem rá, csak nehezítené a dolgomat. – Amúgy igen, jól hallottad, kettőt mondtam. Az egyik az igazi volt, a másik pedig a nevelőanyám. – majdnem többet mondtam, majdnem jobban megeredt a nyelvem, de sikeresen leállítottam magam, pont időben. Nem szabadna csak úgy kifecsegni a titkaimat, bár ami azt illeti nem is szoktam ilyet, csak a mostani alkalommal véltem úgy, hogy ez a lány pont megérthet. Az elmondottak alapján neki sem lehet hű de „szipiszupi” élete. Pedig aztán Gwennek sem említettem sok mindent az anyámról, sőt, a múltamról, mert féltem, hogy hátha elfut előlem. De akkor miért vélekedek másképp a mellettem ülő lányról?
- Nem hangzik bénán. Te ilyen vagy, és aki ezt bénának tartja, az képtelen átérezni a helyzeted. – vontam meg a vállam, és elgondolkoztam. Az emberek rohadt kegyetlenek, és ha valaki nem olyan, mint ők, akkor azt már rögtön kiközösítik. Mint ahogy azt a volt családom is tette velem. Pedig én nem csináltam semmit, csupán egy ártatlan kölyök voltam, aki még maga sem fogta fel, hogy mi történik vele, miért változik el a haja, és a szeme. De ők mégis úgy tekintettek rám, mint egy szörnyetegre, és őszintén? Így belegondolva nem bánom, hogy meghaltak. Jobb ez így.
Pillantásából egyből leszűrtem, hogy a barátairól se érdeklődjek nagyon, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nincs is túl sok neki. Na igen, az még nehezebb ügy, mert ha valakinek nincsenek barátai, az anyja magatehetetlen állapotban van, akkor kire is támaszkodhatna? Valamilyen szinten megértem őt, és talán nem is bánom, hogy leültem mellé, még ha azért is jöttem erre, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Akkor még szerencse, hogy nem vagy ijedősebb. – mosolyogtam rá – Pedig ha tudnád, hány emberre hozom rá a szívbajt. – folytattam magam elé nézve, de csak halkan, így nem is biztos, hogy meghallotta. De ha mégis, akkor ez válasz lehet neki a következő kijelentésemre, amit tettem – Ha ennyire nem szereted az embereket, akkor még nem gondolkoztál azon, hogy esetleg… halálfalónak állj? Mármint az is egy lehetőség lenne neked szerintem. Eltűnhetnél a többiek elől. – mondtam talán kissé meggondolatlanul, de valahogy akaratlanul is kerestem számára valami jobb helyzetet. Nem tudom, talán csak mert részben hasonlítottunk egymásra.




Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 07. 22. - 14:51:29
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)



Egyre jobban érdekel, kivel állok szemben, még mha gyakorlatilag mind a ketten ülünk, és szemben sem vagyunk egymással. Valahogy sikerült annyira a bizalmamba férkőznie, hogy ne érdekeljen a neve, a kiléte, hogy honnan jött és hová tart, egyszerűen csak azt szeretném, hogy beszéljen hozzám. Mintha már évek óta arra vártam volna arra, hogy eljöjjön egy ilyen ember. Aki nem felszínes, és nem csak az érdekli, ki vagyok, hanem az, miért is vagyok az, aki. Azt hiszem kevés ember születik olyannak, mint Ő, és eszem ágában sincs elszalasztani ezt a lehetőséget. Ha vele sem értetem meg magam úgy, ahogyan szeretném, akkor végképp el kell vonulnom az emberek szeme elől. Ha viszont ő képes meglátni bennem azt, amit sokan nem, akkor kicsit át kell értékelnem az életem. Talán mégsem én vagyok az értéktelen, talán csak a megfelelő ember láthatja meg, aki igazán vagyok,
-Miért szállásoltok el egy diáklányt? Meg mi ez a többes szám?
Lehet, hogy élettársa is van, vagy mennyasszonya! Pedig elég fiatalnak tűnik. Nem tudom, miért foglalkoztat, hogy az emlegetett kamasz diáklányon kívül kivel osztja még meg a lakását, általában nem ütöm bele az orrom az emberek magánéletébe. Csak ha megérintenek. Lassan be kell, hogy valljam magamnak, felkeltette az érdeklődésem, és az érdeklődés talán eltúlzott is, hiszen ismerem vagy … öt perce.
-Labilis viselkedés? Nem éppen jellemző rám, szóval igen, mondhatni.
A mondat végéről az utolsó pillanatban faragtam le azt a részt, hogy ’ne gúnyolódj velem’, mindenesetre merem remélni, hogy erről szó sincsen. Ha mégis, megérdemelném a cinikus mellékélt is, elvégre nagyon olyan képet festek magamról akaratlanul is, mintha valami űrlény lennék ezen a bolygón. Ergo nem okolhatok senkit sem azért, mert azzal vádol, a többi ember felé helyezem magam, mert ebben egy bizonyos szintig van is igazság.
-Lehet jónak lenni az együttérzésben? Azt hiszem, mi emberek néha kicsit örülünk is mások bajának, azok mellett a sajátjaink kevésbé tűnnek súlyosnak.
Soha nem kértem az emberek együttérzéséből, álszent hazugság minden kimondott sajnálom, amivel csak el akarnak hallgattatni. Hogy ne untasd őket a kicsinyes problémáiddal, és hogy találj rá magad megoldást, mert mindenkinek megvan a maga baja. Erre most jön egy ember, aki őszintén bevallja nekem, nem jó az ilyesmiben. Biztos, hogy nem csak kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátot?
-Melyik állt közelebb hozzád?
Magától értetődő kérdés, másra azt hiszem nem is számított. Mert biztos vagyok benne, hogy gondolatban már pontosan egy lépéssel előttem jár, aminek minimum meg kellene rémisztenie. De nem érzem úgy, hogy taszítana, éppen ellenkezőleg. Mintha éppen ez a nyers őszinteség, ugyanakkor titkolózás paradoxon, de mégis működő elegye késztetne arra, hogy itt maradjak vele. Pedig elég nehéz felkelteni az érdeklődésem, az emberek többségét egyenesen unalmasnak találom. Fogalmam sincs, mitől lehetne Ő más…
-Miért, te átérzed a helyzetem? Ne is felelj, erre azt hiszem tudom a választ. Neked mi a tragédiád?
Imádom, hogy nem kell kertelnem. Hogy nincs szükség barokk körmondatokra, forró kása kerülgetésre, minden kérdés túlzott átgondolására, egyszerűen kimondhatom, amire gondolok, és amire kíváncsi vagyok. Ez adja meg ennek a beszélgetésnek az alaphangulatát, és ha nem felel, még akkor sincs sértődés, vagy szeszélyes kirohanás. Mert mindennek oka van. Annak is, hogy még mindig itt ülünk egymás mellett, mindenféle cél vagy hátsó szándék nélkül. Nincs is jobb érzés a sodródásnál. Mintha csak egy darab kő lennél, aki enged a hullámok szeszélyének. A kérdés, mikor akarja majd valamelyikünk átvenni a hullám szerepét…
-Szerencse? Valóban szerencse lenne?
Én is elmosolyodom, miközben arra gondolok, nem-e éppen az ellenkezőjéről van szó. Hogy a balszerencsét kerülgetem meggondolatlan módon, s én magam is érzem, a legjobb az lenne, ha elfutnék előle, mégis még mindig itt vagyok. Ezt inkább átoknak nevezném, egy kedves átoknak.
És akkor úgy érzem, a víz sodrása intenzívebb, mint valaha. A kérdés visszavonhatatlanul leng a levegőben, arra várva, hogy valaki végre elhessegesse, vagy feleljen rá. Valóban azt a látszatot kelteném, hogy hajlandó lennék belemenni egy ilyesmibe? Vagy tényleg csak egy ártatlan kérdésről lenne szó?
Kérdés, vagy ajánlat?
Megrémiszt, hogyha az utóbbi is lenne, fogalmam sincs, mi lenne a felelet.
Elrugaszkodom a magam hintájától, egy percig még állok előtte szótlanul. Mint amikor a kisgyereket kiveszik a homokozóból, és beíratják az iskolába. Ahol már nem lehet annyira őszinte és kíváncsi, mint annak előtte, és ahol minden egyes feleletnek tétje van, minden egyes kérdésnek értéke.
Felé fordulok, úgy helyezkedem, hogy ugyan biztonságos távolságban, de szemben álljak vele. Nem menekülhetek el folyton, szembe kell néznem az igazsággal. Vele.
-Mégis ki a franc vagy te?
Tömör, lényegre törő. Nem térhet ki a kérdésem elől, és van egy olyan érzésem, hogy nem is akar.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2012. 07. 24. - 22:27:38
Kimberley


Továbbra sem voltam biztos benne, hogy valóban el kéne mondanom az igazságot, hogy miért van nálunk egy diáklány, és végül úgy döntöttem, hogy még nem megyek bele nagyon a témába a kérdése ellenére sem. Majd az idő úgy is eldönti, hogy képes-e ehhez hasonló információkat feldolgozni, és nem kikotyogni. Bár ahogy elnéztem, ő nem az a fecsegő típus. Inkább a hallgatag, meg az elmondásai alapján nem is lenne kinek tovább adnia. Na, mindegy, majd talán később elmesélem neki a teljes sztorit.
- Az egyik haverommal lakok együtt. – nem mondtam, hogy barát. Legjobb barát. Az olyan… kislányos. És nyálasan hangzik, nekem pedig fent kell tartanom annak a látszatát, hogy ilyenjeim nekem nincsenek, bőven elég, ha csak Brandon és én vagyunk tisztában azzal, hogy ez nem csak egy „Cső! Iszunk egy sört?” ismeretség. De erről másnak nem kell tudomást szereznie. – Az pedig, hogy miért szállásoljuk el? Hosszú történet. – kacsintottam rá, majd nem vettem el a tekintetemet róla, inkább jobban végigpásztáztam, miközben hallgattam őt.
Igazából a szeme fogott meg leginkább, és valamilyen szinten magamra emlékeztetett. Nekem elváltozik a színe, van, hogy nem is én akarom, de mára már megtanultam irányítani, viszont neki alapból barnás csíkok vannak benne. Milyen érdekes. De jól áll neki. Mintha valahogy utalna a jellemére, vagy nem is tudom. Passzol hozzá.
- Kis különc… - mosolyodtam el, de nem gúnyból. Próbáltam fenntartani a látszatot továbbra is, hogy semmi félni valója nincsen, ha az én társaságomban tartózkodik, és egyelőre úgy tűnik, ezt el is hiszi. Vagy csak nem bizonyosodott meg még róla teljesen. Mindegy is, addig jó nekem, amíg nem retteg. Utána már úgy is cseszhetem az egészet, mert akkor fuccs a normális kommunikációnak. Persze nem a tapasztalat beszél belőlem, áh dehogy!
Elméletére, miszerint nem is lehet jónak lenni az együttérzésben újból egy mosollyal válaszolok. De mennyire igaza van!
- Nos, valóban. Van, akit egyáltalán nem érdekel a másik baja, van aki örül neki, és van, aki meg annyira erőltetetten próbálja megmutatni, hogy ő már pedig együtt tud érezni az illetővel, hogy azt még saját maga sem hiszi el.  – mondtam, miközben elrúgtam egy követ magam alól. Kicsit furcsa a helyzet, hiszen egy diáklánnyal cseverészek éppen „az élet nagy dolgairól”, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sok felnőttet felülmúl gondolkodásmódban. Komolyan, sokkal értelmesebb, mint mondjuk egyesek, pedig elég sok emberrel találkozok nap, mint nap az állatkereskedésben.
- Hogy melyik állt hozzám közelebb? Ez vicces kérdés. – valójában nem az, de hát mit is mondhattam volna. Egyik anyám születésemkor meghalt, ezáltal egyáltalán nem volt kapcsolat közöttünk semmilyen, a másik pedig hogyan is állhatna közel hozzám, hiszen én öltem meg?! És az ember olyanokat nem öl meg, akik közel állnak hozzá. Vagy tévednék?
- Tragédia? Az egész életem egy tragédia! – néztem az ég felé. Nem terveztem ilyen drámaira, de így sikerült, és hát ez is volt a valóság. Az egész életem egy elcseszett tragédia, aminek még mindig nem látom a végét, de talán jobb is. A tudatlanság néha sok mindent megváltoztat, és ez jelen esetben is így volt. Csakhogy a társaságomban lévő lány már nem sokáig marad tudatlanságban, főleg az előbbi mondataimat illetően.
Nem mozdultam, annak ellenére sem, hogy ő felállt. Sejtettem, hogy nem megy el, és ez be is igazolódott. Megállt előttem, és engem nézett, de nem láttam félelmet a szemeiben. Csupán válaszokat akart, mert talán kissé hirtelen hagyták el azok a szavak a számat. De nem akartam titkolózni. Most már nem lenne értelme, meg valahogy nem is akartam már. Most már joga van az igazsághoz, nem titkolózok tovább előtte.
- Ki vagyok én?  – sejtelmesen elmosolyodtam. Ez már nem olyan mosoly volt, mint amilyet idáig tapasztalhatott tőlem, nem. Ez valami sokkal másabbat ígért, még ha én nem is akartam vele semmi rosszat tenni. Csupán a Sors akarhatta így, hogy megtaláljam ezt a lányt, és jobbá tegyem az életét. Valami újjal. – Talán az, aki megváltoztathatja az életed. A kérdés csupán az, hogy be mered-e vállalni. – ezúttal már felálltam, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. Nos, kislány, elfutsz, vagy velem tartasz?



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 07. 26. - 00:20:23
 
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)


Szórakozottan merülnék el a gondolataimban, mint ahogyan életem során megannyiszor tettem, mikor társaságom akadt. De ezúttal olyan ez a bizonyos társaság, aki egy percre sem hagyja lankadni a figyelmem. Talán nem veszem észre a vészjósló szenzorjaim kétségbeesett jelzését, és meggondolatlanul hunyok szemet minden egyes figyelmeztető szó felett, de azt hiszem ez egy olyan baj, amibe szívesen keverednék bele. Francba azzal a Kimberley-vel, aki boldogan utasított vissza minden kínálkozó alkalmat, aki soha nem merte vállalni a kockázatot. Most nem fogom a rosszat keresni minden mondatában, hagy történjen meg, aminek meg kell történnie. Ha folyamatosan elkerülöm az élet adta buktatókat, sohasem lesznek hibáim, amelyekből tanulhatnék, nincs igazam? Nem bánom, ha most egy végzetesen rossz döntésbe kergetem magam, végre élni kell.
-Azért nagyvonalakban mégis elmondhatnád egyszer.
Egyszer? Mintha ezzel azt mondtam volna, lesz legközelebb is. Már miért ne lehetne? A világ kicsi, mi pedig egészen jól elbeszélgetünk, így első alkalommal, az ilyen élvezetes pillanatokat a normális emberek általában meg szeretnék ismételni. Mindig bíztam a Sorsban, hogy sodorja az utamba, akivel találkoznom kell valamiért, de mi van, ha most magam megyek a dolgok elé? Végülis… mi bajom lehet? Ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, hálás lehetnék minden segítő szándékú ajándékért, amit az élet ad nekem. Ajándék lenne Ő is? Ha úgy fogom fel, és úgy is állok hozzá, mindenképpen. Az ajándékokat pedig meg kell becsülni a felnőttek szerint, talán hallgatnom kellene rájuk.
-Mondja ezt a játszótéri szatír…
Pár másodpercbe sem telik, hogy lecsapjam a magas labdát, nesze neked kínálkozó lehetőség. Persze kicsit tartok attól, mennyi igazság lehet a szavaimban, mert ha csak fele annyi, mint amennyi az övében, akkor bizony nagy bajban vagyok. De éppen az imént beszéltem meg magammal, hogy bajba fogok sodródni, tudatosan, akkor mégis mitől félek? Ez már nem félelem, az elszállt, valahol a beszélgetés legelején. Persze tudom, hogy tartanom, sőt, az agyam azt sugallja, egyenesen rettegnem kellene tőle, mégis képtelen vagyok bármiféle hasonló érzés produkálására. Világ életemben fordítva működtem, miért ne történne ez most is így? Mint amikor azt mondod egy kisgyereknek, hogy véletlenül se másszon fel arra a fára, mert veszélyes, ő pedig a tiltás ellenére megteszi, és eltöri a lábát. De nem panaszkodik, sőt, egyenesen büszke a sérülésére. Soha nem növök fel?
-Pedig a részvét kimutatásának szabadságán kívül nem sok mindenünk maradt, nem igaz? Nemigen tehetünk semmit, pláne ezekben az időkben…
Sejtelmes pillantás, majd hamar el is kapom a tekintetem, de nem, véletlenül sem ijedtemben. Egyszerűen még nem akarom, hogy túl sokáig nézzünk egymás szemébe. Hangozzon bármennyire furán, szerintem van valami belsőséges abban, ha két ember huzamosabb ideig néz egymás szemébe. Mint ahogyan a kézfogásnak is hatalmas ereje lehet, bizalmi kérdésekben pláne. Szóval inkább elmerülök kicsit ebben a sejtelmes mosolyban, és a sunyi kis gödröcskékben, amiket már az első mosolya alkalmával sikerült felfedeznem. Egy mosolyból is sok mindent ki lehet olvasni, az arcunk néha valóban többet elárul, mint amennyit szavakban képesek lennénk elmondani.
-Nem nézel úgy ki, mint aki jót mulatna, de nem faggatlak. Nem szabad mindent kiveséznünk most azonnal, akkor mi maradna legközelebbre?
Bátor dolog volt tőlem kimondani a varázsszót, de miért is ne bízhatnék abban, hogy talán adódik majd egy másik alkalom, amikor ugyanilyen természetességgel tudunk majd beszélgetni az életünkről, magáról Az Életről, körvonalakban, félszavakban.
-Ameddig nem csap át komédiába, talán még szerencsésnek is mondhatod magad.
Részvétről beszéltem az imént, valami hasonlót érzek most is. Valóban nagy lehet a baj, ha már ilyen önvádlón, ilyen keményen, mintegy átokként kiáltja az égbe. Melyikünk élete ne lenne rendesen elcseszve? Persze vannak kirívó esetek is, ahol már hitegetni is kár lenne magunkat. Valóban ne lenne reménye? Az a haver mégsem annyira áll közel hozzá, mint amennyire azt a hangjából sikerült kiolvasnom? Csak az egy százalékát osztotta meg velem a történetének, így nem mondhatok jogerős, helytálló ítéletet.
Nem, nem a nevére vagyok kíváncsi, amivel továbbra sem vagyok tisztában. De azzal olyan sokra nem is mennék, a név csak praktikussági szempontból mondható hasznosnak, pláne tömegben, de sokat nem tudunk meg belőle. Persze a nagyon rosszul hangzó nevek esetében szinte biztosak lehetünk benne, hogy a szülő vagy nagyon nem akarta a gyereket, vagy nagyon rossz az ízlése, de semmi egyéb nem derül ki belőle. Azt akarom tudni, ki Ő. Igazából. Aztán azt is elárulhatja, mégis mit forgat a fejében. Mert nem telik el úgy pillanat, hogy ne akarnék a gondolataiba olvasni, ha csak egy másodperc erejéig is.
-Az attól függ, miféle változást találtál ki a számomra.
Egy tapodtad sem mozdulok, ez a tartózkodás a véleményemet is tükrözi. Ha hátráltam volna, az egyértelmű nemet, az ellenkezője pedig egy határozott igent jelentett volna, azonban én szobor módjára tartom az iménti pozícióm. Ezúttal kicsit hosszabb ideig nézek a szemeibe.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2012. 07. 27. - 10:17:56
Kimberley


Egyszer… Ezek szerint lesz még olyan, hogy egyszer? Még egyszer? Bár így belegondolva nem lenne rossz. Igazság szerint nagyon jó társaság ez a lány, nem unalmas, és elég értelmes ahhoz, hogy az ember kellemesen elcseverésszen vele az élet nyomorult dolgairól. Mert tulajdonképpen ez a legfőbb témánk, ám ez esetben szerintem nem is baj. Milyen lenne arról beszélgetni, hogy milyen körömlakkot vett a múlt héten, ami ráadásul le is pattogzik két nap után. Huh, kiráz a hideg, ha erre gondolok.
- Hé! Nem is vagyok szatír! – tiltakoztam a „játszótéri szatír” megnevezés ellen, mert engem tényleg bárminek lehetett volna mondani, csak szatírnak nem. Igazság szerint, ha nem szúrtam volna ki, hogy nincs valami túl jó kedve a lánynak, akkor ide se jöttem volna, mert minek zaklassak olyanokat, akik teljesen jól vannak? Azok valóban megijednének tőlem, és az eszükre hallgatva elmenekülnének, vagy a másik lehetőség, hogy azokkal is elkezdenénk beszélgetni, de ilyen mély témákat képtelenek lennénk feszegetni. Mert erre nem mindenki képes, olyan beszélgetésekre meg legfőbbképpen nincs szükségem, amikben arról van szó, hogy hívnak, mit csinálsz, hány éves vagy. Azok unalmas társalgások, de ha már itt tartunk, a mellettem lévő lánynak még a nevét sem kérdeztem meg. Milyen érdekes. Vajon hogy hívhatják? Biztos nem ilyen általános a neve, mint például az Anne, vagy Sarah. Aztán lehet, hogy tévedek, de hozzá valami különlegesebb név passzolna, de én legalábbis a szülei helyében nem átlagos nevet adtam volna neki.
Lehajtottam a fejemet, mikor arról kezdett el beszélni, hogy ezekben az időkben a részvétnyilvánításon kívül nem tehetünk semmi mást. Ez csak azért vicces, mert tehetünk. Legalábbis én nem azt csinálom, hogy mindenkinek azt mutogatom, mennyire is együttérző vagyok.  Nem. Sőt, pont, hogy az ellenkezője, semmiféle szimpatizálást nem mutatok az emberek felé, mármint azok felé, akikhez kiküldenek, hanem csak rezzenéstelen arccal elvégzem a dolgom. Vagyis megölöm őket. Ez máris egy másik megoldás, amit tehetünk ezekben az időkben. De ha úgy vesszük, sokaknak tényleg nincsen sok választanivalója. Vagy rettegnek, vagy együttéreznek a szerencsétlenül járt emberekkel, vagy ők is csatlakoznak a Nagyúr szolgálóihoz. Ez valóban nem valami sok.
- Hát én ezt azért nem nevezném szerencsésnek.  – mosolyodtam el keserűen, de újból megcsapta az a szó a fülemet, hogy legközelebb. Ő is így tervezné? Hogy lesz legközelebb? Ez aranyos. Lehet, a végén hazaviszem Sabrina mellé, ne csak Brandon cipelje már haza a diáklányokat. Bár szerintem akkor kitekerné a nyakam. A végén még valami diákszállást nyitunk, vagy nem is tudom. Na jó, ez elég hülye ötlet, meg enyhén fura is lenne, szóval ez továbbra is a megvalósíthatatlan tervek között marad. Mondjuk nem is baj, nem kis gonddal járna egy olyan.
Felvetésemre nem reagált olyan rosszul. Csak állt egy helyben, nem futott el, de nem is jött közelebb. Csak nézett engem, közben pedig visszakérdezett, hogy milyen változásra gondoltam. Újból mosolyra húzódott a szám.  Arra a sejtelmes, sokat ígérő mosolyra, melytől valakinek végigfut a hideg a hátán.
- Csatlakozz te is a Nagyúrhoz. Hogy miért? Mert jobb életed lehet, és nem kell elviselned a többi idegesítő embert. Megszabadulsz tőlük. – nem, ez nem ellentmondás, mint amit állítottam nem is olyan régen, és nem is hazudtam neki. Az én életem nem ettől romlott el, az már a kezdetektől fogva ilyen elbszott. De ezt majd neki is el fogom mondani, ha beleegyezik, addig is egy újabb lépést tettem felé. – Higgy nekem! – azzal óvatosan az álla alá nyúltam, hogy a szemembe nézzen, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Random lesmárolósdi. Miért is ne?



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2012. 07. 29. - 23:18:31
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)

Valami azt súgta, fussak. Minél messzebbre. Távol ettől az elhagyatott játszótértől. Minél távolabb Tőle. Mert legyen bármennyire csábító minden kiejtett szó, amely elhagyja a száját, az eszem azt súgja, hogy valami végzetes, visszafordíthatatlan dolog fog történni. Én pedig hagyni fogom, hogy megtörténjen, csak mert Ő mondja. Nem szoktam csak úgy belemenni akármibe, pláne nem akkor, ha egy vadidegen tesz fel egy eldöntendő kérdést. Kategorikusan elzárkózom minden olyan újdonságtól, ami felforgathatná az életem, és ez eddig teljesen tökéletesen működött is. Mert ha rendszeresen nemet mondasz mindenre, egy idő után már nem is fognak neked ajánlatokat tenni. Márpedig nem érzem úgy, hogy képes lennék bármit is elutasítani, amit Ő ajánl, és ez bizony nagy baj. Ha most nem fordulok sarkon, és szaladok, amíg a lábam megálljt nem parancsol, valami borzalmas dolog fog történni. Nem kérdés, akarom-e, mert amint mondtam, bármit is súg majd a szívem, úgy fogok felelni, hogy ne okozzak neki csalódást. Mert megfogott magának, ami nem egy egyszerű dolog, tekintve szerény személyem… Márpedig ha egyszer valaki bűvkörébe kerülök, hajlandó vagyok megtenni bármit, csak hogy a kedvében járjak. Bármit.
-Csak merem remélni, hogy nem valami sokkal rosszabb…
Suttogom halkan, de elég csend van körülöttünk ahhoz, hogy tökéletesen hallhasson. Ha akarja, akár a számról is leolvashatja, nem fordítom el a fejem, vagy takarom el a hajammal az arcom, mint ahogyan azt általában szoktam. Itt ülök mellette, mint egy emlékkönyv, amelynek megtalálták a kulcsát, és szabadon kiolvashatnak belőle bármit. Ha valaki, akkor én aztán tényleg rosszul vagyok attól, ha a magánéletemben vájkálnak, most meg csak úgy kifecsegek mindent, amit bármikor fel lehetne használni ellenem? Mi van, ha ez nem paranoia, hanem megalapozott gyanú? Mi van, ha minden sejtelem, amelyekkel eddig ijesztgettem magam, egy csapásra valósággá válik? Ha a legrosszabb félelmeimmel találom majd szembe magam? Egy szóval sem mondta, hogy nem esik majd bántódásom.
Eddig csak találgattam, most úgy érzem, egyre közelebb vagyok a rejtély megoldásához. Mert bizony Ő olyan, mintha csak a legnehezebb feladványt kaptam volna házi feladatul. Nagy szerencsétlenségemre egyelőre úgy állnak a dolgok, hogy a rejtvény fejt meg engem, és nem pedig fordítva. Talán egyszerűen csak hagynom kellene, hogy megtörténjen. Ezt ígértem magamnak percekkel ezelőtt ugyanis, Kimberley Miranda Holloway pedig mindig megtartja az ígéreteit.
Mosolyog. Mintha csak egy ígéretet rejtett volna ebbe az ösztönös mozdulatba, amibel az emberek többsége igazából nem rejt semmilyen üzenetet, egyszerűen csak jön. De ha ugyanezt az Ő arcán látom, mintha csak a kimondott szavak mellé tenné kiegészítésül. Nyomatékosításként. Rám mosolyog, én pedig képtelen vagyok ezt viszonozni. Mert az a mosoly nem lenne természetes. Inkább csak elnézem az Ő arcának minden egyes rezdülését, mert nagy örömöm lelem benne. Egészen különös arcszerkezete van. Nem az a tipikusan jóképű férfi, mégis van benne valami különleges. Hogy az a kacéran felvont szemöldök, vagy éppen ez a sokat boncolgatott kisfiús, ugyanakkor rémisztő mosoly az, még nem tudom. Talán hosszabban el kellene időznöm rajta, hogy megállapítsam, miben rejlik az ő varázsereje. De ez az arc egymagában nem lenne elég ahhoz, hogy bármire rávegyen. Személyiségének nélkülözhetetlen darabjai azok a mondatok, amelyekkel megnyert magának. Hiszen eleinte még csak rá se néztem. Félpillantásokból raktam össze a képet, hogy mégis hogyan is nézhet ki teljes egészében. Most, amikor itt áll előttem, már bánom, hogy nem pillantottam rá sokkal korábban. Különös.
-Halálfaló.
Mintha csak a saját halálos ítéletem mondanám ki, hagyja el ez az egyetlen szó a számat. Nincs a hangomban félelem, még csak meglepettség sem. Már korábban sejtettem. Sőt, mi több, azt hiszem nem csak sejtés volt: én tudtam. Ha eddig nem is, most kellene eljönnie annak a pillanatnak, amikor elmenekülök előle. Meg az egész elől, ami most történni fog. Mert hogy kétségkívül nem csak azért vallotta be nekem mindezt, hogy aztán elsétáljunk egymás mellett, mint akik sohasem találkoztak. Ez csak egy apró segítség, ami majd elindít engem is azon az úton, melyet már korábban kitaposott. Nekem.
Ahogyan sejtettem.
Mikor az állam alá nyúl, legbelül rázkódok a félelemtől. Bármennyire is gyengéd a mozdulat, úgy érzem, nem csak az állam, az egész Sorsom tartja a kezében, és azt kezd vele, amit csak akar. Mint most velem is teszi. Egy pillanat erejéig sem ellenkezem, még csak meg se rezzenek az érintésétől. Pedig máskor ez annyira… perzselő szokott lenni. Most pedig annyira hűvös. Megcsókol. Nem lököm el magamtól, mint ahogyan azt terveztem. Sőt, mi több, visszacsókolok, így nem csak egy tizedmásodperc erejéig tart az egész. Közelebb húzódok hozzá, mintha csak azt akarnám mondani, bármit elhiszek neki, ameddig ilyen közel van, és így ér hozzám. Kezeim megpihennek a mellkasán, ajkaink elválnak. A szemeibe nézek, hiszen ha nem ezt tenném, már koránt sem lennék annyira biztos a dolgomban.
-Kimberley. Kimberley Holloway.



Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Dante Fcartrough - 2013. 07. 24. - 10:41:36
Kimberley


A nevem Dante.
Hobbim: diáklányok csókolgatása.
Na jó, ez így nem teljesen igaz, de ha úgy vesszük nem is lenne rossz ötlet. Persze nem vagyok én holmi pedofil… csak egy huszonhárom éves férfi, aki élvezi az életet ameddig lehet. Mert nem biztos, hogy sokáig élvezhetem, sőt, ha úgy vesszük, most sem teljes egészében felhőtlenek a mindennapjaim. Mondjuk, hogy is lehetnének azok? Halálfaló vagyok, könyörgöm… A halálfalólét meg csak azoknak nem felhőtlen, akik olyan elvetemült pszichopaták, akik vakon követik a Nagyúr minden utasítását, és szinte csóválják a farkukat, ha feladatot kapnak. Én meg nem csóválom a farkamat. Azt másra használom.
Így belegondolva fogalmam sincs, miért csókoltam meg. Ez csak úgy jött. Mintha csak úgy éreztem volna, hogy ezzel kell megpecsételni a szavaimat. Hogy ezzel kell elérnem azt, hogy higgyen nekem, és úgy tűnt, ez valóban hatásos is. Ugyanis visszacsókolt, méghozzá nem reflexből, mint valami szájról szájra járó liba, hanem úgy igaziból. Mint aki szintén ezt akarja.
Apró mosoly jelent meg az arcomon abban a pár másodpercben, amit ilyen közel töltöttünk egymáshoz, s mikor ajkaink szétváltak, én nem léptem hátrébb. Az olyan lenne, mintha csak azt mondanám, brahiból mondtam mindent, amit eddig hallott, és csak egy kis szórakozásra vágytam. Nem, én mindent komolyan gondoltam, mert megláttam benne valami olyasmit, ami miatt azt gondolom, hogy érdemes lenne a feladatra. Bár az öldökléses részt nem tudom, mennyire bírná, és az is lehet, hogy az én ítélőképességem nincsen formában, de egy próbát megér. Maximum, ha hamar kihullik a sorból, sajogni fog pár hétig a szívem.
Annyi biztos, hogy ez az ő döntése, hogy vállalja-e. Hogy ott hagyja az iskolát, az embereket, és inkább ezt az utat választja. Ha hátralép, mert esetleg túl ijesztő neki ez az egész (nem, nem a csók, az hogy lenne már ijesztő?!), akkor nincs miről beszélni a továbbiakban. Igaz, azt is elismerem, hogy én se lehetek teljesen normális, ugyanis folyton azt vallom, hogy nem én akartam halifalisat játszani, csak apám kérésének meg a sorsomnak teszek eleget, erre meg most mégis egy diáklányt fűzök, hogy álljon közénk. Erre az az egyszerű válasz kérem szépen, hogy rövidke kis beszélgetésünk során azt a következtetést vontam le, hogy eme lánynak talán ez lenne a legmegfelelőbb a továbbiakban, plusz én nem is kényszerítem. Ő dönti el, akarja-e vagy sem, és ez azért teljesen más, mint mikor valamibe belekényszerítenek.
Szóval Kimberleynek hívják… Azt hiszem, Brandon büszke lenne rám, ezt talán még ő sem csinálhatta volna jobban. Meg így belegondolva ez sokkal egyszerűbb módszer, mint a „Szia, hogy hívnak? - Kopj le!” variáció. De ez azt jelenti, hogy megbízik bennem. Nagyszerű. Jól haladunk.
- Nos, Kimberley… - megköszörültem a torkom, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust. Olyan érzésem volt, hogyha most elnéznék másfele, akkor már kevésbé lennék hiteles. – Mi a válaszod? Ha nemet mondasz, akkor sem öllek meg, elhiheted – kacsintottam, és ezzel a kis poénkodással csak azt akartam elérni, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Mondjuk ezt a csók előtt kellett volna átgondolnom… Mindegy, nem pofozott meg, most pedig csak az érdekelt, hogy mit mond. Hogy benne van-e.


Cím: Re: Elhagyatott játszótér
Írta: Kimberley M. Holloway - 2013. 09. 14. - 14:34:05
(http://img824.imageshack.us/img824/6196/5copyb.png)



-Tegyük fel, hogy lenne rá lehetőséged… Felhagynál ezzel?  - kérdezem hirtelen, mielőtt még elhamarkodottan mondanék igent bármi olyanra, amiről nem rendelkezem megfelelő mennyiségű alapismerettel. Persze csábító lenne csak úgy itt hagyni mindent, és újrakezdeni, de vajon ez a megfelelő módja? Vajon képes lennék … gyilkolni? Harcolni egy olyan eszméért, amiben nem is hiszek? Ha nem csókolt volna meg, akkor is átgondolnám az ajánlatát, vagy kategorikusan nemet mondanék? Mérlegelnem kell magamban mindent, hiszen nem vagyok az a fajta, aki később veri a fejét a falba, amiért előbb cselekedett és beszélt, s csak azután volt érkezése gondolkodni is. Mindent átrágok, inkább ötször, mint egyszer sem, és ez nem egy olyan kérdés, mint a „kérsz pitét?”, mérföldekkel fajsúlyosabb annál. Inkább körbejárom a témát két különböző oldalról, mintsem csak úgy rávágjam megbabonázva, hogy igen. Nem irigylem majd azt a férfit, aki megkísérli megkérni a kezem, hiszen nem hinném, hogy tudnék valaha is elég szerelmes lenni ahhoz, hogy csak úgy igent mondjak egy házassági ajánlatra. Summa summarum fogalmam sincs, hogy keveredtem ebbe a szituációba, de igyekszem a lehető legjobban kijönni belőle, lehetőleg úgy, hogy hű maradjak önmagamhoz és ne kelljen csalódnom magamban egy elhamarkodott döntés miatt évek múlva. Már ha megérem. Kíváncsian várom Dante válaszát arra, miszerint csak nekem ajánlgatja ilyen propagandisztikusan ezt a halálfalást, álommeló minőségben, vagy ő maga is élvezi? Már ha lehet ezt élvezni, ha nem vagy egy szadista pszichopata, szociopata személyiségjegyekkel, az iménti személyleírás pedig nyilván nem illik rám.
A sors iróniája, hogy egy elhagyatott játszótéren talált rám, pár ez inkább csak nyelvészeti szempontból pikáns, mint sorsszerűség tekintetében, de ameddig ilyen apróságokon rágódom, addig sem sürgetem magam a döntéshozatallal. Egyszerűen nem lehet! Látom magam előtt a múltam, összemosódva a jelenemmel, de képtelen vagyok, hogy előre vetítsem a jövőt, így hát el sem tudom képzelni, hol és melyik oldalon lenne a helyem. Nem ismerem eléggé sem magam, sem pedig a világot ahhoz, hogy meghozzak egy ilyen döntést, és nyilván 5 perc alatt nem pótolhatom be a lemaradásom. Márpedig kétlem, hogy olyan sokáig hajlandó lenne várni arra, hogy én megbeszéljem magammal a dolgokat, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy csak úgy futni hagyna, ha most azt mondanám neki, hogy nem élek a lehetőséggel. Persze eszem ágában sincs bármit is kezdeni az imént elhangzott információkkal, de egy halálfaló észjárása másként működik, mint a halandó emberé: ők szeretnek biztosra menni. Márpedig itt és most engem semmiféle eskütételre nem lehetne rávenni, ha mégis sikerülne, meg sem érdemelném, hogy a hollóhát ház tanulója legyek.
-Nem szeretnék semmit elhamarkodni. Győzz meg!  – bár nem teszem hozzá, hogy engem szinte lehetetlen bármiről, noha ez teljes mértékben így van. Bízom benne, hogy tud olyat mondani, amivel eloszlatja minden hirtelen támadt kérdésem afelől, ki is vagyok és hol is a helyem ebben a világban, ha már sikerült így romba döntenie mindent, amit egészen idáig építgettem magamban, és amitől én az a Kimberley voltam, aki.