+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Dante Fcartrough
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dante Fcartrough  (Megtekintve 2600 alkalommal)

Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 07. 17. - 21:55:46 »
+3

DANTE FCARTROUGH

         Alapok

jelszó || "Látom, amit látok, Potti!"
teljes név || Dante Fcartrough
becenév || csak szimplán Dante, esetleg Dan
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1974. december 12.
kor || 23.
vér || félvér
                

         A múlt

Az én nevem Dante.
Érdekes név, nem igaz?
Hát még a jelentése.
Maradandó.
Anyám talán már előre tudta, mi lesz. Talán már előre látta a jövőt, s utolsó pillanatainak egyikében még kiszabta rám a nevet, mely örökre rám tapad, s végig kísér életem végéig. Több fajta okot is tanúsíthat az ember ennek a választásnak. Az egyik lehetséges indok az, hogy mikor születésemkor közölték vele az orvosok, hogy ő ezt nem éli túl, úgy döntött, hogy gyermekének olyan nevet ad, ami mindig is emlékeztetni fogja arra, hogy most már két ember helyett él, s hogy ő az egyetlen maradandó dolog, amit anyám a világra hagyott, mint élete gyümölcsét.
Ha úgy vesszük, akkor ehhez már kapcsolódik is a másik indok, miszerint azt remélte, hogy a drága fia, akiért az életét adta, majd valami maradandót fog alkotni. Talán ez igaz is. Hiszen maradandó károkat okozok azoknak a lelkében, akik családtagjaikat hiába várják már haza, semmi értelme, mert azok már holtan fekszenek valamilyen sikátorban, vagy éppen ott, ahol hirtelen rájuk talált a sötét halál.
És hogy mi közöm van mind ehhez?
Én öltem meg őket.

Már korán elkezdtem, mivel, ahogy már említettem, anyám születésemkor meghalt. Ő volt az első ember, aki én általam halt meg. Milyen tragikus és szomorú eset. Erre mindenki csak ezt mondja, vagy azt, hogy nem az én hibám volt. De ez csak a látszat, szívük mélyén ők is ugyanolyan jól tudják, hogy mi az igazság. Gyilkosnak születtem. Onnan is látszik, hogy mennyire nem kellett volna a világra jönnöm, hogy az apám elhagyott minket, még anyám terhessége közben. Régebben ezt is a saját hibámnak könyveltem el, de később kiderült, hogy más a helyzet, ám erről később.
Tehát, ott volt egy csecsemő se anyával, se apával, ki maradt így neki? Jó kérdés, ugyanis egyetlen élő rokonom sem maradt, vagy is de, maradt, csak hogy tudni sem akart rólam.
Mondhatni jól indult az életem, egyszerűen mesésen. Árva lettem nem tagadom, de pár napra rá mégis eljöttek értem.
Egy alacsony, kedves mosolyú nő vett fel kiságyamból, s egy hozzá hasonló szelíd tekintetű férfihez vitt, majd velem együtt távoztak a kórházból. Ők voltak Medwinék. London külvárosában laktak egy tágas családi házban kettesben, egészen addig a napig, ugyanis  örökbe fogadtak (viszonylag fiatal koruk ellenére közölték velük az orvosok, hogy soha nem lehet közös gyermekük, így végül pont kapóra jött nekik az én születésem). Árva kisfiúként pár óra alatt rögtön kaptam egy vadidegen családot, akikhez még csak rokoni szálak sem fűztek. Tök jó, nem igaz? Az egyetlen szerencsém az maradt, hogy anyám nevét kaptam meg, így nem lettem Medwin. Ch, Dante Medwin, milyen hülyén hangzana!

„Csodálatosnak” ígérkező jövőm kisebb fordulatot vett az örökbe fogadással, így tökéletesen éreztem magam egy szerető családban. Amikor eljött az idő a korombeliekhez hasonlóan én is óvodába kerültem. Igen, óvodába. Aki tudja, hogy varázsló vagyok, annak különös lehet, hogy egy olyan helyre írattak be, ami hemzseg a mugli gyerekektől, de egy valamit nem árultam el. A nevelőszüleim is varázstalan emberek voltak. Mivel egy egyszerű londoni kórházban születtem meg, így az állam elhelyezett egy szintén egyszerű, semmi mágikus képességgel nem bíró házaspárnál. Mesés, nem?
Főleg, hogy ők úgy is neveltek, mintha én sem lennék varázsló, persze ez érthető, hiszen nem igazán tudtak róla. És én se.
Nagyjából hároméves koromban született egy testvérem, ami azért érdekes, hiszen a nevelőszüleimnek azt mondták, hogy nem lehet gyerekük. De mégis összejött, így egy öccsel gazdagodott a család, s négyen éldegéltünk békességben. Boldog voltam a testvérem érkezése miatt, s a későbbiekben is mindig nagy figyelmet fordítottam rá. Akkor még jelét sem adtam annak, hogy velem valami nincs rendben, de akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy mire vagyok hivatott. Igazság szerint nevelőszüleimre is úgy tekintettem, mint az igazi szüleimre, de ez nagyrészt annak köszönhető, hogy nem világosítottak fel származásomról.
Azokban az időkben hatalmas tudatlanságban éltem, az sem tűnt fel, hogy nekem nem Medwin a nevem. Bár hogy is tűnhetett volna fel ez egy nyolc éves gyereknek, akit még mindig a játékok, édességek és hasonlók kötnek le? Sehogy. Ám egyik nap minden megváltozott. Így visszaemlékezve azt kívánom bárcsak ne jött volna el az a pillanat, bárcsak minden maradt volna a régiben! Akkor boldogan élhettem volna Medwinékkel, és talán soha nem vesz más irányt az életem.

A fordulópont egy tavaszi estén következett be, amikor drága testvéremmel, Aldisel közösen fogat mostunk. Minden este így volt, ketten odaálltunk a mosdó felé, és amíg ő a dinoszauruszos fogkeféjével sikálta a fogsorát, addig én az állatfigurásat használtam. Ebben csak az volt a jó, hogy mivel én tudtam mennyi ideig kell mosni a fogamat, hogy szép fehér maradjon, így Aldis utánzott engem és ő is tudta. Meg közben jókat szórakoztunk.
Azon az estén is így volt, ám amikor a tükörbe néztem nem várt dologgal találtam magam szemben. A hajam színe barnából szőkébe ment át, s a szemem is elszíneződött. A fogkefém kiesett a kezemből, s riadtan kezdtem hátrálni, fel nem fogva, hogy mi történik. Öcsémet, amikor meglátott szintén rémület töltötte el, s azonnal a szüleinkhez rohant, minden részletet elpanaszolva nekik. Ők sem hittek a szemüknek. Meredten bámultak a sarokban kuporgó fiúra, akit szintén megrémisztettek a történtek, de amikor felnéztem, szemükben ott volt az a tipikus „Mi a franc vagy te?” nézés. Akkor dőlt össze bennem minden, s rájöttem, hogy én nem tartozok közéjük. Idegen voltam a számukra, egy teljesen más világból, mint amit ők megszoktak. Egy nyolc éves gyereknek ez maga a világvége. Amikor a családja, amely egész idáig szerető burokkal vette körbe, eltaszítja, akkor egy ekkora gyerek nem lát sok reményt jövőjének boldogan alakulását illetően. Főleg, hogy még ott volt az a bizonyos dolog is. A külsőm elváltozása.

Nagyjából két-három hónapig meghúzódva éltem. Állítólagos családom már nem úgy tekintett rám, mint egykor, ráadásul folyton telefonáltak, vagy a városban jártak. Elláttak úgy, mint eddig, de teljesen megváltoztak, viselkedésük hűvös volt velem szemben. Ráadásul az sem segített a helyzetemen, hogy ha Aldis oda akart volna jönni hozzám játszani, ők azonnal megakadályozták ebben. Így egész nap a szobámban kuporogtam.
A hajam az első napokban gyakran változtatta színét, s szemem is felemás maradt egy hétig, azután viszont a külsőm a régi lett, de ez mit sem változtatott az otthonomban uralkodó helyzeten. Illetve már nem is volt otthonom az a hely, inkább csak egy ház, ahol megtűrtek, de nem tartoztam oda. Ezt bebizonyítva három hónappal a történtek után egy férfi jelent meg nálunk. Én akkor sem mozdultam ki a szobámból, hiszen meg lett tiltva nekem, ha vendégek jöttek, de ezúttal ők jöttek be hozzám. Amikor meglátott, a férfi arca felderült, odajött hozzám, majd beszélgetni kezdett velem.
Kezdetekben tartottam tőle, de valami belső hang azt súgta, hogy nem kell félnem, hiszen valaki olyanra akadtam, aki olyan, mint én. Ennek hatására kezdtem felengedni, és akkor elmondta azt, ami miatt újra reménykedni kezdtem a dolgok jól alakulásában. Az apám volt az. Ő maga, a vérszerinti apám. Hogy hogyan akadtak rá Medwinék, és miként vették fel vele a kapcsolatot? Nem tudom, és nem is akartam megtudni, abban a pillanatban egyedül csak az foglalkoztatott, hogy elmegyek onnan, ugyanis apám közölte, hogy magához vesz. Amint megtudta, hogy mi történt velem, és hogy egy egyszerű mugli család nevel (így fogalmazott később), rögtön elhatározta a dolgot.
Akkor és ott új életem kezdődött. Még tisztán emlékszem, hogy apám indulás előtt kitörölt engem Medwinék emlékezetéből egyszer s mindenkorra. Nekik többé nem léteztem, és ettől boldog voltam, de mélyen legbelül máig hálás vagyok nekik azért, amiért nyolc éves koromig gondomat viselték.

Apám egy hatalmas házhoz vitt, s amint beléptem az ajtaján kellemes érzés fogott el. Végre hazaértem.
A kipakolás után az első dolgunk az volt, hogy a nappaliba leültünk és apám mindent elmagyarázott nekem. Nyolc éves fejjel persze sok volt nekem ez a varázsvilág, meg valami különleges iskola, ahova az olyanok járnak, mint én, de nagyjából sikerült felfognom, hogy nem kell tartanom a képességemtől. Ráadásul apám biztos volt benne, hogy ez annak a jele, hogy örököltem a családunk különlegességét. Azaz metamorfmágus vagyok. Nem tudtam mit jelent, de olyan jól hangzott, meg apám is olyan lelkes volt, hogy én is örülni kezdtem neki.
Ezek után már csak egy dolog volt hátra, az a bizonyos kérdés, amitől még apám is tartott egy kicsit: „Hol van anya?”. Ekkor elmagyarázta, hogy születésemkor meghalt, és azt mondta, hogy neki pedig annyi dolga akadt akkoriban, hogy nem tudott volna elég figyelmet szentelni rám. Igen, ez a kegyes hazugság, de erről akkor én még mit tudhattam?
Akkor igazán boldog voltam. Nem féltek tőlem, valóban szerettek, de azért esténként, mikor egyedül voltam az ágyamban elgondolkoztam anyám haláláról, és arról, hogy eddig nevelőszülőknél éltem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy anyám talán miattam halt meg, s apám is ezért hagyott el, de mostanra már megbocsátott. Évekig éltem ezekkel az elméletekkel, s a születésemkor történő tragédiára senki nem cáfolt rá, ellenben apám hirtelen eltűnésével, ugyanis amikor (szerinte) elég idős lettem ahhoz, hogy elmondja az egészet, meg is tette: azért hagyott el minket anyám terhessége közben, mert halálfaló volt. Oké, ez az indok eddig semmi különleges jelentéssel nem bír, de ez nem az egész történet.
Még mielőtt megismerte volna anyámat (azaz alig egy évvel születésem előtt, krhm…) beállt Voldemort szolgálói közé, ám találkozott egy mugli lánnyal, akibe beleszeretett. Igen ám, csak ugye ez a halálfalósdi egy olyan tagság, amiből élve nem lehet kilépni, ráadásul kiderült, hogy az a bizonyos mugli lány terhes lett tőle, így, attól tartva, hogy én sem fogok varázsképességekkel rendelkezni, meg a Nagyúr is rájön, hogy kivel szűrte össze a levet, ott hagyta anyámat. Aztán, amikor a nevelőszüleim valahogy felkeresték (mert azt a bizonyos furcsa jelenséget nem tudták mire vélni és úgy gondolták, hogy a vérszerinti apám majd választ adhat rá), megtudta, hogy mégis csak örököltem tőle varázslói tehetséget, így eljött, hogy magához vegyen.

Apám nem sokkal a Roxfortból érkező levelem előtt kezdte el velem gyakorolni a metamorfmágia használatát. Azóta, mióta először megjelent, néha-néha újból elváltozott a szemem színe, vagy a hajam lett más. Ezért is gondolta úgy apám, hogy megtanítja használni, mivel ő maga is örökölte ezt a képességet. Gondolom nem is kell mondanom eleinte mennyire nem ment, de amikor nyaranta hazajártam mindig gyakoroltam, végül a kemény munka és az évek meghozták gyümölcsüket, s mostanra megtanultam használni ezt a családi örökséget.
A Roxfortos levelem érkezésére is tisztán emlékszem, hiszen addigra már annyi mindent tudtam a varázs világról, s igazán kíváncsi voltam az egészre. Egész odáig apám könyveiből tudtam meg rengeteg dolgot, na meg ő maga is mesélt nekem eleget.
Nagyszerű érzés volt az Abszol útra menni bevásárolni, s mikor eljött az idő még csodálatosabb érzés volt arra várni, hogy a Süveg hova oszt be. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kimondta a házam nevét. Hollóhát.
Büszkén ültem le újdonsült háztársaim köré, s boldog voltam, hogy társakra leltem. Amíg a mugli iskolába jártam, ott a legtöbben cikiztek azért, mert szerettem olvasni, vagy épp az eszem miatt hamar meg tudtam jegyezni a megtanulandó dolgokat, de itt más volt a helyzet. Itt értelmes emberek közé kerültem (na nem mintha a többi házban nem lennének értelmes emberek).

Roxfortos éveim alatt rengeteg embert ismertem meg, s rengeteg barátot szereztem, de most minek ecseteljem, hogy így meg úgy tanultam, amikor teljesen egyértelmű, hogy a legtöbb tantárgyból jól teljesítettem. Talán az utolsó három évben nem fektettem akkora hangsúlyt a tanulásra, de így is hoztam a formámat.
Apám is büszke volt rám, főleg, hogy évről-évre egyre jobban ment a metamorfmágia. Amíg otthon voltam ezt gyakoroltam, a Roxfortban pedig a többi tanulnivalóra koncentráltam, ami persze nem azt jelenti, hogy semmi hülyeségben nem voltam benne. Pont ez volt a legnagyszerűbb az egészben, hogy mindamellett, hogy jól tanultam bármire rá lehetett venni. Igaz, volt egyszer-kétszer, amikor túlléptük a határt, például, amikor LLG után visszamentünk, hogy jobban „megnézzük” az aznap tanult kneazle-t, amiből volt is egy, bemutatás céljából, de kicsit agresszívan viselkedett még a ketrecen belül is, én meg túl közel hajoltam, s az arcomat megkarmolta, ahol még most is ott van a heg. Persze utána még jó darabig járhattunk büntetőmunkára is.
Szóval az ilyen dolgokat leszámítva jól teljesítettem, s ilyen eredményekkel végeztem el a Roxfortot. De ezek után nem mentem tovább tanulni, inkább kerestem egy állást. Az Abszol úton találtam is egy nekem megfelelő munkát A mágus legjobb barátai állatkereskedésben. Az állatokat úgy is kedvelem, és nem volt ez olyan rossz döntés, el is éldegéltem volna ott dolgozva, de a sors mást szánt nekem.

’95 júniusában a Sötét Nagyúr visszatért, ezáltal apámat is szólította a kötelesség. Hűségesen állt újra szolgálatba a halálfalók közé, s ekkor támadt egy „remek” gondolata, ami rám nézve borzalmas jövőt ígért. 21 éves fejjel nem éppen az volt a legfőbb vágyam, hogy apám nyomdokaiba lépjek, tudva, hogy ez mivel jár.
December eleje fele hívhatott át magához (mert akkor már ugye külön éltem), s rettentő boldognak tűnt. Már akkor sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, de bizakodva álltam a dolgokhoz.
Először is elregélte nekem, hogy mennyire büszke rám, meg hasonlók, majd rátért a tárgyra. Örömmel mesélte el, hogy a Nagyúrnak említést tett rólam, meg arról, hogy én is metamorfmágus vagyok, és ha bebizonyítom hűségemet, én is halálfaló lehetek.
Hát nem kicsit döbbentem le, s már épp visszautasítottam volna az ajánlatot, amikor egy gondolat által vezérelve azt mondtam: „Átgondolom.”
Azok után rengeteget gondolkoztam a dolgon. Egy részről nem akartam elvállalni, nem akartam embereket ölni parancsra, csak azért, mert valaki azt kívánja tőlem. Szemét dolognak tartottam ezt. És ebbe az irányba húzott az egyik felem.
De a másik nem. A másik azt akarta, hogy igenis vállaljam el, s gyilkoljak, mert erre születtem. Ezért élek, ezt már a kezdetekkor is bebizonyítottam, hiszen mi másért halt meg volna anyám, ha nem ezért?
Volt pár álmatlan éjszakám ezek miatt, de végül sikerült döntenem. Elmentem apámhoz, aki már tülkön ülve várt, s megmondtam a választ:”Vállalom.” Nem tudtam, hogy meg fogom bánni.


Azt hiszem az első feladatom teljesítése napján romlott el valami bennem véglegesen. Aznap kellett bebizonyítanom hűségemet a Nagyúr felé, s csak ha teljesítettem, akkor kaphattam meg a Sötét Jegyet a bal alkaromra. Nem számítottam rá, hogy mit kér tőlem, de azt hiszem a legrosszabb feladat várt rám. Tudomására jutott ugyanis, hogy muglik között nőttem fel, s azt a parancsot kaptam, hogy öljem meg őket.
Minden percére emlékszem a küldetésemnek. Ahogyan ott álltam a postás alakját felvéve az ajtajuk előtt, s még mielőtt bekopogtam volna, utoljára mély lélegzetet vettem. Azzal győzködtem magam, hogy ők voltak azok, akik eltaszítottak maguktól, még ha nem is emlékeznek rá, de ők néztek rám úgy, mintha valami szörnyűség lennék, nem is az örökbe fogadott gyerekük.
Így sikerült rávennem magam. Bekopogtam, s behívattam magam azzal az indokkal, hogy valamit át kell adnom, de csak bent tudjuk aláírni a szükséges papírokat. Hittek nekem, szinte már gyermeki naivsággal. Egyenesen a nappaliba mentünk, és amíg Mr. Medwin egy tollat keresett, Mrs. Medwin a konyhába ment kávét főzni nekem. Ekkor vettem elő a pálcámat. A férfi épp felém fordult, s én kifejezéstelen arccal kibocsátottam a halálos átkot. Holtan rogyott a földre üres tekintettel, arcára ráfagyott az utolsó pillanatok rémült döbbenete. Újabb levegőt kellett vennem, a látványtól összeszorult mindenem. Lehunytam a szemem, s koncentráltam, hogy folytatni tudjam, de abban a pillanatban belépett a szobába Mrs. Medwin. Mielőtt még felsikíthatott volna, a falhoz nyomtam, egyik kezemmel befogva a száját, a másikkal pedig a nyakába fúrtam pálcámat. Könnyek szöktek elő félelemmel teli tekintetéből, s abban a pillanatban másodszorra villant a zöld fény.
Már csak Aldis volt hátra. Az akkor 18 éves öcsém a szobájában tartózkodott, s ugyan nem volt értelme, de Mr. Medwin alakját vettem fel. Halkan nyitottam be hozzá, kész voltam bármelyik pillanatban megölni. Nem élveztem, de tudtam, hogy ez a dolgom. Nekem ezt kell tennem.
Miután megvoltam ezzel is, lehajoltam Aldis élettelen testéhez és egy utolsó pillantást vetve még szinte gyermeki arcára tudatosult bennem, hogy mit is csináltam. Megöltem őket. Az öcsémet. Medwinéket.

Kellett egy kis idő feldolgozni az egészet, de amikor készen álltam rá, elhagytam a helyszínt és jelentést tettem a Nagyúrnak, végül megkaptam a Sötét Jegyet. Apám rettentő büszke volt, folyton gratulált, és én is mosolyogtam, de legbelül valami furcsa érzés kerített hatalmába. Talán lelkiismeret furdalás.
Mostanra már sikerült legyűrnöm ezt az érzést, s egy szó nélkül teljesítem a Nagyúr minden parancsát, de nem lelem örömömet a gyilkolásban. Én csak egy alkalmazott vagyok, akire Voldemort bármilyen feladatot rábízhat, ám ez nem jelenti azt, hogy őrült gyilkossá váltam ez által.
Maradtam aki voltam, egy szörnyű titokkal, beteljesítve a sorsomat.  


 




         Jellem

Azt hiszem első találkozásra egy kedves, értelmes, vicces srácnak tűnhetek, akinek kicsit nagyobb az egója a kelleténél, ám ez nem befolyásolja túlzottan a rólam kialakulóban lévő véleményt. És a rendes életemben ez így is van, tehát senki nem téved, amikor ezt állítja rólam.
Szeretem a focit, talán néha túlzásba viszem a csajoknál a nyomulást, de általában ez nem akadály. Az én személyiségemnek nem igazán lehet ellenállni, főleg mikor megtudják, hogy szeretek olvasni, és hogy én nem az a léhűtő srác vagyok, aki otthon döglik egész nap és már az is bonyolult gondolkodást igényel nála, hogy hogyan készül a rántotta (mellesleg egy tipp: a lányoknál jó pont az is, ha valaki szereti az állatokat). Nem veszem túl komolyan az életet, de nem viccelek el minden fontos dolgot. Tudok én komoly is lenni, az meg már más kérdés, hogy akarok-e. Többségében mosolygok, nevetek, nem vagyok az a búskomor figura.
Ám ez csak a jobbik oldalam, ilyen voltam még pár évvel ezelőtt, s most is próbálok ilyen maradni. Nem hagyom, hogy halálfaló létem az egész életemet elborítsa sötétséggel, épp elég az, ha a küldetéseken fordulok magamba.
Mert olyankor az van. Hiába szeretem az apámat, aki miatt vállaltam ezt a felelősséget, hiába ugrok készséggel a Nagyúr minden szavára, s teljesítem a parancsait, legbelül valahogy mégsem élvezem a gyilkolászást. Megteszem, de olyankor semmi érzelem nem látszódik arcomon, s próbálom gyorsra fogni a dolgot, ami persze nem azt jelenti, hogy elkapkodom. Ügyelek a részletekre, és a pontosságra (sosem szerettem összecsapni a munkámat), de hamar túl akarok lenni rajtuk.
Az első pár alkalommal még lelkiismeret furdalásom volt tetteim után, de mostanra ezt sikerült teljesen elnyomnom magamban, mert ez a legocsmányabb érzés az összes közül. Amikor bánod, hogy megtetted, de nekem nem szabad bánnom, hiszen ez a létezésem célja. Valahogy úgy érzem, hogy én erre születtem, ez a sorsom, s be is teljesítem, de nem szívesen.



        Apróságok

mindig ||
• Voldemort parancsai
• apám
• hódítás
• olvasás
• Brandonnal való barátságom
• foci
• humor

soha ||
• fejelten gyilkolászás
• ha elutasítanak
• lelkiismeret furdalás
• csoportképek (azokon valahogy mindig szörnyen festek)
• Nagini (nem tehetek róla, a hideg futkos a hátamon attól a kígyótól)
• ha úgy néznek rám, mint egy kívülállóra
dementorok || felelevenül bennem az a pillanat, amikor ott álltam nevelőszüleim házában és végeztem velük is, meg az öcsémmel is
mumus || Nagini
Edevis tükre || Magamat látnám boldogan, és a bal alkaromon nem lenne ott a Sötét Jegy
százfűlé-főzet || színe vidám citromsárgát ölt, és az illata is kellemes, de az íze inkább romlott tejhez hasonlít
titkok ||
• nem igazán tudják, hogy halálfaló vagyok
• néha még mindig gyötör az a tudat, hogy a nevelőszüleimet én öltem meg, de ezt természetesen soha nem említem, mert nem vetne rám jó fényt a Nagyúr előtt
• Nagini puszta látványától is tartok, de ezt jól leplezem
rossz szokás ||

• néha elszívok egy-egy szál cigarettát
• van amikor túlzásba viszem a viccelődést

         A család

apa ||
vérszerinti: Averell Mount, 46, félvér
nevelőapám: Wilfred Medwin, 47†, egyszerű mugli
anya ||
vérszerinti: apám nem mondta el a valódi nevét, csak annyit tudok, hogy mugli volt és születésemkor meghalt, na meg hogy a vezetékneve Fcartrough
nevelőanyám: Veronica Medwin, 45†, egyszerű mugli
testvérek || nincs valódi rokoni kapcsolat köztünk, de én testvéremként tekintettem rá: Aldis Medwin, 18†, egyszerű mugli
családi állapot || egyedülálló (általában)
állatok ||
Alf, a gyöngybagoly
Arthur, a hosszúfülű egyiptomi ugróegér
és végül is az állatkereskedésben található állatok

Családtörténet ||
Anyám családjáról szinte semmit nem tudok, róla is az az egyedüli információm, hogy mugli volt, akibe a félvér apám beleszeretett. Apám családjában a nagyszüleim és a dédnagyszüleim is varázslók, meg boszorkányok voltak, de a család múltjában volt pár olyan egyén, aki vagy muglival házasodott össze, vagy félvérrel.
Apám románca anyámmal nem tartott sokáig, ugyanis halálfaló léte miatt születésem előtt elhagyott minket, anyám pedig szülés közben meghalt, így nevelőszülőkhöz kerültem, végül pedig apám rám talált és magához vett.



         Külsőségek

magasság || 184 cm
tömeg || minek az neked?
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel ||  az arcomon van egy sebhely, amely még Roxfortos éveim alatt keletkezett, amikor kicsit jobban meg akartam nézni egy kneazle-t
kinézet || Ha találkozol velem az utcán nem az jut rólam először eszedbe, hogy milyen jóképű pasi, de mégis, karakteres arcom vonzza a tekinteteket. Egy hiba van csak rajta, az a heg, ami évek óta a baloldalon díszeleg, de az is inkább csak akkor látszódik, ha mosolygok vagy nevetek.
Megjelenésem általában lazább, sosem törekedtem arra, hogy úri módon öltözködjek, járjak, és viselkedjek. Hajamra is gyakran használok zselét, de sosem annyit, hogy ragadjak a hajformázótól.
Sokan mondják nekem azt, hogy gyönyörű szemeim vannak, azokkal általában osztozok a véleményen. Minek tagadjam, ha egyszer tényleg így van?
egészségi állapot || egészséges vagyok



         A tudás

varázslói ismeretek || A roxfort hétéves tananyagát sajátítottam el, mivel többségében mindig megtanultam, amit kellett. Emellett pedig, mióta megtudtam, hogy metamorfmágus vagyok, apám segítségével sokat gyakoroltam, így mára már, nem azt mondom, hogy profi vagyok belőle, de egész jól kiismertem ezt a képességemet és megtanultam használni.
mugli képzettségek || Nyolc éves koromig mugli iskolába jártam, s addig fociztam is, ami iránti szeretetem még mindig megmaradt, és tudok zongorán játszani.
pálca típusa || 12 hüvelykes mahagóni pálca főnixtollal bélelve
különlegesség || metamorfmágus vagyok


         Karrier

végzettség || A Roxfortot nagyjából jó eredményekkel végeztem el, de ezek után nem mentem sehova, hanem munkába álltam
foglalkozás || az Abszol úton dolgozok A mágus legjobb barátai állatkereskedésben, és emellett a Nagyúr rám kiszabott parancsait teljesítem
státusz || nem nagyon tudják igazi kilétem, a legtöbb embernek én csak egy átlagos varázsló vagyok
szolgálati idő || ’95 decemberében álltam szolgálatba, azaz két éve
hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Bármilyen feladatot elvégzek, amit kiszab rám a Nagyúr, s ezeket a lehető legpontosabban próbálom meg teljesíteni, emellett metamorfmágus is vagyok, így ez a képességem is hasznára válhat a Nagyúrnak.


         Szerepjáték-példa

Egy nőnek talán nem kellene sötétben mászkálnia éjjel, egyedül. Nem biztonságos, bárki megtámadhat, és akkor majd ki véd meg? Mert kísérőm az bezzeg nincs.
De mit is beszélek, hiszen nem vagyok nő! Az egy dolog, hogy úgy nézek ki, de nem vagyok az. Ez csak a látszat. Egy elég szépséges látszat. Ha nem tudnám, hogy jelen pillanatban az otthonomban tartózkodik az eredeti személy pálca, és egyéb fegyver nélkül, bezárva a gardróbba némító bűbájjal, akkor még lehet, hogy rá is hajtanék. Bár persze a gardróbomban tartózkodás nem is lenne akadály, főleg, ha egy játékról lenne szó, de ez nem játék, és ezt ő is nagyon jól tudja, és ez az amiért nem lenne túl sok esélyem nála. Kivéve, ha szereti a rossz fiúkat, amit csak azért kétlek, mert auror. És hogy miként került a lakásomba? Az egy nagyon-nagyon hosszú történet, lényeg, hogy a feladatom része volt az is. Nem kaptam parancsot, hogy öljem meg, így hát nem is tettem azt, csak az információszerzés a fő.

Így most kénytelen volt ott csücsülni rám várva ruhák nélkül, ami nagyon kecsegtetően hangzik, de sajnos ez nem az az alkalom volt, amikor kihasználhattam volna. Ezért is riszáltam a formás kis hátsóm az ő cuccaiban azon a kihalt utcán. Annyi mázlim volt, hogy azon a napon pont lapos sarkú cipőt vett fel, másként én már rég a halálomon lettem volna. Otthon még úgy is volt egy utolsó dolgom: ki kellett törölnöm a mai napot az emlékezetéből.
A házam kicsit arrébb volt a többitől, így mikor már elég közel voltam hozzá úgy döntöttem, hogy felveszem eredeti alakomat. A cipőmet levettem a lábamról, hiszen nem fért volna bele az én 42-es lábfejem a 38-as topánkába, de a többi dolog maradt. Érdekesen festhettem melltartóban és szoknyában, amint próbáltam leküzdeni magamról a női lábbelit.
És ekkor éreztem meg a nyakam köré fonódó ujjakat, amik a mögöttem lévő villanyoszlop megközelítésére kényszerítettek. Az ujjakhoz ember is tartozott, aki másik kezében pálcát tartott egyenesen nekem szegezve.
- Megvagy te nyomorult!- sziszegte a képembe. Úristen, egy auror! Ez futott át az agyamon, a következő gondolataim pedig már azok voltak, hogy miként találhatott rám, és hogy én miként juthatnék ki ebből a helyzetből.
- Már bocs, de megtudhatnám ki vagy? Meg hogy miről is van szó?- próbálkoztam először az értetlenkedő figurával, hátha sikerül elérnem vele valamit. Azt hiszem nem ért sokat.
- Az most nem lényeg, az a fontos, hogy téged itt és most megöljelek.- valóban nem jött be, így megpróbálkoztam a nyakam köré tekeredett ujjakat leszedni magamról. Ezzel sem mentem sokra, mert a pálcáját egyre jobban éreztem magamba fúródva, így végső megoldásként a sajátom után kezdtem kutatni a zsebemben. Ezt észrevéve a pasas természetesen azonnal cselekedett, s a bal kezemből kicsavarta a favesszőt.
Gondolom, most mindenki azt kérdezi, hogy ekkor mit tettem, vagy hogy miért nem ölt meg, de nekem volt egy titkos fegyverem. Ugyanis megvolt még a saját pálcám. A drágalátos támadóm nem az enyémet vette el, hanem a csajsziét, aki a gardróbomban tartózkodott abban a pillanatban, így megőrizve lélekjelenlétemet másik zsebemből előhalásztam a sajátomat.
- Nem akartam ezt tenni, de nem hagytál más választást.- közöltem vele halál nyugodtan- Capitulatus!- jelen esetben nem a pálcáját akartam, hanem magára az emberre céloztam, s repült vagy két métert hátra a varázslat által, aminek következtében kiesett a pálcája a kezéből. Rászegezve sajátomat közelebb sétáltam, s már épp ráküldtem volna a következő átkot, amikor megpillantottam valamit a bal karján. Lehajoltam hozzá, feljebb húztam a pulóvere ujját, s nem kicsit lepődtem meg.
- Te nem is auror vagy.- közöltem saját magammal, de ő is jól hallhatta. Ez egy elég megnyugtató tény volt, csak azt nem értettem, hogy miért támadt rám, amikor ő is halálfaló. Kicsit jobban megnéztem az arcát, és így már derengett valami, hogy láttam ezelőtt egyszer-kétszer, ha jól emlékszem három hónapja kapta meg a Sötét Jegyet.
- Remek meglátás, zsenikém.- adta ő is tudtomra azt, amit az imént állapítottam meg- De ezek szerint te sem vagy az.- mi?! Hogy én auror? Höh, vicces a gyerek. Oké, az előbb az voltam, de női alakban, ő meg nem hiszem, hogy látta volna azt az alakot. Ő RÁM hitte azt, hogy auror vagyok.
- Nem, én sem vagyok az.- jelentettem ki tiltakozó hangnemben, majd végre leeresztettem a pálcámat, és segítettem neki feltápászkodni- Ha úgy vesszük, kollégák vagyunk.- vigyorogtam rá, bár nem tudom mennyit láthatott belőle a sötétben. Azt hiszem kissé meglepődhetett, amit nem is csodálok, főleg, hogy egymást hittük aurornak.
- Dante Fcartrough.- nyújtottam kezet neki, mert az előbbiekből megítélve nem nagyon ismerhetett.
- Brandon Gray.- mutatkozott be ő is, ezúttal barátságosabban.
És hogy mi történt ezek után? Az már egy hosszabb ügy, ugyanis a mi történetünk itt nem ért véget. Ez csak a kezdet volt. A barátságunk kezdete.



         Egyéb

avialany||  Gaspard Ulliel
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 07. 17. - 22:38:26 »
+1

Szia Dante!

Átnyálaztam az előtörténeted, és meg kell, hogy mondjam nagyon tetszett! Furcsa, kellemes, szorongató érzés fogott el, amikor olvastam. Tetszik, hogy nem teljesen enged a rossz énjének Dante (maradjon is így, olyan cuki *-*).
Ezt az előtörténetet, nagy örömmel, minden rám ruházott hatalomnál fogva...

elfogadom.


Használd ki ezt a cukifijjút!
Naplózva

Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
*****


a bit evil, a bit sweet

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 07. 17. - 23:05:21 »
0

Köszönöm Miss Kenneth! Men? *megenged magának egy szívecskét* szív
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 09. 29. - 21:48:13
Az oldal 0.449 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.