+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  A 96/97-es tanév
| | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | |-+  Birtok
| | | | |-+  Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 18 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Park  (Megtekintve 17334 alkalommal)

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****


5

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 13. - 22:29:27 »
0

A kastélyt körülölelő hatalmas park. Itt lehet szabadon sétálni, esetleg leülni egy fa alá, és tanulni. Télen remek hógolyócsatákat lehet itt vívni.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 05. 02. - 01:25:38 »
0

~ Júlia ~


Nem ragaszkodik a helyekhez.
És távol áll tőle a szentimentalizmus.
És igazán, nagyobb problémája is van ennél.
Különben is, miért bonyolítja a saját életét? Ott van Tyara. Egyszerű téma. Energiáit nem kellene hiábavaló dolgokba ölnie.
Tehát Dumbledore...
Pokolba Dumbledore-ral. Pokolba az egésszel. Normális és egyszerű életet akar. Mint amilyen azé a nyomorult kis Potteré.
Sehová sem vezet a hiszti, Malfoy.
Sőt, az érzelmeskedés sem.
Fejét háromszor beleveri a fa törzsébe, harmadjára fejét hátrahajtva hagyja. Bámul fölfelé a már épp nem fagyos, lassan rügyező platán ágain keresztül, sálja alig védi érzékeny nyakát, kezei zsebeiben, a Sötét Jegyet a bűbájon kívül még három réteg ruha is takarja.
El kellene felejtenie azt az éjszakát. Mintha meg se történt volna. Nem mintha komolyabb jelentősége lett volna. Nem mintha nem lenne már így is elég titka Tyara előtt.
Dumbledore...
Szóval együtt voltak. Na és? Előfordult már mással is. Az első után volt ugyan bűntudata, de nem sokat dilemmázott a dolgon. A nők csak nők, és általában kétféle dolgot akarnak az embertől. Vagy naivan azt hiszik, hogy a világ jó, sőt, hogy ő is jó, és ezt megpróbálják vele is elhitetni... Vagy nem akarnak semi mást, csak szexet. Az előbbiek hamar rájönnek, hogy tévednek, az utóbbiak meg amúgyis eltűnnek, mert az egy olyan ügy. Tyara az előbbi típusba tartozik, csak épp különösen makacs... Henderson vajon melyikbe? Talán az utóbbiba? Elég kétséges.
Mégis mi a rákért filozofál ezen?
Hisz nem mindegy? Csak egy nő. Nem jelent semmit. Semmit. Nem. Jelent.
Igen, igaz. Tényleg úgy hangzik, mintha csak meg akarná győzni magát saját esze igazáról. A gond csak azokkal a szemét pillangókkal van a hasában.
Meg azokkal az álmokkal.
Amúgy tényleg minden rendben.
Nem kerülte a lányt feltűnően, á nem. Normális esetben teljesen természetesen viselkedik utána, mintha mi sem történt volna, és teljesen hidegen hagyják az olyan apróságok, mint a másik érzelmei. A sajátjairól nem is beszélve. Nem, nem fordult még elő olyan, hogy szándékosan és egyértelműen keresztül nézne valakin, akivel afférja volt.
Úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a sértett fél. Mint egy dacos gyerek.
Ideje lenne már felnőni.
Túlbonyolítja ezt a helyzetet.
Mégis élvezi a paradoxont.
Naplózva

Nicole Joy
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2008. 05. 02. - 15:57:05 »
0

~Griffin~

Mint kiderült Griffin nem aludt. Ez nyilvánvaló lett a számomra, miután visszaköszönt, addig nem voltam teljesen biztos benne. Ez végül is jól jött, mert így volt társaságom és nem kellett egyedül töltenem a délutánt. A karácsonyi bál óta egy kicsit többet beszéltem Griffinnel, mint azelőtt. Ez nem is volt nehéz mivel előtte a kötelező szián és hogy vagy?-on kívül nem szóltunk egymáshoz. Miután leültem a fiú mellé kiderült, hogy csak a felhőket nézi, mert nem tud magával mit kezdeni ezen a viszonylag meleg délutánon.
- Értem. Hát… az az igazság, hogy Mikenak éppen edzése van, Amyt pedig nem találtam sehol - biztos megint valahol a kastélyban kószál. Ezt csak magamban tettem hozzá -. Így elindultam sétálni a kastélyba, és most itt vagyok. – válaszoltam a srác kérdésére.
Griffin végig engem nézett, vagyis az arcomat. Azt hitem, hogy a szél összekócolta idefele jövet a hajamat, ezért elkezdtem azt igazgatni, aztán reméltem, hogy ezt nem vette észre. Egy csöppet zavarba jöttem. Ezt úgy próbáltam meg leplezni, hogy tekintetemet az ég felé fordítottam, és én is elkezdtem a felhőket nézegetni. Annak ellenére, hogy meleg van nem csupa felhő az ég. Ezt Griffinnek is megemlítettem, de csak azért, mert ebben az évszakban ez igen csak furcsa jelenség volt. Kevés felhő az égen, a Nap süt, és még meleg is van.
Míg a felhőket nézegettem gondolataim teljesen elkalandoztak…
Naplózva

Vikitria Mirol
Griffendél
*


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2008. 05. 02. - 19:07:27 »
0

~Rómeó~

Egy újabb nap telt el, egy újabb semmilyen nap.
A nap nem sokára eltűnik a hatalmas hegyek mögött és a szürkeség betelíti majd a kastély körül még hívogatóan terjeszkedő parkot. Nem tudom, hogy én érzem e csak így vagy más így van vele, de én az elmúlt évek során, nem kisebbnek látom a parkot, hanem egyre nagyobbnak. Pedig azt mondják, minél nagyobb az ember annál kisebbnek tűnnek a kisgyermekként érzékelt tájak és tárgyak. Igaz, minél több időt töltök a Roxfort birtokán, annál több dogot fedezek fel, talán számomra ezért növekszik folyamatosan.
Jelenleg is egy olyan hely felé tartok, amit tavaly tavasszal fedeztem fel. Egy kisebb sziklás környék, ahol különféle vad növények találtak otthonra. És három öreg tölgy vigyázza rövid életüket. Itt tudok én igazán kikapcsolódni, főleg most mikor gyönyörű színekben kezd pompázni az egész táj és a téli álmukat alvó növények kezdenek felébredni hogy a nyári melegben majd hűvös árnyékokat biztosíthassanak a pihenni vágyó diákoknak.
Ez az én helyem.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki járt már ott, látta is, de valahogy csak kevesen fedezték még fel a helynek a varázsát. És míg így volt, nekem csak jobb, hisz nem kell megküzdenem senkivel. Akármikor egy kis egyedül létre vágyok, ott áll üresen és várja, hogy valaki vigasztalást keresve odameneküljön.
Lassan bandukoltam csak, hisz nem siettem sehova. A tanításnak mára már vége szakadt, edzést nem rendeltem össze és DS se volt ma. Így volt egy kis időm végre kikapcsolódni. A Klubhelységbe nem akartam menni. Valahogy most nem volt kedvem senkihez, még Greghez sem, aki az elmúlt időszakban különösen odafigyelt rám. Talán feltűnt neki, hogy amióta Mary Damiennel van, valahogy már nem tudok vele úgy elbeszélgetni, mint rég. Meg persze nem csak ez volt a gond. Túl sok titkom volt már előtte, amit képtelen lettem volna elmondani. Ő is látta rajtam, hogy az utóbbi időben nyomja valami a lelkem, de mit mondhattam volna neki?
Az egész életem száznyolcvan fokos fordulatot vett és csak én tehettem róla. Nagyon sokáig próbáltam elhitetetni magammal, hogy mindez csak az eltitkolt múltam kiderülésének köszönhető, de ez nem volt igaz. Az igazság az volt, hogy megváltoztam. Nem tudom pontosan mikor alakult ki ez a változás, de bekövetkezett. 
A jóért küzdő szőkeség sose volt egy angyalka, de…
Hát ez az. Ez a de. Mert visszagondolva sose létezett. Mindig csak a saját érdekeim vezettek. Akkor álltam ki bárkiért, ha hasznom származott belőle, kivételek persze a barátaim. Ő értük a mai napig a tűzbe tenném a kezem. De elég ez? Vajon akkor is a barátaim lennének, ha tudnák mi zajlik a lelkemben?
Nem. És ebben biztos voltam.
Egyre jobban közelítettem meg a titkos búvóhelyemet, ami azért annyira nem volt titkos, de azért nem is volt annyira ismert. Mikor megpillantottam valakit az egyik tölgynek dőlve, vagy legalábbis messziről annak tűnt.
Remek… Ennyit a magányos órákról, amit ott akartam eltölteni.
Közelebb mentem.
Nem!
Nem, nem és nem!
Az nem lehet!
Csak ő ne!
De ő volt. Draco… Aki miatt pont egyedül akartam lenni.
Lassan egy hónap telt az a bizonyos éjszaka óta. Azaz éjszaka óta, hogy testestül lelkestül naivan neki adtam magam. Azóta meg… Mintha nem is léteznék. Keresztül néz rajtam. Még az is jobb lenne, ha úgy kezelne, mint egy eldobott rongyos ruhadarabot, de nem.
Fájt.
Tisztában voltam vele, hogy egy éjszakáról van, egyetlenegy csodás éjszakáról amit együtt tölthetünk, de sose gondoltam volna, hogy utána így fog viselkedni. De ami a legrosszabb volt, hogy képtelen voltam gyűlölni.
Összetört.
Nem sírni azért nem sírtam. Nem voltam az a fajta, aki szívfájdalmában a kispárnáját szorongatva álomba pityergi magát, de azért fájt. Minden gondolatom körülötte forgott és képtelen voltam kiverni a fejemből.
Most meg itt van. Itt áll néhány lépéssel előttem és a legszívesebben visszafordulnék, de mégis tovább haladtam felé.
Nem akartam felelőségre vonni. Mert mi értelme lett volna? De… Ezt akkor sem teheti velem!
Itt volt az alkalom. Itt, hogy megmondhassam neki mekkora egy féreg.
De vajon képes leszek rá?
- Szia! – köszöntem rá, egy elég undok hanghordozással. Na kezdetnek nem is rossz.
A kérdés már csak az, hogy ezután is meg lesz e azaz erő, amit általában képviselek. Az erő mellyel kordában tarthatom az érzéseimet és nem fedem fel előtte, mennyire fáj ahogy viselkedik vele. Hogy a legszívesebben már százszor megismételtem volna azt az éjszakát, hogy boldoggá tette volna a napom, ha csak egy titkos mosolyt, egy tekintetet váltunk.
Szerettem? Már rég nem volt kérdés. Nem voltam egy szerelmes fajta, de neki valahogy sikerült megtalálnia az elveszett kulcsát a szívemnek, amit előtte még soha senkinek.
Naplózva

Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2008. 05. 08. - 14:36:11 »
0

( Máskor egy más időpontban teljesen egyedül )


[ Davis Perry ]

A lány némán üldögélt egy padon, és olvasott. A park ezen részén nem járt senki, kedvére tölthette el az idejét úgy, ahogy akarta. Lábai felhúzva, ölében a megszokott kis kötet, a változatosság kedvéért ezúttal nem az anyja műve, maga mellett a szőtt kis fekete táska. Elmélyülten bámulta az oldalakat, noha ha megkérdezték volna, nem tudná megmondani, miről is szól.
Apró fintor, tekintetét az égre szegezte, és lehunyta szemeit.

Napok óta, rá nem jellemző módon alig aludt valamennyit. Lélektükrei, egy elhagyatottabb pillanatban, a lelkében dúló tusákról árulkodtak. Már az álarc sem fedett úgy, ahogy régen. Nem tudott olyan szenvtelen és rideg maradni, mint azelőtt. Lassú mozdulatokkal tűrte fel talárjának ujját, hogy újra végigfuttassa ujjait a csuklóján. Még ez is más volt.
~ Nem leszel tőle több, ha eltakarod.  Legyél büszke arra, aki vagy… ~ visszhangoztak benne Davis elejtett szavai a könyvtárban. Talán ez is közrejátszott abban, hogy megfordult vele a világ. A magányt, melyet olykor-olykor félt, és taszítani akart, most még jobban szomjazta, akár a levegőt. Egyedül maradni a gondolataival, ott ahol nem zavarja senki, és semmi.
Nekivetette hátát a pad támlájának, lábait szétválasztotta, és normális ülőhelyzetbe tornászta magát. A mozdulatsor végeztével megigazította talárját, majd felvette a könyvjelzőt, az éppen olvasott oldalhoz rakta, és visszaejtette az ölébe. Ez ma nem megy. Jobban mondva, ma sem megy… de miért?

Mély sóhaj, szinte kiszakad törékeny testéből. Nem akart emlékezni. Nem akarta újra átélni azt amit kétségbeesetten próbált feledni.
- Woodrow..! – ahogy meghallotta az ismerős hangot, rögtön tudta, hogy baj lesz. Már megint követték éjszaka. Pedig, csak beszélgetett Vele, semmi más, csak pár mondat, mellyel a fiú mindig meg tudta nyugtatni. Összeszorította szemeit, nem akart felnézni. Némán tűrte, ahogy erőszakkal talpra állították. Orrát megcsapta a kesernyés parfümillat, és az alkohol sajátos, gyomorforgató egyvelege. Még mindig nem szólt semmit, csak tűrt, és várt. – Úgy látom nem voltam elég világos a múlt alkalommal. – hűvös hang, mely a csontjáig hatolt. Dacosan nézett fel. – Nem érdekelnek a hülye szabályaitok, azt teszek, amit akarok. – mondta csendesen egyenest a ráncigáló szemébe. Az hátracsavarta a karjait, és elvette pálcáját. Nyirkos kezek érintését érezte, majd éles fájdalom hasított a csuklójába. Amikor odanézett az émelygés fogta el…

A heg immáron negyedik éve éktelenítette a hófehér bőrt. Akik okozták az eset után, már nem tartoztak a Roxfort tanulói közé. Hálásan gondolt a fiúra, ki ezt megtudva, hanyatt homlok rohant segítségért. Pedig még csak nem is a háztársa volt. Azóta elballagott, és a nagybetűs élet második napján örök nyugalomra tett szert. Julia magába fordult, és többé nem engedett senkit közel. Abbeyvel is csak néha-néha beszélgettek, a lány, mintha félt volna, pedig ez talán fordítva volt. Álarcot készített magának azon az estén, mikor lelki társa halálát megtudta, melyen eleddig senki, és semmi nem talált fogást. Egészen a könyvtáros esetig.
Davis…
Újabb sóhaj, még mindig beleborzongott, ha rá gondolt. Pedig, oda-vissza nem voltak kedvesek, mégis, amit annak lélektükreiben látott, akaratlanul is megszállták, és nem hagyták, hogy túllépjen rajta, mint máskor szokott.  Vagy az is csak hazugság, hogy könnyen feledi az ilyen dolgokat, elhiteti magával, mintha igaz lenne? És…

Tanácstalan volt. Beszélt is volna, de ugyanakkor félt megnyílni akárki előtt. Tudta, hogy furcsán néznek rá azok, akik csak látják, mit és hogyan tesz, de a mögötte rejlő valóságot már nem érzékelik. Nem is fogják. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta, vagy sajnálják. Az egy aranyvérűnek szégyen lenne. Ezt pedig Ő nem engedheti meg magának, bármennyire is jó lenne kiadni magából a felgyülemlett dühöt, és fájdalmat… Még a lábait sem húzhatja maga alá, hiszen az nem illő. Büszke volt, és mégis megviselte ez a tudat. Azt kívánta bárcsak újra minden olyan lenne, mint régen, de ez csak álom. A valóság az, hogy itt ül, és olyan érzelmei vannak, melyek régóta elkerülték. Gyenge volt, és védtelen, de itt a fa hűs árnyékában ez most nem számított. Hiszen, senki sem látta. Vagy igen?...
Lassú, nyugodt lépteket hallott. Vonásai azonnal megdermedtek, felvették a megszokott mivoltukat. Kezét a könyvecskén pihentetve, szemeit még mindig csukva tartva, hallgatta a szél, és a léptek keltette halk morajlást, mely elnyelte hosszú sóhaját…
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2008. 05. 08. - 22:21:23 »
0

{ Julia Woodrow }

Délután...gongszó, az a bizonyos, mely a szabadságot hivatott szólítani…az órák végét jelzendő, melyeket gondtalan, és örömteli percek követnek. Persze egyesek számára, mert akad a diáksereg népes táborában nem egy olyan ember, akinek ez is csak újabb nyűg…újabb nap, amikor viselni kell a múlt egyre nehezedő súlyát. Következhet hát a jól megérdemelt pihenő, amelyet ki-ki másfelé, és másféleképpen töltött a Roxfort korosodó falai között. Davis, ahogyan az megszokott volt tőle, követvén napirendjét ebédelt meg a Nagyterem berkeit öregbítvén, majd indult meg a Klubhelység, és hálók irányába. Az igazat megvallva úgy döntött, ma felrúgja az ötéves hagyományokat, és nem várja meg az est leszálltát…nem akadt másnapra készítendő házi feladat, sem olyan tárgy, amelyet ne tudott volna egyszeri, legfeljebb kétszeri átolvasásra memorizálni. Az unalmat nem szívlelte, mert olyankor jobbára a múlton merengett, az pedig igen kellemetlen és fájó élményekkel volt tűzdelve. Inkább egy kis edzés, ahol alkalomadtán még le is tudja vezetni a felgyülemlett feszültségeket. Igen, ha nem folytatta volna a küzdősportot az iskola falai között, már bizonyosan kitört volna a benne élő, Őt felemésztő fájdalom…Kellett, mert valóban önkontrollra ösztönözte a fiút…tény, mugliktól tanulta, mégis, ebben látott rációt. Igaz, hogy a Varázsvilágban mindenki pálcával óvta önmagát…de anélkül sebezhető, és gyenge volt…Ő nem. El kellett foglalnia magát, mert anélkül egy tomboló árny lett volna, aki nem törődvén másokkal falja fel azok energiáját, és lényét…akár egy dementor. Nem utolsó sorban pedig adott magára…az edzésnek köszönhetően olyan külsőt öltött, amely mások szemében is tetsző volt. Nem kellettek hozzá varázsitalok…bűbáj…ez volt Ő, teljes valójában.

Átöltözvén indult meg célja irányába…két helyen szokta edzéstervét levezetni, a Mólónál, és a roxforti birtok egy eldugott kis Parkjában…ma a kellemes időre való tekintettel hanyagolni óhajtotta a Tópart szeles táját…jóval inkább vágyott a magányra, és elhagyatottságra. Arra, hogy csendben edzhessen, vizslató tekintetek nélkül…senkitől sem zavartatva. Nem szégyellte, amit tesz, büszke volt rá…hogyne lett volna büszke, elvégre vére kötelezte arra, hogy így érezzen.

Nyugalmas léptekkel, éjfekete edzőfelszerelésében sétált a folyosókon, természetesen pálcáját a ruházat nadrágjának varrott zsebében magánál tartva. Jelleméből fakadóan nem volt közönség kedvenc, melynek okán soha nem lehetett tudni, mikor kell azt használni regulázásra, vagy önvédelemre. Noha igen ritkán alkalmazta ezt az eljárást, nem riadt vissza használatától…már nem…mert nem érdekelték mások. Olyan dolgok ölelték körbe a lelkét, amely miatt inkább ezt választotta…miért? Mert akikkel közelebbi viszonyt ápolt annakidején, megszűntek létezni. Odabent, legbelül nem tudta ezt feldolgozni…talán soha nem is fogja…egyszerűbbnek, és biztosabbnak látta a magányt, eltaszítani mindenkit maga mellől. Nem utolsó sorban, az érzelmek kimutatása gyengeség volt, amelyet sokan szívesen használtak ki…hát Ő nem hagyott támadási felületet magán…többet nem. Többször is megitta már a levét…keserű volt, és íztelen…hát nem volt hajlandó újra belekóstolni.

Kiérvén a parkba tartotta az ütemes, mégis nyugalmas, kimért lépteit…kékellő íriszeivel a távolba révedve merengett el, kémlelvén a horizontot, vajon akad-e olyan, aki kimerészkedett eme távoli zugba. Aztán a lélektükrök mustrálása megállapodott egy padon. Azon mintha egy lány körvonalait vélte volna felfedezni, a hosszú haj erre engedett következtetni…ha mégsem, hát igen szörnyű lesz a pojáca délutánja…Nem lassított, de mutató, és középső ujja az oldalzsebben rejtőző pálca környékén lengedezett. Egyenlőre nem kellett használnia a varázstárgyat…és nem volt szívbajos ezt illetően…tudta, rengeteg esélye van, nem kell kapkodnia.

A pad mellé lépvén állt meg, és fordította oldalra jeges tekintetét, felkészülvén, hogy valóban riasztó énjét mutathassa az alkalmatlankodó felé. Első pillantásra nem hitt a szemének…de vonásai mit sem enyhültek. Halk, monoton hangon szólította meg a szemét pihentető, könyvtárból megismert Hugrabugos lányt.
- Úgy fest, érzéked van kiválasztani az általam kedvelt helyeket!
Nem köszönt, miért tette volna…hiszen a másik egyenlőre nem tisztelte meg tekintetével. Ehelyett éjfekete kabátját levetvén hajtotta azt össze, és helyezte Woodrow mellé a padra...mielőtt kiegyenesedett volna pillantott a szeme sarkából a másikra…érdekelte a reakció, amelyet megjelenése kivált a lányból. Biccentett, köszöntvén a mellette lévőt, majd felegyenesedvén lépett ki a pad elé, ahol a gyakorlatokat mindig is végezni szokta. Sokan látták már őt, így nem zavartatta magát…Midőn elhelyezkedett alapállásban, megmerevedett egy pillanatra.
- A magány nem éppen helyénvaló ily eldugott helyeken. Nemcsak a múlt kísérthet meg…hanem a jelen kiismerhetetlensége is.
Immáron nem tekintett oldalra a lejtett szavak alatt, belekezdett a gyakorlatba…noha nem mondta ki, de egyértelműen jelezte, meglepő egy Hugrabugostól, hogy egyedül ki mer szakadni házának oltalmat nyújtó melegéből…és ezzel társai gyűrűjéből…
Naplózva


Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2008. 05. 09. - 14:28:11 »
0

[ Davis Perry ]

Szemeit lehunyva adta át magát a magánynak, melyre az elmúlt napokban annyira vágyott. Ezernyi kérdés, emlék kavargott benne, melyekkel szeretett volna egyedül maradni. Átrágni végre, vagy feledni, örökre…
Mélázásából halk léptek ragadták ki. Nem nyitotta fel szemeit jelezvén, ha ismerős, inkább kerülje el, és hagyja békén, ha idegen, ugyanez Őrá is vonatkozik. A lábak keltette finom zaj azonban erősödött, úgy tűnt, aki erre tart, határozottan a lány felé igyekszik.
Mély sóhaj hagyta el ajkait, ahogy az ismerős hang a lelkéig hatolt.
A kék íriszeket takaró szemhéjak mázsás súlyként emelkedtek fel, és vetültek a fiúra.
- Nem tudtam, hogy ide szoktál járni. – mondta csendesen, amikor Davis lerakta a kabátját mellé. Annak széle rálógott a fekete szőttesre, de nem ejtett szót érte. Ha másvalaki lett volna, nyüszítve menekült volna a közeléből, miután cseppet sem nőies módon annak értésére hozta volna gondolatait. Ahogy felemelte a fejét pillantása találkozott a fiúéval. Apró biccentés, melyre hasonlóképp reagált. Sosem volt a szavak embere, a könyvtáros eset után pedig újfent kezdte magát kényelmetlenül érezni a fiú közelében. Arcvonásai ezúttal hűen takarták meglepettségét, a váratlan találkozás miatt.

Nem akarta látni Davist, pont Ő volt az a személy, akivel a legkevésbé akart összefutni, de a Sors újra az útjába vetette. Vagy pont fordítva? Neki soha nem volt olyan, hogy kedvenc hely. Oda ment, ahol nyugalmat talált, ahol senki nem zavarta ténykedését, legyen szó tanulásról, vagy pihenésről. Szíve szerint visszavágott volna, „nem is tudom, ki talál meg folyton, amikor egyedül lennék” de nem tette. Nem akart vitatkozni, jelen helyzetben nem volt hozzá se kedve, sem elég ereje, hogy megőrizhesse álcáját a végletekig. Némán nézte, ahogy a fiú valamiféle küzdősporti állásba helyezkedik. Nocsak, nocsak, tehát igazak a kósza pletykák, nemcsak a pálcaforgatáshoz ért, hanem anélkül is meg tudná védeni magát.

~- A magány nem éppen helyénvaló ily eldugott helyeken. Nemcsak a múlt kísérthet meg…hanem a jelen kiismerhetetlensége is. ~ Kérdő szemekkel nézett a fiúra. Mintha Ő nem épp egyedül lézengett volna az iskola falai között. Nem szólt semmit, nem akarta újra feleleveníteni azokat a dolgokat, amikért otthagyta a könyvtárat. Direkt csinálja? Élvezi, hogy másokat megbánt? Igaz, talán most akaratlan. Bár úgy nem mond az ember olyat, amivel fájó pontra tapint. Lehajtotta a fejét. Talán jobb lenne, ha most eltávozna, amíg nem borul ki újra. Gyötri a fiú, minden szavával, amikor az Ő ereje lassan az utolsó készletért kiált, hogy a jeges, rideg álca a helyén maradjon, és ne törjön meg. Vagy ha igen, legalább ne előtte.
A könyvet, mely eddig az ölében pihent, a gerincénél fogva emelte fel, és nyúlt a tatyóért finoman kihúzva a kabát alatt levő apró részt. Lassú mozdulatokkal rámolta el azt az oltalmat nyújtó mélybe. Megborzongott miután visszahelyezte a padra. Az, hogy Davis mit gondol, inkább nem akarta hallani. Félt a fiútól. Nem azért, mert nem tudta volna megvédeni magát, hanem, mert lelkileg túl ingatag volt egy vele folytatott beszélgetéshez. Haját a megszokott ujjvonásokkal seperte hátra.
Halk sóhaj, majd üres, színtelen hangon szólalt meg:
- Nem akarlak megzavarni, pláne nem a levegőt rontani. –  nem nézett Rá, nem akarta az elégedett arcot látni. - El innen, csak el a közeléből. – Az utolsó gondolat, mielőtt érezte, hogy zuhanni kezd. Túl gyorsan állt fel. A törékeny test nem bírta a hirtelen rászakadt terhet, lábai felmondták a szolgálatot, és, amennyiben a fiú nem nyúlt utána, hogy az esést megakadályozza, immáron zárt pillákkal hevert a földön, mozdulatlanul, kiszolgáltatva …
Naplózva

Matthew DeLeon
Eltávozott karakter
*****


nagyszájú másodéves, Meg szerelme

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2008. 05. 10. - 15:33:55 »
0

~ Emily ~

Egy viszonylag kényelmesnek mondható kövön ücsörögve firkáltam néhány lapra. A vázlatfüzetemet most sem mertem előhozni, jó helyen van az a ládám legalján. Csak akkor szoktam elővenni, ha egyedül vagy a fiúhálóban, akkor szoktam rajzolgatni, most viszont van néhány nyugodtabb órám. Ezért is ültem ki ide a park egy rejtettebb zugába, a napra rajzolgatni. Ritkán szoktam rajzolni, és legtöbbször grafittal dolgozok.
Lassacskán kibontakozik az előttem lévő lapon egy férfi arca. Bizony, lapra firkálok! Ugyanis a pergamenen csak a tinta látszik meg igazándiból, egy 3B-s ceruza vajmi kevés nyomot hagyna rajta. A fickó után néhány kamaszsrác elevenedik meg előttem a lapon. Szokásosan szövök köréjük valamilyen történetet, hiszen minden arcnak, embernek külön meséje van nálam, amit magam találok ki. Soha nem próbáltam valóságos, elő személyeket megjeleníteni, annál sokkal több a fantáziám, és túl béna vagyok ahhoz, hogy hús-vér emberkéket megszemélyesíthessek. Még az általam kitalált fazonok sem mindig tűnnek élethűnek. Igazság szerint nem vagyok egy nagy művész, elvégre csak úgy hobbiból, minden képzés nélkül rajzolok, valamint sztár- avagy művészallűrjeim sincsenek, ami pedig fontos lenne, ha a ?művész? titulusra pályáznék.
Mellettem megbűvölt gitárom ontja magából sorra a dallamokat. Hirtelen mintha léptek surrogását hallanám a hátam mögül, mintha valaki közeledne mögülem, a kastély felől. Felkapom a fejem, de nem nézek hátra, mivel egy ezredmásodperc múlva már újra csend van. Biztosan csak egy kósza szellő zörrentette meg a nem sokkal mögöttem lévő fa leveleit. Az nem is tűnik fel, hogy a szél nem fújhat, ugyanis a papírok rezzenetlenül hevernek az ölemben pihenő átváltoztatástan könyvön.
A hangszerből tovább áradnak az édes-bús melódiák, míg egy újabb arc vonásai vésődnek bele a papírba, ezúttal jó mélyen. Mintha Megan lenne az, de nem vagyok teljesen biztos benne. Gyönyörködve bámulok előre, látszólag a papírra, valójában a semmibe? Megen jár az eszem. Ekkor egy jócska árnyék vetül a lapra, és én rajtakapottan rántom fel a fejem. Kicsavarodott törzzsel nézek fel a jövevényre, ami nem is nehéz így, napnak háttal. Őt talán elvakíthatta a nap erős fénye, talán még nem látta meg nálam a lapot. Villámgyorsan csúsztatom bele a telefirkált papírt az eleddig alatta lévő könyvbe, csak néhány üres marad ott fehérleni, viszont a ceruza és a radír továbbra is eddigi elfoglaltságomról árulkodik a kezemben.
Villámgyorsan vedlek vissza kiskamasz álmodozóból elvetemült, velejéig romlott, alattomos mardekárosba. Morcul vizslatom végig a bigét, és arra jutok, hogy piszokul öreg lehet: legalább 15 éves. Nem köszönök neki, mivel ő rontott rám, ha kinyitja a száját és elcsácsog valami hello-félét, akkor viszonzom majd egy morgással, de ez sem biztos. Kissé bizonytalanul mutatok magam mellé a hatalmas kőre, ezzel jelezvén, ha akar, üljön le nyugodtan, nem fogom megenni sem megölni? még.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ Nyolcadév ■ Mardekár ■ Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2008. 05. 11. - 18:56:50 »
+1

×Matt×


Jókedvem van. Nem tudom, miért, hiszen nincs rá okom. Mégis van valami a levegőben, ami boldoggá tesz. Elindulok a parkba. Szép idő van – süt a nap, és márciushoz képest meleg van. Kezemben pár könyvvel sétálok, egyik kedvenc helyem felé. Közben sok mindenen gondolkodom. A múltról, a jelenről, talán a jövőről… A múlt szomorú, a jövő bizonytalan, de a jelen talán szép. Nem egy rózsaszín álom, de mégis békés, nyugodt. Csak a múlt kísért, talán már nem sokáig. Legbelül vágyom a szomorú múltra, a szenvedésre, a féltékenykedésre. Akkor legalább itt volt. De nem, nem szabad ezen gondolkodnom, hiszen olyan szép ez a nap! Találomra kinyitom az egyik könyvet, és olvasni kezdem. Pár mondat elolvasása után rájövök, melyik könyvemet is nyitottam ki. Á, Bájitaltan. Próbálom megjegyezni a tananyagot, úgy tűnik, nem is olyan nehéz, mint gondoltam azt nemrég fent a klubhelyiségben. Mindig szerettem ezt a tantárgyat. Ami azt illeti, érdekesnek, hasznosnak tartom. Nehezen tanulom, sok időt kell belefektetnem… de szerintem megéri. Mindeközben egyre közelebb kerülök a helyhez. Mikor odaérek, észreveszem, hogy valaki ül már ott – egy fiú. Látszólag alsóbb éves, és úgy tűnik, valamit firkál éppen. Nem ismerem, de tekintettel arra, hogy mostanság egész jó hangulatban vagyok, odamegyek hozzá, és ráköszönök.

- Hello. Még nem láttalak itt… és gondoltam megkérdezem, hogy ki is vagy.

*Hangom kissé fagyos, én nem túl hangos. Leülök mellé a kőre, könyveimet magam mellé helyezem, majd hirtelen ránézek.*

- Szóval? Ki vagy te?
Naplózva


Matthew DeLeon
Eltávozott karakter
*****


nagyszájú másodéves, Meg szerelme

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2008. 05. 11. - 21:37:17 »
0

~ Emily ~

Vércsepillantása van a nőnek. Talán nem is tudja normális ütemben forgatni a fejét, csak ilyen hirtelen módon. Hát nem, csakazértsem fogok megijedni tőle! Na ja, ő ül ide mellém, és mégis ő akarja tudni, ki vagyok én. Ezt nem fordítva kéne? Valakinek illemtani oktatásban kéne részesíteni a kis bigét. Rám köszön. Oké, legyen neked karácsonyod, válaszolok, mielőtt szirti morcnak tartanál.
- Szevasz!
Hát nem éppen barátságos hangnemű felelet, de most ezzel kell gazdálkodnia a névtelen nőszemélynek. Ő is hozott magával könyveket, azonban csak én lehetek ilyen lökött, hogy a rajzok elrejtése végett cipelésszem a porfogókat. Mert a tankönyv amúgy nem jó semmire, csak lapok, firkák álcázására, legalábbis egy park kellős közepén nem veszem más hasznát. Holott a kastélyon belül még tanulni is lehet belőlük, ha az ember egy percre meg tud feledkezni a kinti százkarátos napsütésről, a mozgásra buzdító, zsongító tavaszról.
Ki is volnék? Hát ez fogós kérdés. Most lírázzam el neki szépen kamaszkorom igaz történetét vagy elég szimplán a nevem, korom, lakcímem, szüleim foglalkozása? Egyik sem, inkább egy félig-meddig megoldást választok.
- Matt DeLeon vagyok. 13 éves, másodikos mardekáros.
Várom, hogy kezet nyújtson, ha akar, mert a nőnek kell felkínálni ezt a lehetőséget. Hálásan idézem fel a hajdan legalább annyira utált illemtanórákat, mint amennyire a hőn rühellt táncórákat, hiszen mostanság jócska hasznát veszem mindkettőnek.
Találomra kinyitom a kezemben lévő könyvet, mintha eddig azt olvastam volna, csak a leányzó megjelenésére az ujjamat könyvjelzőként használva hamarjában behajtottam volna a fedelét. Belepillantok, hogyha esetleg megérdeklődné mit is olvasok, legalább válaszolni tudjak. Éppen a Feraverto! címzetű varázsigénél nyílt ki? azt még év elején vettük, de nem baj.
- Te is elmondhatnád ki vagy, mert így kapásból nem ugrik be?
?? a személyazonossága miss Zavaró Tényező? ? gondolom kissé epésen, elharapva a mondatot. Azt sem értem, egyáltalán miért zavart meg, hát nem látta, hogy elfoglalt vagyok?! Mostmár mindegy, legalább megtudom ki ő. Tulajdonképpen nem is néz ki rosszul. Zavaromban a kettéharapott mondatot félrebillentett fejjel, kissrácos félmosollyal pótolom, nehogy hiányolni kezdje a befejezést.
A könyvemben pihenő lapok azonban kitörni vágynak, nem érik be az átváltoztatástan tanulmányozásával. Az egyik papírszelet félig kicsusszan a könyvből, a szél pedig azonnal belekap, hogy továbbvigye. Na ezt már nem! Senki nem tudhatja meg, hogy én szeretek rajzolni! Szédületes reflexeimnek hála, még azelőtt elcsípem, hogy a horizontom túlra tutajozná a szél, és szárnyalhatnékjára érzéketlenül igazítom vissza az eredeti helyére. Bár azt hiszem, elkéstem, a lány biztosan meglátta már a lap tartalmát, hiába hazudnám, hogy átváltoztatástan-saláta, azaz erre jegyzeteltem egy órán.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ Nyolcadév ■ Mardekár ■ Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2008. 05. 12. - 00:11:17 »
+1

×Matt×


Másodéves. Gondoltam, hogy sokkal fiatalabb. Fura egy fazon. Olyan stílusban beszél, mint azok a kisfiúk, akik azt hiszik, hogy már, hu, de nagyok, és próbálnak nagyon lazának, és rettenthetetlennek tűnni. Hát igen, jellemző erre a korosztályra. Kissé sokat képzelnek magukról. Elmosolyok, elvégre vicces, hogy milyen gyerekes a srác. Matt… hm. Soha nem láttam még, de még nem is hallottam róla… Persze ez is csak azért lehet, mert idősebb vagyok – 4 évvel.

- Emily Dean, Mardekár, 17 év, hatodév… Megfelel? Vagy szeretnél még valamit tudni?

Kinyújtom a kezemet, elvégre nem csak, hogy én vagyok a lány, még idősebb is vagyok. Kézfogás után kezembe veszem az egyik könyvet, és olvasni kezdem. Legalábbis úgy teszek, mintha olvasnám. Egyszerűen képtelen vagyok úgy tanulni, hogy valaki ott van mellettem. Viszont nem szeretnék elmenni, ez az egyetlen egy hely a szabadban, ahol szeretek üldögélni. Inkább becsukom a könyvet, és nézni kezdem az eget. Gyönyörű idő van. Kezd melegem lenni a hosszú pulóverben, ezért leveszem, és magam mellé rakom. Egyszer csak egy papírlap röppen el, amit a fiú elkap, és visszarakja a könyvébe. Áh… tehát nem firkált, hanem rajzolt. Embereket. Hm. Nem néztem volna ki belőle, hogy tud, és szeret rajzolni. Ez már nem a srác korosztályára jellemző.

- Nocsak, nocsak… csak nem rajzolgatunk szabadidőnkben?

Hangom gúnyos, arcomon gonosz vigyor jelenik meg.

- A kis művészlélek…

Egy fiú, aki rajzol. Csak egy srácot ismertwm, aki szeretett rajzolgatni. Én is szeretek rajzolni. Rengeteget rajzolok, főleg egyszerű, tónusos rajzokat… Sok ismerősömet rajzoltam már le… akár emlékezetből is. Ami azt illeti, igen, van érzékem hozzá. Ehhez van. Az, hogy ilyen szintre fejlődjön a rajztudásom, az csak annak köszönhető, hogy tényleg órákat rajzoltam át. Mindenhol képes vagyok leülni, elővenni a vázlatfüzetemet, és alkotni. Ha van ihletem. Szerencsére elég különleges életem volt, van, ebből kifolyólag mindig ki tudok találni valami olyat, amit szívesen lerajzolok Emberek, festői tájak, érzések… sötétség. Kedvenc témám az a fájdalom, az elhagyatottság, a magány… Vagyis azok az érzések, amelyeket ki tudok fejezni, mert belülről jönnek. Ha ezeket érzem, nem kell gondolkodnom, mit rajzolok… Csak az érzés vezérel, és mindig összeáll egy képpé. Egyetlen hely, ahol meg tudom mutatni, mit érzel, és milyen is vagyok, az a vázlatfüzetem. Legtöbbször nálam van, de soha, senki sem látta még, két eltűnt barátomon, és egy hugrabugos lányon kívül… Nem is nagyon fog más betekintést nyerni "Emily világába"…

- Anyuciról nincs kép?
Naplózva


Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2008. 05. 12. - 19:03:34 »
0

{ Julia Woodrow }

Miközben a Perry család sarja a pad „gerendáira” helyezte éjfekete kabátját, pillantott oldalra, kémlelvén a Hugrabugos lány arcának vonásait. A fejét nem mozdítván, csupán szemeit emelte lopva oldalirányba…biztos volt benne, hogy a korábban megejtett beszélgetésük még elevenen élt Woodrow-ban. A szavainak súlya volt, tudta ezt jómaga is…hiszen jelleméből fakadóan szeretett olyan beszélgetésbe elegyedni, amelynek hatása van a másikra…már akkor látszott a lányon, hogy megfogta, amit hallott…talán így, napok elteltével is maradt még valami nyom odabent, a lelkében, a szívében. Mardekáros volt, és immáron úgy is viselkedett, valójában, egész lényében…végletekben gondolkozott, végletekben beszélt, olykor pedig végletekben cselekedett…mégis, szavaiban soha egy pillanatra sem volt lehetetlen, vagy nem valós…tettein, mozdulatain pedig érződött valami furcsa, úrias…arcán pedig ott leledzett a maszk. A maszk, amely annyi embert taszajtott már el, hogy számlálni is felesleges. A másik kékellő íriszei az övébe fúródtak, aztán a napokkal ezelőtt hallott, hűvös, mégis dallamos hangocska, mely ott élt a fiú emlékezetében, ismét felcsendült. Mintha mentegetőzés lett volna…vagy szabadkozás, a hanglejtés alapján legalábbis minden bizonnyal. Julia arcvonásai, akár a fiúé, ridegnek hatottak, és érzelemmentesnek…Davis pedig kíváncsi lett volna, mi is lappang odabent.

Ezt követően egyenesedett fel, és lépett a padokkal szegélyezett kis pázsitra, majd alapállásba helyezkedvén kezdte meg a lépéskombinációt. Amikor annak végére ért dermedt meg, mintha megfagyott volna egy pillanat alatt. Ezt követően szólalt fel ismételten…szavait úgy válogatva, hogy azoknak most is, mint mindig, kellő súlya legyen a címzett felé. Sértés, bántás? Már régóta nem foglalatoskodott efféle gyermekies dolgokkal…sokkal inkább vezérelte egy kérdés, és a Woodrow maga. Természetesen soha nem kérdezett volna rá szó szerint arra, mi fojtogatja a másikat, mi marcangolja legbelül. Miért nem kérdezett rá ily módon? Mert önmagának sem akarta megvallani, hogy érdekli a padon üldögélő…az önérzete nem engedte neki, és a vére is azért kiáltott, hogy hallgasson, és csak eddzen. Így tett hát…folytatta amit megkezdett percekkel ezelőtt. Egyszerre volt lágy a mozgáskoordinációja, mégis kemény és dekadens.

Az ő egyedülléte már megszokott volt az iskola falain belül, mégis…egy Hugrabugosé azért kuriózumnak hatott…Davis soha nem láttatott maga mellett társaságot, csak igen ritkán. Akkor is olyan emberekkel, akikkel szükséges volt, vagy szavát adta azoknak. Továbbá Mardekáros létéből, valamint a diákok között szájhagyományként terjengő eposzokból fakadóan kicsi volt rá az esély, hogy valaki fellépjen ellene. Tény, akadtak az iskolában, akik megtették volna…de a fiú érdektelensége nem sarkallt eme történésre senkit. Ahogyan egy, a csukló szorítására, majd csavarására irányuló mozdulatot tett, lépett ki baljával oldalra, majd mintha tenyereivel ellenfelét szorongatná csavart a láthatatlan karon egy jókorát. Ha valóban lett volna ott valaki, térdre rogyott volna, és tenyere önmaga felé fordulva roppant volna ki a helyéről. Kósza pillantás oldalra…Woodrow távozni készült…könyvét, mely eleddig karjaiban pihent emelvén nyúlt oldalra szabad karjával táskája pántját keresvén. A két, különböző kézben oltalmat lelő tárgy egybeolvadt…a lány pedig valóban a távozás mezejére lépett…volna…szavait elejtve kelt fel…a fiú pont szemben állt vele, és már a mozgásának esetlenségéből érezte, valami nincs rendben. Megfűszerezve a lépéseket rogyott meg kissé, és mutató, valamint középső ujjával pálcát ragadott. A varázstárgy természetesen, mint mindig, most is a nadrág oldalzsebében pihent. A két ujj szokatlan lágysággal vonta ki azt…majd amint elhagyta a zseb rejtekét, hüvelykujja lágyan lenyomta annak végét, így hegye a lányra szegeződött.
- Vingardium leviosa!
Alig hallható ige, melyet követően olybá festett, mintha láthatatlan „kezek” reppentek volna a lány alá, és tartották meg a gravitációnak kiszolgáltatott testet. Davis egy pillanatig csak méregette a magatehetetlen Woodrow-t, majd pálcáját továbbra is a lányra szegezvén egyenesedett fel. Soha nem szakította még meg az edzést eleddig, soha…most, mégis lassú léptekkel sétált a lány irányába. Odaérve egyik karját átfűzte annak dereka alatt, majd magához vonta…pálcát tartó karja hirtelen a nyak alá fonódott, melyet követően a testre ható varázs megszűnt létezni. A fiú a pad mellé lépve tette le a lányt, majd húzta feje alá a kabátját. Gondolta, hogy annak nincs komolyabb baja, de azért leheveredve mellé, már amennyire a pad szélességéből fakadóan ezt tehette, szorította össze két ujját, és helyezte azt Woodrow nyakának oldalára…volt pulzusa, immáron biztossá volt, hogy csak elájult.

Ez volt az a pillanat, ha látja őket valaki, az biztosan letargiába esve ájult volna el…Perry ezen oldala jó pár hónapja nem mutatkozott meg…segített máson…azonban a rideg, szinte lélekbemaró maszk továbbra sem olvadt le az arcáról. Jobb szemöldökét megemelvén emelte át egyik karját a lány teste felett, és támaszkodott meg vele a pad ülőkéjén, derektájon…másik karjában továbbra is pálcáját szorongatta…kérdőn fürkészte a hófehérré vált arcot, a halovány ajkakat…maga sem értette, miért nem hagyja ott, és folytatja az edzést. Merengése közben eszébe ötlött egy régi, még édesapjától hallott ige…pálcájának hegyét a lány orrához emelte, majd suttogva ejtette ki a szavakat. A varázstárgy hirtelen erőteljes szagot árasztva megából kellett, hogy megébressze az ájultat…
Naplózva


Matthew DeLeon
Eltávozott karakter
*****


nagyszájú másodéves, Meg szerelme

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2008. 05. 13. - 14:00:00 »
0

~ Emily ~

Megvetően, lekezelően mosolyog rám, mint egy óvodásra az Emily Dean nevezetű vénséges vén - 17 éves - képződmény. Cserébe hasonló vigyort kap, majd amikor kezet nyújt, alaposan átropogtatom az ujjait. Attól sem zavartatom magam, hogy lányról van szó, hiszen mardekáros, tudta mit vállal azzal, hogy ide került. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy lekezeljen csak azért, mert fiatalabb vagyok nála néhány évvel.
Látszólag olvasásba kezd, ám nem kerüli el a figyelmét az elröppenő papírlap, amit gyorsan visszahalászok. Újabb gúnyos vigyorára pimasz képpel és hangon felelek.
- Bizony-bizony, rajzolgatunk. Én és én, így, kettesben.
A "kis művészlélek" szavak hatására felszalad a szemöldököm, majd megvetően kivillantom fogsoromat. Az fix, hogy még a szó jelentését sem tudja, mert ha tudná, akkor nem keverne össze vele, ugyanis nem ebbe a kategóriába tartozom. Csak hobbiból rajzolok. Tudom, hogy provokálni akar, ám régi jó szokásomhoz híven erre a próbálkozásra nem is reagálok a fogvillogtatás kivételével. Nem olyan könnyű feldühíteni engem, mint azt sokan hiszik. Jah, anyuciról van-é képém? Anyázni akarsz mindenáron? Hát jó, felőlem mehet. Műtöprengek egy sort, mint aki a rajzait veszi számba, azután megszólalok.
- Hm... ha már ennyire érdekel: a tiedről speciel kettő is akad a készletemben. Mindkettőn bikiniben pózolt, tudtad?
Ezzel visszafordulok a könyvem fölé, ám hirtelen beugrik, hogy az előbb az iránt érdeklődött, van-e egyéb kérdésem. Higgadtan, hűvös hangnemben felelek.
- Ja, a más kérdés témakörre visszatérve: van. Mi a francot akarsz tőlem? Minek jöttél egyáltalán ide? Csak tombolni szeretnél, dühöngeni valakivel vagy egyéb célod is volt? Netán szakítottál a fiúddal, kinyírták a macskádat-kutyádat, vagy te szimplán is ilyen kötözködős felhangú egyéniség vagy, cicám?
Hopsz, hát ő is megkapta a cicám megszólítást, amit majdnem minden lány meg szokott kapni tőlem. Van aki karmolja, van aki harap érte, de ez már legyen az ő gondjuk - gondolom szélesedő vigyorral.
Naplózva

Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2008. 05. 13. - 16:13:03 »
0

[ Davis… ]

Túl gyorsan állt fel. A fáradtság, mely napok óta gyötörte, magával ragadta a törékeny testet, és nem bírta tovább annak leheletnyi súlyát.
Összeomlott a fiú előtt. Ám a föld hideg talaja helyett valami attól pár centire a magasban tartotta.
Varázslat… Davis Perry előhúzta pálcáját, és Vingardium leviosa-val nem hagyta, hogy eldőljön, akár egy zsák. Az a Davis Perry, aki miatt napok óta szenvedett lelkileg. Aki felforgatta az érzelmeit fenekestül. Akinek nem bírta elviselni a látványát sem, menekülni akart, de a Sors nem hagyta. Újra, és újra közbeszólt. Lebegve, öntudatlanul várta sorsát…

Nem tudhatta, hogy a fiú a varázslatot követően odasétált hozzá, és átfűzve karjait a dereka alatt, és a nyakán, magához vonja, majd a padhoz lépdel vele, és kabátját a feje alá húzva teszi le, majd megvizsgálja, hogy nincs e komolyabb baja.
Nem sejthette azt sem, hogy amaz egyik karját, miután megbizonyosodott arról, hogy csak elájult, átemeli teste felett, és támaszkodik meg vele az ülőkén, kérdően méregetve békés hófehér arcát, színtelen ajkait.
Pillanatokkal később tért magához, valamiféle erőteljes szag hatására, amely szinte marta légzőszervét. Bágyadt szemekkel tekintett fel a fiúra, egyelőre még fel nem fogva, hogy ki az, kinek a karjai még a padon tartják ingatag testét.

Lassan tisztult a kép, tért vissza az élet a hófehér arcra, és ajkaira, ahogy próbált kevésbé gyakorta pislogni. Még nem volt egészen magánál, amikor íriszei a másikéba fúródtak. Davis rideg arckifejezésével találta szembe magát. Kérdően nézett rá, a fiú karjára, majd vissza annak kékellő íriszeibe.
Halk sóhajjal próbált magától felkecmeregni ám feje visszacsuklott, így enyhén íves tartásban intézte hozzá szavait.
- Köszönöm. – mondta halkan, szinte suttogón. Mást nem tudott, és talán nem is akart mondani. Egyelőre barátkozott a gondolattal, hogy kivel, és milyen helyzetben van épp…

Ha valaki látta volna egy mardis, pláne Davis karjaiban, ott esett volna össze aléltan, akár az imént Ő, de nem zavarta. Igazából talán még örült is neki, hogy így alakultak a dolgok. Mindezt kifelé nem mutatta, még volta annyi ellenállás benne, hogy ne omoljon még jobban össze, vagy tegyen esetleg olyat, mit nem akar. Még legalábbis… Vagy talán soha nem? Fürkészően tekintett a másik páncéljára. Lelke ordított, hogy kérdezzen, ám az esze azt súgta, felesleges, ez csupán egy gesztus, melyet minden aranyvérű megtett volna. Megforgatta újra a szavakat magában. Igazán mindegyik? Hiszen Julia Hugrabugos, mégha az esze, a szíve, és a mentalitása más vizekre húzza. Ezért kellett elsőévesen kis híján az életét adnia, ezért nézik még mindig ki társai, pedig Akiért mindezt elszenvedte, már nem tartozik az Élők sorába.
Megszámlálhatatlanul sokszor fordult meg a fejében, marcangolta, emésztette magát, hogy Miatta nem él már, és a mai napig sem dolgozta fel. Álca, mely takarta a kíváncsi szemek előtt azt sugallva, hogy bevehetetlen vár veszi körül, hogy Róla lepereg minden. Ezt törte össze mint valami gipszanyagot Davis, a könyvtárban. És most itt hever félig öntudatlanul, bár látszólag éberen. Újra megpróbált felkelni, és egyenesben tartania magát de nem ment. Nem volt elég ereje, csak arra koncentrált, hogy kavargó érzelmeit elrejthesse a fiú szemei elől…
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ Nyolcadév ■ Mardekár ■ Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2008. 05. 15. - 18:46:19 »
0

×Matt×


A fiú pillantása, melyet amolyan „megvető pillantásnak” szánt, inkább nevetségessé sikeredik. A kézfogás pedig… Próbál erősnek tűnni, éppen csak azt nem tudja, hogy hány hozzá hasonló kisfiúval találkoztam már. Nevetni kezdek, olyan „jól van, semmi baj” stílusban. Úgy tűnik, mintha azt hinni, hogy én alapból lenézem őt. Nem, ez közel sem így van. Kizárólag ő tehet arról, hogy így viselkedek vele, ő provokálta ki ezt a bánásmódot. Próbál pimaszkodni velem, és ezzel felidegesíteni… de nem, nem fog sikerülni. Ahhoz túl szép idő van… És túl jó a kedvem.

- Ó, szóval ilyen magadnak való típus vagy? És úgy tűnik, hogy több éned is van. Elvégre azt mondtad, hogy „én meg én”. Hm…

Vigyorog egyet, majd egy kedvesnek nem mondható megjegyzést tesz. Úgy tűnik, nem értette, mit akartam azzal, hogy „Anyuciról nincs kép?”. Ez egy újabb utalás akart lenni arra, hogy mennyire kisfiúnak, és gyerekesnek tartom őt… Félreértette, de nem, nem idegesítem fel magam rajta. Önkontroll.

- Nem egészen így értettem a kérdésemet. Sőt. Mellesleg, ugye, mennyire csinos anyukám? Egyébként… Max. reménykedhetsz abban, hogy láthatod őt egyszer is bikiniben. De erről ennyit.

Visszabújik a könyvébe, majd ismét kérdést tesz fel, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy mit akarok tőle… Mit akarnék? Semmit. Csak éppen rosszkor rossz helyen van. Ennyi az egész. Cicám. Csak elmosolyodok, és gúnyolódó hangon beszélni kezdek hozzá.

- Jaj, kérlek… Álmodozzál csak arról, hogy a cicád leszek… Talán fel kéne nőnöd ahhoz, hogy ilyet mondjál másoknak, kisfiú. Nem tűnsz ugyanis tőle nagyobbnak, komolyabbnak… Csak szánalmasnak.

Elbűvölően mosolygok, majd felállok, és elsétálok mellőle, nem messze tőle elterülök a fűben, és így bámulom az eget…
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 18 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 06. - 17:21:14
Az oldal 2.399 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.