+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Gyengélkedő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 5 6 [7] 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Gyengélkedő  (Megtekintve 25501 alkalommal)

Nathalia Steele
Eltávozott karakter
*****

DS tag, Ötödéves kicsilány :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #90 Dátum: 2009. 07. 13. - 16:31:04 »
0

Sabrina

* Épp a gyengélkedő felé indultam mivel ma nem túl jól érzem magam és gondoltam Madam Pomfrey biztosan, tud valami bájitalt adni, ami kiűzi belőlem ezt a nyavalyát, mikor észrevettem, hogy egy lány neki megy a gyengélkedő ajtajának*
~ Hupsz ez fájhatott. ~ * vonom le magamban a megfelelő következtetést, hiszen az ajtó keményfából készült ezt már volt szerencsém nekem is tapasztalni. Kicsit lelassítottam, hogy a pórul járt lány be tudjon menni előttem majd nem sokkal utána magam is utána mentem és a javasasszony felé vettem az utam. Oda érve hozzá elpanaszoltam neki, hogy mi is a bajom mire kért 10 percet, hogy előkeresse a megfelelő főzetet. Amíg a nő keresni kezdett addig én bementem a korterem részre és észrevettem az iménti lány, ahogyan a barátnőjével beszélget. *
~ Nem akarom őket zavarni, elvégre látom, hogy éppen beszélgetnek, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi. ~ * egy ideig még ücsörgök az egyik szabad ágyon, majd végül győz a kíváncsiságom, és oda megyek hozzájuk és megállok a fekvő lány ágya mellett*
- Sziasztok! Ööö Sabrina láttam az előbb, hogy nekimentél az ajtónak. Ugye nem ütötted meg magad nagyon? - *kérdezem.  Miközben várom a választ aggódva, pillantok a másik lány felé is hiszen látom, hogy megsérült és én már csak olyan vagyok, hogy mindenkiért aggódom még akkor is ha nincs rá okom*
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #91 Dátum: 2009. 07. 13. - 19:00:50 »
0

                                          Nathalia

Egyszercsak odajött hozzánk Nathalia. Ő is hugrabugos volt, valamikor pár szót már váltottunk. Már régen észrevettem, hogy felénk nézeget, de most már oda is jött hozzánk. Köszönt és megkérdezte, hogy jól vagyok-e mert látta, hogy nekimentem az ajtónak. Na még egy néző. Biztos most hülyének tart, mert a véleménye maximum csak a külsőmről alakult ki, mert nem igazán ismer.
- Igen, köszi jól vagyok.- egy bájos mosollyal kísértem ezt a kijelentésemet. Észrevettem, hogy aggódó pillantásokat vet Helga felé.- De az én sérülésem semmi Helgáéhoz képest, hiszen neki a combcsontja tört el, nekem meg semmim.- mondtam neki gyorsan. Bár nem tudom miért akartam megelőzni abban, hogy feltegye azt a kérdést, hogy "Hát neki meg mi a baja?". Kedves lánynak tűnik az eddig folytatott beszélgetésekből következtetés képpen levonva. Most, hogy idejött talán jobban megismerem majd, elvégre már öt éve egy házba járunk.
- Á ez a sérülés nem is lyan nagy dolog.- mondta Helga és egy "ölni tudnék" szemekkel rám nézett.
- Te Nathalia vagy ugye?- kérdeztem megtörve a csendet. Bár ez egy elég hülye kérdésként jött, hiszen, mint mondtam már beszélgettem vele egyszer.

Nathaliara pillantottam. Magas, a szeme smaragdzöld színű, vékony lány. A haja hosszú szőke színű, a bőre fehér. Érdekes egy láyn, de szép, és aranyos, hogy így érdeklődik a jóllétünk iránt.
- És te hogy hogy itt vagy a gyengélkedőn, elvégre nem úgy néz ki, hogy valami bajod van?- kérdeztem és érdeklődő tekintettel feléje néztem.
Naplózva

Nathalia Steele
Eltávozott karakter
*****

DS tag, Ötödéves kicsilány :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #92 Dátum: 2009. 07. 13. - 21:13:39 »
0

Sabrina

* Figyelem a két lányt és mikor kiderül, hogy a fekvő lánynak a combcsontja tört el együtt érzően nézek rá*
- Jaj szegény hát nem irigyellek. Még Madam Pomfrey főzeteivel együtt is eléggé fájhat. Hogyan történt? Kviddicseztél vagy mi? - *kérdezem, mert azért nem minden nap látni combcsonttörést a suliban. Leülök az ágya szélére, majd mikor megkaptam a kérdésemre a választ ő kérdez*
- Igen a nevem Nathalia. Nathalia Steele. És téged hogy hívnak? Melyik házba vagy beosztva? - *kérdezem egy kicsit zavartan, mert ez a lány nem ismerős nekem. Lehet, hogy már láttam, de így nem ugrik be. Pár percig csendben figyelem őket és közben várom, hogy a javasasszony megtalálja a bájitalt, amit kértem. Ekkor újabb kérdés érkezik hozzám*
- Hogy én? Hát eléggé fáj a fejem és szédülök is és belázasodtam. Arra várok, hogy Madam Pomfrey megtalálja az erre való bájitalt. Azt mondta 10 perc, de tartok tőle ebből több lesz - *mondom halkan kuncogva mikor a nő raktárából szentségelés, hallatszik, és hogy mindent felforgat. Mindenféle üvegcsörömpölés, dobozok mozgatása*
~ Lehetséges, hogy mennem kéne segíteni neki? Talán akkor hamarabb megtalálná és előbb mehetnék a friss levegőre. Bár ezzel a két lánnyal is jó beszélgetni ~* gondolkozom el, de végül inkább visszafordulok hozzájuk*
- Szerintetek, megtalálja még ma azt a bájitalt? - *kérdezem suttogva és mosolyogva*


Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #93 Dátum: 2009. 07. 14. - 07:53:02 »
0

          Nathalia

Együtt érzően rénézett Helgára, és megkérdezte, hogy történt.
- Nem én nem kviddicsezek.- vágta rá rögtön- a lépcsőn rohantam lefelé és elestem, pont a combcsontomra. De most már jól vagyok, csak a biztonság kedvéért kell itt maradnom.- szegény Helga. Csak ezért itt maradni nem lehet valami kellemes. Én se szívesen feküdnék itt akkor, amikor már nincs semmi bajom.
Nathalia feltett egy igen furcsa kérdést, hiszen, mint már említettem egy házba járunk öt éve. Öszenéztünk a beteg barátnőmmel, és ő kérdőn nézett rám, én meg csak mosolyogtam.
- Én is, meg Helga is a hugrabugba járunk, hatodévesek vagyunk. Egyszer én még beszélgettem is veled. Nem emlékszel?- kérdeztem, hiszen elég furcsa volt, hogy nem emlékszik rám.

Arra a kérdésemre, hogy miért van itt meg is kaptam a választ. Furcsa, hiszen egyáltalán nem látom betegnek. Mélyen elgondolkozott, én pedig leültem Helga ágyára, mert már nagyon elfáradtam. A gondolkodásból kizökkenve megint feltett egy kérdést és most várgre már a mosolyát is láthattam. Kifejezetten szép moslya van. Aranyos.
- Hát, ez még el fog tartani egy darabig, ahogy őt ismerem.- széles mosolyra húztam a számat.
Megint körbe néztem a teremben és észrevettem Barbara húgát. El volt törve a keze. Barbarát is tegnap ismertem meg. Ő is kedves lány, csakúgy, mint Nathalia. Hirtelen megráztam a fejem és ismét a korteremben voltam. Nem szabadna ennyit ábrándoznom! Nem, nem! Meg kell változnom! Így alszom el az órákon is!
- Nem megyünk segíteni Madam Pomfreynek?- kérdeztem Nathaliatól, ismét megtörve a csendet.- Ugye nem baj?- néztem rá kérdőn Helgára.
- Persze, hogy nem. Menj csak.- és ezt meg is erősítette egy bájos mosollyal.
Naplózva

Nathalia Steele
Eltávozott karakter
*****

DS tag, Ötödéves kicsilány :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #94 Dátum: 2009. 07. 14. - 12:29:34 »
0

Sabrina

* Végig hallgatom a válaszokat, és most esnek le a dolgok csak igazán*
- Ne haragudjatok, tényleg nem tudok gondolkozni, ha nem vagyok jól - *mondom egy elnézést kérő és zavart mosollyal majd megint pár perc csönd, következik a részemről. A csöndet ismét egy kérdés töri meg, mégpedig, hogy nem megyünk e segíteni Madam Pomfreynak a keresgélésben. Végül is beleegyezően bólintok, hiszen ahogy az iménti példa is mutatta, nem vagyok valami jó felfogó, ha rosszul vagyok. Felkelek Helga ágyától és elköszönök majd a javasasszony raktára felé, veszem az irányt valószínűleg Sabrinával együtt. Mikor oda érünk, nehezen lehet kinyitni az ajtót, mivel valami nehéz doboz van elé tolva, de végül csak sikerül. Kicsit beljebb merészkedek, de óvatosan, mert a raktár jelen pillanatban jobban emlékeztet egy csatatérre, mint bármiféle raktárra. *
- Elnézést Madam Pomfrey segíthetünk a keresésben? - *kérdezem egy halovány mosollyal mire a javasasszony, előbukkan egy hatalmas dobozrakás mögül.*
- Nem kell kedveskéim köszönöm épp most találtam meg a szükséges bájitalt - *mondja mosolyogva, és a kezembe nyomja az üvegcsét*
- Idd meg kedveském és 10 perc múlva már semmi bajod sem lesz - *mondja mosolyogva, majd elkezd visszapakolni. Egy ideig bizalmatlanul méregetem az üvegcsét, de végül felhajtom és besegítek a pakolásba*
Naplózva

Sabrina J. Wilder
Eltávozott karakter
*****


a legesetlenebb halálfalónak járó díj birtokosa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #95 Dátum: 2009. 07. 15. - 07:59:30 »
0

Nathalia

Most már tudom miért nem emlékezett ránk. Elmagyarázta, hogy ha nincs jól nem tud gondolkozni. De legalább már tudom, hogy nem az a baj, hogy sose figyel arra, hogy kik járnak az ő házába.
Beleegyezett, hogy segítsünk Madam Pomfrey-nek. De nem kellett neki segítség, mert hamar megtalálta a bájitalt. Nathalia elkezdett neki a visszapakolásban segíteni, aminek én nagyon nem örültem, mert akkor nekem is be kell állnom, és én csak udvariasságból mentem oda Madam Pomfrey-hez. De hát mivel most nem akartam bunkó lenni én is beálltam az önkéntes pakolásba. Többször ránéztem Nathira (én magamban neveztem el így majd megkérdezem, hogy szólíthatom-e így, de lehet, hogy már nem én leszek az első ember aki megkérdezi ezt tőle), és rámosolyogtam, bár lehet hogy nem vette észre.
 A dobozokban nem tudom mi volt. Pakoltam, pakoltam és azok egyre nehezebbek lettek. A kezem rettentően fájt már. De én még mindig segítőkészen kitartottam munkám mellett és nem hagytam ott. Kíváncsi voltam az időre, így egy percre megáltam és rápillantottam az órámra. Az idő hat óra, egy percet mutatott. Gondoltam most már elbúcsúzok Helgától és visszamegyek a klubhelyiségbe.
- Figyelj!- szóltam Nathalianak- Én visszamegyek a klubhelyiségbe. Te nem jössz?

Mikor végeztünk kimentem a raktárhoz és Helga felé indultam. A kezem zsibbadt, mert szerintem én kaptam a legnehezebb dobozokat. Mikor az ágyához értem elkezdtem mondanivalómat.
- Most mennem kell, de holnap még benézek hozzád.- miközben beszéltem végig mosolyogtam.
- Oké, szia!- Helga mindig olyan megértő. Nagyon jó barát. Nyugodt természetű, senkivel sem tud haragban lenni, mindig ő békül ki először.
Gondolkozás közben indultam is az ajtó felé, de még hátra náztem, mert nem tudtam, hogy jön-e Nathalia vagy sem, mert nem emlékszem a válaszára.
Naplózva

Joseph Rutherford
Eltávozott karakter
*****

Hatodik évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #96 Dátum: 2009. 07. 16. - 19:19:09 »
0



Az emberi szervezet egy igen érdekesen működő rendszer. Azzal azonban nem nagyon lehet mit kezdeni, hogyha az ember fiának olyan gyenge az immunrendszere, hogy azt már bármelyik orvos elfogadná kísérleti alanynak. Egyébként is, meg kell jegyeznünk, hogy a nátha és az influenza „korszakát” éljük manapság. S az, aki valóban folyamatosan bevonzza magának a vírusos megbetegedéseket, akkor ezek elől sem menekül, abban biztosak lehetünk. Ez igaz már megint Josephre is, aki ezen a héten már harmadjára jön gyógyszerért a gyengélkedőre. Nem akar befeküdni, akármennyire gyenge, elvégre milyen már, hogy másokkal, ismeretlenekkel ossza meg fájdalmát ezekben a nehézkesen működő napokban. Már a javasasszony is felfogta, hogy Joe soha nem fog befeküdni ide, ezért mindig erős gyógyszereket kap, amik segítségével talpon tud maradni. Ebből is van elég baja, hiszen ha nem kapja meg az „adagját”, abból igen kellemetlen helyzeteket kerekedhetnek. Erőszakossá válik, és nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Ezeket az úgynevezett rohamokat is csökkenti egy másik fajta gyógyszer, de azt ritkán kell kérnie, mert alig kell használnia annak köszönhetően, hogy időben jön az azért az orvosságért, aminek hiánya kiváltaná ezeket a tüneteket.

Hosszú a folyosón, hatalmas a kastély. Muszáj lesz valamilyen szinten sietni, mert már lassan az összeesés rögös útjára kezdett indexelni Joe barátunk. Nem ivott még aznap semmiféle folyadékot, ezért émelyegni kezdett, majd a világ is forogni kezdett körülötte. Érdekes érzés volt ez, ami egyáltalán nem a jó felé hajladozik, na de most mit tudtunk volna tenni, hogyha nem sok diák járt arra, és egyébként sem kenyere Joe-nak a segítségkérés, csupán akkor, amikor már igazán rossz a helyzet. Még nem annyira volt súlyos, de már nem is engedte, hogy a súlyossága komolyabbá válhasson, mert szerencsére már a gyengélkedő ajtaja előtt állt. Lenyomta a kilincset a legnagyobb erőfeszítések árán, aztán végre utat nyitott előtte a nyitott ajtó a gyengélkedő belseje felé. Mint egy harci sebesült, úgy esett be az ajtón, majd körülnézett, hogy látta-e valaki eme mutatványát. Nem játszotta túl, hiszen mindig is nagyon rosszul élte meg a betegségeket. Talán bemagyarázta magának, talán nem. Ahogyan lassan feltápászkodott a földről, úgy tekintett az egyik ágy melletti kis asztalkára, ahonnan egy hirtelen mozdulattal elragadott egy ásványvizes flakont. Letekerte a kupakját, majd elhajította valamerre. Nem tudja merre. Talán a jobb oldala felől hallotta, ahogyan a műanyag koppan a padlón. Szétnézett, majd egy pizsamában pipiskedő porcelánbabát pillantott meg, miközben az egyik orvosságokkal teli szekrényben kutatott.

- Nem szép dolog a lopás. – jegyezte meg mellékesen, miközben egy újabb hatalmas kortyot nyelt a vízből.
Így már valamivel jobb érzés volt létezni. A gyógyszer még mindig nagyon kellett neki, szervezete hihetetlen hangosan kiabált a fiola után, de egyelőre annak is örült, hogy még nem esett össze. Iszogatta a vizet, és szűk, kígyószerű szemeivel nézelődött. Szaggatottan fordította el kis szögben a fejét az ajtó irányába, mintha attól tartott volna, hogy valami félelmetes szörnyeteg fog ott megjelenni. De szerencsére nem. Egyszerűen beképzeli magának a dolgokat, és üldözési mániájával már valóban nem lehet mit kezdeni. Csupán be kéne dugni egy elmegyógyászati intézménybe, ahol talán – hangsúlyozom; talán – tudnak rajta segíteni.
Nézegette az üveget, s azt, ahogyan folydogálnak a cseppek az oldalán, majd mély basszusán megszólal.
- Amúgy ez a tied? – kérdezte, hiszen nem tudhatta, hogy melyik ágy tartozik a fekete hajú lányhoz.
Naplózva

Zoo Deschanel
Eltávozott karakter
*****


keserédes hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #97 Dátum: 2009. 07. 29. - 15:08:09 »
0


Magától működő tű, dupla vastagságú szorító kötés, egy halomnyi gumikesztyű.. Semmi hasznos, hogy a franc vinné el! Feltúrom az egész fiókot, szinte már én is bebújok a holmik közé, de egy gyógyszert sem találok a régi helyén, már pedig pár hónappal ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az összes különböző erősségű fájdalomcsillapító ebben a fiókban volt. Nagyszerű.. Keservesen pillantok fel, egy magasabban lévő fiók felé, amiben a reményeimmel együtt remélhetőleg a kellő pirulákat is megtalálom. De ez nem lesz olyan egyszerű. Már alapból fáj, hogy felfelé kell emelnem a fejem, de el sem érném annyira a fiókot, hogy kutatni tudjak benne.. Talán ha a legalsót kihúzom, és ráállok..
Lábujjaimmal megcsípem a szekrény legalsó fiókjának kihúzóját, és előrángatom, majd óvatosan egyensúlyozva rálépek. Tenyereimmel támaszkodom a szekrényen, miközben lassan próbálok lábujjhegyre állni, és igen igen.. Mindjárt meglesz! Vékony ujjaimmal kígyómódjára körülfonom a legfelső polc kallantyúját, és kirántom. Ennek az agresszív mozdulatnak köszönhetően majdnem az egész szekrény rámszakad. Kicsit visszafogva magam nyúlok ismét egyre feljebb, egyenesen a fiókba, hogy tapogatózni kezdjek. De.. Tudhattam volna, hogy valami félbe fog szakítani, nem is tudom, miért lep meg? Az ajtócsukódásra nem reagálok semmit, valószínűleg a javasasszony jött vissza. Már várom, hogy megszólaljon a kislányokat meghazudtoló gyermeteg hangján, ám e helyett egy mély basszus zendül meg hátam mögött, amitől nem csak felugrok, de gyönyörűen leszédülök a fiókról, amin épp egyensúlyoztam. Nagyot puffanok a földön, amit nem csak az ülepem, de a mellkasom és a torkom ugyanúgy megszenved. A fájdalom jellegzetes fintort csal az arcomra, miközben kezemmel kitapogatom a torkomat, meg van-e még, mert eléggé olyan érzésem van, hogy valaki már rég eltávolította..

- Nem lopok..  a gyógyszerek engem illetnek.– formálom lassan a szavakat, miközben gonoszan megvillantom szemeim a fiú felé, csak hogy tudja, igen rosszkor érkezett. A fenekem még most is marhára fáj, plusz a kiütések.. már megint.. A nyakamon lévő kendő alá nyúlva eszeveszett vakarózásba kezdek, amitől nem igazán nyújthatok szép látványt, de annál jobb. Lassan feltápászkodok, és betolom a szekrény alsó fiókját. Valami más módszert kell kerítenem, hogy elérjem a gyógyszereket, amennyiben ott vannak fent.. Végigjáratom tekintetem a termen, hogy találjak valami ülőalkalmatosságot, amit könnyedén mozgathatok – lehetőleg minden fájdalom nélkül – és rá tudok állni, de pillantásom megakad az ásványvizemet szlopáló fiún. Oldalra húzott szájjal figyelem, ahogy elfogy az Iza által becsempészett Skót Kelpikristály ásványvíz, amire már vagy fél éve vadásztunk Roxmorts boltjaiban, majd lassan megvonom vállamat.
- Igazából.. igen. - Úgy tűnik a srácnak, tényleg kellett a víz, de azért még mindig neheztelek egy kicsit, amiért pont azt a flakont nézte ki, amiből két évente egyszer ha szállítanak Roxfort felé. Talán a semmiből előtörő együttérzés, vagy a mellkasomban egyre jobban kavargó fájdalom teszi, de megpróbálok nem foglalkozni a dologgal.
- Mindegy, én úgyis azt iszom. – bökök ezzel az éjjeliszekrényen álldogáló másik palack felé, amiben vidáman lötykölődik valami bíborszín lé. Nem is kérdéses, hogy azért iszom, mert kinézetre hasonlít a vérre.. Oké, az íze is elég jó.

- Miben segíthetek, ha már így idetévedtél? – Na ez egész kedélyesre sikerült. Szokatlan.. Kissé előredőlök, mellkasomat összehúzza az a szúró érzés, amitől egyre nehezebben veszem a levegőt, de a szememet nem veszem le a fiúról. Egy darabig feladom a gyógyszer keresését, megvárom, míg ki tudok legalább egyenesedni. Elhátrálok a legközelebbi ágyig, és leülök rá. Tartom a kellő távolságot.
Naplózva

Peter Blackman
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves őrző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #98 Dátum: 2009. 11. 11. - 13:54:46 »
0

:::Mat:::

Gyorsan bezárom az ajtót, mintha megint jobban lennék -gondolom- szerencsére. Mathias már messze jár, gyorsan utána indulok, s a folyosó felénél már el is érem.
Nem kérdezem merre megy, vagy hova megy, valahogy nem érdekel most... bár... az a szörnyű gyanúm támadt, hogy Mat a fejébe vette, hogy mindenképpen a gyengélkedőre kell mennem. Pedig nem is súlyos -nézek a kezemre- amiből még mindig kis patakban folyik a vér, s most, hogy az előbb letöröltem a már kifolyt vérem, látom, hogy elég nagy darabka hiányzik a kézfejemből. Hülye madár! -szitkozódom magamban, s közben szótlanul menetelek Mat mellett, akin látszik, hogy ha kell akkor erővel is, de el fog vinni a javasasszonyhoz. Persze nem is csoda, nézek hátra a vállam fölött: az útvonal, ahol elhaladtunk, mint a mesében Jancsi és Juliska után az eldobált kavicsok, melyek mutatták nekik a hazafelé tartó utat, most itt a kőpadlón az én vérem jelzi, mindig egy-egy pöttyel, hogy merről jöttünk.
 Folyosó, lépcső, folyosó. Néha egy kicsit megtántorodom, aztán már megyek is tovább, mintha misem történt volna. Talán még Mat se vette észre, bár jelen helyzetben minden jel arra mutat, hogy Mat nem akar változtatni a tervén, így a gyengélkedő felé tartunk. Persze most már belátom, hogy ez nem biztos hogy rossz ötlet, hiszen úgy érzem, hogy kezd nagyon sok lenni a kifolyt vér, ami a kezemből jött, s néha már tényleg az ájulás szélén állok.
Mikor így ezen gondolkodom elhúz mellettünk pár, körülbelül velem egy idős diák, s a hangokból ítélve felfedezték az útvonalunkat feljegyző vércseppeket, amikből most már nemhogy egyre kevesebb lenne, hanem már szinte folyamatos, alig egy-egy megszakadással, de persze a megszakadások is csak azért vannak mert nem tartottam eléggé félre a kezem, így a taláromat színezte meg inkább a vér.
Leginkább azon csodálkozom, hogy hogy tudtam ennyire béna lenni, hogy megharapjon egy madár, meg persze azon, hogy hol van Frics, a gondnok. Hol van Frics?-nézek a krákogás irányába, melyet mögülünk hallok, s gyanítom, hogy Ő is felfedezte a vércseppeket. Gyorsan a kezem alá rakom a másik kezemet, hogy aztán a következő elágazásnál már ne tudja merre mentünk, majd gyorsan berántom Mat-et egy páncél mögé. Bár csak ne csináltam volna, egyrészt azért mert abban a pillanatban ahogy kivettem egyik kezemet a másik alól, máris látszott, hogy merre mentünk, másrészt meg Mat talárján most már egy szép piros tenyér lenyomat árulkodott arról, hogy megfogtam Őt.
Egyre közelebbről, és egyre hangosabban hallom a krákogást, és most már a krákogás közé iktatott goromba mondatokat is: "Már megint összekoszolták a folyosót, de most nem menekülnek, bárkik is voltak azok..." "Az egész iskolát ki fogom velük takaríttatni..." "Beszélek Dumbledorral, most végre biztosan engedélyezni fogja, hogy elővegyem a régi jó eszközeimet..." Stb.
Gyorsan előkapom a pálcám, majd kilépek a páncél mögül és egy pillanat alatt eltüntetem a Mat behúzása következtében ejtett vérnyomokat.
Egyre közelebbről hallom, a lépéseket: mindjárt itt lesz -gondolom- aztán hirtelen elhalnak a léptek, és újabb mondatokat hallok: "Hova tűnhetett..." "Keress cicám, keress...!!" -hallom Frics hangját a folyosóról- most úgy tűnik megállt a folyosón, úgy tűnik úgy gondolja, hogy ott rejtőztünk el.
Újból elfog az émelygés, majd hozzá társul a hányinger, s egy pillanattal később nekitántorodok a falnak. Csillagokat látok, s már összefolyik előttem minden, de még így is látom, hogy hatalmas tócsa van a lábunk alatt. Mindegy, valahogy el kell tűnnünk innen, még addig amíg egy folyosóval arrébb keresgél utánunk.
Nagy levegőt veszek, érzem, hogy már menni is alig tudok,s mindjárt összeesek, de azért még egy nagy levegőt veszek, elmondom Matnek a tervet, miszerint kiugrunk a páncél mögül, és elfutunk tovább ezen a folyosón, nehogy ahogy átfutnánk a folyosó elágazása előtt észrevegyen a gondnok, és keresését felhagyva a folyosón futkosó gyerekek után induljon inkább.
Így is tettünk, s az árulkodó vértócsát, s a menet közben lehullott újabb vércseppeket, hátunk mögött hagyva beiszkolunk egy rejtekajtón, ami történetesen egy csúf, öreg boszorkány festménye, aki éppen egy gyanúsan piros almát próbál a szomszéd festményben ülő boszorkányra rátukmálni.
 Ezt a rövidítő utat már régen -még talán másodikos koromban- fedeztem fel, s aminek a vége nem messze a gyengélkedő folyosójától van.
-Ezt azt hiszem megúsztuk -mondom Matnek, miközben egymás után kilépünk a folyosóra, amit szemlátomást Mat egy pillanat alatt felismert, és már indul is a gyengélkedő felé, én utána. Végre -gondolom magamban- s titkon hálás vagyok neki, amiért elráncigált idáig, mivel érzem, hogy már tényleg nem bírom túl sokáig.
Mikor odaérünk a gyengélkedő elé, alig fújok egyet, Mat már nyitja is az ajtót, s egy pillanat alatt ott terem az ajtóban Madam Pomfrey, és kérdezi: "Mi történt?"
Válaszolnék rá, de mintha a torkomra forrott volna a szó, érzem, hogy már alig állok a lábamon, s mintha a térdem is vadul remegne, csillagokat látok egyre jobban elmosódva, s mintha egyre gyorsabban pörögnének körülöttem... szédülök... s közben már teljesen elmosódik minden a szemem előtt, még viaskodok magammal, nem lehet, hogy elájuljak, annyi vért nem veszthe... -gondolom, majd egy pillanat múlva már csak: feketeség és csend.
Naplózva

Mathias Roucus
Eltávozott karakter
*****

2. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #99 Dátum: 2009. 11. 12. - 17:47:52 »
0

***Pet***
Sok-sok lépcsőt és folyosót hagytunk magunk után. Pet arckifejezéséről és arcszínéről ítélve egyre rosszabbul van. A keze, a talárja tiszta vér, és mögöttünk a padlón éktelenkedő piros foltok is arról árulkodnak, hogy sok vért vesztett már. A kezéből látszólag egyre gyorsabban folyik a vér. Néha úgy tűnik megszédül ~ bár lehet hogy csak képzelődöm. ~ Így baktatunk lépcsőről lépcsőre, folyosóról folyosóra, mikor egyszer csak Frics hangja (krákogása) üti meg a fülemet. Látszólag Pet is észrevette, így az egyik elágazásnál hirtelen irányt váltunk, és a fiú beránt engem egy páncél mögé. Ránézek a taláromra, ahol megfogott. Tiszta vér lett, de nem nagyon érdekel, ennél fontosabb dolgunk is van. A gondnok szitkozódását hallva beljebb húzódunk. Pet a pálcáját előhúzva gyorsan eltünteti a padlóra csöppent vért, amit a gondnok követ, és ami alapján megtalálhat minket. Frics hangja - miután a macskának kiadta a parancsot - elhalkult. ~ Utálom ezt a dilis idiótát. Beszélget a macskájával, Jézusom! ~ gondolom. Pet a szívbajt hozza rám, nekitántorodik a falnak. Az arcszínei kicsit zöldesen játszanak, s látszólag nagyon rosszul van. Vett két nagy levegőt, aztán közölte velem a haditervet. Látva, hogy barátom alig áll a lábán, támogatásul belé karolok - ha engedi - és úgy állunk tovább. Rámutat, egy ritka-csúnya boszorkány képére. Kiderül, hogy ez egy rejtekajtó, és ezen átslisszolva, egy üres folyosóra kerülünk. Ez a folyosó már nagyon ismerős nekem, így könnyedén eltalálok a gyengélkedőhöz, ahol amint kinyitom az ajtót, már is Madam Pomfrey siet elénk. Megkérdezi mi történt. Én ránézek Petre, aki már tényleg nagyon rosszul van. A szívbaj jön rám, ahogy Pet térde felmondja a szolgálatot, és Pet kis híján elvágódik, de szerencsére pont elkapom még a karját, így megakadájozva a szerencsétlen esést. Madam Pomfrey egy szót se szólva belekarol Pet másik kezébe, és elkezdjük vonszolni egy ágy felé. Bent a gyengélkedőben fekszenek egy páran. Itt is melegvan. Pet rosszulléte kezd rám, is átragadni. Kicsit rosszul leszek, talán a melegtől, talán a sok vér látványától, de végül - nagy nehezen - sikerül fefektetnünk a fiút egy fehér ágyra.
- Mért nem jöttetek előbb ide?! - szól szigorú hangon Madam Pomfrey. - Bár nem nagy a seb, még is veszélyes ennyi vér veszteséggel ilyen melegben sétálgatni - mondja a nő Pet kezén lévő sebet vizsgálva. 1-2 rendbehozom, a sebet gyerekjáték lesz rendbehozni, a vérveszteséget is egyszerű pótolni, de még is időbe fog telni - néz rám, én meg válaszolok a fel nem tett kérdésre:
- Szeretnék mellette maradni amíg rendbe nem jön! - jelentem ki. Pet vére még mindig folyik, összepiszkítva a lepedőt és a talárját.
- Bármikor felkelhet, mert csak elájult, de csak a vérveszteség pótlása után lesz csak jobban - szól Madam Pomfrey. - Próbáld majd meg nem fel izgatni, én mindjárt jövök és bekötözöm a sebet - mondja, és már indul is a fásliért. ~ Szerencsére nem lett nagyon nagy baja. Ha nem értünk volna be időben a gyengélkedőbe, és útközben ájul el, akkor nehéz lett volna elvonszolni a gyengélkedőig ~ gondolkodom, aztán csak várok és várok...
Naplózva

"Nem mintha félnék a haláltól, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik." (Woody Allen)

"Ne a szépet keresd, hanem a jót, mert a jó az mindíg szép, de a szép nem mindíg jó"

"Két féle képpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy abban, hogy minden varázslat." (Albert Einstein)

Peter Blackman
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves őrző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #100 Dátum: 2009. 11. 13. - 11:39:59 »
0

Mathias

Sötétség. Csend. Aztán hirtelen, mintha valaki visszarántott volna egy álomból, melyben nem történik semmi, viszont sötét van, nyugalom és csend.
Hirtelen felülök, s meglepődve nézek körül: -Hol vagyok? -kérdezem halkan, de leginkább magamtól. Mintha a gyengélkedő lenne, körülnézek jobban, körülöttem mindenfelé ágyak, néhol egy-egy ember, s orvosságszag. Majd hirtelen újból émelygés fog el, s mintha egy láthatatlan kéz visszarántana a párnára, elnyúlok az ágyon.
Még mindig borzalmasan rosszul érzem magam, s még fel sem fogtam miért vagyok is én itt? -aztán hirtelen meglátom a kezemet, ami be van kötözve. Jéé, meglepődve konstatálom, hogy már nem vérzik, legalábbis nem érzem.
Aztán hirtelen észreveszem Mathiast, ott ül az ágyam mellett egy széken. Megpróbálok kinyögni egy erőtlen "kösz"-t. Ugyanis, ha nem hozott volna el, akkor már lehet, hogy teljesen elvéreztem volna -fut végig a fejemben a gondolat, s megborzongok.
Fekszem az ágyon, mereven a plafonra meredve, és nem értem, hogy lehet egy ilyen kis seb miatt elájulni, s gondolatban nagyon cikisnek érzem ezt a dolgot.
Pár perc múlva, egyszer csak Madam Pomfrey lép oda hozzám, vagyis hozzánk: -Hát felébredtél? -ezt ugyan költői kérdésnek szánta, de én már nyitom a számat, hogy válaszoljak, mikor egy nagy kanál sötétpiros folyadékot ad a számba. -Fúj! -legszívesebben kiköpném, olyan íze van, mintha egy darab vasat rakott volna a számba, hogy nyeljem le egészben. De végül is, muszáj -gondolom magamban- nem köphetem ki, majd egy nagy levegőt veszek, és lenyelem.
-Vérpótló -mondja, miközben újabb adagot tol a szám felé...
Még öt ilyen kanállal ad nekem, gyors egymásutánban, majd leteszi az éjjeliszekrényre a flakont, amiből töltötte a szert, és így szól: -Hogy vagy?
-Most már egész jól -válaszolom neki, még mindig a vérpótló borzalmas ízével a számban, majd tölt nekem egy pohár vizet, felém nyújtja, s közben újra szól: -Ha gondolod itt is maradhatsz éjjelre, de nem fontos.
Átveszem tőle a vizet, majd válaszolok neki: -Rendben -mondom, majd gyorsan megiszom a vizet, és már kelek is fel az ágyból, hogy minél gyorsabban elhagyhassam a helyiséget -soha nem szerettem ezt a helyet, olyan nyomasztónak tűnt mindig is.
Már nyitnám az ajtót, amikor egyszer csak még utánam szól: -Holnap gyere vissza! -leveszem a kötést! -mondja, mire bólintok egyet, és már lépek is ki az ajtón.
Amióta belém töltötte azt a borzalmas gyógyszert, azóta úgy érzem magam, mintha nem is történt volna semmi, az eltelt pár órában, s gyorsan elindulok vissza a klubhelyiségbe. Már a folyosó felénél tartok, amikor eszembe jut Mat. -Hol van? -kérdezem magamtól, s gyorsan megfordulok. A folyosón nem látom, lehet, hogy bent maradt volna a gyengélkedőben? -tétovázom, most mit csináljak? -nem akarok visszamenni oda, ugyanakkor mégiscsak Ő segített nekem eljutni idáig, lehet, hogy meg kéne várnom, vagy már lehet, hogy elment a másik irányban. Mivel az előbb annyira magammal foglalkoztam, hogy teljesen elfelejtettem, hogy Mat is velem van.
De most sem érdekel annyira, hogy mi van vele, leginkább csak illendőségből keresem.
Várok, ugyanakkor, egy tapodtat se mozdulok. Így telik el öt perc. Majd megunván a várakozást, sarkon fordulok, és elsietek a klubhelyiség felé.
   
Naplózva

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #101 Dátum: 2010. 02. 09. - 16:39:45 »
0


Hiába a hit, hogy jobban vagyok, hiába marad abba a szédülésem, nem tudom magam meghazudtolni, és sikeresen botladozom egy sort, de Robert karja megakadályoz benne, hogy hason csúszva haladjak tovább. Ezt csak egy pirulós mosollyal tudom meghálálni. Újfent.
Őszintén szólva egy cseppet meglep, hogy Robert nem gondolja életre szólóan komolyan a kapcsolatát a művészettel, legalábbis nem hivatalosan. Az viszont, amivé válni szeretne, teljesen meglep. Kikerekedett szemmel, csodálkozva pillantok rá, de a szám szélén mosoly ül.
- Ejha! - ismerem el. - Az nem semmi! Izgalmas és változatos munka. Manapság ráadásul veszélyes is... - teszem hozzá akaratlanul egy kicsit halkabban, talán kicsit letörtebben is. De hogy ne tűnjek levertnek, ezért mosolyogva bólogatok inkább, miközben beérünk a tölgyfaajtón, automatikusan halkabbra fogva a szót. Idebenn síri csend van, szombat reggel. Mindenki alszik, rajtunk kívül. - Akkor minden esélyed megvan rá, hogy felvegyenek az Akadémiára.
Lelassítom a lépteimet, mert itt valószínűleg búcsút kell mondanom egy időre Robertnek. De mikor belekezdenék a köszönetnyilvánításba, felajánlja, hogy felkísér, egészen a gyengélkedőig. Meglepett mosollyal bólintok rá.
- Hát rendben, kösz - és elindulok.
- Talán jobb is, ki tudja, mikor bukom orra egy alattomos lépcsőfokban.
Elindulunk hát felfelé, és hála az égnek, a lépcsők nem jelentenek gondot. Elnézegetem a falakon elterülő szőnyegeket, a lassan életre kelő festményeket, a napfénnyel játszó lovagi páncélokat. Szemöldökráncolva figyelem, ahogy minden pillanatban más színt vesznek fel.
- Azt hiszem, már értem, miért szeretsz ilyenkor festeni. Minden olyan... múlandó. Profinak kell lenni, ha meg akarod fogni a pillanatot. Kíváncsi lennék, neked mennyire megy? - vigyorgok rá fel, a Roxfort pedig alszik tovább csendesen, amit egy cseppet sem bánok.
Naplózva

Robert Wayne
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #102 Dátum: 2010. 02. 09. - 21:15:40 »
0

Juliska Jules

*A pironkodásra egy mindaddiginál szélesebb mosollyal válaszolt. Arcizmai szinte akarata ellenére mozogtak. Felsegítette hát Julest minden egyes lépcsőfokon, közben pedig folytatta beszámolóját aurori elképzeléseiről, immár lejjebb véve a hangerejét.
Veszélyes… Szöget üt a fejében ez az egy szó: veszélyes. Vajon mit nevezünk veszélyesnek? Bizonyára Jules és Robert is más-más szemszögből vizsgálgatják ezt a szót. A fiú kíváncsi is rá, vajon a fiatal boszi milyen szintek alapján osztja be a világ dolgait, és hogy vajon mettől is terjed a veszélyes zóna?*
- Az aurorok dolga mindig is veszélyes volt – felelte közömbösen. – Ugyanakkor biztos érdekes is lesz.
*Továbbkíséri a lányt a Gyengélkedő felé. Kellemes elégedettség tölti el. Jules meglepődött lovagiasságán, ez pedig csak is pozitívum lehet a boszinál.
A lépcsőkben azért annyira Robert sem biztos. Hét év alatt még mindig nem tudta megjegyezni azt a bizonyos eltűnő lépcsőfokot, amit a rutinosabbak már emlékezetből átugrottak. *
- Majd egyszer megmutatok pár képet.
*Hagyta rá a lányra. Sosem tartotta magát akkora művésznek, hogy másoknak mutogassa alkotásait. Véleménye szerint nem is olyanok azok a képek, hogy mások nézegessék. Ráadásul minden festményét, vagy rajzát magának készíti. Valami belső érzés, vagy csak egy hirtelen elkapott ihlet. Legtöbb esetben csak Robert érti őket, vagy olyan, aki nagyon jól ismeri a fiút. Ilyen emberből pedig kevés van…*
- Ismerek egy rejtett utat, kicsit rövidít a Gyengélkedő felé.
*Szólalt meg hirtelen. Ujjával a folyosó végi falikárpitra mutatott, melyen egy hatalmas oroszlán díszelgett. *
- De csak ha nem félsz a szűk folyosóktól.
*Kacér vigyor, egy laza mozdulat, amellyel feltárja a keskeny útvonalat a falon, és egy intés, hogy hölgyeké az elsőbbség.*
- Nem is emlékszem már rá, ki is mutatta ezt az utat. De egyébként hasznos, ha nem akarod az embereket kerülgetni. Csak hát… Pech, ha szembe jönnek veled, mert ha egy kicsit is nagyobb darab az illető, akkor valakinek vissza kell fordulni.
*Mondta, miközben igyekezett kihasználni, hogy Jules nem tud hátrafordulni. Szemeivel teljesen végigpásztázta a lányt, tetőtől talpig. Egyetlen porcikát sem hagyott ki…*
Naplózva

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #103 Dátum: 2010. 02. 11. - 18:59:43 »
0


Néha azért elgondolkozom, hogy ki tervezte a Roxfortot olyanra, amilyen, és vajon mi célja volt ezzel a rengeteg egymásba futó folyosóval és lépcsőházzal. Egy év alatt könnyedén meg lehet ismerni, de aztán mégis, minden héten valami újba botlanak a diákok. Legalábbis a legtöbbjük. Most olyan lépcsőkön menetelünk felfelé, amiken szinte nap mint nap végigmegyek, így nem nagyon kell odafigyelnem, hová lépek. Automatikusan megyek fel és előre, így pedig könnyen figyelhetek az útitársamra, aki még mindig hősiesen jön mellettem.
A festményeinek a bemutatása jól hangzik. A letörölhetetlen mosollyal az arcomon, ami hol kiszélesedik, hol elpirul, válaszolok neki, ezúttal kissé talán kacéran.
- Ki nem hagynám...
Végül is jó, hogy a kis bestia megmart, így minden kínosnak tetsző megmozdulásomat rákenhetem a méregre.
Mennék tovább, de Robert megtorpan, és egy számomra rég elfeledett kis rejtekút felé mutat. Meglepetésemre incselkedő pillantással nyitja meg a kis folyosót, ami inkább egy törpealagút. Elnevetem magam, de hirtelen el is csuklik a hangom. Annyira nagy a csend, hogy a kacajom rettenetesen hangosnak tűnik, szinte visszhangzik az egész kastély. Gyorsan a számra kapom a jobbik kezem, úgy fojtom el a hangot, és bocsánatkérő, széles vigyorral az arcomon, csípőre tett kézzel, félrebiccentett fejjel nézek rá.
- Nem tudod, kivel állsz szemben! Ééén ugyanis - lépek közelebb hozzá - az egyik legnagyobb felfedezője voltam a roxforti mellékutacskáknak, barátocskám!
Megbököm a vállát, nyomatékosításképpen. - Ami pedig a szűk folyosókat illeti...
Összeszűkült szemmel, kissé kihívóan pislantok rá, aztán nagyon lazának szánt mozdulattal belibbenek a valóban nagyon szűk kis járatba, ahol egy lépés után elnyel a sötétség, és rájövök, hogy miért is kerültem el ezt a szakaszt több évig annak ellenére, hogy ismertem már régről: mert sötét, szűk, szűk, és sötét, és nem szeretem a pókokat, amik csak úgy hemzsegnek itt. De már nincs visszaút.
A gyors helyzetfelmérés után megperdülök egy hirtelen mozdulattal, és meglepetésemre Robert már ott is van mögöttem. Ráadásul meglehetősen közel. A lecsökkent távolság egy pillanatra összezavar, és elfelejtem, mit is akartam mondani.
- Öhm... szóval a szűk folyosókat nagyon is... szeretem. Azt hiszem - makogom vaksin, és inkább elindulok tovább, miközben átkozom magam, hogy megint lecsökkentette az agykapacitásomat egy csinos arc és egy különleges szempár.
Csetlek-botlok tovább, és érzem, hogy Robert közel van hozzám. Elmotyogok egy lumost, hogy legalább ne sötétben essek hasra.
- Szerintem ilyen korai órán Hóborcon kívül senki sem jöhet szembe, aminek rettenetesen örülök. Most nem szívesen tolatnék - szólok hátra. A hangomat elnyeli a vastag kőfal, és ha klausztrofóbiás lennék, valószínűleg összeesnék. Még jó, hogy nem vagyok.
Elég sokáig megyünk, kénytelen vagyok a megcsípett kezemmel szorongatni a pálcát, mert Robert nem tud előre menni, és hirtelen zavarni kezd, hogy nem látom. Ráadásul a jobbik kezemmel a falat fogom, simítom, mert a sötétben könnyen megbillen az ember, a srác pedig ugyanígy tesz. Ennek következtében néha összeér az ujjunk, és bár nagyon is észreveszem, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget - látszólag. Valójában azért elég pulzusnövelő hatása van. Hogy eltereljem erről a kissé kényelmetlen megállapításról a figyelmem, próbálok egy semlegesebb témát felhozni.
- Szerinted Madam Pomfrey mennyire lesz mérges, hogy szombat hajnalban egy pókcsípéssel zargatjuk?
Naplózva

Robert Wayne
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #104 Dátum: 2010. 02. 11. - 21:03:55 »
0

Jules

*Meglepetten tekintett Julesra. Tehát a lány amolyan éjjeli kalandor lehet. Ezt elég hasznos információnak tartja, sőt mi több, érdekesnek is. A mai világban inkább csak a kényes, szőke tini lányok élnek,vagy legalább is csak őket látni mindenfelé. Mintha a rendes, világi lányok eltűntek volna…
Jules könnyed mozdulattal, mondhatni „belibbent” a szűk folyosóra. Robert pár másodpercig habozott, aztán eltűnt a falikárpit mögött. A járatban azonnali sötétség támadt.*
- Hm… Majd elfelejtettem –vakon a füle mögé nyúlt, kezével kitapogatta a varázspálcáját, majd felemelte. Halk koppanás jelezte, hogy a pálca hegye elérte a plafont. – Lumos!
*A varázspálca végén apró lángocska jelent meg, mellyel Robert megvilágította a pókhálós falakat. Elgondolkozott rajta, vajon mit is szerethet Jules a szűk folyosókon. Mindenesetre elvigyorogta magát.
Kékes derengés villant, Jules is elmotyogott egy lumost. *
- Csak Hóborc ne jöjjön szembe velünk!
*Vigyorogta bele a sötétségbe és közben belegondolt, vajon mi is történne akkor, ha egyszer csak feltűnne a kopogószellem. Tudniillik Hóborc kedvenc elfoglaltsága volt a diákokon köszörülni nyelvét, ostoba versikéket farigcsálni, krétával dobálózni.*
- Ne haragudj!
*Szólt, miután már harmadszorra érintette meg Jules kezét. Szerencse, hogy sötét volt, és hogy Robert a lány mögött haladt, különben az arcát elöntő pír miatt szégyenkezhetett volna.*
- Nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Sőt, inkább magad miatt kellene aggódnod, mert ahogy Madam Pomfreyt ismerem, benntart téged estig.
*A folyosó végtelen hosszúnak tűnt. Rövidebb út volt ugyan, de így is elég fárasztó volt végiggyalogolni rajta, amit a keskeny járat még tetéz is.
Hirtelen beleütközött az előtte haladóba. Nem győzött bocsánatot kérni Julestól, aki bizonyára azért állhatott meg, mert a titkos járat végét eltakaró másik falikárpit állta útját. Vakító fény áradt be a kis lyukba, és pillanatokon belül Robert már kint találta magát a Gyengélkedő felé vezető folyosón.*
- Nos… Azt hiszem, megérkeztünk.
*Mondta zavartan, közben pedig a faliszőnyeggel babrált. Tudta jól, hogy ha szeretne valamit Julestól a közeljövőben, akkor ahhoz a második lépést itt és most kell megtennie. Azért is nem mászott rá a sötét, kis folyosón…*
- Figyelj csak. Mit… mit szólnál hozzá, ha mondjuk… őőő, tehát, hogyha… Szóval lenne kedved velem jönni legközelebb Roxmortsba? Ez lesz az utolsó látogatás az évben, és…  Érdekelnének azok az érdekes történeteid, te Roxfort legnagyobb felfedezője!
Naplózva
Oldalak: 1 ... 5 6 [7] 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 30. - 21:43:53
Az oldal 0.213 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.