Kis udvar a mohás szökőkúttal

[Az álom]

....::::Egyetlen Sue-m ::::....


Teljesen hatalmába kerített ez a gyötrő érzés. Nem bírtam sokáig az ádáz küzdelmet, egy pillanat múlva már a föld felé zuhantam, és Sue ölelő karjaiban ájutaltan terültem el a virágsor mellett, azon a bizonyos kis utcán.

Az álom

Egy tágas, és meglehetősen sötét helyen találtam magam...gyorsan körülnéztem, de minden olyan furcsa volt. Végignéztem magamon. A látvány úgymond meglepő volt. Sötét talár...borostás férfi arc...a kézben pálca...vad tekintet. Elindultam az ismeretlen hely felfedezésére, mindenütt ajtók, sehol senki. Vagy mégis? Halk hangok ütötték meg a fülem. Az ajtón át szűrődtek ki, és biztos voltam benne, hogy férfiak beszélgetését hallom. Mostmár egyre jobban izgatott a dolog, meg kellett tudnom mi folyik itt, mi ez az egész. Nesztelen léptekkel lopakodtam a kulcslyuk felé, majd mivel bekukucskálva sajnos nem láttam senkit ezért fülemet a kis nyílásra tapasztottam, és lélegzetvisszafojtva vártam. Nem kellett túlságosan sokáig.

- Jake mi a francot képzelsz, ki vagyok én? -hallottam egy meglehetősen durva és már-már ismerősen csengő hangot.

- Ha azt mondom neked intézd el őket, akkor megteszed!!! -szűrődött ki a vad ordítás, ami már olyannyira hangos volt, hogy kénytelen voltam arrébbtenni a fülem, ha nem akartam korán megsüketülni.

- Tűnj el a szemem elől...és addig meg ne lássalak amíg nem intézted el amit rádbíztam! -vicsorgás, majd furcsa szellemies hangok.

~Vajon mi folyik odabent?~ A dolgok egyre érdekesebbnek tűntek. Egy másodpercre megijedtem, hogy ez a bizonyos Jake erre akar távozni a haragos valaki parancsára, de szerencsémre nem így volt. Nemsoká azonban olyan dolog történt amire magam sem számítottam. Bent egy férfi a nevemet kiáltotta. Mi?? ... Hogy?? ...

- Josh Reynolds ...azonnal ide! -zendült a félelmetes, hátborzongató hang.

~Mennem kell, ez úgy látszik nem viccel.~ Pálcámmal gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelem azonnal kiült az arcomra. El se tudom mondani mit éreztem abban a pilanatban. A Sötét Nagyúr szolgája vagyok. És Sue ott ül melette két dementor társaságában. Rémes volt már maga a látvány is, azt hittem menten összeesem, a félelmem már dühvel párosult...és nem tudtam mit tudnék én...egy senki egy ilyen nagy Úr ellen tenni. Ismertem Voldemortot, sőt tiszteltem is, de most valami teljesen más érzés keringett bennem, a halál érzete. Tudtam, hogy itt még történni fog valami, és sejtettem, hogy nem lesz túl kellemes. A dementorok engem is körülvettek, testem körül lebegtek, a hideg átjárta a testem. Éreztem a lehelletüket, a szagukat...mindent. Már-már ajkaimon érztem azt a bizonyos csókot is...a halál kapujában álltam. Szemem le sem vettem Sue-ról, ő szinte már ájultan ült Voldemort jobb kezénél. És nem tudtam megmenteni...

- Öld meg! -hangzott az érzelmek nélküli hang.

Nem mertem felnézni, pedig jól tudtam, hogy hozzám szól Tudjukki parancsa. Nem...nem és nem.

- Öld meg...vagy mindkettőtöknek vége! -ordított mérhetetlen dühvel.

Kivert a víz, szinte már ömlött rólam.

Vissza a jelenbe

 És akkor megpillantottam valakit. Fölöttem térdelt egy alak, és vízzel hűtötte arcomat. Kinyitottam a szemem, és boldogság járt át. Élek. De ki az aki velem van? Egy lány. Megpróbáltam még jobban tágra nyitni, még mindig homályosan láttam.

- Susan Scott? -kérdeztem meglepetten.

- Mi történt? Egyáltalán mit keresek én itt? -le sem vettem róla a tekintetem, csak most jöttem rá milyen gyönyörű lány.

Ronnak

Egy kicsi négyszög alakú keringő, középen egy kiszáradt mohás szökőkúttal… Vajon miért pont ez a Griffendélesek törzshelye? Fogalmam sincs. Na, azért tippem az akad, méghozzá kettő is, de mindkettő elég szánalmas egy indok. Az egyik, hogy mert ez a hely található a legközelebb a Klubhelységünkhöz, a másik pedig, hogy kihívást lelnek a szökőkút megoldhatatlan rejtélyében drága társaim. Hát nem tudom… Engem sose izgatott a dolog, de az tény, hogy azokat az előadásokat kifejezetten élveztem, mikor egyesek megpróbálkoztak vizet fakasztani a kiszáradt kútból. A leginkább Seamuns előadásait kedveltem, minden évben megpróbálkozott vele, természetesen sikertelenül, de azok a melléfogások… A mai napig a nevetéstől potyogó könnyekkel emlegetjük.
Most kivételesen olyan sokan nem tartózkodtunk itt, de nem is bánom, néha jobb a csend, amit hát a Klubhelységben nem igazán lehet élvezni, nekem meg mostanában egyre több szükségem volt rá. Egyre többet kellett elmenekülnöm a világ zajától, mert egyszerűen nem bírtam. Mindig is elég magamnak való egyéniség voltam, de azért az utóbbi időben egész pozitív változásokon mentem át, kezdtem szinte már beilleszkedni a népes tömegbe, kezdtem szocializálódni. Nem ugrottam annyiszor neki a Mardekárosoknak, nem kötöttem bele háztársaimba és kezdtem javítani a tanulmányi átlagomat is. Erre…
Erre kiderül, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam, hanem egy sokkal sötétebb titok lappang a mélyben, ami mindent megváltoztatott. Nem kellett volna, nem lett volna szabad, de mégis minden megváltozott. Az árva Hendersonból, hirtelen Mirol lettem, egy olyan család sarja, akiket régebben a legszívesebben szembe köptem volna, de ma már…  Nem elég, hogy szinte már családtagnak érzem magam, mikor Jamessel vagyok, ott van még Draco is. De az egészben a legrosszabb, hogy nem elég, hogy kezdem elveszíteni a barátaimat, hanem, hogy rá kellett döbben, hogy nem változtam meg, hanem csak most kezdek önmagam lenni.
Ültem a padon és néztem, ahogy az első évesek még mindig a lebegtető bűbájjal szenvednek, de rendesen még egyiknek sem megy. Mi lesz így belőlük… Hajam kivételesen egy lófarokban lóg, és miután már óráink sincsenek az iskola egyenruha helyett, belebújtam egy kényelmesebb szerelésbe. Egy egyszerű farmer és egy, egy számmal nagyobb zöld kötött pulcsiba, ami enyhén lelógott a vállamról. Zöld… ráadásul pont olyan zöld, mint a Mardekárosok színe. Miért veszek fel én ilyeneket? Nem mintha a ruha tenné az embert, de ilyen időkben igen is számít. De már csak azért sem öltöztem ár, mert Marytől megkaptam, hogy nem elég, hogy mostanában nem vagyok önmagam, erre egy ilyen színű pulcsit is húzok magamra. Hát, köszönöm… mit érdekel bárkit is milyen színekben feszítek tanítás után. Ez csak egy idióta ruha semmi több. Még mindig Viki Henderson vagyok, vagy legalábbis ezt tudja még az iskola. De ha így haladnak a dolgok akkor nem sokáig viselem tovább ezt a nevet.
Lassan szinte már mindenki értesülni fog róla, hogy a Henderson lány, aki régen a Mardekárosokkal barátkozott, Mirol. Na, akkor lesz nagy pletyka hadjárat az iskolában. Már előre látom, ahogy össze fognak súgni a hátam mögött, és ahogy jó pár társam hozzám se fog szólni. De már felkészültem és különben is aki számít már tudja. Arthur bácsiék kicsit ledöbbentek, mikor közöltem velük, hogy tisztában vagyok a származásommal, de legalább már megtudtam, pontosan miért is nem mondták el nekem idáig. A Mirolokról is szó esett és nem örültek annak, hogy tartom a kapcsolatot Jamessel, de megértették, hogy ő a nagybátyám és jogomban áll ahhoz a családhoz tartozni, ahová a vérem köt.

[Vikinek]

Vikinek


*Ron, már vagy háromnegyed órája sétálgatott az épületben, de igazából fogalma nem volt róla, hogy hová is megy. Csak bolyongott. Néha találkozott egy-egy szellemmel, - szerencsére Hóborcot elkerülte – pár diáktársával, de nem igazán vett róluk tudomást.
Fejében, még a pár nappal ez előtti órán elhangzottak kavarogtak. Igazából, pontosan nem értette, hogy miről is beszél a tanár, s azt sem mi a házi manót keresett ő azon az órán. Hiszen, nem is kötelező, és amúgy is... Annyi köze van a számokhoz, mint Malfoynak a kedvességhez.

Azért... nem volt olyan rossz az óra. Csak semmit nem értett. Milyen szívszámok? Hát, ha akárki megkérdezte volna tőle, akkor egyértelműen azt mondja, hogy csak egy szíve van a z embernek... Meg, milyen is? Őőőő... sorsszámok... Jaa, lehet, hogy sorszámokat akart mondani a prof, csak nem figyelt... Vagy épp Ron nem figyelt. Az sem lenne kizárt. Meg beszélt még valamiről... Miről is? Miről is? Na, az már nem jutott eszébe. Meg igazából lényegtelen is volt. Mint, ahogy az egész számmisztika óra. Mi misztikus van a számokban? Vannak, leírjuk őket... Még az alakjukban sincs semmi misztikus... Szóval? Akkor mire is jó ez az egész?
Fogalma nem volt róla, de ez nem is az ő asztala volt. Valószínű az egész iskolában Lenon professzoron és Mionén kívül kevesen értik, azt a dolgot. Ron, nem tartozott ama kevesek közé.
Csendben sétálgatott az ódon falak között, mikor úgy döntött, hogy a klubhelyiségük felé veszi az irányt. Meg is indult határozott léptekkel az említett hely felé, de félúton úgy döntött, inkább levegőzik egyet, s a griffendél tornyához közel eső udvarra sétál. Általában kevesen tartózkodnak ott, akik meg ott vannak, többnyire egymással foglalkoznak, vagy a fiatalabbak a különböző bűbájok gyakorlásával. De alapjában véve, nem egy King's Cross pályaudvar.
Komótos léptekkel haladt a tervezett udvar felé, így beletelt jó pár percébe míg odaért. Kilépett a jótékony árnyékból, és végig tekintett az udvaron.

Néhány elsőéves gyakorolta a lebegtető bűbájt, – kis sikerrel – valahol messzebb, egy párocska beszélgetett. És, lássanak csodát. Ron egy ismerős arcra bukkant. Ez az illető pedig nem volt más, mint Viki. Ron unokatestvére.
A srác kedvelte a griffendél kviddics csapatának kapitányát, mert nyíltszívű és egyenes és kedves embernek ismerte... korábban. Mostanában furcsa változásokat vett rajta észre, többek között, azt, hogy megritkult a kettőjük közötti társalgás. Pedig régen... régen olyan sokat beszélgettek, nevettek. Ron szüleinek az agyára mentek a többi csemetével együtt. Régen... régen. Akkor még minden más volt. Itt a suliban is gyakorta beszélgettek, Viki – ha épp úgy jött ki – néha kisegítette a slamasztikából... Meg ilyenek.
De nem is olyan régen történt valami, ami megváltoztatta a lányt. Ronnak igazából csak az tűnt fel, hogy kevesebbet beszélnek, s Viki... néha magába fordul... ritkábban mosolyog... és egyre többet hordja ezt a zöld pulóvert. Igen, a srác mostanában, ha látta – ha látta – gyakran viselte ezt a ruhadarabot... Jó, persze ennek biztos nem volt jelentősége... de... de...
Közelebb sétált, s úgy döntött, tesz egy kísérletet a dolog visszafordítására.*

- Szia Viki, leülhetek? - kérdezte meg, a lányt, bár ez inkább mintegy formalitás volt, mert a mondattal egyetemben már le is csüccsent.

- Mizu? Régen beszéltünk... és most nem az órára értem. - mosolygott Vikire. Hiszen, igaz, hogy egymás mellett ültek, de olyankor nem lehet semmi értelmesről beszélni, hiszen csak tanóra van. - Mesélj mi van veled mostanság? És mi ez a nagy zöldülés? Igaz, hogy tavasz van... de mégis. - szegezte a kérdést a lánynak.

*Tekintetét Vikire emelte, s tőle szokatlan módom fúrta lélektükreit a másikéba, ha az rá emelte mélyzöld színű íriszeit. Ezek a szemek, sokszor sokat elárultak, de mégis még többet rejtettek el a lányból. A griffendéles fiú valahányszor beletekintett, csak remélhette, hogy a szavak, melyek a lány ajkát elhagyták a valóságot tükrözik, mert a szempárból szinte lehetetlen volt kiolvasni... Ha feltett egy kérdést... egy egyszerű „Hogy vagy?” -ot, arról sem tudhatta, hogy vajon mennyit fed fel a valóságból a rokona...Vagy csak Ronnak? Lehet, hogy szimplán neki okoz gondot megfejteni valaki tekintetét? *

[Azt, hogy pontosan mi történt nem tudom neked megmondani. Sétáltunk, és egyszer csak felkiáltottál, majd összeestél... Jó pár perce próbállak magadhoz téríteni, egészen eddig hiába.]

:: Egyetlenem  *-*


*Miután a megfelelő helyzetbe hozta az ájultan heverőt, ismét visszatérdelt a feje mellé, s megint bevizezte az előző zsebkendőt... remélte, hogy a friss, hideg víz hatékony gyógymód lesz az imént történtekre. Egyelőre nem sok változást tapasztalt a fiúnál, de legalább nem romlott az állapota.

Sue egyelőre csak térdelt ott, cserélgette a zsebkendőt, s iszonyatosan aggódott a fiúért. Azért, akit az este folyamán még mélyebben zárt a szívébe, mint eddig, s akiért nagyon sok mindent megtett volna. Furcsa gondolatok cikáztak a lány fejében, még olyanok is, hogy ha választás elé állítanák, akkor nagyon sötét dolgokra is vállalkozna a fiú egészségéért. De, persze erre nem kerülhet sor, hiszen az iskolán belül vannak, és ha bármi történne, rögtön tud segítséget hívni. De, azért a különös helyzetek, különös képzeteket tudnak csalni az ember elméjébe...

Egyik pillanatról a másikra, Josh változáson ment át, s ez volt az, ami a lányt visszarántotta a kis udvar kövezetére, a mardekáros mellé.
A srác teste megremegett, szemei láthatóan mozogtak a csukott pillák alatt. Pont úgy nézett ki, mint aki álmodik. És mégsem... A testén újabb remegés futott át, kezeit önkénytelenül mozgatta, mintha magyarázna valakinek, de a kétségbeesés érződött rajta. Fejét ide-oda forgatta, láthatólag szenvedett. S mintha ezzel próbálta volna kifejezni, hogy valamit ellenez... valamivel nagyon nem ért egyet.
Aztán egy nagyobb rándulás futott ismét végig rajta, s patakokban folyt róla a víz, mintha a legmelegebb szaunába jutott volna. Testén továbbra is végig-végig futottak az apróbb remegések... Majd egy nagy rándulás, mintha földet ért volna, s a pillák, melyek eddig takarták a csillogó barna szempárt, most emelkedni látsozttak.

A szem kinyílt, s fátyolos tekintet vándorolt a lányra. Egy olyan tekintet, ami azt tükrözte, hogy a lélektükrök gazdája, nincs még igazán itt... még valahol egészen máshol jár. Aztán a srác megszólalt. Ijedtség és meglepettség csengett a hangjában, s Sue nevét mondta... A teljes nevét, s olyan hivatalosnak tűnt... De biztos csak az ájulás tehet róla... biztos csak az...
Aztán újabb mondat, ami ismét megdöbbenéssel vegyült szavak sora volt.
A lány, ahelyett hogy azonnal válaszolt volna, megcsókolta a srácot, majd megtörölgette a teljesen vizes arcot az utolsó zsebkendőjével, s ezután válaszolt.*

- Azt, hogy pontosan mi történt nem tudom neked megmondani. Sétáltunk, és egyszer csak felkiáltottál, majd összeestél... Jó pár perce próbállak magadhoz téríteni, egészen eddig hiába. - kezdett bele kisé rekedtes és remegő hangon a lány, ez érthető is volt, az aggodalom miatt.

-  Nem tudom mi történhetett, de míg eszméletlen voltál, olyan volt, mintha álmodtál volna, és hadakoztál volna valami ellen. Nagyon megijesztettél. - fejezte be a mondatot, mert itt és most, nem akadt több dolog, amit érdemes lett volna szavakba önteni.

 *Josh, egyelőre még kábán feküdt, s felesleges lett volna faggatnia, hogy mi is történt, ha egyáltalán emlékszik rá. Ezért Sue nem tett mást, mint leszedegette a nedves zsebkendőket a fiúról, fejét az ölébe vonta, s arcát simogatva lágy csókokat lehelt a mardekáros ajkára. Megvárta, míg teljesen magához tér, segített neki felülni.*

- Jobban vagy? -kérdezte, s ha a válasz igen, akkor folytatja. - No, akkor meséld csak el gyorsan, hogy mi is volt ez? - szegezte neki a kérdést, s nagyon remélte, hogy megkapja az őszinte választ.

[- Sue... Sue... Sue]

//Drágaságom //


Az egész testem megremegett, sőt jobban mondva rázkódott... de nem a hidegtől. A félelem megfagyasztotta ereimben a vért, nem tudtam hol is vagyok valójában, mi is történik velem. De egyet biztosra vehettem...méghozzá azt, hogy Voldemorttal nézek farkasszemet, a legsötétebb úrral, akivel nem lehet szórakozni. Már épp arra készültem, hogy közelebb menjek, halált megvető bátorsággal indultam el Tudjukki felé, de inkább csak a szívem vitt. Az eszem már tudta, hogy a vesztembe rohanok, mégha lassan is haladtam a "cél" felé. Csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem Sue-t, nem hagyhatom, hogy bármi baja essék, pedig sejtettem, hogy mindketten meghalunk. De együtt, egymást örökké szeretve. Ezeket a pillanatokat egyszerűen szörnyű volt átélni, kivert a víz, már szinte patakokban folyt végig a testemen...és akkor történt valami. Először csak pislogtam párat, majd óvatosan megpróbáltam kinyitni a szemem, ami nem igazán ment. Most aztán végképp nem értettem a dolgokat, tapogatózni kezdtem a földön, és vártam hogy újra lesújtson rám a NagyÚr keze. De nem történt semmi, a homlokomon azonban egy lágy kis kezet éreztem, ami vizes zsebkendővel itatta a tűzforró fejem. Mikor végre sikerült résnyire nyitnom a szemeim, ránéztem a titkos segítőmre. Susan Scott... Még mindig nem voltam teljesen magamnál, és folyamatosan
Voldemortot fürkésztem, de nem leltem.

~Mi ez az egész? ...hol vagyok?...mi történik?~

Teljesen elveszettnek éreztem magam, semmit sem értettem, csak azt tudtam, hogy a NagyÚr nincs itt, de vajon miért hagyott itt ilyen gyorsan? És hová tűntek a dementorok? Nem áll össze a kép. Várjunk csak... Sue...meg akarta ölni. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, kezdtem kapisgálni a történteket, de még mindig zavaros volt minden. Eközben a lány felsegített, és úgy éreztem kezd kitisztulni a fejem. Tekintetem a lányra emeltem, és ekkor mint a villámcsapás ért a felismerés. Még mielőtt bármit is kinyöghettem volna egy csókot lehelt ajkaimra, és ettől aztán teljesen feltámadtam.

- Sue... Sue... Sue - megöleltem, bár nem sikerült túl jól, mert baromira gyenge voltam. Saját magam is megleptem azzal, hogy kezeim lezuhantak Sue hátáról, nem bírtam megtartani őket.

Sétáltunk? Hát persze...emlékszem. Mohás szökőkút, csók, ölelések. Kezdett derengeni a dolog. Aztán valószínüleg elindultunk erre, és valamiért összeestem...de miért? Nem tudtam visszaemlékezni, viszont az álom minden apró részlete megmaradt, lehetetlen volt kiverni a fejemből, pedig bárcsak meg tudtam volna tenni. Nem mondhatom el neki...azt kell mondanom, hogy nem emlékszem. De verjem át, azt akit a világon mindennél jobban szeretek. Ha más nem, ez a rémálom ráébresztett arra, hogy csak ő kell nekem. Nincs többé a Casanova, a lányok vágya, és álma... már csak Josh van aki egyet szeret...örökké egyet. Be kell neki vallanom, nem hazudhatok. Viszont ha megtudja, hogy mit terveztem én nem is oly rég...ha megtudja, hogy képes lettem volna csatlakozni ehhez a gátlástalan hóhérhoz...akkor mindennek vége. Ezt muszáj elhallgatnom, viszont a többi rá is tartozik. Tudnia kell, hogy miatta borultam ki ennyire, tudnia kell, hogy min mentem át ez alatt a pár perc, vagy inkább másodperc alatt...joga van hozzá.

- Sue ... szeretlek -lágyan megcsókoltam, majd leperegtek szemeim előtt az események.

- Voldemort... gyűlölöm Voldemortot. -ordítottam fel a fájdalomtól. Vele álmodtam... nem emlékszem mindenre, és valójában semmit sem értek, de Te ott voltál. Féltem... mit féltem??... rettegtem. Mintha nem is én lettem volna. Szemtől szembe álltam vele... dementorok vettek körül... és középen ott ültél Te. -elcsuklott a hangom, majd folytattam. Földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, és akkor kért valamit...

Megakadtam, a szám teljesen kiszáradt, nem bírtam folytatni. Esküszöm, hogy a könnyeimel küszködtem...szégyen nem szégyen ez az igazság. Hisz annyira valószerűnek tűnt, és sikerült megtörnie...egy ilyen életerős, bátor, és merész mardist is. Higgyétek el nekem van szívem...talán nem igazi házam a mardekár...

- Méghozzá egy rettenetes dolgot... szörnyű...megdöbbentő félelmetes. -nagy levegőt vettem és kimondtam.

- Azt parancsolta, hogy... hogy... vé... végezzek veled. -ekkor valóban végigpergett egy könnycsepp az arcomon.

Ron

Nem, nem volt épp a legjobb kedvem, de mostanában valahogy ez nem is volt meglepő, hisz valahogy sehol sem találtam a helyem. Egyedül egy helyen éreztem magam igazán jól, és az a kviddics pálya volt, és igaz nem voltam éppen egy lágyszívű csapatkapitány, de imádtam ott lenni és, ha nem is minding tűnt úgy, imádtam az egész csapatot is. Mindenkit, egytől egyig és egyre inkább aggódtam mi lesz, ha minden kiderül, ha ők is úgy fogadják a híreket, mint Mary…
Az volt a gond, hogy míg a Mirol kúria falai közt voltam, vagy James egyik levelét olvasgattam akkor minden rendben volt, akkor éreztem, hogy oda tartozom, hogy ott a helyem. De… és ott volt a de. Itt az iskolában minden más volt, itt voltak azok az emberek, akik a kicsit gőgös, néha kicsit ellenszenves Vikit szerették ezzel a hibáival együtt is. De vajon szeretni fognak akkor is, ha Mirol leszek? Ha a családommal fogok élni?
Fogalmam sem volt a válaszról. Vihar előtti csend volt, és ezt egyre többen érezték. De vajon mekkora lesz ez a vihar? Pusztítást hagy maga után vagy szép csendesen elvonul? Féltem, hogy az előbbi lesz rá a válasz.
Egyszer csak kizökkentett egy ismerős hang a mélázásomból.
Ron?
Meglepődtem tény és való, és még csak időm sem volt szinte, hogy magamhoz térjek, már le is huppant mellém a padra. Hát igen, ez volt ő. Szinte együtt nőttünk fel, bátyámnak tekintettem és rengeteget szép pillanatunk volt, de ugyanakkor, ha tehettem, akkor mindig kötözködtem vele, ez volt az egyik perverzióm a sok közül. Élveztem mikor olyanan vörössé válik a feje, mint a haja és tudom, hogy gonosz dolog volt, de… nem tudom, ez olyan testvéres volt. És hiába a sokszoros veszekedés, imádtuk egymást és ezzel mindketten tisztában voltunk.
Már akartam volna mondani, hogy nem is beszéltünk rég, hisz egymás mellett ültünk minap számmisztikán, mikor hozzá tette, hogy nem az átlagos csevegésre gondol. Szóval tudja. De hát végül is szinte ő a családjában az egyetlen, akinek nem mondtam el, hogy Mirol vagyok. De… neki volt a legnehezebb és reménykedtem benne, hogy nem nekem kell. Hiába, hogy Ront, ha tehettem szívattam, akkor is ő állt hozzám mindig a legközelebb.
Remek… Ő is megjegyzi a pulcsim színét… Mi van ma? Kössünk bele Viki pulcsijába nap? Ez csak egy szimpla zöld, egy kicsit szakadt, zöld pulóver. Ha nekem ehhez van, kedvem ezt veszem fel! Mi ezzel a gond? Kit érdekel, hogy a Mardekár színe is pont ez? Számít ez valamit? NEM! Akkor miért zavar mindenkit?
Talán láthatta az arcomon, hogy nincs éppen minden rendben, nem tudom, de nem is érdekelt. Most én következtem, rajtam volta a megszólalás joga. Igaz, Ronról volt szó, és ő nem az a fajta ember volt, aki képes rájönni, vajon pontosan mi is baja az illetőnek, de… Most reméltem azért látja, hogy oké válaszolok a kérdése szépen nyugodtan, de a ZÖLD ruhadarabomról nem akarok több említést hallani, SOHA!
- Szeretem a zöldet és ennyi. Ez a pulcsi kényelmes, és igen, nem piros, de azért mert Griffendéles vagyok, nem vagyok köteles azt hordani.
Jó talán egy kicsit nyers és durva voltam, azért remélem nem haragszik meg rám.
- Tény, hogy rég beszéltünk – mondtam már kicsit nyugodtabban – csak mostanában, úgy nem volt kedvem senkihez, de gondolom sejted miért.

[Nem, nem tudom, hogy miért. Abszolút nem értem, hogy mostanság miért lettél ilyen elhúzódó, és letargikus.]

Vikinek :

*Lecsüccsent a lány mellé, s a kérdéseire várta a választ. Láthatólag Viki meglepődött azon, hogy a srác csatlakozott hozzá, s lehet nem is vágyott nagyon az ő társaságára, de mit volt mit tenni. Ron már csak ilyen volt. Neki volt kedve beszélgetni, s nem figyelte különösebben, hogy a másikkal mi a helyzet. Ha csak nem volt egészen egyértelmű a dolog...
Viki úgy tűnt nem szívleli a megjegyzést, amit kereszt-tesója tett a pulóverére. De, ha egyszer tényleg furcsa volt, hogy a griffendéles lány, egy ilyen mély zöld pulóvert vesz fel. Jó, jó persze, Viki mindig is húzott kicsit a mardekárhoz, de ennyire? Egyébiránt lehet semmi köze nem volt a házhoz a pulcsinak, vagy a lánynak. De azért meg kellett jegyezze. Fura késztetést érzett, hogy megjegyezze, s meg is tette. Mire a lány agresszíven visszavágott, hogy senki ne foglalkozzon az ő pulóverével.
Úgy tűnt nem Ron volt az egyetlen, aki megjegyezte a furcsa dolgot. Vagy nem is furcsa?

Aztán lehiggadt  a leányzó, s megnyilatkozott a másik mondattal kapcsolatban.
Igen, régen találkoztak... Ennyi... Egy kurta mondat, amivel igazolja azt, amit a fiú is mondott. Mi van ezzel a lánnyal? Azzal a lánnyal, aki sosem hagyta volna ki, hogy ne tegyen valami megjegyzést, hogy ne idegesítse fel a Ront annyira, hogy az arcszíne lassan megegyezzen a hajszínével.
Jó persze, ezek mindig jó testvéri dolgok voltak, sosem olyanok, amin Ron esetleg végleg megsértődött volna. Vagy épp Viki. Bár erre mindig is kisebb volt az esély, hiszen a lány talpra esettebb és ravaszabb volt. Mindig volt egy-egy szúrós megjegyzése, amire Ron nem mindig tudott válaszolni, visszavágni. Így, az, hogy a lányt megbántsa, elég kis eséllyel futott.
Aztán még egy mondat... Furcsa volt és meglepő. Főleg a vége. Nem, Ron abszolút nem sejtette miért kerüli a grifis lány a társaságot. Elgondolkodott... Vajon mi az az ok, amit miatt a lány elzárkózik. Hiszen semmi nem rémlett fel neki. Ginny nem említett semmit. Sőt, senki a családban... Az illetékes pedig végképp nem.
De akkor vajon mi lehet a háttérben? Vajon mi történt? Mi az, ami miatt a mindig jó kedvű, csipkelődő, társasági ember egyszer csak úgy dönt, hogy ő most elvonul a világtól, és jobb lesz neki egyedül. Elzárkózottan... Egy kis udvaron... Egy zöld pulóverben.*

- Nem, nem tudom, hogy miért. Abszolút nem értem, hogy mostanság miért lettél ilyen elhúzódó, és letargikus. - felelte őszintén a lánynak.
-  Sőt, még csak véletlen történetet sem hallottam. - tette még hozzá.

*Majd Vikire nézett, s várta, hogy a lány mondjon valamit. Meséljen, ha csak nagy vonalakban is. Mert azért jó lett volna tudni, még is mi az a nagy dolog, ami ennyire megváltoztatta a lányt. Várt, figyelt, és megpróbált úgy tekinteni rá, mintha nem minden vágy az lenne, hogy hallhassa a dolgot. Együtt érzően és kedvesen tekintett rá. Persze belül majd szét vetette a kíváncsiság, s alig várta, hogy a griffendél kviddics csapatának kapitánya végre belekezdjen.
Ha ez nem történt meg, a srác feladta az álcát, s kerek perec rákérdezett.*

- Szóval? Akkor megosztanád velem, hogy mi is történt. - nyögte ki végül... próbálta nem sztorihajhász hanglejtéssel tenni... valamelyest sikerült.

Ült, és hallgatta  lányt...

[Nyugodj meg hiszen ez, csak egy rémes álom kép volt. Semmi több.]

Josh végre kezdett magához térni, de látszott rajta, hogy még nem igazán tudja hol van, és mi történt vele. Körbenézett, s láthatóan felismert. Majd furcsa, kétségbeesett hanglejtéssel ejtette ki a nevem. Megcsókoltam, ő vissza, s megpróbált megölelni, de szinte semmi ereje nem volt a karjai szorításának. Semmi. Az az erős, fiatal mardis, aki percekkel ez előtt még mellettem sétált, most összetörve, megtörve fekszik a földön, gyengén és még önkívületi állapotban.
Újabb csók, láthatólag ez visszarázta kicsit.
Megszólal.
Azt mondta Szeret. Szeret. Ez a szó visszhangzik még percekig a fülembe. De, hiszen. Ez, hogy lehet. Mikor alig pár órája ismerjük egymást... Alig. És Ő még is, azt mondta, hogy szeret. Casanova, a mardis, aki csak úgy gyűjti a csajokat. Nekem? Nekem, azt mondta szeretlek.
Meglepődtem, s csak következő szavai rántottak vissza a valóságba. Azok a szavak, amikkel felvázolta, hogy hová is keveredett álmába.
Megdöbbentem, és meg is ijedtem kicsit. Ahogy elmondta, s láttam rajta, hogy szinte újra éli az egész eseményt. Aztán, mikor említett engem... Végképp megijedtem. De, mit is akarna tőlem a Sötét Nagyúr. Hiszen, én egy senki vagyok. Mit akarna tőlem? S mit Joshtól?
-  Nyugodj meg hiszen ez, csak egy rémes álom kép volt. Semmi több. - próbálok nyugodt hangot erőltetni magamra, pedig engem is felzaklatott a dolog.
-  Nem valóság, hidd el. Itt vagyunk a Roxfortban, biztonságban. Én is itt vagyok, és te is. Ketten, csak mi vagyunk itt. - tettem hozzá, talán kicsit nyugodtabb hangon, mint korábban.

Láthatólag vajmi keveset segített ez a kedvesemen, mert továbbra is zilált, s szinte alig tudta kimondani a szavakat. Megtorpant... Ott voltam én, és akart valamit... Félelmetes dolgot.
Láthatólag a srác a könnyeivel küzdött. S szenvedett most it, pedig már nyoma sem volt az álomképnek. Magamhoz húztam és átöleltem. Ekkor ejtette ki az utolsó szavakat.
Meg akart öletni engem... Vele...
De miért? Hiszen én egy senki vagyok, ráadásul aranyvérű. Josh is. És még csak nincs is köze a halál falókhoz. Ugye nincs köze? Furcsa kérdés visszhangzott a fejemben. Ugye semmi köze a páromnak a HF-ekhez? Ugye semmi?
Úgy döntöttem, nem most van itt az ideje ilyenekről faggatózni, de lehet máskor nem mondaná el...
Megölelt, én vissza. Megcsókolt. Egy könnycsepp gurult végig a mindig magabiztos fiú arcán... Letöröltem, majd magamhoz öleltem ismét.
El voltunk így pár percig, majd elhúzódtam kicsit tőle, s mikor láthatólag jobban volt, akkor szólaltam meg ismét.

-  Vajon miért „álmodtad” ezt? Van valami közöd Hozzá? Vagy akartad, hogy legyen? - nem ez volt, a legjobb alkalom, de meg kellett tegyem. Hiszen, nem ismertük olyan régóta egymást, és épp itt volt az ideje tisztázni ilyen „apróságokat”, mint Joshi kapcsolata a Sötét Nagyúrral.

Én soha semmilyen kapcsolatban nem akarok állni vele, mármint Voldemorttal... És nem is fogok, ezt nagyon régen elhatároztam. Szerencsére a szüleim is így álltak a dologhoz. S ez... hogy ez az álom megtörtént, kicsit aggasztott. Főleg, hogy rólam szólt, és Joshról. És vele akart megöletni Engem... Igaz, hogy csak egy álom, egy rémkép volt, azért még is nyomaszott egy kicsit. Reméltem, hogy Joshtól őszinte választ kapok majd, s ez pontot tesz az I-re, s bele vághatunk a kapcsolatba... Ha nem... hát nem tudom mi lesz...

[- Hogy miért? Tudtam hogy előbb utóbb felteszed ezt a kérdést. Figyelj, megfogadtam magamnak, hogy őszinte leszek. Mindenbe beavatlak...csak téged, senki mást. Nem...ne ijedj meg, nincs semmi kapcsolatom vele...és hidd el soha nem is lesz. *eszembe jutott Voldemort gyilkos ábrázata.* Azonban, ez nem volt mindig így. Tudod a bátyám hozzá tartozott, bármennyire is próbálták apámék lebeszélni, őt nem lehetett. Mindig is makacs volt, nem tudtak rá hatni. Beállt a Nagyúr seregébe, csatlakozott Tudjukkihez. Nem volt könnyű dolga, de szinte örömmel teljesítette Voldemort parancsait, felnézett rá, tisztelte. Én még akkor kisebb voltam, de éreztem hogy bátyám nagy dolgot hajt végre. Persze mindig lehurrogott hogy én erre sosem leszek képes, én nem viszem ennyire mint ő. Na ez nagyon nem tetszett, meg akartam mutatni neki hogy igenis képes vagyok rá. Mindig azt hittem hogy ez egy kiváltság, egy egyszerű kis szolgálat amiért busás jutalmat kapok...és persze a hírnév, dicsőség. Életcélommá vált hogy csatlósa legyek. Állandóan az járt a fejemben hogy milyen jó lesz, felnéznek majd rám, nagy leszek. Nem gondoltam bele a valóságba...pedig később megtudtam egyet s mást...csak akkor már túl nagy volt a vágy. Ki akartam próbálni. Persze a próba itt nem létezik... És most itt vagy te... És eljött a megvilágosodás napja... Hidd el nekem ez az álom bőven elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam. Nekem ez nem kell...soha. Nekem csak te kellesz, bármi is legyen...]

//Sueshiiiiiiii //   *kicsit lökött *

Még mindig forgott velem a világ, nem tudtam pontosan hol is vagyok, mi is történt velem...vagyis azt túlságosan pontosan tudtam. Egy rémes álomba csöppentem, egy szörnyű "vadállat" karmai közé keveredtem, és nem tudtam szabadulni. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni abban a helyzetben...és a legdurvább az hogy nem is lehetett volna. Hisz csak egy álom volt, csakhogy annál nekem sokkal több. Pillanatról pillanatra átéltem az eseményeket...újra és újra a Sötét Nagyúr előtt találtam magam, képtelen voltam másra terelni a gondolataimat. Olyan mértékű gyűlöletet éreztem mint talán még soha, senki iránt. Ugyanakkor pedig teljes testemben, és főképp lelkemben meggyengültem. Az álom után már nem az a Josh voltam aki az imént még karjaiban tartotta Sue-t. Nem. Teljesen más emberként tértem magamhoz, mégha legbelül ugyanaz az erős srác maradtam is. De a látszat néha csal.

Csak tapogatóztam magam körül, próbáltam felidézni a rémálom előtti történéseket, de akárhányszor kutakodtam gondolataimban, azok mindig mást akartak. Újra álmodni az álmot. A leggyötrőbb ez volt...egy rab voltam...a saját álmaim rabja. És nem tudtam szabadulni, nem tudtam szétszedni a "rácsokat". Éreztem ajkaimon Sue forró csókját, de ez sem térített észhez. Vagyis szemeimmel már mindent tisztán láttam, sőt kezdtem visszanyerni egészséges színemet is... a testem már regenerálódott. A lelkem viszont nem akarta megadni magát, semmiképp sem. Küzdöttem, rettentően küzdöttem. Vissza akartam nyerni eredeti önmagam, hisz Sue is ezért csábult el, nem okozhatok neki csalódást...és magamnak se. Hova lett a mindig erős, küzdő Casanova? Csak úgy hipp-hopp eltűnt a süllyesztőben. Josh...komolyan hagynád győzni Voldemortot? Ez nem te vagy...

Még jó ideig töprengtem így teljesen bezárkózva, saját gondolataimba mélyedve...de lassan eljött az idő, beszélnem kellett. Megráztam magam, és minden erőmet összeszedtem hogy sikerüljön kinyögnöm pár értelmes mondatot. Nem volt könnyű. Összeszorítottam a fogaimat, de olyan erővel hogy majdnem kihullt az összes, és kipréseltem ajkaim közt azt a félelmetes mondatot. A fogaim megúszták, de az a könnycsepp mégis kijött, nem bírtam visszatartani.
Szégyeltem magam, legszívesebben rögtön, abban a pillanatban elsüllyedtem volna Sue szeme láttára. Sírni? Na ez a gyengeség jele...ez egyszerűen gyalázat. Josh Reynolds...egy vérbeli mardekáros sír??? Egy lány szeme láttára?? És azt mondja neki, hogy szeretlek?? Szégyen... Hogy süllyedhet valaki ennyire mélyre?

A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, de nem csak ott. A szívem is beszállt a szócsatába, és a két test megpróbálta kiírtani egymást. Csakhogy ez így nem mehet. Csak az emberi lény képes a döntésre, viszont az irányt ő választja meg. Melyikre hallgat: szív vagy ész?
Tudtam hogy döntenem kell, tudtam hogy nem állunk meg ennyinél, tudtam hogy kérdések tömkellege zúdúl majd rám...és vagy az igazat mondom el, vagy meg sem érdemlem Sue-t. Mondjuk már most sem érdemlem meg, egy utolsó kis nyámnyila vagyok, aki egy álom miatt képes egereket itatni. Aki 180 fokos fordulatot vett, és átment félős, betoji kisfiúvá. Aki egy idióta álmot képes komolyan venni, amit talán már az óvodások se tesznek. Szánalmas alak vagyok...
Nem...nem...nem, egy biztos nem leszek, önsajnáló. Nem kezdem el siratni magam, nem rontom tovább a helyzetem. Gyenge vagyok, és beszari...de ennél több nem. Észhez kell térnem, mégha állatira nehéz is, fel kell állnom, és megmutatni hogy nem félek. Meg kell mentenem ami még menthető. A szerelmet. Vállalni minden kockázatot, és őszintének lenni. Ha erre képes vagyok, és túl tudok lépni ezen a rémálmon akkor az nem gyengeség. Kiállni Sue mellett, és eltemetni Casanovát...ezt kell tennem. Nem leszek nyuszi, merész leszek, és mindent elmondok. Aztán a dolog rajta áll. Ha így is kellek neki, ilyen előélettel akkor oké, ha nem, akkor...vége annak ami még el sem kezdődött.

Nyugtató szavait hallván visszatértem gondolataimból a valóságba. Persze csak egy álom volt...de milyen. Egy szót sem bírtam kinyögni, de ő folytatta, és hangja valóban megnyugtatott. Kezdtem újra a földön érezni magam, rápillantottam a Roxfort falaira, majd Sue szemeibe néztem, és eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok. Ott a mohás szökőkútnál... Minden apró részletre emlékeztem, az ölelésekre, az első csókra, a csöndre...kettőnkre. Kitisztult minden, pontosan láttam a környezetet, és valószínüleg neki is feltűnt hogy jobban vagyok mert belekezdett. Bele  a közepébe... Pár másodpercre megálltam, némán ültem, és le sem vettem róla a szemem. Majd erőt vettem magamon, és belevágtam.

- Hogy miért? Tudtam hogy előbb utóbb felteszed ezt a kérdést. Figyelj, megfogadtam magamnak, hogy őszinte leszek. Mindenbe beavatlak...csak téged, senki mást. Nem...ne ijedj meg, nincs semmi kapcsolatom vele...és hidd el soha nem is lesz. *eszembe jutott Voldemort gyilkos ábrázata.* Azonban, ez nem volt mindig így. Tudod a bátyám hozzá tartozott, bármennyire is próbálták apámék lebeszélni, őt nem lehetett. Mindig is makacs volt, nem tudtak rá hatni. Beállt a Nagyúr seregébe, csatlakozott Tudjukkihez. Nem volt könnyű dolga, de szinte örömmel teljesítette Voldemort parancsait, felnézett rá, tisztelte. Én még akkor kisebb voltam, de éreztem hogy bátyám nagy dolgot hajt végre. Persze mindig lehurrogott hogy én erre sosem leszek képes, én nem viszem ennyire mint ő. Na ez nagyon nem tetszett, meg akartam mutatni neki hogy igenis képes vagyok rá. Mindig azt hittem hogy ez egy kiváltság, egy egyszerű kis szolgálat amiért busás jutalmat kapok...és persze a hírnév, dicsőség. Életcélommá vált hogy csatlósa legyek. Állandóan az járt a fejemben hogy milyen jó lesz, felnéznek majd rám, nagy leszek. Nem gondoltam bele a valóságba...pedig később megtudtam egyet s mást...csak akkor már túl nagy volt a vágy. Ki akartam próbálni. Persze a próba itt nem létezik... És most itt vagy te... És eljött a megvilágosodás napja... Hidd el nekem ez az álom bőven elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam. Nekem ez nem kell...soha. Nekem csak te kellesz, bármi is legyen...

Átöleltem...és ezzel a kis monológgal nagy kő esett le a szívemről. Kérdés hogy ő mit szól mindehhez?

[Egyetlenem]

Egyetlenem

*Mikor kérdőre vontam, apró árnyat láttam átfutni az arcán. Meglepődött. S láthatólag elkezdődött benne egy csata. Elmondja, vagy ne... és ha igen, akkor hogyan. Pár percig némán ült velem szemben, és csak nézett. Én sem tettem másképp. Nem szóltam, hagytam, hogy ő kezdje. Ez most az ő csatája volt.
Érdekes, hogy szinte alig ismertem még közelebbről a fiút, még is végtelen bizalom, aggódáés és szeretet vegyült bennem... vele kapcsolatban.
Bele szerettem. Nem tudom, hogy miért ilyen hamar, de kijelenthettem, hogy igen is szeretem ezt a lökött, helyes, mardis srácot.
Tény, hogy már sokkal korábban kinéztem őt magamnak, még úgy fél éve... valahol az iskola kezdés elején... és azóta égett bennem valami vágyféle, hogy meg kell ismerjem őt. És... és...
Elmosolyodtam. Próbáltam biztatni, hogy nyugodtan mondja el, amit kell. Mert.... mert a bizalom... igen az fontos.
Végre megszólalt, és belekezdett. Ahogy újabb, és újabb mondatok hagyták el az ajkait, egyre jobban megdöbbentem. Ez nagy valószínűséggel az arcomon is látszódhatott. Ha az előbbiek miatt, az aggódás miatt nem lettem volna elég fehér... hát valószínű, hogy most simán beállhattam volna a Roxfort kopogószellemei közé. Kirázott a hideg, teljesen elhagyott minden. Csak néztem őt, és hallgattam. Próbáltam felfogni eme súlyos szavakat.
A bátya...
A bizonyítási vágy...
A szolgálat...
Hírnév.

Aztán befejezte. Megölelt. Látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Én még mindig képtelen voltam megszólalni, vagy bármit tenni. Erőtlenül hagytam, hogy átöleljen. Így voltunk percekig, amíg felfogtam a hallottakat.
Mindent.
Minden egyes szót, hangsúly változást....
Mindent.

Mikor nagyjából tisztában voltam magammal, és vele... Eltoltam magamtól, és hátrébb húzódtam. Néztem őt. Szemeimet az övébe fúrtam... Mintha a veséjébe akarnék látni. Kerestem a valót, az igazat. A megbánást. Mindent. Néztem. Nem szólaltam meg. Egyelőre nem ment.
Ha közelebb húzódna, akkor én távolabb. Most egyedül kell lennem. Egymagam, vele szembe. De, szerintem a tekintetem bőven elég volt arra, hogy tudja, majd Én lépek felé, mikor feldolgoztam, eldöntöttem, mi is legyen.
Ez még váratott magára. Furcsa gondolatok cikáztak a fejembe. Értettem, hogy miért akarta... Átéreztem... mindent. De, furcsa volt, hogy meggondolta magát. Hiszen... nem lehetett könnyű. S van ilyen? Létezik? Aztán eszembe jutott, hogy hallottunk már olyanról is, hogy valaki át állt a másik oldalról... És lehet hinni benne. Hogy tényleg... megbánta. Bár, én sosem voltam benne biztos. Viszont, ha azt nézem, hogy semmi köze nem volt még a nagyúrhoz. Csak az elhatározás. Csak a bátya... Akkor... talán... hihetek... neki.
Aztán az utolsó mondat visszhangzott a fejemben.
Nekem csak te kellesz, bármi is legyen.
Csak én?
Csak te kellesz.
Ennyire megszeretett? Ilyen hamar? Elgondolkoztam. És rájöttem, hogy igazat mondd. Hiszen, ez nem lehetett egy jól összerakott színjáték. Kétlem, hogy egy hatodéves mardis pont előttem sírja el magát... Ez nem volt beállított. Ez igaz volt.
Ez volt a valóság. És komolyan gondolja, hogy el áll az eddigi megfontolásától, elképzelésétől, és miattam. Miattam. Ezt nehezebb volt elhinni, hogy ilyen hamar, ilyen mély benyomást keltettem ebben a fiúban. De ahogy néztem, és teltek a percek, egyre biztosabb voltam benne, hogy igazat mond.
Felugrottam, és a nyakéba vetettem magam. Átöleltem és megcsókoltam, majd öleltem. Mintha az életem függene tőle, bár valamelyest így is volt. Hiszen olyat éreztem iránta, amit eddig még soha. Csodálatos érzés... Szerettem, imádtam.
Öleltem.
Csókoltam.
Nem eresztettem.
Csak ültünk. Ő a földön, én az ölében, a nyakába csimpaszkodva és ölelve, szorítva... Mintha ez lenne életünk utolsó perce. Mintha...mintha... Aztán összeszedtem magam, és végre megszólaltam. *

-  Nem lehetett egyszerű neked... Sem korábban, sem az álom alatt, és most sem mikor meghoztad ezt a döntést. Én, nem foglak elítélni azért, amit korábban akartál. Főleg azért, mert tudom az okot, a hátteret. - kezdtem kicsit elcsukló hangon, s elég nehezen préseltem ki a mondatokat magamból.
-  Az, hogy így döntöttél, szóval... azt hiszem ennél jobb nem is történhetett volna. Én, nagyon megkedveltelek, már régóta „kinéztelek” és azóta megszerettelek... És fájó lett volna, ha el kell veszítselek. - ismét akadozó mondatok jöttek csak ki belőlem... nehezen ment... a könnyeimmel küszködtem. Ez ritka volt... Anyámon kívül, még senki nem látott sírni...


*Tovább nem tudtam folytatni, csak átöleltem, és ennyi... ennyi...*

((Ron))

Meglepett, hogy Ron nem tud semmit, pedig rajta kívül már mindenki tudta a családjában, hogy egy kígyót melengettek a keblükön. Persze Molly néni azonnal megmondta, hogy őt sose érdekelte és ezek után sem fogja, hogy mi a családnevem, Henderson vagy Mirol vagyok e, mert neki mindig is a kicsi szőke Vikije leszek.
Annyira jól esett, hogy így álltak a dolgokhoz és lehet, hogy Arthur bácsi nem szorongatott magához, de p is biztosított róla, hogy ez a kis apróság nem fog tönkre tenni semmit. A gond csak az volt, hogy ők úgy véltél, hogy ettől nem változik semmi, hogy minden marad, de leginkább én, olyannak, mint régen. Hát tévedtek. Lassan minden megváltozott, ráadásul sokban az tehetett róla, hogy felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal, akivel talán nem lett volna szabad, de engem nem zavart. Én jól éreztem magam a társaságában és csak ez számított.
De Ron… Ezek szerint még nem hallotta erről. Pedig, azt hittem elmondják neki, hogy neki nem nekem kell, mert egyszerűen neki nem ment. Ő volt az egyetlen a családban, aki elég nem tudtam oda állni, hogy a szemébe mondjam, kik is a rokonaim. Freddel és George-gal olyan bajtársi viszonyunk volt, Ginny a húgom volt, de Ron… Egy bátynak mindig mindent máshogy mond az ember. Míg a többieknek azt is eltudtam mondani, ki az aktuális fiú aki tetszik az iskolában, persze Dracoról egyikőjük sem tudott, úgy Ronnak ezt képtelen voltam. Mert féltem, hogy hogyan fog reagálni. És, az igazság az, hogy ha ő ezt nem tudja, mert állandóan belékötöttem, és néha eléggé megkeserítettem az életét, akkor is hozzá kötődtem a legjobban a családban. Lehet, azért mert egykorúak voltunk, nem tudom, de így volt.
Muszáj.
Ha most nem mondom el, akkor már késő lesz, ha már most nem túl késő.
Mindenki elhallgatta előle, ami ugyanúgy rá is tartozik. Nem tudom, hogy fog reagálni, de volt egy sejtésem hogy nem túl. Főleg, mert a többiek azokban az időkben értesültek a valódi származásomról, mikor még magam sem tudtam mi is lesz, most pedig… Mirol leszek, de nem akárhogy, mert a névvel együtt annak a családnak tagja is leszek, és a Mirolok és a Weasleyk ellenségek. Nem tudom, hogy fogom megoldani még ezt helyzetet, de már eldöntöttem mit akarok és pontosan emiatt voltam egyre inkább egyedül és magamba fordulva.
Annyit filozofáltam ezeken, míg drága keresztfivérem, magát nem meghazudtolva, türelmetlenkedni kezdett és jött a kérés, hogy meséljek már. Nem is ő lenne…
- Hát tudod… - annyira azért mégsem volt könnyű belevágni – Emlékszel, karácsonyi szünetben Raimbourg-től azt a feladatot kaptuk, hogy kutassuk fel a családfánk.
Rizsa… Megint rizsa. Mindig ezt csinálom, ha valamit nem akarok elmondani.
- Hát… és, én is kutatni kezdtem, csak miután túl sokat nem tudtam a szüleimről, mint ahogy tudod, elég nehezen indult a dolog.
Egy leheletnyi szünet. Próbáltam felkészülni.
- Anyáról még egész könnyen megszereztem a kellő információkat, de apánál zsákutcába keveredtem és egyszerűen megakadtam. De ismerhetsz, ha valami nem megy, vagy ha valami rejtélyre akadok, akkor kétszer olyan erőbedobással dolgozom, hogy megfejtsem az ügyet. Hát végül kiderült miért nem találtam róla semmit.
Nagy levegő.
Ki kell mondanom.
Muszáj.
- Mirol volt.
Ennyi, egyelőre ennyi telt.

[Csak Neked]

// Csak Neked ://

Gyengeség...mérhetetlen gyengeség. Komolyan ledöbbentem saját magamtól. Olyan érzésem volt mintha egyszercsak kiléptem volna testemből...és szakítottam volna önmagammal...teljesen. Nem tudtam elhinni hogy egy álom ezt hozza elő belőlem. Csak ültem a füvön, bámultam magam elé, mint aki nem érti hogy kerül oda ahol éppen van, mint aki nem tudja mibe keveredett, mi is történik vele. Nem nyújthattam túlságosan szép látványt. Próbáltam minnél pontosabban visszapörgetni az eseményeket...az álom minden apró mozzanatától egészen a vallomásig. Minden olyan távolinak tűnt, és értelmetlennek. Leginkább a könnyek, amik ugyan megszáradva, de még mindig ott ültek az arcomon. Miért?? Miért veszítettem el a lélekjelenlétem? Miért voltam olyan gyenge mint még soha?
Nem...képtelen voltam fölfogni. Némán emésztettem magam, és olyan volt mintha egyes egyedül lennék. Pedig legbelül jól tudtam hogy Sue ott van velem, de az ölelése, a csókja már régen elveszett. Pedig csak 2 perce történt minden, vagy talán még annyi sem volt. Mégsem tudtam magamhoz térni az ámulatból...az önmagamon való csodálkozástól. Mikor kimondtam az utolsó mondatot, rögtön megbántam...de nem csak ezt...az egészet. Jobb lett volna ha egy szót sem szólok, és az a kétségbeesett ölelés...egyszerűen szánalmas. Egy szánalmas alak vagyok, aki egy kicsit sem érdemli meg ezt a bátor, gyönyörű lányt.
Teltek a percek, és még mindig egymás karjaiban voltunk. Nem bírtam elengedni, pedig éreztem hogy ez lenne a helyes. Ez a lány nem ilyen srácot érdemel. Egy ilyen beszari kis alakot? Aki a valótlanon elbőgi magát? Rémes... De nem eresztettem el, nem bújtam ki az öleléséből, nem mondtam azt hogy egy balfék vagyok, és nem ezt érdemli. Nem... Ismételten gyenge voltam hogy megtegyem...ehhez is gyenge voltam. Nem láthattam Sue arcát, de talán jobb is volt így. Abban biztos voltam hogy csak úgy forognak az agytekervények, töpreng, nagyon jár az agya.
Aztán egyszer csak eltolt magától. Rájött. Rájött hogy egy sz*r alak vagyok, egy félős kisfiú aki csak kívülről mutatkozik bátornak. Hát persze. És a legszebb ebben, hogy igaza van. Néztem az arcát, vártam hogy megmondja, hogy elküldjön, hogy beolvasson. De semmi nem történt. Egy szó sem jött ki s torkán, csak erősen koncentrált, örlődött. Én is ezt tettem. Az agyam azt mondta, hogy gyáva vagy Reynolds, nem érdemled meg Sue-t...a szívem azonban csak egyet hajtogatott: KÜZDJ, NE ADD FEL!
Szerettem...imádtam...nem tudtam elszakadni tőle, hisz még alig jöttünk össze. Pedig már éveknek tűnt a kapcsolatunk. Olyan volt mintha jó idő óta ismerném, pedig alig telt el pár óra a találkozásunk óta. Mélyeket lélelegeztem, és hagytam Sue-t gondolataiba mélyedni. Én döntöttem.
Megmutatom neki ki vagyok.
Feltámasztom a régi, bátor, kemény mardis srácot.
Nem futamodok meg.
Ez a feladatom.
~Vajon mi járhat a fejében? Küldjön el vagy ne? Higgyen nekem vagy ne? Megbocsásson vagy ne?~ Nehéz lehet most neki, és én most is csak magammal törődök. Mi lesz velem? Mit tegyek? Hisz neki is állati nehéz, sőt talán még nehezebb...
Kicsit megráztam magam, de a szemem egy pillanatra sem vettem le róla. Keresztbetett lábakkal ültem, kiürítettem a tudatom, és nem töprengtem tovább. Vártam... Hirtelen felugrott átölelt, megcsókolt... Jóformán azt se tudtam hol vagyok. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy azt se tudtam melyik nyíláson vegyek levegőt. A számat betapasztották, félig az orrom is, így elég nehéz volt, de megoldottam. Elmosolyodtam, sikerült, győztem. Szorosan átöleltem, miközben az ölembe telepedett, és a nyakamba csimpaszkodott. Elképesztően, mennyeien jó érzés volt. Szeret...
Megint kisgyereknek éreztem magam, ahogy fülig ért a szám, és csak mosolyogtam mint a tejbetök. De nem érdekelt, most nem. Viszont bizonyítanom kell...nem csak neki, magamnak is.
Egy ideig egyikőnk se szólt, de tudtam hogy erőt gyűjt hogy beszéljen...ígyhát vártam, és nem is hiába.
Elcsukló hangon tudatta velem, hogy átérzi a helyzetem, és örül hogy volt merszem elmondani ezt neki. Merszem? Na, ezt inkább hagyjuk. Nem ítél el...

- Nem, valóban nem volt egyszerű, de... ez csak egy hülye álom, amit talán már egy kisgyerek se vett volna komolyan...én barom pedig még el is sírom magam. Nem Sue...gyenge voltam, és férfiatlan. De fel fogom venni a harcot Tudjukkivel. Bebizonyítom hogy tökös srác vagyok...nem hagyom magam. Nem hagyom hogy még egyszer ezt hozzák ki belőlem. Ez nem én vagyok...

Kitört belőlem minden. Már-már magamat nyugtattam, hogy én nem ilyen vagyok...és kezdtem elhinni amit mondtam. Megnőtt az önbizalmam, kezdtem erőre kapni...talán a színem is visszatért. Jó jelek.

- Hidd el bebizonyítom hogy jó srácot néztél ki magadnak, nem fogok csalódást okozni! - néztem mélyen a szemébe, és láttam hogy a könnyeivel küszködik.

- Ne, ezt nem szabad...értem főleg nem! -szorosan átöleltem, és nem eresztettem el.

[Csalódást? De, hát te nem tudsz nekem csalódást okozni. Szeretlek, és ez mindent felül ír. Tehetsz bármit, lehetsz bárki, én szeretlek, és melletted vagyok. Csak egyet kérek.]

Csak ültünk, és öleltük egymást, majd egy kis idő múlva megszólalt. Védekezni kezdett, hogy milyen is volt. Hogy ő nem ilyen. Én tudom, tudtam. Ez nem az a Josh, akit én megismertem, akit én kinéztem magamnak, de mindenkinek lehetnek rossz napjai, mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy kifordul önmagából, hogy már nem az, aki volt. És tessék. Az egészről ki is tehet? Na ki más, mint én. Hiszen lényegében én borítottam fel szegény fiú életét. Azzal, hogy grifis létemre kapcsolatot kezdtem vele, megváltoztattam a gondolkodását.
Aztán miután megosztotta velem, hogy ő korábban be akart állni a nagyúr szolgálatában, akkor végleg lelkiismeret furdalásom lett, és örültem is egyben. Hiszen elállt ettől a szándékától, és ez nem csak nekem, de Joshnak is előnyére vált. Hiszen... Hiszen?
Én a nagyúr ellen vagyok... bármit mondok, bármit teszek... De még is a sötét oldal ellen vagyok. Nem érdekel az aranyvér mánia, a hatalom, és a halálfalók, csak szeretném, ha vége lenne már a háborúnak, és mindenki egyenlő lenne... és nem lenne a nagyúr.
Ezt persze nem vágtam Josh fejéhez, azt meg mégkevésbé, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy ilyen gondolatai vannak, hiszen nem csoda, azok után, hogy elmesélte kedvesem milyen is a híres Reynolds család.
Egy pillanatra azért elgondolkodtam, hogy szükségem van e erre, de a válasz egyértelműen igen volt. Szerettem a srácot, és bármit meg tettem volna érte. Bármit. Ha ő kéri, talán... talán...
Aztán egy mondat... Nem okoz csalódást.

-  Csalódást? De, hát te nem tudsz nekem csalódást okozni. Szeretlek, és ez mindent felül ír. Tehetsz bármit, lehetsz bárki, én szeretlek, és melletted vagyok. Csak egyet kérek. - itt nagyot nyeltem, mert elég nehéz volt kinyögnöm azokat a szavakat. - Csak egyet kérek. Soha ne állj arra az oldalra... Soha.
-  Megteszed ezt nekem? - ránéztem, könny áztatta arcomat az övéhez nyomtam, majd megcsókoltam.

Vártam a választ, ami reméltem egy ígérem lesz. Hiszen mi más lehetne. Ő is szeret, elmondta, hogy nem vonzódik a másik oldalhoz és, hogy bizonyítani akar. Hát kell ennél több? Nekem nem, de azért úgy éreztem korábbi kérdésem megállja a helyét. Meg kellett kérdezzem. Kellett az az egy szó, hogy ígérem. Hogy így lesz. Bár nem tudom 14évesen mit is várok a világtól. Hiszen, nem törvényszerű ? sőt ? hogy az ember azzal éli le az életét, akir megismer a suliban, és akivel először jár, aki először csókolja meg... Nem, koránt sem, de én úgy éreztem, hogy nekünk van jövőnk. Igen is van jövőnk, és együtt éljük majd le az életünket. Ha csak... Ha csak nem szól közbe a sors... De miért szólna, hiszen nem vagyok én egy szerencsétlen béna... Az életem rendben van, és minden okés. Van egy helyes pasim, jó eredményeim, boszorkány vagyok... mi kell még?
Elvoltunk még így egy darabig. Egymás karjaiban. Ölelkezve...
Majd kis idő múlva összefont kezeimet elhúztam kedvesem nyakából, lassan feltápászkodtam, majd őt is magam után húzva megindultam az épület felé. Reméltem, hogy jön majd, hiszen minek is maradna még. A lényeget megbeszéltük, az este szépen indult.. és szépen is kell folytatódnia...

[James]

James

Lassan elhagyták a klubhelységet, és a kastélyban kezdtek el kóvályogni. Lucynek igazából semmi konkrét terve nem volt hova is menjenek, de nem is ez volt a lényeg. Miközben így kóvályogtak a kastélyban, Lucy némelyik festményt közelebbről is megnézett. Bár már itt van négy éve, a festmények eddig sosem nézte meg közelről. Sétálni sem igen szokott, hisz még mindig könnyen eltéved, így csak akkor szokott elindulni valahová, ha konkrét helyre akar menni. James hirtelen egy furcsa kérdéssel állt elő.
-A szüleim? Igen, élnek.
Mondhatjuk úgy is hogy élnek és virulnak. Bár elég régen látta őket, a baglyaik tartják a kapcsolatot heti szinten. Gondolkodik egy darabig, majd megszólal.
-De miért kérdezed?
Igazából sejtette már a választ, mégsem volt benne olyan biztos. Általában az ember csak akkor szeget ilyen szokatlan kérdést a másikhoz, ha neki valamilyen negatív élménye van róla. Mert Lucy abban biztos, hogy nem azért tette fel neki James ezt a kérdést, mert az ő szülei vidáman élnek valahol, és nem történt velük semmi baj. Mégsem akar tapintatlan lenni, ezért inkább hagyja hogy James mondja el. Ha netán meggondolja magát és mégsem akar róla beszélni, akkor legyen. Az emberre nem lehet ráerőltetni az ilyen dolgot. Közben Lucy hirtelen vesz egy élesebb kis kanyart, és két másodperc múlva már a Nyugati Szárny udvarán vannak. Lucy szippant egyet a levegőből. A klubhelységben már érezte hogy kicsit ki kell mozdulnia, hiszen ma még nem is volt friss levegőn, és ugyebár az nem tesz túl jót az embernek.

[- Tudod az én szüleim meghaltak. Egy robbanás végzett velük. Amúgy pedig gyógyítók voltak a Szent Mungóban.]

Hát igen, számítottam erre a kérdésre, de nem ezért tettem fel az előzőt. Nem gondoltam hogy ilyen korán sor kerül rá. De ami megtörtént az megtörtént, visszavonhatatlan és kész. Nem tudtam mit csinálni. Jó, persze, volt két választásom, megmondom az igazságot, vagy  csak szimplán megmondom neki hogy most nincs kedvem válasdzolni, de akkor az egész eddigi őszinteségemnek lőttek. Nem szeretek hazudni, főleg nem a szüleimmel kapcsolatban, hisz aki jobban ismert az tudhatta hogy számomra ez nem kellemetlen téma.
- Tudod az én szüleim meghaltak. Egy robbanás végzett velük. Amúgy pedig gyógyítók voltak a Szent Mungóban.
Lassan haladtunk lefelé a kastélyban, míg nem egy kis udvarba értünk, minek közepén egy mohás, régi szökőkút állt. Leültünk az egyik, fal melletti padra, ahonnan szabadon beláthattunk a bejáróra, így ha valakit netán erre vezetne a sors, akkor mi leszünk az elsők, kik észreveszik őket.
- És vannak barátaid? – dobtam fel a következő témát. Valahogy már beszélgetésünk eleje óta erre voltam kíváncsi, hogy vannak-e barátai, hisz egy kicsit furcsának találtam Lucyt, de mégis jófejnek. Olyan stílusa van mint Luna Lovegoodnak, leszámítva a furcsa ruhákat.
A szökőkút vize, békésen csobogott a kis tér közepén, én meg elmélázva, szinte megbűvölve bámultam a kis tákolmányt. ~Lehet hogy kicsit furcsa arcot vágtam.~
Egy kicsit elpirultam, nem tudtam hogy Lucy észrevette-e. Terelni szerettem volna a szót valahova egészen máshova, valami kellemesebb téma után kutattam elmémben, aztán amit kiötlöttem, visszahúzott az iméntihez.

- Visszatérve a család témához, hol laktok? Mármint akkor ha nem éppen itt, a Roxfortban vagy.
Ez a téma is érdekelt. Na jó, lehet hogy ezt most csak azért kérdeztem mert kérkedni akartam vele hogy én bizony nem sokára Godric’ Hollowba köültözök az unalmas Londonból.