Bagolyház

[Káosz. Látod?]

Neked

Vajon elgondolkoztál már azon, hogy milyen lenne, ha levennéd ezt az álarcot? Más ember lennél. Nyilván. Oda lenne az imázsod, a nagy és félelmetes Sean Blaine igazi énje.
Igazi?

Ó dehogyis. Vagy igen?

Elképedve hallgatja a harmonikaszót, ami igazából roppant tetszik neki, mert ilyen formában még sosem hallotta ezt a melódiát. Énekelve, s közben zongorán kísérve teljesen máshogy fest. Fura? Olyan, mint ez az egész helyzet. Megmagyarázhatatlan, nem lehet mindig mindent szavakba önteni. Ha ez nem így lenne, akkor sokkal könnyebb lenne az élet.
Élet? Hol van már itt élet? A kislány?? Csak egy köd.

Nem érzel valami szokatlant? Valami olyat, amit talán régen éreztél, s akkor örömmel töltött el? Vagy talán ez pont az? Vagy nem? Minden olyan ellentmondásosnak tűnik. Mintha? Te ki akarnád ezeket zárni az életedből. Ostoba ötlet.
Örülhetnél, hogy vannak szép emlékeid. Vajon milyen buta gondolat vagy érzés az, ami rávesz arra, hogy kiűzd ezeket a fejedből? Talán a büszkeség lenne? Ó, igen? a nemesi családoknál már csak így van? Nem könnyű. De ez vajon jó neked? Jó, hogy egy teljesen más arcot mutatsz a világ felé?

Csönd.
És megint. És megint mosolyog. Nocsak-nocsak? Egy tündéri kislány miket tud művelni az ijesztő és mogorva fiúval?! Tudja jól, hogy elég csupán egy bűbájos pillantás, egy ellenállhatatlan mosoly és máris leveszi az embert a lábáról. Tíz év alatt remekül kitanulta a színjátszás mesterségét. Hopp?!

Mintha tükör lenne? Mintha. Látod benne magad? A jeges tekintetben felismered saját magad? Képes vagy felismerni saját magad?

-Cedrah bácsi? Ő is ismeri a dalt? Gyakran van még ma is, hogy elénekli nekem. Sajnos a Mami már nem tudja.

Ó, dehogy sajnos! Hazugság az egész. Remekül hazudik. Ez afféle családi vonás nálatok, de nyilván te is örökölted? Nyilván. Igaz?

Meglepő. Éles váltás az emlékek után. Lehet, hogy nem szép emlékek voltak azok, de akkor Sean hazudott. Trükkös. Nagyon trükkös. Inkább belemegy a játékba. Igazán meglepő? Igazából nem gondolta volna, hogy belemegy? Nem túl férfias dolog teázni egy kislánnyal és a babájával.

Nem látod, amit látni kell?

Mi lenne, ha most épp valaki benyitna? Iriske maradna a fenekén, ez nem kérdés. És a Nagy Sean Blaine? Eltűrné, hogy egy idegen ilyen szituációban lássa? Merész? nagyon merész! Kár, hogy Hóborc nincs a közelben? Akkor idehívatott volna vele pár diákot, hogy lássa, hogy állja a sarat a fiú. De nem olyan kegyetlen ám ő?! Sean bizonyára nem lenne tudatában a cselszövésnek. Imádja a csínyeket, de nem csinál rosszat? Mintha kezdené megkedvelni ezt a gonosz és mogorva fiút. Talán felfedezett némi hasonlóságot közöttük.
-Na, jó. Maradhatsz. De, tudod, Sean bácsi, ez nem? nem volt valami jó.

Hazugságok. Apró, cseles hazugságok.

Előkap a semmiből egy rózsaszín csészét, és kiönti a levegőnek tűnő teát a csészéhez hasonlatos teáskannából.
Csodás, mint egy teazsúr!

Káosz. Látod?

[.-= Kiscsillag =-.]

.-= Kiscsillag =-.


Az ítélet.
Vártam.
Ilyen is régen történt már, ÉN?ÉN?ÉN?én vártam arra, hogy valaki ítéletet mondjon afelett, amit csináltam. Az a dallam, amelyet még annakidején, gyermekkoromban David nagybá tanított meg nekem, ráadásul úgy, ahogyan senki mást. Mindenkinél jobban ismertem a kellemesen csengő dallamokat, mert amikor játszottam, megszűnt létezni a külvilág. Arra az időre ki tudtam kapcsolni, el tudtam feledni azt, ami velem történt az addigi életem során. Nem mintha nagyon belerokkantam volna, hogy a szüleim alattomos gyilkosok, már megtanultam kezelni. Mégis, jó volt olykor hátrahagyni ezt a szaros valóságot, a fertőt, a pöcegödröt, és csak lenni. Ezt osztottam meg most egy olyan lánnyal, aki a családba tartozik, rokon. Mi a pikantéria? Az, hogy már nem élt, eltávozott közülünk, de a szelleme velünk maradt. Itt üldögélt mellettem, és játszott a babáival, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Pedig nem?hogyan is lehetne az? Hűvös tekintetével az arcomat fürkészte, miértet keresett, válaszokat a viselkedésemre. Nem voltak?én döntöttem úgy, másképpen kezelem Őt, mint másokat. Saját jogom megválogatni, kikkel leszek elnézőbb, kik azok, akiket megtűrök. Idomulni kellene? Nem?nem?nem?nem! Soha nem fogok egy nagy rakás baromhoz idomulni, mert nincs értelme.
Neki.
Mosoly.

Válasz képében először egy kérdést kaptam, amelynek hallatán akaratlan odaragadt a mosoly az arcomra. Cedrah?na persze, pont Ő tanította meg nekem a dallamot?a kandalló előtt ülve azzal a béna piszkavasával kotorászva a tüzet, amelyet éppen a piros, és idejemúlt kabátja táplált. Vele egyelőre odáig jutottam, hogy megtűrjük egymást, akár napokon keresztül is. Talán, de tényleg csak talán kezdett kialakulni valami tiszteletféleség, de messze volt még attól, hogy bármi titkomat elmondjam Neki.
- Nem!
Egyértelmű válasz, bár, valamiért még megtoldottam pár gondolattal, mintha muszáj lett volna.
- Nem Cedrah tanította meg a dallamot, hanem David, a nagybácsim!
Szükségtelen információ, talán nem is tartozik az apróságra. Ennek ellenére megosztottam Vele, mert Ő is kezdett kissé közvetlenebb stílust felvenni velem szemben. A szavaiból érezni lehetett valami élt, mintha nem mondana teljesen igazat. Minő borzalom. Alig hat évesen képes hazudozni. A neveltetés rothadó átka, a nemes családok tökéletes jellemrajza?ezért vagyok én kirívó eset. Nem szokásom hazudni, és talán ez a pont az, amely miatt annyian gyűlölnek. Mert a szemükbe merem mondani az igazat. De leszarom, az élet a kegyetlen igazságokból áll, hát viseljék a súlyát. Persze, hazugság és hazugság között is van különbség, nem mindegy. Ez viszont más lapra tartozik.

Megenyhült.
Döntött.
Cedrah kicsi Csillaga a maradás mellett tette le a voksát, amely azt jelentette, talán képes lesz nyitni egy családtag felé. Egy pillanatra hátat fordítva nekem mozgolódott, majd mire visszapillantott, már egy csésze, és egy átlátszó kanna volt a kezében. Töltött?a nem létező teát. Mivel elkezdtem a játékot, egy pillanatra sem gondoltam, hogy most, ebben a pillanatban abbahagyom. Elvettem a csészét, majd egyik kezemmel tartva a térdemre helyeztem azt. Nem kortyoltam bele, elvégre az elsőbbség a hölgyeket illette. Igen, az illem, és etikett. Annak ellenére, amit a kósza nyelvek állítanak rólam, képes vagyok emberi megnyilvánulásokra?azokkal szemben, akik kiérdemelték, esetleg ÉN úgy döntök, hogy engedek feléjük.
Vártam.
Figyeltem.

Sean

Olykor úgy tűnik, mintha a valódi énje háttérbe szorulna, és kizárólag a bájos kislány szerepének eljátszására képes. Természetesen Cedrah esetében ez így van. A világért sem mondaná el neki a Titkot. Azzal csak magának ártana és a kedves nagybácsi mellett remekül megtanulta, milyen önzőnek lenni, és most az. Illetve? nem most, hanem úgy általában. Így foglalkoznak vele, másképp nem tennék, hiszen minek is már egy majdnem felnőtt lánnyal foglalkozni? élje az ?életét?, és kész. Erre jó a Titok. Amit senki nem tud.
Bárcsak a szavak mögé láthatna? bárcsak betekintést nyerhetne a gondolatok sűrű erdejébe megkönnyítve ezzel minden egyes lépést.
Néha dönteni kell, és most dönteni kell. A gesztusok arról árulkodnak, hogy igen legyen a válasz, viszont a belső, az árulástól való rettegés sikítja, hogy ne! Ne csináld!
Hanyagul ejti le a teáskannát a földre, mely csendesen földet érve egyszerűen köddé válik. Varázslat.
Sosem csinált még ilyet. Fél igazából.
Nagyon jól tudja, hogy a másik fél sem azt az arcát mutatja, amit általában mindenki felé. Pompás dolog a falakon átsuhanva figyelemmel kísérni valakit. Például a Nagy Sean Blaine-t, aki arcátlan módon keresztbe tesz mindenkinek, aki csak az útjába kerül. Most is ez történt volna, nagyon jól tudja? de valami miatt mégsem? és mi lett? Lássuk csak? Belement egy ostoba játékba, melyről nem tudhatja, mikor ér véget. Végetér egyáltalán?
Soha.
Évfolyamtársak lennének. Igen. Barátok lennének. Talán. Vajon ők most barátok? Sean-nak nincsenek barátai, tudja jól. Lehet, hogy pont arra van szüksége?
Még mindig a fiú arcát fürkészi, talán már zavaróan is hathat számára. Igazából a gondolataiba merülve teszi fel saját magának mindig ugyanazt a kérdést, viszont a választ illetően nehezen tud dönteni.
-Á, értem? szóval neked is van egy kedvenc nagybácsid. ? mondja talán egy kicsit jobban megnyomva a mondat végét. Különös.
Úgy tűnik, mintha beszédesebb lenne, de lehet, hogy csak a hosszas csönd miatt tűnik úgy, ha már két mondattal többet mond. Nem baj? nem baj? Haladás ez is. Csak szépen lassan?
Ajkához emeli a kicsiny csészécskét, mert látja, hogy Sean épp rá vár, nos igen, belénevelték az illemet, az kétségtelen, és a teázásnál fontos szabályok vannak, az való igaz. Pedig ez csak egy játék?
Szokatlanul udvarias. Vajon mi történne, ha fény derülne a ködbe burkolózott Titokra?
-Szerinted milyen lennék, ha nem kísértet lennék? hanem ember?
Gyors témaváltás.
Egy lépéssel közelebb.

[.-= Kiscsillag =-.]

.-= Kiscsillag =-.


Bámult.
Hosszasan.
Az igazat megvallva nem igazán zavart az, ahogyan néz, mit több, végigmérve mereng el azon, amit hallott. Megszoktam már. Idebent az iskola roskadozó, gusztustalan és renoválásra szoruló falai között szinte minden nap el kellett viselnem a kutakodó, vagy éppen csodálkozó szempárok ádáz támadását. A félelemben úszókról már nem is beszélve.  A diákok többsége egyszerűen nem tudott úgy elsétálni mellettem, vagy én mellettük, hogy ne forduljanak utánam. Ki undorral, ki lenézve, ki félve?leszarom, egy dolog biztos, magam sem értem, de nem voltam egy mindennapi ember. Pedig semmi különöset nem tettem, egyszerűen mindig és mindenkinek megmondtam azt, amire éppen gondoltam az adott helyzetet illetően. Már persze akkor, ha az a bizonyos valaki olyat tett, amit szó nélkül tűrni nem igazán lehetett. Feleslegesen nem volt szokásom megszólítani senkit, mert hova érdekeljen egy hatalmas majomfalka. Sajnos ezt általánosságban le lehetett vetíteni minden egyes diákra. Talán éppen emiatt voltak a falak, és a parkok? Azért, hogy az idebent élő állatok természetes körülmények között nevelkedhessenek? Mindegy, egyetlen biztos dolog volt, nem könnyű úgy tengetni a mindennapokat, hogy a sok barom között egyetlen értelmes ember éldegél, jómagam. Végre, találtam valakit, akivel társaloghatok, még akkor is, ha nem éppen nyitottan?egyelőre.
Megmozdult.
Megszólalt.

Kedvenc nagybácsim? Nem, nem?rosszul fejeztem ki magam, hibáztam. Nem azt kellett volna mondanom, hogy a nagybácsim, hanem azt, hogy apám helyett apám. Mert ez volt az igazság. David egyetlen szavával is többet adott nekem, mint William valaha is tett, vagy adhat még a közeljövőben. Rohadt egy ember, a velejéig romlott azzal a ribanc feleségével együtt. Nem szólaltam meg, mert úgy éreztem, erre itt és most nincs kedvem kitérni. Elég volt a múlton való rágódásból, el kell felejtenem, hogy a régi önmagam idézve járhassak a falak között. Már így is túlontúl sokáig tartott a sors szemét húzásának feldolgozása, nem akartam újra átélni azokat a perceket, órákat, napokat. Az akartam lenni, aki régen.
Megemelte.
A csészét.
Jókor jött a mozdulat, mert ezzel kizökkentem az emlékek ádáz kavalkádjából, és egy csapásra kitisztultam. Halovány mosollyal az ajkamon emeltem meg a csészémet, majd kortyoltam bele az Apróság után a nem létező italba. Egyetlen kortyot, se többet, se kevesebbet. Aztán kissé leeresztettem a porcelánt, majd újfent megismételtem a mozdulatsort. A teázás íratlan szabályai, mindent pontosan, és úgy, ahogyan az már évszázadok óta természetes. Igen, a tradicionális családoknál megmaradtak a szokások, én David-től tanultam.

Csend.
Kérdezett.
Hirtelen váltás a beszélgetésben, olyan éles, mint a késem, ami annyi mindent megélt már. Milyen lenne emberként? Nem tudtam a választ, találgatásokba pedig feleslegesen nem akartam bocsátkozni, mert soha nem volt kenyerem. Viszont az illem úgy kívánta, ne hagyjam szó nélkül. A csészét ismét a térdemre eresztve pillantottam rá. Abban a pillanatban a mosoly lefagyott az arcomról, mert annak ellenére, hogy talán játékként kérdezte, véresen komoly volt a téma.
- Ne akarj túl buzgón emberré válni!
Nem, ez még nem a válasz volt, csupán egy általános vélemény, amely egyértelműen a Csöppség tudatára kellett, hogy hozza, az emberek mind barmok. Annyi probléma adódik az életből, mindig csak a fájdalom és a káosz. Érdekes kontrasztot ad az újonnan elindított szál.
- Mindamellett. Biztos vagyok benne, hogy olyan elbűvölően szép lennél, mint amilyen most vagy!
Azért nem mindennapi az, ahogyan a szavakat forgattam. Ezt sem élhetik meg sokan, hogy dicsérem őket, kiváltság, amit ki kell érdemelni. Azt, hogy Ő mivel érdemelte ki? Családtag?valóban az, akire úgy is tekintek?
Mosolyogtam.
Haloványan.

Akkor itt lehetne hús-vér ember formájában, és nem kellene ilyen ostoba játékokat játszania, mint ahogyan most is teszi, egyszerűen lehetne az a lány, aki hat éven át volt. Most minden bizonnyal egy hosszú, szőke hajzuhataggal rendelkező, sudár karcsú lány lenne, aki magába fordulva ücsörögne a szünetekben, mert soha, senki sem közelíthetné meg, mert ő a Nagy Iris Mackenzie, akihez senki fel nem érhet, akármilyen ősi, nemesi családból származik. Feltehetően ez lenne ő, és olyan, mintha most is ez lenne, csak kicsit máshogy. Átvariálva.
Pedig érdekes lenne ismét érezni a szív dobogását, érezni, amint a kinti hűs szellő belekap a lágyan a vállakra omló szőke tincsekbe, érezni, amint egy érintés hatására libabőrössé válik, érezni a hideget és a meleget? Érezni?
-Miért nem? Én szerettem ember lenni. És bármit megadnék azért, hogy ismét az lehessek. Elegem van már abból, hogy átnéznek rajtam, elegem van már abból, hogy én bárkihez és bármihez hozzáérhetek, de hozzám senki és semmi? -elcsuklanak a szavak, s mintha a sírás fojtogatná? na igen? senki nem látott még síró kísértetet. Nem is lehet. Nincs ilyen, és talán ez is hiányzik neki. Buta dolog, valóban, de igazán szeretne csak egyetlen alkalommal sírni? kiadni magából az évek alatt felhalmozódott fájdalmat. Csak egyszer?
-Úgy gondolod? Hát meglehet? - mondja egy lemondó sóhaj kíséretében, hiszen jól tudja, hogy olyan már soha nem lehet. Az családja miatt nem. Ők adtak neki életet és gyönyörűen el is vették tőle. Milyen szülők az ilyenek??!
De most veszi csak észre, hogy igen, a Nagy Sean Blaine bizony dicsérő szavakkal illette a kis rokonát. Ilyet sem gyakran hallani a fiú szájából, még akkor sem, ha történetesen tetszik neki egy lány. Látott már ilyet, ezért is furcsa valamilyen szinten a fiú megnyilvánulása.
Csodálkozó tekintettel hallgatja a fiú szavait, s ha ember lenne, nagy valószínűséggel egy halovány pír jelenne meg a bájos arcocskán, ám így ennek semmilyen jele nem fedezhető fel, csak ideges ficergésbe kezd, jelezvén, hogy nem mindennapi a jelenlegi szituáció számára, mert az már megszokott dolog, hogy Cedrah minden reggel valamilyen kedves kis bókkal indítja a napot; az már olyan általános, semmi különös érzést nem vált már ki belőle, mert már hozzászokott, s talán hiányozna is a reggeléből, hogy egyszer megfeledkezne a mindennapos dicséretről.
Talán furcsa lehet Sean számára ez a hirtelen kirohanásnak tűnő hosszas megnyilvánulás, de talán ez olyan dolog, amit egy családtaggal remekül meg lehet beszélni, meg? hát? valakinek egyszer már muszáj elmondania. Naplót sosem fog írni? Cedrah úgyis elszedetné tőle valamelyik ostoba szobalánnyal, és elolvasná. Azt meg nagyon jól tudja, hogy Sean nem szívleli őt túlságosan, tehát annak veszélye, hogy bármit is kifecseg a kedves nagybácsinak igazán csekély.
-Jaj, Sean, ne mondj nekem ilyeneket.
Furcsa, és szokatlan viselkedés a fiú részéről továbbra is. Mosoly? Hát vele meg mi történt? Hát mégiscsak megtört a jég?

[- Hidd el nekem, nem azért néznek keresztül rajtad?hanem azért, mert nem tudják felismerni, mit érdemes meglátni, és mit nem. Nem kell hozzáérni egy emberhez, hogy megérintsd!]

A tekintete.
Megváltozott.
Egy pillanat alatt.
Igen, az apró Mackenzie tejfehérben úszó, mégis áttetsző arcocskájára egyfajta vágyakozó maszkot öltött. Látszott rajta, hogy valóban szeretné újra megtapasztalni, milyen is a valós élet. Nem tudta mire vállalkozna, mert annyi minden változott meg azóta, hogy elhagyta az élők sorát, és csatlakozott a szellemvilághoz. Minden más lett. Az egykoron még ésszel rendelkező emberek eltorzultak, és kifordult, agy halott barmokká váltak. A jellem ilyen szintű eldeformálódása ennyire rövid idő alatt minden bizonnyal beillett volna valamiféle rekordok könyvébe. De azokat is ugye emberek szerkesztik, akik fejében legfeljebb szintúgy szar lötyög, a hígabb verzióból. Nem maradtunk, csak nagyon kevesen, akik tartják magukat egyfajta értékrendhez. Miért mondom mindenkire, hogy majom? Mert egyrészt, ezzel még finom vagyok, és modoros. Másrészről, ez az állatfaj az, amelyik jobbára utánozásból tanulja meg azt, amit meg kell. Elég csak szétnézni ebben a pöcegödörben, ami körülvesz, szinte fojtogat. Mindenki majmol mindenkit. Nincsenek egyéniségek, nincsenek önálló gondolkodású emberek?csak olyanok, akik hasonlítani akarnak valakire, mert az rohadt mód divatos. De miért jó az, egynek lenni a sok bárgyú kretén között? Én nem akarok az lenni, és ez a csöppség itt előttem?ebbe a velejéig puhhadt világba akar visszatérni.
A poharat tartó kezem.
Összeszorítottam.
Felkeltem.

Ahogyan a csésze szertefoszlott, megtámaszkodtam a térdemen, majd felegyenesedve az apróság mellé léptem. Tudtam, hogy nem lenne ugyanaz, ha a vállára tenném a kezem, mi több, talán rossz érzéseket kavarnék fel benne a monológját követően. Így csak megálltam mellette, és komoly tekintettel meredtem le rá.
- Hidd el nekem, nem azért néznek keresztül rajtad?hanem azért, mert nem tudják felismerni, mit érdemes meglátni, és mit nem. Nem kell hozzáérni egy emberhez, hogy megérintsd!
Nem kis filozófusi eszmefuttatás egy magamfajta embertől. Nem volt túlzottan szorványos, hogy ilyen fordulatokkal éljek, most mégis úgy gondoltam, meg kell tennem. Ez van, és ezt kell szeretni. Talán ez az ok, amiért azt mondják, soha nem lehet kiismerni engem, még évek múltán sem. Jobb így, mint egy átlagos kis görcsnek lenni, aki másra sem jó, csak arra, hogy bevágják a kiéheztetett vérfarkasok közé telihold idején. Mert sok emberrel megtenném, akár magam is.

Vártam.
Nem mozdultam.
Nem akartam még otthagyni, mert biztos voltam benne, hogy lesz mit mondania a hallottakra. Továbbá, az elköszönésnek is vannak bizonyos etikett formái, amelyeket David nevelésének köszönhetően nem igazán szoktam mellőzni, csak akkor, ha arra nem érdemes ember állt velem szemben. Cedrah egyetlen jegyese pedig közelről sem tartozott azok közé, akiket tényleg csak arra tartottam érdemesnek, hogy egy hatalmas kalitkába zárjam őket, az állatokat etetni tilos felirattal díszítve, mutogatni a pénzes emberek számára. Iriskével kapcsolatban túlléptem azon a szinten, hogy gyűlölködve eltaszítsam?helyet hagytam neki, és teret, ami igazán nagy kiváltság. Ezt csak nagyon kevés ember mondhatja el magáról.
Őt néztem.
Vártam.

Talán látod már amit kell, talán elég volt az a néhány kimondott szó. De lehet, hogy csalfa játékot űz veled a képzeleted és nem is azt látod, ami igazából a szemed előtt van. Nem tudhatod, nem látsz a fejébe.
Szertefoszlik a fiú kezében a kicsiny csészécske, mely a játékhoz tartozott, igen a játékhoz, amelyet játszottak ők ketten, a két unokatestvér, a játék, amely valahogy mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket. Különös, de mindig így van. Játék itt minden.
A következő pillanatban már a kislány fölé magasodik a fiú, s mintha indulni készülne valahová, óh, épp akkor, amikor már? mintha?
No, ezt sem így tervezte igazából, de úgy látszik, Sean mégsem akar túlságosan barátkozni vele, lehet, hogy azt hiszi, nem bízhat benne, mivel Cedrah menyasszonya satöbbi, satöbbi? Hát mégsem sikerült megtörni a jeget. Talán sosem fog sikerülni.
Követi a tekintetével kuzinja útját, s mikor megáll mellette, kérdő pillantásokat vet rá, mert mintha valamit mondani szeretne, talán az imént elhangzottakra akar épp reagálni, oh, talán mégsincs veszve semmi!
A szőke kislány árgus szemeket mereszt immáron kedvencnek mondható rokona felé, igen, talán mondhatni hogy ő a legjobb az összes sznob nemesi származású rokon közül.
Mindenesetre furcsa, hogy az imént azt mondta, hogy szerinte nem túl jó ötlet a visszatérés. Vajon akkor is azt mondaná, hogyha halott lenne és egyszerű köd, semmi más? De most? egy különös megnyilvánulás a fiú részéről. Mintha melegséggel töltené el, amit hall, mert hiába Cedrah bókjai nap-nap után, hiába a kedves szavak, most érzi igazán, hogy ez egy őszinte megnyilvánulás volt kuzinja részéről. No, akkor az imént talán félreérthetett valamit. Olyan ez a fiú, mint egy vers. A versben is a sorok között kell olvasni, hogy világossá váljon a mondanivalója, és Sean-nál is a szavak mögé kell látni ahhoz, hogy a szavak igazi jelentése felszínre kerüljön. Varázslat.
Az apró kezecskékben szertefoszlik a csészécske, ahogyan az Sean-nál is történt, majd a babára vet egy röpke pillantást, és nagyot sóhajt, aztán feláll a képzeletbeli székéről és a fiú tekintetével egy magasságba röppen lassan. Igazából utálja, ha úgy beszélnek vele, hogy lenéznek rá, legyen az bárki, nem szereti túlságosan, jobb szemtől szembe mondani a dolgokat olykor, még akkor is, ha nem bírnak nagy súllyal a kimondott szavak, bár ez ebben az esetben lehet, hogy nem így lesz.
-Nem ismerek rád, kedves Sean. Soha nem mondott még nekem senki ilyen szépet.
Talán meghallod a hanglejtésből a bűbájos kislányos külső és a csilingelő hang ellenére, hogy ki intézte hozzád eme szavakat. Itt most nem a szavak mögé kell látni, hanem az íriszek lehet hogy árulkodóak lehetnek számodra.

[- Tudod, vannak emberek, akiket egész életükben figyelhetsz, akkor sem ismered ki őket.]

Eltűnt.
A csésze.
Iriske apró fejbiccentéssel tekintett az ülőalkalmatosságon terpeszkedő babára, mintha attól várt volna választ a viselkedésemre. Én nem vettem le Róla a szemem, elvégre kíváncsian vártam a reakciót, vajon miként fognak Rá hatni a szavak. Olyannyira szeretne visszatérni ebbe a gyarló világba, érezni minden egyes szavából, mi több, sokszor a mozdulatai is sugallják, hogy emberként próbál viselkedni. Nem teheti, mert az élet kegyetlenül elbánt Vele. Talán nem neki kellene most halovány árnyként lebegnie az iskola falai között, hanem nekem. Nincs ami itt tartson?vagy?nem, nem tudom?Annyi szar van már mögöttem az életben, ha egy kupacra raknánk, akkor valószínűsíthetően magasabbra nyúlna a csúcsa, mint a Roxfort bármely tornya. Vertem, bosszultam, ÖLTEM is. Az, hogy mindezt önvédelemből tettem, vagy sem, nem számít. Egyetlen dolog áll mellettem, soha nem cselekedtem sunyi módon. Mindig kiálltam ahová kell, és engedtem a rám törő érzéseknek, amelyek az adott szituációban éppen jól, vagy rosszul jöttek. Lettem elkalapálva, nem is egyszer, de rohadtul nem érdekel, mert mindig érkezett utána a büntetés. Nincs olyan ember a világon, akit ne lehetne legyőzni?mert senki sem golyóálló, senki bőre olyan kemény, hogy a kedveskedő kés hegyének ellenálljon. Sorolhatnám még a módeszereket, de a lényeg ugyanaz marad?mindenki egy gyenge szar alak, csak meg kell találni a pontot, ahol meg lehet fogni.
Gondolatok.
Az arca.

A székről felkelve egy magasságba reppent velem. Ez volt az első olyan megmozdulása a találkozás óta, ami nem emberi. Érthető, amit tett, nemesi neveltetés. Senki sem szereti, ha egy nála magasabb emberre fel kell néznie, az jelzés értékű egy beszélgetésben. Közel volt, de nem vettem le Róla a szemem, mélyen az Ő szemébe meredtem, és vártam.

A szavak.
Olyan más.
A csengésük.
Mindösszesen két mondatocska, nem több, és nem is kevesebb. Azonnal érezni lehetett, hogy ezt itt és most nem a gyermek mondta. Elvégre Iriske noha fiatalon hagyta el a barmok és majmok lepte világot, mára annyi idős lenne, mint én. Talán egy, esetleg két év oda vissza?mégis, ez furcsán hatott, egyszerűen furcsán.
- Tudod, vannak emberek, akiket egész életükben figyelhetsz, akkor sem ismered ki őket.
A mondatot követően halovány mosollyal nyugtáztam, hogy már megint nagyon filozófikus vagyok. Tipikusan az a fajta, akire soha nem akarok hasonlítani?aki a kis szemüvegében üldögél a kicsi asztala mögött, a kicsi székén, a kicsi papírossal és kicsi tollával. Egész álló nap nem téve semmit, csak baromságokat vetve arra a nyamvadt papírra. Mégis, amit mondtam, abban van igazság?alátámaszthatóan élő és holt példákkal.
- Ők jelentik a kihívást, mert soha nem tudod, mi lesz a következő lépésük.
Igen, azt hiszem én közéjük tartozom. Legalábbis jó páran vágták már a fejemhez, hogy furcsa és barom állat vagyok. Egyik pillanatban még beszélgetőpartner, a másikban már egy szar alak, akit jó lenne forró szurokba vágni, aztán üvegszilánkban megforgatva ledobni valami magaslatról. Persze pálca nélkül. Ezzel egy a bökkenő, hogy tudok repülni. Ezt persze nem kell tudnia senkinek. Nagyon ritkán használtam eddig az animágusi alakom.
A gondolatmenetet.
Befejezem.
Indulok.

Egy pillanatig még figyeltem Őt, aztán lassú léptekkel indultam meg a csigalépcső irányába, hogy visszamehessek a Klubhelységbe. A legfelső foknál megállva fordítottam még vissza a fejem. Apró biccentéssel köszöntem el, persze szavakkal is megtoldva.
- Jó éjt Kisasszony! Útjaink még keresztezik egymást a jövőben!
Hagyva egy kis időt a válaszadásra fordultam meg, és indultam el?vissza a sok bárgyú marha társaságába, élvezni azok hülyeségét, és üres locsogásaikat.

Vannak, akik imádják az életet és kiélvezik minden egyes percét. Vannak, akik utálják az életet és legszívesebben minden percben véget vetnének annak.
Miféle emberek az ilyenek? Vajon elgondolkoztak már azon, milyen lenne, ha semmit sem éreznének? Ha csak egy kongó üresség lennének? Ugyan már? kizárt.
De Seant nem olyannak ismerte meg, aki ilyen lenne, ám szavai mégis a kislány szavai ellen szólnak. Meglepő, milyen bölcs is tud lenni, ám felettébb érthetetlen számára.
Már évek óta vágyik egy é r i n t é s r e.
Tíz hosszú éve már, hogy nem érintette emberi kéz a kicsiny lánykát.
Nem, nincs olyan ember, aki képes lenne elviselni mindezt. Érzések kellenek, muszáj, nincs élet nélkülük. Vissza akar térni, vissza! Vissza? vissza.
A kék íriszek immáron másfelé tekintenek, nem a fiú szemeibe, hanem messze, messze? Elfordul tőle és az ablak felé indul.
-Tudom, Sean. Te ezt sosem fogod megérteni. Hagyjuk is inkább? felesleges erre fecsérelni az időt. ?hangzik a lemondó válasz az elhangzottakra, s egy pillanatra visszanéz kuzinjára, majd ismét elfordul.
Mintha egy könnycsepp csillanna meg a tündéri szemecskékben. Talán csak képzelgés.
Cipőkopogás hallatszik, majd ennek hatására ismét a fiú felé fordul, s látja, hogy Sean indulni készül a lépcső irányába.
-Ó, már mész is? ?szólítja meg ismét szomorkás hangon. ? Nos hát akkor viszlát, kedves kuzinom! Örülök, hogy beszélgettünk. ?mondja halkan halovány mosolyt erőltetve az arcocskára, mert kissé még az iménti dolgok hatása alatt áll. Nem könnyű arról beszélni vele.
S miután bezárul az ajtó a kislány egyedül marad a helyiségben a baglyokkal, akik véges-végig huhogásukkal zavarták a beszélgetésüket. Nem baj, igazából roppant béjos teremtmények, nem is lehet rájuk haragudni.
Odareppen egy hatalmas macskabagoly mellé, kedvesen megsimogatja annak fejét, majd ő is megindul az ajtó felé, ám nem ragadja meg annak kilincsét, csak egyszerűen átsiklik rajta.

V É G E

zene

Azóta az első és egyetlen találkozás óta nem láttam Davist. Talán... így kellett lennie. Azonban most, az utóbbi napokban nem tudtam ebbe belenyugodni. Egyszerűen nem ment.
Sok minden történt. Túl sok minden.
Az öcsém levele felzaklatott. Apám súlyosan megbetegedett, így meg se fordult a fejembe hogy esetlegesen ne utazzak haza. Első dolgom az volt, miután beszéltem Dumbledore-ral. Így a tanév közepén, hazakerültem. Mégsem a tanulmányaim aggasztottak, vagy az a tény, lemaradok a többiektől. Ugyanis esténként mást se csináltam csak hajnalig a könyveket bújtam, nehogy túlságosan is lemaradjak és elveszítsem a fonalat. Hiszen, év végén vizsgák sora vár ránk. Azt a luxust, hogy nem tanulok, nem engedhettem meg magamnak.
Sokkal inkább az, mi van a többiekkel. Elsősorban James miatt aggódtam, akit, se szó se beszéd otthagytam, mert muszáj volt. Bevallom, félte. Féltem a szemrehányástól, amit én magamnak nap mint nap megtettem. Legalább... ha úgy nézzük, hálás lehettem önmagamnak, hogy felkészítettem a lelkemet. Csakhogy erre nem lehetett eléggé felkészülni.

Mikor visszatértem, egyetlen egy üdvözlést sem kaptam. Senkitől sem, a legkevésbé Jamestől. Neki csak a saját érdekei voltak fontosak. Az, hogy miért hagytam őt csak úgy ott egy szó nélkül. Ám hiá-ba magyaráztam. Semmi. Mintha a falnak beszélnék. - Amibe talán néha több megértés és intelligencia szorult- Otthagyott nagy veszekedések közepedte.
Azóta... láthatatlan vagyok a számára, mi több, nem is létezem. Próbáltam, igenis próbáltam kezdeményezni, de ő más lányokkal beszélgetett inkább, másokhoz ült le a Nagyterembe és messzire került engem. Alapvetően szinte mindenki elfordult tőlem, s egyszer csak azt vettem észre... egyedül maradtam.

Talán nem kellene ennyire drasztikusan felfogni a dolgokat. Próbálom is más szemmel nézni a világot, kár hogy nem megy. Inkább a könyvtárba ücsörgök, vagy levelet írok a szüleimnek. Teljesen olyan leszek mint Granger...
S hogy jön Perry a képbe azon kívül az egyszeri rég elfeledett találkozáson és beszélgetésen kívül? Lényegébe egy véletlen folytán.
Bevallom, teljesen elfeledtem. Nem azért mert jelentéktelen volt, vagy nem tűnt ki eléggé a tömegből. Egyszerűen csak... annyi minden történt, hogy több mindent akartam elfeledni. Elfeledtem a griffendéles fiút is, aki egyszer titkon a konyhára vitt le mikor bulit rendeztek ott. Elfeledtem Jamest és a barátaimat, akik többsége mugli, de már szóba sem áll velem, hála a drága volt-barátomnak. És így elfeledtem Davist is. Majdhogynem teljesen.

Különösképpen került ismét bele az életem nagy körforgásába. Mindössze csak a nevét kellett hallanom. A könyvtárban.
Mint mindig, ültem, körmöltem a házidolgozatokat. Nem voltak sokan, de a másik csapat Mardekáros lányka a magolás helyett inkább a házuk férfiait beszélték ki. Szóba került többek között Malfoy, Blaine (akit azt se tudok kicsoda), valami tanár is, talán Lupen vagy Lupin -bár ő tudtommal nincs réges régóta az iskolában, na mindegy- és.... Perry.
Perry. Perry. Perry.
Az emlékek váratlan rohantak meg. A séta, a beszélgetés, maga a találkozás, amikor kis híján majdnem átestem a másikon. Akkor is James miatt voltam padlón, ami mára... teljes életemre kihatott. S akkor megrohamozott a lelkiismeretem. Talán meg kellene keresnem... mégis illene...
Na de ki tudja, mit hallott és mint gondol rólam. Nem volt bátorságom. Csak összeszedtem a cuccaim és kirohantam a könyvtárból, mint akit magyar mennydörgősárkányok űznek.

Ez két vagy három nappal ezelőtt lehetett. Azóta semmi sem történt. Semmi érdekes. Megírtam a levelet, amely ugyanolyan unalmas, mint az összes eddigi. Jól vagyok, hát persze, boldog vagyok, hát persze. És a szüli lélek megnyugszik. Nekem nem is kell ennél több.
Szoros kis hengerré tekerem a pergament, amit feltett szándékom az egyik iskolai bagollyal elküldenem. A vörös szalagot erősen húzom meg a levél középrészénél, s míg elbíbelődök ezzel, kibámulok a szép napsütötte időbe. Vajon lehetett volna másképp? Alakulhatott volna jobban az életem? Biztosan...
- Te... igen te ott... gyere csak... -
Hívom le az egyik nagyobbacska baglyot aki szétterpesztett szárnyakkal huhog kettőt, mielőtt engedelmeskedne. De legalább mégis megteszi, amire kérem, bár látszik rajta, szívesebben maradna itt a társaival. Megértem...
A lábára kötöm a levelet, ami nem is vesz el túl sok időt. Az állat meglepően kezes, ami már-már szokatlan is a számomra. Furcsa ugyanis, nekem mindig dacolnom kell az elemekkel, erre... van ami könnyedén megy. Vagy legalábbis ezt hiszem, mert mikor elengedem a tollcsomó lábát, az a kezembe csíp, hogy aztán egy utolsó szemrehányó tekintet kíséretében távozzon.
Keserű gondolatokkal emelem az ujjam a számhoz hogy enyhítsem a fájdalmat, míg nézem a horizont felé szárnyaló bagoly röptét...

[- Szia!]

Ahogyan a hatodéves díva a távolba révedve figyelte az egyre távolodó, általa küldött baglyot, hirtelen egy fekete folt tűnt fel a messzeségben. Először nem lehetett kivenni, mi, vagy ki is lehet az. A távolság akkora volt, hogy akár egy diák is szárnyalhatott volna seprűn, megkerülve az iskola szabályzatát. Azonban az idő lassú múlásával egy holló körvonalai rajzolódtak ki a kékellő égbolton. Ezt megerősítendő visszhangzott pillanatokkal később a megtéveszthetetlen hang is. Úgy festett, a halálmadárnak esze ágában sem volt letérni a pályáról, és egyenesen a bagolyházat vette célba. Mintha dolga akadt volna ott. Kevesen tudták csak az iskolapadokat koptatók közül, hogy ez a csodás állat bizony nem másé, mint egy ötödéves Prefektusé. Ráadásként, hogy az összkép teljes legyen, a fiú mardekáros. Találó háziállat választás volt a részéről. Nem elég, hogy a háza miatt beskatulyázzák, még a madara sem a sokak által használt bagoly?hanem egy holló. Egy éjfekete, a mondák által halálmadárnak kikiáltott állat.

Az olasz diáklány előtti ablakban landolt, majd károgó hangot hallatva tárta szét a szárnyát, mintegy tüntetőleg, elállják az útját. Valami dolga akadt, pedig a lábaira egyetlen üzenet sem volt erősítve. A következő pillanatban már csak egy hangos csattanás hallatszott a legalsó szintről. Az ajtó, valaki igencsak sietve rombolt be a Bagolyházba, mintha valami, vagy valaki elől menekült volna. A lábbelik neszezése egyre gyorsult, és egyre erősödött?a lépcső?az a bizonyos valaki éppen felfelé tartott. Alig telt el fél pillanat az ajtó hangos csapódását követően, egy fiatal, talán ötöd, esetleg hatodéves hugrabugos diák jelent meg a lány szemei előtt. Láthatóan meglepődött, hogy idefent talált valakit. Pár pillanatig rémült tekintettel méregette a hollóhátast, majd a keze elé helyezte a mutatóujját.
- Ne mondd el neki!
Meglódult, de amikor fellépett az újabb lépcsőfokra, ismét megtorpant. Megfordult, majd zavartan tekintett vissza.
- Ne mondd el neki!
Ismételte meg önmagát, mintha nem bízott volna abban, a lány hallotta, amit először mondtak neki. A fiú ezt követően eltűnt a felsőbb szinten, ahol ki tudja, mi lett vele.

A színjátékot követően újra megnyikordult az alsó szint hatalmas ajtaja. Újabb valaki érkezett, de érezhetően nem akkora lendülettel, mint az imént felső emeleten eltűnt hugrabugos. Aztán csend lett?fagyos?szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben. Zana érezhette, hogy egy olyan valaki érkezett, akit már régen látott, mégis a közelmúltban gondolt rá. Ahogyan feleszmélt a látomásból, hallhatta, amint az érkező nyugalmas tempóban haladva lépdelt fel a lépcsőkön. Cipőjének minden egyes tompa koppanása hasonlatos volt valamiféle vészjósló ómenhez. A csigalépcső alján először csak egy fej tűnt fel?de ahogyan íveltek a fokok, úgy vált láthatóvá a mardekár sorait erősítő diák?Davis Perry. Ahogyan mindig, és tőle szokott volt, most is az iskolai egyenruhát viselte. Éjfekete talárja hatalmas lepelként ölelte körbe, amely alól csak és kizárólag a bal keze nyúlt ki. Abban pedig ott díszelgett egy varázspálca is. A mellkasi részen ott virított a zöld-ezüst szegélyes címer, míg a másik oldalt a Prefektusok jól ismert medálja színezte. Érdekes kontrasztot adott a színsokaság.

Ahogyan a Perry család egyetlen sarja felért a szintre, megtorpant. Körbetekintett, mintha keresne valakit?ebből evidenssé válhatott a díva számára, a hugrabugos előle menekült. A fiún látszott, hogy nem igazán kapkodja el a dolgokat, elvégre hova siessen. Felesleges mindennemű idegeskedés, mindenkit utolér a végzete, kit előbb, kit pedig utóbb. A szemlélődést követően először a lépcsőkre tekintett, majd szemügyre vette a lányt is, akivel már hosszú ideje nem találkozott. Igen, eszébe jutott a séta, és az, hogy akkor úgy váltak el, ha valamelyiküknek problémája lenne, vagy akár csak beszélgetni szeretne valakivel, keresheti a másikat. Persze ez nem történt meg, egyszer sem?gyaníthatóan a lány hódolójának, akit a mardekáros nem tartott többre egy kalap hulladéknál. Igen, megismerhette azon a bizonyos estélyen?legalábbis hallotta azt, ahogyan a lánnyal beszélt. Bizonyosan eltiltás, de emiatt nem ítélheti el az előtte állót. Minthogy nem volt biztos sem az által gondolt verzióban, sem pedig abban, hogy a lány direkt módon nem kereste, nem kezdett áltörténeteket gyártani.
- Szia!
Köszöntötte az olasz honból származót, miközben lassú léptekkel cammogott oda a fölfelé vezető lépcsőfokokhoz. Feltekintett, majd újra a lányra. Amennyiben a menekülő nem animágus, nincs esélye eltűnni, így ráér. Aki előtte van, fontosabb...bár, az, hogy soha nem kereste, egyetlen szóval sem. Nehéz, elvégre ő sem törekedett a találkozások szervezésére.
- Régen volt már!
Szólalt meg ismételten hűvös, és tartózkodó hangon, miközben pálcát tartó kezét a talár alá húzta, jelezvén, az nem a lány miatt van. Elmosolyodhatott volna, de nem tette?nem volt rá oka. Majd a beszélgetésből kiderül, hogy lesz-e alkalma rá, avagy sem?

zene

Csak bámulom az eget, és a madarat, aki egyre-egyre távolodik, egyre-egyre kisebb lesz, mígnem egy sötét fekete folt marad mindössze, amely végül teljesen eltűnik a láthatáron. Minden nyugodttá válik, minden csendessé és némileg meghitté, s így az én háborgó lelkem is némi vigaszt nyer a táj szépségéből. Olyan ez, mint egy rég elfeledett álom, annyira valótlan és lehetetlen, s mégis igaz. El se hiszem hogy itt vagyok, és lám lám, itt állok és bámulom a semmit. Ehhez mindig is nagyon értettem, de mindig reméltem hogy ez a rossz szokás nem hiábavaló. Most kellett rádöbbennem, hogy mégis.
S mindezt bizonyításképp egy másik hirtelen felbukkanó állat bizonyítja. A hívatlan vendég egyre nagyobbá válik, hogy végül éjfekete szárnyain körözve még egyet a párkányon landoljon.
Teljes meglepettséggel nézek a hollóra, aki sértetten tekint vissza, elvégre elállom az útját hogy betérjen a bagolyházba. De mit akarhat itt egy? holló? Csöppet nagyon kirí a tömegből, de biztosan megvan az oka. A hangos vijjogás pedig rá is vesz arra, hogy utat engedjek neki. S míg félreállok, de így is még kilátok a párkányon túli világra, elgondolkodok, vajon miféle rosszat hoz a madár jelképe rám nézve. Jajj, biztos megint jönnek a rémálmok?

Aztán nyílik az ajtó, s sietős léptek ütik meg a fülemet. Érdeklődő kíváncsisággal fordulok az irányba, ahonnan a hangok egyre erősödnek, s ismét csak a meglepettség ül ki az arcomra, mikor az egyik kevésbé ismert de számomra ismerős roxfortos fiúcska ér fel lihegve.
Igazából nem értem a sietsége okát. A baglyok bármelyike megvárja, s elviszi a levelét. Ennyire sürgős lenne hát, hogy útnak indítsa? Egy rivalló a szülőktől, mert nem írt levelet nekik a héten kétszer nem jelenti a világ végét?
Nem is értem az ilyen szülőket, akik megkövetelik a csemetéiktől, hogy írogassanak, ahelyett hogy hagynák, hagy tanuljon a sületlen sorok körmölése helyett. Na de talán lehet, épp ezért leszek én magányos majd? ki tudja.
Aztán érkeznek a rémült szavak az ijedt tekintet kíséretében. Most aztán tényleg kikerekedett szemekkel nézek. Abszolúte nem értem mi rémiszthette meg a fiút ennyire. Ennyire nagyon. S elég csak követnem a tekintetét, mely rólam a fekete hollóra siklik, s látni a rettegést az arcán.
Tudom, valami nem tiszta itt, leginkább ezzel az állattal, de nem értem micsoda. Viszont a fiút ne tudom kifaggatni, mert egyszerűen tovább fut s eltűnik valamerre, amerre a menekülésének egyetlen útvonalát látja. Én pedig? ott maradok egyedül.

Gondolataimba merülve bámulok ki ismét az ablakon. A fejembe visszhangzanak a szavak.
?Ne mondd el senkinek!?
Ne mondd el senkinek. Ne mondd el senkinek. Jó, jó, de mit? Észre sem veszem, hogy elkezdem rágni a szám szélét. Újabb hülye felvett szokásom, de kínomban már nem tudok mit kezdeni magammal. Ó, milyen remek.
Ismét az ajtó nyílására kapom fel a fejem. Ám most jóval nyugodtabb léptek közelednek, s egy jóval nyugodtabb stílusú ember.
Davis.
Mit keres ő itt? Tőle menekült volna a fiú? Na szép.
Tudom, hogy prefektus. Tudom hogy csak a feladatát teljesíti. De mégis miért kell rettegésbe tartania a mardekárosoknak az iskolát? Malfoyjal az élen? Ez? nem fér a fejembe.
A hűvös fogadtatáson meg, meg sem lepődök. Annyira hozzászoktam már, hogy így viselkednek velem az emberek. Egyre többen? azok, akik régen sokat jelentettek nekem. S csupán azért, mert nem értenek meg, s mert nem is akarnak igazán. Mindenkinek megvan a maga baja, amely előbbrevaló a másétól. Ez teljesen természetes. Így halk sóhajjal fordulok szembe az ötödéves prefektussal.
- Mit akarsz ezzel mondani? ?
Nem foglalkozok a felesleges köszönéssel. Mert? minek? Inkább gyorsan le akarom zavarni ezt a beszélgetést. Lényegében? fájdalommentes szivendöfést akarok, hogy vége legyen mindennek. A végén pedig olyan leszek mind a szolid Delacour, legjobb barátaim a könyvek lesznek. Na de mit számít az? Semmit sem. Nekem teljesen felborult az értékrendem, s ami jut ?még ha a könyvek barátsága is az- hát azt fogom értékelni.

[ott]

Fázósan fontam össze a karjaim magam előtt, miközben a messzi végtelenbe nyúló sötét eget kémlelem, lepillantva a földre, nézegettem a citromsárga tornacipőm orrát, ahogy egyik lábamról a másikra álltam, ide-oda helyezve az egyensúlyom, olykor a cipőbe bujtatott lábujjaim megmozgatva kissé, ezzel ellenőrizve, hogy egyáltalán még működőképesek e. Talán kissé okosabban kellett volna felöltözzek, s nem az olyan darabokat magamra rángatni, amik nem hogy nappal, de még éjszaka is pont úgy virítanak a sötétben, mintha egy fényszóróval ellátott táblát tartanék a kezemben, ?Hé, itt vagyok, buktassatok le!? felirattal. Igen, most épp titkos küldetésben vagyok, amit talán komolyabban kellene vegyek. Ugyan is John megkért, hogy ezen a nevezetes napon, pontban éjfélkor ? miért mindig éjfél? Nem vette még senki észre, hogy ezt a poént Hamupipőke már rég lelőtte? - várjam itt, a Bagolyház legfelső szintjén azt a bizonyos csomagot, amit az egyik haverja küld neki. Szó nélkül igent mondtam neki, mert szimplán kedvelem, arról nem is beszélve, hogy csupán három nappal vagyunk a Roxmorsti kiránduláson, s az ott történtek óta ismét régi valómban járom a folyosókat nap mint nap. Értetendő itt az, hogy folyton vigyorgok, meg nevetek, meg mindenféle színes s kissé ízléstelen ruhát rángatok magamra, mint általában. Csak volt ez a ?feketében járok és világfájdalmam van? korszakom, ami a Ryanal történt szakítás után következett.

Egyébként John azért nem tudott eljönni a ?cuccért?, mert épp a Gyengélkedőn fekszik, csupa kiütéssel. Igazából fogalmam sincs, honnan szerzett mérges szömörcét, vagy hogy egyáltalán mit csinálhatott, hogy az egész testét beborítja a kelések sokasága. Igen, az egész testét. Még ott is. Neeeem, nem, nem láttam, de mondta. S miután elvállaltam ezt a ?melót? vagy nem is tudom, minek nevezzem, csak aztán közölte, hogy a haverja, aki jóval idősebb mint mi, szerzett neki olcsón mindenféle mugli szereket. Ez már eléggé gyanús volt nekem, mert még is miféle mugli szerekre van neki szüksége? Felvilágosított, hogy ezek olyan vitaminok, amik az agyi teljesítményt felturbózzák, s micsoda pénzt fog ezzel keresni most, hiszen az 5. évesek az RBF-re készülnek a végzősök pedig a RAVASZ-ra. Mi pedig mint 6. évesek pont e kettő között állva lógatjuk a lábunkat. Jó, hát ha ilyen vitaminokkal szeretne kereskedni, felőlem.. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója.

Épp meredtem a messziségbe, mint ahogy eddig is, amikor egyszer csak berobbant az egyik falba vájt lyukon a madár, s a nem sokkal mellettem lévő kőasztalra kormányozta magát.
- Na végre.. ? Morogtam az orrom elő, összekoccanó fogakkal, s a fehér pamacsfelhő lustán szállt feljebb, majd foszlott semmivé. Odalépve a madárhoz, oldoztam le a lábáról az átlátszó műanyagzacskót. Azt azért megjegyezném, hogy ez a művelet igen csak nehezen ment, hiszen az ujjaim szinte megfagytak, s nemhogy csomóoldozásra, semmilyen mozdulatra nem volt képes. Összedörzsöltem, lehellgettem, hátha jobb lesz, majd párpillanat múlva már a kezemben is volt a zsákmány, a madár pedig tovaszállt. Felvonva a szemöldököm, nyitottam ki a zacskó száját, s láttam benne, hogy több kis apró zacskóra osztott bogyók vannak benne. Nagyon lassan kezdett leesni, hogy már megint milyen naiv voltam, s igazán kiindulhattam volna abból, hogy ha John napi rendszerességgel szívja a füves cigiket, biztos nem holmi ócska ?vitaminokkal? fog kereskedni! Egy kisebb zacskót az ujjaim közé csippentve emeltem a szemem elé, s fordultam a holdvilág felé, s vontam össze a szemöldököm. Hiszen ezek olyan bogyók! Nem, még magamban sem mertem kimondani azt a megállapítást, hogy én most holmi drog ügyletbe keveredtem. Ráadásul a feléről azt sme tudtam mi az, de a sötétben erősen foszforeszkáló darabokról hamar megállapítottam, hogy Ecstasy tabletták. Tény, nem vagyok szent, volt már vele dolgom de..de OMG! Ezektől most azonnal meg kell szabaduljak! Leadom Johnnynak, és felejtsük el egymást. Ha most elkapnak? nekem annyi. Sőt, lehet nem is kéne odaadjam annak a balféknek, hanem.. hanem mondjuk mi lenne ha a tóba dobnám? Max a sellők meg az egyéb lények flesselnek egy sort, még az is jobb, mint hogy az iskolatársaim ilyenekkel tömje.

A nagy rágódásom közepette elindultam lefelé a kőlépcsőkön, ügyelve, hogy ne épp egy bagolyürüléken csússzak el, s szegjem a nyakam, mert elég kellemetlen lenne. S csak átkoztam, s átkoztam magam hogy lehettem ennyire tök, hogy ilyenbe belementem, ráadásul a kabátomon még zseb sem volt! A bűn tárgyát ott lóbáltam a kezemben, s jóformán bárki megláthatta mik is vannak benne, de adja a jóságos Szűz Mária, hogy ne fussak össze senkivel! Amikor kezemet előrenyújtva nehezkednem neki a Bagolyház esőverte s ósdi faajtajának, először visszapattantam róla. Úristen, ez beragadt! Ááááá, csak ezt ne! Kétségbeesetten cibáltam a kilincset, feszítettem neki a vállam de semmi, végül legvégső elkeseredésemben, úgy döntöttem, neki futok. A filmekben ez mindig beválik, az már más kérdés, hogy most nagyon de nagyon nem egy filmben vagyok, ez inkább csak egy rossz rémálomhoz hasonlít. Én, egy kisebb adag illegális droggal a kezemben, s a zárt ajtó. Remek, igazán. Ha ezt a nővérem tudná..

[|| Yolanda, életem értelmentora ||]

|| Yolanda, életem értelmentora ||

Tökösségi diplomaosztónak persze ez az éjszaka se vált be.

Mármint, egyelőre vonatkoztassunk el attól, hogy én most elég naturalista stílusban adom a remélhetőleg mélyen alvó világ tudtára, hogy nagyon elégedett vagyok a nem éppen kigyúrt, melegszagú és balett-táncos benyomású, de voltaképpen tök helyes kis testemmel. Elvégre késő tavasz van, szívem joga, hogy csak annyira öltözzek fel, amennyire akarok. Igaz, ez a Brit-szigeteken melegnek számító májusi klíma ide vagy oda, én ezzel a mezítláb-végig-a-kastélyon figurával úgy meg fogok fázni, mint az állat. Ezen túl meg országomat-egy-farmerért stílusban kaptam magamra ruhát, szóval a megfázás veszélyfaktora hatványozódott. Oké, mondjuk ki, félmeztelenül mászkálok ebben a mocsok iskolában éjféltájt, és ez még a kisebbik probléma; nem vagyok én szégyenlős, és egy buta kis megfázást fél lábon is. De.

Na jó, lehet, hogy túlragozom az egész szituációt, de nem épp tündérmesébe illő úgy ébredni a vért verítékező rémálmaim egyik szaftosabbjából, hogy a fél hugrabugos hatodik hímjei rázzák az ember vállát. Szó se róla, frászt is kaptam, rendesen. Aztán meg farmert, és kimenekültem a hálóból. Ez aztán a tökösség magasiskolája. Gondolom, eddig se tartottak rólam sokat, de most, hogy előadtam egy impozáns, vinnyogva vergődős világszámot a kedvenc lila alsómban, majd amikor fel mertek ébreszteni, bőszen magamra rángattam egy farmert, és se szó, se beszéd elviharzottam az éjszaka közepén, valószínűleg már én vagyok a Hugrabug koronázatlan atyaúristene. Remek. Már úgyis kellett valaki erre a posztra, mert Cedric nélkül ? nyugodjon békében ?, már közösségi hobbi gyanánt űzzük a mártíri töketlenkedést. A Potterre nyáladzó, kőkonzervatív keménymagról meg inkább már szót se ejtsünk. Szóval, lényeg a lényeg, én ma éjjel már biztos, hogy nem megyek vissza abba a hálóterembe. Lehetőség szerint soha a büdös életbe? vissza nem mennék, de ez gondolom, nem különösebben jól kivitelezhető elhatározás. Hát, ez van. Mindenesetre úgy hét óráig elég időm van, hogy körbegrasszáljam az egész kócerájt, addig meg kitalálom, hogyan fogom tisztára sikálni a becsületemet. Na, nem mintha különösebb jelentősége lenne, amikor mostanában mindenki a másik vállán bőg; de ezt mégsem hagyhatom, a rohadt életbe, nem elég, hogy sikoltoztam meg nyöszörögtem meg vonaglottam egy sort premier plánban, utána még el is rohantam, mint egy elsőbálozós kislány. Hogy legyek így én a potenciális atyaúristen?

Felemelem a mostanra már minden négyzetmiliméterében erőteljesen lúdbőrös karom, hogy megdörzsöljem a szemem, és nekidőlök egy szabad falfelületnek. Ne kérdezze senki, hol vagyok, mert nem érdekes. Árghhh, a fenébe, most az egyszer aludni akarok, egy jó meleg takarót akarok, egy ágyat valami remek helyen, EGYEDÜL, egy jó naaagy adag álomitalt vagy forró kakaót, és mindenek előtt úgy tizenhat órát arra, hogy békésen, álmok nélkül kialudhassam magam. Nem, azért a Dorothy nevű teddymet nem ásnám elő a láda aljáról, ahova úgy öt évvel ezelőtt temettem (de igen! Dorothy, hiányzol! na ne), de azért igenis, titokban még a potenciális atyaúristeneknek is lehetnek gyenge pillanataik. Például most. Rémálmok, közösségi megszégyenülés és alulöltözöttség egy hideg éjszakán bőven elég.

Magamba fojtok egy ásítást, tudván, hogy ha egyszer elkezdem, abba nem hagyom, amíg össze nem gömbölyödök egy félreeső sarokban, és be nem süppedek a puha, meleg öntudatlanságba, amiből viszont reggelre kiadós tüdőgyulladás lesz, arról meg már ne is beszéljünk, hogyha ilyen remek ébredéseim vannak a relatíve védett hálóteremben, inkább belegondolni sem akarok, ugyan mit látnék meg elsőnek ragadós szemekkel itt kinn. Mondjuk egy efebofil erklinget.

Remek, mostmár az önsajnáltatás is csodálatosan megy, de ki kell találnom valamit, mielőtt még tényleg elalszom valamelyik sarkon. Esetleg belóghatnék valami kábé védettnek nevezhető zugba, mondjuk? őszintén szólva, mantikór tudja. Hozzám képest Twist Olivér gyenge kezdő elesettség- és gyámoltalanság-szkillekben. Jepp, ez aztán a diadal. Szóval, mi van itt, az Északi szárny környékén? Rengeteg folyosó, amiket nagyjából már kiismertem. Frics irodája. Ahhham, jó ötlet, bekopogok az öreghez, és kérek tőle egy kispárnát, aztán, ha már úgyis ott vagyok, mesélhet nekem esti mesét, és be is takargathat. A trófeaterem se az a hely, ahol kifejezetten gyönyörűeket tudnék álmodni. Bagolyház. Az viszont tényleg itt van a következő folyosón, abszolút jó klímájú, szélvédett, sterilségig menően tiszta, nem is zavarna senki, csak párszáz tollas-csőrös-karmos dög. Na, persze?
Alighogy elvetem az ötleteket, és odébb vonszolom a dekoratív hátsómat, meghallom. Egészen sajátos, tompa, de közeli zajok. Nyikordulás. Puffanás. Zörgés. Puffanás. Nem, nem is egészen puffanás, de minek nevezzelek, dörömbölés..? A zörgés már kifejezetten ismerős, ez határozottan a kilincsrángatás és a zárpiszkálás közé esik, édes melódia a fülemnek. Jeeeaaah, szóva? buli va? a szomszédba?, mocsok tőlük, hogy nem hívtak meg, de hajlandó vagyok megbocsátani. Be is fordulok a következő sarkon, majd szemem-szám eláll.

Oké, láttam én már extrém partitémákat, de azért a bagolyházban bulizni még nekem is túl vad egy kicsit. Na, mindegy, a semminél jobb; mezítláb a durván faragott kövekből rakott csigalépcsőn mászkálni megint nem a zsánerem, de ma mindent kibírunk, tökösségi önigazolás címén. Felszisszenek, ahogy a talpam a jéghideg kőhöz ér, aztán erőt veszek magamon, és felmászom a bagolyházhoz. Már előre borzongok a hidegtől, ami ott benn uralkodik, bagolyguanóba meg ?köpetbe lépni meg pláne nem vágyom, de végül is elég nekem, ha csak megnézem, ki tart itt kósza légyottot éjnek idején. Kíváncsi alkat vagyok. Szelíden érdeklődő.

Finoman az elnagyolt megmunkálású fafelületre helyezem a mancsom, és belököm, azaz inkább csak lökném, mert ettől a puha mozdulattól nem kíván benyílni az a mocsok, és mikor egy valamivel erősebb akcióra szánnám el magam, én esek hátra, nagyokat nyögdösve fenékre azon a rettenetes hideg kövezeten. Így már tiszta a dolog, egyrészt ez ajtó nem egészen befelé nyílik, másrészt meg valaki a másik oldalán rendkívül szeretne kijönni, de úgy fest, az ajtó meg nem adja meg magát, az impulzus csak ahhoz volt elég, hogy az én hátsó felem legyen tiszta kék-zöld-lila-barna. Szivárvááány.
Mostmár csak az a nagy kérdés, hogy ugyan ki a fene szórakozik itt ilyenkor. Valószínűleg egy tilosba tévedt diákról lesz szó, tehát a szituáció egyre izgisebb. Ha van isten, az est eddigi gyenge tendenciáin most fordíthatunk egyet. Ennél jobb belépőszövegeim is voltak már, de egyrészt veszettül hulla vagyok, másrészt meg a szokásos dumámmal nehezen adhatnám elő magam, hogy az ajtó másik felén dekkoló, valószínűleg egyébként is rémült illető összecsinálja magát.

- Ki van ott? ? érdeklődöm morcosan, miközben feltápászkodom a földről, és valahogy megállom, hogy masszírozni kezdjem a fájós részeimet. Ki mondta, hogy nincs önuralom a világon? Tanárnak viszont nem valószínű, hogy elmegy a fájdalmas, földöntúli hangom, úgyhogy oda a móka. Evvan.

[A lelkiismereted.]

Miért érzem úgy, hogy a falak kezdenek egyre közelebb s közelebb jönni? Szinte látom, ahogy egyre csak araszolnak, s araszolnak felém, s a végén majd az lesz, hogy palacsintává nyomnak össze! Nem. Nem vagyok klausztrofóbiás, vagyis eddig nagyon nem tudtam róla, viszont volt már arra példa, hogy egyszer teljesen bepánikoltam. Talán ez az lenne? Igen, minden bizonnyal, hiszen már is előrevetítem keserves jövőmet. Ami azt illeti, egyáltalán nem kecsegtet semmi jóval. Bent ragadok, valamelyik tanár, vagy épp Frics elkap, elveszi tőlem ezt a zacskót, ami tele van... illegállis szerekkel, hogy csak finoman fejezzem ki magam, s aztán mehetek is Dumbledorehoz, Emszí Galagony kíséretében, aki biztos a fülemnél fogva fog odarángatni, miközben fennhangon szitkozódik, micsoda szégyenteljes a viselkedésem, és mekkora mázlim van, hogy nem az ő házához tartozom. Hah! Szerintem is hatalmas mázlim van, amiért nem tették a fejemre a süveget cirka 4 hónappal ezelőtt, amikor idekerültem, hanem egyszerűen beraktak a nővérem házába. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az a kopott ős öreg kalap túl sok bátorságot, és vakmerőséget fedezett volna fel bennem, arról nem is beszélve, hogy még azt is belém magyarázta volna, miszerint micsoda egy hősi szív dobog a mellkasom mélyén! Badarság.

Szóval mehetek az Igazgatóhoz, aki olyan furcsán fog rám nézni, mint ahogy mindenkire, a szemüvegén átpillantva, azokkal a kék szemekkel, s hirtelenjében úgy érzem majd, hogy nem csak a vesémbe lát bele, de még a gyomromba is, megállapítva mit reggeliztem, ebédeltem, illetve vacsoráztam, az esti nassolást ki nem felejtve! S mire kettőt pislogok, már is Franciaországban vagyok otthon, évezredekig tartó szobafogságban. Ja igen, azt kihagytam, hogy természetesen kirúgnak, de úgy mint a sicc! Nem, én ezt nagyon nem szeretném, tehát mély levegő, koncentrálj. Khm.. koncentrálás címszó alatt újra csak megrángattam kétségbeesésemben a kilincset, de az még mindig nem engedett. Ekkor léptem hátra egyet, kettőt, hármat és még párat, majd vontam össze a szemöldökeim. Ha ez Bud Spencernek megy, akkor nekem is van rá esélyem. Még akkor is, hogy jó négy fejjel vagyok alacsonyabb, s közel egy tonnával könnyebb. Kissé oldalasan fordulva, hajlítottam be a még mindig zacskót szorongató kezem, majd feszítettem be kissé. Visszaszámolok, s aztán neki futok. A naiv s olykor csöppke is agyamban át sem fut még véletlenül sem, hogy esetlegesen nem egy szivacsnak akarok nekifutni, sőt! Inkább egy tömör faajtónak, s a találkozás feltételezhetően fájni fog. Kritikán aluli, pedig még Kviddicsezek is, s nem egyszer törtem már össze magam.

5.., 4.., 3.., 2 és fél?, 2?, 1..! Nekilódultam, s az ütközés előtti tizedmásodpercekben még a szemeim is behunytam, majd neki mondhatni teljes erőből az ajtónak. ?
MÉG IS KI MONDTA AZT, HOGY BUD SPENCERNEK NEM VOLT SOSEM KASZKADŐRJE?! Diszkréten visszapattanok az ajtóról, minő szerencse az egyensúlyom nem vesztem el, miközben a másik kezemmel a fájós karom tapogatom, s mint valami bakkecske ugrabugrálok körbe-körbe az aprócska helyiségben, közben megpróbálva nem üvölteni a fájdalomtól. Oké, nem üvöltök, mint a malac a vágóhídon, mert egyszerűen nem vagyok az a típus, de hiába harapom le majdnem a nyelvem, s hiába szorítom össze a szám, sőt még a fogaimat is belemélyesztem, mit sem ér az ellen, hogy halk nyüsszögés ne hagyja el az ajkaim.  Ez a nyüsszögés pedig az ?a? ?au? ?oucs? s még sorolhatnám visszafogott, magamból kipréselt, apró kis szavak sokasága.

Mielőtt elmerülhetnék saját magam újbóli szidalmazásába, miszerint hogy lehettem ekkora idióta, hogy ilyeneket egyáltalán megkísérlek, - csoda ha nem tört el a karom! ? rezzenek össze, majd hatalmas tányérnyi méretűvé kerekedő szemekkel meredek az ajtó irányába, melynek túl oldalról jött egy hang. Tehát van itt valaki, igen. Minden bizonnyal van itt valaki, s az a valaki nem egy szellem, mert akkor az csak átlibbent volna az ajtón. Miért nem tűnt fel nekem ebben a hatalmas nagy csendben, hogy esetlek egy ismeretlen idelopózik? Hát.. esetleg azért, mert a saját jajgatásommal voltam elfoglalva, na mindegy. Még mindig a fájós felkarom s vállam dörzsölgetve lépkedek oda az ajtóhoz, majd tapasztom rá a fülem, s hallgatózok. Igen, a másik fél még mindig ott van a túloldalon, s minden bizonnyal a válaszom várja.
- A lelkiismereted. ? Dörmögök, megpróbálva elmélyíteni a hangom. Egy diák, egy sorstárs ez már tuti, de jobb lenne, ha nem most kezdenénk el haverkodni, sőt, jó lenne ha nem tudná meg, hogy én vagyok az a lökött véla. Sajnos elég rossz, ha az ember ennyire.. más mint a többi, hiszen rajtam kívül még Yvette az ikertestvérem az, aki a folyosón grasszál, de az a nagy probléma, hogy vele sem lehet összekeverni. Az udvari bohóc meg a Jégkirálynő.. na ugye. Egyébként más választ is mondhattam volna, de az nem lett volna a helyzethez passzoló, pl ?Jó estét kívánok, közúti ellenőrzés!? vagy esetleg ott van még az egyik kedvencem a ?Jegyeket, bérleteket kérném ellenőrzésre.?, vagy ott  a lerágott csont; ?Én vagyok az apád.

Tekintetem újra a kilincsre esik, s feléled bennem a remény, hogy talán annyit elértem önmagam csonkításával, hogy meglazult kissé a kilincs vagy.. nem is tudom, mivel állathatnám még magam. Ráhelyezem a kezem, most viszont óvatosan nyomom le, mint valami lassított felvétel. Nem nyílik, remek.
- Óóó, hogyazzaaaaa   ?. ? Hördülök fel, s ami utána következik sajnos még csillagozva sem kerülhetne nyomtatásba. Természetesen anyanyelvemen ? mert azon esik a legjobban ? a legszaftosabb, s legváltozatosabb francia szitkok hagyják el az ajkaim, no persze nem túl hangosan, csak az orrom alá morogva, amiből bizony a másik, ha nem is mindent, de elég sokat kihallhat, illetve megérthet. Bár én arra nem gondolok, hogy esetleg akkora balszerencsém van, hogy pont egy olyan diák tévedt erre, aki esetleg beszél franciául. Annyira ideges vagyok, s csak topogok jóformán egyhelyben, s próbálok valami menekülési útvonalat keresni ? igen, már azokkal a kis lyukakkal is szemezek, amiken át a baglyok közlekednek ? hogy észre sem veszem, amint az ajtó, mintha varázsütésre, de lassan résnyire kinyílik.