Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 16:18:41



Cím: Bagolyház
Írta: Josey Butler - 2008. 04. 13. - 16:18:41
A Roxfort Bagolyháza. Itt találhatóak meg az iskola baglyai, és a diákok baglyai is itt lelhetőek fel a tanév alatt. Aki levelet vagy csomagot akar küldeni valahova, az szépen felsétál ide, és vagy a saját baglya, vagy egy iskolai bagoly segítségével elküldi azt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Kevin Farraday - 2008. 04. 14. - 19:41:06
[Griffin]

Viszonylag szép idő volt, a hó is lassan olvadni kezdett… Kb így tudnám jellemezni a mai időjárást, ahogy végigsétáltam a Bagolyház felé vezető ösvényen. Zsebemben ott lapult egy rövidke levél az otthoniaknak. Illetve egészen pontosan anyumnak, hogy ne aggódjon élek még. Totál kikészíti, hogy Voldemort visszatért, mindenben az én halálomat látja… Jó mondjuk tény, hogy a nagyúr előszeretettel gyilkolta a felmenőimet, de engem eddig elkerült… Igazából, semmi okát nem láttam neki, hogy miért is lennék én ideális célpont a számára, de néha egy-egy levelet küldtem azért haza. Legalább ők is nyugodtabban élik a mindennapjaikat... Illetve reméltem.
Amikor a bagolyházba vezető lépcső aljához értem, sóhajtottam egyet mélyet, és szomorkásan felnéztem az előttem álló akadályra… Ma valahogy, nagyon nem volt kedvem „hegyet mászni”, de ez van, ezt kell szeretni.
Pár másodpercig még gondolkoztam rajta, hogy hátha hagyni kéne a fenébe ezt az egészet, és visszavonulni a Griffendél toronyba, de végül elvetettem az ötletet. Ha már idáig eljöttem, nem fogok visszafordulni. Meg különben is… A klubhelység is a hetediken van, oda is lépcsőzhetek még. Remek.
Sóhajtottam még egy mélyet, és megindultam felfelé. Tekintve a tényt, hogy péntek délután volt, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy találkozni fogok itt valakivel…
*Aztán majd kiderül…* gondoltam magamban, amikor felértem a lépcsőn, és a kilincs után nyúltam...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Amy Joy - 2008. 04. 15. - 09:37:21
~Freddie~

A lány nem húzódik el, mikor Freddie közelebb lép hozzá, pontosabban egymás mellé préselődnek a lépcsőn. Cseppet sem zavarja, hogy csaknem átölelik egymást a szűkös lépcsőfokon. Ő is nagyobbakat lélegzik egy kicsit, hogy megérezze a fiú dezodorát, vagy annak hiányát. Van olyan pasas, akit mindenféle illatszer nélkül is kellemes légkör övez, és Frederique – akár használ dezodort, akár nem – közéjük tartozik. Amynek nemcsak a szája húzódik mosolyra, hanem a tekintetében is igazi jókedv csillan. Készséggel nyújtja a fiú felé a szívet, hogy tenyérnyire zsugoríthassa, ám a lánynak fogalma sincs, hogyan fogja becipelni az óriási szívet a klubhelységbe, onnan pedig a hálószobába. Mindegy, ez most nem fontos. Ha másképp nem megy, majd belebegtetik az ablakon vagy valami hasonló módon megoldják. Okosnak tűnik a srác, majdcsak elintézik valahogy.
Freddie könnyed tánctartása egy pillanatra meghökkenti a lányt, de hamar észbe idézi a srác francia származását. Ezen sajt- és borkedvelő népség mindig is szeretett gáláns lenni, táncolni, ééés udvarolni. Amy viszont utál táncolni, nőiessége ellenére többnyire lezserebb holmikban jár, viszont imád udvaroltatni :D Egy cseppet sem zavarja, hogy ezzel a tartással tulajdonképpen teljesen Freddiere támaszkodik, így legalább nem fog kárt tenni a bagolyházban és az itt tartózkodó madarakban.
- Talán azért nincs programom, mert…
*Tényleg, miért is nincs programom? Még nem hevertem volna ki Ilar lelépését? Hiszen az decemberben volt, most meg február van. Habár ezt talán nem kéne elregélnem Freddienek.* Kifogások után kutat az agyában, ám mint ilyenkor mindig, most sem villan be a mentő ötlet, ezért inkább más mederbe tereli a beszélgetést.
- Mondd, igazak kósza hírek? Mármint azok, hogy te francia vagy, és Beauxbatons-os voltál?
Voltaképpen tudja, hogy igaz, de azért legalább egy bólintásnyit kivár, hogy lássa, tényleg figyel rá a fiú, és nem merő unalomból óhajtja visszakísérni a kastélyba, hanem beszélgetne is vele, Amyvel.
- Tudod… francia srácot még soha nem ismertem. Eddig csak németekkel és elvétve spanyolokkal találkoztam, de ez nem lényeg. Mondd, miért jöttél át a Beauxbatons-ból? Nem azért érdeklődök, mert zavaró a jelenléte vagy ilyesmi, csak a szimpla kíváncsiság hajt. Üldöztek? Vagy a szüleid költöztek és neked is jönnöd kellett? Vagy te szerettél volna Angliába jönni?
Közben Joy agyában sorra előrajzanak az egykorvolt pasasok képei, cselekedetei, és hamar eldönti, hogy ezekről a fickókról bizony nem fog mesélni Freddienek. A kísérletezős korszaknak nevezett időszakról, azaz a tavalyi tanévről egyedül Sarah-val beszélgetett a nyáron, a londoni Hyde parkban, azóta sem kerültek soha szóba. Persze, a lány két hónap múlva tizenhét lesz, még csak azt sem lehet mondani, hogy korán kezdte volna a fiúzást.
Frederique nevetése rántja vissza a jelenbe. Menet közben eltöpreng a srác félbehagyott mondatán, majd az azt követőn is, és kivételesen nem bújik ki a válaszadás alól, őszintén felel.
- Nem mondhatnám, hogy valaha is körbezsongtak volna a „férfiak”. Az az egy-két bátor jelentkező többnyire túl sok pattanással rendelkezett ahhoz, hogy férfinak lehessen nevezni. Ritkán akadok ilyen fiúba, mint te, aki a saját korának megfelelően néz ki és viselkedik. Ritka, de klassz élmény ez nekem.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 17. - 11:40:38
{ Amy Joy }

Frederique-nél hozzátartozott az alapokhoz, hogy ad a küllemére, és egész megjelenésére. Persze túlzásba nem vitte, mint azok a pityogó férfiak, akik majdhogynem több időt töltöttek a tükör előtt, magukat bámulva, mint a barátnőjük…már persze, ha az volt nekik. Ezen alappillérekhez hozzátartozott az illata is. Sokan mondták neki, hogy parfüm nélkül is kellemes illatfelhő lengi körül…ennek ellenére a fiú a hazautazások alkalmával mindig bevásárolt a kedvenc francia márkájából. Az édeskésebb illatok kedvelője volt, de nem szeretett túlontúl sok parfümöt szórni magára, nehogy az őt körüllengő felhő mindent elnyomó bűztengerré változzon. A jóból is meg tudott ártani a sok…a még több pedig már egyenesen elviselhetetlen szagokat tudott okozni.

Frederique a lány karjának könyék hajlathoz helyezését követően lejtette el a kérdéseket, és kedveskedő szavakat. Amy láthatóan felvidult és kivirágzott a kezdeti morcogós kedve óta, mintha maga sem hitte volna el, hogy bizony ma őt is megajándékozták…vagy egyáltalán azt, hogy vannak még a régi, lovagias vonulatokhoz hű férfiak. Ez igazándiból azért hatott furcsának a fiatal, bár inkább már férfi kor felé hajló fiú szemében, mert egyszerűen nem hitte el, hogy a lánynak nincs barátja. Tüneményes volt, kedves, érezhetően életrevaló…kizárt, hogy valaki ne próbált volna udvarolni neki a megannyi diáktársa közül. Amy aztán belekezdett a mondatba, amellyel meg kívánta válaszolni a programja hiányát…Freddie oldalra tekintett, a tekintetét kutatva…jelezvén, figyelme töretlen…a lány azonban elhallgatott, és előre szegezve tekintetét morfondírozott el. Érezhető volt a mozdulatokból, hogy talán olyan témakör lett felhozva, amelyet nem kellett volna bolygatni …a fiú nem szólalt meg, nem sürgetett…remélte, nem rontotta el az eleddig vidám kedvet. A válasz azonban nem érkezett…helyette egy kérdés, a személyét illetően.

A páros lassan sétált le a dombocskáról levezető földút szerű csapáson, Freddie nem sietett, azon tempóban haladt a Griffendéles lány mellett, amilyet az diktált…elvégre neki kellett igazodnia. Lépései minden bizonnyal sokkal ölesebbek voltak, mint Amy-é…és nem szerette volna rángatni a lányt, mint valami bábot. A befejezetlen mondatot nem firtatta tovább, hiszen legbelül érezte, talán egy gyenge pontra tapintott rá. A beszélgetések során azokat pedig hagyni kell, ha a másik nem akar szót emelni róla.
- Igen, a hírekh valóban igazakh, elegyszer igen! Franciaorszhágban születtem…Édesanyám angol volth, de khitelepedett. Az „apám” volt francia szhármazású! Így tulajdonkhéppen a khét nemzet vére csörgedhezik az ereimben. A nagyi egyértelműen khijelentette, hogy az elzászi vérvhonal sokkhal erősebb!
Az apám szó kellőképpen meg lett nyomva, és talán némi undor is érződött a hanglejtésből. Amennyiben Amy ebből nem jött volna rá a nem éppen családias viszonyra Freddie és édesapja között, úgy az fiú arcára húzódó pillanatnyi fintor egyértelműen jelezte érzéseit. Szerencsére a lány nem kérdezett rá a témára, így gyorsan terelni is lehetett tovább a szót.
- Ééééééééés, valóban a Beaux-ban khezdtem a pályafuthásomat! Más világ a khét iskhola…össze sem hasonlítható!
Mondta immáron mosolyogva…abból is a cinkosabb fajtát eresztve…érezhetően nem magától iratkozott át a Roxfortba, hanem valami meghúzódhatott az átkerülésének háttérben. Legalábbis első sejtésre bizonyosan valami ilyesmi történhetett…

Ahogyan sétáltak, a beszélgetés fonala lassan szövődni látszott…mintha Amy megérezte volna a válaszból a dolgokat, mert rákérdezett az érkezés körülményeire.
- Nem akharás khérdése volt az átkherülésem, mindinkhább egyfajta…hogyan fejezzem khi magam…
Freddie színpadiasan az ég felé emelte a tekintetét, majd pár pillanattal később mosolyogva tekintett vissza a lányra.
- …nyomás khésztetett az angol élvhonalba való átighazolásra!
Egyértelműen következtetni lehetett a mondatból, és a hanglejtésből, hogy bizony nem lehetett egy bárány lelkületű ember odahaza. A lány ezután válaszolt az elejtett, mégis félbehagyott kérdésre.

A válasz kissé meglepte Freddie-t, merthogy Amy igen nyíltan válaszolt…odahaza a lányok az efféle diskurzusra általában kitérő válaszokkal szoktak reflektálni.
- Nézd! Nem fheltétlenül a...hm…khülső határozza meg az embert. Thény, fontos thényező…hiszen az, akhi nem tetszik, nem érint meg annyira, talán szhóba sem állsz vhele. De tudod, olykhor olyan értékhek mellett sétál el az ember, ha nem figyel eléggé, amelyet soha nem thalálna meg másban! Nyitott szemekkhel khell járni, és meg khell ragadni az alkhalmat…mert az igaz boldogshág sajnos ritkha manapság.
Érezni lehetett rajta, hogy nem okítani szeretne, sokkal inkább a személyes véleményét osztja meg a lánnyal.
- És khöszönöm a bókhot, nagyon jól esett! Főkhéppen, hogy ezt egy olyan csodálatos teremtés ajkhai ejtették, mint Te!
Válaszolta mosolyogva, miközben előre szegezte a tekintetét…először az előtte húzódó talajt mérte végig, mert érezte, hogy egyenetlen szakaszra léptek. A Roxfortig már csak gyeppázsit állt előttük, így ügyelni kellett…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Amy Joy - 2008. 04. 19. - 13:24:43
 ~Freddie~

Amy akaratlanul lassít le, ahogy közelednek a kastély felé, számára már-már vánszorgásnak hat ez a tempó. Minél később szeretne visszaérni a Griffendél klubhelységéhez, hiszen ez a srác értelmes! Lehet vele beszélgetni! Nem úgy, mint az üresfejűségükre hiú pasasokkal, hanem értelmesen. És érzései is vannak, mint az előbb kiderült, nem adja azt a mostanság divatos keményfejű fővagány alfahímet. Mikor Freddie az apjáról beszélt és az előző iskoláról, sejteni lehetett, hogy előbbit nem kedvelte, utóbbiból pedig nem biztos, hogy jókedvében, teljesen önszántából jött el. Végül a lány jobbnak látja nem firtatni ezt a kérdéskört, pláne Freddie grimaszát látván. Ő sem próbálta kiszedni Amyből, miért terelte el a szót magáról, pedig biztosan észrevette a váltást.
- Nem az volt a bajom, hogy túlontúl sok volt némelyikükön a pattanás, vagy hasonló gondok lettek volna a külsejükkel. Ezt átvitt értelemben kell érteni. A többségről rövid idő alatt kiderült, hogy csak egy dolgot akar… aki meg nem annak vagy nem volt lelke, vagy igencsak sekély volt a lelkivilága, hiába tűnt jónak az első benyomás. Némelyik gonosz volt, habár próbálta álcázgatni előttem, némelyik meg szimplán skalpot gyűjtött – volna, hogy őneki ilyen meg olyan sok barátnője volt egy nyár alatt. Néha fárasztó volt végighallgatni egyik-másik egoista ömlengését, de az ilyen fickóktól hamar megszabadultam. Tudom, most úgy tűnik előtted, mintha mást sem csináltam volna az elmúlt néhány évben, mint tapasztalatot szereztem, holott nem. Csak három-négy hapek után, akik keresztülgyalogoltak az életemen, beskatulyáztam a jelentkezőket. Ez egy régi rossz szokásom. Mármint a dobozolás.
Véleménycsere. Igen, ezt így hívják. Egy fiúval ez alig valamikor fordul elő, mert többségüket úgy nevelték, hogy ők a teremtés koronái, és úgyis nekik van igazuk. Velük szemben Frederique meghallgatja a másikat, akkor is, ha az illatő nőnemű.
Ezúttal nem pirul fülig Frederique bókja hallatán, csupán nyakig, ám ez is bőven elég, és közben halkan felnevet. Tényleg hihetetlen számára a srác létezése, képtelen betelni vele. Menet közben még mindig mélyebbeket lélegzik a szokásosnál, hogy érezhesse a fiút körüllengő halvány illatfelhőt.
Az is kiderül, hogy a srácnak lelkivilága is van, méghozzá csibészes lélekkel bélelve. Amy már csak azt szeretné megtudni, van-e barátnője Freddienek. Habár totál mindegy, mert ha esetleg van, akkor legfeljebb sajnálni tudja a lányt. Ugyanis kell neki ez a fiú. Ez alól egyetlen egy eset kivétel: ha az illető leányzó Amy baráti körébe tartozik. Joy rögtön nekiáll kideríteni, létezik-e ilyen hölgyemény Frederique életében. Ostyába csomagolva adagolja a kérdést a fiúnak, mivel ő is így érdeklődött Amynél, és mert a lány még nem szeretné, ha Freddienek feltűnne, hogy az ő „becserkészésén” fáradozik.
- Gondolom, körülötted hemzsegnek a lányok… ki ilyen, ki olyan szándékkal. Legalább egy légiónyi rajongód lehet, ha nem több.
Igyekszik elrejteni kíváncsiságát, és ez hála égnek sikerül is. Egyetlen rezdülése sem utal arra, mennyire szeretné, ha az lenne a válasz: „igen, de még nem találtam meg azt a lányt, akivel szívesen járnék”… vagy valami hasonlót. Azt sem jelezné még az élete árán sem, hogy valami utalást, talán egy mozdulatot vagy bármi hasonlót vár, amivel Freddie kifejezné, tetszik-e neki Amy vagy sem.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 20. - 20:40:27
{ Amy Joy }

Az egyenetlen talajt borító gyepszőnyegen való séta lassan egyfajta természetjáró ütemet vett fel. Olyat, mint amikor a túrázók a lehető leglassabban szeretnének haladni, hogy a percek, esetleg órák minden egyes pillanatát kiélvezhessék, átéljék a csodát, és azonosulhassanak vele. Freddie-nek, ha a kezdetekben nem is, de jó pár lépést követően azért feltűnt a meglehetősen lassú araszolgatás, mindazonáltal a neveltetéséből, és jelleméből fakadóan ezt nem tette szóvá. Ő jelen helyzetben kísérői minősítésben sétált a Griffendéles lány mellett, és mint olyan, egyértelmű volt számára, hogy ő veszi fel a másik tempóját, nem pedig fordítva. Férfiként ezt kötelességének tekintette…illemtan…alapok. Sok vele egykorú társának erről persze fogalma sem volt, hírből talán ismerték az etikettet, de köszönőviszonyban már nem álltak azzal. Érthetetlen is, miért…hiszen az élet egyik alappillére. Igen, vannak helyzetek, amikor nem szabad támaszkodni ezen tanok íratlan és írott szabályaira…de ez most nem tartozott azon helyzetek közé. Frederique nem egyszer hallotta már vissza lányoktól, hogy a fiúk nem ismerik az illemet…tudta jól, hogy ismerik…de tisztában volt azzal is, hogy röhejesnek, és cikinek találják mások előtt udvariasnak lenni, félve a visszhangtól. Hát ez volt a nagy különbség közötte, és a többiek között…ő fel merte vállalni, hogy normális.

Ahogyan haladtak, a fiú kifejezte a véleményét az elejtett szavakra…természetesen az arra való reakció nem maradhatott el a lány részéről sem…a beszélgetés lassan kezdett kibontakozni a két fél között, noha a téma első találkozásra nem jellemzően azonnal a komolyabb vonulatokat célozta meg. Freddie oldalra tekintett, a lány lélektükreit méregetve…kíváncsi volt, hogy az elejtett szavak, mi több, hosszas monológ alatt miféle érzelmek olvashatóak ki abból. Elég lassan sétáltak ahhoz, nehogy orra essenek egy nagyobb kőben, esetleg egy kisebb vájatban.
- Érthem! Nem érezthem át a methaforikhus khifejezést, elnézést érthe!
Kezdett bele a lány által elejtett hosszas monológ első felének megválaszolásába.
- Így már érhető, mith is szeretthél volna khifejezni!
Válaszolta mosolyogva, miközben egy pillanatra előre tekintett, a távolba révedve…aztán az iskola falainak fixírozását kövtően ismét Amy-ra emelte ébenbarna íriszeit.
- Sokhan vannakh, akhik vadásznak…őkh a tipikus idióták, akhik magányosan fognakh meghalni. Miért? Mert előbb-utóbb hírükh megy, és nem lesz lány, aki megbhízna a szavukhban.
Vélemény…és kőkemény kritika a saját nemébe tartozó egyes személyekkel szemben…de így érzett. Miért hazudozott volna védelmébe véve ütődötteket?
- A másikh pedig a sekhélyes vonulat…őkh még gyerekhek…Idővel talán ráébrednekh arra, hogy milyen csodáth dobnakh el magukhtól az önnön hülyeségükkhel!
Újabb erős intrika…de még mindig az igaz megvallása…Egyrészt, Frederique-nek nem volt szokása hazudni…másrészt, valóban így érzett.
- Az a három-négy pedigh sajnálhatja magát, hiszen egyh igazi cshodát, és egyben szhépséget hagytakh magukh mögött. Bánni fogják még, hidd el nekem…amikor feleszmélnekh, bánni fogjákh. Amennyiben nem…megérdemlik a sorsukat.
Fűzte tovább a szavakat, miközben elmosolyodott, és egy pillanatra a fagyott talajra szegezte tekintetét. Aztán ismét fel…a távoli horizontra.
- A skatulyázással pedig óvathosan, ha tanácsolhatom! Idő…hagyj időt a mhásikhnak khibontakhozni. Persze van, akhiről azonnal lerí, hogy kheresnivalója sincs…de figyelj oda, főleg a szívedre…az mindig ighazat mond, csak meg khell hallani!

Ahogyan sétáltak tovább, és elemezték a Roxfortba járó egyes fiúk satnya lelkének világát…no meg persze úgy általánosságban a dekadens, és magát macsónak képzelőkét, a téma lassan elterelődött az ő irányába…ismét. Amy szavainak hallatán a Hugrabugos fiú széles mosollyal az ajkain tekintett a nálánál alacsonyabbra, és fúrta ébenbarna szemeit annak íriszeibe.
- Ugyan kérlek! Légiónyi?
Tette fel a kérdést, amelyre érezhetően nem várt választ, merthogy jómaga készült azt megadni.
- Tudod nagyon sok lány kedveli az általad sekélyesnek nevezett…nevezzük egyedeknek őket, mert a férfi erős túlzás rájuk nézve. Így nem igazán akad tengerszám hódoló…
Fejtette ki véleményét, és adott választ egyben a lány kérdésére, noha érezhető volt, hogy még van valami.
- Mindösszesen egy…a kedvesem!
Igen, Freddie-nek tetszett Amy mentalitása…az, hogy azon kevesek közé tartozott, akik átlátják az életet. Egyénisége van…és titokzatos jelleme. A külső pedig mindezt a kontrasztot megfejelve tette mondhatni tökéletessé a Griffendéles lányt…Hihetetlen volt a fiú számára, hogy ezt sokan nem képesek átlátni…valóban ennyi idióta leledzik az iskola falai között?

Természetesen érzett valamiféle élt a kérdésben, hiszen jómaga is effajta módon érdeklődött annakidején egy lány foglaltságról. Sokkal puhább volt így tudakolni, mint a sokak által használt, klisésen ható „van barátnőd / barátod?” féle szófordulattal élni. Ennek fejében, mintegy tudatva a másikkal, és a későbbi kellemetlenségeket megelőzendő jegyezte meg párjának létét…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Susan S. Scott - 2008. 04. 24. - 01:27:07
.:::Josh:::.

*Sue, már csak egyedül üldögélt a könyvtárba, és épp a Tudor Hushpush: A kviddics évszázadait böngészte. Most, hogy bekerült a csapatba hajtónak, úgy érezte tovább kell magát képeznie, nem csak a pályán, hanem hőn szeretett sportága történetében is. Reggie unottan pihent gazdája jobb keze alatt. Sue, csak ilyenkor merte kihozni kis kedvencét, hisz háztársai nem nézték jó szemmel a Mardekár ház címerállatát. De, mit volt mit tenni, ha Sue egyetlen nagy kedvence a kígyó volt.
Sokáig böngészte a könyvet, elég sok mindent megtudott a kviddicsről, – persze, nem a gyakorlati részről, abban kis túlzással profi volt – néhány dolgot kijegyzetelt, hogy megőrizze, esetleges szita agyának hiányosságai miatt. Mikor órájára pillantott, épphogy elmúlt kilenc.

A lány tízre beszélt meg találkozót, egy mardekárossal, a bagolyházban. A srác nem volt más, mint a hatodéves Josh Reynolds. Nem kis hírnévnek örvendett, izmos volt, magas, kisportolt, és abszolút nem 16 évesnek nézett ki. Sue nem tudta igazából, miért is akart találkozni vele. Elég sok közös dolog volt bennük, - persze, jó adag különbség is – kviddics imádat, a kígyók iránti vonzalom, kétoldali tanulás undor, s a véletlen számlájára írható dolog, hogy Sue számára az első helyen álló személy druszája volt. Igen, Sue példaképe, édesapja is Josh névre hallgatott. Ez persze nem sokat nyomott a latba, de mégis végig futott a fiatal lány fején. Sőt, ha információi pontosak voltak, pálcájuk is csak minimálisan tért el, csak méretben.
De nem ez volt a lényeg. Jó ideje foglalkoztatta már a mardis srác. Szeretett volna vele beszélgetni, megismerni. Tény, hogy a két ember a két nagy rivális ház tanulója volt, de hát valahol el kell kezdeni az esetleges ellentétek elsimítását. Persze egy fecske nem csinál nyarat, de mégsem hátrány, ha van egy ismerős, aki kihúzhat egy-egy neccesebb helyzetből, és hogy az egy mardis, hát üsse kavics. Ez persze, nem azt jelenti, hogy Suenak nem voltak barátai, mert persze, hogy voltak. De főleg háztársai, és nagyrészt lányok. Vágyott már valaki másnak a társaságára is. Jó, persze ott volt Kane, akit kedvelt, és sokat hülyültek együtt, de mégis nyitni akart mások felé is.

Pár napja futott Joshsal össze az egyik folyosón órára menet, s akkor eldöntötte, megszólítja a srácot. Nem habozott sokat, odalépett hozzá, - szerencsére ő egyedül volt – gyorsan odavetette a nevét, és közölte a fiúval, hogy szívesen találkozna, és beszélgetne vele, találkozzanak csütörtök – vagyis ma – este tízkor a bagolyházban.
A lány nem sok esélyt látott arra, hogy Josh megjelenik a találkán, hiszen mégis csak a Griffendél címerét viseli a talárján, de titkon mégis reménykedett benne.

Tíz perccel kilenc után, összeszedegette széthagyott pergamenjét, tollát, visszatette a könyvet a polcra, majd Reggie társaságában felbaktatott a hálótermükbe. Ott biztonságba helyezte kedvencét a terráriumában, majd visszaindult, a klubhelyiségen át, ki a folyosókra, s onnan a bagolyházba. A fiatal grifis nem szeretett késni, s mindig inkább a megbeszélt idő előtt 10-15 perccel hamarabb szobrozott a kijelölt helyszínen, hogy rá aztán ne kelljen várni. Most is azért indult el 9:20-kor, hogy kényelmesen, időben (idő előtt) odaérjen. Útközben nem találkozott senkivel, s egy jó negyed órás sétálgatás és lépcsőzés után meg is érkezett a bagolyházba.
Belépett az ajtón, majd becsukta maga mögött és körbenézett. Szerencsére nem rég lehetett takarítva a helyiség, mert nem volt tele köpetekkel és ürülékkel, simán lehetett közlekedni, anélkül, hogy bármilyen hívatlan vendég csatlakozott volna az ember cipőjéhez. Nem igazán tudta Sue, hogy miért pont a bagolyházat javasolja a találka színhelyéül, de épp akkor jobb nem jutott eszébe, pedig utána számtalan, jobbnál jobb ötlet ütötte fel a fejét a buksijában.

A lány az ablakhoz sétált és kibámult rajta. Kint az éji tinta már kifolyt, lefedve vele a Roxfort feletti eget. Pár apróbb felhő úszott tova a messzeségbe, s ezer szám ragyogtak az ég drágakövei. Sunak, volt egy kedvenc csillaga, a nagymedve harmadikja. Ha tehette, ezt nézegette, s ilyenkor teljesen kikapcsolt, és semmire nem figyelt. Most, nem vetette barna szemeit az ég azon pontja felé, ahol csillaga csücsült. Most nem akart kikapcsolni, most gondolkozott, hogy mit is mondd a mardis srácnak, ha eljön.
~Ha eljön, de úgyse fog. Tuti, hogy nem. Miért is állna szóba egy grifissel. Na, de lehet, hogy mégis. Nem vagyok azért olyan rossz nő (lány, csaj) bármi, hogy ne lehessen velem legalább beszélgetni vagy akármi.~ morfondírozott.
Ahogy ezek a gondolatok végig siklottak az agyán, ajtócsikordulás rántotta vissza a földre. Nem fordult hátra, megvárta, míg az illető bejön, becsukja az ajtót és, ha Josh az, remélte, hogy megszólítja. Ha nem ő, akkor is meg fogják szólítani, hisz elég látható helyen állt. *


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Amy Joy - 2008. 04. 24. - 13:03:09
 ~ Freddie ~

A félhomályban már-már helyben toporogva, hihetetlenül lassan haladnak a kastély felé. Joynak olyan érzése van, mintha már évezredek óta ismernék egymást, réges-régen barátok lennének. Megértik egymást, nem vitáznak össze mindenen, nem beszélnek el párhuzamosan egymás mellett, és a srác észből felelget, nem pedig izomból, macsóságot villongatva. A lány kíváncsisággal vegyes elismeréssel figyeli Fredriquet, közvetlenségét, barátságosságát. Amy félrehajtott fejjel néz fel a nála jócskán magasabb srácra, miközben az beszél. Freddie bocsánatkérésén halkan kuncogni kezd, és megjegyzi:
- Ohh… egye Merlin, elnézem. De csak neked, és csak most az egyszer.
Azután magában eltűnődik Frederique szavain. *„Egy igazi csodát, és egyben szépséget hagytak maguk mögött”? És mi van, ha a fiú téved? Mi van, ha én nem is vagyok csoda? Pláne szépség? Mi van, ha én csak egy szimpla hétköznapi kamaszlány vagyok, aki szimplán boldogulni szeretne, és rengeteg jókedvet, boldogságot remél az élettől? Te is mást látsz bennem, ahogyan mindenki más; mindenki azt látja bennem, amit akar, nagyon kevesen veszik észre a valóságot. Nah, én is jókor kezdek el lelkizni.* A dobozolás említésére Freddie jó tanácsokat ad Amynek, méghozzá nem is keveset, ám Joy ma este többnyire nevetgélésre kapható, a komoly beszédhez már késő van, azt még reggel kellett volna elintézni, mikor lelkileg teljesen friss. Talán ezért poénkodja el ezt a kérdéskört is.
- Hagyni szoktam kibontakozni az emberkéket, állatkákat. Még a szívemre is hallgatok, ám az együgyűje általában mindössze a bordáimat verdesi válaszul, holott akár az anyanyelvemen is gagyoghatna. Hát nem aljas?! Szerinted direkt nem akarja megértetni magát?
A suli hapekjainak legnagyobb részét kitárgyalják, majd Amy Freddire tereli a szót. Tényleg szeretné megtudni, hogy szabad-e a fiú, ámbár sejti, hogy ebből a kapcsolatból egy erős barátságnál több nem lesz.  Mégsem szeretné, ha totál sablonossá válna az „ismerkedési parti”, valamint veszi a lapot Frederique stílusából, ezért érdeklődött kerülő úton a mázlista hölgyemény után, akit a fiú megtisztel szerelmével. De mi is ez a mosoly? A lány kétkedve, de őszinte jókedvvel nevet fel, és nyelvet ölt a srácra.
- Dehogyisnem! Lebuktááál! Na mesélj, hol tartod a rajongói tömeged? És hol rejtegeted a kedvesed elől? Piszokul szerencsés az a lány, hogy egy ilyen pasas szereti, mint te… megkérdezhetem a nevét esetleg?
Amy Freddie hangsúlyából megérti, hogy hűséges típus, tényleg igazán szerelmes abba a lányba, de Joy már nem bánja. Ez a barátság sokkal fontosabb, minthogy holmi krapekozási-dilemma miatt eldobja magától. Ezen elgondolkozva vágódik el az egyik jócska kőben, és a karöltve való sétálás következtében magával rántja Freddiet is. Most valahogy még az esésen sem tud elkedvetlenedni, egyszerűen felül a fűben, és félhangos kacagásba kezd. Ő maga sem tudja, min nevet, a plüss szívet azonban továbbra is óvatosan fogja, annak nem esett semmi bántódása az esés során.
- Nehogy megkérdezd, min vihogok, mert tippem sincs. Mondd, mit csinálsz holnap vagy holnapután délelőtt? Nem randi, viszont akkortájt még beszámítható vagyok, talán lehetne rendesen beszélgetni. Amúgy egyben vagy még? Nem tudom hogyan számolnék el a szüleidnek, barátnődnek, ha összezúzattalak, -vágattalak volna a kövekkel, mikor elborultunk.
A lánynak eszében sincs talpra kászálódni, még az sem zavarja, enyhén nedves a fű az estharmattól. Térdeit az álla alá húzza, összekulcsolja lábai körül a kezeit, és térdei mögül széles vigyorral, nagy szemekkel néz Freddie szemébe. Akármennyire is nem szeret rajzolni, elhatározza, hogy elkészíti ennek a fiúnak a képmását, az okos pillantású barna szemekkel, a felnőttes tekintettel, a lassacskán férfiasodó alkattal, a különös varázsú eleganciával együtt. Talán nem lesz élethű, de valahogyan muszáj megőriznie ezt a pillanatot, és egy kép emlékeztetni tudja őt. Ha pedig a színes ceruzával nem boldogul, majd festékkel próbálja meg. Egy fényképpel nem lehetne tökéletesen megőrizni ezt a hangulatot, egy idő után elmosódnának a színek, megfakulna a fotó, azonban ha Joy rajzolja a képet, örökre az emlékezetébe vésődik Freddie tekintete, valódisága. Akkor talán száz év múlva is képes lesz elhinni, tényleg léteznek ilyen fiúk ezen a világon, nem csak álmodta ezt az estét. Igyekszik eszébe vésni a fiú minden mozdulatát, hogy annál élethűbben tudja visszaadni később, mikor a pergamen fölé hajol majd. Freddie számára talán zavaró lehet ez a mindent elnyelő, rajta apránként végigsvenkelő nézés, de Amyt ez vajmi kevéssé izgatja. Lassacskán elhalkul kuncogása, ám továbbra is képtelen komolyan viselkedni, és nem úgy néz ki, mint aki valaha szándékozik folytatni útját a kastély felé.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Joshua Reynolds - 2008. 04. 27. - 17:23:41
//Susan//

~Rohanás számmisztikára…gyűlölöm ezt a napot. Miért nem lehet az embernek egy pici szabadideje.~ Mondom ezt én a tanulás megtestesült példaképe. :) Hát de akkor is, nekem a kevés is sok. Gyorsan előkaptam a fekete táskámat, beledobáltam a szükséges holmikat (könyvek, füzet, penna), majd felkaptam a talárom, és megcéloztam a számmisztika tantermet. Egy dögunalmas órát szenvedtem végig, mondjuk ez nem volt csoda, mindig úgy éreztem magam utána mint akit kétszer kimostak. Úgy vártam a csengőt mint a Messiást, már tényleg az elalvás határán voltam, ami nem lett volna jó dolog, egy délutáni büntetőmunka…
~Vége…vége~ Csak úgy vágtattam ki a teremből, és kis híján beleütköztem egy griffendéles lányba. A könyvtár felől jött, ha nem pillantok fel tuti neki megyek. Aztán ért csak a meglepetés, megszólított, és randira hívott, na jó nem randira, de találkozni akart velem a …
Hol??? Bagolyházban??? Azt hittem nem hallok jól, ízlésficama van egy csodaszép lánynak? A büdös baglyok közt akar bájcsevegni, vagy mi lehet az oka? Válaszra azonban már nem volt időm, mert a lány alig, hogy elmondta mit szeretne, már el is viharzott. Távozó alakját sokáig bámultam, nagyon csinos volt…fúú, hogy is hívják…Sarah??...nem, Susan…hát persze Susan, negyedéves, és hajtó. Ennél többet sajnos nem tudtam róla, na de majd ma este 10-kor. Egy dolog biztos, nem a bagolyházban fogok vele beszélgetni, mégha ő annyira vonzódik is ezekhez az állatokhoz, én akkor is kirángatom onnan valahogy, mert ha nem…abba jobb bele sem gondolni. Nagyon kíváncsi voltam, mit is akar tőlem igazán, egy biztos, valami felkeltette az érdeklődését velem kapcsolatban. Hát persze…akiért bomlanak a nők. ;D De mégha nincsenek is ilyenfajta gondolatai akkor is jó társaságnak tűnik, leszámítva a baglyos ötletet.  :P Biztos jókat lehet vele dumálni, hátha még közös témánk is akad. A kviddicsimádat már egy jó pont, egyszer már én is szívesen ülnék a seprűn a mardekár színeiben. Egyszóval örültem ennek a váratlan meghívásnak, és úgy döntöttem ott leszek a kijelölt helyen csütörtökön pontban 10-kor.

~ Jesszus már fél tíz van~ pillantottam az órámra, és gyorsan kiugrottam az ágyról, amiben előzőleg sikeresen elaludtam. Egy kis mosdás…zuhany…kapkodás ezerrel. Nem szerettem volna elkésni, az nagyon ciki lenne. Magamra kaptam kedvenc, kicsit már kopott farmerem, felülre szokásomhoz híven egy inget vettem, fújtam egy kis sprayt is, de nem vittem túlzásba, majd megkapirgáltam a hajam, és nekivágtam a „nagy” útnak. Már messziről hallottam a baglyok őrült röpködését, és elterveztem, hogy egy percnél többet nem töltök abban a házban, akármi is történjék. Megérkeztem, és óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem. Nem volt nehéz felfedezni az ott álldogáló Susant. ~ Váúú, még elég tiszta most a helyiség, meglepő~ de azért a tervem nem változott, szagok azok voltak.
- Szia, ha nem haragszol, van egy sokkal jobb ötletem. –és intettem neki, hogy jöjjön utánam. Kimentünk a bagolyházból, és én elindultam a kis tisztáson, remélve, hogy a lány követ.
- Na így már sokkal jobb –szippantottam a levegőbe, és vártam a lány reagálását.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Frederique Lampard - 2008. 04. 27. - 19:55:20
{ Amy  :) }

Frederique az Amy által felvázolt metafórikus eszmefuttatást követő bakijára reagálva egy halovány elnézést kéréssel reagált…hiszen azzal, hogy félreértelmezte a sorok között rejlő valóságot, csorbította a tartalmat, és lényegi mondanivalót is. Nem állt szándékában ilyet tenni…nem is értette, hogy miként is fordult meg a fejében az, ami…talán már késő volt, és ez időtájra kopott az ítélőképessége…esetleg a vacsora hiánya, és gyomrának üressége késztette elsiklani a valóság felett. Nem volt szokása sem másról, sem pedig magáról jövőképeket, és elméleteket gyártani, egyszerűen csak belátta, hogy mellélőtt. Ez volt a legtisztább és legkézenfekvőbb…ezzel talán jelezte a lánynak is, ő nem az a fajta, aki menteni próbálja az irháját, ha esetleg téved. Szerencsére a beszélgetőpartnere pillanatokkal később vette a lapot, és hatalmas mosollyal az ajkain válaszolt, egy kis humorral fűszerezve szavainak dallamos csengését. A franciahonból származó fiatalnak sikerült egy igen érdekes, és talán fontos dolgot kiszemelnie…amióta sétáltak és beszélgettek, Amy az egyes kijelentései után olykor elmerengett…mikor hosszabban, mikor csak pillanatokra, ez változó volt a témától függően…főleg az őt érintő bókok után szokott igazán észrevehető lenni. Freddie tulajdonképpen csak most konstatálta magában, amit még percekkel azelőtt hallott…miszerint voltak olyan idióták, akik kihasználták őt…a lány önmagáról alkotott képe úgy festett, valamelyest megtört…pedig nem volt miért. Életvidám…kedves…szép…minden egyesült benne…csak…tényleg olyan sok idióta élt a Roxfort falai között, hogy ezt észre sem vették.

Aztán a skatulyázásra adott tanácsokra, amelyek tényleg szívből jöttek, mintsem fennhéjázásból, ismét humorosabb hangvételű válaszok érkeztek…Freddie azonnal kapcsolt…talán nem kellene ennyire komoly témát erőltetnie…vagy ennyire komolyan felvezetni, mint ahogyan azt ő tette. Amynak a szívéről tartott élelmes megjegyzését követően a fiú elmosolyodott.
- Olykhor nehéz khivenni, mit is akharhat! Nekhem khülön tanár khellett, hogy megtanuljam a nyhelvezetét…annyira khultikusan szhövegelt!
Szavait követi az ominózus női, rejtett imádótábor ismételt kérdése, egy kis nyelvöltögetéssel megfűszerezve…természetesen humoros módon van felvezetve, minthogy az egész beszélgetés fonala kezdett azon irányba tolódni. Mégis, a mondat második fele jelzi…a lány talán többet is szeretett volna egyszerű beszélgetésnél…ezt pedig megerősíti a terelőúton feltett kérdésről alkotott gondolatmenete. Bók, amellyel jómaga szokott élni…Freddie-nek tetszik a lány jókedve…életrevaló teremésnek tartja a Grffis csajt, és örül, hogy őt húzta ki abból a bizonyos kalapból.
- Nem vagyokh én khülönleges…csakh egy átlaghos fiú a rengeteg többi khözött...
Valóban nem tartotta magát különcnek…csupán egy szimpla srácnak, aki külhonból érkezett.
- A párom neve Lyra-Sandraye!
Fejezte be a mondatot, egésszé téve a választ a kérdésre.

A séta közben a fiú hirtelen érzi, amint a lány megtántorodik…tenni nem sokat tud, mert a lassú tempó mellett nem igazán számolt azzal, hogy bármiben is meg fog botlani akár Amy, akár jómaga. Az alkarját ölelő kar, és a lány pille súlya is elég jelen helyzetben, hogy megtántorodván induljon meg oldalirányba…Amikor Amy földet ér, a fiú csak azért nem esik rá teljes súlyával, mert még van annyi lélekjelenléte, hogy afféle fekvőtámaszszerű pozícióba érkezvén tompítsa az esést…persze a tenyerére való érkezést követően éles fájdalom mar a csuklóiba…de nem szólal meg, még csak hangot sem hallat. Pár pillanatig mosolyogva bámulja a nálánál egy évvel fiatalabbat, majd oldalra fordulva heveredik el a meglehetősen hűvös talajon. Az igazat megvallva elmélázott rajta, hogy felkel, de Amy sem akaródzott mozdulni. Újabb mondatok…egyesek számára bizonyossággal zavarba ejtők…a fiú azonban azon kevesekhez tartozik akiket nem egyszerű pirulásra bírni.
- Rháérek! Mit szhólnál egy thízóraihoz a Nagytheremben?
Tette fel a kérdést…természetesen belement, hiszen a lány jelezte, hogy minden hátsó szándék nélkül szeretne találkozni…nem volt akadálya.

Viszont ahogyan üldögélt, érezte, hogy nem lesz egészségre hatásos, ha sokáig így maradnak…Szemeit a másikra vetvén vette észre, hogy az figyelte őt. Halovány mosoly, majd feltápászkodás. Kezeit nyújtva a lány felé szólalt meg.
- Nem szerethném, ha fhelfáznál…gyere…
A szavakból érezhető egyfajta aggodalom…másrészről az is, ha megindulnak a kastély felé, az nem azt jelenti, hogy utána többet úgysem találkoznak majd…vagy beszélgetnek…ékes bizonyíték a közös tízórai is.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Amy Joy - 2008. 05. 05. - 11:05:47
 ~ Freddie :) ~

A lány a „kultikus szöveget” és külön tanár történetét hallva vigyorogni kezd. Van humorérzéke a srácnak. Amy is nagyon jól tudja, mit jelent az, ha valaki a szívére hallgat, azonban most valamiért nem akarja komolyan venni az egész helyzetet. Némi irónia érezhető a hangjában, mikor megszólal.
- Képzeld el, ha még tájszólással és szlengben nyikkant volna meg! Megadhatnád annak a tanárnak a paramétereit, hátha rajtam is tudna segíteni.
Amy kétkedve csóválja a fejét, és egy gonoszkás vigyor, valamint újabb nyelvnyújtás kíséretében jegyzi meg:
- Átlagos fiú a többi között? Hát peeersze! Én pedig Merlin harmadik lánya vagyok, tudtad? Ja, meg Frics kedvence, plusz egyetlen griffendéles diák, aki soha nem érez vágyat arra, hogy felrúgja a gondnoki szőrcsomót, vagy legalább egy lavór vízbe áztassa minimum tíz percig.
Semmilyen hatással nincs a lányra, mikor Freddie kimondja az általa szeretett hölgy nevét. Lyra-Sandraye… Amy memóriájából akarata ellenére tények, képek úsznak elő a leányzóval kapcsolatban. Hugrabugos, hatodéves, Backwood a vezetékneve, nagyjából egyidős Joyjal. Ám a lány már nem akar versenyre kelni vele, nem pályázik Frederique szívére, viszont biztosra veszi, hogy nagyon jó barátok lesznek ők ketten. Látja, hogy eddigi mondatai nem hozták zavarba a fiút, és elégedett magával, hiszen nem a zavar elérését tűzte ki céljául, hanem egy baráti, valamelyest ismerkedő stílusú, -hangnemű beszélgetést.
Az esés után Amy megsejti, hogy valami nincs rendben a sráccal, ezért rákérdez:
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? Csak mert elég veszélyesnek tűnt ez a fekvőtámasz-szerűség… azt hittem, legalábbis eltört a csuklód… Vagy nem a te kezed roppant ekkorát? Mutasd a praclid – már ha meg nem sértődsz –, szerintem biztosan megrándult!
Az teljesen elkerüli a lány figyelmét, hogy egy élesebb kő végigkarcolta tenyerét, sokkal inkább új barátja épségéért aggódik, azonban ezt félig-meddig palástolni próbálván ránevet Freddiere.
- Bocs, hogy lerántottalak, nem tudtam, hogy ilyen tagló hatással vagyok a fiúkra. A felfázás viszont nem az én műfajom, olyan kicsi az esélye, hogy az már negatív…
*… sokkal inkább a megfázás.* - teszi hozzá gondolatban. Tűnődve vizsgálgatja Frederique mosolyát, ahogy a pasas az oldalán fekszik. Lassacskán Joy arcán is feldereng valami mosolyféle, ám a félhomályban ezt csupán sejteni lehet. Fogai halkan kasztanyettezni kezdenek, azonban Amy igyekszik minél jobban elnyomni protkózata csattogását. Óvatosan húzza magához Frederique kezét, majd pálcáját előkapva elmotyog egy Lumost. A fényben megvizsgálja Freddie dagadófélben lévő csuklóját, vigyázva megtapogatja, végül ficamot állapít meg. Ártatlan arccal, fel sem nézve, mintegy mellékesen jegyzi meg:
- Erős srác vagy, ha nem muszáj, ne visíts… most!
A „most” szóra helyére rántja a fiú csuklóízületét, akkor is ha ő esetleg tiltakozna, Madam Pomfrey-re hivatkozna, ugyanis minél tovább van kóros helyzetbe rögzülve az ízület, annál nagyobb az esélye a szalagszakadásnak. A javasasszony pedig egyébként is biztosan kidobná őket vagy odahívná a gondnokot, és akkor magyarázhatnák az undok Fricsnek, mit kerestek éjnek idején a saját hálókörletükön kívül, pluszban ezalatt Mrs. Norris gonoszul hunyorogna rájuk. Amy nem tehetett sem róla, sem ellene, de nagyon nem szerette az iskola gondnokát és annak örökké kószáló macskáját.
- Borogasd hideg, nedves ruhával, és néhány napig ne nagyon használd – tanácsolja jóindulatúan a lány. – A borogatással le fog lohadni, amúgy egy darabig még fájni fog, de ha nem mozgatod, hamar elmúlik. Tízórai… rendben. Holnap délelőtt ráérek. Melyik ház asztalánál? Mert te hugrabugos vagy, én meg griffendéles… A tízórait úgy érted, hogy tízkor legyek ott?
Ez talán hülye kérdésnek tűnhet, de mivel a lányok többsége – így Amy is – későn kelő, mégis jogos volt. Ugyanis Joy általában tíz körül szokott reggelizni, ha aznap nincs tanítás, ellenkező esetben azonban már hatkor végez a kajával, hogy legyen ideje beszélgetni, esetleg belenézni a tankönyvbe.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Frederique Lampard - 2008. 05. 17. - 09:29:03
{ A tüneményes Amy Joy }

Az esést követő pillanatokban Freddie ébenbarna szemei mosolyogva, mégis enyhe fájdalmat sejtetve fúródtak az alatta heverő, a Griffendél házának sorait erősbítő lány íriszeibe. Annakidején, Francia honban minden bizonnyal lépett volna, és megpróbál csábítani. Tudta jómaga is, és biztos volt benne, hogy Amy is tisztában van vele, ez azért egy meglehetősen romantikus helyzet. Minden adott volt, a csillagfényes éjszaka, egy gyönyörű és kedves hölgy…amikor a testek a véletlen okán összeérnek…a szemek egymásba olvadnak…Amióta azonban átjött, és az angol élvonalban tanult, megváltozott. Már nem az volt, aki régen…hiszen ráébredt, azon énje édesapjára hasonlított…akit mindenhová kívánt, csak az elméjébe nem. Továbbá meglelte azt, aki mindennél fontosabbá volt a számára…aki az életét jelentette immár, a Párját. Kicserélődött, megnyugodott. Igen, a vér nem válik vízzé, tartja a mondás…mégis a jellem alakul az esztendők során. Nála ez a folyamat kissé gyorsabban ment végbe, fél év leforgása alatt.

A pillanatnyi mozdulatlanságot követően baljára támaszkodván fordult oldalra, és terpeszkedett el a hűvös, majdhogynem fagyos talajon. Pihentette a csuklóit, mert érezte, hogy azokkal nincs rendben valami…most azonban ez nem volt fontos, szemeivel azt kutatta, a lánynak nem esett-e bántódása. Annak kedves, dallamos hangja törte meg az éjszaka csendjét…érezni lehetett a lejtéséből az aggodalmat, amely jelezte, valóban egy tüneményes, ízig-vérig aranyos, és Griffendéles jellemmel van dolga.
- Ugyan, nekhem semmi bhajom! Remélem the sem sérülthél meg!
Mosolyodott el, miközben a lány megragadván a karjait kezdte vizsgálni a dagadó félben lévő csuklóit a Lumos ige elhangzását követően.
- Nem ghondoltad volna? Phedig hidd el, a khedvességed, a mosolyod…ighazán thaglózóakh! Csupán, túlontúl sokh a gyermekhlelkületű fiú az iskhola berkhein belül, aki nem khépes észrevenni ezt a cshodát!
Válaszolta immáron elkomolyodva a lány megjegyzésére, majd szemeit önnön csuklóira vetve vette észre a csordogáló vért a másik tenyerében. A lány alig pillanatokkal később felhívta a figyelmét, hogy készül valamire…Freddie megemelvén egyik szemöldökét döbbent rá, Amy mit is szeretne tenni vele…összeszorította fogait, és bólintott…halk roppanás, újabb éles fájdalom. Hang azonban nem neszezte az éjszaka csendjét. Mély sóhaj közben hallgatta a jó tanácsot, amelyre szintén csak bólintott. Ahogyan a lány el szerette volna húzni a kezét, gyengéden megtartotta azt, majd úgy fordította, hogy láthatóvá váljon a seb.
- Nem menekhülsz the sem!
Tekintett az előtte üldögélő szemeibe, majd felülvén maga mellé tartotta annak karját, és pálcát szegett.
- Aqualimento!
A varázstárgy hegyéből halovány vízsugár tört elő, amely letisztította a sebet, valamint a tenyér egészét. Csendesen mérte végig azt, vajon mennyire súlyos…szerencsére azonban nem festett túl mélynek. A pálca hegye ismét arra szegeződött, majd újfent felcsendült a bársonyos hang.
– Incarcerandus!
Kötöző búbáj, melynek hatására a lány kezét gyengéd gézköteg fonta körbe, párnázva a sebet.

A feszültnek ható csendet egy mosollyal törte meg, majd pillanatokkal ezt követően kelt fel, és húzta fel a lányt a még mindig fájó csuklóival.
- A tízórait akkhor ejtjük mheg, amikhor szheretnéd! Mit szhólnál, ha kheresnénk egy csendes és nyhugodt asztalt, ahol bheszélgethetünk khötöttségek nélkül?
Azzal ismét nyújtván a jobbját kérte Joy kisasszony kezét, majd ha az adta, úgy alkarjára, a könyök hajlata elé helyezvén azt indult meg ismételten a kastély irányába…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Amy Joy - 2008. 05. 20. - 12:01:42
 ~ Freddie ~

Amy őszintén csodálkozva figyeli, hogy Freddie, mint egy jó mártír, meg sem nyikkan, mikor helyrerántja a csuklóját. Néma tisztelettel adózik neki ezért. A pasas bólint. Helyes, ezek szerint felfogta az ápolási teendőket. Már éppen elvenné a kezét, ám Frederique-kel egy időben észreveszi a földdel teli karcolást a tenyerén. *Majd meggyógyul, később a klubhelységben kitisztítom.* - gondolja, és éppen csak a vállát nem vonogatja hozzá. Viszont hiába húzná el a kezét, a fiú tréfásan megfenyegeti, és nem engedi, csak miután kitisztította, bekötötte a sebet. Amy kissé kínosnak érzi a helyzetet.
- Ugyan, hagyd csak. Nem ér ennyit az egész, csak egy karcolás – szabadkozik.
Lehet, hogy ügyetlenségével szerzett a tenyerére is egy sebhelyet a kézfején levő mellé, viszont annál büszkébben, szinte gyerekes önérzettel mosolyogva mutatja fel pálcája fényében a minden viszontagságtól megóvott plüss szívet.
- Látod?! Nem esett semmi baja – újságolja boldogan.
Mint egy óvodás, aki meg tudott formázni egy agyagfigurát, és aztán épségben, saját két kezével vitte haza a szülői intelmek ellenére, és bár számtalan balesetet okozott, ő maga is lehorzsolt térddel ért haza, akkor is megőrizte agyagfiguráját. Joy ragyogó szeméből hasonló dolgokat lehet kiolvasni, azonban a kicsinyekkel szemben már jelen van benne a kaján derültség és az irónia is.
Frederique felsegíti Amyt, ám a leányzó vigyáz, nehogy megfájdítsa a francia fiú kezét, nehogy megrántsa véletlenül. Egymásba karolva folytatják útjukat a kastély felé… talán ma éjszaka már nem esnek el többet, de ki tudhatja még azt? Elvégre meglehetősen széles gyepszőnyeg választja még el kettősüket az épülettől.
A lány átgondolja a Freddie által mondottakat, elraktározza az előbbi varázsigéket, pálcamozdulatokat. *Aqualimento!, ezt ismerem. Incarcerandus!, ezt még nem ismertem, de majd gyakorlom a Szükség Szobájában, biztosan menni fog. Csendes, nyugodt asztal… kötöttségek nélküli beszélgetés… amikor szeretném? Jaj, te szegény, akkor bizony délben fogsz reggelizni. Vagy éhen halsz, ha esetleg elaludnék. Kár lenne érted, ritka az ilyen klassz krapek.*
- Ha csak nem akarsz csontvázzá aszni álomszuszék hajlamom miatt, akkor legyen egy hétköznapon, amikor egyikünknek sincs órája éppen. Mert hétvégén én addig alszom, ameddig a lányok fel nem vernek, és ők is későn kelők…
A tagló hatást nyilván félreértette Frederique, mivel Amy azt csupán viccnek szánta. Bár meglehet, szándékosan vette komolyan, avagy értékelte a poént, azonban tovább fűzte a gondolatot. Joy már jóval korábban rájött, hogy a fiú lelkivilága jócskán mély, ezt bizonyítja az is, hogy érettsége mellett gyerek tud maradni, hogy „megfelelő arányban keveredik benne” a felnőtt és a gyermek. A lány, bár soha nem tanulta, valamiért rá szokott érezni a környezetében lévő emberek lelkivilágára, pláne ha az illető közelebb kerül hozzá. Erre mondják azt, hogy érzékeny a „lelki antennája”, viszont mázlijára nem lett érzelgős alkat.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Frederique Lampard - 2008. 05. 28. - 20:41:00
{ Amy }

A pálca hegyén felizzó hófehér villanás, lassan indult meg Amy sebbel szegett tenyere irányába…a levegőben kacsázó massza küllemében leginkább valami tejre, vagy krémre hasonlított, ám amikor elérte azt a bizonyos pontot, érezhetően megszilárdult, és valami puha anyaggá materializálódott. Lassan, és óvatosan telepedett a sebre, és környékére, nehogy a kelleténél több fájdalmat okozzon, mint amit annak szerzése pillanatában kellett átélnie a Griffendéles tüneménynek. A művelet végeztével a lassan világra telepedő éjszakában derengő hófehér fény kialudt, és ismét a félhomály fátyla költözött a két földön heverésző közé. Freddie helyére csúsztatta a varázstárgyat, azonban nem engedte el a vele szemben ülő kezét…amint letekintett, kissé megemelte azt, és immár szabad másik kezével ellenőrizte, a kötés rendben felkúszott-e a lány tenyerére, elfedvén a seb minden pontját…szerette ellenőrizni, noha  hazájában rendszeresen használta az igét, így mondhatni a vérében volt. Kellett, azokhoz a kicsapongásokhoz, amiket annakidején művelt, nem ártott a gyógyítás művészetének alapfokú ismerete…tény, az alapfok valóban nagyon alap volt…sebtisztítás, fertőtlenítés, kötözés, egyes esetekben pedig méregtelenítés. A mogyoróbarna íriszek kíváncsian méregették a művet, amikor Amy megszakította a csendet, és dallamosan csengő hangja felderengett az éjszakában.

A hatodévét taposó fiú akarva-akaratlan emelte meg tekintetét, először a lány lélektükreit kutatva, majd pillanatokkal később a mondandó tárgyára szegezvén azt…az apró vörös plüss szívre, amelyet jómaga ajándékozott percekkel ezelőtt a Bagolyház falai között a lánynak. Elmosolyodott…igazán szívből jövően, hiszen jól esett neki maga a gesztus…nem tudta, Amy akarva, vagy csupán ösztönösen mondta, és mutatta amit…de jó volt tudni, hogy az ajándék valóban találat volt, és azt is, hogy számított valamit, nem pedig egy üres valamiként halt el a semmiben. Már a kezdetekben is szimpatikus volt számára a Griffendéles lány, ám ezen mozdulata még jobban megerősítette Freddieben ezt az érzést…tudta, ők ketten jó barátok lesznek. Perceken keresztül mosolygott, majd elengedvén a sérült kart tette tenyereit a földre, és halk szisszenéssel lökte fel magát, hogy aztán azonnal fordulhasson is, és segítő jobbot nyújthasson beszélgetőpartnere számára. Nem számított, hogy a csuklója most lett visszaugrasztva, ezt követelte a jelleme, az etikett. Midőn Amy is talpra állt, a fiú ismét az alkarjára szegte a lány karját, és úgy indult meg vele a kastély ódon falainak az irányába.  Késő volt már, és a fiú nem szerette volna, a Valentinja miatta kap fejmosást, miszerint ilyen későn már tilos a folyosókon, hát még a falakon kívül mászkálni. A tízórait pedzegető témára olyan válasz érkezett, amelyre tulajdonképpen számított valamilyen szinten. Amy hétalvó volt…és a fiú sem vetette meg a mélázást, és pihenést, ha éppen nem akadt más dolga.
- Rhendben, nekhem megfelel a hétkhöznapok khözül a khedd, és a péntekh délelőttje, ott ürhes a progrham!
Mondta mosolyogva, mellyel jelezte, minthogy hölgyről van szó, még mindig nem szeretne akaratosan, kész tények elé állítani. Vannak pillanatok, amikor kell…amikor mutatni kell, hogy igenis dekadens az ember, és él benne a vezető szerep…de nem efféle helyzetekben, amikor a kedvességen van a hangsúly.

Megvárván a választott napot bólintott, és mosolyodott el ismételten, hiszen a kettő közül neki valóban bármelyik megfelelt. Amennyiben Amynak egyik sem volt jó, úgy természetesen még ott volt a hétvége is, amely azonban sokkal inkább vacsorának hatott, mintsem reggelinek, vagy tízórainak a lány szavai alapján. Ez viszont már mellékes kérdés volt, mert jelen esetben a hangsúly arra fektetődött, hogy együtt egyenek valamikor, és kicsit hosszabban beszélgethessenek, mint a Bagolyház-kastély közötti szakasz leküzdése alatt…nem mellékesen pedig sokkal kényelmesebb körülmények között….


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 10. - 15:54:07
*Michael Smith*

//Még az udvaron//

-Nem, nincs semmi gond. –rázza a fejét megnyugtatólag, miközben igyekszik lenyugodni. Mikor Michael a barátját emlegeti, enyhén felvonja a szemét, de mivel ő lezárta a témát, nem kérdez rá. Kíváncsi lenne pedig, ki emlegethette, és mit mondhatott róla…
Mikor meglátja, hogy viselkedik a fiú Gingerrel, feloldódik- azt mondják, a  férfiakhoz a hasukon, hozzá pedig nyilvánvalóan a házikedvencén keresztül vezet a legrövidebb út…   
-A neve Ginger, a színe miatt. Akkor kaptam, mikor felvettek ide… –válaszol mosolyogva, miközben a doromboló cicus fülét vakarja. Elengedi Gingert, bár a fiú megjegyzésére („olyan vagy, mintha Piton óráján ülnél”) nem tud mit válaszolni. Ezen akár meg is sértődhetnék… ha tudnék. –gondolja elillanó ingerültséggel, mert a fiúnak igaza van.  Hát igen, tény, hogy kissé ideges… de igyekszik felengedni, és ez sikerül is valamelyest. Röpke félmosoly suhan át az arcán, mikor visszaemlékszik Piton bájitaltanóráinak jeges légkörére...  Mardekáros létemre én se mondhatnám, hogy élveztem őket...
-Ne vedd rossz néven… gyakran vagyok ilyen. –magyarázza a bizonyítványt. Nem akar maflának tűnni, ha egyszer ilyen a természete, akkor nincs mit tenni… A séta indítványára feláll, és beleegyezik, örülve az ötletnek, így elindulnak. Zoeynak fogalma nincs, hogy merre mennek, de nem is zavarja- jól elbeszélgetnek közben. Megtudja, hogy a fiúnak is van macskája odahaza, csak épp el nem hozta… Végül a bagolyháznál köznek ki.

//A bagolyházban//

Ugyan nincs sok ülőhely, de az egyik ablak tisztább párkánya megteszi- óvatosan helyet foglal hát, és ismét int Michaelnek, hogy tegyen ő is így.  Körülnéz a sok madár közt.
-Melyik a tiéd? 

 




Cím: Re: Bagolyház
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 10. - 16:30:37
[Zoey Cleve]

*A macska még mindig a karjában van, úgy hozták egészen a bagolyházig. Mi baj lehet ebből? Elvégre, a macska nem eszik baglyot. Vagy ha még is, akkor majd késik a gyerek postája. Csak ne szegény Hubert ölje meg. Na jó, ez elég rossz indulatú gondolat, inkább mellőzi a későbbiekben.
Aztán elérik a bagolyházat. Jó büdös, mit ne mondjak… De hát ez van. Bemennek, majd Zoey letelepszik az egyik ablakpárkányon. Nincs olyan széles pereme, hogy oda ketten is beférhessenek simán, ezért ő maga nem ül föl oda, helyette megáll a lány mellett, így kábé úgy a melléig ér neki.*
- Őőőő…
*Pillant szét az épületben, de a keresett baglyot csak nem találja meg.*
- Szerintem vadászni ment. Kár… Pont itt van nálam a levél amit apámnak küldtem volna.

*S míg a lány a tekintetével kutatja a többi baglyot, addig neki van ideje alaposabban is megszemlélni Zoey-t.*
- Mondd csak, vannak testvéreid?
*Már sejti a következő kérdést, mely a lány ajkai közül fog elhangzani: „Neked?”. És már tudja is a választ rá: „Igen, van egy 14 éves. Nem képes varázsolni, ezért nem hiszem, hogy láttad volna.”. Bár, az is meglehet, hogy a dilidekódere bezavar és ezért nem így fog történni. Az se gond. Mindenre tudja a válasz. Még arra is!

Kifogyott a kérdésekből, helyette inkább a fejében lévő gondolatokat írtja. Az egész olyan, mint egy videojáték. Csak a pálca végét látjuk, jönnek felénk a hülye gondolatok, mi pedig „Avada Kedavra” átkokkal irtjuk őket. Érdekes játék. Meg persze olcsó is, hiszen valójában nem is létezik.*
~ Te idióta, kérdezz már valami értelmeset is! ~
*Töri a buksiját: „Gondolj, gondolj, gondolj! De neki sem jön be, nem csak Micimackónak. Minő balszerencse. *


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 10. - 17:46:13
*Michael Smith*

 Észreveszi, hogy a fiú is kifogyhatott a kérdésekből. Gépiesen vakargatja Ginger füle tövét, közben kicsit meglepődve, hogy az ismeretlen baglyok olyan jól megférnek egymással. Agyát azonban hamar fontosabb vizek felé irányítja- a fiú töpreng még valamin, majd végre kiböki, hogy van-e testvére. Zoey orra enyhén rózsaszínre vált, ez nála mindig az enyhe indulat jele. Nem Michaelra mérges, dehogyis… Hanem az öccsére. Nyugodt hangon válaszol.
-Igen, van egy 14 éves öcsém, Damian. Utáljuk egymást már régóta… de gondolom ez gyakran megesik. És nálatok mi a helyzet? –kérdi. Nem igazán kívánja kitárgyalni öcsikéjével való gyűlöletüket, mert valójában semmi magyarázatot nem lát már rá, csak a régi tettekből fakadó sértettséget, és ezen már nem lehet változtatni. Pat,  Damian baglya is itt lehet valahol… de nem látja. Lehet, hogy együtt vadásznak Michaelével? Mindegy is… Bár neki mindig iskolai bagollyal kellett kézbesíttetnie, tökéletesen meg volt elégedve a most ölében doromboló Gingerrel. Egy ideig töri a fejét, hogy mit kérdezzen, aztán eszébe jut valami:
-Szépen nézhetünk ki… -tűnik fel az arcán egy félmosoly. Egyáltalán nem gúnyból mondja, csak a kínos csend hozza magával. –Egyikünk se tudja, mit kérdezzen…
Várja, mit reagál erre a fiú, közben kitekint a szemben lévő ablakon egy pillanatra.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 10. - 19:00:02
[Zoey Cleve]

*Észreveszi a fura elszíneződést, majd a kissé indulatos választ is. Nem is kétséges, kényes témát fogott ki. Na szuper, talán eddig tartott a bájcsevely? Már emeli is a kezét mentegetőzésre, ám ekkor kiderül, hogy még sem kell. Mert, nem olyan válasz alakul ki az indulatos válaszból, mint hitte. És ennek örül.*
- Igen, nekem is van egy… Ugyan ennyi idős. Bár ő nem képes varázsolni, mugli.
*Félszemmel figyeli a reakciót. Egy mardekáros előtt ilyet mondani. Ez szentségtörés!*
- 14 évig a színét sem láttam. Aztán most huss…. Meghalt anyu, és visszajött hozzánk Bulgáriából. Szép kis történet… Lényegtelen volt kitörölni annak idején az emlékezetét.

*Némán mered maga elé, és közben azon elmélkedik vajon mit is kellene tennie, hogy legalább tovább gördítsék ezt a beszélgetést, vagy hogy legalább egy kicsit közelebb férkőzhessen a lányhoz.*
- Igaz.
*Vigyorog.*
- Bár olykor nem a szavak visznek előrébb, hanem valamit tenni is kell.
*És ezzel a lendülettel ő maga is felül az ablakba Zoey mellé. Láss csodát, tökéletesen elférnek. Bizonyára túl nagyra becsülte a saját seggét Mike, és ezért volt rossz a mérték. Immáron ő is simogatja a macskát, aki már hálás is ezért.*

- És mi a helyzet a szüleiddel?
*Teszi fel váratlanul a kérdést. Mindeközben többször is a lányra pillant. Eléggé közel vannak az arcaik egymáshoz, azért is, mert Mike majdnem egy fejjel magasabb, és azért is, mert combjaik is összeérnek a szűkös hely miatt. Ám míg nem fordulnak egymás felé, addig nem történhet semmi olyan.*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 12. - 14:14:28
*Michael Smith*

Csak enyhe szemöldökfelvonással reagál a Michael testvérét illető információra. A tény, hogy honnan jött, jobban meglepi, mint az, hogy mugli. Végül is, ha nem is gyakori, de előfordulhat.
-Bulgáriából?? Hogyan került oda egyáltalán? Nagyszüleid élnek ott? –kérdi érdeklődően, a távolságon rágódva. –Elég hirtelen lehetett… tizennégy évig semmi, aztán itt van… -motyogja, miközben próbálja elképzelni, milyen is lehet, mikor hirtelen új testvére van az embernek, de nem kisbaba, hanem 14 éves. Nem lehetett könnyű…
Váratlanul éri, mikor Michael hirtelen beül mellé az ablakba, de valahogy jólesik. Ginger rettentően élvezi, hogy most egyszerre ketten is cirógatják, és ezt hangos dorombolással adja tudtukra. Hát, a tettből Michael máris példát mutatott…-gondolja magában egy félmosollyal Zoey.
-A szüleim? Sheffieldben élnek… Apu angol, anyu francia, de jól megértik egymást. Nem az a gazdag família, de jól megvagyunk. Egyébként elfelejtettem mondani az előbb, de van egy nővérem is… ővele nagyon jól kijövök. Bár eléggé különbözünk bizonyos dolgokban. Többek közt ő csapatkapitány volt a maga idejében… én meg éppen csak megtanultam repülni. –teszi hozzá kissé zavartan.   


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 12. - 18:41:47
[Zoey Cleve]

- Neem… Anyu onnan származik igazság szerint. A nagyszüleim már meghaltak. Ők nem élték meg ezt a… ezt a borzalmat. Szerencséjük volt.
*Mered maga elé, közben ő maga is gépiesen simogatja a macska füle tövét, mely immáron hangosan dorombol gazdija ölében.*
- Neem… Négy éves voltam amikor megszületett. Emlékszek rá, nagyon haloványan. Régen volt már, annyi szent.
*Még mindig mered maga elé, ám eközben fejét a falnak támasztja. Eléggé rossz emlékek, ilyen idősen pedig nem kellenének ilyesmik. De hát ez van. Nincs mit tenni. Megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Bár ha most odahaza lenne szépen állon törölné az öcsikét, amiért már is annyi bajt okoz.*

- Akkor gondolom te is tudsz franciául igaz?
*Pillant rá pajkosan, mintha az iménti pár mondat el sem hangzott volna. Igen, Mike ilyen. Olyan gyorsan ingadozik a hangulata, hogy ő maga is meglepődik ezen. *
- Egy nővér… Mik vannak.
*Nevet. Nem akar ő semmit sem, egyik Cleve családtagtól sem. Hiszen neki már van valaki. Valaki, akihez már rég óta oda akart bújni, át akarta ölelni, csókolni akarta az ajkait. De hogy ez meddig is tart? Mármint a szerelem… Mert ez is múló dolog, és valószínűleg el is múlik. Viszont, ha ennyi időt kibírtak, akkor bizonyára eléggé erős.*

.- Csapatkapitány. Az kemény meló… Hol játszik? Őőő… Egyáltalán Roxfort-ba jár?
*Bár nem éppen emlékszik így kapásból egy Cleve-re sem, de elképzelhető, hogy már ütközött vele pár mérkőzésen. Ott sosem pofára megy a játék. Vagy elengedik, vagy lerúgja a seprűről.*
- És, hogy állasz fiú ügyileg? Tudom, kényes téma… Csak már kifogytam a normális kérdésekből, és valamiről csak kell beszélgetni.
*Vigyorog kajánul.*
- Nos?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zoey Cleve - 2008. 07. 12. - 19:29:47
*Michael Smith*

Szeretne többet kérdezni a fiú családjáról, de látja Michael arcán, hogy az legalább olyan kevéssé akarja megbeszélni ezt a témát, mint ő az öccsét. Ha pedig nem akarja, akkor nem fogja erőltetni. Egyébként is, ez magánügy… Kicsit meglepődik rajta, de megkönnyebbül a pozitív hangulatváltozástól. Látszik a fiún, hogy alapból jó kedvű- szinte már természetellenesnek hat komornak látni.
-Igen, megtanultam… hogy úgymond, anyanyelvem a francia, apanyelvem az angol… és gyakorolni is volt alkalmam a nagyszüleimnél. –mosolyodik el, miközben próbált szelemes lenni a nyelves mondattal.
A nővéréről szóló megjegyzés nevetésre készteti. Bizony, mik nem vannak… érdekes dolog az ember családja- nem választhatja meg, de azért néha mégis örül neki… például azért az öccsével is nyugodtabb, békésebb a kapcsolatuk egy ideje. Pedig korábban állandóan keresztbe tettek egymásnak.
-Már nem játszik sehol… úgy vélte, túl jók az eredményei, úgyhogy a Roxfort után abbahagyta. Már elballagott, úgyhogy a Gringottsnál dolgozik átoktörőként. Kár, hogy már egyáltalán nem tud edzeni az időbeosztása miatt- maga is mondogatja, hogy egyszer még be fog rozsdásodni, és hogy hiányzik neki.
A következő kérdésre elvörösödik ismét. Igaza van Michaelnek, tényleg kényes téma… de hát valahogy folytatni kell.
-Semmi baj… egyébként nincs senki a láthatáron. És nálad? Gondolom, akad jelölt szép számmal… -akarja oldani zavarát, és a Michaeléhoz hasonló, pajkos mosollyal kíséri a kérdést, de azonnal hozzáteszi: -Persze nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz… 


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Michael Smith - 2008. 07. 12. - 21:20:52
[Zoey Cleve]

*Hogy melyik a nagyobb rangú, azt maga döntse el. Kissé lelombozta ez a beszélgetés, így most speciel még nem tud elmosolyodni. Valószínűleg az idő múlásával ez változik. Most valahogy még nem megy. Talán az a gond, hogy még mindig rosszan vannak Nicole-lal. Legalább is a család téma közepénél eszébe jutott a lány… Hiába, ez egy kicsit erős még neki.*
- Óhh, tehát egy idősebb lány. Értem…
*Bólogat komoran.*
- A kviddics pótolhatatlan esemény az életünkből. Aki elkezdte, az nem szokik le róla.

*Vigyorog most már végre.*
- Az hogy lehet?
*Szép lány, de csak ugratja. Barátságosan persze. *
- Neee, rosszul hazudsz. Biztos van valaki…
*Közben a lány visszavág, s most ő kapja ismét ezt a kérdést, melyre… nos, kissé kellemetlenebb a válasz.*
- Hát, ha eddig nem látott volna mindenki, akkor… Van egy lány, akit teljes szívemből szeretek. Oda vagyok érte, csak hát… Az én idiótaságom miatt most haragban vagyunk.
*Sóhajt egyet, majd elereszti a macskát, ő maga pedig leugrik az ablakpárkányról.*
- Örültem a kellemes beszélgetésnek Zoey, de most már mennem kell. Majd még találkozunk.
*Kacsint, majd eltűnik.*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Keith Mirol - 2008. 07. 22. - 21:28:04
~ Egy Angyalnak ~
Az én Angyalomnak <3
Gabrielle Lilia Reeves "


Estére járt már az idő, s mégsem adta fel az áhított levelet, amit minden egyes hónapban haza kell küldenie. Amit apja valószínűleg hatalmas kényszerrel volt képes megírni. Azt a néhány elhúzott sort, mely minden hónapban ugyanaz. Ám muszáj. Hogy miért, azt ne kérdezd. Sosem volt rá igazi válasz.
Elnyújtott léptekkel volt képes lesétálni a madarakhoz, és ez egyszer, nem bűzlött a cigarettaszagtól. A vacsora után ő volt az első, aki megrohamozta a fürdőt, hogy lemossa magáról az aznapi mocskot, piszkot, kötözködést, és minden olyan dolgot, amit csak lehetett. Igen. A víz olyan elem, mely képes megtisztítani az embert, s ő midig is érezte azt, mintha a testén végigáramló vízcseppek, nem csak a mocsoktól szabadították volna meg, hanem a gondoktól, amik mindig is a nyomában jártak. S gondok nélkül az ember olyan könnyűnek érzi magát. Mintha mindent ledobhatott volna magáról egy röpke pillanatra, s végre egy jólfésült embernek lássák őt. Mégis kinek van erre szüksége? A víz, úgyis mindig felszárad, vagy elpárolog, de a gondok azok mindig ott maradnak. Sőt. Tolakodva furakodnak egymás elé, fellökve a másikat, hogy az embert egy nem várt pillanatban lerohamozzák.
Üresek az iskola falai. Bizonyára már mindenki, aki tehette megvacsorázott, s a klubhelyiségében tölti el az idejét. Aki teheti.
Ő képes volt  emiatt a sárga, megszáradt pergamen miatt, amit a csontos ujjai között szorongat, nyirkos hajjal, mellkasán alig összegombolt inggel lesétálni. Pusztán egy levél miatt.
Az apja miatt.
Ahogyan a lépések végignyúlnak a talajon, a mogyoróbarna íriszek végig az előtte lévő kőpadlót követik, melyek a kis udvaron keresztül kivezetnek a bagolyházhoz. Csak a lépések hallatszanak. Semmi más. A iskola ódon falai minden percben visszaverik a bőrcipők finom kopogását, mikor egy sárga fénynyaláb csúszik végig talpa alatt.
Ezek szerint kiért az udvarra.
Furcsán vöröslik az ég. Ez az első, amit megpillant, mikor a papírszerű tekintet felemelkedik a mintás kőpadlóról, s a maga előtt lévő birtokot veszi figyelembe. A vöröslő árnyalatokat. Életében talán, ha egyszer tudta végignézni a naplementét. Talán ha egyszer.
A szemek megcsillannak az egen, s a tündöklő napkorongon, mely már csak félig világítja be a távolban magasló hegyek oldalát. A messzi hegyeket.
Olyan, mintha a vörös lángnyelvek angyalként vonnák körül a sziklákat, a zöldellő erdőket, melyek mind a magas csúcsokon nyúlnak végig. Angyalok, melyek mindig is ott voltak, csak te sosem láttad őket, s mindig is vigyáztak rád. Meleg fuvallatként öleltek körbe téged, s csípős hideg szélként jelezték, ha valami nincs rendben. Veled, vagy akár mással.
A léptek megálltak. Egyetlen már-már romos párkánynál, melyre a nap utolsó sugarait bocsájtja. A szemek lehunyódnak. Eltűnnek a világ elől. Gyenge szellő tép bele, a nyirkosan kócos vöröses barna hajtincsekbe.
Angyalok, melyek hirtelen, egy nem várt alkalomkor jelennek meg, s színtiszta lélektükrökkel, csilingelő hangokat súgva füledbe, vigyáznak rád.
Baglyok szállnak ki a közeli házukból.
Ő, még sosem látott Angyalt.
Küldjetek nekem egy Angyalt...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Gabrielle Reeves - 2008. 07. 29. - 13:23:12
~Keith, leendő megmentőm <3~

Hullámos csigákat reptet a szél, gyengéd szeretőként cirógatják a hajtincsek a bársonyos arcbőrt, a cseresznyeajkakat, a szédítő pillákat. Keserű íriszekben kavarognak az égi tünemény érzései, ketrecbe zárva, lakattal őrizve, hét pecsét alatt.
Egy …
Kettő…
Három  …
Négy …
Minden egyes lépésnél számolja a fokokat, azt a meredek falat, mi céljától választja el. Kesztyűs ujjak görcsösen markolásznak egy aprócska borítékot, egy megsárgult jegyzetet, egy szemétbe való emléket.

„ Claudette,
Az emlékek kínoznak. Rettegek. Magamtól. A múltamtól. Rejtsd el nekem ezt a gyűrűt. Kérlek. Könyörgök neked. Tedd el, hagyd porosodni, dobd tűzbe, öld meg vele a lidérceimet.”


Megannyi borostyán szempár szegeződik rá, mikor belép a bagolyházba. Megannyi ostorként büntető írisz, melyek a kárhozat útját sugallják.
Pokol a Föld. De ez a pokol annyi mindent tanít nekünk, annyi édes emléket ad, és mégis annyi nem létező vércseppet hullat szívünk, életünk végéig. Mert minden így kezdődik. Valami életre kel, aztán elpusztul. Ez a világ rendje. Nem tehetünk ellene semmit. Azt mondják, akiket az istenek szeretnek, azok korán halnak. Dumbledore is ezt mondta a legutóbbi találkozásukkor. Az igazgató jó ember. De Ő se segíthet az olyan angyalon, aminek szárnyát démonok tépázták meg.
Lilia megtorpan, no nem azért, mert észreveszi Keithet, hanem mert eszébe jut legutóbbi álma.

„Fehér fekete.
Fehér fekete.
Csak egy szoba. Csak egy szoba. Nem több. Vakítóan világos, aztán reménytelenül sötét. Közelítenek az árnyak. Jönnek. Eltűnnek. Jönnek. Menekülnek. Reszketek.
A rémálmokkal csak kétféleképpen lehet felvenni a harcot. Elfutsz, vagy szembenézel velük. De mi lesz akkor, ha a lidércek a világba is beférkőznek? Ki fog megvédeni?
Fekete fehér.
A fény eltűnik.
Sikítok.
Démonok, kísértetek, szörnyetegek. Léteznek, vagy csak az én agyam szüli őket? És ha valók, akkor hova bújhatok? Hova? Bújhatok? Bújhatok….hova…bújhatok…hova hova?”

 
Borzadva figyeli, ahogyan ujjairól vérvörös rubintok csöpögnek le. Drágakövek, maga az élet. Szép, ómenszerű íriszei kerekre tágulnak a félelemtől. Ilyenkor nincs kép, nincs hang, csak Christian tekintete létezik. A kés.
Zajra lesz figyelmes, az aprócska huhogás felébreszti valós álmából. Ijedten kapja fel fejét, fedezi fel, hogy nincsen egyedül az aprócska helyiségben.
- Bocsánath, ha zavarokh … visszhajöhetek később ish …
Az élet ismét arcul csapja a földre hullt angyalt. Egy egyszerű barna bagoly száll le elé, majd lábát kinyújtja előre.
- Nosh, úgy láthszik … nem szeretnékh ha elmennéhk.
Csókot lehel a borítékra, megsimogatja az állat fejét, majd cseppet elcsukló hangon szól a bagolyhoz.
- Vidd el Claudettenek. Könyörgök.
 Lassan egyenesedik fel, egész eddig úgy tett mintha a fiú ott se lenne mellette. Most azonban tekintete a Mardekáros tekintetét keresi, mintha csak egy megnyugtató pontot talált volna a lány, ami a valóságban tartja, ott ahol nem üldözik a démonok.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Keith Mirol - 2008. 08. 02. - 00:08:21
~ ♥ Lilia ♥ ~


Suhogás.
Suhogás, melyek kecsesen ringó tollak közül merednek. Ahogyan a madarak egy-egy pillanatban nekivágnak a vörösen izzó felhőknek, s egyszerre eltűnnek a semmiben, hogy holnap talán egy jobb hírrel szolgáljanak, mint a mai.
Ami felülmúlja a tegnapit, de mégsem éri el a következő nap szintjét.
Árnyak szállnak a szürke kövekre, melyeket ezrek tapostak már meg. Baglyok szárnyai villannak meg s tűnnek el.
Egyetlen röpke pillanat alatt.
S lám a mogyoróbarna szemek sarkai és észreveszik a hosszan elnyúló kecses árnyékot, mely nem a végtelenbe tűnő madarak egyike.
Simogató hang tűnik fel, s egy madár ismét szárnyra kél.
Arca megfordul,s hátranéz. Átnéz válla fölött, s egy pillanatra ledermed. Csak egy pillanatra, mely olyan, mintha megsem történt volna. A mogyoróbarna szemek megakadnak a szőke tincseken, a tükör kék szemeken, a hófehér bőrön. Az ujjak között lapuló levélen.
Mit kívánt az előbb?
Angyalt…
Angyalt akart látni.
S kapott.
Egy szárnyaszegett angyalt, kit nem hófehér tollak repítenek. Ki a földön jár s mintha mégis két centivel lebegne a talaj fölött. S félmosolyra húzza száját, mikor az enyhe akcentus bújik ki a vörös ajkak közül.
- Küld csak el, nyugodtan...Jogod van hozzá...
S szemek, miután csillogva nézték végig, ahogyan a vérvörös ajkak csókot nyomnak a levélre, visszaugranak a kéken csillogó lélektükrökre. Üresek. Mintha csak egyszerű gyémántok lennének, amik azért vannak, hogy díszítsék az embert.
Majd ostoba nevetés.
Magának nevet.
Életében nem teljesült még egyetlen kívánsága sem.
S most?
Maga előtt tündököl egy égi tünemény, kinek baglya most száll fel a vöröslő felhők közé, hogy elvigye a csókkal ellátott levelet, melytől oly nehéz szívvel vált meg.
- Mond… ugye Te nem idevalósi vagy…
Bár a szörnyű hírek terjednek, ám mégsem jutnak el akárhová. Régi iskolájába nem jutott el. És sosem voltak ínyére a pletykalapok.
Ő még nem ismer Téged.
Ő, még nem tudja a titkodat…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Gabrielle Reeves - 2008. 08. 13. - 14:37:25
~Bocsánat, hogy csak most~
~Neked, neked, aki valós vagy~

Tekintetét elkapja a fiú szemeiről, hogy az eget fürkészhesse. Nem a távolt. A messzeség annyi újdonságot és rejtélyt tartogat, pont úgy, mint saját jövője, és erre a borzongató érzésre egyáltalán nem kíváncsi.
Bíbor-szürke függönyt von az alkony az égboltra.
Egyetlen pontot néz, azt, ahol az elröppent baglyot utoljára látta. Ahogy kitárt szárnyaival a szelek hátán hullámzott, és végül eltűnt az igéző szempár elől. Vajon mikor jut el a címzetthez? Ma? Holnap? És megnyugtató válasz mikor jő? Egyszer…? Talán … Vagy soha?
Sóhajt.
Nem fordul Keith felé, nem néz rá. Túl valósak azok a meleg szemek. Megrémisztik. Neki nem szabad tekintetét ily csodás lélektükrökbe mélyesztenie. Nem.Szabad.
Nem.
- Jogh … és mégh mi mindenhez van jogha az embhernek … túlh sok mindenhez. Túlh sok mindenhez.
Elvarázsolja a hirtelen támadt csönd, borzongatja a sok pillantás mi őt pásztázza és a kedves idegent. Gerincén, bizsergető érzés cikázik végig, karjaira kiül a libabőr, lábai mintha egy másodperc erejéig megremegnének a pillanat hatására.
Milyen egyszerű lenne szárnyakat növeszteni és elrepülni oda, ahol senki nem találhat rá. Egy olyan helyre, ahol csak Ő van és senki más. Nem akar többet félni, de legfőképp csalódni nem óhajt.
Kérdeznek tőle.
Aprócska kérdés.
Boldogság.
Nem ismeri.
Ő még nem.
Ismeri.
Elmosolyodik, hetek óta először. Hirtelen fordul hátra, hogy megbizonyosodjon arról, Keith nem egy álom, nem fog a levelével szálló baglyot követve örökre eltűnni és gúnyos kacagásával üdvözölni Őt egy újabb rémálmában.
- Nem. Frhancia vagyhok. Thavasszhal érkezthem. Beauhxbatonsos voltham. A nevhem Gabrielle Lilia Reeves.
Még mindig kerüli a mogyoróbarna íriszeket, képtelen rájuk nézni. Inkább a fiú válla mögött húzódó sötét árnynak beszél, mintsem a Mardekárosnak. Könnyebb kiválasztani egyet a sok pont közül, mint azt megbecsülni, ami előtted van.
- Milyenh ijeszthőek ezek a boroshtyán szemekh. Mintha a lelkhünkbe látnának.
Egyes baglyok most térnek vissza csőrükben apró állattal, némelyek viszont még csak most kelnek útra, hogy majd mint társaik diadalittasan hozhassák a zsákmányukat.
- Nemh láttalak mégh… bennedh kit tisztelhetekh? Azth már láthom, hogy Mardhekáros vagy.
A titkok szörnyű dolgok. Előbb utóbb sajnos úgyis kiderülnek. De addig mennyi idő telhet el? Hány boldog óra, hét, vagy esetleg hónap?
Milyen egyszerű lenne, ha soha nem kéne szembenéznie múltjával, rémképeivel, saját magával?
Ha…
Az élettől…
Újabb esélyt kapna…
Esélyt…
És Ő nem tudná meg a titkát.
Titkát.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Keith Mirol - 2008. 08. 13. - 18:17:24
~ Neki ~


Titkok mindig vannak.
Titkok minidg lesznek.
Mindenkinél, mindenhol, mindig.
Hiába is próbálja az ember tagadni, vagy akár hiba is próbálsz nélkülük élni. Azok ott vannak. S olykor-olykor, bizony körülvonják a lelket, és a legmélyebbről előbukkanó árnyakként törnek a felszínre, hogy egyszerre, minden elvegyenek, és beborítsanak. Hogy, egyszerre, mindent ellepjenek a sötétség villás nyelvei.
Apró gombszemek vigyáznak rájuk. Szemek, melyek ott vannak, s melyek mintha értenék minden gomdolatodat. S a vöröslő ajkak közül igaz szavak hangzanak. Hiába. Érzed, hogy az oly kecsesen szálló baglyok, ismerik a titkodat. Ismernek tégeg. Mindkettőjüket.
Némán merednek a mogyoróbarna szemek, a szőke szépségre. A szárnyaszegett angyalra, kinek lélektükrei oly semmit mondóan merednek rá a csapzott vörösesbarna hajszálakra. Üresek, mint a tiszta víz, mint a csörögedező patak melyek elsöprik a kövekként nehezedő gondolatokat, s semmit sem mutatva magukból, csupán a tiszta, tükörsima víz színét melyben csakis saját arcod képe tekint vissza rád.
S tényleg, keresve az elbűvő kéken villanó női szempárt, mitha az íriszek találkozásakor látná saját beesett arcának éles vonulatait, s vékony ajkainak ívét. Gondolatok suhannak végig, miközben nemes csend kíséri, a vörös ajkakból szóló szavak útját. S saját, vékony ajkai nem válaszolnak. Csak a mélybarna tekintet az, mely próbálja követni a finom karcsú vonulatok mindegyikét.
A színtiszta szemeket.
Mintha csak röpke hipnózisba esnél, mikor belebámulsz a szempárba.
Csak egy röpke hipnózis....
Csak...
...?
Gyönyörködtető mosoly tölti be a napot. A lenyugvó nap végét, mely már vörösló vérként kúszik be, s árasztja fényét az angyali teremtésre. Igen. Most úgytűnik, mintha minden kiröppenő madár csak őt figyelné. Vagy mégsem...?
Ezüstszín bagoly száll le a többi közül, mely olyan, mint a többi. S lám milyen furcsa, egyszerű baglyokról beszélünk, kik mégis oly fontosak minden ember számára. Talán Ők jelentik a tegnapot, a mát, s a holnapot. Ezek az egyszerű, jelentéktelen állatok.
Erektől duzzadó erős karok nyúlnak ki, s eresztik a már-már meggyűrött levélpapírt baglyának fénylő csőre közé.
Majd huss!
Egyetlen szárnycsapás, melyet gondokodónak tűnő tekintettel követnek végig az íriszek, s bagoly már a magasban száll, hogy elvigye a neki szánt postát. És ismét hangokat hoz a szél. Hangokat. Magáról beszél az Angyali teremtés, melyet szótlanul hallgat végig az ifjú Mirol. S lám, mintha nem is keresne rá választ. Csupán a szemeket próbálja fürkészni, mleyek mintha nem akaróznának beletekinteni a barna mélységbe. Majd mikor újabb szavak hagyják el a vörsen izzó ajkakat, a papírszerű tekintet a madarakra néz, s ostoba somolygásként viszonozza a megjegyzést.
S az angyal szavak véget érnek. Rá kerül a sor. Most, itt az idő, hogy egyszerű halandóként beszéjen a Angyali teremtés mellett.
Az Ö titkai következnek.
- Keith Christopher Mirol. Erre az évre kellett visszajönnöm a Durmtrangból. Hat évig ott tanultam.
Miért is jött haza?
Hogy az legyen, aminek szánná a sors?
Annak a rohadt sorsnak, az a remek humora?
Nem. Neki mást szánt. Nem jobbat. Mást.
A pokoltól nem fél. Képes lenne együtt pöfékelni Luciferrel.
Ám a pokol messze van az Angyalokhoz képest.
Akkor nem láthatná, az előtte álló tüneményt sem?
Talán elősször érez olyat, hogy megakarja érinteni.
Hogy valóságos-e...
De nem teszi. Nem.
Nem eshet álomba.Csak egy valakinek álmodhat.
Csak egy valakinek.
Csak egyvalakinek.
Egy valakiről.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Gabrielle Reeves - 2008. 08. 27. - 14:11:00
~ Neked, aki a neveddel felidézed a múltat, neked akinek talán sikerül feledtetned, neked aki legyőzheted a démonjaimat~

Az állatok sokszor kellemesebb társaságot tudnak nyújtani, mint az emberek. Hiszen ők kitöltik a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívben, nem árulják el titkainkat, nincsen bennük rosszakarat, irigység vagy gyűlölet. Ők nem lelik örömüket a bánatunkban és nem lesznek féltékenyek a sikereinkre. Feltétel nélkül szeretnek, lehetünk a világ legszebb teremtménye vagy akár a legszegényebb. Nincs hibánk a szemükben.
Mintha egyszerre huhognának a baglyok. Együtt szállnak az árnyak közé, majd közös erővel térnek vissza. Vajon mit mondanak?
Ne aggódj minden más lesz?
Tőle nem kell félned?

- Drumstrang. Ott erősh embherekhet nevelnekh állíthólagh. Bárh sokakh szerinth az iskhola inkhább a sötéth mághiáht részesíthi előnybenh. Idősebbh vagyh nálam. –egyszerű megállapítás, nem több.
- És hogyh-hogyh egyh Mardekháros szhóba áll velehm? Igazhán nagyh megtiszteltetésh. – hangján érezni, hogy nem gúnyolódik, inkább csupán viccnek szánja a kijelentést.

Eltelik egy perc. Elcsendesül a világ. Szinte hallja saját szívdobbanásait.
Fülében ott cseng a név. Elborzad. A sorsnak mindig is kegyetlen humora volt van és lesz.
Egy perc erejéig nincs múlt se jelen se jövő.
Christian és Christopher.
Mind a kettő becézése Chris.
Nem nyílnak válaszra a rózsaajkak, a szemek se rebbennek csak a lány lelkében mozdul meg valami. A ketrecbezárt vad nyüszít fel, és kaparja a húsból és zsigerből álló börtön rácsait.

Elsötétül a világ. A lidércek előtörnek rejtekükből és magukkal ragadják az ártatlan lelket. Széttépik, felfalják, szép testét vér borítja. Nem fog sikítani. Nem fog sikítani. Nem adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy kínlódni lássák. Nem fog. Nem. Nem fog sikítani.

A szőke angyal térdei kibicsaklanak, gyenge rongybabaként hull a földre, ahol nem mozdul többet. Dús pillái összefonódnak, mellkasa egy pillanatig nem hullámzik, mintha a szíve ált volna meg. De aztán mégis táncot jár a ruha karcsú testén. Szemei azonban nem nyílnak ki.

Ki lehet Ő? Gyámoltalanul hever a piszkos padlón, képzeletében pedig ismerős képek elevenednek meg.

„Meleg, bársonyos kéz tapintja ki a szívdobbanásokat. Aztán ugyanazok az ujjak végigsimítanak a karokon. Az arcélen, a háton. Azon az estén erős tündérkarok között szenderült álomra.”


Bár álom lenne az egész, és pár perc múlva felébredne a fiú mellett.
Hosszú nagyon hosszú percek telnek el. Íriszei végül mégis rácsodálkoznak a világra.
- Christopher
Susogja, hangja akár a lágy tavaszi szellő. Nem szól már. Szégyelli magát. Rádöbben egy pillanat alatt, hogy mi történt.
Gyűlöli magát, gyűlöl az lenni aki, és retteg minden elkövetkező naptól.
Sose fog a mennyországba jutni. Soha.
Hát majd együtt pöfékelnek hármasban? Keith, Lucifer és Ő?
Az est eljő időközben. A vöröses csíkok lassan eltűnnek az égről, helyükre fekete lepel terül, mely mindent elnyel.
Kik Ők? Van esély rá, hogy örökre megtartsák maguknak titkaikat? Talán.
Angyal és ördög. Az ellentétek állítólag vonzzák egymást.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 03. - 10:00:56
Gonosz mardis bácsinak

Someone holds me safe and warm
Horses prance through a silver storm
Figures dancing gracefully
Across my memory. (http://www.youtube.com/watch?v=2vFS8Gz708o&NR=1)


Magas, vékonyka hang, mely betölti a termet s amely már hosszú idők óta visszhangzik a folyosón. A kóborló diákoknak talán fogalmuk sincs, mi lehet ez, vagy inkább ki lehet ez. Lehet, nem is foglalkoznak igazán vele. A házak szellemei azok, akik népszerűek a tanulók körében, a kopogószellemek sosem tartoztak a kedvenceik közé, mivel ők többre képesek, mint egy szokásos kísértet. Főleg Hóborc az, aki gonoszságokat szokott csinálni.
Nagy butaság egy hatéves kislányról bármiféle gonosz dolgot feltételezni, de meglehet, hogy átlátnak az álarcon? Áh… badarság. Kizárt. Tökéletes színésznő.
Még varázspálcát sem fogott soha a kezében. Varázsolni sem tud. Akkor ki is volt ő valójában? Boszorkány, nem boszorkány? Ó, mennyi, de mennyi megválaszolatlan kérdés maradt, amikre már soha nem fog választ kapni.
Már csak egy szürke árny. Egy köd. Vajon elfogadja ezt valaha, vagy örökké ez lesz? De nehéz is ez! Senki sem tudja, hogy milyen érzés, mikor átmegy rajta valaki, amikor képes átmenni a falon, vagy egyszerűen olyan kicsire zsugorodik, hogy ne is látszódjon. Nem érti ezt a földi halandó.
És a többi szellem? Nos, elvből szóba sem áll olyanokkal mint az a Myrtle. Lealacsonyító. Nemesi származása nem engedheti meg, hogy ilyenekkel beszélgessen.
S a lányka csak ül csendesen a nyitott ablakban, hosszú ruhája kifelé lóg, melyben még a kint dúló szélvihar sem tesz kárt. Egyszerűen átfúj rajta. Kezében a véres, szétmarcangolódott nyulacska. S csak énekel… csak énekel.

And a song, someone sings
Once upon a December.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 03. - 12:49:59
.-= <3 Kiscsillag <3 =-.


Csodálatosan telt a mai nap, igen, kezdhetném így is a süket monologizálást, de akkor nagyon nagyot hazudnék önmagamnak, és mindenki másnak. Hogyan is telhetne egy olyan ember napja jól, akinek meghalt a legfontosabb ember az életében? Alig egy hét telhetett el, mióta megkaptam a baglyot a halálhírről…kitörtem a bagoly nyakát…levágtam a lábát.
Emlék.
Egy világ szakadt össze bennem, holott már régóta tudtam, hogy a dolog visszafordíthatatlan. Akármit teszek, és akárhogyan, David bának esélye sem volt a túlélésre…a gyilkosai pedig élnek, és engem nevelnek. Szürreális kép. Nagyon sokat merengtem azon, hogy meg fogom ölni őket, a lelki békém nyugalma érdekében.
Az ég felé pillantok.
Csak egy másodpercre.

Nekem lelkem? Érdekes kérdés azok után, amiken keresztülmentem, és valószínűleg még keresztül is fogok a hátralévő éveim alatt. A közvetlen gyilkos, aki adagolta a mérget? Eléggé szétszórt személyiséggé vált, és azóta már valamelyik temetőben zabálják a nyamvadt kukacok a rothadó testét, meg ki tudja, mi még. Megérdemelte, mert elvett tőlem valamit…cserébe én is tőle. Ezt a játékot így játsszák, én csak alkalmazkodtam.
A földre tekintek.
Halovány mosoly.

Igen, büszke vagyok arra, amit tettem…és örülök annak, hogy a könyv soha nem jutott el a fogadott apámhoz. Talán megváltozott volna rólam a véleménye, ezt pedig nem akartam. Megtartott olyannak, amilyennek képzelt…bár ez volt a szép az egészben, az, hogy úgy szeretett, ahogyan vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy valakitől képes leszek elfogadni ezt, főleg a nevelőim baromságai és szemétségei után.

Lassú séta.
Komor fellegek gyülemlenek.
Lassú séta.
Szemerkél az eső.
Lassú séta.
Nem sietek, so
ha nem siettem semmivel és sehová. Eléggé rohanó a világ így is, nem kell plusz egy barom, aki ezt még tetézi is. A messzeségben már láttam a bagolyházat, oda igyekeztem. Nem tudom miért, talán a hely misztikuma miatt, talán amiatt, hogy érkezik egy levél, tévedés történt…nem tudom, de rengeteget jártam ki oda. A torony ablakába kiülve, a lábam lógatva szájharmonikázva át az ott töltött órákat. Nyugtató, főleg azután, ami idebent megy. A sok kis szarházi gyermeteg játéka és tréfája. De tartom magam, tűröm a sok hülyeséget, és megpróbálok nem úgy visszavágni, hogy kicsapjanak miatta ebből a kócerájból.
Lassú séta.
Megérkeztem.


Az ajtót már reflexből pálcával nyitom ki, elvégre a hosszas évszázadok megtették a hatásukat, és a zárszerkezet körött a lemez réges-régen elhajlott már. Csak a lélek tartja, ha be van csukva, meg a szarszag vákuuma. Nem sokat törődve a környezettel indultam meg fölfelé, a magasságokba, hogy egy kicsit eldőlhessek „az” ablakban, és tényleg kikapcsoljak. Kell, mert ha nem tenném rendszeres időközökkel, ez a pöcegödör talán már nem is állna.
Megállok.
Meredek magam elé.
Az ablak.

Soha nem fogtam még ki olyan időpontot, amikor egy szellem üldögélne abban lyukban, ahol én is szoktam. De ez az átlátszó kis Pöttöm más, mint a többi, nagyon más. Nem csak azért, mert egy tagbaszakadt véres nyulat szorongat a kezében.
Érdekes.
Nem láttam még itt.
Meglepő.

Cedrah nagybátyámon szokott csüngeni az Apróság, de soha nem beszélgettünk még el arról, ki is Ő valójában. Látni látom, és tudom, hogy neki is fontos, elvégre, őt ismerve, biztosan elűzné melegebb éghajlatokra, ha nem így lenne. Közöm lenne hozzá?
- Kiscsillag!
Igazán találó egy gyermek lelkületű szellemnek, még képes, és azt hiszi, csapom neki a szelet.
- Odébb csúszhatnál, legalább harminc öl távolságot!
Neki rohadt mindegy, hol ül, vagy nem?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 03. - 15:05:35
Sean bácsi

Véget ér a dal.
Csend.
Csak a szél játékát hallod már.
De hopp, mintha ajtó csapódna hirtelen. Talán csak a huzat miatt. Ócska, százéves ajtók, akármikor összedőlhet ez az egész kastély. Talán holnap, talán holnapután, talán pár pillanat múlva. És? Mi lesz akkor? Semmi. Elveszti még Cedrah bácsit is. Nem! Nem! Nem!
Léptek halk zaja. Nem fordul meg, nyilván valamelyik semmirekellő diák jött csak be, aki épp egy bagolypostát kíván lebonyolítani. Vagy nem? Mégsem? Mit akarhat…?
Megszólítja a lányt. Kiscsillag? Biztos, hogy neki címezték ezt a rangon aluli megszólítást? Kiscsillag… Arcátlan viselkedés. Biztos valami sárvérű lehet, ki más?
Lassan megfordul, nem aggódik, hiszen ki úgysem eshet, hisz még a szél is átfúj rajta, de mindegy, tehát most megpillantja nagy kék szemeivel az újonnan érkezőt.
-Sean bácsi?! –kiált fel hirtelen, s meglehet, hogy a fiú számára meglepő lesz ez a viselkedés a kislány részéről. Hiszen még csak egy kislány. Csak.
Lehet, Sean nem tud róla semmit, viszont ez fordítva egyáltalán nem így van. Iriske mindenkiről tud mindent, unalmas perceit olykor azzal tölti, hogy rászáll egy diákra és követi mindenhová, természetesen az illető tudta nélkül. Milyen lenne már az, ha felfedné a kilétét?
Unalmas kis játékok, mindig ugyanazok. De valamivel el kell ütni az időt, nem igaz?
-Mi az az öl? –kérdezi vékonyka, kislányos hangon. Mert hiszen honnan is tudhatná, mikor szegény még az iskoláig sem jutott el tíz évvel ezelőtt. Ó, de rég is volt már. Tíz év. Most egyidős lenne Sean-nal. Talán ő is ide járna. Talán ő lenne a kijelölt jegyese. Hát… Erre inkább azt mondaná, hogy inkább ne, viszont ismerve Iris szüleit, nagyon is elképzelhető. Nemesi családokban gyakori, hogy unokatestvérek házasodnak össze. Legalábbis gyakoribb, mint az unokahúg-nagybácsi házasság. Ó, de szép is lenne… Szép esküvői ruha, mint a mesékben a hercegnőkön.
Gyakran elkalandoznak a gondolatai erre-arra.
-Én ültem itt hamarabb. De ha mindenáron itt akarsz maradni velem, akkor ülj le Jennifer mellé! –mutat a terem egyik sarkában levő ülőalkalmatosság felé, amin egy szépen megfésült, fekete hajú, sötétzöld ruhában pompázó baba ücsörög.- De lehet, nem fogja megengedni, kérdezd meg tőle szépen. Épp teázni akartunk. Ha gondolod, te is csatlakozhatsz.
Ritkán beszél, de ha megszólal, akkor alig lehet leállítani. A kislányok már csak ilyenek.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 03. - 16:31:26
.-= A gőgös Kiscsillagnak =-.


Megfordul.
Kibuggyannak a szavak.
Némán állok.

Amennyiben egy minden hájjal megkent szarházi kamugép lennék, akkor azt mondanám, hogy nem lepett meg a dolog. Mégis, meglepett, persze mértékletesen. Az arcomról ugyanaz a tipikus Sean Blaine-es semmitmondó tekintet sugárzott, mint ami már négy éve, és ki tudja hány hónapja. Peregnek a napok, és egyre jobban feledem, milyen is mosolyogni. Mosolyogtam én valaha? Szívből? Van nekem olyan? Rengetegszer elkalandozom, ha egy gondolat az eszembe jut, és érdekelne rá a válasz. De, szerencsémre a fapofa annyira beleégett az arcizomzatomba, hogy ha tenni szeretnék ellene is igen nagy munkámba kerülne.
A kék szemek.
Az én kék szemeim.

A családunkban örökletes ez a jégszín szem, amellyel meg lettem áldva…az Övé…ugyanaz a szín. Olyan világos, olyan kihívó, míg így fehéres, áttetsző árnyalattal is. Köze kell, hogy legyen hozzám. De erről miért nem tudok, és Cedrah miért nem mesélt róla egyetlen szót sem? Kifaggatom, korholom majd érte.
A nevem.
Mintha koros lennék.
Ismer.


A lánynak a legtermészetesebb dolog, ahogy ejti a nevet, mintha már évek óta ismerne, ez pedig meglepő. A hangja nagyon vékony, már-már bántja a dobhártyám, de elsusogja a kérdését.
Tudtam.
Nem kellett volna.
Elszúrtam.

Annyira idiótának érzem magam az ilyen helyzetekben, amikor leszólítok egy hisztis picsát, tudván, úgyis nyavalyogni fog nekem. Most is hibáztam, mert megszólítottam a lányt, noha már az első pillanatban egyértelmű volt a korára való tekintettel, hogy nyüszíteni fog, mint egy ordas az éjszakában. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok, ami az enyém, amit megszoktam, az szót érdemel, még akkor is, ha a későbbiekben rájövök arra, marhaságot teszek azzal, hogy megszólalok.

Csend.
Nem válaszolok.

Mi lenne az öl? Hajbodorító! Persze ezt nem mondhatom neki, mert abból további fecsegések lennének csak, az pedig éppen annyira kell, mint egy Big Ben méretű púp a hátamra.
Figyelek.
Csend.


Képes megtörni az idillt, mégpedig meglehetősen gőgős válasszal illetve szerény személységem. Felháborító, és ha élő lenne, valószínűleg éppen a Bagolyház tornyából zuhanna lefelé, a földútra, amely felvezet. Tompán koppanna, és nem lenne kirívó…a vért pedig felitatná az éjszaka esőzése, és magába szippantaná a föld. De, Ő egy szellem, nem árthatok neki azzal, ha…semmivel.
Jennifer.
Micsoda név, hallatán oldalra pillantok, hogy szemügyre vehessem, miről is lehet szó. Mert abban biztos vagyok, ha még valaki lett volna velünk idefent, az ilyen sokáig nem kerüli el a figyelmem.
Egy baba.
Lemondó fintorral pillantottam vissza a lányra, lévén, szeretem látni azok szemét, akikkel beszélgetek.
- Nem kérdezek! Nem teázok! Ülök, és szájharmonikázom!
Azzal a lendülettel léptem ki a lépcsősor elől, majd indultam meg az ablak irányába, ahol Ő üldögélt…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 03. - 19:56:15
Sean bácsi

De furcsa… hiába az imént elhangzott szavak, a fiú csak áll, rezzenéstelen arccal, s ezt a kislány nem tudja mire vélni. Mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondott neki.
Most már bizonyos, hogy fogalma sincs arról, hogy ki is Iris valójában, azon kívül, hogy egy roxforti kísértet egy halott nyulacskával a kezében.
Hát Cedrah bácsi akkor elhallgatta Sean elől Iriske történetét, vagy lehet, nem, csak a fiú ugyanilyen unott ábrázattal figyelte a mesét, s másodpercekkel később már el is felejtette az egészet. Nem baj, nem baj. Talán süket szegény. Áh, nem.. arról tudna a lány, mint minden másról persze.
Semmi reakció.
Csak megindul felé, az ablak felé. Bizonyára akkor is oda akar ülni, ha a kislány nem mozdul onnan. Áh, kicsit kellemetlen lenne, de ha ez Sean minden vágya, akkor csak tessék!
Azt sem sikerül megtudnia, hogy mi az öl, mintha nem akarná meghallani, amit mond neki. Milyen furcsa!
Nos, nem így képzelte el a Sean-nal való első találkozást, de ha neki így jó, akkor ez van. Nem túl beszédes. Olyan… rideg. Pedig egy kislánnyal áll szemben, aki olyan, mint egy meséből szalajtott királylány, de ez sem hatja meg túlzottan a fiút. Ráadásul még azt is felajánlotta neki, hogy teázhat vele és Jenniferrel.
Mit kapott válaszként? Egy érdekes grimasszal reagált, és kész. Hát, úgy tűnik, nincs túl sok hasonlóság közte és Cedrah bácsi között, hiába a rokoni szál, na mindegy, illúziók ide, illúziók oda, már látja, hogy Sean bácsit nem fogja elhívni az esküvőre. Még ha Cedrah akarná is, Iriske majd gyönyörűen kihisztizi, hogy ne kelljen ott lennie. A nők mindig csodákra képesek.
De most…
Jé!
Meghallotta! Meghallotta, amit mondott neki a kislány. Hát akkor mégiscsak együtt teáznak majd? Ó, milyen jó is lenne! Legalább most nem csak ketten lennének, már Marielle is mondta, hogy nem akar teázni, lassan csak Iriske marad egyedül. De ha teljesen egyedül marad, akkor kénytelen lesz Cedrah bácsit megfűzni, hogy teázzon vele. Ó, milyen romantikus lenne!
Hát mégiscsak hallotta a fiú Iris szavait, mert most hirtelen előtörtek belőle a durva, ellentmondó szavak. Hát mégsem.
Szomorú arccal odalebeg Jennifer mellé, majd leül és a kezébe veszi a babát.
-Látod, milyen gonosz bácsi? Csak magára gondol. De hát legyen, mi majd elleszünk itt magunknak, ugye? Ne is foglalkozzunk vele… Üljön csak ott az ablakban, majdcsak kiesik egyszer… -mondja a babának címezve, azonban nagy kék szemeivel a fiú felé pillant, hogy az vajon meghallja-e, amit motyog.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 04. - 09:34:03
.-= Morcos Tündérke =-.


A felismerés.
Lebiggyesztett ajkak.
Gőg és szomorúság festi arcát.

Olybá tűnt, az áttetsző kis Tünemény először azt hitte, hogy majd kedvesen elcseverészem vele, mintha ez olyan természetes lenne a részemről. Egyszer sem voltam még képes itt az iskolában normális megnyilvánulásra, hogy mások szavaival éljek. Ez érdekes, merthogy Cedrahval viszonylag jól el lehet diskurálni, még akkor is, ha tudom, vagy legalábbis érzem, egyenlőre nem vagyok több neki egy szaros ismeretségnél. Azt nem mondom, hogy nyűg vagyok, elvégre nem lógok éjt nappallá téve a nyakában. Akkor keresem, ha kell, és ez fordítva is így van. Tisztelni? Még nincs mire, talán nem is lesz, ez még a jövő zenéje. Nem osztogatják azt olyan könnyedén, meg kell dolgozni érte. Egyébiránt, megcáfolva a rémes mendemondákat, voltak már két, esetleg három szavas beszélgetéseim is, amelyeknél a másik fél úgy meglepődött, hogy majdnem elájult. Hát ki vagyok én, hogy kockáztassam az életét szavakkal? Késsel annál inkább, pálcával, ököllel, talán más, ridegnek tűnő tárgyakkal. Node a monológjaimmal? Azt csak azok érdemlik ki, akik képesek voltak teljesen kihozni a sodromból. Ritka eset, szerintem…megint mások szerint egy hirtelenharagú állat vagyok. Érdekes észrevétel, és tény is, hogy aki ezt állította rólam, annak már nincsenek fogai.
Lassan sétálok felé.
Lemondó szavak
Ellibben.


Tüneméééééééééény? Most ébredtem rá, hogy a gondolataimban…Szedd össze magad te barom, ennek nem lesz jó vége. Még akkor sem, ha családtag volt. Nincs kivétel, senkiben sem lehet megbízni! Soha! Egyedül vagy ebben a velejéig rohadt világban! Magadra számíthatsz…csak magadra. Mindenki ellenség!

Megtorpantam az ablak előtt, magam sem értem miért. Mintha a fejem önálló életre kelt volna emelkedett meg, és az eleddig padló termésköveit vizslató szemeim a lányka lebegő, és áttetsző alakja felé vetültek. Furcsa érzés kerített a hatalmába, régen éreztem már így magam. Mintha…nem, az kizárt, nem vagyok egy szaros gyenge idióta.
- Az öl egy mértékegység! Hosszúságot mértek vele annakidején!
Meg kell mondanom, magam is meglepődtem, hogy egyáltalán válaszoltam neki az alig pár perce feltett kérdésére. Nem akartam, és mégis kicsalta belőlem. Érdekes, és nem tudom a magyarázatot…de zavar, a tudat, hogy…basszus…
Az ablak.
Szembe ülök le.
Vele.

A szegélyére heveredtem le, bal lábam a föld felé lógott, míg a jobbom felhúzva pihent meg. Hátam a köveknek vetettem, majd nem sokkal utána a fejem is. Őt néztem, mert meg akartam érteni, mi a francos fene is van? Miért viselkedtem az előbb úgy, ahogyan…és miért tört rám valami megmagyarázhatatlan érzés. Ami még most is mar.
Figyelem.
Szájharmonika.
Csend.

Elővettem a belső zsebemből a régi ereklyét, amit még Davidtől kaptam. Játszani akartam rajta, de valami azt súgta legbelül, még mondanom kellene valamit a Picúrnak. Veszettül zavart a dolog, és megfordult a fejemben, hogy elporolok. De az gyengeség lenne…mi van velem? Mi? Megráztam a fejem, önmagam titulálva marhának.
Zavar.
Minden.
Belül.

Beszélgetés, hát legyen értelme is a dolgoknak.
- Honnan ismered Cedrah Lupent?
Fogalmazódott meg bennem a kérdés, amelyet azzal a lendülettel ki is mondtam. Érdekelt, hogy honnan ismerhet a lány, és Cedrahval milyen kapcsolatban áll…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 04. - 13:38:12
-Nos, Jennifer, ma ketten teázunk. Kár hogy nincs olyan jó idő, hogy kimehessünk, sokkal jobb lenne valamelyik fa alatt üldögélni, de jó nekünk itt is, bár ez a csúnya bácsi elég idegesítő, de majd nem nézünk rá, jó? –kérdezi a babától, mit sem törődve a fiúval, aki továbbra sem túl beszédes, hát jó, majd csak ellesznek valahogy.
Szégyen és gyalázat, hogy egy ilyen tagja is van a családnak. Egyszerűen felfoghatatlan, Cedrah bácsi mit kedvel ebben a fiúban, na úgy tűnik, lesz egy kis beszélnivalója a vőlegényével. Meg különben is… sárvérűeknek helye nincs a családban. Ennyi volt, amit megtanítottak neki már hároméves korában. Bár még fogalma sem volt arról, mi mit jelent, ezt már akkor az eszébe vésték.
Jé, megérkezik az órákkal ezelőtt elhangzott kérdésre a válasz. Mi az öl? Fantasztikus, most már ezt is tudja. Nyilván semmi hasznára nem lesz ez az információ további élete során, de legalább már ezt is tudja. Nem… semmi reakció, higgye csak azt a fiú, hogy nem hallotta meg a lány, amit az imént mondott. Viszont mégsem tudja megállni, hogy ne nézzen rá ezek után, így hát gyilkos tekintetét Sean felé fordítja, majd egy hirtelen jött gondolattól vezérelve felpattan, és kiölti a nyelvét az ablakban ücsörgő fiúra, majd duzzogva hátat fordít neki és visszatér a babájához. Jelenleg nincs tőle jobb társaság.
Igazából azt várja, hogy majd felcsendül valami dallam, amit Sean játszik majd, de csak nem és nem… Csend van. Biztos nem is tud játszani, csak direkt üldözte el onnan szegény Iriskét, mert ő egy gonosz fiú és passzióból ilyen elvetemült dolgokat csinál. Különben is, órán kéne lennie, ilyenkor minden rendes tanuló az iskolapadban ül. A lány is ott ülne, ha lehetne, de sajnos az élet elvette tőle ezt a lehetőséget.
Aztán gyönyörűen elszórakozik a babájával, néha motyog neki egy-két szót, mintha igazából beszélgetnének, és értené, amit az válaszol, amolyan kislányos módon. És egyszer csak megszólal a gonosz fiú a háttérben, és Cedrah bácsiról érdeklődik. Iris mintha meg sem akarná hallani, ugyanúgy, mint Sean tette először.
Egy perc, és kettő és három…
Aztán úgy gondolja, nem rangjához méltó, ha nem válaszol a kérdésre, mert hiszen már ötévesen megtanították a helyes viselkedésre, tehát akar, nem akar, illik válaszolni, és az a baj, hogy hiába súgta Jennifernek, hogy mondja el a fiúnak, a baba nem akart megszólalni, így hát Iriskére marad.
-Cedrah bácsit? –kérdez vissza duzzogva, mintha rosszul értette volna az imént feltett kérdést. –Nos, ő az apukám testvére. –Ha nem szellem lenne, most kirázná a hideg az apjára gondolván, de „szerencse”, hogy immáron ez nem történhet meg. –A Nagybácsim, aki majd elvesz feleségül, ha hétéves leszek.
Naiv, kislányos gondolatok. Tíz éve már…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 04. - 21:06:29
.-= Iriske kisasszony =-.


Néma csend.
Nemtörődöm hozzáállás.
Percek telnek el.

Tessék éééés lássék csodát a pirinyó világ, az ember egyszer próbál amúgy igazán emberien viselkedni, és mi a válasz? Hatalmas kuss, körítve egy kis sértődéssel, mert attól biztosan jobb lesz mindenkinek. Neki azért, mert fenn hordhatja a nem létező orrát, amit jobb esetben már régen bevertem volna, ha élő valakiről van szó…a másik eset én vagyok, és nekem veszettül nem poén azt figyelni, hogy le sem bagóznak. Más helyzetben örülnék neki, szívből, sőt…egyes szituációkban a pofonokon kívül akár fizetnék is, hogy kopjanak le rólam a majmok. Az igazat megvallva nem értem, mi a fészkes fenének töröm magam, elvégre egy szellemről beszélünk, akin átnyúlok, átsétálok. Hóborcot is csak arra használom, hogy legyen hová célba dobálni bármit, ha éppen nincsen kit lemészárolni a folyosókon az órák közötti szünetekben.
Percek.
Hosszúra nyúló pillanatok.
Némaság.


Nem mozdultam, mert nem akartam megtörni azt a fura valamit, ami kialakult, és ott vibrált az aszott szagú, áporodott levegőben. Ugyanazzal a testtartással üldögéltem, ahogyan ledobtam magam, és vártam, hogy végre egy hangyányi nyikkanás hagyja el a Csöppséget. Pedig milyen egyszerű lett volna leszarni a kis fruskát, és nekilátni annak, amiért tulajdonképpen kiszabadultam abból a koszfészekből, ami a horizonton röhög…az iskolából. Nem egyszerű elviselni a mindennapokat úgy, hogy egy nagyobb rakás szerencsétlen idióta szaladgál az ember körül, magamutogatva önnön baromságukat. Csoda, hogy nem golyóztam be, vagy váltam eggyé a kis nyavalyások közül. De neeem, erős vagyok…erős…erős. Annak kell lennem, különben elbukok. Addig nem tehetem, amíg nem nyugtattam meg a lelkem…három élet, már csak ennyit akarok…elvenni.
Megszólal.
Hátrapillant.
Duzzog.

Hogyan is tehetne másképpen, elvégre egy gyermek lelkéről beszélünk. A mondandója azonban roppant érdekes, hiszen egyértelművé válik a szavak hallatán, ha távoliak is ugyan, de rokonok vagyunk. Azt nem tudom, ez miért jó nekem, de ezzel plusz egy fővel emelkedett azon családtagok száma, akikkel hajlandó vagyok szót váltani. Így már ketten vannak, Cedrah és a kis jegyese. Azért ez mondjuk hatalmas röhej, és ha nem rokonról lenne szó, már megkapta volna afféle baráti áldásként az ívet emiatt.

Az első pillanatban azon voltam, hogy elmondom, én kitől származom, és milyen kapcsolatban állok emiatt Cedrah-val, de a Pöttöm egyértelműen ismer, feleslegesen pedig rühellem koptatni a számat.

Halovány mosoly.
Leeresztem a jobbom.
Összefonom kezeim.

Az eleddig térdben hajlított jobbom most kibuggyant az ablakon, és a semmibe vészve lógott lefelé. Kezeimet a mellkasomra helyezve fontam össze, elég úriasra sikeredett, még akkor is, ha a hely nem illett ehhez a tartáshoz. Az üres és kifejezéstelen tekintetem egyszeriben megváltozott…talán enyhültem a szavak hallatán, nem tudom. De jó volt egy kicsit nem arról hallani, hogy ki-kivel kavar, ki hogyan készül a következő szaros kviddicsmeccsre. Vagy éppen azt, hogy az órák után vajon a kedves delikvens a parkba menjen, vagy a nyamvadt Nagyterembe. Mekkora problémái vannak egyeseknek, hogy szakadna rájuk két zongora. Nem, az nem jó, kárt tenni két értékes tárgyban…egyszerűen csak rohadjanak meg az ilyen emberek. Aztán itt van egy Csöppség, aki már nem is létezik…és feleségül akar menni egy férfihez, aki évekkel idősebb nála. Teszem hozzá rögtön, mérföldekkel rusnyább is, annak ellenére, mennyire tartja a külsejét. Pfeeeeeeeeehhhh.
Halk szavak.
Teljesen más hangnem.
Olyan más.


Úgy döntöttem, belemegyek a kis játékba, ha már egyszer idetévedtem…nincs menekvés, ismerkedés van egy rokonnal. Valahogyan ezt is el kell kezdeni.
- Cedrah büszke lehet, hogy ilyen tüneményes felesége lesz!
Esküszöm, ha rühellném azt az idiótát, holnap már mindenki rajta röhögne az iskolában…de nem gyűlölöm. Meg, szemétség lenne a Picúrral szemben is, annyira elszánt. Egyenlőre nem tett semmi rosszat ellenem…csak a rohadt gőg…le kell törnöm a szarvait…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 05. - 11:07:07
Gőg.
Ugyan mi mást várhatnál egy kislánytól, aki már megjárta a Mennyet, és megjárta a Poklot?
Azt hitted könnyen átgázolhatsz rajta. Persze… Megteheted, mint ahogy megteszik ezt mások nap- nap után, és ő csendesen eltűr mindent.
Ne csodálkozz hát, ha nem akar hozzádszólni.
-Gyere Jennifer, énekeljünk! Tudod, amit tegnap tanítottam neked, amit a Mami énekelt mindig, ha nem tudtam aludni. Emlékszem, zongorázott, és mindig úgy énekelte, és még most is itt van a dallama a fejemben, soha nem fogom elfelejteni. How can You see into my eyes like open doors, leading You down into my core, where I’ve become so numb without a soul my spirit sleeping somewhere cold, until You find it there and lead it back home.
Csend.
-Te is hallod a zongorát, Jenny? Ugye, milyen szép? A Mami mindig csodásan zongorázott, azt mondta, ha nagy leszek, majd engem is megtanít…
Hát hogyne.
Emlékek, melyek soha nem törlődnek ki a fejéből.
Álmok, melyek örökké visszarántanák az életbe, de nem… nem megy. Nem lehet. Soha nem válhatnak valóra, senki nem válthatja valóra. Soha. Soha. Soha.
Hát nem látod?
Mégis mindenki számára olyan, mint egy egyszerű kísértet, aki már évezredek óta kóborol a kastély sötét falai között.
Ő nem azért van itt, hanem Valaki miatt. Ő az, aki van neki, senki más.
De várj csak…
És Te?
Te is itt lehetnél neki, de mintha nem akarnád, hogy közötök legyen egymáshoz… Vagy ez nem így van?
Meglepő, de vannak érzései, nem is akármilyenek.
Ha tudnád, hogy ki lakozik az álarc mögött, vajon akkor is ilyen lennél vele? Dehogyis… Dehogyis…
-Save me from the Nothing I’ve become –s a dal még mindig tart, még mindig. Számára sosem ér véget, mindig elölről kezdődik és ez olyan, mint a kör, mert sosem ér véget, már lehet, hogy Te is hallod a zongoraszót a fejedben.
Hallod?
Őrjítő.
-… bring me to Life.
Sosem értheted meg őt. Senki sem értheti meg.
Talán Cedrah. Talán.
Sötét tekintetével lopva rádpillant. Mosolyogsz? Mosolyogsz.
Mosolyog.
-Tüneményes? –kérdezi durcásan. A babáira mondták már, hogy tüneményes, de rá… Sosem.
Nézd csak… Tényleg. Olyan mint egy baba, nem igaz?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 07. - 09:20:13
.-= Kiscsillag =-.


Énekel.
A dallamok.
Ismerősek.

Annyira ismerősek, de nem tudom honnan…egyszerűen, ahogyan énekelni kezdte, felismertem, emlékeztem rá. Olyan képek villantak végig az elmémben, amiket már évek óta eltemettem, nem akartam emlékezni rájuk…volt olyan is, amelyet csak napokkal ezelőtt éltem át. A múlt a részünk, legyen az rossz, vagy jó, nem feledhetjük. David bá summás mondatai. Mindig tartogatott valamit a tarsolyában az öreg. Borzongtató, és szép az ének. Nem csak a hangfestés miatt, hanem maga a mondandó is letaglózó. Szeretem az efféle nótákat, jobbára csak ilyeneket tanultam meg eljátszani a fogadott apámtól kapott szájharmonikán. Elmerültem a lágyan csengő hangocska színeiben, és csak figyeltem, hogy a Csöppség mit is csinál. A gyermekekre jellemző durcáskodással fűszerezett mozdulatok mellett azért érezni lehetett, hogy előbb, vagy utóbb, de meg fog törni, és talán másképpen viszonyul majd hozzám. Akkor is, ha a kezdetek nem úgy alakultak, ahogyan arra számított, és gondolt. Ha már én is nyitottam felé, talán értékeli ezt az igyekeztet. Nem tudom, miért tettem, miért próbáltam Vele kedves lenni…kedvesebb, mint bárkivel ezen a rühes Világon. Talán a szálak miatt, amelyek összekötnek? Nem tudom…nem tudom a válaszokat. Ez pedig zavar.
Ülök.
Merengek.
Figyelek.


Az élet annyira és annyiszor megtréfált már, hogy nem egyszerű másképpen állni valakihez, mint a megszokott…távolságtartón. Azzal, hogy kizártam az embereket az életemből, minden olyan egyszerű lett. De…most itt van Ő, és nem tudok úgy bánni Vele, mint másokkal. Alig ismerem, mégis, meg akarom adni azt az apró esélyt…mert más…mert több. Igen, akarom, hogy közöm legyen hozzá. Vannak érzéseim...vannak...

Fapofa.
Tökéletes álarc.
Kavargó érzések.

Elrejtettem a gondolataimat, és az ezekből fakadó érzéseket az álarc mögé, amelyet oly régen varázsoltam az arcomra, hogy talán már eggyé is vált azzal. Valami megszólalt…ahogyan dalolt, és kérdezte a babát…a zongora. Hallottam, kristálytisztán, mintha mellettem játszottak volna, karnyújtásnyira. Hirtelen nem tudtam, mit is kezdjek a helyzettel, mert bármennyire hihetetlen is, de meglepett. Minden meglepett…az, ahogyan rám zúdult…ahogyan volt…ahogyan…
Oldalra pillantottam.
Lágy dallamok.
Gondolatok.


Válaszút.
Magam sem tudom, miért tettem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy nincs ott senki, és semmi. Főleg nem egy zongora, és egy művész…mégis, éreztem a késztetést. Aztán amikor megszólalt, tekintettem vissza Rá. Kérdés, furcsán csilingelt, és furcsa volt visszahallani egy szót, amelyet én ejtettem ki. Amelyet azelőtt talán még soha…most mégis. Látszott halovány arcán a meglepettség. Érdekes, amikor az emberben mozog valami megmagyarázhatatlan…ha…
Felkeltem.


Behúzva a jobb lábam, fordultam ki oldalra, és ugrottam le az ablak szegélyéről. A kezem ügyében lévő szájharmonikát továbbra sem tettem el, mert éreztem, hogy még szükségem lesz rá…éreztem, hogy játszani fogok. Lassú léptekkel indultam meg az irányába, a kis ülőalkalmatosság felé, ahol a babájával játszott. Odaérve, ledobtam magam egy kiszögellésnek vetve a hátam.
- Nos? Milyen teát is fogunk inni?
Furcsa kérdés, de félretettem mindent, amit rá akartam zúdítani a Világra…csak…halovány mosollyal pillantottam rá. Lehet, hogy nemet mond, de maradok…akkor is maradok…


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Keith Mirol - 2008. 09. 10. - 16:15:24
~ Lilia ~
Nagyon sajnálom, hogy csak most ...


Minden elkövetkezendő nap hozhat valami újat. Valami olyat, amire senki sem számít. S talán lehet, hogy ez az új dolog nem a legmegnyerőbb. Lehet, hogy nem segít... s lehet, hogy  csak ront a helyzeten. De hálát kell adnunk az Égnek, hogy mindennap felébredhetünk. Hogy kinyithatjuk szemünket. Hogy rátekinthetünk a világra…
Még ha az nem is mosolyog vissza ránk…
Csillogás, Csillogás.
Csillognak a mogyorószín szemek, ahogyan törékeny angyalt látnak maguk előtt. Se nem. Kénytelen levenni róla tekintetét. Mint mikor a mérgező füstöt szívod be, s egyfolytában azt mondogatod magadban:
Nem elég…
Nem elég..
Csak még egy kicsit…
Csak még egy kicsit.
Ajkai önkénytelen somolygásra húzódnak. Alig félredöntött fejjel szemléli az előtte álló tüneményt. Hallgatja, hogyan a vérvörös puha ajkak közül finom francia akcentus szűrődik. S arcáról szűrődik az a lemoshatatlan somolygás.
Mardekáros…
Óh, ugyan mikor is szólították meg őt? Megszólították valaha? Nem. Szimplán néztek át rajta a vastag ódon falak között, bámulták őt, elsutyorogtak mellette. Sosem mondták a szemébe azt, amit gondoltak. Akkor meg mi értelme a beszédnek? Már úgyis csak egyetlen éve van hátra. Egyetlen rohadt év.
Túl sokan emlegetik oly gyönyörűnek a Roxfortot. Túl sokan… ám ez is csak egy vörösen izzó alma. Melynek mélyen ragyogóan villan meg a déli Nap sugara. S mikor megfordítod, rájössz. Az alma belül rohadt… ehetetlen. S olykor az a legrosszabb, hogy aki a kezedbe nyomta az almát, nagyon is jól tudta milyen az. Nem… Itt sosem az alma a hibás.
Nem azt kell a földhöz vágni.
Némán tekint végig az aranyszínben pompázó fürtökön. A csigákra, melyeket a Nap utolsó rúgásai gyönyörködtetnek meg. S valóban. A sugarak mintha csak erre az egyetlen dologra akarnának tündöklést árasztani, mit sem törődve a horizonton túllal, a mezőkkel, s a finom selyem fehér szirmos virágokkal.
S egy pillanat alatt, mintha eltűnnének az utolsó sugarak. Mintha valami óriás felhő törne elő a semmiből. Minden homályba borul. Vonásai megfeszülnek, szemei alighogy összehúzódnak. Kérdezné, hogy mindenrendben… de léptei, mint valami mágnes megindulnak. Vonzza Őt… vonzza. Szótlanul sétál a lány mellé, kinek térdei összerogyva hullottak a kemény kőre. S mint egy tündérnek, mint mikor kialszik a fénye, rájön. Ő is ember. Ő is az. Mindenki.. Lilia.. Josey.. Angelle..Ő..
Mindenki…
Szótlanul hallgatja a tündér lélegzet vételeit, közben teste megrogy s fél térdre ereszkedik. Megérintheti? Meg... Érint…heti…?
Csontos ujjai akaratlanul, finoman rásimulnak a hátra, keresztül az aranyban pompázó csigákon. Némán hallgatja, ahogyan a vörösen izzó ajakak közül kiáramlanak nevének betűi..
Christopher…
S szemei egy percre eltűnnek a világ elől. Emlékek rohannak végig elméjében. Emlékek egy fiatal nőről hosszú, szőke hajtincsekkel.. s emlékek egy kócos kis fiúról.. a nevén szólítják.. Oly rég volt már..  Oly rég…
- Öt éves lehettem, mikor utoljára hallottam ezt a nevet.
S ujjai lehúzódnak, a sima hajtincseken, térdei összecsuklanak, s felhúzódnak, ő maga pedig a földre ül. Bámulja az egyre elsötétedő eget. Hosszan elnyúló csontos ujjait kitárja maga elé lába között, mintha csak megszámlálná, hogy megvan-e mind az öt ujja. S nézi, ahogyan szinte rendezetten remegnek azok. Ostoba emlékek ezt mondják sokan. De minden fájó emlék, valami jóból indul ki. Valami jóból.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 19. - 09:01:48
Bárcsak tudnád. Bárcsak tudnád. De nem.
Egyszerűen képtelen arra, hogy bárkinek elmondja, könnyebb fenntartani a látszatot. Vagyis… lehet, hogy nem könnyebb, de ez a legjobb, amit tehet.
Bájos kis tündér, igaz? Ahogy a babájával játszik, olyan kis imádnivaló csöppség, nem is gondolnád, hogy kit rejt.
Miért nem szólalsz meg? Olyan csendes vagy. Nem akarsz mondani neki semmit? Pedig nehéz lehet megállni, hogy egy ilyen kis bűbájos tündérhez ne szólj hozzá. Látszik, hogy hasonlóak vagytok. Nos, ahogy a nagy filozófus mondta: „Hasonló a hasonlónak örül.”
Ugye… ugye, hogy te is hallod? A lágy dallamot a fejedben, mely mintha sosem akarna véget érni.
Visszakérdez, de választ nem kap. Jellemző…
-Nekem ne mondd azt, hogy tüneményes, mert megmondalak Cedrah bácsinak, és akkor rosszul jársz, az biztos. Majd előveszi a szép piszkavasát, amilyen nekem is lesz majd, ha nagy leszek, és akkor…
Gonoszan mosolyog rád, de bizonyára tudod, hogy nem kell félned a Nagybácsitól, mert úgysem fogja megmondani neki. Csak naiv módon azt hiszi, hatalma lehet feletted ezáltal. Igazából másokkal is ezt szokta csinálni, akik ilyen elutasítóak vele. Tekintve, hogy kvázi mindenki így bánik vele, ritka az olyan ember, akit igazán kedvel és szeret. Talán csak Cedrah az. Bár ő különleges eset. Mindegy, ez most nem fontos.
Nocsak!
Megtört a jég? Lám-lám… Látod, mire képes egy bájos kisangyal?!
Igazából nem csinál semmit, csak üldögél a babájával, és néha-néha rád pillant. Dúdolgat.
Mikor odaérsz mellé egy halovány mosolyt villant rád, s azonnal felel az általad feltett kérdésre.
-Mi vaníliás teát iszunk, de te bizonyára nem akarsz csatlakozni hozzánk, mert azt mondtad, hogy szájharmonikázni akarsz. Akkor csak tessék! Te nem kapsz teát. Háh… De várj csak, megkérdezem Jennyt, mit szól hozzá.
Odahajol a babához, és a fülébe suttog valamit. Nem hallhatod, annyira halkan mondja. Majd odatartja a fülét a baba szájához, mintha hallgatná annak válaszát, s eközben rajtad tartja hűvösen kéklő tekintetét.
-Sajnálom. Jennifer azt mondja, nem tart igényt a társaságodra. –közli az ítéletet egy vállvonás kíséretében.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 24. - 16:21:36
.-= Kiscsillag =-.


Ültem.
Figyeltem.
Vártam.

Nem kellett túlzottan sok időt merengéssel töltenem, mert amint leültem a hideg, gerendákból rakott igencsak mocskos padlózatra, az áttetsző kis durcaság szinte azonnal felém fordult. Halovány mosollyal nyugtázta, hogy végre oldódtam egy kicsit, legalábbis úgy gondolom, ez lehetett a háttérben. Aztán a kedves kis mosolyát megtoldotta egy cseppet sem üdítő válasszal, mely szerint nagyon nem szeretné, ha Vele teáznék. Igen, persze, a baba…de ugye az is Ő, csak kicsit másképpen. Érdekes jelenség, ahogyan az egyik akaratát kivetíti egy játékra, míg a másikat Önmaga mondja ki. Tulajdonképpen jól teszi, amit tesz, mert így sokkal elfogadhatóbb egyesek számára egy elutasítás. Rengetegszer hallottam már, hogy nem kellene mindent kimondanom, ami a szívemen, mert ezért utál mindenki. Igaz, soha nem foglalkoztatott a dolog, merthogy nagy ívből leszarom, ki és mit gondol rólam. Nekem csak az fontos, hogy aki elment, mit gondolt. Ő pedig sz…sze…igen…ez pedig megnyugtat.
A fejem.
Megráztam.
Fókusz.


Nem merenghetek ilyen dolgokon, még akkor sem, ha nem mutatom ki, nem látszik rajtam. Gyengít, és én nem vagyok gyenge, soha nem voltam, és nem is leszek az soha…aki gyenge, az eleve bukásra ítéltetett. Az erősebb vadak felfalják az apróbbakat, és ez nincsen máshogy az állítólagosan tápláléklánc tetején álló embereknél sem. Mindezek ellenére, a közelében valami folytán olyan más minden…nem tudom megmagyarázni…ez pedig zavar. Egy újabb emberi gyarlóság, az új zavaró tud lenni. Nem, nem félek az újtól, csak érdekes és szokatlan…zavar…zavar…zavar…zavar.

A másik érdekesség, hogy az élő rokonaim mellett, ergo a családom, Cedrah-n kívül mellette oldódtam fel annyira, hogy közelítsek. Lásson csodát a világunk, beszélgetek Vele, és még csak meg sem fordult a fejemben semmi ártó gondolat, vagy szándék. Érdekes.

Megemelem.
A szájharmonikát.

Felé mutatva én is elmosolyodok, haloványan…nehezen megy, régen csináltam már szívből ilyet. Ez pedig onnan jött, mélyről, és végigmarta az egész testem, mire kiszakadt. Hát csak sikerült ezt is megérni, nem kis dolog egy ilyen múlttal rendelkező fiataltól.
- Akkor kössünk üzletet!
Ez már csak vonzóbb a Lupen családhoz tartozó apróság számára, elvégre nem azért ad teát, mert kedve van hozzá, hanem azért, mert megdolgozik érte a másik.
- Eljátszom a dalt, amit énekeltél, cserébe egy csésze teáért!
A mondatok elejtését követően megemelem egy pillanatra a jobb szemöldököm, afféle játékos vonásokat belevéve a beszélgetésünkbe. Azt hiszem Ő az, aki nem fog senkinek sem arról fecsegni, hogy Sean Blaine micsoda rendes srác…mert az igazat megvallva nem vagyok, ezt állítják. Pedig én tényleg ott segítek az embereken, ahol csak tudok…az már a sors fintora, hogy ezt egyesek szemétségnek élik meg. Viszont itt és most egy eleddig ismeretlen családtaggal van dolgom. Talán nem árthat az ismeretség, főleg annak fényében, hogy ismeri Cedrah-t, nagyon is jól.
Hátradőlök.
Játszom.




Cím: Re: Bagolyház
Írta: Gabrielle Reeves - 2008. 09. 25. - 12:28:09
Keith.

Van rosszabb annál, mint mikor a saját életünk tart minket rettegésben? Félni a világtól, a láthatatlan lidércektől, zokogni esténként, titkolni mindenki elől, hogy ki vagy, elbújni a sötétben, mikor igazi lényed életre kel, kéjes szavakat súgni halott szeretődnek álmaidban, ki annyira eleven a fantázia világában, mint te vagy én.
De meddig tart fantázia határa? Létezik az a pókháló finomságú szál, mi elválasztja a két világokat egymástól?
Nézi a fiút, aki egy két percre karjai közé vette a földön.
Soha senki nem tette meg ezt érte az elmúlt évben. Talán meg se érdemli. Vörös a keze. Csepegnek a vércseppek az ujjakról.
- Christopher. Gyhönyöhrű nevhed vanh.
Majdnem, hogy kínosan elneveti magát. Mégsem.
Sötét van. Egyszerű megállapítás villan elméjébe. Nem szereti a sötétséget. Nem. Nem. NEEEM.

„Felismerhetetlen szörnyek közelítenek. Szájukból vér csepeg. Az összes szörnyeteg maga Lilia.”

Megrázza szép fejét, hosszú szőke hajtincsei repkednek a félhomályban.
Felül.
Ujjai a fiú arcához érnek, ha az nem húzódik el és gyengéden simogatni kezdi. Egy éve nem ért senkihez. Fél.
Ujjai tovább vándorolnak az ajkakra. Szintén megsimogatja őket. Érezni a vér lüktetését, a bőr melegségét. Rosszabb ezer Imperionál. Mámorítóbb, delejezőbb.
- Csakh egy álomh vagy. Thudom. Dhe könyhörgöm ne tűnjh mosth el. Khérlek. Várjh még egy perchet.
Félénken maga felé fordítja a fiú fejét, persze csak ha engedi Keith.
Szorosra zárja hosszú pilláit.
- Te vagyh az énh angyhalom. Christopher.
Morbid. De olyan, mintha visszakapta volna kedvesét. Szerelmét. A tündért, akit Ő kínzott meg, akit Ő gyilkolt meg.
- Christopher.

Eltelik egy perc. Kettő.
Újra végigsimít az ajkakon. Másik keze a csontos ujjakra vándorol.
- Thudom ki vagyh.
Közelebb hajol. Talán elvesztette az eszét. Cseresznyeajkai a fiú ajkaira simulnak, aki talán a meglepetés miatt még hagyja is magát. Ha ez így van, akkor a lány egyik keze az arcra simul, a másik pedig a nyakra.
Ujjairól ismét vérvörös rubintok csepegnek.
Visszatért kedvese? Az élet …. Az élet …
Kegyetlen.
Keith halálfalóvá akar válni, azzá, aki megkeserítette a lány életét, annak a csoport tagja akar lenni, akik tönkretettek egy ártatlan életet.
De sajnos ebben a pillanatban Gabrielle az angyal nem törődik azzal, hogy Keith kicsoda, talán tényleg elhiszi egy- két percig, hogy halott szerelme tért vissza hozzá.




Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 09. 26. - 09:28:30
Nahát, milyen kitartó valaki! Igazából már a kezdet kezdetén meglepődött azon, hogy egyáltalán hozzászólt, s válaszolt a kérdésére. Ki sem nézné az ember a Nagy Sean Blaine-ből, hogy hajlandó szóba állni egy ilyen butácska kislánnyal, mint Iris. Kislány… Hát persze! Ugyan mi más lehetne…?
És tényleg, és igen, odamegy mellé a fiú. Nem éppen olyannak ismerte meg őt, aki csak úgy játszásiból leül teázni egy szellemkislánnyal. Tudja ő azt nagyon jól, hogyan viselkedik a többi diákkal, és a tanárokkal és mindenki mással. Milyen furcsa ez… Vajon melyik lehet az igazi Sean Blaine? Nocsak… lehet, hogy neki is két énje van? Iriske lehet az, aki ismeri mindkettőt? Milyen szép is lenne… Lehet, hogy neki ő is képes lenne megmutatni, hogy ki is valójában, de… nehéz ez… olyan nehéz!
A visszautasítást követően a fiú nem távozik, olyan, mintha mindenképp maradni szeretne. Vajon mi bírta maradásra? Vagy ki bírta maradásra?
-Kössek üzletet veled? Ééén? Minek nézel te engem? Épp az imént mondtad, hogy nem akarsz csatlakozni… Nem, nem kell udvariasnak lenned, nem árulom el Cedrahnak, milyen egy ördögi unokaöccse van szegénynek. –mondja ártatlan, kislányos hangon. Ez az a tipikus hang, melynek egyszerűen lehetetlen nemet mondani… Talán Sean is beleesett a csapdába? Szegény Sean… Ha tudta volna, hogy mire vállalkozik!
Igencsak kedvére való a fiú ajánlata. De sajnos nem engedheti meg magának, hogy csak úgy egyszerűen belemenjen egy üzletbe. Azért nem, mert egy úri, elkényeztetett kislány nem engedhet semmit a saját akaratából. Vagy lehet, hogy most az egyszer kivételt kellene tenni?
Mosolyog?!
Nem nagyon emlékszik, hogy bármikor látta volna mosolyogni a fiút. Kezdetben azt hitte, hogy nem is tud… Bár nem meglepő egy olyan családban, mint az övék… Mindenkinek van valamilyen gyilkos hajlama. Remélhetőleg Sean nem örökölt semmi efféle dolgot, bár elnézve a viselkedését, ez a gondolat kezd szertefoszlani. Rémes.
Szájharmonika. Érdekes kis bigyó, meg kell hagyni… A megszólaltatása meg már nyilván igazi művészet. Kislánykorában már kipróbálta az édesapjáét, hát valami rémálom volt, amikor az hangot adott ki magából.  Nyilván Sean mestere a hangszernek, különben nem ajánlaná fel, hogy eljátssza az altatódalt. Igazából felettébb kíváncsi, hogy mi sül ki a dalból… Na, jó… Enged.
-Hááát… Jenny azt mondta az imént nekem, hogy hajlandó elviselni a társaságodat, ha eljátszod a dalt. De teát nem biztos, hogy kapsz, ez attól függ, mennyire rontod el… -mondja affektálva, amolyan tipikus elkényeztetett kislányos stílusban.
Majd hirtelen megszólal az imént elhangzott ismerős dallam… Milyen szép!
-Mondd csak, te honnan ismered ezt? Mindig az anyukám énekelte nekem...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Keith Mirol - 2008. 09. 26. - 21:34:02
~ Liliám ~
Drága Liliám...

Másodpercek alatt borít be mindent a homály. Eltűnnek a hegyek, a fák vonulatai, a madarak kecses árnyai, s sötét borul egyszerre a világra. Sötét, mely szabadon ereszi az árnyakat, melyek köztünk mászkálnak. Az árnyakat, melyek mindig velünk lesznek. Lemoshatatlanul.
Christopher…
Mintha csak ugyanazokat a szavakat hallaná. Mintha ugyanazok a cseresznyeajkak mondanák ki a betűket sorjában, s mégsem. Ez oly más most. Olyan különleges. Mert most tükör kék szempár tekint vissza rá. Egy szempár, mely mintha üres lenne, s mégis olyan, akár a csordogáló patak tükörsima vize. Átlátsz rajta, de mégis van benne valami, ami hatással van rád. Ami közelebb hív… Egyre közelebb.
Finom női kezeket érez beesett arcán. Vékony ajkain. S mogyorószín szemei értetlenül figyelik az aranyszínű csigák mozgását. Nincs értelmes az egésznek.
De jó.
Oly jó…
Kínoznak? Kit kínoznak?
Kit kínzol édes érintéseddel. Selymes ujjaiddal, melyeket érdes arcon pihentetsz. Kit kínzol érintéseddel, mikor körbezárod a csontos ujjakat? Kit kínzol mézédes csókoddal, mikor vöröslő ajkaid megnyílnak felé?
Szavak.. Mintha nem értené őket. Ujjai lágyan emelik meg a finom női állat. Mocskos gazember lenne? Ugyanolyan, mint az apja? Ki szemérmetlenül nőkre veti magát?
Ki kínoz kit?
Kicsoda?
Kicsoda.
Kicsoda…
Vékony ajkai mágnesként vonzódnak a másikéhoz. Érzi, ahogyan Lilia keze nyakát öleli körbe. Hátrálnia kéne. Kellene. Nem tud. Nem akar…
Érzi, ahogyan még nedves, nyaktőig érő vörösesbarna hajtincseit selymes kezek cirógatják. S saját ujjai lágyan markolnak, s túrnak bele még a sötétben is csillogó aranyszín csigákba.
Tudják ki Ő.
Honnan tudják?
Ajkai egy pillanatra elszakadnak a vérvöröslő méregtől,s homlokát a lány homlokához támasztja. Ujjaival hátulról támasztja Lilia fejét, s ha engedi, belemered a tükörsima szemekbe.
- Miért kínzol? – hangja zihál, szabadon maradt keze, hosszú évek által szerzett méregtől remegve simít végig a lány puha, női orcáján – Ne kínozz…
S újabb hirtelen csók ugrik az ajkakra, ha nem taszítják el.
Miért nem lát semmit a szemekben?
Óh, miért ilyen csábítóan tükörsima benne minden..


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 09. 28. - 10:16:07
.-= Kiscsillag =-.


A válasz.
Elutasító.
Nem zavar.

Igen, szinte a végletekig biztos voltam benne, hogy az Apróság válasza nemleges lesz, hiszen hogyan is lehetne más. Elvégre olyan családban nevelkedett, ahol megkövetelték a keménységet, még a gyermekektől is. Egyszer elhatároztál valamit, hát vidd is végbe, különben gyengének mutatkozol. Talán emiatt alakult ki ez a fajta kettősség benne, az, hogy a másik akaratát, amely titkon a szívében lapul, a babájára vetíti ki. Így nem kellett attól tartania, hogy megkérdőjelezik a szülők, rokonok a belénevelt keménységet. Soha nem gondolkodtam még el ezen, hiszen felesleges is lett volna. Az én helyzetem teljesen más volt, teljesen más.
A szívével?
Most ötlött be, hogy tulajdonképpen min is elmélkedem az ezt megelőző pillanatokban. Elvégre, egy halott kislányról volt szó mindvégig. Lenne szíve? Úgy festett az eddigiek alapján, vannak érzései, és gondolatai. Érdekes.
Játszom.
A dallam.
Neki.


Nem tartozott a legegyszerűbb dallamok közé, amit dúdolt, mégis. Rendkívül szépnek találtam, már akkor is, amikor először hallottam. David bá játszotta el nekem a szájharmonikáján, amit aztán nekem adott. Igen, az ereklye, amit jelenleg is a kezemben tartok, az övé volt. Már csak ez a kis emlék maradt belőle, és az, amit odabent hordoztam. Szörnyű, hogy ilyen dolgok járnak a fejemben, bizonygatva, milyen gyenge is vagyok. Pedig nem, egyszerűen csak…
SZEDD ÖSSZE MAGAD!
Örülök, hogy felhorkant bennem az igazi énem, kezdtem olyan kis gyökeres magatartás felé konvergálódni, amilyenek az idebent élő „diákok”…pfeeeehhhhh. Az érzés iránta nem fog múlni, mert Ő volt az egyetlen, aki azért szeretett, aki voltam. Ennyi, slussz.

Vége.
A dallamnak.

A kettős jelenléte teljesen megbolondította az elmémet, nem szabad egy helyen tudnom őket. Az Apróság, és a Davidtől hallott dallamok erősek együtt, így a duót soha nem szabad egy helyen megtűrnöm ezentúl. Akkor rám fognak szabadulni az emlékek, az pedig rossz, helytelen. Most is alig tudtam ellenállni annak, hogy felkeljek, és kiszaladjak a világból. De maradni akartam, beszélgetni Vele, ha egyszer már a családom tagja.
Érdeklődik.
A dal.


Lassan engedtem le a szájharmonikát, mellkasi magasságba, majd egy utolsó pillantást vetve rá bújtattam azt a belső zsebembe. Összekulcsoltam a kezeim, alkarom a térdemre helyezve. Újfent halovány mosollyal az ajkaimon pillantottam oldalra.
- Egy olyan ember tanította meg, aki sokat jelentett a számomra!
Az első igazán mélyről jövő megnyilvánulás az itt töltött öt évem alatt, amely bizony leleplezte, odabent is ketyeg valami szív féleség. Persze elnyomva, nagyon elnyomva. Kellett az éles váltás, így a babára pillantottam.
- Nos Jenny, mennyire volt hamis a dallam?
A kérdés egyértelműen arra vonatkozott, vajon megérdemlem-e a megígért teát, avagy annyira szörnyen ment, hogy nem kapok semmit. A második lehetőséget kizártam, mert ez a dalocska jelentette számomra a múltat, a szebbik múltat. Azt pedig soha nem feledi az ember…egy pillanatra sem.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 10. 18. - 22:23:30
Neked
Vajon elgondolkoztál már azon, hogy milyen lenne, ha levennéd ezt az álarcot? Más ember lennél. Nyilván. Oda lenne az imázsod, a nagy és félelmetes Sean Blaine igazi énje.
Igazi?
Ó dehogyis. Vagy igen?
Elképedve hallgatja a harmonikaszót, ami igazából roppant tetszik neki, mert ilyen formában még sosem hallotta ezt a melódiát. Énekelve, s közben zongorán kísérve teljesen máshogy fest. Fura? Olyan, mint ez az egész helyzet. Megmagyarázhatatlan, nem lehet mindig mindent szavakba önteni. Ha ez nem így lenne, akkor sokkal könnyebb lenne az élet.
Élet? Hol van már itt élet? A kislány?? Csak egy köd.
Nem érzel valami szokatlant? Valami olyat, amit talán régen éreztél, s akkor örömmel töltött el? Vagy talán ez pont az? Vagy nem? Minden olyan ellentmondásosnak tűnik. Mintha? Te ki akarnád ezeket zárni az életedből. Ostoba ötlet.
Örülhetnél, hogy vannak szép emlékeid. Vajon milyen buta gondolat vagy érzés az, ami rávesz arra, hogy kiűzd ezeket a fejedből? Talán a büszkeség lenne? Ó, igen? a nemesi családoknál már csak így van? Nem könnyű. De ez vajon jó neked? Jó, hogy egy teljesen más arcot mutatsz a világ felé?
Csönd.
És megint. És megint mosolyog. Nocsak-nocsak? Egy tündéri kislány miket tud művelni az ijesztő és mogorva fiúval?! Tudja jól, hogy elég csupán egy bűbájos pillantás, egy ellenállhatatlan mosoly és máris leveszi az embert a lábáról. Tíz év alatt remekül kitanulta a színjátszás mesterségét. Hopp?!
Mintha tükör lenne? Mintha. Látod benne magad? A jeges tekintetben felismered saját magad? Képes vagy felismerni saját magad?
-Cedrah bácsi? Ő is ismeri a dalt? Gyakran van még ma is, hogy elénekli nekem. Sajnos a Mami már nem tudja.
Ó, dehogy sajnos! Hazugság az egész. Remekül hazudik. Ez afféle családi vonás nálatok, de nyilván te is örökölted? Nyilván. Igaz?
Meglepő. Éles váltás az emlékek után. Lehet, hogy nem szép emlékek voltak azok, de akkor Sean hazudott. Trükkös. Nagyon trükkös. Inkább belemegy a játékba. Igazán meglepő? Igazából nem gondolta volna, hogy belemegy? Nem túl férfias dolog teázni egy kislánnyal és a babájával.
Nem látod, amit látni kell?
Mi lenne, ha most épp valaki benyitna? Iriske maradna a fenekén, ez nem kérdés. És a Nagy Sean Blaine? Eltűrné, hogy egy idegen ilyen szituációban lássa? Merész? nagyon merész! Kár, hogy Hóborc nincs a közelben? Akkor idehívatott volna vele pár diákot, hogy lássa, hogy állja a sarat a fiú. De nem olyan kegyetlen ám ő?! Sean bizonyára nem lenne tudatában a cselszövésnek. Imádja a csínyeket, de nem csinál rosszat? Mintha kezdené megkedvelni ezt a gonosz és mogorva fiút. Talán felfedezett némi hasonlóságot közöttük.
-Na, jó. Maradhatsz. De, tudod, Sean bácsi, ez nem? nem volt valami jó.
Hazugságok. Apró, cseles hazugságok.
Előkap a semmiből egy rózsaszín csészét, és kiönti a levegőnek tűnő teát a csészéhez hasonlatos teáskannából.
Csodás, mint egy teazsúr!
Káosz. Látod?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 10. 22. - 14:00:46
.-= Kiscsillag =-.


Az ítélet.
Vártam.

Ilyen is régen történt már, ÉN?ÉN?ÉN?én vártam arra, hogy valaki ítéletet mondjon afelett, amit csináltam. Az a dallam, amelyet még annakidején, gyermekkoromban David nagybá tanított meg nekem, ráadásul úgy, ahogyan senki mást. Mindenkinél jobban ismertem a kellemesen csengő dallamokat, mert amikor játszottam, megszűnt létezni a külvilág. Arra az időre ki tudtam kapcsolni, el tudtam feledni azt, ami velem történt az addigi életem során. Nem mintha nagyon belerokkantam volna, hogy a szüleim alattomos gyilkosok, már megtanultam kezelni. Mégis, jó volt olykor hátrahagyni ezt a szaros valóságot, a fertőt, a pöcegödröt, és csak lenni. Ezt osztottam meg most egy olyan lánnyal, aki a családba tartozik, rokon. Mi a pikantéria? Az, hogy már nem élt, eltávozott közülünk, de a szelleme velünk maradt. Itt üldögélt mellettem, és játszott a babáival, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Pedig nem?hogyan is lehetne az? Hűvös tekintetével az arcomat fürkészte, miértet keresett, válaszokat a viselkedésemre. Nem voltak?én döntöttem úgy, másképpen kezelem Őt, mint másokat. Saját jogom megválogatni, kikkel leszek elnézőbb, kik azok, akiket megtűrök. Idomulni kellene? Nem?nem?nem?nem! Soha nem fogok egy nagy rakás baromhoz idomulni, mert nincs értelme.
Neki.
Mosoly.


Válasz képében először egy kérdést kaptam, amelynek hallatán akaratlan odaragadt a mosoly az arcomra. Cedrah?na persze, pont Ő tanította meg nekem a dallamot?a kandalló előtt ülve azzal a béna piszkavasával kotorászva a tüzet, amelyet éppen a piros, és idejemúlt kabátja táplált. Vele egyelőre odáig jutottam, hogy megtűrjük egymást, akár napokon keresztül is. Talán, de tényleg csak talán kezdett kialakulni valami tiszteletféleség, de messze volt még attól, hogy bármi titkomat elmondjam Neki.
- Nem!
Egyértelmű válasz, bár, valamiért még megtoldottam pár gondolattal, mintha muszáj lett volna.
- Nem Cedrah tanította meg a dallamot, hanem David, a nagybácsim!
Szükségtelen információ, talán nem is tartozik az apróságra. Ennek ellenére megosztottam Vele, mert Ő is kezdett kissé közvetlenebb stílust felvenni velem szemben. A szavaiból érezni lehetett valami élt, mintha nem mondana teljesen igazat. Minő borzalom. Alig hat évesen képes hazudozni. A neveltetés rothadó átka, a nemes családok tökéletes jellemrajza?ezért vagyok én kirívó eset. Nem szokásom hazudni, és talán ez a pont az, amely miatt annyian gyűlölnek. Mert a szemükbe merem mondani az igazat. De leszarom, az élet a kegyetlen igazságokból áll, hát viseljék a súlyát. Persze, hazugság és hazugság között is van különbség, nem mindegy. Ez viszont más lapra tartozik.

Megenyhült.
Döntött.

Cedrah kicsi Csillaga a maradás mellett tette le a voksát, amely azt jelentette, talán képes lesz nyitni egy családtag felé. Egy pillanatra hátat fordítva nekem mozgolódott, majd mire visszapillantott, már egy csésze, és egy átlátszó kanna volt a kezében. Töltött?a nem létező teát. Mivel elkezdtem a játékot, egy pillanatra sem gondoltam, hogy most, ebben a pillanatban abbahagyom. Elvettem a csészét, majd egyik kezemmel tartva a térdemre helyeztem azt. Nem kortyoltam bele, elvégre az elsőbbség a hölgyeket illette. Igen, az illem, és etikett. Annak ellenére, amit a kósza nyelvek állítanak rólam, képes vagyok emberi megnyilvánulásokra?azokkal szemben, akik kiérdemelték, esetleg ÉN úgy döntök, hogy engedek feléjük.
Vártam.
Figyeltem.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 10. 22. - 23:05:27
Sean
Olykor úgy tűnik, mintha a valódi énje háttérbe szorulna, és kizárólag a bájos kislány szerepének eljátszására képes. Természetesen Cedrah esetében ez így van. A világért sem mondaná el neki a Titkot. Azzal csak magának ártana és a kedves nagybácsi mellett remekül megtanulta, milyen önzőnek lenni, és most az. Illetve? nem most, hanem úgy általában. Így foglalkoznak vele, másképp nem tennék, hiszen minek is már egy majdnem felnőtt lánnyal foglalkozni? élje az ?életét?, és kész. Erre jó a Titok. Amit senki nem tud.
Bárcsak a szavak mögé láthatna? bárcsak betekintést nyerhetne a gondolatok sűrű erdejébe megkönnyítve ezzel minden egyes lépést.
Néha dönteni kell, és most dönteni kell. A gesztusok arról árulkodnak, hogy igen legyen a válasz, viszont a belső, az árulástól való rettegés sikítja, hogy ne! Ne csináld!
Hanyagul ejti le a teáskannát a földre, mely csendesen földet érve egyszerűen köddé válik. Varázslat.
Sosem csinált még ilyet. Fél igazából.
Nagyon jól tudja, hogy a másik fél sem azt az arcát mutatja, amit általában mindenki felé. Pompás dolog a falakon átsuhanva figyelemmel kísérni valakit. Például a Nagy Sean Blaine-t, aki arcátlan módon keresztbe tesz mindenkinek, aki csak az útjába kerül. Most is ez történt volna, nagyon jól tudja? de valami miatt mégsem? és mi lett? Lássuk csak? Belement egy ostoba játékba, melyről nem tudhatja, mikor ér véget. Végetér egyáltalán?
Soha.
Évfolyamtársak lennének. Igen. Barátok lennének. Talán. Vajon ők most barátok? Sean-nak nincsenek barátai, tudja jól. Lehet, hogy pont arra van szüksége?
Még mindig a fiú arcát fürkészi, talán már zavaróan is hathat számára. Igazából a gondolataiba merülve teszi fel saját magának mindig ugyanazt a kérdést, viszont a választ illetően nehezen tud dönteni.
-Á, értem? szóval neked is van egy kedvenc nagybácsid. ? mondja talán egy kicsit jobban megnyomva a mondat végét. Különös.
Úgy tűnik, mintha beszédesebb lenne, de lehet, hogy csak a hosszas csönd miatt tűnik úgy, ha már két mondattal többet mond. Nem baj? nem baj? Haladás ez is. Csak szépen lassan?
Ajkához emeli a kicsiny csészécskét, mert látja, hogy Sean épp rá vár, nos igen, belénevelték az illemet, az kétségtelen, és a teázásnál fontos szabályok vannak, az való igaz. Pedig ez csak egy játék?
Szokatlanul udvarias. Vajon mi történne, ha fény derülne a ködbe burkolózott Titokra?
-Szerinted milyen lennék, ha nem kísértet lennék? hanem ember?
Gyors témaváltás.
Egy lépéssel közelebb.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 10. 27. - 21:23:09
.-= Kiscsillag =-.


Bámult.
Hosszasan.

Az igazat megvallva nem igazán zavart az, ahogyan néz, mit több, végigmérve mereng el azon, amit hallott. Megszoktam már. Idebent az iskola roskadozó, gusztustalan és renoválásra szoruló falai között szinte minden nap el kellett viselnem a kutakodó, vagy éppen csodálkozó szempárok ádáz támadását. A félelemben úszókról már nem is beszélve.  A diákok többsége egyszerűen nem tudott úgy elsétálni mellettem, vagy én mellettük, hogy ne forduljanak utánam. Ki undorral, ki lenézve, ki félve?leszarom, egy dolog biztos, magam sem értem, de nem voltam egy mindennapi ember. Pedig semmi különöset nem tettem, egyszerűen mindig és mindenkinek megmondtam azt, amire éppen gondoltam az adott helyzetet illetően. Már persze akkor, ha az a bizonyos valaki olyat tett, amit szó nélkül tűrni nem igazán lehetett. Feleslegesen nem volt szokásom megszólítani senkit, mert hova érdekeljen egy hatalmas majomfalka. Sajnos ezt általánosságban le lehetett vetíteni minden egyes diákra. Talán éppen emiatt voltak a falak, és a parkok? Azért, hogy az idebent élő állatok természetes körülmények között nevelkedhessenek? Mindegy, egyetlen biztos dolog volt, nem könnyű úgy tengetni a mindennapokat, hogy a sok barom között egyetlen értelmes ember éldegél, jómagam. Végre, találtam valakit, akivel társaloghatok, még akkor is, ha nem éppen nyitottan?egyelőre.
Megmozdult.
Megszólalt.


Kedvenc nagybácsim? Nem, nem?rosszul fejeztem ki magam, hibáztam. Nem azt kellett volna mondanom, hogy a nagybácsim, hanem azt, hogy apám helyett apám. Mert ez volt az igazság. David egyetlen szavával is többet adott nekem, mint William valaha is tett, vagy adhat még a közeljövőben. Rohadt egy ember, a velejéig romlott azzal a ribanc feleségével együtt. Nem szólaltam meg, mert úgy éreztem, erre itt és most nincs kedvem kitérni. Elég volt a múlton való rágódásból, el kell felejtenem, hogy a régi önmagam idézve járhassak a falak között. Már így is túlontúl sokáig tartott a sors szemét húzásának feldolgozása, nem akartam újra átélni azokat a perceket, órákat, napokat. Az akartam lenni, aki régen.
Megemelte.
A csészét.

Jókor jött a mozdulat, mert ezzel kizökkentem az emlékek ádáz kavalkádjából, és egy csapásra kitisztultam. Halovány mosollyal az ajkamon emeltem meg a csészémet, majd kortyoltam bele az Apróság után a nem létező italba. Egyetlen kortyot, se többet, se kevesebbet. Aztán kissé leeresztettem a porcelánt, majd újfent megismételtem a mozdulatsort. A teázás íratlan szabályai, mindent pontosan, és úgy, ahogyan az már évszázadok óta természetes. Igen, a tradicionális családoknál megmaradtak a szokások, én David-től tanultam.

Csend.
Kérdezett.

Hirtelen váltás a beszélgetésben, olyan éles, mint a késem, ami annyi mindent megélt már. Milyen lenne emberként? Nem tudtam a választ, találgatásokba pedig feleslegesen nem akartam bocsátkozni, mert soha nem volt kenyerem. Viszont az illem úgy kívánta, ne hagyjam szó nélkül. A csészét ismét a térdemre eresztve pillantottam rá. Abban a pillanatban a mosoly lefagyott az arcomról, mert annak ellenére, hogy talán játékként kérdezte, véresen komoly volt a téma.
- Ne akarj túl buzgón emberré válni!
Nem, ez még nem a válasz volt, csupán egy általános vélemény, amely egyértelműen a Csöppség tudatára kellett, hogy hozza, az emberek mind barmok. Annyi probléma adódik az életből, mindig csak a fájdalom és a káosz. Érdekes kontrasztot ad az újonnan elindított szál.
- Mindamellett. Biztos vagyok benne, hogy olyan elbűvölően szép lennél, mint amilyen most vagy!
Azért nem mindennapi az, ahogyan a szavakat forgattam. Ezt sem élhetik meg sokan, hogy dicsérem őket, kiváltság, amit ki kell érdemelni. Azt, hogy Ő mivel érdemelte ki? Családtag?valóban az, akire úgy is tekintek?
Mosolyogtam.
Haloványan.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 11. 03. - 14:30:31
Akkor itt lehetne hús-vér ember formájában, és nem kellene ilyen ostoba játékokat játszania, mint ahogyan most is teszi, egyszerűen lehetne az a lány, aki hat éven át volt. Most minden bizonnyal egy hosszú, szőke hajzuhataggal rendelkező, sudár karcsú lány lenne, aki magába fordulva ücsörögne a szünetekben, mert soha, senki sem közelíthetné meg, mert ő a Nagy Iris Mackenzie, akihez senki fel nem érhet, akármilyen ősi, nemesi családból származik. Feltehetően ez lenne ő, és olyan, mintha most is ez lenne, csak kicsit máshogy. Átvariálva.
Pedig érdekes lenne ismét érezni a szív dobogását, érezni, amint a kinti hűs szellő belekap a lágyan a vállakra omló szőke tincsekbe, érezni, amint egy érintés hatására libabőrössé válik, érezni a hideget és a meleget? Érezni?
-Miért nem? Én szerettem ember lenni. És bármit megadnék azért, hogy ismét az lehessek. Elegem van már abból, hogy átnéznek rajtam, elegem van már abból, hogy én bárkihez és bármihez hozzáérhetek, de hozzám senki és semmi? -elcsuklanak a szavak, s mintha a sírás fojtogatná? na igen? senki nem látott még síró kísértetet. Nem is lehet. Nincs ilyen, és talán ez is hiányzik neki. Buta dolog, valóban, de igazán szeretne csak egyetlen alkalommal sírni? kiadni magából az évek alatt felhalmozódott fájdalmat. Csak egyszer?
-Úgy gondolod? Hát meglehet? - mondja egy lemondó sóhaj kíséretében, hiszen jól tudja, hogy olyan már soha nem lehet. Az családja miatt nem. Ők adtak neki életet és gyönyörűen el is vették tőle. Milyen szülők az ilyenek??!
De most veszi csak észre, hogy igen, a Nagy Sean Blaine bizony dicsérő szavakkal illette a kis rokonát. Ilyet sem gyakran hallani a fiú szájából, még akkor sem, ha történetesen tetszik neki egy lány. Látott már ilyet, ezért is furcsa valamilyen szinten a fiú megnyilvánulása.
Csodálkozó tekintettel hallgatja a fiú szavait, s ha ember lenne, nagy valószínűséggel egy halovány pír jelenne meg a bájos arcocskán, ám így ennek semmilyen jele nem fedezhető fel, csak ideges ficergésbe kezd, jelezvén, hogy nem mindennapi a jelenlegi szituáció számára, mert az már megszokott dolog, hogy Cedrah minden reggel valamilyen kedves kis bókkal indítja a napot; az már olyan általános, semmi különös érzést nem vált már ki belőle, mert már hozzászokott, s talán hiányozna is a reggeléből, hogy egyszer megfeledkezne a mindennapos dicséretről.
Talán furcsa lehet Sean számára ez a hirtelen kirohanásnak tűnő hosszas megnyilvánulás, de talán ez olyan dolog, amit egy családtaggal remekül meg lehet beszélni, meg? hát? valakinek egyszer már muszáj elmondania. Naplót sosem fog írni? Cedrah úgyis elszedetné tőle valamelyik ostoba szobalánnyal, és elolvasná. Azt meg nagyon jól tudja, hogy Sean nem szívleli őt túlságosan, tehát annak veszélye, hogy bármit is kifecseg a kedves nagybácsinak igazán csekély.
-Jaj, Sean, ne mondj nekem ilyeneket.
Furcsa, és szokatlan viselkedés a fiú részéről továbbra is. Mosoly? Hát vele meg mi történt? Hát mégiscsak megtört a jég?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 11. 08. - 15:41:40
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Blaine/Iriske.jpg)


A tekintete.
Megváltozott.
Egy pillanat alatt.

Igen, az apró Mackenzie tejfehérben úszó, mégis áttetsző arcocskájára egyfajta vágyakozó maszkot öltött. Látszott rajta, hogy valóban szeretné újra megtapasztalni, milyen is a valós élet. Nem tudta mire vállalkozna, mert annyi minden változott meg azóta, hogy elhagyta az élők sorát, és csatlakozott a szellemvilághoz. Minden más lett. Az egykoron még ésszel rendelkező emberek eltorzultak, és kifordult, agy halott barmokká váltak. A jellem ilyen szintű eldeformálódása ennyire rövid idő alatt minden bizonnyal beillett volna valamiféle rekordok könyvébe. De azokat is ugye emberek szerkesztik, akik fejében legfeljebb szintúgy szar lötyög, a hígabb verzióból. Nem maradtunk, csak nagyon kevesen, akik tartják magukat egyfajta értékrendhez. Miért mondom mindenkire, hogy majom? Mert egyrészt, ezzel még finom vagyok, és modoros. Másrészről, ez az állatfaj az, amelyik jobbára utánozásból tanulja meg azt, amit meg kell. Elég csak szétnézni ebben a pöcegödörben, ami körülvesz, szinte fojtogat. Mindenki majmol mindenkit. Nincsenek egyéniségek, nincsenek önálló gondolkodású emberek?csak olyanok, akik hasonlítani akarnak valakire, mert az rohadt mód divatos. De miért jó az, egynek lenni a sok bárgyú kretén között? Én nem akarok az lenni, és ez a csöppség itt előttem?ebbe a velejéig puhhadt világba akar visszatérni.
A poharat tartó kezem.
Összeszorítottam.
Felkeltem.

Ahogyan a csésze szertefoszlott, megtámaszkodtam a térdemen, majd felegyenesedve az apróság mellé léptem. Tudtam, hogy nem lenne ugyanaz, ha a vállára tenném a kezem, mi több, talán rossz érzéseket kavarnék fel benne a monológját követően. Így csak megálltam mellette, és komoly tekintettel meredtem le rá.
- Hidd el nekem, nem azért néznek keresztül rajtad?hanem azért, mert nem tudják felismerni, mit érdemes meglátni, és mit nem. Nem kell hozzáérni egy emberhez, hogy megérintsd!
Nem kis filozófusi eszmefuttatás egy magamfajta embertől. Nem volt túlzottan szorványos, hogy ilyen fordulatokkal éljek, most mégis úgy gondoltam, meg kell tennem. Ez van, és ezt kell szeretni. Talán ez az ok, amiért azt mondják, soha nem lehet kiismerni engem, még évek múltán sem. Jobb így, mint egy átlagos kis görcsnek lenni, aki másra sem jó, csak arra, hogy bevágják a kiéheztetett vérfarkasok közé telihold idején. Mert sok emberrel megtenném, akár magam is.

Vártam.
Nem mozdultam.

Nem akartam még otthagyni, mert biztos voltam benne, hogy lesz mit mondania a hallottakra. Továbbá, az elköszönésnek is vannak bizonyos etikett formái, amelyeket David nevelésének köszönhetően nem igazán szoktam mellőzni, csak akkor, ha arra nem érdemes ember állt velem szemben. Cedrah egyetlen jegyese pedig közelről sem tartozott azok közé, akiket tényleg csak arra tartottam érdemesnek, hogy egy hatalmas kalitkába zárjam őket, az állatokat etetni tilos felirattal díszítve, mutogatni a pénzes emberek számára. Iriskével kapcsolatban túlléptem azon a szinten, hogy gyűlölködve eltaszítsam?helyet hagytam neki, és teret, ami igazán nagy kiváltság. Ezt csak nagyon kevés ember mondhatja el magáról.
Őt néztem.
Vártam.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 11. 10. - 01:58:09
Talán látod már amit kell, talán elég volt az a néhány kimondott szó. De lehet, hogy csalfa játékot űz veled a képzeleted és nem is azt látod, ami igazából a szemed előtt van. Nem tudhatod, nem látsz a fejébe.
Szertefoszlik a fiú kezében a kicsiny csészécske, mely a játékhoz tartozott, igen a játékhoz, amelyet játszottak ők ketten, a két unokatestvér, a játék, amely valahogy mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket. Különös, de mindig így van. Játék itt minden.
A következő pillanatban már a kislány fölé magasodik a fiú, s mintha indulni készülne valahová, óh, épp akkor, amikor már? mintha?
No, ezt sem így tervezte igazából, de úgy látszik, Sean mégsem akar túlságosan barátkozni vele, lehet, hogy azt hiszi, nem bízhat benne, mivel Cedrah menyasszonya satöbbi, satöbbi? Hát mégsem sikerült megtörni a jeget. Talán sosem fog sikerülni.
Követi a tekintetével kuzinja útját, s mikor megáll mellette, kérdő pillantásokat vet rá, mert mintha valamit mondani szeretne, talán az imént elhangzottakra akar épp reagálni, oh, talán mégsincs veszve semmi!
A szőke kislány árgus szemeket mereszt immáron kedvencnek mondható rokona felé, igen, talán mondhatni hogy ő a legjobb az összes sznob nemesi származású rokon közül.
Mindenesetre furcsa, hogy az imént azt mondta, hogy szerinte nem túl jó ötlet a visszatérés. Vajon akkor is azt mondaná, hogyha halott lenne és egyszerű köd, semmi más? De most? egy különös megnyilvánulás a fiú részéről. Mintha melegséggel töltené el, amit hall, mert hiába Cedrah bókjai nap-nap után, hiába a kedves szavak, most érzi igazán, hogy ez egy őszinte megnyilvánulás volt kuzinja részéről. No, akkor az imént talán félreérthetett valamit. Olyan ez a fiú, mint egy vers. A versben is a sorok között kell olvasni, hogy világossá váljon a mondanivalója, és Sean-nál is a szavak mögé kell látni ahhoz, hogy a szavak igazi jelentése felszínre kerüljön. Varázslat.
Az apró kezecskékben szertefoszlik a csészécske, ahogyan az Sean-nál is történt, majd a babára vet egy röpke pillantást, és nagyot sóhajt, aztán feláll a képzeletbeli székéről és a fiú tekintetével egy magasságba röppen lassan. Igazából utálja, ha úgy beszélnek vele, hogy lenéznek rá, legyen az bárki, nem szereti túlságosan, jobb szemtől szembe mondani a dolgokat olykor, még akkor is, ha nem bírnak nagy súllyal a kimondott szavak, bár ez ebben az esetben lehet, hogy nem így lesz.
-Nem ismerek rád, kedves Sean. Soha nem mondott még nekem senki ilyen szépet.
Talán meghallod a hanglejtésből a bűbájos kislányos külső és a csilingelő hang ellenére, hogy ki intézte hozzád eme szavakat. Itt most nem a szavak mögé kell látni, hanem az íriszek lehet hogy árulkodóak lehetnek számodra.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sean Blaine - 2008. 11. 20. - 22:22:41
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Blaine/kiscsillag.png)

Eltűnt.
A csésze.
Iriske apró fejbiccentéssel tekintett az ülőalkalmatosságon terpeszkedő babára, mintha attól várt volna választ a viselkedésemre. Én nem vettem le Róla a szemem, elvégre kíváncsian vártam a reakciót, vajon miként fognak Rá hatni a szavak. Olyannyira szeretne visszatérni ebbe a gyarló világba, érezni minden egyes szavából, mi több, sokszor a mozdulatai is sugallják, hogy emberként próbál viselkedni. Nem teheti, mert az élet kegyetlenül elbánt Vele. Talán nem neki kellene most halovány árnyként lebegnie az iskola falai között, hanem nekem. Nincs ami itt tartson?vagy?nem, nem tudom?Annyi szar van már mögöttem az életben, ha egy kupacra raknánk, akkor valószínűsíthetően magasabbra nyúlna a csúcsa, mint a Roxfort bármely tornya. Vertem, bosszultam, ÖLTEM is. Az, hogy mindezt önvédelemből tettem, vagy sem, nem számít. Egyetlen dolog áll mellettem, soha nem cselekedtem sunyi módon. Mindig kiálltam ahová kell, és engedtem a rám törő érzéseknek, amelyek az adott szituációban éppen jól, vagy rosszul jöttek. Lettem elkalapálva, nem is egyszer, de rohadtul nem érdekel, mert mindig érkezett utána a büntetés. Nincs olyan ember a világon, akit ne lehetne legyőzni?mert senki sem golyóálló, senki bőre olyan kemény, hogy a kedveskedő kés hegyének ellenálljon. Sorolhatnám még a módeszereket, de a lényeg ugyanaz marad?mindenki egy gyenge szar alak, csak meg kell találni a pontot, ahol meg lehet fogni.
Gondolatok.
Az arca.


A székről felkelve egy magasságba reppent velem. Ez volt az első olyan megmozdulása a találkozás óta, ami nem emberi. Érthető, amit tett, nemesi neveltetés. Senki sem szereti, ha egy nála magasabb emberre fel kell néznie, az jelzés értékű egy beszélgetésben. Közel volt, de nem vettem le Róla a szemem, mélyen az Ő szemébe meredtem, és vártam.

A szavak.
Olyan más.
A csengésük.

Mindösszesen két mondatocska, nem több, és nem is kevesebb. Azonnal érezni lehetett, hogy ezt itt és most nem a gyermek mondta. Elvégre Iriske noha fiatalon hagyta el a barmok és majmok lepte világot, mára annyi idős lenne, mint én. Talán egy, esetleg két év oda vissza?mégis, ez furcsán hatott, egyszerűen furcsán.
- Tudod, vannak emberek, akiket egész életükben figyelhetsz, akkor sem ismered ki őket.
A mondatot követően halovány mosollyal nyugtáztam, hogy már megint nagyon filozófikus vagyok. Tipikusan az a fajta, akire soha nem akarok hasonlítani?aki a kis szemüvegében üldögél a kicsi asztala mögött, a kicsi székén, a kicsi papírossal és kicsi tollával. Egész álló nap nem téve semmit, csak baromságokat vetve arra a nyamvadt papírra. Mégis, amit mondtam, abban van igazság?alátámaszthatóan élő és holt példákkal.
- Ők jelentik a kihívást, mert soha nem tudod, mi lesz a következő lépésük.
Igen, azt hiszem én közéjük tartozom. Legalábbis jó páran vágták már a fejemhez, hogy furcsa és barom állat vagyok. Egyik pillanatban még beszélgetőpartner, a másikban már egy szar alak, akit jó lenne forró szurokba vágni, aztán üvegszilánkban megforgatva ledobni valami magaslatról. Persze pálca nélkül. Ezzel egy a bökkenő, hogy tudok repülni. Ezt persze nem kell tudnia senkinek. Nagyon ritkán használtam eddig az animágusi alakom.
A gondolatmenetet.
Befejezem.
Indulok.


Egy pillanatig még figyeltem Őt, aztán lassú léptekkel indultam meg a csigalépcső irányába, hogy visszamehessek a Klubhelységbe. A legfelső foknál megállva fordítottam még vissza a fejem. Apró biccentéssel köszöntem el, persze szavakkal is megtoldva.
- Jó éjt Kisasszony! Útjaink még keresztezik egymást a jövőben!
Hagyva egy kis időt a válaszadásra fordultam meg, és indultam el?vissza a sok bárgyú marha társaságába, élvezni azok hülyeségét, és üres locsogásaikat.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Iris Mackenzie - 2008. 11. 24. - 11:15:33
Vannak, akik imádják az életet és kiélvezik minden egyes percét. Vannak, akik utálják az életet és legszívesebben minden percben véget vetnének annak.
Miféle emberek az ilyenek? Vajon elgondolkoztak már azon, milyen lenne, ha semmit sem éreznének? Ha csak egy kongó üresség lennének? Ugyan már? kizárt.
De Seant nem olyannak ismerte meg, aki ilyen lenne, ám szavai mégis a kislány szavai ellen szólnak. Meglepő, milyen bölcs is tud lenni, ám felettébb érthetetlen számára.
Már évek óta vágyik egy é r i n t é s r e.
Tíz hosszú éve már, hogy nem érintette emberi kéz a kicsiny lánykát.
Nem, nincs olyan ember, aki képes lenne elviselni mindezt. Érzések kellenek, muszáj, nincs élet nélkülük. Vissza akar térni, vissza! Vissza? vissza.
A kék íriszek immáron másfelé tekintenek, nem a fiú szemeibe, hanem messze, messze? Elfordul tőle és az ablak felé indul.
-Tudom, Sean. Te ezt sosem fogod megérteni. Hagyjuk is inkább? felesleges erre fecsérelni az időt. ?hangzik a lemondó válasz az elhangzottakra, s egy pillanatra visszanéz kuzinjára, majd ismét elfordul.
Mintha egy könnycsepp csillanna meg a tündéri szemecskékben. Talán csak képzelgés.
Cipőkopogás hallatszik, majd ennek hatására ismét a fiú felé fordul, s látja, hogy Sean indulni készül a lépcső irányába.
-Ó, már mész is? ?szólítja meg ismét szomorkás hangon. ? Nos hát akkor viszlát, kedves kuzinom! Örülök, hogy beszélgettünk. ?mondja halkan halovány mosolyt erőltetve az arcocskára, mert kissé még az iménti dolgok hatása alatt áll. Nem könnyű arról beszélni vele.
S miután bezárul az ajtó a kislány egyedül marad a helyiségben a baglyokkal, akik véges-végig huhogásukkal zavarták a beszélgetésüket. Nem baj, igazából roppant béjos teremtmények, nem is lehet rájuk haragudni.
Odareppen egy hatalmas macskabagoly mellé, kedvesen megsimogatja annak fejét, majd ő is megindul az ajtó felé, ám nem ragadja meg annak kilincsét, csak egyszerűen átsiklik rajta.



V É G E


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2008. 12. 26. - 19:25:40
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)

Azóta az első és egyetlen találkozás óta nem láttam Davist. Talán... így kellett lennie. Azonban most, az utóbbi napokban nem tudtam ebbe belenyugodni. Egyszerűen nem ment.
Sok minden történt. Túl sok minden.
Az öcsém levele felzaklatott. Apám súlyosan megbetegedett, így meg se fordult a fejembe hogy esetlegesen ne utazzak haza. Első dolgom az volt, miután beszéltem Dumbledore-ral. Így a tanév közepén, hazakerültem. Mégsem a tanulmányaim aggasztottak, vagy az a tény, lemaradok a többiektől. Ugyanis esténként mást se csináltam csak hajnalig a könyveket bújtam, nehogy túlságosan is lemaradjak és elveszítsem a fonalat. Hiszen, év végén vizsgák sora vár ránk. Azt a luxust, hogy nem tanulok, nem engedhettem meg magamnak.
Sokkal inkább az, mi van a többiekkel. Elsősorban James miatt aggódtam, akit, se szó se beszéd otthagytam, mert muszáj volt. Bevallom, félte. Féltem a szemrehányástól, amit én magamnak nap mint nap megtettem. Legalább... ha úgy nézzük, hálás lehettem önmagamnak, hogy felkészítettem a lelkemet. Csakhogy erre nem lehetett eléggé felkészülni.

Mikor visszatértem, egyetlen egy üdvözlést sem kaptam. Senkitől sem, a legkevésbé Jamestől. Neki csak a saját érdekei voltak fontosak. Az, hogy miért hagytam őt csak úgy ott egy szó nélkül. Ám hiá-ba magyaráztam. Semmi. Mintha a falnak beszélnék. - Amibe talán néha több megértés és intelligencia szorult- Otthagyott nagy veszekedések közepedte.
Azóta... láthatatlan vagyok a számára, mi több, nem is létezem. Próbáltam, igenis próbáltam kezdeményezni, de ő más lányokkal beszélgetett inkább, másokhoz ült le a Nagyterembe és messzire került engem. Alapvetően szinte mindenki elfordult tőlem, s egyszer csak azt vettem észre... egyedül maradtam.

Talán nem kellene ennyire drasztikusan felfogni a dolgokat. Próbálom is más szemmel nézni a világot, kár hogy nem megy. Inkább a könyvtárba ücsörgök, vagy levelet írok a szüleimnek. Teljesen olyan leszek mint Granger...
S hogy jön Perry a képbe azon kívül az egyszeri rég elfeledett találkozáson és beszélgetésen kívül? Lényegébe egy véletlen folytán.
Bevallom, teljesen elfeledtem. Nem azért mert jelentéktelen volt, vagy nem tűnt ki eléggé a tömegből. Egyszerűen csak... annyi minden történt, hogy több mindent akartam elfeledni. Elfeledtem a griffendéles fiút is, aki egyszer titkon a konyhára vitt le mikor bulit rendeztek ott. Elfeledtem Jamest és a barátaimat, akik többsége mugli, de már szóba sem áll velem, hála a drága volt-barátomnak. És így elfeledtem Davist is. Majdhogynem teljesen.

Különösképpen került ismét bele az életem nagy körforgásába. Mindössze csak a nevét kellett hallanom. A könyvtárban.
Mint mindig, ültem, körmöltem a házidolgozatokat. Nem voltak sokan, de a másik csapat Mardekáros lányka a magolás helyett inkább a házuk férfiait beszélték ki. Szóba került többek között Malfoy, Blaine (akit azt se tudok kicsoda), valami tanár is, talán Lupen vagy Lupin -bár ő tudtommal nincs réges régóta az iskolában, na mindegy- és.... Perry.
Perry. Perry. Perry.
Az emlékek váratlan rohantak meg. A séta, a beszélgetés, maga a találkozás, amikor kis híján majdnem átestem a másikon. Akkor is James miatt voltam padlón, ami mára... teljes életemre kihatott. S akkor megrohamozott a lelkiismeretem. Talán meg kellene keresnem... mégis illene...
Na de ki tudja, mit hallott és mint gondol rólam. Nem volt bátorságom. Csak összeszedtem a cuccaim és kirohantam a könyvtárból, mint akit magyar mennydörgősárkányok űznek.

Ez két vagy három nappal ezelőtt lehetett. Azóta semmi sem történt. Semmi érdekes. Megírtam a levelet, amely ugyanolyan unalmas, mint az összes eddigi. Jól vagyok, hát persze, boldog vagyok, hát persze. És a szüli lélek megnyugszik. Nekem nem is kell ennél több.
Szoros kis hengerré tekerem a pergament, amit feltett szándékom az egyik iskolai bagollyal elküldenem. A vörös szalagot erősen húzom meg a levél középrészénél, s míg elbíbelődök ezzel, kibámulok a szép napsütötte időbe. Vajon lehetett volna másképp? Alakulhatott volna jobban az életem? Biztosan...
- Te... igen te ott... gyere csak... -
Hívom le az egyik nagyobbacska baglyot aki szétterpesztett szárnyakkal huhog kettőt, mielőtt engedelmeskedne. De legalább mégis megteszi, amire kérem, bár látszik rajta, szívesebben maradna itt a társaival. Megértem...
A lábára kötöm a levelet, ami nem is vesz el túl sok időt. Az állat meglepően kezes, ami már-már szokatlan is a számomra. Furcsa ugyanis, nekem mindig dacolnom kell az elemekkel, erre... van ami könnyedén megy. Vagy legalábbis ezt hiszem, mert mikor elengedem a tollcsomó lábát, az a kezembe csíp, hogy aztán egy utolsó szemrehányó tekintet kíséretében távozzon.
Keserű gondolatokkal emelem az ujjam a számhoz hogy enyhítsem a fájdalmat, míg nézem a horizont felé szárnyaló bagoly röptét...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2008. 12. 28. - 18:35:59
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/diva.png)


Ahogyan a hatodéves díva a távolba révedve figyelte az egyre távolodó, általa küldött baglyot, hirtelen egy fekete folt tűnt fel a messzeségben. Először nem lehetett kivenni, mi, vagy ki is lehet az. A távolság akkora volt, hogy akár egy diák is szárnyalhatott volna seprűn, megkerülve az iskola szabályzatát. Azonban az idő lassú múlásával egy holló körvonalai rajzolódtak ki a kékellő égbolton. Ezt megerősítendő visszhangzott pillanatokkal később a megtéveszthetetlen hang is. Úgy festett, a halálmadárnak esze ágában sem volt letérni a pályáról, és egyenesen a bagolyházat vette célba. Mintha dolga akadt volna ott. Kevesen tudták csak az iskolapadokat koptatók közül, hogy ez a csodás állat bizony nem másé, mint egy ötödéves Prefektusé. Ráadásként, hogy az összkép teljes legyen, a fiú mardekáros. Találó háziállat választás volt a részéről. Nem elég, hogy a háza miatt beskatulyázzák, még a madara sem a sokak által használt bagoly?hanem egy holló. Egy éjfekete, a mondák által halálmadárnak kikiáltott állat.

Az olasz diáklány előtti ablakban landolt, majd károgó hangot hallatva tárta szét a szárnyát, mintegy tüntetőleg, elállják az útját. Valami dolga akadt, pedig a lábaira egyetlen üzenet sem volt erősítve. A következő pillanatban már csak egy hangos csattanás hallatszott a legalsó szintről. Az ajtó, valaki igencsak sietve rombolt be a Bagolyházba, mintha valami, vagy valaki elől menekült volna. A lábbelik neszezése egyre gyorsult, és egyre erősödött?a lépcső?az a bizonyos valaki éppen felfelé tartott. Alig telt el fél pillanat az ajtó hangos csapódását követően, egy fiatal, talán ötöd, esetleg hatodéves hugrabugos diák jelent meg a lány szemei előtt. Láthatóan meglepődött, hogy idefent talált valakit. Pár pillanatig rémült tekintettel méregette a hollóhátast, majd a keze elé helyezte a mutatóujját.
- Ne mondd el neki!
Meglódult, de amikor fellépett az újabb lépcsőfokra, ismét megtorpant. Megfordult, majd zavartan tekintett vissza.
- Ne mondd el neki!
Ismételte meg önmagát, mintha nem bízott volna abban, a lány hallotta, amit először mondtak neki. A fiú ezt követően eltűnt a felsőbb szinten, ahol ki tudja, mi lett vele.

A színjátékot követően újra megnyikordult az alsó szint hatalmas ajtaja. Újabb valaki érkezett, de érezhetően nem akkora lendülettel, mint az imént felső emeleten eltűnt hugrabugos. Aztán csend lett?fagyos?szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben. Zana érezhette, hogy egy olyan valaki érkezett, akit már régen látott, mégis a közelmúltban gondolt rá. Ahogyan feleszmélt a látomásból, hallhatta, amint az érkező nyugalmas tempóban haladva lépdelt fel a lépcsőkön. Cipőjének minden egyes tompa koppanása hasonlatos volt valamiféle vészjósló ómenhez. A csigalépcső alján először csak egy fej tűnt fel?de ahogyan íveltek a fokok, úgy vált láthatóvá a mardekár sorait erősítő diák?Davis Perry. Ahogyan mindig, és tőle szokott volt, most is az iskolai egyenruhát viselte. Éjfekete talárja hatalmas lepelként ölelte körbe, amely alól csak és kizárólag a bal keze nyúlt ki. Abban pedig ott díszelgett egy varázspálca is. A mellkasi részen ott virított a zöld-ezüst szegélyes címer, míg a másik oldalt a Prefektusok jól ismert medálja színezte. Érdekes kontrasztot adott a színsokaság.

Ahogyan a Perry család egyetlen sarja felért a szintre, megtorpant. Körbetekintett, mintha keresne valakit?ebből evidenssé válhatott a díva számára, a hugrabugos előle menekült. A fiún látszott, hogy nem igazán kapkodja el a dolgokat, elvégre hova siessen. Felesleges mindennemű idegeskedés, mindenkit utolér a végzete, kit előbb, kit pedig utóbb. A szemlélődést követően először a lépcsőkre tekintett, majd szemügyre vette a lányt is, akivel már hosszú ideje nem találkozott. Igen, eszébe jutott a séta, és az, hogy akkor úgy váltak el, ha valamelyiküknek problémája lenne, vagy akár csak beszélgetni szeretne valakivel, keresheti a másikat. Persze ez nem történt meg, egyszer sem?gyaníthatóan a lány hódolójának, akit a mardekáros nem tartott többre egy kalap hulladéknál. Igen, megismerhette azon a bizonyos estélyen?legalábbis hallotta azt, ahogyan a lánnyal beszélt. Bizonyosan eltiltás, de emiatt nem ítélheti el az előtte állót. Minthogy nem volt biztos sem az által gondolt verzióban, sem pedig abban, hogy a lány direkt módon nem kereste, nem kezdett áltörténeteket gyártani.
- Szia!
Köszöntötte az olasz honból származót, miközben lassú léptekkel cammogott oda a fölfelé vezető lépcsőfokokhoz. Feltekintett, majd újra a lányra. Amennyiben a menekülő nem animágus, nincs esélye eltűnni, így ráér. Aki előtte van, fontosabb...bár, az, hogy soha nem kereste, egyetlen szóval sem. Nehéz, elvégre ő sem törekedett a találkozások szervezésére.
- Régen volt már!
Szólalt meg ismételten hűvös, és tartózkodó hangon, miközben pálcát tartó kezét a talár alá húzta, jelezvén, az nem a lány miatt van. Elmosolyodhatott volna, de nem tette?nem volt rá oka. Majd a beszélgetésből kiderül, hogy lesz-e alkalma rá, avagy sem?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2008. 12. 30. - 11:30:35
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)


Csak bámulom az eget, és a madarat, aki egyre-egyre távolodik, egyre-egyre kisebb lesz, mígnem egy sötét fekete folt marad mindössze, amely végül teljesen eltűnik a láthatáron. Minden nyugodttá válik, minden csendessé és némileg meghitté, s így az én háborgó lelkem is némi vigaszt nyer a táj szépségéből. Olyan ez, mint egy rég elfeledett álom, annyira valótlan és lehetetlen, s mégis igaz. El se hiszem hogy itt vagyok, és lám lám, itt állok és bámulom a semmit. Ehhez mindig is nagyon értettem, de mindig reméltem hogy ez a rossz szokás nem hiábavaló. Most kellett rádöbbennem, hogy mégis.
S mindezt bizonyításképp egy másik hirtelen felbukkanó állat bizonyítja. A hívatlan vendég egyre nagyobbá válik, hogy végül éjfekete szárnyain körözve még egyet a párkányon landoljon.
Teljes meglepettséggel nézek a hollóra, aki sértetten tekint vissza, elvégre elállom az útját hogy betérjen a bagolyházba. De mit akarhat itt egy? holló? Csöppet nagyon kirí a tömegből, de biztosan megvan az oka. A hangos vijjogás pedig rá is vesz arra, hogy utat engedjek neki. S míg félreállok, de így is még kilátok a párkányon túli világra, elgondolkodok, vajon miféle rosszat hoz a madár jelképe rám nézve. Jajj, biztos megint jönnek a rémálmok?

Aztán nyílik az ajtó, s sietős léptek ütik meg a fülemet. Érdeklődő kíváncsisággal fordulok az irányba, ahonnan a hangok egyre erősödnek, s ismét csak a meglepettség ül ki az arcomra, mikor az egyik kevésbé ismert de számomra ismerős roxfortos fiúcska ér fel lihegve.
Igazából nem értem a sietsége okát. A baglyok bármelyike megvárja, s elviszi a levelét. Ennyire sürgős lenne hát, hogy útnak indítsa? Egy rivalló a szülőktől, mert nem írt levelet nekik a héten kétszer nem jelenti a világ végét?
Nem is értem az ilyen szülőket, akik megkövetelik a csemetéiktől, hogy írogassanak, ahelyett hogy hagynák, hagy tanuljon a sületlen sorok körmölése helyett. Na de talán lehet, épp ezért leszek én magányos majd? ki tudja.
Aztán érkeznek a rémült szavak az ijedt tekintet kíséretében. Most aztán tényleg kikerekedett szemekkel nézek. Abszolúte nem értem mi rémiszthette meg a fiút ennyire. Ennyire nagyon. S elég csak követnem a tekintetét, mely rólam a fekete hollóra siklik, s látni a rettegést az arcán.
Tudom, valami nem tiszta itt, leginkább ezzel az állattal, de nem értem micsoda. Viszont a fiút ne tudom kifaggatni, mert egyszerűen tovább fut s eltűnik valamerre, amerre a menekülésének egyetlen útvonalát látja. Én pedig? ott maradok egyedül.

Gondolataimba merülve bámulok ki ismét az ablakon. A fejembe visszhangzanak a szavak.
?Ne mondd el senkinek!?
Ne mondd el senkinek. Ne mondd el senkinek. Jó, jó, de mit? Észre sem veszem, hogy elkezdem rágni a szám szélét. Újabb hülye felvett szokásom, de kínomban már nem tudok mit kezdeni magammal. Ó, milyen remek.
Ismét az ajtó nyílására kapom fel a fejem. Ám most jóval nyugodtabb léptek közelednek, s egy jóval nyugodtabb stílusú ember.
Davis.
Mit keres ő itt? Tőle menekült volna a fiú? Na szép.
Tudom, hogy prefektus. Tudom hogy csak a feladatát teljesíti. De mégis miért kell rettegésbe tartania a mardekárosoknak az iskolát? Malfoyjal az élen? Ez? nem fér a fejembe.
A hűvös fogadtatáson meg, meg sem lepődök. Annyira hozzászoktam már, hogy így viselkednek velem az emberek. Egyre többen? azok, akik régen sokat jelentettek nekem. S csupán azért, mert nem értenek meg, s mert nem is akarnak igazán. Mindenkinek megvan a maga baja, amely előbbrevaló a másétól. Ez teljesen természetes. Így halk sóhajjal fordulok szembe az ötödéves prefektussal.
- Mit akarsz ezzel mondani? ?
Nem foglalkozok a felesleges köszönéssel. Mert? minek? Inkább gyorsan le akarom zavarni ezt a beszélgetést. Lényegében? fájdalommentes szivendöfést akarok, hogy vége legyen mindennek. A végén pedig olyan leszek mind a szolid Delacour, legjobb barátaim a könyvek lesznek. Na de mit számít az? Semmit sem. Nekem teljesen felborult az értékrendem, s ami jut ?még ha a könyvek barátsága is az- hát azt fogom értékelni.


Cím: Bagolyház ;; for Ethan <3
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 12. 30. - 16:41:56
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/h4x3pm49wd6387mranw.png)

Fázósan fontam össze a karjaim magam előtt, miközben a messzi végtelenbe nyúló sötét eget kémlelem, lepillantva a földre, nézegettem a citromsárga tornacipőm orrát, ahogy egyik lábamról a másikra álltam, ide-oda helyezve az egyensúlyom, olykor a cipőbe bujtatott lábujjaim megmozgatva kissé, ezzel ellenőrizve, hogy egyáltalán még működőképesek e. Talán kissé okosabban kellett volna felöltözzek, s nem az olyan darabokat magamra rángatni, amik nem hogy nappal, de még éjszaka is pont úgy virítanak a sötétben, mintha egy fényszóróval ellátott táblát tartanék a kezemben, ?Hé, itt vagyok, buktassatok le!? felirattal. Igen, most épp titkos küldetésben vagyok, amit talán komolyabban kellene vegyek. Ugyan is John megkért, hogy ezen a nevezetes napon, pontban éjfélkor ? miért mindig éjfél? Nem vette még senki észre, hogy ezt a poént Hamupipőke már rég lelőtte? - várjam itt, a Bagolyház legfelső szintjén azt a bizonyos csomagot, amit az egyik haverja küld neki. Szó nélkül igent mondtam neki, mert szimplán kedvelem, arról nem is beszélve, hogy csupán három nappal vagyunk a Roxmorsti kiránduláson, s az ott történtek óta ismét régi valómban járom a folyosókat nap mint nap. Értetendő itt az, hogy folyton vigyorgok, meg nevetek, meg mindenféle színes s kissé ízléstelen ruhát rángatok magamra, mint általában. Csak volt ez a ?feketében járok és világfájdalmam van? korszakom, ami a Ryanal történt szakítás után következett.

Egyébként John azért nem tudott eljönni a ?cuccért?, mert épp a Gyengélkedőn fekszik, csupa kiütéssel. Igazából fogalmam sincs, honnan szerzett mérges szömörcét, vagy hogy egyáltalán mit csinálhatott, hogy az egész testét beborítja a kelések sokasága. Igen, az egész testét. Még ott is. Neeeem, nem, nem láttam, de mondta. S miután elvállaltam ezt a ?melót? vagy nem is tudom, minek nevezzem, csak aztán közölte, hogy a haverja, aki jóval idősebb mint mi, szerzett neki olcsón mindenféle mugli szereket. Ez már eléggé gyanús volt nekem, mert még is miféle mugli szerekre van neki szüksége? Felvilágosított, hogy ezek olyan vitaminok, amik az agyi teljesítményt felturbózzák, s micsoda pénzt fog ezzel keresni most, hiszen az 5. évesek az RBF-re készülnek a végzősök pedig a RAVASZ-ra. Mi pedig mint 6. évesek pont e kettő között állva lógatjuk a lábunkat. Jó, hát ha ilyen vitaminokkal szeretne kereskedni, felőlem.. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója.

Épp meredtem a messziségbe, mint ahogy eddig is, amikor egyszer csak berobbant az egyik falba vájt lyukon a madár, s a nem sokkal mellettem lévő kőasztalra kormányozta magát.
- Na végre.. ? Morogtam az orrom elő, összekoccanó fogakkal, s a fehér pamacsfelhő lustán szállt feljebb, majd foszlott semmivé. Odalépve a madárhoz, oldoztam le a lábáról az átlátszó műanyagzacskót. Azt azért megjegyezném, hogy ez a művelet igen csak nehezen ment, hiszen az ujjaim szinte megfagytak, s nemhogy csomóoldozásra, semmilyen mozdulatra nem volt képes. Összedörzsöltem, lehellgettem, hátha jobb lesz, majd párpillanat múlva már a kezemben is volt a zsákmány, a madár pedig tovaszállt. Felvonva a szemöldököm, nyitottam ki a zacskó száját, s láttam benne, hogy több kis apró zacskóra osztott bogyók vannak benne. Nagyon lassan kezdett leesni, hogy már megint milyen naiv voltam, s igazán kiindulhattam volna abból, hogy ha John napi rendszerességgel szívja a füves cigiket, biztos nem holmi ócska ?vitaminokkal? fog kereskedni! Egy kisebb zacskót az ujjaim közé csippentve emeltem a szemem elé, s fordultam a holdvilág felé, s vontam össze a szemöldököm. Hiszen ezek olyan bogyók! Nem, még magamban sem mertem kimondani azt a megállapítást, hogy én most holmi drog ügyletbe keveredtem. Ráadásul a feléről azt sme tudtam mi az, de a sötétben erősen foszforeszkáló darabokról hamar megállapítottam, hogy Ecstasy tabletták. Tény, nem vagyok szent, volt már vele dolgom de..de OMG! Ezektől most azonnal meg kell szabaduljak! Leadom Johnnynak, és felejtsük el egymást. Ha most elkapnak? nekem annyi. Sőt, lehet nem is kéne odaadjam annak a balféknek, hanem.. hanem mondjuk mi lenne ha a tóba dobnám? Max a sellők meg az egyéb lények flesselnek egy sort, még az is jobb, mint hogy az iskolatársaim ilyenekkel tömje.

A nagy rágódásom közepette elindultam lefelé a kőlépcsőkön, ügyelve, hogy ne épp egy bagolyürüléken csússzak el, s szegjem a nyakam, mert elég kellemetlen lenne. S csak átkoztam, s átkoztam magam hogy lehettem ennyire tök, hogy ilyenbe belementem, ráadásul a kabátomon még zseb sem volt! A bűn tárgyát ott lóbáltam a kezemben, s jóformán bárki megláthatta mik is vannak benne, de adja a jóságos Szűz Mária, hogy ne fussak össze senkivel! Amikor kezemet előrenyújtva nehezkednem neki a Bagolyház esőverte s ósdi faajtajának, először visszapattantam róla. Úristen, ez beragadt! Ááááá, csak ezt ne! Kétségbeesetten cibáltam a kilincset, feszítettem neki a vállam de semmi, végül legvégső elkeseredésemben, úgy döntöttem, neki futok. A filmekben ez mindig beválik, az már más kérdés, hogy most nagyon de nagyon nem egy filmben vagyok, ez inkább csak egy rossz rémálomhoz hasonlít. Én, egy kisebb adag illegális droggal a kezemben, s a zárt ajtó. Remek, igazán. Ha ezt a nővérem tudná..


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ethan Wilde - 2008. 12. 30. - 19:58:56
|| Yolanda, életem értelmentora ||

Tökösségi diplomaosztónak persze ez az éjszaka se vált be.

Mármint, egyelőre vonatkoztassunk el attól, hogy én most elég naturalista stílusban adom a remélhetőleg mélyen alvó világ tudtára, hogy nagyon elégedett vagyok a nem éppen kigyúrt, melegszagú és balett-táncos benyomású, de voltaképpen tök helyes kis testemmel. Elvégre késő tavasz van, szívem joga, hogy csak annyira öltözzek fel, amennyire akarok. Igaz, ez a Brit-szigeteken melegnek számító májusi klíma ide vagy oda, én ezzel a mezítláb-végig-a-kastélyon figurával úgy meg fogok fázni, mint az állat. Ezen túl meg országomat-egy-farmerért stílusban kaptam magamra ruhát, szóval a megfázás veszélyfaktora hatványozódott. Oké, mondjuk ki, félmeztelenül mászkálok ebben a mocsok iskolában éjféltájt, és ez még a kisebbik probléma; nem vagyok én szégyenlős, és egy buta kis megfázást fél lábon is. De.

Na jó, lehet, hogy túlragozom az egész szituációt, de nem épp tündérmesébe illő úgy ébredni a vért verítékező rémálmaim egyik szaftosabbjából, hogy a fél hugrabugos hatodik hímjei rázzák az ember vállát. Szó se róla, frászt is kaptam, rendesen. Aztán meg farmert, és kimenekültem a hálóból. Ez aztán a tökösség magasiskolája. Gondolom, eddig se tartottak rólam sokat, de most, hogy előadtam egy impozáns, vinnyogva vergődős világszámot a kedvenc lila alsómban, majd amikor fel mertek ébreszteni, bőszen magamra rángattam egy farmert, és se szó, se beszéd elviharzottam az éjszaka közepén, valószínűleg már én vagyok a Hugrabug koronázatlan atyaúristene. Remek. Már úgyis kellett valaki erre a posztra, mert Cedric nélkül ? nyugodjon békében ?, már közösségi hobbi gyanánt űzzük a mártíri töketlenkedést. A Potterre nyáladzó, kőkonzervatív keménymagról meg inkább már szót se ejtsünk. Szóval, lényeg a lényeg, én ma éjjel már biztos, hogy nem megyek vissza abba a hálóterembe. Lehetőség szerint soha a büdös életbe? vissza nem mennék, de ez gondolom, nem különösebben jól kivitelezhető elhatározás. Hát, ez van. Mindenesetre úgy hét óráig elég időm van, hogy körbegrasszáljam az egész kócerájt, addig meg kitalálom, hogyan fogom tisztára sikálni a becsületemet. Na, nem mintha különösebb jelentősége lenne, amikor mostanában mindenki a másik vállán bőg; de ezt mégsem hagyhatom, a rohadt életbe, nem elég, hogy sikoltoztam meg nyöszörögtem meg vonaglottam egy sort premier plánban, utána még el is rohantam, mint egy elsőbálozós kislány. Hogy legyek így én a potenciális atyaúristen?

Felemelem a mostanra már minden négyzetmiliméterében erőteljesen lúdbőrös karom, hogy megdörzsöljem a szemem, és nekidőlök egy szabad falfelületnek. Ne kérdezze senki, hol vagyok, mert nem érdekes. Árghhh, a fenébe, most az egyszer aludni akarok, egy jó meleg takarót akarok, egy ágyat valami remek helyen, EGYEDÜL, egy jó naaagy adag álomitalt vagy forró kakaót, és mindenek előtt úgy tizenhat órát arra, hogy békésen, álmok nélkül kialudhassam magam. Nem, azért a Dorothy nevű teddymet nem ásnám elő a láda aljáról, ahova úgy öt évvel ezelőtt temettem (de igen! Dorothy, hiányzol! na ne), de azért igenis, titokban még a potenciális atyaúristeneknek is lehetnek gyenge pillanataik. Például most. Rémálmok, közösségi megszégyenülés és alulöltözöttség egy hideg éjszakán bőven elég.

Magamba fojtok egy ásítást, tudván, hogy ha egyszer elkezdem, abba nem hagyom, amíg össze nem gömbölyödök egy félreeső sarokban, és be nem süppedek a puha, meleg öntudatlanságba, amiből viszont reggelre kiadós tüdőgyulladás lesz, arról meg már ne is beszéljünk, hogyha ilyen remek ébredéseim vannak a relatíve védett hálóteremben, inkább belegondolni sem akarok, ugyan mit látnék meg elsőnek ragadós szemekkel itt kinn. Mondjuk egy efebofil erklinget.

Remek, mostmár az önsajnáltatás is csodálatosan megy, de ki kell találnom valamit, mielőtt még tényleg elalszom valamelyik sarkon. Esetleg belóghatnék valami kábé védettnek nevezhető zugba, mondjuk? őszintén szólva, mantikór tudja. Hozzám képest Twist Olivér gyenge kezdő elesettség- és gyámoltalanság-szkillekben. Jepp, ez aztán a diadal. Szóval, mi van itt, az Északi szárny környékén? Rengeteg folyosó, amiket nagyjából már kiismertem. Frics irodája. Ahhham, jó ötlet, bekopogok az öreghez, és kérek tőle egy kispárnát, aztán, ha már úgyis ott vagyok, mesélhet nekem esti mesét, és be is takargathat. A trófeaterem se az a hely, ahol kifejezetten gyönyörűeket tudnék álmodni. Bagolyház. Az viszont tényleg itt van a következő folyosón, abszolút jó klímájú, szélvédett, sterilségig menően tiszta, nem is zavarna senki, csak párszáz tollas-csőrös-karmos dög. Na, persze?
Alighogy elvetem az ötleteket, és odébb vonszolom a dekoratív hátsómat, meghallom. Egészen sajátos, tompa, de közeli zajok. Nyikordulás. Puffanás. Zörgés. Puffanás. Nem, nem is egészen puffanás, de minek nevezzelek, dörömbölés..? A zörgés már kifejezetten ismerős, ez határozottan a kilincsrángatás és a zárpiszkálás közé esik, édes melódia a fülemnek. Jeeeaaah, szóva? buli va? a szomszédba?, mocsok tőlük, hogy nem hívtak meg, de hajlandó vagyok megbocsátani. Be is fordulok a következő sarkon, majd szemem-szám eláll.

Oké, láttam én már extrém partitémákat, de azért a bagolyházban bulizni még nekem is túl vad egy kicsit. Na, mindegy, a semminél jobb; mezítláb a durván faragott kövekből rakott csigalépcsőn mászkálni megint nem a zsánerem, de ma mindent kibírunk, tökösségi önigazolás címén. Felszisszenek, ahogy a talpam a jéghideg kőhöz ér, aztán erőt veszek magamon, és felmászom a bagolyházhoz. Már előre borzongok a hidegtől, ami ott benn uralkodik, bagolyguanóba meg ?köpetbe lépni meg pláne nem vágyom, de végül is elég nekem, ha csak megnézem, ki tart itt kósza légyottot éjnek idején. Kíváncsi alkat vagyok. Szelíden érdeklődő.

Finoman az elnagyolt megmunkálású fafelületre helyezem a mancsom, és belököm, azaz inkább csak lökném, mert ettől a puha mozdulattól nem kíván benyílni az a mocsok, és mikor egy valamivel erősebb akcióra szánnám el magam, én esek hátra, nagyokat nyögdösve fenékre azon a rettenetes hideg kövezeten. Így már tiszta a dolog, egyrészt ez ajtó nem egészen befelé nyílik, másrészt meg valaki a másik oldalán rendkívül szeretne kijönni, de úgy fest, az ajtó meg nem adja meg magát, az impulzus csak ahhoz volt elég, hogy az én hátsó felem legyen tiszta kék-zöld-lila-barna. Szivárvááány.
Mostmár csak az a nagy kérdés, hogy ugyan ki a fene szórakozik itt ilyenkor. Valószínűleg egy tilosba tévedt diákról lesz szó, tehát a szituáció egyre izgisebb. Ha van isten, az est eddigi gyenge tendenciáin most fordíthatunk egyet. Ennél jobb belépőszövegeim is voltak már, de egyrészt veszettül hulla vagyok, másrészt meg a szokásos dumámmal nehezen adhatnám elő magam, hogy az ajtó másik felén dekkoló, valószínűleg egyébként is rémült illető összecsinálja magát.

- Ki van ott? ? érdeklődöm morcosan, miközben feltápászkodom a földről, és valahogy megállom, hogy masszírozni kezdjem a fájós részeimet. Ki mondta, hogy nincs önuralom a világon? Tanárnak viszont nem valószínű, hogy elmegy a fájdalmas, földöntúli hangom, úgyhogy oda a móka. Evvan.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Yolanda Delacour - 2008. 12. 31. - 12:07:20
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/h4x3pm49wd6387mranw.png)

Miért érzem úgy, hogy a falak kezdenek egyre közelebb s közelebb jönni? Szinte látom, ahogy egyre csak araszolnak, s araszolnak felém, s a végén majd az lesz, hogy palacsintává nyomnak össze! Nem. Nem vagyok klausztrofóbiás, vagyis eddig nagyon nem tudtam róla, viszont volt már arra példa, hogy egyszer teljesen bepánikoltam. Talán ez az lenne? Igen, minden bizonnyal, hiszen már is előrevetítem keserves jövőmet. Ami azt illeti, egyáltalán nem kecsegtet semmi jóval. Bent ragadok, valamelyik tanár, vagy épp Frics elkap, elveszi tőlem ezt a zacskót, ami tele van... illegállis szerekkel, hogy csak finoman fejezzem ki magam, s aztán mehetek is Dumbledorehoz, Emszí Galagony kíséretében, aki biztos a fülemnél fogva fog odarángatni, miközben fennhangon szitkozódik, micsoda szégyenteljes a viselkedésem, és mekkora mázlim van, hogy nem az ő házához tartozom. Hah! Szerintem is hatalmas mázlim van, amiért nem tették a fejemre a süveget cirka 4 hónappal ezelőtt, amikor idekerültem, hanem egyszerűen beraktak a nővérem házába. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az a kopott ős öreg kalap túl sok bátorságot, és vakmerőséget fedezett volna fel bennem, arról nem is beszélve, hogy még azt is belém magyarázta volna, miszerint micsoda egy hősi szív dobog a mellkasom mélyén! Badarság.

Szóval mehetek az Igazgatóhoz, aki olyan furcsán fog rám nézni, mint ahogy mindenkire, a szemüvegén átpillantva, azokkal a kék szemekkel, s hirtelenjében úgy érzem majd, hogy nem csak a vesémbe lát bele, de még a gyomromba is, megállapítva mit reggeliztem, ebédeltem, illetve vacsoráztam, az esti nassolást ki nem felejtve! S mire kettőt pislogok, már is Franciaországban vagyok otthon, évezredekig tartó szobafogságban. Ja igen, azt kihagytam, hogy természetesen kirúgnak, de úgy mint a sicc! Nem, én ezt nagyon nem szeretném, tehát mély levegő, koncentrálj. Khm.. koncentrálás címszó alatt újra csak megrángattam kétségbeesésemben a kilincset, de az még mindig nem engedett. Ekkor léptem hátra egyet, kettőt, hármat és még párat, majd vontam össze a szemöldökeim. Ha ez Bud Spencernek megy, akkor nekem is van rá esélyem. Még akkor is, hogy jó négy fejjel vagyok alacsonyabb, s közel egy tonnával könnyebb. Kissé oldalasan fordulva, hajlítottam be a még mindig zacskót szorongató kezem, majd feszítettem be kissé. Visszaszámolok, s aztán neki futok. A naiv s olykor csöppke is agyamban át sem fut még véletlenül sem, hogy esetlegesen nem egy szivacsnak akarok nekifutni, sőt! Inkább egy tömör faajtónak, s a találkozás feltételezhetően fájni fog. Kritikán aluli, pedig még Kviddicsezek is, s nem egyszer törtem már össze magam.

5.., 4.., 3.., 2 és fél?, 2?, 1..! Nekilódultam, s az ütközés előtti tizedmásodpercekben még a szemeim is behunytam, majd neki mondhatni teljes erőből az ajtónak. ?
MÉG IS KI MONDTA AZT, HOGY BUD SPENCERNEK NEM VOLT SOSEM KASZKADŐRJE?! Diszkréten visszapattanok az ajtóról, minő szerencse az egyensúlyom nem vesztem el, miközben a másik kezemmel a fájós karom tapogatom, s mint valami bakkecske ugrabugrálok körbe-körbe az aprócska helyiségben, közben megpróbálva nem üvölteni a fájdalomtól. Oké, nem üvöltök, mint a malac a vágóhídon, mert egyszerűen nem vagyok az a típus, de hiába harapom le majdnem a nyelvem, s hiába szorítom össze a szám, sőt még a fogaimat is belemélyesztem, mit sem ér az ellen, hogy halk nyüsszögés ne hagyja el az ajkaim.  Ez a nyüsszögés pedig az ?a? ?au? ?oucs? s még sorolhatnám visszafogott, magamból kipréselt, apró kis szavak sokasága.

Mielőtt elmerülhetnék saját magam újbóli szidalmazásába, miszerint hogy lehettem ekkora idióta, hogy ilyeneket egyáltalán megkísérlek, - csoda ha nem tört el a karom! ? rezzenek össze, majd hatalmas tányérnyi méretűvé kerekedő szemekkel meredek az ajtó irányába, melynek túl oldalról jött egy hang. Tehát van itt valaki, igen. Minden bizonnyal van itt valaki, s az a valaki nem egy szellem, mert akkor az csak átlibbent volna az ajtón. Miért nem tűnt fel nekem ebben a hatalmas nagy csendben, hogy esetlek egy ismeretlen idelopózik? Hát.. esetleg azért, mert a saját jajgatásommal voltam elfoglalva, na mindegy. Még mindig a fájós felkarom s vállam dörzsölgetve lépkedek oda az ajtóhoz, majd tapasztom rá a fülem, s hallgatózok. Igen, a másik fél még mindig ott van a túloldalon, s minden bizonnyal a válaszom várja.
- A lelkiismereted. ? Dörmögök, megpróbálva elmélyíteni a hangom. Egy diák, egy sorstárs ez már tuti, de jobb lenne, ha nem most kezdenénk el haverkodni, sőt, jó lenne ha nem tudná meg, hogy én vagyok az a lökött véla. Sajnos elég rossz, ha az ember ennyire.. más mint a többi, hiszen rajtam kívül még Yvette az ikertestvérem az, aki a folyosón grasszál, de az a nagy probléma, hogy vele sem lehet összekeverni. Az udvari bohóc meg a Jégkirálynő.. na ugye. Egyébként más választ is mondhattam volna, de az nem lett volna a helyzethez passzoló, pl ?Jó estét kívánok, közúti ellenőrzés!? vagy esetleg ott van még az egyik kedvencem a ?Jegyeket, bérleteket kérném ellenőrzésre.?, vagy ott  a lerágott csont; ?Én vagyok az apád.

Tekintetem újra a kilincsre esik, s feléled bennem a remény, hogy talán annyit elértem önmagam csonkításával, hogy meglazult kissé a kilincs vagy.. nem is tudom, mivel állathatnám még magam. Ráhelyezem a kezem, most viszont óvatosan nyomom le, mint valami lassított felvétel. Nem nyílik, remek.
- Óóó, hogyazzaaaaa   ?. ? Hördülök fel, s ami utána következik sajnos még csillagozva sem kerülhetne nyomtatásba. Természetesen anyanyelvemen ? mert azon esik a legjobban ? a legszaftosabb, s legváltozatosabb francia szitkok hagyják el az ajkaim, no persze nem túl hangosan, csak az orrom alá morogva, amiből bizony a másik, ha nem is mindent, de elég sokat kihallhat, illetve megérthet. Bár én arra nem gondolok, hogy esetleg akkora balszerencsém van, hogy pont egy olyan diák tévedt erre, aki esetleg beszél franciául. Annyira ideges vagyok, s csak topogok jóformán egyhelyben, s próbálok valami menekülési útvonalat keresni ? igen, már azokkal a kis lyukakkal is szemezek, amiken át a baglyok közlekednek ? hogy észre sem veszem, amint az ajtó, mintha varázsütésre, de lassan résnyire kinyílik.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 02. - 19:02:21
|| Yo <3 ||

A kövezet hideg, és így még jobban fázom, mint eddig fáztam, pedig már az se volt kutya, hiába tápászkodtam fel, a kővel való érintkezés emléke még mindig ott citerázik a gerincem vonalán. Fááázom, az ég szerelmére, annyira nagyon fázom, mint még soha, meg amúgy sem szoktam, de most igenis fázom. Először is félrehúzódok az útból, mert ki tudja, mikor ront ki ez az eszelős őrült, aki egy, letépte láncát, kettő, most még az ajtót is ki akarja tépni a falból, és nem akarom, hogy rám essen az ajtó vagy ez az elmebeteg. Ha egyébként van annyi fizikuma, hogy megtegye, akkor ráadásul még én is aggódhatok, hogy valami szteroiddémon tolta át a ronda képét a másvilágról, és hiába van rajtam egy rakat amulett, a démonoktól meg nem véd, az biztos. Na, azért ne legyünk hülyék, egy démon minek pöccintgetné azt az ajtót? Kisujja egyetlen mozdulatával kiszakítja a helyéről, aztán jónapot. De démonok azért nem grasszálnak ide, egy poros kis brit iskolába, hogy aztán bagolyházakból törjenek rám. Miért tennék? Kezdek bekattanni, talán a hideg meg a fáradság. Vagy csak simán.

Hű, szűzanyám! Azért láttam meg hallottam már dolgokat, de ez a hang, ahogy az ajtó fafelületét a helyükön tartó vaspántok megnyikordulnak, meg az egész cucc beledöndül a próbálkozásba, ha erre nem kelt fel mindenki, akkor senki sem. De valószínűleg csak túlreagálom, mert már az én idegeim is pattanásig feszültek. Talán nem is volt olyan durva ez a hang? de ami utána jön, azzal már simán nevezhetnének valami önoltó nagydíjra. Nyüsszögés, nyöszörgés, jajgatás, tompán, finoman, ahhoz képest meg, hogy hogy felkenődött erre a böszme nagy ajtóra, egész szolidan. Mostmár azt is tudjuk, hogy nő. Női démonok pedig? szukkubus? Neeem, mostmár tényleg túlreagálom, nincsenek démonok, csak én tojok be tőlük rendszeresen, de hát mindenkinek lehet valami természetfeletti dilije vagy fóbiája. A démonoktól való beteges rettegés még nem is annyira durva, mert jogosan lehet tőlük rettegni. Na. És a démonok nem nyüsszögnek, mert nem illik az imidzsükhöz. Így viszont, hogy végighallgattam a jajgatást, már a dörmögéssel se ér el sokat, igaz, hogy még mindig nem tudok többet annál, hogy nő, és rohadtul nem tudom beazonosítani az alaphangot, de azt azért a közönség segítsége nélkül is tudom, hogy nem a lelkiismeretem. Nekem olyanom nincs.

- Akkor téves - közlöm az ajtóval emelt hangon, vélvén, hogy ez után a produkció után sok veszítenivalónk nincs, pedig lehet, hogy van. ? Ennél jobb duma nem ötlött eszedbe? Ezt már annyian lelőtték. De nekem azért a lelkiismeretem is okosabb annál, mint hogy zárt ajtókat püföljön teljes testfelületével ? fűzöm hozzá óvodás stílusban a bölcsességeimet, de éjszakai lét ide vagy oda, én most fáradt vagyok, fázós, megszégyenült, tehát hisztis, és gond nélkül megmarok bárkit, aki felkavarja az egyébként is zaklatott lelkemet. Jó, mi? Egyébként is a ?lelkiismeretem? miatt pakolták tele a seggemet zúzódásokkal, és ez se túl kellemes, magas fájdalomküszöb ide vagy oda. Fáj, a jó életbe, fáj a fenekem, és kész! Sőt, rémeket is álmodok néha, és olyan átkozott, rettenetes, hülye, de ijesztő érzésem van, hogy rohadtul valóra is válik, és be vagyok tojva, és vinnyogok álmomban, és többnyire ezért mellőzöm az alvást már hónapok óta, igen! Az el nem fojtott kirohanások jó hatással vannak az idegrendszerre, én viszont tökös vagyok, és nagyon kezdem túlzásbavinni. Helyes, készüljünk ki, amikor idegen csajszik hülyeségeket beszélnek zárt ajtók mögül. Nincs is ennél jobb program éjszakára.

Valamiért nem érzek csupasz fölényt a másik felett, csak mert ő benn van, én meg kinn, és megáll az ész. Hiába fáj az összetört medencecsontom, ettől még nem örülök, hogy ő is összetörte magát. Önzetlenség. Hugrabug. Fúj. Inkább örülnék, de ahhoz túlságosan is lefoglal a magam baja, hogy csak így átcsapjak hepajkodósba, csak mert valaki összetörte magát az ajtón. Nem, azért itt még nem tartunk. Nagy, bamba szemekkel nézem, ahogy a kilincs lenyomódik, és lélekben felkészülök, hogy szembetaláljam magam azzal az elmebeteg, idióta állattal ? nőstényállattal ?, aki éjféltájt azzal szórakozik, hogy Houdinit játszik. Nekem persze nincs ezzel semmi bajom, végre rokonlélekre találtam, de azt sose fogom megérteni, hogy miért jó, ha az ember úgy szabadul ki, hogy előtte bezárja magát, nem ez meghaladja az agyi kapacitásomat. Azt tudom én, miért jó kiszabadulni, nade bezárva lenni? magamtól soha. De mindenkinek vannak fura perverziói, nekem is, szóval maradok toleráns tisztelettel. Na, tisztelet nélkül, de toleráns.

Amíg így belefeledkezem a jellemem boncolgatásába ? anyám, ez egyre sűrűbben fordul elő mostanában, jobb, ha szakértői segítséget kérek, mielőtt még végképp megkergülök, és mellesleg éljen Freud ?, szinte el is felejtem, hogy az előbb még azt vártam, nyíljon az a nyavalyás ajtó, de nem nyílik, a másik oldalon meg valakinek elfogy a türelme. Pislogok. Egyet. Kettőt. Sokat. Nekem tényleg jó a.. hm.. nyelvérzékem, de a kilencedik tradicionálisan alpári putain de merde és még egy szelíd c?est chiant után teljesen elveszítem a fonalat. Ugyanakkor mély csodálattal adózom az illetőnek, mert ilyen gyönyörű káromlatkompozíciót azért nem könnyű összehozni, még akkor sem, ha az ember naponta gyakorolja, hogyan küldje el a legművészibben, a legpontosabban és a leghatásosabban a fenébe, azt, akit. Köszönöm, köszönöm ezt az élményt, hogy hallhattam, mostmár boldogan hallhatok meg; ez még akkor is példaértékű mutatvány volt, ha az illetőnek az anyanyelve a francia. Márpedig valószínűleg az. Sőt igazából tudom, hogy az, mert hiába ápolnak újabban a britek jó barátságot a franciákkal ? egy frászt, mindig ellenségek leszünk, és kész, menjenek a francba a csigaevők! ?, legalábbis az iskolában előforduló francia származásúak rátája igencsak magas, szóval hiába, azért mégsincsenek olyan sokan, hogy ne tudjam azonnal beazonosítani, hogy kié ez a szépséges, dallamos, ellenállhatatlan hangocska, ami még káromkodás közben is annyira szép, hogy szinte már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Muszáj elvigyorodnom, nem tudom megállni: tipikus, ki más hozná magát ilyen helyzetbe, hogy éjfél után bezárja magát a bagolyházba..? Kapásból. Simán. Kisujjból. Idétlen, piszkosul idétlen, ugyanakkor? bájos, na.

Nem állítom, hogy immúnis vagyok a vélabájára ? hagyjuk azokat a kacatokat, amiket névleg mágikus csábítások meg efféle baromságok ellen hordok ?, és ahhoz se telt el elég idő, hogy egyáltalán megszokjam, hogy? Szép, na, veszettül szép, túlságosan is, még a khm.. egyedi öltözködésével együtt is. De alapvetően nem azért ülök itt fülig érő vigyorral, mert ott van például a nővére, na, attól a hideg ráz, jégkirálynő. Szép, és belefeledkeztem a vizuális csócsálásába nem is egyszer ? újabb mocsok húzás a természettől, vélák, bahh, mi lesz így a férfiúi méltósággal, amivel egyébként is kitörölhetjük úgy általában ?, szóval oké, szép, de frászt kapok attól, ha valaki merev, hideg és megközelíthetetlen. Hiába szép. Frászt kapok, vagy pedig vérszemet, és megpróbálom megpuhítani. Egyelőre örülök a frásznak. Tehát nem csak arról van szó, hogy szép ? vivá lá szóismétlések, de ennyire azért nem vagyok esztétista ?, hanem bírom a stílusát, annyira kis édes a fura cuccaival, a zűrjeivel, a kocsányon lógó szemű pasijaival, meg minden. Miért van, hogy az ilyen lányok nem állnak szóba velem? De sírni azért nem most fogok elkezdeni, a lelkiállapotomat tekintve nem állnék meg két könnycseppnél, és akkor megint ott a dilemma, hogy oda a tökösség. Pedig lassan már más se marad.

Lustán bámulom az ajtót a fedezékből, de még mindig fülig érő szájjal, talán ezért is tűnik fel kábé azonnal, hogy nyílik az ajtó. Mi a fene történt? Talán becuppant a vákuumtól ? na ja, vákuumból aztán jó sok van hasonló vaspántos megoldású nyílászáró dögöknél, oké, ez hülyeség volt ?, vagy csak késleltetett módban adta meg magát Yo próbálkozásának. Lényeg a lényeg, az ajtó nyitva, és én, a lovag, az úriember, a gentleman, nem rontok rá (még az hiányzik, hogy mégegyszer beragadjon, kapásból kerülöm az ilyen helyeket), hanem várok. De a csaj nem kap az agya, se a kilincs után. Az egyik után mondjuk talán már késő.
- Oké, ma chére conscience, ez gyönyörű volt, de most talán előretolhatnád azt az ajtót, és kijöhetnél. Nem harapok ? nem bírom megállni, muszáj hozzátennem, követeli a vigyorízű hangom, és egyelőre nem tudok mást produkálni. Háh.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 01. 02. - 22:12:14
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/fmqdim8ml8o50jka38.png)
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/ea4tbg9qfmr2fh1t6m6k.png)
Igazából eszembe sem jut ?halkan? nyílásra bírni az ajtót. Már mint csendesebben cibálni azt a nyüves ajtót. Mert ha így is úgy is megtalálnak, akkor nem teljesen mindegy, mikor teszik? Reggel, amikor az első tanerő erre téved, és szinte már látom magam előtt a képet. A lépcsőnek nekidőlve szuszogok, a fejem rosszabb esetben egy nagyobb halom ürüléknek támasztom, ami olyan régen áll ott, hogy nagyrésze meg is keményedett. A kezemből kiesett a zacskó ? az a bizonyos dolog, ami miatt ez az egész történt ? s azt kikezdték a baglyok, és bezabálták. Valamelyik döglött lenne, itt-ott elszórva pár tetem, valamelyik pedig röpködne össze-vissza, s nem találná a kiutat, sőt, még éles ricsajt is eltudok képzelni, s ez az egész.. ez egy katasztrófa lenne! Oké, ha nem jutok ki, akkor sem szabad elaludnom. Ezt fogom magamban mondogatni, igen. Nem szabad elaludjak, vagy lehet, hogy még a szám is lepiszkítják ezek a büdös madarak.. meg úgy egyáltalán.

Konkrétan nem tudom, mit várok az ismeretlentől, akinek a hangja még inkább felhúzta az idegeim, magasabbra, egyre csak magasabbra és magasabbra cibálva a vérnyomásom. Talán, hogy ettől az idétlen választól berezel, és elmegy, s itt hagy, vagy ha nem húzza el a hátsóját, akkor legalább segít. Nálam nincs pálca ? milyen meglepő, elvégre mire is van az, ha nem varázslásra, talán hátvakarásra? Mivel többnyire én annak használom ? s talán nála lehetne. Vagyis a nála az jelen esetben egy srácot jelent, mivel kapok egy választ, s nagyon hamar rá kell döbbenjek, hogy bizony a másik nemből fogtam ki valakit. Ez végül is annyira nem rossz. Mivel ha egy stréber, Prefektus csajjal futok össze, az cikibb, mert tuti beköpne, viszont ő srác, és ha még Prefektus is, akkor is megtudnám győzni, hogy ugyan legyen olyan kedves, és tartsa a száját. Igen, meggyőzni, ha kell, bevetem minden bájam ? persze a 18as karikát mellőzve ? pár kedves szó, szempilla rebegtetés, vagy valami ahhoz hasonló, pajkos mosoly, s egy-két elejtett buja szó. A lehetőségek tárháza majdnem hogy kimeríthetetlen. Valamit csak improvizálok itt hirtelenjében, nem igaz? Kivéve, ha az illető meleg? Nem. Ekkora balszerencsém még nekem sem lehet!

A duma egyébként tényleg nem nevezhető első osztályúnak, sőt. S ebben meg is erősít a túloldalón lévő éjszakai kóborló. Kösz, ez jól esett az önérzetemnek, bár ebben a szorult helyzetben úgy is teljesen lényegtelen. Gyors a nyelvemre harapok, mielőtt elkezdenék szitkozódni, hiszen olybá tűnik, a srác nem fog semerre sem menni.
?- MrHúdeokosnakhiszemmagam, ahelyett, hogy saját magad fényezed, nem segítenél inkább? ? ?Csattannék fel, hiszen nagyon is idegesít, hogy amíg én bent raboskodok, ő kioktat engem, az ő okos lelkiismeretéről, ami egyébként nem érdekel. Egyébként meg a lelkiismeret hogy lenne már okos? Van olyan, hogy buta lelkiismeret? Esetleg rossz lelkiismeret, ami köbö a lelkiismeret furdalással ér fel, de hogy okos, ppff.. hát őt meg honnan szalajtották ide? De még sem mondok semmit, mert úgy érzem, teljesen felesleges lenne. S különben is, nem fogok senkinek sem könyörögni, főleg nem egy ilyen hisztis ripacsnak, hah!

Már sokadszor mondom azt magamnak, hogy ez tényleg nem volt a legjobb ötlet, már mint az, hogy faltörő kost játsszak. Még szerencse, hogy nem a fejemet használtam a művelethez, azért még csak vagyok egy Csák Norissz, bármennyire is szeretném azt hinni magamról. Agyrázkódást nem kaptam, csak a fél jobb karom zsibbad, és fáj, és szúr, és mindent amit el lehet képzelni. Megpróbálom mozgatni, s megint csak veszett sziszegést adok ki magamból. Nekem nagyon is magas a fájdalomküszöböm, és már csak büszkeségből nem sikoltozok, meg üvöltözök, ha fáj, akkor sem, de! S itt a lényeg, nem tört el, csak zúzódás, az meg majd lelohad, pár nap kérdése vagy.. pár hét. Akkor sem megyek Madam Pompuchoz, vagy hogy is hívják.. Sajnos a névmemóriám még mindig borzalmas. Elfordulva az ajtótól tapogatom a fájós testrészem, amikor megint meghallom azt a hangot. Annyira belemerültem az önmagam szidásába, hogy megint összerezzenek. Még egy ilyen, és a végén még a lábam is feladja a harcot, és egyszerűen összecsuklok.
- Azt hiszed, vicces vagy? ? Kérdezem ingerülten, persze ismét csak a fadarab felé fordulva, majd ekkor veszem észre, hogy az ajtó tényleg kinyílt! Tehát még sem hazudott, vagy engem cukkolt, hanem? hanem.. SZABAD VAGYOK!

Igen csak nagy erővel csapom ki az ajtót, s lépek ki, majd kissé széttárva a karjaim, szippantok egy mélyet. Nem sok kell, hogy táncra perdüljek, mi több, táncra is perdülök, már amennyiben egy 360o ?os pördülés annak számit, s csak ekkor akad meg a pillantásom a másikon, és hát? annak hiányos öltözködésén. Félresöpröm a mozzanat következében arcomba lógó ezüstös tincsek hadát, majd mérem végig, és vigyorodok el szélesen.
- Eeeeezzzzz igen. S én még azon paráztam, hogy Prefektus vagy, hát? Ilyen fogadtatásra azért nem számítottam. ? A szemöldököm többször is megemelkedik, ezzel csak jelezve, nekem ugyan nincs ellenemre, ha hiányos öltözetű fiúkák akarnának esetlegesen megharapni. ? Mond csak, nem fázol? ? Vonom föl az egyik szemöldököm, miközben a mosolyom letörölhetetlen! Óh nem, azért mert konkrétan belefutottam egy meztelen férfifelsőtestbe, még nem fogok elpirulni. Valljuk be, ahhoz azért több kellene, s nem csak látvány. Viszont még ez sem késztet arra, hogy egyenesen elkezdjek vele kacérkodni. Elvégre.. hát az a büdös helyzet, hogy arcra tényleg ismerős, de hogy a neve.. na meg, hogy melyik házhoz párosítsam, az már nem menne. Ez van, ha az ember nem törődik túlzottan a környezetével, no és ha elmarad a jó öreg talár, ami azért kisegít, ha a házak megítéléséről van szó. A helyzetemről meg ne feledkezzünk meg, ami igen csak.. kínos.

Na de csak késve esik le, hogy ott himbálózik a zacskó, még mindig a kezemben, jó, hogy nem dugom egyenesen az orra alá! Átveszem a másik kezembe ? ami még éppenséggel ép ? és azt pedig a hátam mögé rejtem, ezzel takarást biztosítva a tiltott szereknek.
- Öhhm? egyezzünk meg abban, hogy te se láttál semmit, és én sem, na? ? Halkítom le a hangom, miközben előrébb lépve hajtom be a Bagolyház ajtaját. Nem kétséges, hogy én minél hamarabb le akarok lépni innen, feltűnés nélkül. Én és a feltűnésmentesség, vicces.. Talán ezzel is magyarázható, hogy mint valami ócska James Bond filmben, kezdek el a falnak simulva a hátammal ? és a kezemben tartott zacskóval ? kezdek oldalazva lépkedni.
- Egyébként sem kéne meztelenkedned a hálókörleten kívül. A végén még tüdőgyuszit kapsz, aztán fent a Gyengélkedőn meg mindenféle löttyöt beléd erőltetnek majd.. s akkor bizony jusson eszedbe, hogy ?Az a lökött csaj megmondta!? ? Magyarázom neki, miközben megtorpanok egy pillanatra, s még komolyan is bólogatok hozzá.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 03. - 11:25:58
(http://kepfeltoltes.hu/090103/yooo_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Hallom a hangján, hogy ingerült, és ? leszámítva, hogy ÉN azért egyből észrevettem volna, ha kitárul a kijárat, akkor is, ha közben kétszer hisztériás- és háromszor bezártsági pánikrohamot kapok, az mindegy ? meg is tudom érteni. Ki a fene ne lenne ingerült, ha vajon olyan mélyen idióta, hogy bezárja magát a bagolyházba éjjel? Nekem különben meg hiába harapós, ha nem ér célt meglepő, sőt döbbenetes, ám valószínűleg erősen véletlenszerű módon a relatíve nem túl sok nyers erejével, én készséggel kiszabadítom, na, elvégre toronyba zárt hercegnők szabadlábra helyezése a kedvenc hobbim. Naná. Nem mellesleg viszont borzasztóan érdekelne, hogy mégis mi a túrót keres itt ez a bolond hercegnő; mit keresnek hercegnők hálókörleteken kívül éjnek idején, ha nem a bajt. Vagy.. oké, egysíkú a gondolkodásom, na. Mindenesetre minden valószínűség szerint nem velem tervezett vakrandit. De azért piszok nagy szerencséje volt, valljuk be. Nem sok ilyen remek arc mászkál itt, mint én. Nem sok, de kevés.
- Igen, azt ? vágom rá szinte lágyan, pofátlanul, és érzem, hogy az arcizmaim kétségbeesetten megfeszülve próbálják követni az egyre határozottabban fültől-fülig mimikámat ?, miért, talán nem? ? Erre a kérdésre egyértelműen ?nem? válasz dukál, valami ízléses körítéssel, ami a nagy pofámra vonatkozik főként. Ha nem lennék egyensúlyban önmagammal, még azt hinném, tényleg nem vagyok vicces, így viszont csak az emberek rosszindulatának tudhatom be az elismerés hiányát. Hát, de szomorú. Az előbb benyomott szövegeimmel ellenben tényleg nem nyerek Emmy-díjat, és az őszinteség nagy erény, fülig érő vigyorral meg még inkább. ? Oké, ma nem vagyok a topon, de azért hidd el, kis lelkiismeretem, azt azonnal észrevenném, ha kinyílik az ajtó, amit percek óta cibálok. De lehet, hogy bennem van a hiba.

Nem is remeg bele az iskola ? másodjára ? nagyon, ahogy kivágja azt a böszme nehéz ajtót.. kecsesen, nőies finomsággal, szóval, ha lehet ötvözni egy, az átlagosnál energikusabb troll, egy professzionális modern táncművész és egy feszülős, fekete bőrhacukába bújtatott, dekoratívan vonagló titkos ügynök mozgását.. hát akkor még mindig távol vagyunk attól, hogy mit művel. Ha nem lenne bennem némi alapvető, ösztönös tartás, akkor talán már csöpögne a nyál a szám széléről, de azért ne essünk túlzásokba. Vagy mégis? A karcsú, kecses-hajlékony termet apróra kimért, eszményien tökéletes, finom vonalai, puha, fehérlő bőr, ahogy azzal a hosszú, tökéletesen megkomponált hullámokban leomló hajjal játszik a holdfény, mintha maguk a sugarak cseppfolyósodtak volna, a rajtam végigsöprő topáz-szempár halovány, világító kékje.. Pislantok. Mennyi idő telt el, egy perc, kettő, tíz, egy örökkévalóság? Mint aki nem látott még vélát, amikor az évfolyamon kettő is elfordul belőlük.. Nem, mint aki nem látott még nőt! És egyébként is, mik ezek a nyálas hasonlatok? Persze, gyönyörű, varázslatos, elbűvölő, de ezt már illusztráció nélkül is megállapítottam, nem kell ide se alabástrombőr, se topázszemek, se semmi allegorikus hülyeség; főleg az a folyékony csillagfényes marhaság, atyaúristen, hol hagytam az agyam, én mégcsak nem is vagyok hajbuzi. Alig észrevehetően megrázom a fejem, és rendezem soraim. Csapó kettő, avagy hogyan tegyünk úgy, mintha az előbb nem estünk volna ki a kigúvadt szemeinken.

- Akkor örüljünk a kellemes csalódásnak ? vigyorodom el, ha késve is (bár azért csak nem lehetett ez több pár másodpercnél, ennyire még természet anyánk sem lehet rohadék, add, add, hogy ne legyen, csak pár másodpercnyi kizökkenés! mekkora égés, szentséges szalamandraszösszel szuflézott szamócaszörbet, ha már a ragyogó nyelvi fordulatoknál tartunk), de elképzeléseim szerint a hangom a megszokott könnyed, játékos, adok-pórázt-menjünk-sétálni-vau hang, némi macsó lehet-hogy-kiestem-a-szememen-de-direkt-volt felhanggal. Add, hogy így legyen, add, add, add! Ennyit az ateizmusról. Ezentúl vasárnapi misékre is járok. ? Prefektus? Één? ? kissé felvonom a szemöldököm, ez még nekem is sok egy kicsit, aztán meg újra elvigyorodom. Sokatmondóan. Mindenki azt csinálja, amit tud. ? Hát, ha szeretnéd, hogy jóóól megbüntesselek.. akár még lehet róla szó. Sőt, haraphatok is, ha épp ez a vágyad, édes kis lelkiismeretem ? pofátlankodva kedves puszit formáznak az ajkaim, aztán kicsit kihúzom magam, mert ha az ember már félmeztelen, egyrészt fölösleges tompítani a.. szelíd hímringyó alias Zac Efron elcseszett tinédzserbika vonalat, legfeljebb azon igyekezhetünk, hogy simán vonzó macsó legyen belőlünk, és bármily meglepő, ez cseppet sem könnyű. Valamiért a nők jobban buknak az eufemisztikus igazságokra. Én viszont most egyik kategóriának sem érzem magam különösebben, maradok az álmos-fáradt-fázós-hisztis kölyökkutya, legszívesebben bevackolnám magam valaki meleg ölébe, minden szexuális melléértés nélkül, és aludnék. De ezzel nehezen alapoznám meg a jó benyomást az évfolyam legjobb nőjénél. A félmeztelenséget egyébként is tudni kell viselni. Én például tudom. Mondom, hogy mindenki művelje, amihez ért.

Ismerem én ezt a pillantást, ez a bocs-nem-akarlak-megbántani-de-tököm-se-tudja-ki-a-túró-vagy nonverbális varázslat, én pedig egyrészt nem lepődöm meg, mert mégis miért tudná Yo, az évfolyam legjobb nője, hogy hogy hívnak engem ? nem önbizalomhiány, csak reális életszemlélet, és működik ?, főleg, hogy eddig sose beszéltünk még az időjárásról sem, másrészt meg totál kedves és jószívű hangulatban vagyok, harmadrészt.. oké, oké, tudom, de tényleg nem hagyhatom ki az alkalmat, hogy bemutatkozzak, ki tudja, mikor lesz megint ilyen! Megértő vigyor be. ? Oké, egyszerűsítsük a helyzetet, én tudom, ki vagy, azon túl, hogy lelkiismeret-imitátor, ésss ? sokatmondó, ám nem teljesen elítélő, futó pillantás a szerelésére (wazze, mintha a világban már sehol nem maradt volna ép fehér fény, mert erre a cuccra aztán jó alaposan meg kellett törni, Yo ruhatárához képest egy pride-felvonulás kutyafüle), de ez inkább csak konvenció, Isten látja lelkem, nekem tetszik a stílusa, másrészről meg fenébe is, neki jól áll a zakkantság ? divatdiktátor..? Én meg Ethan vagyok az évfolyamodról. Üdv ? a kifejezetten ismerkedősre vett vigyor megint be, és mondjuk, hogy véletlenül nem tettem hozzám, hogy a borzok almát gyarapítom. Na, nem mintha gondolnám, hogy egy Yo Delacournak sok jogalapja lehet a a házamat cikizni, de higgye el mindenki most azonnal, ha egy, a divatból erősen kiszaladt, foszlott szélű, bezsírosodott bélésű fejfedő közli vele zsenge kiskamaszkorában, hogy mától lúzer, hát az.. az betesz a lelki fejlődésnek.

Lehet, hogy mégsem ez volt a tökéletes alkalom, hogy bevágódjak ennél az istennőnél? Lehet. De az ilyen alkalmakat úgyse bírom kihagyni, szóval hiába nem, én akkor is. Majd utólag tépem a hajam, esetleg, bár jobb lenne csínján bánni vele, mert huszonévesen az ember gyereke már őszülni fog, utána meg már hullik is, és sampont nem, csak motort meg bőrdzsekit reklámozhat a tévében. Egy éve tettem egy fogadalmat, hogy amint kevesebb hajam lesz, mint amennyi kihullt, leborotválom, és tetováltatok egy ukrainian ironbellyt a fenekemre. Remélem, benő a fejem lágya, mielőtt még elérem ezt a kort, vagy remélem, nem érem meg, hogy be kelljen teljesítenem, mert azért érzem, hogy ez a fenéktetkó egyszer még fájni fog. Mindegy, igazából Yo Delacour kábé tesz rá, hogy mégis ki ez a jóképű, meztelen felsőtestű srác, akivel így összefutott egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, szóval mindegy, nem most fogok bebocsátást nyerni az istenek páholyába a csajozóspolitikámmal. Hát, én már hozzászoktam a csalódáshoz, rántom meg a vállam. Yo meg egyre inkább úgy néz ki, menekül, mint salemi emigráns, ha füstszagot érez; hát felőlem aztán menjen, nem szorulok én rá senki társaságára, főleg nem erre a bohókás, hiperaktív és kétségkívül szépséges szép leányzóéra, aki ma valamiért úgy döntött, a citromsárga szín remek éjszakai sétákhoz, a kezében egy zacskót lóbál nagy jelentőségteljesen, amiben azok a cuccok tisztára úgy néznek ki, mint.. Hoppá.
- Hééé, várj! ? lépek utána, és kapom el a karját. Mondja valaki, hogy érintésfüggő vagyok, vagy simán taperolós, de nincs is semmi hátsó szándék a mozdulat mögött, elvégre miért akarnám én megfogni ezt a remekbe szabott kart, aminél tökéletesebbet holmi ókori szobrászok sem faraghattak? Áá, nincsenek hátsó szándékok bennem. Na jó, mondjuk úgy, nem sok van. ? Ez most tényleg az, aminek látszik, vagy csak én asszociálok rosszra? ? pislantok a zacskóra. ? Háttt, azok után, hogy te a tüdőgyuszitól óvsz, én mondjam azt, hogy ha mugli lennél, letartóztatnának, és a birtoklásáért simán kapsz öt évet? De ha adsz belőle nekem is, lesz az tizennégy is. Bár végülis.. biztos meg tudnád győzni a bírót, hogy beszámíthatatlan vagy, mert ez látszik, sz?al csapunk egy bulit? ? a komolyságom se tartott sokáig, hülye vagyok, de muszáj vigyorognom, mert annyira abszurd, hogy a naiv, szentnek nem szent, de lényegében romló elmeállapot gyanújával ártatlannak címkézett Yolandát itt csípem kábszerrel a kezében. Hát, erre varrjunk gombot.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 01. 03. - 16:33:25
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/diva.png)
Zene (http://www.youtube.com/watch?v=621Vjl1N9Mg&feature=related)


A válasz már érkezett is, vajon lesz-e alkalma mosolyogni, avagy a beszélgetés egész fonala borúsan fog majd csordogálni a maga kis medrében. Annakidején, amikor először találkozott a lánnyal sem volt éppen szívderítő a csevely, elvégre éppen az amúgy rengeteg rossz pillanatai közül az egyikben találták oldalba. Szó szerint, ugyanis a hollóhátasok táborát erősítő Zana majdhogynem átesett rajta, egy kellemes barna foltot hagyva a bordái között pecsétként. Akkor edzeni volt kint a csónakháznál, magányra vágyva, hogy feledhesse a múltját. Jókor érkezett a felmentő sereg, mert úgy festett, nem lesz kiút a rossz szériából. Az a beszélgetés akkor észhez térítette, és rádöbbentette arra, nem csak ő van egyedül, akinek nehéz az élete. Ugyanúgy lehet másoknak is problémája, persze súlytól függően, kinek mekkora.

Hűvös, már-már fagyos pillantásaival méregette a lányt, várva valamiféle reakciót tőle. Lehet, hogy nem volt a legjobb a kezdet, és nem így kellett volna hozzáállnia az egész helyzethez. Viszont ismét olyan hangulatában kapta el az olasz Díva, amely nem kecsegtetett semmi jóval. A közelmúlt eseményei vészjósló fellegekként terültek szét felette, készülve a végső viharra. A hatalmas villámokra, a kifakadásra. Mindezek ellenére Davis tartotta magát, mert tudta, hogy nem lenne rangjához méltó viselkedés, ha teljesen elborulna. Mégis, akadt olyan delikvens, aki képes volt ezt a helyzetet kihasználni. Lássunk csodát, nem mardekáros volt, akikre a Roxfort összes diákja köpköd, mennyire aljasak, és alattomosak. Mi több, nem is az ellenlábas ház, a Griffendél sorai közül valaki. Egy hugrabugos. Pont egy olyan ház diákja, ahol elviekben a kedvesség mindenekelőtt szerepel. Persze?ugyanolyan gyarló, és utolsó szemét mindegyikük, mint ahogyan ők hirdetik fennhangon a zöldek ellenségességét.

Talán látszott is valami gúny, vagy lemondó tekintet, ahogyan Zana rápillantott, valamint az éppen talár alá búvó pálcára. A tipikus szúrás csak szóban maradt el, ?már megint egy zöldszegély címeres, aki királyként viselkedve osztja az igazságot?. A háttértörténetről persze nem tudott, de a Perry család sarja azonnal tudta, jó helyen jár, és a fiú nem sokkal ezelőtt viharozhatott el az emeleten. Kósza pillantást vetett a lépcsők felé, elmerengve egy pillanatra, kövesse azt az aljas senkiházit, vagy maradjon. A fogadtatás nem volt éppen marasztaló, mégis?mégis?mégis?az a bizonyos erő húzta a lépcsők irányába, hogy felrobogjon, és megadja azt a másiknak, ami jár. Egy másik, láthatatlan erő viszont marasztalta, és lökte a lány irányába. Ott üvöltött a hang a fejében, hogy ne most akarjon lesújtani, mert arra máskor is lesz esélye. Figyeljen a nem látott dolgokra?arra, hogy a másikkal kell szót váltania. Esetleg törődnie? Igen, igen, Zana nem kereste őt, de ő sem kereste a lányt. Oda vissza megtörtént az, aminek nem kellett volna.

Davis visszapillantott, a pálca a mutató valamint középső ujj közül a nadrág oldalsó zsebébe vándorolt. Egyelőre lezárta a hugrabugostól elszenvedett sérelmét azzal a tudattal, hogy amint lehetősége adódik rá, olyan kegyetlenséggel fog visszavágni, ahogyan a másik is tette azt. Előbújtatta kezét a talár takarása alól, majd lépett pár lépést a lány irányába, ezzel is jelezve, újra közeledni próbál. Érdekes momentum volt tőle, tekintve az utóbbi heteket, amelyeket átélt.
- Arra, hogy régen volt alkalmam beszélgetni Veled!
Mondta hűvös nyugalommal, melyet követően láthatóan megenyhültek az arcizmok. Cseppet sem festett már olyan ellenségesnek, olyan tartózkodónak, mint pillanatokkal ezelőtt.
- Igaz, az a beszélgetés sem a jó hangulat jegyében telt?
Kezdett bele, miközben ismét egy lépést tett előre, ezzel is kisebbre vágva a távolságot kettejük között.
- ?és ahogyan látom, ez sem fog!
Zárta a sorait teljes nyugalommal a hangjában, miközben jobbját előre nyújtva kérte a lány kezét. Nem akarta megcsókolni azt, ahogyan a rengeteg francia diák teszi nap, mint nap. Csupán felkérte, hogy tartson vele egy apró sétára.
- Van kedved?
Tette fel a kérdést, foganatosítva mozdulatsorát is. Igen, nyitott egy régi ismerős felé?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 01. 04. - 16:05:03
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/fmqdim8ml8o50jka38.png)
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/ea4tbg9qfmr2fh1t6m6k.png)

Az önelégült reagálást inkább válaszra sem méltatom, mert a végén olyat találnék mondani, ami nem éppen lenne kedves, sem barátságos, s csak rontanám a helyzetemet. A végén még elbaltázom az esélyem - ami a szárazon, büntetés-és kicsapás mentes kalandom illeti ? s úgy dönt, még is csak sokkal jobb ötlet lenne, ha beköpne, vagy idehívna egy tanárt. Igaz, tudtommal nincs olyan rosszakaróm, aki direkt akarna engem még nagyobb bajba keverni, s esetleg ott keresztbetenni, ahol csak tud, hiszen én.. jobbára mindenkivel kedves vagyok. Kivéve azzal, aki velem ?nem kedves? vagy épp megüti a ?bunkó? kategóriát. Ha megdobnak kővel, dobd vissza egy sziklával ? vagy épp egy egész heggyel -, ez az én véleményem.
- A legkevésbé sem. ? Morgom vissza, miközben valóban ráeszmélek arra, amire talán hamarabb kellett volna, miszerint már semmi akadály nem áll köztem és a szabadulásom között. Oké, figyelmetlen vagyok, és túlságosan szeleburdi, s még azt sem szokásom észrevenni, ami egyébként kiböki a szemem, s lehet ezért engem leidiótázni, esetleg full hülyének tartani, de Yvel ellentétben én korántsem vagyok olyan precíz, és összeszedett, mint egy határidőnapló, vagy egy svájci óra. Bár lehetnék olyan! Úgy irigylem érte! S mivel semmi frappáns nem jut az eszembe, amivel visszavághatnék, annyiban hagyom a dolgot.

De jobb később, mint soha, nem igaz? Ha késve bár, de törve nem.. igen is kiszabadulok onnan, abból a kis büdös, és kétségkívül hideg lyukból, ahol még több tucatnyi madár társaságában is igen csak egyedül éreztem magam. Immáron a folyosón, ahol kellemesebb klíma van, főleg ahogy a bagolyház ajtaját behajtom magam előtt, s lépek beljebb ? elvégre nincsenek a falba vájt lyukak, hiszen az ablakokat még sem nevezhetjük azoknak, vagy ha még is, azok még is csak ablakok, s az üvegeknek hála nem süvit be a hideg szél ? torpanok meg. Azt hiszem, nem kell, arra kényszerítsem magam, hogy fussak. Miután megtettem a magam kis megjegyzéseit, s kellően végigmértem a másikat, pislogok körbe a folyosón, mely pont olyan sötét, és üres mint amikor jöttem, kivételt képez az, hogy most azért még is akad társaságom. S ennél az újbóli felismerésnél, no meg két pislogás között pillantok ismét a másikra. Talán erre a kis helyzetfelmérésre is lehetne azt fogni, hogy az előbbi ?bámulásból? nagyjából semmit nem észleltem, vagy esetlegesen ott van a másik eset. Miszerint én ezt olyannyira megszoktam, hogy különösebben fel sem tűnik, főleg nem ilyen gyér fény mellett. Tény, ha valaki mondjuk Yvettet a kelleténél hosszabban megnézi, az egy igen csak szúrós, s már-már fizikai fájdalommal felérő pillantást kap cserébe, amíg ez esetlegesen velem történik meg, mintha mi sem történt volna, ahogy jelen helyzetben is. Csak egy szelíd mosoly, s élénken csillogó szempár, semmi több. Sehol egy bosszús, esetleg önelégült, vagy akármilyen más érzelemmel átitatott reakció. Én már csak ilyen vagyok, szinte már túlontúl egyszerű.

Viszont korántsem vagyok kőből, s ha látok egy vigyort, ami ráadásul az én irányomba szól, szinte automatikusan érzem, hogy az én arcizmaim is megrándulnak, s hamarost egy válasz vigyor telepszik az arcomra. Talán ezzel magyarázható az, hogy én is szélesen elmosolyodom, a választ meghalva pedig az én szemöldököm is feljebb kúszik. No, csak nem épp kóstolgatnak itt? Természetesen a szó legpozitívabb értelmében.
- Persze, minden vágyam, hogy a térdedre fektess, és elfenekelj. ? Vágom rá a választ, s ha már ő megengedheti magának, hogy holmi puszikat küldözgessen itt a levegőbe, akkor nekem sem akadály az, hogy megnyaljam a szám szélét, s a komolytalanság igen csak érezhető. Dehogy, nem gondolom én ezt komolyan, főleg nem a jelen helyzetemben. Szorul a hurok a nyakam körül, s haladnom kellene, egyről a kettőre, ám ha itt ácsorgok, és egy számomra ismerős ismeretlennel fecserészek, nem fog ez megtörténni. Semmi ellenvetésem éjszaka, félmeztelen srácokkal incselkedni, s olykor itt-ott beléjük csípni a megjegyzéseimmel, tényleg.

Kissé meglepetten pislogok rá, amikor csak úgy minden elővezetés nélkül belevág a közepébe, hogy tudja ám, ki is vagyok. Legszívesebben én is rávágnám, hogy én is tudom, ki vagyok én, de azért ezt még sem kellene. Ám amikor a szerelésemre pillant, s még csak megvetést sem látok a szemeiben, újra csak ledöbbenek. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, már mint, hogy ne szóljanak le azért, ahogy kinézek, mert inkább az ellenkezőjét kapom, s igen, most is kitettem magamért. Amíg a lábamon befigyel a citromsárga cipő, rögtön utána következik a piros alapon, fekete párducmintás csőszáru farmer, majd a kabát, ami nekem legalábbis kabát, másnak a vastag pulcsi kategóriát üti meg, s mintájában tekintve az sem épp átlagos, hiszen citromsárga-fekete csíkos, a hátán még egy nagy mosolygós méhecske kép is látszik, csak hogy kellően gyerekessé tegyük az összhatást. Valóban nem gondoltam rá, hogy talán most feketébe kellene öltözzek, hiszen a lopakodáshoz az való. Most már mindegy, utólag mindig okosabb az ember.
- Hát ez baromi édes, de a legkevésbé sem vagyok nevezhető divatdiktátornak, sőt! Nincs az az épeszű ember, aki engem utánozna, pont ezért vagyok egyedi. Egyedien idióta. ? Fejtem ki a véleményem vigyorogva. Az kéne még, hogy az én stílusom jöjjön szembe velem a folyosón. Lehet nem is Yv kapna hamarabb szívrohamot, hanem én a döbbenettől. ? Óóó, akkor tudom! ? Csapok a homlokomra, s behunyva a szemeim kapirgálok elmém belső oldalán, emlékképekben vájkálva.
- Gyógynövénytanon is együtt vagyunk, nem igaz? ? Milyen borzalmasan unalmas óra az is. Mivel jobb dolgom nincs, mint a trágyában való turkálás közben a többieket lesni, hogy boldogulnak, nagyon is élesen látom magam előtt a srácot, izé, vagyis Ethant. Ha már tudom végre, hogy is hívják. Ami pedig a házat illeti, amíg Yvnek meg van a maga véleménye mindegyikről, s gyakran hangoztatja is, engem ez a legkevésbé sem érdekel. Azt tudom, hogy már az első napokban a zöld talárosok, akikhez nem sokkal később a ?mardekárosok? megnevezést párosítottam, hamar kivívták az ellenszenvemet, amit pedig nem olyan könnyű, főként a nagyképű, és bunkó megnyilvánulásukkal. Tehát tudom, hogy a srác Hugris, de.. nem érdekel, s nem is jegyzem meg, csak tudom, s emlékszem, ennyi elég.

Igazából nem akarok várni, sőt még megtorpanni sem, de kénytelen vagyok, hisz elkapják a karom, ráadásul pont a jobb karom ? mivel valamiért pont az esett a másik kezére ? ami irdatlanul fáj, s lüktet még mindig. Nem is csoda, hiszen csak percekkel vagyunk az után, hogy felkentem magam az ajtóra önként és dalolva. Nem kiáltok fel, inkább csak felszisszenek, s a másik karom is előkerül a hátam mögül, amiben az a bizonyos zacskót tartom.
- Köszi, eddig is fájt, de most már te is rátettél egy lapáttal. ? Jegyeztem meg, s bár ilyenkor azt várná az ember, hogy idegesen dörrenjek fel, szinte már visítozva, s próbáljam elhúzni a karom, de én nyugton maradok, vigyorogva s a szentek türelmével várom, hogy engedje el, mert.. hát igen fáj. S fájni is fog, de azért nem kéne ezt még fokozni. Nem vagyok mazochista tudtommal.

Újra csak a kezemben tartott cumóra pillantok, majd sóhajtok egyet, s bár a másik próbál viccelődni ezzel a ?csapjunk egy bulit? szöveggel, nekem a legkevésbé sincs kedvem bulit csapni, amíg ezek nálam vannak.
- Ez látszik? Tehát őrültnek tartasz? ? Kérdezek vissza, miközben megpróbálok a kellemetlen helyzetemre való tekintettel nem vigyorogni folyamatosan, mint a vadalma, de ez igen csak nehezen megy. Ám talán egy kicsit csak megkomolyodok, mint ami az arcomat, mind ami a hangomat illeti. ? Ha finoman akarnám kifejezni magam, az egyik haverom rendesen csőbe húzott. Amikor azt mondta, elkéne hozzak valamit, egy szóval se mondta, hogy ezt fogja a nyakamba akasztani. Tehát mihamarabb meg kell szabaduljak tőle, mielőtt úgy kihajítanak innen, mint a macskát sz*rni. Aztán, hogy Ő ad e neked, és hogy mennyit no meg mennyiért, már a legkevésbé sem tartozik rám. Viszont jobb lenne, ha most tényleg lelépnél, mert nekem még el kell jussak a Gyengélkedőre, s nem akarok mást is bajba keverni. -
Hadartam el gyorsan a helyzetet egy szuszra, majd vettem egy mély levegőt a végén, s pislogtam Ethanra aki mondhatni még mindig elég közel állt hozzám, bár nem zavartattam magam, a hiányos öltözetét illetően sem. Összegezve pedig annyit lehetne levonni, hogy bajban vagyok. NAGY bajban, és jómagam is parázok ettől az egésztől, s Isten látja lelkem, nem akarok másokat is magammal rántani, viszont meg kell oldjam a dolgot.
- Különben sem élek már elég régóta ilyen szerekkel, csak a füves cigiig merészkedek el, az pedig van fent a hálóban a ládámban, szóval felőlem bulizhatunk amint ezektől megszabadultam. Lécci. ? Meresztek rá nagy cica szemeket, s könyörgök neki franciául. Igen, még mindig attól parázok, hogy lebuktat, esetlegesen pont azért mert a.) nem adok ezekből a vackokból b.) s mert azt hiheti a bulit csak úgy mondom, s igazából le akarom rázni. Ám én nem szoktam ilyeneket csak úgy ?mondani?, be is tartom a szavam. S akkor még ott van a c.) variáns is, miszerint egyszerűen csak nem vesz komolyan.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 01. 04. - 19:15:04
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)

Barna tekintetem csakis a mardekáros fiút fürkészik, ugyanis ki más lenne most a lényeges ha nem ő? Ő... akit akaratom -s talán épp az ő akarata ellenére is- elvesztettem. Mert ez a tény nem kétséges. Akárcsak az, hogy a régi életem feledésbe merül, merült vagy oda fog kerülni. A nagy semmibe lényegében. Mert már nem számítok, nem kellek a régi barátoknak, s valahogy, itt most nem is tűnik mindez akkora veszteségnek. Persze hazudnék, ha mindezt így kijelenteném, de? egyre jobban kezdem ezt érezni. Attól, hogy ismét megváltozott az életem nem múlik el minden nyomtalanul, legalábbis nem kellene így történnie. Ám mintha valami láthatatlan erő kényszerítene rá, ki akarom törölni az egészet a fejemből. Az egészet, úgy ahogy van. Mert eddig mindig sikerült elkerülni az önemésztést, a látványos szenvedést, s azt, hogy mindenki lássa a visszatértem után, valami nagyon nincs rendben velem. Viszont itt áll velem szemben valaki. Valaki, aki ismert? régen? azt hiszem.

A kérdésemre megkapom a választ. És valahogy ez nem hoz vigaszt, sőt. Épp hogy a lehető legrosszabbul esik. De? mintha már különösebben ez sem érdekelne. Csak pislogok nagyokat Davisre, várva valamire, bármire, ami változtat ezen a helyzeten. Leginkább le kellene küzdeni a köztünk kialakult szakadékot, azonban most mintha nem éreznék rá elég erőt. Ahogyan korábban arra sem volt, hogy rendbe hozzam az életem. Nem ment. Talán ez se fog. Bűn-e? Valószínű igen.
Egy jó dolgot viszont fel tudok fogni az egész helyzetből. Na jó, kettőt. Azzal, hogy a régi életem úgy alakult ahogy, kaptam még egy lehetőséget. Még egy alkalmat, hogy mindent újjá építsek magam körül. A saját világomat, amihez nem kellenek ostoba barátok, akik hazugságok tömkelege miatt elhagynak. A másik pozitívum, Perry emlékszik még arra a régi napra, mikor mi találkoztunk. Nolámcsak, talán mégsem szabad mindent kitörölnöm az életemből. Meglehet, van, ami menthető. S ha már így alakult, miért ne próbálhatnám meg, hogy még egy új lehetőséggel legalább a mi barátságunk újjá éledjen? Ki tudja?


A fiú mozdul, s lassan közelebb jön pár lépésnyivel, amely nem sok, de épp elegendő ahhoz, hogy bizalmat keltsen bennem. Bár megfogadtam, nem leszek egy ostoba hiszékeny liba, ő mégis valahogy elősegíti megszegni az ígéretemet. Na remek.
Nem mondok semmit. Nem tudom kellenek-e a szavak, s hogy azok mennyit ártanának, nekem, neki vagy bárminek. Így inkább csak figyelem, ahogyan a keze kinyúlik felém, várakozva, s ahogy a szemébe pillantok, tudom, ő talán nem csap be. Azért talán, mert már semmiben sem vagyok igazán biztos.
Halovány mosollyal ajkaimon bólintok a kérdésére, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pedig ő egy perccel ezelőtt még egy diákot kergetett én meg anyámnak írtam egy minden lehető jelentéktelen dolgot tartalmazó levelet. Normális ez? Azt hiszem, teljes mértékben.
-Persze? - motyogom, miközben a kezem nyújtom s lépek egyet előre. Mikor azonban a kezem Davis kezét érinti furcsa érzés fog el. Mintha visszataláltam a régi életem egy felfeledett napjába, ahol nem létezett semmi más csak az a némi lelki béke, amit a problémák felsorolása adott. Csupán annyi, hogy kibeszéltem magamból? mindent. Most vajon mi következik? Talán Deja vu-t élünk át? Egyre kíváncsibb vagyok? egyre inkább?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 01. 05. - 13:55:12
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/diva.png)
Zene (http://www.youtube.com/watch?v=VfOjcYAAx78)


Az első lépést követően Zana nem változott semmit, továbbra is teljességgel hűvös tekintettel méregette a felé induló fiút. Mintha meg akarta volna verni a szemével, mit is képzel magáról. Igencsak határozottnak tűnt ahhoz képest, amikor utoljára találkoztak a Móló környékén. Akkor egy teljesen megtört ember tekintett vissza rá, akinek vállára mázsás súlyként nehezedtek az élet problémái. Rengeteg téma előkerült, és annak ellenére, hogy még látásból sem ismerték egymást, nagyon nyitottá vált az eszmefuttatás, mire visszaértek a kastélyba. Igen, megígérték egymásnak, hogy bármikor és bármiben?ennek ellenére nem történt semmi. Soha nem váltottak egy szót sem, pedig a lány igen éretten gondolkodott a körötte lévő világról. Ez pedig imponált a zöldszegély címeres fiúnak. Kevés olyan lányt találni manapság az iskola falai között, akik egyáltalán arra érdemesek, hogy köszöntsék őket. A többség, tisztelet a kivételnek, minden egyes napját nyávogással, vagy siránkozással tölti. Aki pedig nem tartozik ezen társaságba, annak a rózsaszín témákon kívül nem sok gondolat jár a töklének sem nevezhető löttyel a fejében. Mert ez becsmérlés lenne a töklére nézve.

Az újabb lépést követően, amikor a szabad jobb előre nyúlt, kérvén a másik kezét, Zana feltekintett, és mélyen a fiú szemébe meredve vizslatta annak gondolatait. Nehéz olvasni a kékszín lélektükrökből, mert soha, semmiféle érzelmet nem mutatnak. Az évek során megtanulta, hogy leplezze azt, ami a fejében jár, és amit a szíve diktál. Senki nem kegyelmezett neki, senki nem törődött vele. Akkor ő minek lenne kedves bárkivel is? Nincs meg rá az oka, sem pedig az indíttatása, hogy megmutassa, bizony ő is érző lélek. Természetesen, ahogyan azt az örökös aranytörvények diktálják, kivételek mindig is akadtak. Ez esetben sem volt másképpen?és mi lett a történet vége? Halál, elhagyottság. Akivel kicsit is közelebbi viszonyt ápolt, azonnal eltűnt a süllyesztőben. Zana most itt állt előtte, és noha nem akart ártani neki, úgy vélte, az, hogy sétálnak, és beszélgetnek, még bőven belefér. Abból nem lehet probléma?legfeljebb különleges figyelmet szentel majd a lánynak, hogy megpróbálja őt megóvni?a sorstól. Az ő saját ómenétől.

A kérdésre aztán igenlő válasz, jobban mondva halk motyogás érkezett, a kéz pedig lendült, és a mardekáros tenyerében landolt. Ez nem volt elegendő, az olasz díva is megtoldotta egy lépéssel, így csökkentve kettejük között a távolságot. Egy külső szemlélő nem sokat szűrt volna le ezekből az apró jelekből?de ők tudták mindketten. A közeledés a bizalom alapköve, anélkül nem lehet újra feltépni a múltat, és jelenné varázsolni azt.

Amint Perry kezében érezte a lány kezét, megemelve azt egyenesedett ki, és forgatta meg lassú, tánclépésszerű tempóban újdonsült sétapartnerét. A forgás alatt megszemlélte a másikat, persze nem tolakodón, csak kíváncsian?a ruházatát, küllemét?és nem utolsósorban az illatfelhőt, amelyet szerte libbentett a helységben. Amint ismét látta, és mélyen a szemébe nézhetett, komoly, rezzenéstelen arccal szólalt meg. Hangja olyan bársonyos volt, akár a legdrágább kelmék. Mégis mélytónusú, tekintélyt parancsoló.
- Nem változtál. Ugyanolyan csodálatos vagy, mint azelőtt!
A mondat végén természetesen, jelezve, hogy őt sem fából faragták, egy apró mosolyt engedett meg. Ez is azon kiváltságok közé tartozott, amelyet igen kevesek mondhattak magukénak a fiú részéről.

Másik, szabadon maradt kezével a lefelé ívelő lépcsősorok felé mutatott, mellyel tudatni szerette volna, akár indulhatnak is?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 01. 08. - 20:21:48
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)

Nem hittem volna, hogy minden ennyire? simán megy. Ugyanis minden bonyolultnak tűnt úgy egy fél perccel ezelőttig. Addig, míg Davis a kezét nem nyújtotta, mint egy úgymond ?békejobbot?. Mert igenis addig kissé ellenséges hangulat uralkodott. Szokatlan, amit persze csakis magamnak, a viselkedésemnek köszönhetek. Mert most jövök csak rá igazán, küldhettem volna egy két levelet Davisnek. De? bevallom őszintén, a gondok és a bajok annyira lekötöttek, hogy minden és mindenki kiment a fejemből. Pontosabban fogalmazva, teljes mértékben hidegen hagyott mindenki. Mindenki. És ezt szó szerint lehet érteni.
Viszont most itt vagyunk. Itt. A bagolyház hideg, nyirkos és szeles világában, ahol mindössze csak egy hugrabugos diák szaladgál vagy talán már az is réges rég más utakon jár. Csak Davis és én. Vajon rendbe lehet hozni a kapcsolatot amely a hanyagság miatt szakadt meg? Szívemből remélem? talán sikerrel járok.

A kéz kezet ér, s mire észbe kapok, a másik ujjai határozottan, de szelíden mozdítják meg az enyémet, hogy a bonyolultnak tűnő mozdulatsor után rávegyék a testem, pördüljön meg a tengelye körül. Vicces feltételezés, mintha az iskolai bálról szabadulva érezném magam, bár James kedves húzásai miatt a táncot is meggyűlöltem. Perry kedves játékossága viszont mosolyt csal az arcomra. Tudom, nem pusztán érdekből teszi, vagy azért hogy bosszantson, hanem sokkal inkább kedvességből, vagy? nem is tudom? tőle kellene megkérdezni. Az egész azonban lassan némi örömöt csempész a lelkembe, s még az a halovány kis ajakgörbület is megmarad.
- Perry, még a végén elpirulok. ?
Torkolom le szemrehányóan miután a pörgésből sikeresen a talpamon maradtam s miután rendeztem az arcvonásaim. Azonban a szavakat kimondva csillog a szemem, le sem tagadhatnám hát, hogy megcáfolom a kimondottakat. Sőt, még hogy szebb legyen az élet, megkontrázom a dolgot egy újabb gondolatmenettel miközben elindulunk lefelé a lépcsőn.
- Nem is tudtam, hogy a Prefektusi cím mellé a nőcsábászt is megkaptad, míg nem voltam itt? -

Ennyi sokmindenről lemaradtam volna? Meglehet. Bár Davis sosem tartozott a nagy nők kedvence közé, azaz mégis, de az a távolról csodálandó típus volt mindig. Mert a lányok csak áradoztak és áradoznak még ma is a könyvtárban ?a saját fülemmel hallottam- de közeledni nem mernek felé, talán azért mert nem is tudnak. Igazából nem is merem ennyire jól a mardekáros fiút, de a pletykák keringenek, a szóbeszédet hallja az ember s elég pár nap itt az iskola falaim belül, hogy tájékozódj, amiről lemaradtál, akárcsak én.
És ekkortájt derül ki, mit számít pár hónap távollét, s más gondok bajok, amiket nem te tudsz megoldani. Az iskolába még mindig az a legnagyobb probléma, hogy kinek ki az új barátja, csaja, ki kivel kavar, ki kivel randizik, ki a leghelyesebb fiú s hogyan is lehetne megszerezni, melyik szerelmi bájital a hatásos, s hogyan tehetjük magunkat még vonzóbbá, hogy felfigyeljenek ránk. Az ideiglenes hajátszínezéstől kezdve a sminken és legújabb ruhákon át a legszexisebb talárötletekig minden hangot kap. De valahogy ez csak engem nem tud érdekelni, habár, akarva-akaratlan az ember mégiscsak kihallja a lényeget a sok tini sületlenség közül?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 01. 10. - 19:51:14
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)


Az apró, ám annál jelentőségteljesebb táncmozdulat gyümölcsöző volt, Zana kissé oldottabbá vált ezáltal. A lányok túlnyomó többsége szereti, ha egy férfi, legyen szó akár fiatalokról, akár idősebbekről, figyelmet szentel. Talán ez az egyik legfontosabb mozgatórugó, mégis ezzel foglalkoznak a legkevesebben. Egyetlen apró mozdulatsor, egy halovány, köpenybe bújtatott bók, és máris tudathatjuk a másik féllel : Igen, itt vagyok, és minden figyelmem a tiéd, csak a tiéd. Ez hatványozottan, sőt fokozottan igaz erre a helyzetre is. Davis a pillanatokkal ezelőtt felviharzó hugrabugos miatt érkezett ebbe a meglehetősen áporodott levegőjű, kissé büdös helyiségbe. Nem tartozott soha a kedvencei közé, tekintve szerette maga körül a rendet és tisztaságot. Ebbe pedig beletartozott az is, hogy nem a baglyok ürülékének aromáját illatozza. Mégis, most egy teljesen új helyzetben találta magát, és azonnal tudta, hogy mi a fontosabb. Talán egy apró megingás volt, amikor feltekintett az emelet felé, de nem mozdult. Ott mozgolódott benne, a bosszút válassza, avagy kísértse meg ismét a sorsot? Biztos volt benne, hogy azzal, ha marad, a legjobb döntést hozza, mert az olasz díva megéri a kockázatot. Egy utolsó esélyt adott magának arra, hogy megnyíljon?vagy legalábbis megpróbálja a már lehetetlen messzeségekbe veszőt. Amíg a lány távol volt, rengeteg dolog történt vele, mert itt, az iskola falai között soha nem állt meg az élet, és soha nem is fog. Egy pillanatra sem.

A csendet, vagyis a baglyok huhogását, valamint szárnyuk csapkodásainak neszezését aztán egy édesen dallamos hang törte meg. Zana játékos felhorkanása nem engedte letűnni az apró mosolyt a fiú ajkairól, azok továbbra is görbét rajzolva díszelegtek. Az pedig, amit utána jegyzett meg a hatodéves hollóhátas, már igazi pikáns fűszerként hatott. Egy halk nevetés repült a lány felé, melyet követően a Perryk sarja egy pillanatra a bagolyház meglehetősen mocskos padlózatára tekintett. Talán azért, mert ez olyan klisés volt, és megszokott?vagy talán azért, mert haloványszín arcát pír festette meg? Nem lehetett tudni, mert alig, hogy megnézte, cipője orra a helyén van-e még, azonnal felkapta a fejét, és újfent a lány íriszeibe tekintett. Szívesen megjegyezte volna, hogy soha nem tartozott azon fiúk közé, akik értik a lányok nyelvét, mi több, soha nem tartották jó társaságnak. De az igazat megvallva azért, mert erről ő maga tett. Azon munkálkodott jó ideje, hogy elvegyüljön, és csak egy szürke színfolt legyen, amely megbújik a háttérben. Az már más kérdés, hogy az élet nem engedte letűnni, és mindig tartogatott valamit, amely miatt a mardekáros fiú a központba került, vagy legalábbis annak közelébe.

Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy tovább bókol, de tudta, ő nem az a fajta, aki kuncsorog a lányok után. Határozott ember, és ha úgy adódik, bizony kimondja, ami a szívét nyomja. Továbbá ott volt egy emlékfoszlány, amely élénken élt benne?a bál, ahol szintén látta Zanát. A párjával. Alapvető tézis, még akkor is, ha sokan semmibe veszik, nem incselkedhetünk olyannal, aki mellett már áll valaki. Sokan mentegetőznek, ha a másik fél belemegy a játékba, akkor ott valami nem stimmel?de ennek ellenére Davis úgy tartja, és tartotta, gerinctelen dolog hátulról mellbe szúrni valakit.
- Merre jártál az elmúlt hetekben, voltak talán már hónapok is.
Észre sem vette, hogy lebuktatta önmagát. Elvégre honnan tudhatta volna, hogy a lány nem volt az iskolában, ha nem érdeklődött volna utána. Persze személyesen, avagy levélben nem kereste?ez volt a hiba.

Leérve a lépcsőkön előre lépett, hogy kinyithassa a másiknak az ajtót. A kezét egy pillanatra sem engedte el, mindösszesen alkarjából ismét a tenyerébe csúsztatta Zana tenyerét. Ahogyan az ódon ajtó hangosan visítva tárta fel a külvilágot, kellemes, és enyhe szellő simította végig mindkettejüket. Kellemes idő volt, nem állt esőre a természet lába?minden adott volt egy újabb, ám ezúttal sokkal hangulatosabb sétához.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 10. - 21:37:37
(http://kepfeltoltes.hu/090110/yooo_www.kepfeltoltes.hu_.png)

? ééés azon kapom magam, hogy már megint fülig ér a szám, ha nem tovább. Morcos. Hát eszem azt a fél- vagy negyedrészt mágikus máját, nem tök tündéri? De mégis miért néz rám úgy, mint aki most akarja tárcsázni a nemzetbiztonság számát? Vagy legalább úgy, mint akinek megvan ez a szám, és ezt arra kívánja felhasználni, hogy őt tegye tönkre vele. Azt hiszem, ilyenkor későn már nem érdemes komolyabb eszmefuttatásokba fogni, mert lehet, hogy egyáltalán nincs mit futtatni, de legalábbis lihegős vánszorgásnál többre nem futja. Éjszakai lény vagyok, mint a helyiek többsége, de ki mondta, hogy éjszaka a szellemi képességeimnek kell pörögnie? Hát nem kell, na. Mondjuk most örülnék, ha egy átható pillantással megszemlélhetném a veséjét belülről az összes motivációjával, ábrándjával, szándékával, reményével és ha már ott vagyunk, akkor a koponyája belső felén motoszkáló huncut gondolatokkal együtt ? mindenkinek ott vannak ezek a tudattalan agyfélteke barázdáiba tapadva, ez így van, és kész ?, mert ez csodálatosan leegyszerűsítené a szituációt, és akkor nekem nem kellene rettenetes minőségű agymunkát bevetnem, hogy legalább említésre méltó bevágódási próbálkozásokat hozzak a világra többórás vajúdás után. Rossz anya lennék.
- Akkor legmélyebb hódolattal kérem a kegyes elnézésedet érte, éjféli holdfény-hölgy, de pocsék humoromból ennyi futotta e kései órán ? nyögöm röhögve, mert szerintem vicces, hogy az agyi funkcióim gyengülésével fordított arányosságban a nyálas költői eszközök használata viszont növekszik, de iszonyatos mértékben. ? Vagy csak simán lehengerlő szépséged vette el az eszem, ami úgy robajlott át rajtam, mint.. mint egy kamion. ? Lassan röhögőgörcsöt kapok a saját béna dumámtól, ha így folytatom, de az önkritika az egyik legértékesebb tulajdonságom. Általában észreveszem, ha nem vagyok olyan csodálatos és sziporkázó, mint egyébként. Azt már nem, hogy az egyébként az lassan már csak heti egy-két percet jelent habos-babos bárányfelhős, ritkás oxigénellátású szellemi magaslataimban. Én igenis fasza vagyok, és kész.

Elvigyorodott. Szent ég, minden borzok legbénább részmunkaidős fortunája, elvigyorodott! Nem sok olyan csaj van, aki képes hasonló reakcióval értékelni a szövegeimet, úgyhogy most össze is tenném a kezem, ha egyébként nem az ÉN érdemem volna, hogy kicsikartam belőle ezt a férfiember-részecskék közötti kohéziót erősen csökkentő vigyort. Na jó, inkább Yot csodálom érte, hogy képes ezt eme szépséges vigyorral csak úgy elismerni, vagy legalábbis, kicsit valóságszagúbban fogalmazva, kellően jófejnek lenni ahhoz, hogy fogja, én csak egy kicsit vagyok idióta, de azért aranyos idióta, és ráhangolódjon a béna dumámra. Még ha egyébként nyilvánvaló is, hogy nem vágyik arra, hogy hipp-hopp összeszadizzam, amire egyébként pont így én se vágyom. És még a szája szélét is megnyalja, hát ilyen csajt.. Kezdem azt hinni, hogy a vigyorom Magellán-stílusban körbehajózta a fejemet.
- Tudtam én, hogy ilyen csúnya dolgokról fantáziálsz, te huncut kislány ? csóválom meg a fejem ál-rosszallóan, és megmozdítom a szemöldököm, hogy ha már perverz, legyen kiadós. ? De ígérem, hogy amint lesz egy kis hely a határidőnaplómban, értesítelek, és összeütünk egy szaftos kis bünti-bulit is. A világért se hagynám, hogy hiába epedezz a professzionális fenekelési technikáim után. Mégis miféle lovag lennék akkor? ? harapom be az ajkam szinte aggodalmasan, és felelősségteljes-komoly kifejezést erőltetek az ezzel egyébként cseppet sem kompatibilis képemre, hogy a nagy vigyorgás közepette nehogy szétmenjen, mert rendesen igénybe lett véve az elmúlt két percben. A jó társaság hatása. De még milyen jó az a társaság. Húúh.

Meglepődik. Nem, megrökönyödik. Megdöbben. Újabb heveny imádatroham fog el, hogy beépítsem a fehérjéimbe a belső szerveit legmélyebb hódolatom jeléül, de ezt leküzdöm, és inkább felnevetek, hangosan, ahogy szokásom. Mondták már, hogy ugatok, mint egy idióta, teliholdtól vadult, és úgy ámblok sintértelepre való eb, de ez a legkevésbé sem izgat, én szeretem a hangom. Mint ez látszik is, mert be nem áll a pofám lehetőség szerint. Kivéve hogyha annyival több a magam szórakoztatására programozott belső monológ, hogy nem marad elég energiám meg is osztani őket a nagyvilággal. Újra végigpillantok kedvenc szabadulóművésznőmön, és megállapítom, hogy egy pride-beli tömeggel összehasonlítani még mindig nem a megfelelő érzékeltetés arra, ahogy kinéz, de hát annyira ééédes. Főleg, hogy kezd hápogni a meglepetéstől. Ennyire kevésszer ismerték el a zsenge kis életében? Netán fura belső komplexusokkal küzd? Nane. De majd ÉN, a hős.. rágyúrok a hízelgésre, hadd nőjön az önbecsülése. Kicsit mintha kevés lenne ahhoz képest, hogy a legzavarodottabb elméjű s egyúttal a legbájosabb modern istennő, akit valaha utamba fújt a borzszerencse. Tulajdonképpen.. az egyetlen hasonló kaliberű, de az biztos, hogy a legjobb.
- Ez a meglepetés arra utal, hogy nem vagy tisztában egyedi személyiséged varázsával? Netán nem omlanak a citromsárga topánkáid és párducbőrbe bújtatott, vénuszi virgácsaid elé az emberek? Ejnye. Nem tudják, mi a jó ? megrebegtetem a szempilláim a hatás kedvéért, bár kétségtelen, hogy az övéi sokkal faszábbak, de ezen nem veszünk össze. ? Ezt értsem úgy, hogy ha kölcsönkérem a nap trendbeli elveinek értelmében kilógatásra szánt, elbűvölő alsóneműidet, a stílusod mint szellemi tulajdon védelmében nem is ajándékozol meg vele? Ó.. ez fáj. Nem is foghatod fel, mennyire ? kissé oldalra hajtom a fejem, összetört szívű kiscicabuksi mód be, tulajdonképpen én magam lehetek az egész London Zoo, ha épp olyanom van.

- ? tudod? ? most rajtam a sor, hogy megdöbbenjek, és talán ki is villan az adoniszi külső mögött rejtőző, komplexusos-gátlásos-sérült-bánatos-magányos-önbizalomhiányos kisfiú, akivel senki nem barátkozik, mert mindenki elijed a sajátságos humorától meg a pajzsként előretartott nagy arcától, az obszcén megjegyzéseiről nem is beszélve, és.. Nem, nem dramatizáljuk el, mert nincsenek komplexusaim, a gátlásaim évekkel ezelőtt szörnyű kínhalált haltak, mikor egymagamban betévedtem a Sohóba, és minden vagyok, csak magányos nem. Szerencsére. Na de az, hogy Yo Delacour ennyi öndefinícióból óóó-akkor-tudja, hogy mégis ki a dögcédulás mantikór volnék én, hát az történelemkönyvbe illő. Mégis honnan a jóégből tudná? Áá, itt valami gikszer van. Mindenesetre ha másodperceken belül rám ront egy auror-osztag, akkor sem tudom visszafogni az automatikus reflexet, hogy örüljek, és körbevigyorogjam a fejem. ? Tééényleg? Ezzel jól megleptél, azt hittem, ti nem vegyültök páriákkal, de semmi vész. Gyógynövénytan.. hmmm. ? Igazából amikor ezt a gondolkodós pofát vágom, az azt jelenti, hogy kétségbeesetten próbálok felidézni egy emléket az órákról, amiket rendszerint átalszom amúgy is, de mindenesetre vadul gyúrok rajtuk, hogy a legkevesebbet kelljen részt vennem bennük. Valami halványan azért rémlik, de Yo arca (haja-feneke-combja) őszintén szólva nem igazán villan ki a szépiaszínű belső fényképekből. ? Háttt, nekem úgy rémlett, hogy nekünk gyógynövénytanunk a griffendéles tagokkal van, de.. igazából még abban se vagyok biztos, hogy ki a tanár. Hoppá, de, mert pont a hávénk a gazfelügyelő Bimba. Jajj, ne, elszóltam magam, borz vagyok, de ciki.. Ugye nem árulod el senkinek? ? majdnem őszintén szégyellős vigyor terpeszkedik szét megilletődötten a lenyűgözően lilásfehérre fagyott szám szélén, mert azért ez tényleg nem egy olyan infó, amivel istennők előtt villog az ember. De az őszinteség nagy erény.

Az már nem annyira, ha az ember az első randin ráveszi magát, hogy a másik kezébe csúsztassa a kezét, és pont egy olyat talál meg, ami sérves-törött-bibis-sebes. Ez nemes egyszerűséggel gáz. Persze, ezt csak az amatőrök csinálják, én már rég nem fogdosok kezeket, ráadásul ez sajnos nem is mondható randinak. De ha az ember borz, hamar megtanulja az optimizmus és a zen-világszemlélet az egyébként szar életre való áldásos hatását. Én pedig tanulékony dög vagyok. Hé, szóba állt velem, hagyta, hogy bemutatkozzak, ráadásul még azt is állítja, tudja, ki vagyok, hát ki mondta, hogy esélytelen az a randi? A kedvéért hajlandó vagyok gyertyafénynél enni a melegszendvicset ? jelenleg ez áll a gasztronómiai szkilljeimből származó végtermékek csúcsán ?, és ha nagyon erőltetjük, hetekig (napokig?) szűzies leszek és félénk, viszem a táskáját, meg amit akar. Ugye hogy ugye. Hoppá, elragadtattam volna magam?
Mindenesetre a fájós kezét azonnal elengedem ? bár addig is óvatosan fogtam, ki tudja, nem porcelánból alkotta ez a mocsok ku.. anyatermészet a vélákat ?, ahogy felszisszen, hülye azért én sem vagyok, és a reakcióidőm is elfogadható intervallumon belül mozog. ? Hoppá, bocsánat. Íííh, tényleg, a hangokból ítélve elég rondán összetörhetted magad azon az ajtón.. egész jók a bűbájaim amúgy, ha szeretnéd, megpróbálhatok valami egyszerű kötést vagy fájdalomcsillapítót.. persze, ha inkább nem bízol bennem, és ragaszkodsz az összes csontodhoz, azt is megértem ? bólintok, íme, A Megértő Ember. Egyébként talán jobb is, ha nem bízik bennem, mert igaz, eddig sose műveltem semmi rondát, de mindig van egy legelső alkalom, és ha mondjuk véletlenségből kifilézem a karját, akkor tuti, hogy abba minden tekintetben belepusztulok, és elbujdosok Szibériába, pedig meleg éppenséggel itt sincs. ? Vagy felajánlom magam jegelésre, ha elért a fagyhalál ? ajánlkozom valamivel kevésbé komolyan, bár az igaz, hogy jelenlegi testhőmérsékletem a normálishoz képest egy vödör jégkockáéhoz tendál. De most nem túl férfiasan aláástam az eddigi nem-fázom-macsó-vagyok dumát. Fákk. Tisztára meghülyít ez a csaj.. Nem mintha bánnám.

- Őrültnek? Hátt.. inkább csak kicsit furcsának és rendkívül bájosnak, emellett talán némileg zakkantnak, de teljesen elmebetegnek azért nem. Ellenben ha hasonló hacukát húzol magadra a tárgyalásodon, simán megúszhatod a börtönt, vagy letöltheted mondjuk egy olyan édes kis intézményben, ahol Playboy-nyuszikat megszégyenítő, istennői testedet legfeljebb olyan hátul megkötős otthonkában tárhatod a világ elé ? fejtem ki finoman, legalábbis próbálok finom lennék, mert nem akarom a szokásos elbűvölően anyázós-zdmegolós stílusomban összetörni a lelkét. Hihetetlen, micsoda teljesítményekre vagyok képes egy felsőosztályú nőstényért, nem? Akár még drogügyletekbe is belemászok, és még örülök is neki. Most mondja valaki, hogy maradt még ép elmém, amit feláldozhatok Yoért. Persze a szándék a fontos.
- Hoppá ? reagálok mély együttérzéssel (bár inkább csak szándék-a-fontos stílusban, mint azt már megszokhattuk), bár inkább szkeptikus szemöldökfelvonás kíséretében. ? Hát remek haverjaid vannak, mondhatom. A tag persze nem közölte, hogy ilyen jóféle bogyókról van szó.. De istenem, hogy lehetsz ilyen naiv! Mit gondoltál, mi az istent küldözgetnek ilyenkor? Oké, még nem dőlt össze a világ, mert itt vagyok ÉN, hogy megmentselek a kicsapatástól és a lelki összeomlástól ? futó, na-légyszi-olvadj-el-tőlem vigyort villantok fel ?, de akár össze is omolhatott volna. Meg kell mondjam, elég szar emberismerő vagy, tündérem ? toldom még hozzá, és igen, visszatért a régi, megszokott, imádnivaló Ethan, aki az eufemizmust hírből sem ismeri, ellenben tele van túlélő szkillekkel és önfeláldozással meg segítő szándékkal. Mi van, neki talán nem esett le, hogy engem az ég is az ő megmentésére rendelt? Lassú fruska. De nem tudom lenézni érte, biztos tök zaklatott, meg minden. Egyem azt a.. már megint a belgyógyászati kannibál-hajlamaim, a pokolba velük.

- Hééé, Delacour, ébresztő ? lengetem meg a kezem az arca előtt, és megcsóválom a fejem. ? Az előbb mintha azt mondtam volna, hogy megmentelek. Mintha. Ez nem csak azt jelenti, hogy kérés nélkül elárasztalak a szar vicceimmel meg az ilyenkor éjszaka már nem épp tökéletes működésű nőfogó szövegeimmel, hanem azt is, hogy kihúzlak a csávából, és ágyba duglak.. nem, nem, végtelen fájdalmamra szolgál, de nem a sajátomba, hanem a gyengélkedőn egy patyolatra kikeményített, sterilizált darabba, hogy ellássák a zúzódásokat, s nehogy valami maradandó kár essen abban a mesés habtestedben. Oké? ? pillantok rá komolyan, igen, most szalajtottak a Hazafi c. filmből, és láthatóan bármire képes vagyok őérte. Sajnos most, hogy valamennyire kijózanodtam, nem különösebben tűnik valószínűnek, hogy megtisztel egy randival. Talán még akkor sem, ha megígérem, hogy nem teperem le az első adandó alkalommal. Talán hiába is tennék ilyen ígéretet. De most koncentráljunk a feladatra, közlegény. ? Tehát. Mielőtt követelném a beígért bulit, és romantikus-holdfényes-meztelenkedős éjszakai fürdésre invitálnálak édes hármasban a tavi óriáspolippal, majd kergetőznénk egy nagyot az ezüstlő pázsiton.. szabaduljunk meg ettől ? jelentem ki, és akár hagyja, akár nem, kitépem a kezéből a zacskót, mert én vagyok A Férfi, s következésképpen erősebb is, és ezt most randa módon ki is használom. ? Ne nézz már így, mert beledöglök ebbe a fájdalmas-félelmes pillantásba. Hahóó, békével jöttem! Szóval, hogyan akarod? ? csak egy másodpercre engedem meg magamnak a sokatmondó arckifejezést, aztán fegyelmezem magam. ? Égessük el ? a tenyeremen felvillan egy nyaláb láng, ahogy felfelé fordítom, bár inkább csak illusztráció, mert elég csöpp ahhoz, hogy még egy hajszál is csak vergődve pusztuljon el az ölén, de azért ennél faszábbakat is tudok én ?, húzzuk le a klotyón, dobjuk ki az ablakon, változtassuk őket színes, macskaszemes üveggolyókká, vagy dugjam be egyszerűen az egész cuccot Ernie MacMillan kispárnája alá? ? érdeklődöm udvariasan, mintha csak arról lenne szó, hogy milyen zenét kíván az esetleges bulihoz. Mert kreativitásom határtalan.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 01. 11. - 20:15:31
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)

Igen, tudtam, ez sem maradhat el. Az a bizonyos, nagy nagy kérdőre vonás. Az, ami egy idő után már kezd nagyon is az idegeimre menni. Nagyon. Mert elég volt Dumbledore-nak magyarázkodni, elég volt Jamesnek és Christienek, akik többé már nem hittek nekem, soha többet. S most még maga Davis is ezt várja el.
Tudom, megérdemli.
Tudom, meg kell tennem.
De egyszerűen nem megy. Még most? nem. Így mélyet sóhajtok, halkan, lemondóan, s érezheti a másik, terhes téma ez a számomra, nagyon az, jobban, mint gondolná. Jobban, mint bárki gondolná. Mert ez az egész, az egész úgy ahogy van eszembe juttat mindent, amit megpróbáltam lezárni magamban, elfelejteni örökre, már amennyire lehet, s teljesen kitörölni az életemből. Valahogy nem értem, miért várja el mindenki, hogy kitálaljak mindent, szóról szóra, minden egyes átszenvedett pillanatról beszámolva. Egyszerűen nem fér a fejembe. Talán? szeretik nézni mások szenvedését. Talán. De Davis is? Ő is ilyen lenne?

Nem hiszem el, hogy arra vár, szólaljak meg. Pedig? láthatóan arra vár. Csakis? arra? azaz rám. Nekem viszont a gombóc nem engedi még az egyszerű és természetes levegővételt sem, vagyis, csak nagy nehezen, s az ezelőtti jókedvem, amelyet Perry okozott, nyomtalanul tűnt is el. Legalább olyan váratlanul, ahogyan jött. Egyszerűen csak nemet intek a fejemmel. S ez egyben kifejezi azt is, hogy nem is akarok és nem is tudok beszélni erről. Viszont az azért feltűnik, hogy a hetek után a hónapokat is megjegyzi. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy a legközelebbi ismerőseimen kívül másnak is szemet szúr a hiányom. S ez? igen, teljes megdöbbenést eredményez nálam. Mindössze csak egy meglepett pislogást adhatok, mert a hangom még mindig makacskodik a gombóc miatt. Így érjük el az ajtót.
Egy percre a kezem Davis karján pihen, ám miután kilépünk ismét a tenyerébe fogja ujjaim. Most ez úgy hathat, mintha ?járnánk? holott erről szó sincs. Szó sincs.
- Ugye nem baj, ha ejtenénk a témát? -
Még szép hogy elcsuklik a hangom. Még szép hogy lesütöm a szemem. Mert ez az elhaló anyámasszonykislánya nem az én stílusom. Nem szokásom a szűzi lányka szerepébe tetszelegni, mivel mindig kimondom, amit gondolok. Ám most? most valahogy nem megy. Még akkor sem, ha maga Merlin követelné a magyarázatot.

A zavaromat pedig hasonlóképpen Davis reakciójához, én is azzal merítem ki, hogy a cipőm orrát, a talárom szegélyét bámulom, mintha az amolyan ritka érdekes dolog egyike lenne. Holott persze a lehető legunalmasabb és leghétköznapibb dolgok ezek, akárcsak a reakciónk. Ezért végül csak megemberelem magam. Elvégre mégis Vele vagyok itt, megérdemli a figyelmet. Lopva pillantok hát fel, miközben az ajkaimba harapok, s közben vívódok, hogy mondjak-e még valamit. Nem tudom, kellenek-e a szavak, de végül is úgy vagyok velük, ettől mélyebbre nem süllyedhetek, s azok nem árthatnak már nekem. Így halkan, suttogva nyögöm a szavakat, mert még mindig nem megy a normális beszéd, csak ez az elcsukló, szánalmas nyöszörgés, ami szörnyűséges.
- Remélem? nem baj. ?
Remélem? Hát igen. Nem baj-e? De biztosan, mert kíváncsi Davis is, akárcsak bárki más. S ez persze nem bűn. Viszont talán az is megbocsátandó, hogy én meg kitérek a válaszadás elől. Remélem legalábbis szívből, hogy ő elnézi nekem ezt az aprócska? hibát. 


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 12. - 20:04:15
William

 
  Cigarettafüst száll a levegőben, aztán feloldódik. A köd eloszlik, a jellegzetes szag pedig eltűnik a baglyok semmivel összehasonlítható "illatával". Rohadt büdös van, nem szívesen tanyázok itt. Még a végén kapok egy csomagot a fejemre, aztán szép látványt fogok nyújtani. Az meg nem hiányzik. Az egyetlen ok, amiért itt vagyok, az az, hogy itt nem érzi meg senki sem a cigiszagot. Ennyi. Ha találnék kellemesebb helyet, azonnal lecserélném, de sajnos nincs. Szegény ember vízzel főz, és sorolhatnám a hasonló mugli szólásokat, közmondásokat. Ennyi hülyeséget hogy tudtak kitalálni... Biztos nem volt annyi vizsgájuk, mint nekem. Akkor tuti nem beszélnének ilyen hülyeségeket.

  Rossz a hangulatom. Hogy mitől? Nem tudom. Szar kedvem van és kész. Valahol még örülök is neki. De hogy miért, azt még maga Merlin sem tudná kiolvasni a fejemből. Akkora most a káosz a fejemben, hogy nekem is nehéz odabent tájékozódni, nem hogy másnak. Közeleg az év vége, jönnek a vizsgák, a nyári szünet. Mehetek haza, a családi fészekbe. Más se hiányzik. Igaz, ott lesznek a srácok is, velük végig bulizhatom az összes rendelkezésre álló szabadidőmet, de ez már nem ugyanaz. Minél régebb óta vagyok itt, annál inkább a varázslóvilágot érzem magamhoz a legközelebb. Ez az otthonom. Ha a barátok nem lennének, késztetést sem éreznék arra, hogy hazamenjek. De megteszem, fölösleges ezen filozofálni.

  Elszívom az utolsó slukkot, elnyomom a cigit, még egyszer utoljára körülnézek, majd elindulok kifelé. Vár a házi, a holnapi órák és nem utolsósorban az aktuális és leendő barátok. 




Cím: Re: Bagolyház
Írta: William Bain - 2009. 01. 12. - 20:46:34
Vince

~Zsibongás, nevetés, élet, szerelem, düh elegem van ezekből a hülye gyerekes szarságokból. Mindenki csak nyáladzik a padon egymás szájába, aztán egy hét múlva egy másik pasi vagy csaj szájába, mert ők nagyon szerelmesek, bah sok hülye nyálgép.~

~Azok mind William, te tudod a legjobban irányítani kell mindent, és mindenkit soha ne enged, hogy egy lány nyáladzó bábá tegyen uralkodnod kell magadon, neked feladatod van meg kell büntetned anyád gyilkosát, ne enged, hogy valaki elvegye ezt a küldetést tőled. ~

Nem fogom, soha nem bukom el többet. Én leszek a leghatalmasabb.

*Felfele lépdelt a csiga lépcsőkön, majd belépett a bagolyházba.
Kicsit megdöbbentette a látvány, nem számított rá, hogy még itt is emberekbe botlik, de nem engedte, hogy ez meglátsszon rajta, és azonnal egy kedves mosolyt villantott a cigijére taposó Vince felé*

Üdvözlet kedves és bölcs hollóhátas diáktársam, remélem élvezted a friss levegőt.

*Villant gonoszabb mosolyt az utolsó adag füstre, amit éppen kifújt Vince.*




Cím: Re: Bagolyház
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 12. - 21:55:56
William


  William. Villámló tekintettel mérem végig a nálam kisebb mardekárost. Ha a tekintetemmel ölni tudnék, rövidebb idő alatt pusztulna el, mint ahogy egy cigit eloltok. De mivel erre nem vagyok képes még a pálcámmal sem, ezért megússza. Na de egy pillanat. Én nem vagyok agresszív. Nyugalom. Veszek egy mély (és nem túl jó illatú) levegőt, amitől rögtön kijózanodom. Vajon miért irritál ennyire? Bár lehet, hogy nem is irritál, csak azért gondolok ilyesmire, mert ha egy tanár jön be helyette, akkor tuti a lebukás. Nem szabad összetévesztenem az érzelmeimet, nem szabad. Nem hibázhatok.

  Gúnyos mondatára illenék válaszolni valamit. De mit? Hogy takarodj a büdös francba, mert a frászt hoztad rám, te méretes szarházi? Nem, ez nem lenne illő válasz. Egy griffendéles lehet, hogy felvállalná az első reakcióját, elvégre túlteng bennük a hősiesség. Bah... Hülyék. Na de most nem másnak kell válaszolni, így nem ezen kéne töprengenem. Ránézek, és én is elmosolyodom. A szavaim negédesen hangzanak el az amúgy kihalt épületrészben, szinte visszhangzanak.

- Nocsak, észre sem vettelek, William. Tudod, a friss hegyi levegőnél semmi sem frissíti fel az embert. Bár tény, az erdőben kellemesebbek az illatok, legközelebb odamegyek, ha levegőzni szeretnék.

  Na gyerünk, te kis felfuvalkodott hólyag. Most kiderül, mit forgatsz abban a furmányos fejedben. Legyél jó kisfiú és válaszolj szépen. Te is hódolsz a dohányzás szenvedélyének, és csak engem cseszegetsz, vagy te sem vagy jobb nálam? Elfordulok tőle, és mint egy mellékesen odavetem.

- Te is kérsz?
 


Cím: Re: Bagolyház
Írta: William Bain - 2009. 01. 13. - 17:34:37
*Kissé hátrébb lép a villámló tekintet hatására majd, amikor megkínálják a cigarettából, akkor ismét elmosolyodik.*

Kedves Vince nagyon köszönöm ezt a kedves gesztust, de nem élek az ehhez hasonló mugli örömökkel elhiszem, hogy vicces rombolni magad, és vicces minden egyes elszívott csikkel közelebb kerülni a végzetedhez, de én még szeretnék sokáig élni.

*Majd közelebb lép és az egyik korlátnak támaszkodik.*

De ha már így össze hozott minket a végzet, esetleg mesélhetnél kicsit arról, hogy a bölcsesség és tudás bajnoka miért a madárházban üldögél egyedül mugli dohányt majszolva? Biztos nehéz napod volt, valaki kiakasztott esetleg vagy csak szimplán ?friss? levegőre vágytál?
 
*Érdeklődve tekint a nála magasabb fiúra.*

Milyen a harmad év, biztos sok izgalmas újdonságot tanultál, nincs kedved esetleg megosztani ezen tudásodat velem, egy pár átok egy hasznos bájital vagy valami izgalmas?

*Szemében csillog a tudás vágy, meg valami meg magyarázhatatlan sötétség* 

Ó de nem akartalak le támadni, mesélj milyen volt a napod? Piton megint kiborított?
Amúgy ne aggódj amiatt, hogy kicsapnak, a sok más nálad kevésbé bölcsebb varázsló is hódol ennek a mugli pálcának, de még ők is itt vannak, nem is beszélve arról, hogy mindnyájunk hőse a hatalmas Harry, az istenek istene, ő aki megölte tudod kit még csecsemő korában, szóval ő már ennél durvább dolgokat is megúszott kicsapás nélkül. De hát ő a hatalmas Harry Potter.

*Harry-ről hevesen gesztikulálva és kissé gúnyos hangsúllyal beszél.*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 13. - 20:22:18
William

  Szóval minden egyes szállal közelebb kerülök a végzetemhez? Lehet. De mi közöd van hozzá? Ha nekem ez így jó, akkor neked semmi közöd nincs hozzá. De nem érdekes. Mondjon, amit csak akar, hidegen hagy. Így érzem jól magam, csak rám tartozik és senki másra. Te nem dohányzol, én igen. Legalább nem kell adnom belőle, így esélyes, hogy kitart a suli végéig. Talán. Remélem.

  Vajon miért viselkedik ilyen seggnyalóként? " A bölcsesség és a tudás bajnoka?" Én? Na ne. Szeretek tanulni, jól is megy, de azért senki ne nevezzen a tudás bajnokának. Azt csak Hermione Granger érdemli meg. Én nem vagyok olyan, igaz, nem is szeretnék. Ő a tanulásban találta meg az élete értelmét, én másban. Tényleg jó, ha valaki sokat tud, de ha csak tanulsz, és közben nem élsz, akkor elpazarlod az életed. Hasznosítani kell a megszerzett tudást, erre törekszem.

- Ugyan már... Nem kell túlcifrázni. Nem vagyok én bajnok, sem a tanulásé, sem másé. Kérlek, ne legyél ilyen fellengzős, azt nem szeretem.

  Mi a fene ütött belém? Az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem szokásom ezt másokkal is közölni. Megbabonázott volna? Áh, az kizárt. Bár úgy néz ki, mint aki képes rá, de nincs nála pálca, anélkül meg nem képes rá. Meg egyébként sem ő tette, kár volna rá fognom. Én tettem, kirobbant belőlem, ami nem jellemző. Nem szabad. Az embernek uralkodnia kell magán.

- Nem bosszantott fel senki, csak időnként szükségem van egy kis magányra. Nem sokra, mert nem szeretek egyedül lenni, de egy kicsi nem árt meg. Ráadásul a barátaim nem dohányoznak, így aztán ilyenkor mindig meg van a szükséges rövidke egyedüllétem. Szeretek ilyenkor gondolkodni, a jövőt tervezgetni, alakítani. Ezt nem azért mondom, mert zavarsz, már úgy is végeztem.

  Tudás vágy egy ilyen srác szemében? A magafajták csak a hatalmat kedvelik, azt is gyorsan, és a lehető legkisebb energiaráfordítással. Vajon őszinte ez a csillogás a szemében? Létezik, hogy igazat mondott? Valószínű. Állítólag nekem is ilyen a tekintetem, ha a kísérleteimről mesélek. De mi az a másik dolog, amit láttam? Nem tudom. Titkol valamit, lehet, hogy jó okkal. Nos, ezzel nincs egyedül. De sebaj, én nem fogok kíváncsiskodni.

- Nem támadtál le, de nem akarlak a napjaimmal untatni. Igen, sok tanulni való van, de ez nem újdonság. Nem a Roxfort lenne, ha nem terhelnék le a diákokat. Viszont szeretek tanulni, így ez nem hogy zavar, de egyenesen örülök neki. Ami meg Harry-t illeti... Tipikus Griffendéles, mit vársz tőle? Ő is kényszeres bizonyítási mániában szenved. Ráadásul nála ez feltűnési viszketegséggel is párosul, szóval neki is kijutott a jóból. Nem cserélnék vele. A tanulásra visszatérve, szívesen megmutatok neked pár dolgot, ha tényleg érdekel. Az alkímia, a gyógynövények, meg az ilyenek a kedvenc tárgyaim, ezekben vagyok a legjobb. Ha gondolod, tanulhatunk együtt valamikor.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Yolanda Delacour - 2009. 01. 14. - 14:12:28
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/fmqdim8ml8o50jka38.png)
(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/ea4tbg9qfmr2fh1t6m6k.png)

Duzzoghatnék még egy sort, moroghatnék tovább, mint valami kivetett eb, egyszerűen csak felhúzhatnám az orrom azon, hogy a másik milyen jól szórakozik, vagy épp sértetten hátat fordíthatnék, esetleg belekezdhetnék a dacoskodós dumámba, vagy lehordhatnám a másikat, de.. nem megy. Már csak azért sem, mert a megkönnyebbültség, miszerint nem fogok az éjszaka a bagoly ürülék tengere alatt megfulladni, ez az érzet ami igen csak hatalmas, és most erőnek erejével dolgozik bennem, minden mást elfeledtet. A következő pillanatban pedig elég a másik arcára pillantanom, s vigyorát észlelnem, ezzel párhuzamosan hallanom ezt az észveszejtően rossz dumát ? ami éppen ettől jó, hogy olyan pocsék ? s már is rájövök, hogy pár pillanatig okom sincs morcogni. Na azért megpróbálok egy inkábbfogdmárbemertnemvagyvicces fejet vágni, de sajnos ott kudarcba fullad a próbálkozás, hogy a szám széle veszett módon kezd el rángatózni, mint akinek röhöghetnékje van. Igen, egyszerűen alig bírom megállni nevetés nélkül. Hogy lehet valaki ennyire pihent? Eszméletlen! S mind ez a lehető legpozitívabb értelemben.
- Szerencséd, hogy holdfény-hölgynek szólítottál. Ezért megkegyelmezek neked és hitvány életednek. ? Felelem, miközben a vállaim, s hát igen, én jó magam is megremegek, végül csak a szám elé helyezem a kezem, s szinte rátapasztom a tenyerem, s úgy kezdek el nevetni. Tompítom a hangokat, hogy azért még se zengje be a folyosókat széltében hosszában, mert ha eddig nem is tévedt erre Friccs, bármikor megtörténhet. ? Kamion? Milyen kedves, akkor már inkább göncöl-szekér nem? Az még is csak romantikusabban hangzik. -
Jegyzem meg, miközben azt a pár könnycseppet kitörlöm a szememből, amit a megkönnyebbült nevetés előhozott belőlem. Igen, biztos ez lehetett az oka, hogy ilyen jót derültem, viszlát bezártság! Ha van egy kis szerencsém, akkor nem hogy Prefektusssal, de senki mással nem fogok összefutni! Ráadásul késő este van, én meg lassan kezdek fáradni, hát nem csoda, hogy az ilyen szövegekre teljesen ráflesselek.

- Óh, igen tudom. Csúnya, rosszkislány vagyok, akit jól meg kell büntetni. ? Az a helyzet, hogy ha ennek a beszélgetésnek bárki is fültanúja lenne, de nem látná az én, s az Ethan arcára kiülő arckifejezést, ami többnyire egy hatalmas vigyor, simán azt mondaná ránk, hogy perverzek vagyunk. Egyszerűen képtelen vagyok befogni azt a hatalmas szám, s nem adni a másik alá a lovat, főleg, hogy Ő is pontosan ugyan ezt teszi. ? Én kérek elnézést, amiért te ilyen fontos ember vagy. Ám ha még is sor kerülne erre, azért a korbácsot és a bilincset ne felejtsd el. Én aztán különösen keményen szeretem. -
Úúúristen, Yolanda, inkább fogd be a szád, s töröld le azt az idétlen vigyort a képedről. Nem hiába mondta azt az anyám is, hogy milyen mocskos szám van. Pedig ezt csak arra értette, amikor véletlen belerúgtam a szekrényemnek a sarkába, s a nagylábujjam fogdosva ugráltam körbe-körbe fél lábon a szobában, miközben vonyítós hangon soroltam el az összes létező átkot. Ha a szám mocskos, akkor a fantáziámról se felejtkezzünk el. Vajon épp most buktattam volna le magam? Lényegtelen. Különben is, Ő kezdte!

- PPssszztt! ? Pisszegem le, amikor elkezd nevetni, nekem aztán nincs azzal semmi bajom, ha valaki nevet, meg úgy egyáltalán, de ezt talán nem ebben a helyzetben, ebben az időpontban kellene megtenni. ? Isten a megmondója, én aztán nagyon örülök, ha te ennyire jól érzed magad, de nem tudnál egy kicsit halkabban a tudtomra adni, hogy jó a dumám? -
Vonom fel az egyik szemöldököm, s tárom kissé szét a karjaim, mint aki a tapsra vár, aztán ismét csak leengedem magam mellé, miközben grimasz fut át az arcomon, s a fájós vállamra pislogok.
- Ezt értsd úgy, hogy hiába van olyan elvetemült, aki a lábaim elé veti magát, van merszük pár hét után közölni, hogy mennyire szívesen fogadnák azt, ha konszolidálnám magam. Hát nem igazságtalan az élet? ? Oké, nem panaszkodok én.. annyira, mert már tökre megszoktam a fintorokat, meg az egyéb megjegyzéseket az öltözékemre, de azért az még mindig feltud húzni, amikor az exeim némelyikére gondolok, mikor elkezdtek lassan fűzni, s azt hitték, majd az ő kedvükért fogok miniszoknyát meg mindenféle kihívó darabot hordani, arról a béna tűsarokról nem is beszélve. A következő mondatra enyhén kikerekednek a szemeim, s úgy bámulok vissza rá, enyhén értetlen fejjel. Tény, hogy már anyanyelvi szinten beszélem az angolt de.. ez igy éjfél, s egy kisebb pánik roham után nem igazán esik le. Megkockáztatom, hogy ha franciául rebegné el, akkor sem gyúlna fel a fejemben a villanykörte.
- Mi van? Te most a macis bugyimra pályázol? ? Nos az első, nem éppen illendő kérdés elég gyorsan kicsusszan a számon, és szinte már hallom a nővérem rendreutasító hangját a fejemben; ?Nem mi van, hanem Tessék!?. A második pedig.. csak úgy. Mert azért abból a sok, egymás után sorakoztatott szóból még is sikerült némi információt leszűrnöm. ? Pfúj már, azt hittem csak Japánban annyira perverzek az emberek, hogy képesek pénzt kiadni használt alsóneműkért, hogy aztán kedvükre szaglásszák.. de.. De te nem vagy ilyen, igaz? Különben is, bár nem volt még alkalmam azt a fokhagymagerizd feneked alaposabban megvizsgálni, a fejemet rá, hogy nem egy a méretünk. ?
Fogd be, fogd be, fogd már be! Óh ne, azt hiszem elindult a lavina, innentől kezdve már jómagam sem vállalok felelősséget a tetteimért. Ez annyira.. ciki. Még is hogy mondhattam neki ilyeneket? Hogy használt bugyikat szaglászni.. Úristen! Pedig tényleg csak azért jutott az eszembe, mert a minap pont erről beszélt az a Griffendéles csaj, aki tök japán mániában szenved, s mindenféle újságot szoktak neki küldeni, mert előfizetett rá. Viszont egy valami biztos, bocsánatot ugyan nem fogok kérni, az már a gázak gáza lenne. Ha bocsánatot nem is kérek, azért egy meglepett fejet még is bevágok, s az alsó ajkamba harapok. Ráadásul tényleg a fokhagymához hasonlítottam a hátsóját? Anyám borogass.

- Ti?.. Mi ez a királyi többes szám? ? Újra csak az az értetlen fej, s bár ego ide vagy oda, azt azért tudom, hogy nekem ez is jól áll. Összeráncolt szemöldök, kissé felhúzott orr, s ezt a bájos arcot körbeöleli az ezüstös tincsek kócos sokasága ? igen, én Yvel ellentétben nem ápolok túl közeli barátságot a fésűvel ? ahogy a nagyobb hullámok tovaszaladnak, egészen a derekamig. Nem is azon lepődök meg, hooogy a másik meglepődik azon, hooogy van valami halvány sejtésem, kicsoda is Ő. Nem értem, miért olyan meglepő ez? Ha már az iskola többi diákjáról halvány lilakáposztám nincs, akkor azért a saját évfolyamomat illenék legakább látásból ismerni. Az első heteket különben is arra szenteltem, hogy a saját házam, 6. évfolyamos tagjait, és a Kviddics csapatot memorizáljam. Azóta pedig azon vagyok, hogy megfigyelem a többieket az órákon, mert igen, érdekel. Még ha olykor nem is tűnik föl ez senkinek. Főleg a nővéremből kiindulva ugyebár..
 ? Vávávávájr csak, akkor nem Legendás Lények Gondozása..? Bár azt a tantárgyat is felvettem, aztán.. minden második órán ha megjelenek. Ha Yv elkap a folyosón, akkor sosem tudom ellógni. -
Ingatom meg a fejem, s egyébként valóban. Nem egy furcsa látvány az, amikor az imádott nővérem a karomnál fogva hurcol egyik óráról a másikra, közben pedig a felelősségteljes viselkedésről, és a jövőmről zeng ódákat. Olyankor mindig nehezen állom meg, hogy ne nevessem el magam. Annyira kis édes, amikor így magyaráz!
- He? Miért érdekelne az engem, hogy melyik házba jársz? Ha pletykálni akarnék valamiről, akkor inkább a habtested lenne a téma, nem az, hogy most sárga vagy piros színben rohangálsz. Hiába vagyok Hollós, sokat érek vele, tisztára kilógok a sok okos mini Einstein közül. ? Legyintek egyet, ezzel jelezve, engem tényleg teljeséggel hidegen hagy, miféle házba osztották is be, nem hogy még cikinek is tartsam. Oké, ÉN ciki vagyok a kék talárosok között, mert nem vagyok elég öö.. okos, és fegyelmezett, és elhivatott, meg ilyesmi.

- Én bármit bevállalok, csak ne kelljen a Gyengélkedőre mennem. Ha tudnál köré egy fáslit kanyarintani, azért bizony nagyon hálás lennék. ? Bizalom, nem bizalom, ugyan már! Ennél rosszabb úgy sem lehet, s akkor legalább kevésbé fájna. Hhm.. elgondolkozva méregetem a másikat, ami a homlokától az álláig tartó kis részre értetendő. ? Azt mondtad, fájdalomcsillapító? -
Egyébként az, hogy bizalmat szavazok szinte azonnal másoknak, ami a varázslást illeti, csak azért van, mert lemerném fogadni, hogy a világegyetem még nem hordott olyan idétlent a hátán, mint én. Nálam senki sem varázsolhat rosszabbul. Oké, oké, azért van amiben nagyon profi vagyok, de ez igen csak csekély számú varázslat. Amikor a fagyhalálról kezd el szövegelni, elkerekednek a szemeim.
- Úristen, te tényleg megfogsz fázni, na várj. Van nálam egy kis flaskában lángnyelv whisky, szerinted az segíthet? ? Igen, én mindenre felvagyok készülve, legalábbis majdnem mindenre, s nem is én, hanem a derekamon fityegő övtáska, melyről már annyit meséltem. Mindig belekerül minden, de aztán kifele már nehézkesen. Talán ezért van az, hogy az a bizonyos kis flaska a Karácsonyi bál óta ott zötykölődik a többi holmi között. ? Illetve van nálam egy rózsaszín sál! -
Végigpörgetem a tárgyak listáját, s valóban bevillan egy ruhanemű féleség is. Ám elég viccesen nézne ki abban a sálban, melynek végein egy apró selyem masni is befigyel. Én szívesen odaadom neki tényleg.

Hallgatom amit mond, csak pislogok. Egyet, kettőt, vagy hármat hát ez.. eszméletlen.
- Mond csak dumás Ethan, hogy lehet az, hogy ilyen beszélőke, és ilyen észbontó szöveg mellett mi csak most elegyedünk először egymással beszélgetésbe? ? Komolyan nem értem. Ez egyszerűen fenomenális! Még hogy Playboy-nyuszikat megszégyenítő test.. ? Nekem nincsenek hatalmas szilikon labdáim, de azért ezt bóknak veszem. -
Kezeimmel két nagy lufit formázok meg magam előtt, odaképzelve a hatalmas, s nem éppen gusztusosnak nevezhető ciciket, hát.. Én tuti nem varratnám össze-vissza magam csak azért, hogy a melleim hamarabb lépjenek be az ajtón, mint én. Tökéletesen elégedett vagyok az arányosnak nevezhető méreteimmel. Ami pedig a ruházatom ért véleményt illeti, nem veszem fel, hiszen a körítés sokkal inkább lenyűgözött, s ezért is nem figyeltem fel kellően a mögöttes tartalomra, de hát annyi baj legyen.
- Jó, oké, elismerem, sejtenem kellett volna, hogy.. hát nem azt kapom kézhez, mit beígértek, de hát én csak segíteni akartam! ? Kissé lejjebb görbítem az ajkaim szélét, még rá is játszva a sebzett őzikepillantásra, egyébként tényleg csak segíteni akartam. ? Mi? Hogy szar emberismerő? Kikérem magamnak, az még oké, hogy naivnak titulálsz, mert ez igaz is, na de hogy szar emberismerő? Hah! ? Kissé felháborodott, s sértett pillantás, dacosan felhúzott orr, miközben az ép karom a derekamra helyezem, s tüntetőleg elfordulok tőle. ? Egyébként pedig nem rossz emberismerő vagyok hanem.. hanem túlságosan is jóhiszemű. -
Magyarázom neki a vállamon át, kissé hátrafordulva, miközben teszek pár lépést a folyosó irányába, majd újra csak megtorpanok, hiszen ha egyesek elkezdenek az orrom előtt kalimpálni, csak nem megyek tovább, mint a vak ló.

- Nem, Nem oké, mivel én nem akarok a Gyengélkedőre menni. Inkább kikúrálom magam, a saját módszereimmel. Ez csak egy kis zúzódááás! ? Hát tényleg nem aggódok amiatt, hogy esetleg eltörtem volna a karom, vagy bármi más, na de hogy én és a Gyengélkedő.. még mit nem. Erőnek erejével kellene oda hurcolni. Csak ha minden kötél szakad, akkor megyek oda szabad akaratomból. ? De oké, megengedem, hogy a megmentő lovagom légy erre az éjszakára. -
Oké, ez elég öntelt duma volt, de ahogy újra csak a másik felé fordulok, a széles mosoly minden rosszérzést elhessegethet a közelből. Nem, nem nézem le, s nem gondolom azt magamról, hogy engem külön kegy megmenteni, viszont azért egy sóhaj csak kifut az ajkaimon, ahogy aggódva vonom össze a szemöldökeim. ? Tényleg nem kell, hogy ezt csináld? - Nem is tudom folytatni a többi szövegem, miszerint miért is nem kellene, meg, hogy miért nem várom ezt tőle, már is folytatja, majd kettőt pislogok, és a zacskó sincs már a kezemben. Lepislogok a kezemre, amiben már rég nem markolok semmit, majd vissza Ethanra, s megrázom kissé a fejem.
- Oké, ezek szerint tökre nincs más választásom. De ha lebukunk, ne engem hibáztass,a miért te is repülsz majd! ? A többit pedig inkább nem is említem meg. Még hogy romantikus meztelenkedős fürdés? Nem mintha ellenemre lenne a speciális s egyben egyedi randik egy-mélyeik darabja, de azért egy nem rég megismert srác előtt ugyan még sem fogok levetkőzni. Nem akarom megbántani, s ezért is nem kérdezem meg hangosan, hogy ?Hol élsz te?? Tisztára rendes így is, hogy segít nekem.- Aztán majd légy szíves, s gondolkozz el azon, hogy mivel is hálálhatnám meg. - 

Szokásom félreérthetően fogalmazni, s erre teszek egy lapáttal a hanghordozással is, de az utóbbi mondatban tényleg semmi kivetnivalót nem lehet találni. Naivan én csak arra gondolok, hogy segítek neki valamiben, vagy sütök sütit, vagy bármi ilyesmi.
- HÉ! Ezt hogy csináltad?! ? Mutatok az előbb felvillanó lángra, ismét csak hatalmas kerek szemekkel, melyeket most meg is dörzsölök, sőt, még a fejem is megrázom, s újra csak oda pillantok. Talán maga az, hogy pálcával művelte ezt, kimaradt a képkockák közül, vagy.. mi? Nem válaszolok a sok lehetőségre, csak belekarolok, s elkezdem húzni.
- A cél, a Gyengélkedő. Odaadjuk a srácnak, s majd ő kezd vele azt, amit akar. Ez így a legtisztább. ? Meg a legkockázatosabb is, de lerí az arcomról, hogy bizony megrendíthetetlen vagyok. ? Egyébként ki az az Ernie MacMillan? ?

Folytatás a folyosókon  ::)  :-*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: William Bain - 2009. 01. 14. - 23:44:53
Vince :D

A magány hát igen a magány az jó, mert segít gondolkodni, a sok diák ricsaja nem áll közéd és a lényeg közé. Változik a világ Vince, a sötétség közeleg te is érzékelheted szerintem. Bár jómagam még alig tudok egy pár hasznos dolgot, de hamarosan el fog jönni az idő amikor minden egyes tanulónak szüksége lesz minden dologra amit megtanult ezen ódon kastély falai között.
Varázslók tűnnek el emberek halnak meg, sötét és gonosz dolgok jönnek, szóval igen örülnék neki, ha együtt tanulnánk. Hiszen bizonyosan  tudsz egy pár átkot vagy gyógyital receptet, ami meg mentheti majd az irhánkat ha eljön az idő.

*Mély levegőt vesz és el kalandozik kissé a tekintete.*

Sajnálom nem akartalak meg bántani a tudás bajnoka címmel, de ki szeretném kérni a véleményed, szerinted megérdemeljük azt amit kaptunk születésünk által? Szerinted ezt a hatalmamat, amit mi varázslók gyakorlunk nem kéne jobban becsülni, és nem elherdálni mint egyes mágusok teszik?

*Ismét olyan megmagyarázhatatlan hidegség lesz úrrá a fiú hangján mintha egy teljesen más személy beszélne, nem is ő*

Ó bocsánat nem akartalak untatni filozofálással, szóval nem lenne kedved most el kezdeni az órát egy pár átokkal, valami félre eső kihalt helyen, ahol senki nem köthet belénk?

*Néz érdeklődve Vincre.*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 15. - 12:04:01
William :)

 
Bármilyen furcsa is, kezdem megkedvelni. Először is elnézést kért, ami nem jellemző egy mardekárostól. Igaz, egyúttal kért is, tehát nem önzetlenül tette, de hát Istenem, a semminél ez is több. Mellesleg nem azt kérte, hogy akasszam fel az anyámat, hanem, hogy tanítsak neki átkokat, bájitalokat. Szívesen segítek másoknak, neki is fogok, de hogy most rögtön? Tudom, veszélyes világban élünk, de azért ennyire nem kéne rohanni. Igazából nem azért érzek így, mert fáradt lennék, vagy bármi más, egyszerűen még mindig nem tudom eldönteni, hogy szórakozik velem, vagy sem. Nem szeretném, ha egy nálam kisebb diák csőbe húzna, rajtam röhögne mindenki. Ahhoz meg semmi kedvem.

- Tudod, nem vagyok valami nagy mágus. Mármint tehetségem van hozzá, és meg is tanultam mindent, de csak azokat az átkokat, varázslatokat ismerem, amit tanítottak. Engem nem korrepetált Lupin professzor, se senki más, mint a "Kiválasztottat". Csak az van a fejemben, amit az órákon kaptam. Szóval, ha varázslatokat szeretnél tudni, akkor abban nem igazán segíthetek. Engem a bájitaltan és az alkímia érdekel, valamint a mugli kémia. Ezekben nagyobb a tudásom, mint az átlagnak. Amúgy meg várjunk még a tréninggel egy kicsit, kissé fáradt vagyok a mai nap után. De beszélgethetnénk még, addig is pihenek. Csak menjünk el erről a helyről, iszonyú büdös van.

  Na igen. Remélem, ez a szag nem ivódik bele a ruhámba, mint a cigié. Ha igen, lesz dolga a manóknak, mire kiszedik belőle ezt az "illatot". Arra meg kíváncsi leszek, vajon mit szól a fejleményekhez William, hiszen kissé lelombozóra sikerült a mondandóm. Ha kibírja, akkor mutatok neki egy-két dolgot. Ha nem, akkor így járt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: William Bain - 2009. 01. 15. - 18:42:21
Vince :)

Értem, ó nekem azok az átkok is újdonságok lesznek tudod én még csak másod éves vagyok te meg már 3.-éves, tehát gondolom a tudásod meg halad minden téren, ezért is szeretnék tanulni tőled. Mugli kémia hát az is biztos érdekes. De a Bájitaltan jobban érdekel, ha nem sértelek meg, és persze a sötét varázslatok kivédése. Kíváncsi lennék milyen átkokat tanultál harmadikban?

*Hangjában hatalmas vágyat hallasz ki, ha nem tudnád, hogy nem lehetséges azt hinnéd, hogy ki akarja szívni minden tudásodat a fejedből.*

Persze van időnk nem kell sietnünk sehova, gyere szerintem sétáljunk egyet a tó parton ott elégé jár a levegő emlékeim szerint, hogy kifújja a cigaretta szagot a kabátodból, és szerintem sokkal kényelmesebb is séta közben beszélgetni mint itt egy helyben állva, úgy legalább tartunk valahova és nem csak állunk ugyanott.

*Elindul az ajtó felé, majd megáll az ajtó előtt, félre áll és kiengedi maga előtt Vince-et*

Mesélj miért és hogyan alakult ki a vonzalmad a Mugli kémia iránt? És persze elgondolkoztál már azon, hogy milyen előnyökkel járhatna a Muglik kémiája, és a varázs világ tudásának össze keverése, szerinted ezen tudással képesek lehetnénk új mindkét nép számára előnyös dolgokat alkotni?

*Néz érdeklődve Vince-re.*


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Vince Marlow - 2009. 01. 15. - 21:06:27

William, a Terminátor palánta :P

 
  Határozottan szimpatikus. Aztán lehet, hogy pofára esek, de azt a napot megkeserüli. De egyelőre minden jó, ha nem ver át, akkor a háza ellenére is jó barátok lehetünk. Barátságos, normális a stílusa, és úgy tűnik, felnéz rám. Ez valószínűleg a tudásomnak, és nem nekem szól, de istenuccse. Megmutatom neki, amit tudok. Remélem, nem bánom meg. De nem rossz a logikája, ő is kisakkozta, hogy milyen előnye lehet a mugli és a varázslói kémia összeeresztésének. Biccentek, amiért előre enged, és elindulok kifele. Végre, megszűnt a bűz!

- Átkokat nem, mindössze néhány említésre méltó varászlatot tanultunk. Az egyikkel tárgyakból lehet élőlényt varázsolni. A többi meg említésre sem méltó. A bájitaltan már egy fokkal izgalmasabb. Piton jó tanár, csak embernek szörnyű. Tudom, nem illene ilyet mondanom, de ez van. Viszont tényleg zseni az ürge, ezt el kell ismerni. Vajon milyen lenne az órája, ha ezt szeretne oktatni?

  Vajon miért fűti ekkora tudásvágy? Szokatlan ez egy Mardekárostól. Tippjeim vannak, de rá fogok kérdezni, biztos, ami biztos. Kíváncsi vagyok, mit fog válaszolni.

- Ami a mugli kémiát illeti, elég régóta érdekel. Amit tudok, annak a nagy részét autodidakta módon sajátítottam el. Ebben nagy segítségemre volt a muglik legnagyszerűbb találmánya, az Internet. Nem sok olyan dolguk van, amire ne lenne meg a mágikus válasz, de ez fenomenális. Ha tudod, hogy mit hol keress, páratlan információforrás. Könnyű volt megtudni a kísérletekhez szükséges anyagok mennyiségét, és egyéb hasznos olvasnivalókat is találtam. Ajánlom a figyelmedbe.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 01. 21. - 22:57:00
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)


Az olasz honból származó Díva csendesen lépdelt a mardekáros fiú mellett, annak kérdését követően. Érezhetően nem akaródzott megszólalni, mintha a kérdés egy sóval teli kéz lett volna, amely pontosan egy sebet céloz meg. Kellemetlen, maró érzés foghatta el a lányt, legalábbis Davis erre következtetett az arckifejezésből. Egyetlen szó sem érkezett válaszként, csupán egy halovány, és lemondó pillantás, amelyet a nemlegesség követett. Mondhatná az ember, hogy feszült csend uralkodott el a két beszélgető fél között, de ez bizony csak félig-meddig lenne igazság a maga nemében. Igen, a kérdés kudarcba fulladt, hiszen letörte a lány azon jókedvét is, amelyet nem volt egyszerű inspirálni. Mégis, hosszú még az este, és lesz elegendő alkalom ahhoz, hogy a varázslatosan vöröslő ajkakon újra kiteljesedjen egy élő, és szívből jövő mosoly. Rengeteg dolog változott azóta, hogy Zana eltűnt, annyi minden történt, ha a fiúnak ecsetelnie kellene a vele történteket, bizony az őszülés fenyegetése valóssá lett volna mindkettejük számára.

A termőköveken való cipőtalpak koppanása neszezte meg a Bagolyházat, melynek hatására az ott éppen szunyókálni próbáló szárnyasok kelletlen rázták meg fejüket, és huhogtak. Mintha csak azt szerették volna kifejezni, tünés innen, nekünk is kijár a pihenő. Ennek eleget téve a páros az ajtóhoz való megérkezést követően távozott a helységből. Tény, az ajtó nyitása, a kilépés kísértetiesen hasonlított azon állapothoz, mintha párként lépnének ki, erről szó sem volt. Ahogyan a Perry csemete megfogta a lány kezét, már neki is koppant?de nem volt visszakoz, azzal csak határozatlanságát jelezte volna. Ő pedig soha nem tartozott azon emberek közé, akik bárgyún, és értetlenül pislognak a világba. Amibe egyszer belefogott, azt bizony konokul és keményen végig szokta vinni. Ennek fényében óvatosan fogva a törékeny kacsót fordult meg egy pillanatra, majd nem törődve a baglyokkal szólalt meg igencsak mély, és érces hangon.
- Skarp, a bejárathoz.
A fiú madara egy átlagos hollónak festett, noha ez közel sem volt elmondható róla. Vagyonából adódóan futotta olyan háziállatra, amelyet nem csak a szokványos módon tanítottak be, de egy csipetnyi mágiával elérték, hogy fajából kiemelkedve több intelligenciával rendelkezzen. A szavakat követően az éjszín halálmadár szárnycsapásainak hangja suhant végig a bagolyház berkein, majd elvészett a messzeségben. A páros még láthatta, amint a fejük felett egy kört leírva reppent el a madár, egyenesen a gazdája által megadott irányba.

Halk szavak, melye kérik a felhozott kérdés témájának mellőzését. Természetesen amennyiben az nem éppen kellemes, úgy Davis tudja, nincs joga sebeket felszakítani. Más esetében talán megtenné, de a lány nem ártott neki semmit, mi több.
- Természetesen, ha nem szeretnéd, nem erőltetem!
Válaszolt vissza, miközben behúzta maga mögött az igencsak vaskos, acéllal szegett ajtót. Ezt követően szabad kezét Zana kézfejére helyezte, s tenyerük összefonódását elválasztva húzta el jobbját, éppen csak addig, míg azt újra a hasfala elé hajlította, és a hófehér, bársonyos kézfejet az alkarjára helyezte. Tudta jól, nincs semmiféle joga úgy végigsétálni vele az ösvényen, el Hagrid kunyhója mellett, fel a Kőkörig, onnan pedig át a Viadukton vissza az iskolába. Rengeteg diák szokott ezen az útvonalon haladni, azzal pedig, ha így látják őket, kellemetlenséget okozhat a lánynak.

Elmosolyodva pillantott oldalra, a mellette sétáló tekintetét kutatva mélykék szemeivel. Amint az összefonódott az övével, úgy megszólalt.
- Akkor majd beszélek én! Aztán, ha úgy gondolod, bekapcsolódsz.
Sokkalta kellemesebb, és bársonyosabb volt a hangzás, mint percekkel ezelőtt, amikor visszakiáltott a madarának.
- Lássuk csak!
Kezdte igencsak formálisan, mely közben az ég felé emelte a tekintetét, színpadiasan, mintha nagyon megerőltetően kellene gondolkodnia, vajon van-e olyasmi a tarsolyában, ami esetlegesen érdekfeszítő lehet a másik számára.
- Egy ideje senki sem próbált oldalba rúgni?odakint?a tóparton?edzés közben. Már-már hiányoltam a dolgot. Gondoltam rá, hogy megkérek valakit, de az nem lenne az igazi.
Igen, megpróbálta humorosabbra fogni a fonalat, ha már képes volt lerombolni pillanatok alatt a jókedvet, hát legyen annyira lovag, hogy megpróbálja az újra elültetni a lányban. Mert nem azok a nagy emberek, akik arra törekednek, kitűnjenek a tömegből?hanem azok, akik észrevétlen próbálnak jókedvre deríteni másokat. Miért pont ezt hozta fel? Mert ez volt az első találkozásuk története?az első alkalmakra, legyen az bármi, mindenkor másképpen tekint az ember.




// Pontosan egyszáz //


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 01. 23. - 16:25:35
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)


Egy utasítás a madárnak, s máris tudom kihez tartozik. Valójában nem kellene meglepődnöm ezen, hisz, annyira jellemző ez a? némi különcködés Davis részéről, mégis kicsi o betűt formálnak ajkaim. Persze ez csak egy pillanatig tart, addig míg rá nem jövök, hogy ezt elégé idióta viselkedés. S még mielőtt Davis észrevehetne bármit is, lehajtom a fejem s a cipőm orrát bámulok, míg rendezem az arcvonásaim. A szemembe hullik a barna hajam pár kósza tincse, de most ez nemhogy zavarna, kifejezetten örülök hogy ez is, mint egy függöny óv meg a kutató, fürkésző, kíváncsi tekintet elől. De nem húzom sokáig az időt, végtére is mégis csak egy régi barátról van szó, aki előtt talán nem kell szégyellnem magam annyira, mint mások esetében.

S mintha be is igazolódna minden, amit gondolok, Davis szinte belém lát, s tudja, tényleg nem vagyok most a szavak embere. Hálás vagyok neki, nagyon, mikor ő kezdeményez s beszél, beszél, nekem pedig nincs más dolgom, csak hallgatni, bólogatni. Annyira? könnyű így. Azért remélem nem neheztel rám, mert ugyan nem az ő személye ellen irányul a hallgatásom, mégis így érezheti egy kicsit. Alapvetően viszont örülök hogy itt lehetek, vele, még akkor is ha nem érdemlem meg ezt az egészet. Mert? teljesen elfeledtem. S a bűntudat? igen, ott motoszkál bennem.
És Perry eléri azt, amit hosszú idő óta senkinek se, aki velem találkozott, beszélt. Megmosolyogtatott. Igen, mintha nem is itt lennék, hanem visszacsöppentem volna az időben, mikor véletlen majdnem átestem rajta ott a tóparton. Mintha tegnap történt volna? s mégis, azóta mennyi minden változott. Félelmetes?
- Pedig? biztosan sokan elvállalnák szíves örömest helyettem? -
Kuncogok halkan, s igen, magamban jót mulatok. Elképzelem a leányhadsereget, akikből kanyar nélkül válogathatna a mardekáros fiú és a sok mániákus lányt, azokat, akik csak távolról csodálják a fiúkat, mint valami eszményképet.

- És azóta?? Mi történt veled?? -
Tudom, nekem kellene beszélni. Tudom, nem kellene faggatóznom, s még inkább nem kellene beleütnöm az orromat más dolgába, elvégre a saját életem is túl kusza, nehogy másnak megoldást és tanácsot adhassak. De mégis, Davis érdekel. Mindig is érdekelt, s ezután is fog. Az hogy ő mennyit mondd el nekem, nem rajtam múlik. Magamban mélyen megfogadom, nem erőltetem ki belőle múltat, azt, amikor én eltűntem. Hogy miért?
Mert minden jön majd magától szép sorban egy idő után. S meglehet, akkor már én is eljutok egy szintre. Egy olyan szintre, mikor már nem foglalkozom a sérelmekkel, csak hagyom, hagy áradjanak ki belőlem, minden keserűséggel együtt, s akkor azután talán végre? végre hosszú idő után némi esélyt látok a megoldásra.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ethan Wilde - 2009. 01. 25. - 21:58:28
(http://kepfeltoltes.hu/090110/yooo_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Ismerem ezt az arcot. Nem az ő tündérszerű, szokatlan-idegen vonásain elmázolva, hanem csak úgy magában, az összes arcra húzható fóliaként, ami meg kell vallanom, nem illik éppen őhozzá, ezzel együtt azonban azt is tudom, hogy a szituáció részleteitől, az adott nő vérmérsékletétől (s persze az én világszemléletem kellő keseroptimizmusától) függően szinte bármit jelenthet az egyszerű rokonszenv feletti letaglózottságtól a tétova, szemérmeskedő igézeten át egész addig, hogy üssem még kicsit azt a forró vasat, és ha eljutunk oda, hogy kitörjön belőle a nevetés, az azonnal egy gigantikus méretű nonverbális biccentéssé minősül, hogy elvihetem vacsizni. Nem nehéz kitalálni, melyik lenne a kedvenc verzióm. Hosszú, kincset érő másodpercekig járatom ezen az agyam, hogy nála vajon mit jelenthet, mert annyira nem illik az arcára, hogy szinte zavarba ejt. Nem illik hozzá, de akkor miért olyan elbűvölő, ahogy árulkodóan mocorognak azok a telt, cseresznyefagyi színű ajkak? Ehhez a földöntúli szépséghez gőg meg hidegség dukálna, meg földet seprő, türkizszínű selyem ruhaköltemények, finoman megkomponált hajhullámok, kimért mimika, szalontánc-mozgás, és akkor odavolna ez a mérhetetlen báj, de tökéletes lenne az egész. Én meg a szellemi korlátoltságában védtelen átlag-férfiállat tehetetlen, sóvár szemgúvasztásával bámulhatnék utána, majd egész egyszerűen tennék a dologra. Most viszont az alattvaló félénk áhítatával és az én határozottságommal fogom meg ezúttal a sértetlen kezét, hogy majdan szimbolikus kézcsókot lehellhessek rá. Ki akarom erőszakolni magamnak a gesztussal járó szokásos kellemetlenkedést a nő részéről, amikor zavartan kuncogva veszi tudomásul, hogy ódivatú hölgyként kezelik, s bár ez mindenféle lányregényben jól hangzik, általában fogalmuk sincs, mi a fenét kezdjenek magukkal, miközben egy elborult másik a módosult mellső végtagját illeti a legártatlanabb testnedveivel. Mi meg úgy teszünk, mintha mi abszolúte tudnánk, mit ír elő az udvari etikett, meg úgy általában most léptünk volna ki az Ivanhoe lapjai közül. Mosom kezeim.

- Bocsánatodért esedezem, felség ? szabadkozom szabályos térdbókkal kísérve, de a hangszínem valószínűleg már csak megszokás alapján is marad a szokásos naa-hadd-másszak-be-a-bugyidba-mert-olyan-állati-jó-arc-vagyok ?, természetesen égi szépséged göncölszekere volt az, ami romokba döntötte halandó elmémet ? fellengzősködöm, ami ebben az előadásban úgysem lesz elég fellengzős, sokkal inkább kétszínűen pofátlan, de nem bírok magammal, mintha a puszta jelenléte is hergelne, hogy viselkedjek még kétszer olyan mocskosul és háromszor arcátlanabbul, mint máskor, amikor a társadalmi konvenciók kedvéért (vagy azért, hogy ne mindenkinek az jusson eszébe a nevelőm eddig makulátlan nevéről, hogy westminsterbeli palotácskája alagsori tömlöckomplexumában szexuálisan és színművészetileg túlműködő, kezelhetetlen, gyilkos humorú objektumokat teremt és hív életre a legeslegsötétebb alkímiával? még el is hinnék), bármennyire is nem látszik, visszafogom magam. Most azonban ha akarnám, se menne. És ki mondta, hogy akarom? Még inkább kiszélesül a vigyorom, szinte nem is akaratlagos mozdulatként, mintha az ellenállhatatlannál is ellenállhatatlanabbul rosszkislányos pofika táncba hívná, és ezen felbuzdulva már azelőtt eldöntötte volna a kérdést, mielőtt én észrevettem volna. Persze, miért is zavartatnám magam egy rosszarcú vigyor miatt, amikor annyira piszkosul jól áll.
- Tudom, tudom, tündérem.. hidd el, magam is jónak látnám, hogy megvilágítsam előtted a helyes utat végre, annyira kár, hogy a szitu nem épp tök alkalmas a nevelő jellegű szeánszra, mert már én is fullig vagyok.. ehm.. magasztos pedagógiai érzületekkel, és mondhatni, égek a vágytól, hogy alaposan, minden részletre kiterjedően, mélységében, jóól ? megneveljelek, te rossz kicsi lány ? rebbentem meg a szempilláimat ártatlanul. Meg sem fordul a fejemben, hogy túlzásba viszem. Egészséges pofátlanság. ? Téényleg? Ilyen mocskos vágyakat dédelgetsz a.. kebledben? ? húzom kissé feljebb a szemöldökömet, majd befigyel egy kötelező ciccegés, fejcsóva, de az ilyesmi döglött lóra a patkó, ha egyszer úgy vigyorgok, hogy majd kiesek a számon. ? Nos.. mivel ilyen megátalkodottan viselkedsz, lehet szó arról a korbácsról. Bilincs, az viszont nem kell, hát lefoglak én, ha csak az kell.. ahol csak akarod ? fűzöm hozzá sokat sejtető búgással. Bármennyire is igyekeztem mutálás közben, a térdremegtető hálószoba hang evolúciós lépcsőjéig nem jutottam el, maradt a ráérősen vontatott, cigarettától rekedt, határozottan csak fiús mélységű félmegoldás. Tényleg nem leszek képes visszafogni gátlástalan önmagam eléggé ahhoz, hogy a közszemérem ne sérüljön.
- Igazából, tudod.. keménységért sem kell annyira messzire menned, mint hinnéd. A legjobb helyen jársz ? nyalom meg lassan a szám szélét, és próbálom benn tartani a fogaimat a számban, hogy ne vigyorogjak már annyira, mert még valami fiziológiailag lehetetlennek hitt, de mégis lehetséges pofaártalom ér. A közszeméremnek meg béke poraira.

Egyébként gálánsan elengedem a fülem mellett, hogy a csaj lepisszegett. Méghozzá agresszíven pisszegett le. Jelentőségüket kábé évekkel ezelőtt elveszítették ezek a dolgok, mint takarodó, házirend, Misztör Friccs és hasonlók, merthogy ugye alapból semmittevő alkat vagyok, és utálok dolgozni, akár büntető jelleggel, akár simán történik, akkor meg már mindegy. Pontok meg.. az ég szerelmére. BORZ vagyok. MINDIG az utolsó helyen végzünk. Yo azonban ? jéh, hát ő egy hollócska, még vannak összeköttetései az iskolai rendfenntartó egységekkel, eszem a hormonháztartását ? mégis következetesen lepisszeg, én pedig megadom magam, a nevetés lecsengett.
- Most mit aggódsz, hercegnőm? Az ég adta világon senki nincs itt, Frics már se nem lát, se nem hall, a macskáját felrúgjuk, és köd előttünk, köd utánunk ? rántom meg a vállam macsós eleganciával, de hajlandó vagyok az éjszakai kószáláshoz alkalmasabb hangerőt megütni, ha csak ez kell. Alkalmazkodókészségem, ha nem lennék egyébként is minden porcikámban csodálatos, vélhetően legjobb tulajdonságaim közé tartozna. A beszámolójához alkalmazkodva újra végignézek rajta, mintha még nem vettem volna a tüzetesnél is tüzetesebben szemügyre, pillantásom lustán elakad itt-ott. ? Hátt.. talán csak túl feltűnő vagy ahhoz, hogy féltékenység nélkül a magáénak tudhasson bárki is.. érted, a természetben se véletlenül mi vagyunk a szebbek ? vigyorodom el ?, bár igaz, nagyot nézne például az a szerencsétlen, uncsi, barnásszürke tollazatú tojó, ha hirtelen megjelenne mellette a vélagalamb konkurencia.. Na, érted, mire gondolok, ha valaki egyszer már megszerez magának, akkor nem csoda, hogy szívesen pakolna csadorba. Nincs féltékenység, nincs párkapcsolati krízis, van fajfenntartás. Persze, nálam a fajfenntartás tekintetében igazán nem jelenthet hátrányt egy citromsárga tornacipő, ugyanúgy tízből tizenötpontos vagy ? biztosítom a lehető legvisszafogottan, de a vigyort azért nem tudom levakarni az arcomról, pedig nagyon igyekszem, hogy ne kalandozzak el még ennél is.. fajfenntartósabb vizekre. Persze, ami késik, nem múlik kellett neked macis bugyi. Köhhömhörgh.
- Hátt, inkább azt mondanám, hogy.. meleg, meleg, még egy kicsit közelebb, mindjárt.. kitalálod ? nyögök ki több darabban, és a kedvéért próbálom valahogy magamban tartani azt az irtózatos, kastélyrengető hahotát, ami most kikívánkozik. Mégis beérem egy kis kínlódó nyekegéssel, meg egy óriási, kicsit még nekem is pofátlan vigyorral. ? Nem, nem egészen, én tényleg nem vagyok ilyen, mint a szédült japcsik. Tudod, a legtöbb pasi egyetlen dolgot akar tőled azzal a macis cukisággal kapcsolatban: hogy levedd.. Miért olyan nagy perverzió akkor a szuvenírgyűjtögetés? Tudod, én azt gondoltam, lepréselem, bekereteztetem, és kirakom a szobám falára. Esetleg dedikálhatnád is nekem ? vetem fel a lehető legártatlanabb és legromlatlanabb arckifejezésemmel, majd megcsóválom a fejemet. Szinte hitetlenkedve. ? Meg sem fordult a fejemben, hogy mackók simulnak az intim részeidre. Arra gondoltam, hogy kertitörpe- vagy perseluspitonmintás, vagy ilyesmi.. de végül is mekkora dizájn! Fazon tekintetében mi a helyzet? Francia? Brazil? Klasszikus? G-String? Esetleg tanga? Mondd, milyen színű? Várj, nem, inkább kitalálom.. vadító vérvörös, sok-sok kéjsóvár pillantású, erőszakos kismackóval? ? körbeugrálom, mint egy rajongó, és gonosz módon témára lelkesült arckifejezésem nyilvánvalóvá teszi, hogy erről le nem akadok. Ha zavarba hozom vele, akkor meg pláne nem. S végső soron mire játszom, ha nem arra, hogy zavarba hozzam?

- Királyi többes? Én és a többi borz, te lüke, ki más ? húzom fel a szemöldökömet, és megrázom a fejem. Ezek a csinos pofikák fognak a sírba vinni a rém izgalmas alsóneműjükkel. Látványosan töprengő pofát vágok, aztán újra megrántom a vállam. Azt a macsósan mezítelent. Nyeh. ? Aha, ez már valószínűbbnek tűnik, igen.. várjál, nem neked harapta le múltkor a kezedet majdnem az a.. ja, nem, az nem te voltál. Emlékeznék rá. De rémlik, hogy láttalak azon az órán, meg a nővéredet is, mert ott néha még figyelni is szoktam. Mármint nem csak a jó csajokra, hanem az órákra is. Tudod, csak tisztán a túlélés érdekében ? bizalmasan vigyorgok rá, ezúttal nem úgy, mint a csajra, akit fűzök éppen, hanem mint a legjobb haveromra. A legjobb haveromat persze nehezen lehetne a sajátos alsóneműviselési szokásaival piszkálni, szóval hamarosan visszaváltok a már megszokott üzemmódba. ? Mit tudom én, de tény, engem is jobban izgat, mit gondolsz a seggemről, mint az, hogy hogyan állsz a nyakkendőm színéhez ? vigyorodom el most egészen más színezettel. ? Szóval, akkor térjünk csak vissza habtestemre.. a fokhagyma az nálad negatív vagy pozitív? Milyen az ízlésed férfifenék terén, Yolanda? ? komolyítom meg arcom-hangom egyaránt, és ettől borzasztóan komikus lesz a kérdés is, meg a szituáció is, mert hogyan lehet ilyen konferenciastílusban hasonló kérdéseket feltenni. Simán. ? Egyébként én se járok jó helyen a sárgák közt, túl szép vagyok, túl okos, meg úgy általában túl csodálatos. Biztos összezavarta a süveget, hogy mennyire általánosan szuper vagyok, és áthidaló megoldásként berakott a selejtbe, hogy megszabaduljon tőlem ? fejtem ki a magam elragadóan egoista stílusában, és bevágok a végére még egy ezerwattos vigyort, de nem engedem, hogy ez a kis sznitt összezavarja, és meglógjon a kérdéseim elől. ? De ne felejtsd szavad, szóval, hogy is volt az a fokhagymafenék, Mackós Bugyi testvér a kékek törzséből? Cserébe pedig Éjféli Napsugár harcos a sárgák kukoricamezőiről megmenti a csini karodat az üszkösödéstől.
A bájos kis vonakodását ugyanis egy félénk igennek értelmeztem, és tény és való, talán mégsem lenne jó, ha most még azt is ki kéne magyarázni, hogyan törte össze meg vissza magát a bagolyház ajtaján, amikor végig az ágyában feküdt a hálótermében, ahogyan azt a jó kislányoknak kell.. Előkotorom tehát a pálcámat a farzsebemből, és legyűröm magamban az összes kétséget. A saját szakállamra tanult hasznos kis bűbájokat viszont hanyagoljuk, míg nem biztos, hogy működnek is, de egy sebkötözésbe még senki nem halt bele. Megköszörülöm a torkomat, és elmorgok egy ártalmatlan ferulát, s láss csodát, a pálcám végéből kecsesen kitekergő, hűvös, hófehér gyolcs úgy fonja körbe sérült karját, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
- Na, jobb most, cicám? ? érdeklődöm, de törődő komolyságom körülbelül csak addig tart, amíg el nem kezd foglalkozni az én egészségemmel. Persze, ilyenkor adott, hogy az ember nem vallja be, hogy csontig fagyott. Mert macsóság mindhalálig. ? Nem is fázom, maradj már.. de édes kis sál, képtelen vagyok visszautasítani, ha már a bugyidat nem adod.. s még folyékony talár is van, miféle táskád van neked, tejjel-mézzel folyó? De hol maradnak a sármos, fiatal tanárok sorai, akik meg ? fenyítenének, amiért ilyen huncut kislány vagy, és szeszesitalt hordasz magadnál? ? csettintek a nyelvemmel, és megcsóválom a fejem, mert az ilyen szöveghez ez illik, de aztán csakhamar lemondok a rosszallásról, és a hangom dörgölőzővé válik, az arcomon meg befigyel egy ellenállhatatlannak szánt félmosoly. Van is, amikor ellenállhatatlan. ? De ha már ennyire törődsz velem, megelégszem azzal a csekélységgel is, hogy szorosan és forrón magadhoz ölelsz, és felmelegítesz a tested melegével.. naa, áldozd fel magad egy szegény, fagyhalál küszöbén álló szerencsétlenért ? rebbentem meg a pilláimat, hogy hátha ezzel sikerül leszerelnem. Ha a macsóság nem megy, az ember bepróbálkozik a gombolyaggal játszó kiscica figurával is.

- Na látod, ezt magam sem értem ? vágom rá azonnal, és a konstans vigyor újra utat tör magának az arcizmaim között ?, hogyan tagadhatja meg a véletlen személyiségem varázsát az arra nagyon is érdemes, varázslatos, szépséges, bájos, szépséges, igéző, szépséges ?ésígytovább-ésígytovább- hölgyektől? ? megforgatom a szemem, és felnevetek. Ezúttal módjával, halkan. ? Kellek, tündérem? Hiányzott az életedből egy ilyen csodálatos alak? Bevállalsz? ? féloldalas vigyor, aztán megint nevetéshullám. ? Valószínűleg csak nem vettél észre. Túl jó vagy ahhoz, hogy egy kasztba tartozzunk, de azért örülök, hogy most random szóba álltál velem. Végre tudományos igazolást nyert, hogy legalább annyira őrült és édes vagy, mint amilyennek kinézel ? bókolok ezúttal az őszinténél is őszintébben, talán nem elég konvencionálisan, de hát azzal meg a pokolba. ? Bók is volt, s ezek után valahogy nem tud érdekelni, hogy természetes paramétereiddel találsz még blúzt magadra, és vélem, másoknak sem fáj a szívük ezért. Azokkal a szilikonszirénekkel össze sem lehet hasonlítani téged, szóval a költői kép voltaképpen meglehetősen igaztalan és költőietlen volt. Bocs. Majd ha eszembe jut valami érzékletesebb, szólok. Az viszont egy az egyben igaz, hogy szar emberismerő vagy, ezt még a vak is látja ? erősítem meg, meg sem próbálva finomítani a valóságot. ? Ez van, bébi. Nem lehet mindenki dörzsölt és ravasz. A túlságosan jóhiszemű pedig egyenértékű ezzel, legfeljebb még rosszabb. És ha duzzogsz, az nem változtat a dolgon, tejszínhabos eprem ? dobálgatom felé a válogatott becézőket. ? De ez nem érdekes, elvégre én itt vagyok, hogy megmentselek legalább ma éjjel a további ballépésektől, hát nem tök szuper? Hallod, ne rohanj már, mert én rágok be rád, és akkor aztán megnézheted magad ? morgom az orrom alatt, és csodák csodájára megáll, bár valószínűleg nem azért, mert nagyon megijedt volna a lehetőségtől, hogy megrágok rá. Az emberek valamiért sose félnek tőlem. Ez mocsokság. Túl édes a pofim, tudom.
- Oké, oké, azt csinálsz, amit akarsz, elvérezhetsz a karjaimban, ha úgy tetszik, csak nyugodj már le ? vonom meg a vállam, elvégre nem vagyok én senki védőszentje, még az övé sem (sajnos), úgyhogy inkább nem próbálom előírni neki, hogyan éljen túl. Nélkülem, élek a gyanúperrel öntelt módon, már a gyengélkedőig se érne el talán, nem mellesleg nekem köszönheti a karjára tekert profi kötést, szóval csak csönd, én igenis kísérgetem, és védem, oltalmazom, meg ilyenek. Titokban pedig betervezek pár pofont annak a dílerlelkű haverjának, amelyik bajba merte keverni életem cseresznyefagyiját. Morr. ? Persze, hogy nem kell, de én akarom, s ezzel a vita le van zárva, gyönyörűm. Lehet, hogy beütötted azt az édes buksidat, szóval pláne nem mászkálhatsz egyedül ? még arra is telik energiám, hogy érveljek. Mire nem képes az ember, ha olyan nőkkel hozza össze a sors, akiknek magasabb az IQ-ja, mint a fogainak a száma. Mert néha ez is előfordul.

Módszeresen begyűröm a zsebembe a bűnjelet, mert ugyan dehogy, egy frászt adjuk ezt vissza annak a méretes nemi ? öhm, szóval mondjuk címeres ökörnek, csak agyonverem, aztán megsemmisítem, és kész. Akármit mond Yo, az ilyesmibe a hozzá hasonló édeslányoknak nem kéne, és neki mégis sikerült, szóval én csak próbálom csökkenteni a lehetőségét a károknak. És mivel a zacskó nem lesz már sehol, mire a vezetőség felébred, és a haverja is pont tökéletes helyen lesz félholtan a gyengélkedőn, nem fogunk lebukni, és sem ő, sem én nem repülünk. Ez a tökéletes terv.
- Oké, legyen, ahogy akarod, tehát irány a gyengélkedő ? bólintok, az arckifejezéséből ítélve úgyse hagyná magát lebeszélni, szóval eltitkolom előle a valódi szándékainkat, amikre ő még nem ébredt rá, mert amilyen finom lélek, még megbántanám, és próbálom nagyon természetesen (és nagyon ártatlanul) megfogni a kezét, és úgy indulni el a megfelelő irányba, hogy minél hamarabb letudjuk a dolgot, és átmásszunk a kellemesebb dolgokra. De ha nem hagyja, abba is igyekszem nem belehalni. Elvigyorodom, amikor kérdez. ? Hé, ki mondta, hogy Eth, a nagy varázsló beszámol a trükkjei hátteréről? Hol marad akkor az izgalom? Nem, tündérem, ez szakmai titok ? csóválom meg a fejem, majd visszapislantok rá, és ravaszkásan felvonom a szemöldökömet. Nem kerülte ám el a figyelmemet, hogy terel a kiscsaj, nagyon profi, de az én átvágásomból nem eszik. ? Ami a hálákodást illeti.. Nem hallottad? Most az előbb mondtam. Egy meghitt kis éjféli nudizmus a polippal.. na jó, lásd, úriember vagyok, szóval fürdőruhás éjszakai fürdés a polippal, aztán.. nem is tudom, mályvacukrot sütünk a csillagok alatt, vagy ilyesmi. Esetleg megmenthetnénk a világot ? fűzöm hozzá hétköznapi természetességgel. Majd elvigyorodok megint, s gyorsan megrázom a fejem, hogy nem, ennyire azért nem teng túl bennem a griffendéles érzület. ? Na, gyere, húzzunk bele, annyira azért nem jó móka a maffiózó haverjaidat agyonve.. izé, nekik szállítgatni.
Azzal le is zúgok a legközelebbi lépcsősoron, persze szigorúan kommandós stílusban. Azért lebukni tényleg nem vágyom annyira. Biztos kivernék belőlem a lelket is otthon, aztán meg mehetnék valami nem túl hawaii mugli intézetbe. Brr. Próbáljunk nem lebukni.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 01. 30. - 12:53:06
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)

Az ösvényen


Jó idő telt már el azóta, hogy a két fiatal találkozott odakint, a Csónakháznál. A történet esetleges elmesélésekor a hallgató fél azt hinné, minden bizonnyal valami idillikus szerelmes blabla következik majd, amely már-már mesébe illően varázslatos. Mert valljuk meg, lépten-nyomon csak efféle meséket hall az ember az ezredéves falak között. A valódi történetek mindig eltűnnek a süllyesztőben, mert azokra senki sem kíváncsi?pedig, azok a történetek azok, amelyek az életet mutatják be úgy, ahogyan a kegyetlen valóság formálja a szálakat. Kettejük történetének igazsága, ha nem is gyökeres ellentétben áll a mesével, de bőven az ellentét kategóriát képviseli. Nem történt semmi különös, mindösszesen a fiú pont olyankor kapta el a lányt anno, amikor az éppen nem volt a legjobb hangulatában. Jobban mondva Zana kapta el Davist, minthogy majdnem átgázolt rajta, eltörve a bordáit, és egyéb csontjait. Az már csak hab volt a tortán, hogy a mardekáros prefektus sem volt éppen toppon a közelmúlt eseményei végett. Igen kemény idők voltak azok, de elmúltak, és szerencsére most valamivel csendesebbek a mindennapok.

A Perry által megkezdett monológ természetesen próbálta azért szóra bírni a jelenleg sem éppen vidámságtól bimbózó olasz hölgyeményt. Legalábbis az indíttatás ez volt, hogy felejtse el kicsit a rosszat, azt, ami történt, és éljen a pillanatnak. Soha nem egyszerű az ilyesmi, tudta ezt jól Perry, a saját bőrén tapasztalta, mégis, úgy gondolta, meg kell próbálnia. Azt maga sem értette, miért is teszi, amit tesz, elvégre ez még neki is újdonságként hatott. Segíteni a másik bajában?nem volt az a fajta. Érdekes módon, noha majdnem mindenkivel szemben ellenségesen, vagy legalábbis visszafogottan, ridegen viselkedett, akadt pár ember a Roxfort falai között, akivel képes volt úgy szót érteni, mint a lánnyal. Sőt, képes volt arra, ha látja annak fájdalmát, hát megpróbáljon tenni ellene. Nagyon kevesek érték el nála ezt a fajta megbecsülést, és bizalmat.

A számítása bejött, sikerült egy enyhe kis ívet csalni Zana ajkaira. Nem lehetett tudni, hogy a kellemesen andalító szellő, a kék égbolt, és a közeli erdő fáinak halk neszezése oldotta meg a nyelvét, avagy Perry maga, de megszólalt. Felvette a sokkal hangulatosabb, és kellemesebb beszélgetés fonalát. A váltás éles volt, és hirtelen, ami arra engedett következtetni, még ott motoszkál benne az a bizonyos valami, amiről nem kíván szólni. De ez természetese, nem tűnhet pillanatok alatt oda a rosszkedv, és szökkenhet helyébe a kedélyes állapot. Ennek ellenére a fiú örült, hogy sikerült megnevettetnie a mellette sétálót.
- Igen, biztosan ezrek állnának sorba, hogy oldalba rúghassanak!
Válaszolta mosollyal teli arccal, miközben oldalra pillantott, hogy szemügyre vehesse a lányt.
- Persze nem abból az okból, amire gondolsz?inkább csak szimpla megvetésből!
Az igazság ez, ugyanis. A cirka négy és fél éve során kialakítottak róla egy képet, és rengetegen skatulyázzák az embereket. Majdnem mindenki így tesz, nem próbál a felszín alá nézni. Persze, ez függ attól is, az érintett személy ezt engedi-e.

A válasz után aztán érkezett a kérdés, melyre Davis megemelve kékellő tekintetét mosolyogva tekintett ismételten oldalra. Tőle meglepően, kacéran, és huncut módon lökte meg vállával a lányt, persze éppen annyira, hogy az megérezze.
- Nem akarok nagyképűnek tűnni, de?
Kezdett bele, miközben a lépcsőfokokra tekintett, már csak pár lépés választotta el a párost attól, hogy a földes ösvényre lépjenek, és a fák között haladva indulhassanak meg Hagrid házának irányába?el mellette, fel a Kőkörhöz?onnan pedig a Viadukt. Hosszú út még, ezzel a tempóval legalább negyed óra. De nem bánta, egyszerűen élvezte a pillanatokat, azt, hogy kicsit elrugaszkodhat a hétköznapoktól, és azt, hogy olyannal beszélhet, akit valójában alig ismer, mégis jól megérti. Élvezte a természetet, azt, hogy a szabadban lehet, és nem kell hallgatnia az idiótábbnál idiótább diákok nyavajgását.
- ?ha elmesélném, valószínűleg itt öregednél meg mellettem. Nem nyújtok valami szép látványt ősz fejjel, azt hiszem?
Ennek ellenére belekezdett, elvégre látszott Zanán, hogy jelenleg nem lenne képes beszélni?próbálta úgy választani a témát, hogy az némiképpen viccesnek hasson. Elmesélte Piton hogyan ítélte nevelőmunkára?és milyen változásokon esett keresztül ezzel a kis magánszámmal. Nem szégyellte, elvégre nem volt mit?az a fajta ember volt, aki felvállalta a tetteit, mindig és mindenkor.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 02. 06. - 15:35:51
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)

Csak lépkedek egymás után, s hol a lábamat fixírozom, hol Davis arcát. Olyan teljesen jóleső dolog ez? ez az apróság. Mert nincs más dolgom, mint menni, lépést tartani a másikkal, aki viszont hozzám igazodik, s nem hagy le, nem lassít le, hanem ott van mellettem, s megteszi, amit kimondatlanul kértem; eltereli a gondolataimat arról, ami történt, ami volt és ami elmúlt.
Hihetetlen, hogy ezt nálam bárki is eléri. Tényleg az. Annyira szokatlan, hogy már már én magam is elképedek, s joggal, hisz otthon az öcsém hülyeségei sem tudtak felvidítani. Mikor anyám pedig leült mellém ?beszélgetni? egyenesen az életkedvem is elment. Talán tudtam, az iskolában csak még rosszabb lesz. Mégis visszatértem, mert vissza kellett térnem. Nem ellenkezhettem azzal, ami van, s így is hálás voltam Dumbledore-nak, hogy ennyi időt engedélyezett a számomra, s hogy? természetesen vissza is térhettem. Másnál több mint valószínű nem lett volna ekkora sikerem, főleg ha az az illető mondjuk Piton. De így? így igen. Most már csak az anyag bepótolása van hátra és? és az, hogy elfelejtsem az egészet úgy, ahogy van. De ez a legnehezebb.

S eddig nem is sikerült, sehogy se, semmilyen formában. Mert elég volt a tükörbe néznem. Eszembe jutott a James-szel tötltött idő, s az, amikor mosolyogtam, önfeledten, boldogan. Akkor úgy éreztem többet nem tudok. De talán Davis?
Habár nem is értem miért fűzök hozzá nagy reményeket, mégis remélem a csodát, amelyet most ő maga nyújt. Lehet, ha tudná, halálra rémülne, de épp ezért mindent mélyen magamban tervezek el. Mert nemcsak az életem, az értékrendem is megváltozott. Mennyiben? A lehető legjobban.
Csak arra szánok időt, ami tényleg fontos, s ez minden emberre is igaz. Így nem véletlen ha a barátok lista élére Perry kerül nagy szép betűkkel. Végtére is, azt hiszem sínen vagyunk a kibékülés terén, noha nem is voltunk igazából összeveszve.
Ezért külön örömmel figyelem, ahogyan mesél, s ahogyan előadja a kimaradt időszak történéseit. Valahogy az ő szájából jobb hallani mindent, mint mondjuk az egyik háztársam pletykálásából. S talán ez elsősorban annak köszönhető, hogy míg mások a pletykákra, a szóbeszédekre hagyatkoznak, addig ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy Davis igenis a saját meglátásait tárja elém. Ergo a lehető leghitelesebb forrás, mellőzve minden körítést. Nem is kell egyértelműen ennél több.

- Nem hiszen, hogy meg tudnám unni a dolgokat, ha te meséled el? -
S talán behízelgőnek tűnnek a szavaim, abszolúte nem azok. S csak hogy ezt igazolja s csalfán cáfolja is, egy szélesebb mosoly ül ki arcomra, miközben a tekintetem a másikéba fúródnak. Aztán? ismét a cipő fixírozása, na meg néha felpillantok. Csak később tűnik fel, hogy már rég az udvaron járunk, s mindössze a kis ösvény vezetget minket hol erre, hol arra, néha nagy kanyarokat leírva. Alapvetően nem is baj ez, ösztönösen követem a másikat, de tudom, nem lesz rövid séta. Mivel azonban hála Merlinnek, nincs hideg, nem aggódom semmi miatt. A házi dolgozatokat meg ráér a hétvégén összedobnom.
- Ritka dolog ha Piton valakit nem küld büntetőmunkára? na de egy Mardekárost? ?
Csodálkozom el a történteken, s rázom meg a fejem hitetlenkedve, miközben a leengedett barna hajtincseim össze-vissza repkednek az arcom körül.
- Szinte hihetetlen? az ember eltűnik egy kis időre és a feje tetejére áll a világ? -
Ha a világ nem is, az SVK tanárunk tutira bedilizett. Vagy csak épp a legrosszabb napja volt a többi undok hangulatú között. Hihetetlen hogy még egy házabeli embert, aki mellesleg Prefektus is ne ússza meg a galibát szárazon. De? úgy tűnik van, akinek nincs szerencséje, ellentétben a híres-hírhedt Malfoyjal.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 02. 19. - 16:07:21
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)

Az ösvényen - Hagrid kunyhója mellett


Szavak szavakat követtek, de ez így volt helyes, még annak ellenére is, hogy Perry bizony az igencsak zárkózott jellemek közé volt sorolandó az iskola falai között. Persze ez nem lehet csoda a múltjára való tekintettel, bár, a jelen sem fest rózsásabb képet számára magánéletileg. Jelenleg egy olyan emberrel kell élnie az ezredéves falakon kívül, akinek még mindig nem tudott megbocsátani a balgasága, és felkészületlensége végett. Igen, az édesanyját veszítette el az auróri pályán tengődő testvér miatt, aki a kezdeti gyűlölet ellenére magához vette, befogadta, és próbált mindenben a segítségére lenni. Minthogy közeledett a kor, a fiú felkészült arra, hogy majdan használja a család vagyonát. Ezerszer átrágta már magát rajta, hogy mihez akar kezdeni, és mit szeretne majd csinálni?mindannyiszor falakba botlott. Hol ez, hol pedig az a megoldás tűnt rossznak, amely az előző napján még tényekkel alátámasztott, biztos alapokon nyugvó jövőképnek hatott. Az összes gondja, s baja ellenére mégis tartotta magát, hiszen mi a fenét ért volna el azzal, ha magába fordul és kesereg? Ugyanolyan szánalmas ábrázattal mászkálna céltalanul a vak világba, mint rengetegen itt az iskola falai között, akiknek az a legnagyobb gondja, hogy letörött a körmük. Esetlegesen anyuci és apuci nem olyan ajándékot vett, amilyet a delikvens szeretett volna?ez is egyfajta probléma, tény, a fiú ezért nem fűzött inkább semmihez kommentet, és merült el magányában. Most mégis jól érezte magát, mindent elfeledett, és csak a pillanat volt, csak Zana, meg az erdő, és a kósza, semmiből feltörő hangok. Oh, és persze Hagrid kunyhójának jellegzetes bukéja a feltörő, füsttel együtt távozó tea illatával.

Egy kedves megjegyzés, amelyre a fiú természetesen elmosolyodott egy pillanatra, és megakadt a történetével.
- Ó, azért olykor a jóból is megárt a sok!
Válaszolta a tőle jól megszokott érces hangon, kissé fényezve magát?persze csak finoman, játékosan, amennyit a helyzet megengedett. Aztán folytatta a megpróbáltatásainak mérföldköveiről szóló ódákat, persze apró humorral, érdekes módon a jót meglátva azokban. A rossz senkit sem érdekel, főleg akkor, ha le van törve. Olyankor törekedni kell arra, hogy az ember figyelmét eltereljék saját gondolatairól, és a jelenben tartsák. A történetet követően csendesen pillantott oldalra, várva a véleményezést, már persze, ha van. Azért Pitonról mindenkinek van valami memoárja, vagy megosztanivalója?nem volt ez másképpen most sem.
- Igen, volt kedves megismertetni a hagyományos szokásaival. Kellemes időtöltés volt, azt kell mondanom.
Persze a hangnemből érezni lehetett az élt, cseppet sem lehetett kellemes, sem pedig szórakoztató. Ennek ellenére a mosoly megmaradt Davis arcán, mintha a legerősebb enyves ragasztóval, vagy átokkal tapasztották volna oda azt. A lány eltűnését firtató mondatra megemelte szabad kezét, és az alkarján pihenő, puha, és bársonyos kézfejre helyezte azt.
- Látod-látod! Ezért nem kellene szó nélkül eltünedezned! Hát hogy a mályvadudvában tud így az ember neked legalább egy levelet küldeni.
Apró vállmozdulat, egy incselkedő lökés a másikon. Akkora, hogy ne lendüljön ki oldalra, de érezze, ez nem felhánytorgatás, csupán valamiféle poénos szösszenet.

Davis csak aztán kapott észbe, hogy kiejtette a szavakat. Éppen az volt a célja, hogy feledtesse a múltat, erre beletenyerel a dologba. Elfordítva egy pillanatra a mélykék lélektükröket szemlélte a tájat. Mintha valamelyik bokortól, fától, Hagrid kunyhójától, vagy éppen kődaraboktól remélné a megmentő ideát. Szerencsére érkezett a sugallat,, így megemelve a kézfejez takaró kezét eresztette vissza azt a törzse mellé, majd szólalt meg.
- Persze, van, ami sosem változik.
Azzal megállt, próbált úgy megtorpanni, hogy a lányt ne érje váratlanul. Azzal letekintett az összefont kezükre, majd Zanára pillantott egy halovány és féloldalas mosollyal.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 03. 06. - 15:52:37
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=SQxFr-GzFXM)


Mikor a távolban feltűnik Hagrid kunyhója, tudom hogy a sétánk bizony hosszúra nyúlik, mert? eddig csak Davis beszélt. S bár ezt a kört, amelyet most is elkezdtünk többször is meg lehetne tenni, de? talán nem érdemes kockáztatni a takarodó által levonandó pontokat. Főleg a hollóhát házának kellenek a pontok tekintve az állást, szóval? szóval egy kör. Amibe minden benne kell hogy legyen. Legalábbis így érzem helyénvalónak.
S talán nem is csoda, hogy tekintetem a mellettem lépkedő és beszélő arcára siklik s megpróbálom azt, amit már rég nem. Kiolvasni a mozdulataiból, amire gondol.
Furcsa belegondolni, hogy ez régen ment. Még akkor mikor James és én? hát még mikor jóban voltunk, mikor minden más volt. Másabb mint most. De persze most hogy mégis változott a legtöbb dolog, nem vonta maga után mindazt, amit én bebeszéltem magamnak. S Perry kihozta belőlem. Akarok újra érezni, és belelátni a másikba. És? már a látomások sem aggasztanak annyira.

Az oldalba rúgásba csak zavarodottan elmosolyodom. Inkább ennyiben is hagyom a témát, mert... bár nem kellene így éreznem, mégis kicsit kínos még mindig a számomra. Minek szabadkozzak akkor? Egy kis pirulás és? Piton. Legalábbis ez a téma, ami megint csak olyan, hogy nem tudok mit szólni hozzá. Az elképedésemet már kifejeztem szóval így bólintok mindössze miközben a szél halkan fütyülve kísér minket utunkon.
S már mikor úgy tűnik megszakad a társalgás s én lázasan kezdek el egy mentőötlet után kutatni, hogy ne az a jól ismert zavart csend telepedjen meg köztünk, ami a lehető legrosszabb és leghalálosabb két ember számára, Davis megszólal.
Ezért nem kellene szó nélkül eltünedezned.
Igaza van. Szólnom kellett volna. Igaza van, én tehetek róla. Csakis én. De erre mit mondhatnék?
Csendesen lehajtott fejjel kezdem el újra az utat bámulni, miközben értelmes válaszokat keresgélek de mégiscsak túl elcsépeltek jutnak az eszembe. Olyanok, amelyek szavak de üres szavak. Amolyan ?oké többet nem teszem? meg hasonlók. Valahogy mindbe benne van az ?ígérem? szó. Csakhogy épp ez az, amitől rettegek. Mert hányszor kaptam ezt már meg, s mégis? ide jutottam, ahol most vagyok. Hiába ?ígérem? ide vagy oda.

Az apró kis lökés viszont valahogy mégiscsak felvidít s halovány mosollyal arcomon pillantok ismét fel. Új érzem, nem is kell válaszolnom. Vagyis? nem követelik meg. S már legalább nem érzem magam egy sarokba szorított vad szerepében magam. Ezért pedig kifejezetten hálás vagyok a mardekárosnak. Csak az ezt követő megtorpanás olyan, amely nem lenne teljesen helyénvaló. Na de hát Perryről beszélünk szóval én? a Pitonos sztori után már semmin sem lepődöm meg vele kapcsolatban.
Persze, van, ami sosem változik.
Tényleg igaz lenne? Van, ami nem változik? Fura, sosem láttam ezt az utóbbi időben, habár Davis tényleg az, aki megmaradt abból a régi életből, ami egykor volt. Mintha a régi önmagam mentette volna meg az újnak. Furcsa, nevetséges elképzelés ez, de mégis így érzem. S ezen én magam döbbenek meg a legjobban.
- Pedig minden változik. Tudom. -
Vonok vállat és csendesen ismét lépek egyet magammal vonva őt is. Nem akarok megállni, nem akarok csak állni. Menni kell, mert így könnyebb nem olyan erősen visszatekinteni és könnyebben elmondani mindent, hiszen lassacskán ennek is eljön majd az ideje. Azt hiszem.


Bocsánat a késésért <3


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Colin Simons - 2009. 03. 25. - 19:44:20
Nagy csend honol a bagolyház környékén, ám e idilli csendet hamarosan léptek zaja töri meg. A lépcsőn egy magasabb alak érkezik, s amint felér alakja teljesen láthatóvá válik, Colin az. A fiú felérve tekintetével keresni kezdi Chuckyt, ám a bagoly nem várja meg míg gazdája észreveszi őt, egyből odarepül hozzá, s ez még a srácot is meglepi. Egy gyengédebb simítással üdvözli a madarat, majd hamar előveszi az imént elfeledett kis levelecskét, majd a madár lábára köti azt, majd a szemébe néz s csak ennyit mond:
- Vidd el ezt a levelet apuéknak, bár tudom  nem kell benned csalódnom. -
A madár az utolsó szó után rögtön elrepül. Colin még nézi egy darabig a madár tova tűnő alakját, majd sarkon fordul s ahogy érkezett, úgy távozik a bagoly házból. 


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Sky Andles - 2009. 04. 05. - 09:36:27
|James|

Miért van az, hogy minden idióta megtalál ma? Először az a nagy csapat mardekáros, most meg ez a két kis nevetős csitri... Már elegem van ezekből. Elindultam a bagolyházba, hogy elküldjem az új levelemet apáéknak, bár nem tudom pontosan, hogy hol vannak. Kisandítottam az ablakon. Már kezdett a nap felkelni. Egy ilyen hűvös őszi reggelen később lesz látható, mert a felhők takarják. Vissza akartam érni SVK-ra, míg Piton végleg kinyír. Az a halálmadár tanár mindig szadizik velem. Annyi büntetőmunkám van erre a hónapra, hogy ha akarnék se tudnék lemenni egy kviddicsmeccsre sem, sőt, annyi dolgozatot kell már beadnom késések meg egyéb visszapofázások miatt, hogy amikor nem a büntetőmunkán suvickolom a szobáját, akkor írom neki a dolgozatot.
Szóval, apáéknak leírtam, hogy milyen "izgalmas" az iskola, hogy milyen it az idő stb. Remélem jól vannak, puszi, Én...Gondolom még mindig Errefelé bújkálnak a Nagyúr elől.
Épp felértem a lépcsőkön, mikor egy ismerős arcba botlottam. Na végre, egy értelmes ember.
 - Szia James! Hogymint? - kérdeztem mosolyogva.
Végigmértem csapzott kinézetű barátomat. Már megszokam fura öltözködési stílusát, s már késztettem a gyomorszájamat, hogy ha mond valami vicceset ne fájduljon meg megint a hasam a röhgéstől...



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 07. 07. - 10:00:49
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)

Az ösvényen - Hagrid kunyhója mellett


A pillanatnyi megtorpanást követően Davis jómaga is elmerengett a másodperc egy igencsak apró töredékére, miért is tette azt, amit tett. Ahogyan haladtak a Bagolyháztól lefelé vezető, durva kavicsokkal rakott úton, jó ötletnek tűnt. Úgy érezte, ennek most itt az ideje, hiszen szavainak súlyosságát azzal is szemléltetni tudja, ha megáll, és mélyen a másik íriszeit kémlelve mondja azokat. Minden apró mozzanatnak jelentése van egy beszélgetés alkalmával, csak sokan nem képesek ezeket a jeleket észrevenni… esetleg, ha képesek is, nem biztos, hogy a jelentésükkel is azonosítani tudják azokat. Egy félreértelmezett cselekedet, mozzanat akár az egész diskurzust, sőt a kialakult érzéseket is megölheti. Ezt pedig a jelenlegi helyzetben nem engedhette meg, elvégre lovag módjára kellett viselkednie. Amennyiben a diáktársak közül bárki belelátott volna a fejébe ebben a pillanatban, biztosan elnevette volna magát. Természetesen a következményekkel nem számolva tette volna, hiszen Davis soha nem tartozott azon emberek közé, akik tűrik, ha rajtuk nevetnek, ráadásként úgy, hogy okot nem szolgáltat arra. A lovag szó a jelenben teljesen elcsorbult, senki sem gondol arra, amire a régen élő emberek. Szemükben a lovag nem egy páncéllal fedett hős volt, aki szelte a mágikus lényeket, vezette seregeit. Nem, sokan sajnos elfeledték, hogy a szó olyan embert takar, aki törődik a másikkal, védi az ártatlanokat, segít, ahol tud. Egy igazi lovag figyelt a környezetére, és amennyiben valakinek rossz kedvét látta, próbálta azt feledtetni. Egy lovagot nem a páncélja határozott meg, hanem a jelleme. Davis valamilyen szinten magáénak tekintette a múltat, lévén vére miatt rengeteget tanult arról. Nem is beszélve az illemtan, és etikett órákról, amelyet kénytelen-kelletlen okítottak számára. Akkor várta minden egyes tanítás végét, hogy szabadulhasson végre, napjainkban azonban ráébredt arra, miféle tudásanyagot szerzett ezáltal. Képes úgy viselkedni, ahogyan mások soha nem fognak az iskolában, de még a Roxfort falain kívül sem. Talán nyelvének járásából, szavainak másságából is lehet erre következtetni, hiszen közel sem a jelenleg trendnek tartott szófordulatokkal szokott élni.

Pár másodpercig álldogálhatott csak a páros a Hagrid kertje melletti ösvényen, amikor az olasz díva kellemesen dallamos hangja ismét felcsendült.
~ Minden változik… minden változik… ~
A szavak egyszerre voltak meglepőek, mégis vártak. Akárhogyan is, de a hatodéves lány megvonva vállait lépett egyet hátra, melynek folyományaként kezével lassan maga felé húzta az ötödévét koptató fiatal, mégis korához mérten mind szellemileg, mind pedig testileg igencsak érett fiút. Az pedig egy pillanatra sem habozva engedett. Érdekes volt megélni a Perry család egyetlen leszármazottjának számára azt, hogy hiába szeretett volna ott, egyhelyben megmaradni, egyszerűen nem engedelmeskedtek az izmai, az érzékszervei. Annyiszor megfogadta már, hogy soha, senkivel nem lesz olyan, mint amilyen most a lánnyal. Nem értette miért, nem tudta, mi okból kifolyólag, de Zana mellett olyan nyugalmas volt minden… olyan másképpen viselkedett. Megrémítette önmaga, mégis, kedvére való volt a „változás”. A már többször is dívának titulált lány előhozott belőle valamit… haloványan elmosolyodva fúrta tengerkék szemeit a másikéba, majd hetyke, mégis úrias táncmozdulattal lépett el mellette, kezét megemelve, hogy azalatt bújhasson át Zana. Igaz, ennek eredményeképpen ismét ráléptek az ösvényre, amely egyenesen a kőkörhöz vezetett, valamint a fahídhoz, azonban volt egy másik folyománya is. Davis azon karja, melyet a lány fogott, átfűződött annak derekán, míg Zana karja a háta mögött kulcsolódott továbbra is össze a fiú tenyerével. Fejük igazán közel került testtartásuk végett egymáshoz, persze oldalra kellett fordítani, ha mélyen a másik íriszébe akartak tekinteni. A fiú pedig akart, tudatva, valóban van, ami változik… hiszen ez a dolgok rendje… de vannak dolgok, amelyek hiába minden gondolat, szavak, soha nem fognak sem eltűnni, sem pedig alakulni. Mindig és mindenkor érintetlenek maradnak.

A mélyreható pillantást követően elmosolyodva emelte ismét kezét, melyben Zana tenyere is nyugvott, hogy a lány egy újabb perdülettel szabaduljon „öleléséből”.  Elengedvén a hollós bársonyos tenyerét hajolt meg színpadiasan, megköszönvén a táncot, melyet rögtönöztek.
- Kegyed tánctudása cseppet sem kopott az idők során.
Az önözés a játék része volt, amely továbbra is arra irányult, hogy feledtesse a hatodévessel kellemetlen emlékeit. Davis ajkai nem lankadtak, továbbra is mosolyra húzódva hirdették, az utolsó fájdalom óta felszabadult, és végre jól érzi magát. Felegyenesedve lépett közelebb útitársához, majd ismét karját adva mutatott az útra, mely szerint folytathatják megkezdett kalandjukat.
- Ugyanolyan bájos és kecses maradt, akár te!
Maga sem értette a véget nem érő bókok armadáját, amelyet a másikra zúdított, de minden egyes szavát komolyan gondolta, minden egyes szó onnan érkezett, belülről, a mélyből.



//Szánom-bánom bűnömet, mely szerint ily sokáig maradtam távol. Bocsánatodért esedezve remélem, játékunk folytatódhat. //



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 07. 18. - 13:04:55
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=NtlNenT7L7Q)


Halkan nevetek fel mikor Davis egyszerűen nem válaszol, hanem cselekszik.
Furcsa ő ilyennek látni, noha ismerem elég jó, már amennyire lehet valakit. Na persze ez is olyan dolog, ami könnyen változhat, de... még engem is meglep.
Főleg, hogy ellép mellőlem, s kezét emelve ösztönöz forgásra, egyenesen mellé, míg a kezei továbbra sem engednek el.
Túl közel van. Túl közel vagyok. S ez kicsit bizarrnak hat. Kicsit nagyon... de mit mondhatnék? Mit tehetnék?
Az égkék szemekbe nézve szóhoz se tudok jutni. A torkom amúgy is kiszáradt, maximum reszketeg sóhajra futná, de ezt erőteljesen fojtom vissza. Nem akarom hogy ilyen hatással legyen rám. Egyáltalán bármifélével.
Mert nem engedhetem meg magamnak ezt. Még egyszer nem. Bármennyire is jó lenne és mert... mert nem...

Lehunyom a szemeim. Érzem az illatát, érzékelem a teste melegét, a kezét a kezemben, az ölelését. Talán ő nem bántana... talán ő... más mint bárki... de mi erre a garancia? Semmi...
Töprengek. Rajta. Vagyis ezt tenném, de... felvillan egy kép... egy kép ahol ő fekszik, véresen, mozdulatlan... halottan.
Felsikoltanék, de... megmozdul velem a világ...
Ő perdít ki, s ez csak akkor válik világossá, mikor már a saját lábamon állok, valamivel messzebb tőle.
Mosolyog, s mond valamit... mozognak a szép ívű ajkai, de... nem értem. Nem hallom... mert még mindig a látomás hatása alatt vagyok.
Ajkamba harapok, és aggódón pillantok fel. Félek, valami rossz lesz. Rossz jön. És... Ő...
El kellene mondanom neki. Ez lenne a legésszerűbb, leglogikusabb, legjobb megoldás. De nem tudom megtenni. Csak bámulok rá, mintha nem is Davis lenne előttem.
Egyszerűen nem tudom elhinni hogy meghalhat... pedig a kép tisztán, élesen villant fel előttem...

Tévedhetek. Győzködöm magam. Mindig tévedhetek.
Miért érzem biztosnak ezt? És miért fojtogat a sírás? Nem értem. Nem is akarom.
De amint a kezét nyújtja, elcsodálkozom. Ő ennyire nyugodt mikor én láttam vérbe fagyva...? Ő semmit se érzékel, semmit se érez, semmit se... Hát persze. Ő nem tudja. Ő nem látja. Ő nem...
Mellé lépek. Belé karolok, s hagyom hogy vezessen.
A tánctudásomra nem is felelek. Nem is tudok jól táncolni, és amúgy is... ez az egész...
Mióta egyedül vagyok, pontosabban mióta James elhagyott, most láttam először. Soha előtte ezen időszak alatt senki közelében és semmikor nem gyötörtek rémálmok és látomások.
Megrettenek.
Újra kezdődik az egész? Előröl? Már megint?
De miért pont Perrrynél?

Mély levegőt veszek, miközben eldöntöm, nem hagyom annyiban a dolgot. Nem, nem és nem.
Mert Ő nem halhat meg. Nem.
Megmentett engem, a totális összeomlás küszöbéről húzott vissza... ennyivel tartozom neki.
- Davis... - kezdem, de hangom elcsuklik s zavart pillantásom lekapom az arcáról. Magam elé bámulok, egyenesen a földre. Így valamivel könnyebb. -... gondolom te se szeretted a jóslástant, de... elhiszed hogy Trelawney professzor tényleg lát... bizonyos dolgokat? -
Nos az első nagy körkérdés meg is volna.
Félszegen pillantok fel, mert kissé tartok a választól, sőt a zavaró kérdésektől és a fiú pillantásától.
- És... hogy... esetleg... mások is? -
Pirulok el, amit oly szívből utálok, így gyorsan, hogy remélhetőleg ne lássa, elfordítom a fejem. A választ, bármi legyen is az így is hallom. S legalább addig megpróbálom kitalálni hogy hogyan is mondom el neki, hogy... láttam őt meghalni.


<3<3<3 remélem nem baj hogy belevettem az elkövetkező jövőt...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 07. 29. - 08:17:13
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)

Fel a domboldalon - A kőkörnél


Az igencsak kecsesre, és valahogyan érzékire sikeredett táncmozdulatokat követően, amikor a Roxfort egyetlen dívája már szemben állt a fiúval, látható volt az arcán valami megmagyarázhatatlanul furcsa fintor. Davis pár pillanatig méregette, nem tudta mire vélni az ismételt hangulatromlást, de úgy sejtette, a mozdulatokkal talán eszébe juttatott valamit a másiknak. Nem akarta a múltra emlékeztetni, mert éppen az volt a célja, hogy feledtesse azt. A másodperc egy töredékére talán ott is volt a nyelve hegyén, hogy bocsánatot kérjen, ha esetleg tapintatlan volt az imént. Akkor, abban a pillanatban jó ötletnek hatott a táncmozdulat, és noha még magának is nehezen vallja be, így közelebb kerülhetett a lányhoz. Egészen. Maga sem értette az okokat, de jó érzés töltötte el, ha a közelében tudhatta magát. Olyankor megnyugvás sugárzott belőle, mintha a világ minden problémája szertefoszlana, és nem maradna más, csak egy végtelen, de boldog űr, amiben ott táncol vele… Zanával.

Közelebb lépését, valamint karjának karolását követően az ábrázat nem változott, valami történt az elmúlt percben, és a fiú érzte, hogy nem fog szó nélkül maradni. Csendesen indult meg a domboldalon felfelé, hangot nem adva. Egyértelmű volt számára, hogy kell egy kis idő, amíg a mellette sétáló összeszedi a gondolatait. Azzal, ha most szavával szegné a kettejük között kialakult csendet, megtörne valami fontosat. Akkor talán soha nem kerülne a felszínre a minden bizonnyal fontos, mégis, úgy fest, fájdalmas érzés. Aztán a kőkörökhöz érve az olasz díva megpróbált erőt venni magán, legalábbis Davis Perry erre következtetett a mély sóhajból. Mi több, a mardekáros fiatal azonnal leszűrte a következtetést, a mondanivaló esetleg még fájdalmasabb, mint ahogyan azzal számolt. Nem volt soha az a fajta ember, aki találgat, szeretett két lábbal a talajon állni, és nem belebocsátkozni eshetőségekbe. Persze ez olykor elkerülhetetlen volt, olykor pedig saját elméje csalta ezekre az igen szövevényes utakra. Ez azonban nagyon ritkaságszámba menő volt. Most is efféle dolog történhetett, mert a sóhaj pillanatában két dolog jutott az eszébe. Az első a lány egykori párja volt, aki miatt annakidején nem lépett, vagy tett semmit. Olykor kemény, de fair embernek tartotta magát, emiatt nem kezdeményezett, pedig igencsak szimpatikusnak hatott számára Zana. A másik eshetőségnek a kettejük között lévő valami okfejtésére gondolt. Maga sem tudta mi is az, de más nem jutott az eszébe.

A kőtömbökhöz való érkezéskor oldalra pillantott, hogy mélyen a másik szemébe nézve bíztathassa azt, nincs semmi baj, nyugodjon meg. Abban a pillanatban csendül az édes hangocska, de a neve kiejtését követően elcsuklott. A fiú nem szólalt meg, de a karján lévő lány kézfejére tette szabad kezét, és lágyan végigsimította, hátha ezzel is bátorítja, segít neki elkezdeni a nehéz beszélgetést. A hang ismét felcsendült a mozdulatot követően, a kérdés azonban érdekesként hatott, mégis baljósként.
- Ködös tárgynak tartom, de bizonyos vagyok benne, hogy valóban lehet a háttérben valami.
Kezdett bele a válasz megadásába, de hangsúlyával jelezte, nem zárta a mondatot, még folytatná, ha a másik nem bánja… amennyiben mégis, természetesen vár, hogy kifejthesse az álláspontját.
- Az is természetes, ha neki megvan a képessége, úgy másoknak is megadatott.
Tette még hozzá, azonban az igaz véleményét a dologról most készült elmondani.
- De tudod…
Ennél a pillanatnál az eleddig Zana kézfejét simító tenyér lassan megemelkedett, majd a lány ajkát érintette. Lassú és óvatos mozdulatokkal irányította vissza az igéző szempárt az övére, úgy folytatta.
- … biztos vagyok benne, hogy az életünket mi irányítjuk, nem pedig más, valami megmagyarázhatatlan erő.
Halovány és bíztató mosollyal emelte el az áll ívéről kezét, és mutatóujját meghajtva lágyan végigsimította az arc pírját.
- A jövő mozgásban van, és folyamatosan változik. Akik látnak, a rengeteg lehetséges életszál egyik lehetséges megoldását fürkészhetik ki. Csodálatos adottság, de közel sem szabad evidensnek kezelni a látottakat.
Elvetvén előző elmélkedését már biztos volt benne, hogy Zana róla látott képeket az elméjében, rémisztő képeket. A kettejüket érintő történés, sérülés, halál… nem tudta, de érezte, hogy a következő percekben mindenre fény fog derülni. Bármi is legyen, már jó előre bizonyossággal kezelte, hogy nem fogja megrendíteni… őt nem… ahogyan azt már kifejtette, a realitások embere. Az is fog maradni, ameddig csak teheti.




// Nem probléma ;) //


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 01. - 23:09:31
Gilesnek,
az ő első számú rajongójától

Idegesen igyekeztem a bagolyház felé a nagyszünetben. Az ebéd most nagyon nem érdekelt, megkértem a többieket, hogy tegyenek félre számomra néhány falatot, mivel most fontosabb dolgom akadt. Reggeli közben két levelet is kaptam, az egyiket Lupintól, a másikat Patricktől. Egyik sem tartalmazott jó hírt. Keresztapám súlyosan megsérült a legutóbbi alkalommal, mikor Halálfalókat próbáltak meg elkapni. Jelenleg a Szent Mungóban ápolják, nem tudni, mi lesz vele. Patrick egész nap ott van vele, Lupin pedig ma indult hozzá. Bár Bowen nem tartozik a Rendbe, valami miatt nem akart belépni közéjük, ők mégis szívükön viselik a sorsát, mivel rengeteget segít nekik. Nem tudom,  most milyen állapotban lehet, emiatt akarok minél hamarabb levelet küldeni nekik, mert ha nagy a baj, akkor azonnal utaznom kell Londonba. Út közben nem figyeltem oda, teljesen a gondolataimba voltam merülve, így majdnem fellöktem szegény Flitwick porfesszort. Sűrű bocsánatkérések közepette tartottam meg az idős tanárt, majd rohanvást igyekeztem tovább Cicerohoz. A szívem zakatolt, félő volt, esetleg önálló működésbe kezd és kilép a testemből. Bent a bagolyházban pillanatok alatt megtaláltam baglyomat. Kedvesen megcirógattam, de érezte ő is rajtam a feszültséget, így ficánkolni kezdett a kezeim között.
- Cicero, nyughass, így nem tudom felrakni rád a levelet! - szóltam rá egy kicsit erélyesebben a kelleténél, amire persze megsértődött, s felröppent a többi madár közé.
Idegesen túrtam a hajamba. Nem, nem játszhatja most ezt!
- Cicero, kérlek, gyere ide! - könyörögtem neki, de nem hatotta meg. - Kérlek, az isten szerelmére, muszáj ezt a levelet elvinned Remusnak! Bowen megsérült, tudnom kell, mi van vele! - néztem rá kérlelően.
Láthatóan ez a dolog meghatotta, így kegyeskedett visszajönni hozzám. Felém nyújtotta az egyik lábát, amire gyorsan felkötöztem a pergament, majd útjára bocsátottam. Figyeltem, hogyan repül egyre messzebb, egészen addig követtem, míg apró ponttá zsugorodott a távolban. Elfordultam az ablaktól és egy hangosat sóhajtottam. Ekkor lépteket hallottam beszűrődni, ami kicsit megrémisztett. Reménykedtem benne, nem voltam túl hangos, mikor Remus nevét mondtam, nem lenne ajánlatos, ha például Malfoy megtudná, egy Rend-taggal levelezek. Az apja Halálfaló, s hiába ül az Azkabanban, attól még a barátok ugyanúgy ott vannak. És ki tudja, Draco is miben van benne. Így hát enyhe rémülettel a tekintetemben figyeltem a bejáratot, s füleltem a lépteket, amik egyre közeledtek és közeledtek, végül pedig nyílt az ajtó, s belépett a léptek gazdája is...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 02. - 14:36:05
(http://frpgs.co.cc/images/yhfm935jwtxtmj296asf.png)

Egy szép, napos reggel köszöntötte a Roxfort lakóit, bár voltak, akik inkább esőt szerettek volna látni, minthogy azt figyeljék, hogyan sülnek meg a többiek az udvaron és olvadnak el, majd rosszabb esetben esnek össze – Giles is ezek közé tartozott. Nem tartozott a kedvencei közé a nyár, mindig csak vergődött az ágyában, soha nem tudta normálisan kialudni magát. Éppen ezért mindig a hideget szerette, bár ez sem volt mindig így, csak miután serdülőkorba lépett nyitotta ki magára esténként az ablakot és hallgatta a szitkozódásokat, amiért nem engedte, hogy a többiek bezárják. Így volt ez ma is. Már reggel hatkor tevékenykedett, rendbe tette az ágyát, amit az éjszaka során igencsak összetúrta, kirámolta az aznapi fontos kellékeket az órákra, majd –mint mindig – most is becélozta magának a fürdőszobát, ahol felálló göndör haját próbálta lelapítani, mindaddig, míg egy kicsit legalább nem sikerült. Nyolc óra tájban végre elérte a haja azt az állapotot, hogy ne álljon égnek, hála pálcájának és annak, hogy sikerült ellesni pár háztársától hogyan is kell úgy forgatni a pálcát, hogy a haja ne álljon égnek. Mikor már elérkezett az idő a távozásra és bemenni első mai órájukra, gyorsan magára kapta szekrényében álló farmerét és ingjét, majd rádobta a talárt, amelyen a Griffendél jelvény ágaskodott. A klubhelyiségen át a bájitaltan tanterem volt első állomása, ahol az év végi ismétlések tömkelege zuhant minden ötödévesre – már megint. Sorra követték egymást McGalagony Átváltoztatástan órája, Flitwick Bűbájtana, majd a nagyszünet előtti utolsó óra: a Sötét Varázslatok Kivédése. Piton hozta megszokott formáját, s durván, de előnyösen mutatta meg az összegző varázslatokat, amelyek ötödévben lezajlottak. Sajnos ez az év már csak ilyen volt. A mostaniak a Rendes Bűbájos Fokozatra – röviden RBF–re – készültek, de belegondolni is rossz, hogy a tanároknak minden évben van egy olyan osztályuk, akiket erre fel kell, hogy készítsék. Persze a diákoknak is borzasztó, de akkor a tanárok mit érezhetnek?
Mikor egy pontos időzítéssel vége lett az órának, a Nagyterem zsúfolásig megtelt diákokkal, akik csak arra vártak, mikor kaphatják meg végre megérdemelt ebédjüket, s teletömhetik hasfájásig bendőjüket. Mikor már mindenki elfoglalta odabent a helyét, Giles már épp nekiugrott volna egy nagy tányér sült csirkének, mikor egy bagoly repült el a feje felett és dobott elé egy levelet. Mihelyst meglátta a címzést rögtön tudta, hogy valaki szórakozik vele. A feladóra anyja neve volt írva. A Mardekár asztalánál kitört a nevetés, mikor meglátták holtsápadt képét Gilnek. Több se kellett neki: Felállt és hozzávágta ahhoz a fickóhoz a borítékot, akit a többiek körülötte agyondicsértek. Eddig észre sem vette, de a bagoly a lábával megkapaszkodott a levélbe, s vele együtt vetődött neki a Mardekárosnak. A barna hajú griffis utánakapott, de már nem tudta megmenteni. Telibe kapta. A koromfekete bagoly csőrével elkezdte ütni a zöldnek a fejét, majd elszállt tőle, nagy meglepetésemre, Giles vállára! Megcsípte finoman a fülét, jelezve arra, hogy kövesse, ő pedig mintha értette volna gondolatát utána szegődött. Egy darabig csak futott, egy hatalmas hídon keltek át, ahol a bagoly egy kis pihenőt tartott, s rárepült a vállára, huhogott neki, majd finoman hozzá dörgölődzött.
- Életemben nem gondoltam volna, hogy majd pont egy Mardekáros baglya fog hozzám szegődni… Mondta a madárnak, akinek feje alatti részétkezte finoman simogatni, mire a fekete tollú behunyva szemét élvezte a kényeztetést. Mikor végeztek a pihenővel, már meg sem álltak azokig a lépcsőkig, amelyek a bagolyházba vezettek. Giles isten tudja miért, de utána szaladt – talán mutatni akar neki valamit. Az ebéd hiánya hangosan meg is hallatszott, miközben a lépcsőket szedte: Hasa vészjóslóan korogni kezdett, egyre hangosabban és egyre durvábban. Megpróbálta kezével benyomni a hasát, hogy elhallgattassa az iszonyú hangot. Eszébe sem jutott bekapni neki egy két falatot, hogy legalább fél óráig kibírja. Mikor felért, egy erőset belevágott a hasába, mire saját maga egy nyögéssel válaszolt. De egyúttal egy másik hangot is hallott, odabentről: A bagoly, aki idáig vezette beszállt egy feljebb lévő ablakban, és látta, hogy teljesen felszáll a legfelső emeletig. Türelmetlenül vágta ki az ajtót maga előtt, s pillantotta meg egy lányt. Egy másodpercig megtorpant: először azt hitte, útitársa ehhez a gyönyörű hölgyhöz vezette, de megrázta a fejét és észbe kapott, majd felnézett a lépcső tetejére.
- Szia. Látom a baglyod rakoncátlankodik. Egy mosolyt megeresztett, majd indult is a lépcsőkhöz, amelyet kettesével szelt, fél szemét azonban az ismeretlen lányon tartotta. Sajnos a szép hölgyek voltak a gyengéi, ráadásul úgy rémlett, mintha már látta volna a Griffendél klubhelyiségében, így nem bírta ki, hogy ne forduljon vissza.
- Egyébként a nevem Giles. Giles Lawrence. Majd a bevilágító napfényben mosolyát kivillantotta, s fordult is vissza, tovább szedni a lépcsőket.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 02. - 17:40:42
(http://www.frpgs.co.cc/images/xhriud1xis3uar4t9dm7.png)

Egy bagoly...egy bagoly röppent fel legfelülre, többi társa közé, nyomában pedig egy Griffendéles fiút pillantottam meg, legnagyobb szerencsémre. Kicsit megnyugodtam, de azért volt még bennem némi félsz, hogy túl hangos voltam. Még a végén lebuktatom a többieket...szépen néznénk ki.
- Szia, látom a baglyod rakoncátlankodik.- szólalt meg a srác egy mosoly kíséretében, miközben elkezdett felsétálni...mit sétálni! Kettesével szelni a lépcsőket. Hű de sürgős valakinek!
A klubhelyiségben már láttam párszor, de még nem beszélgettünk. Azt hiszem, ötödéves lehet.
- Egyébként a nevem Giles. Giles Lawrence.- mutatkozott be.
É még mindig úgy álltam ott mint valami faszent, nem szóltam semmit. Tiszta hülye látványt nyújthatok. Mint aki szellemet látott, holott a srác elég valóságos.
~ Josie, szedd már össze magad! ~ torkolltam le saját magamat gondolatban, s magamra erőltettem egy mosolyt.
- Izé...helló...- tűrtem a fülem mögé a hajamat. - Igen, kicsit rendetlenkedett, nem igazán akaródzott neki elmenni most, nem értem, mi miatt...Remélem, nem voltam túl hangos, ahogy veszekedtem vele. - említem meg a dolgot, ezzel is azt próbálva kiszűrni, vajon mennyit hallhatott meg a dolgokból. Őszintén remélem, hogy semmit. - Amúgy engem Josephine ShieldHeartnek hívnak. - mutatkoztam be én is, ahogy az illem tanítja ilyen esetekben. Pedig most majdnem elfelejtettem. Annyi minden kavarog bennem, nem tudom őket hova tenni. Ilyenkor elő szokott fordulni, hogy kicsit szétszórt, zavaros és kapkodó leszek, ami nem egy előnyös tulajdonság.
Idegesen egyik lábamról a másikra állok, úgy szemlélem Giles-t.
- Te is postaügyben jártál erre? Elég sürgős lehet, ha...ennyire siettél. - pillantok rá.
Jól van, Josie, te is nagyon okos vagy, ezért hozzád vághatnak egy Merlin-díjat, de komolyan. Nem, nem postaügyben jött, biztos csak unatkozott és pont erre járt, gondolta megszemléli, milyen a kilátás a toronyból. Nagy ég, hova tetted az eszed, szedd már össze magad!
Imádom amúgy, mikor saját magammal vitatkozom, ilyenkor azért meg szoktam kérdőjelezni, valóban épeszű vagyok-e és nem a Szent Mungóban lenne a helyem, vagy egy mugli zártosztályon kényszerzubbonyban.
- Ne haragudj, ez hülye kérdés volt...- nevetem el magam zavaromban, s megjelennek az ilyenkor szokásos kis gödröcskék a szám szegletében. - Kicsit szétszórt vagyok most, mivel elég kellemetlen híreket kaptam otthonról. Nézd el nekem. - nézek rá kedvesen, ezzel is próbálva kijavítani a hülyeségem. - Amúgy jópofa a baglyod. Kicsit hiperaktív...de jópofa. - jegyzem meg, miközben a madárra pillantok, majd vissza Giles-re.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 03. - 08:19:14
(http://frpgs.co.cc/images/cfbx082hw3xyji0mo.png)

Egy darabig még állt ott, szótlanul, az első hosszú lépcső végének peremén, megvárva a választ, de az nem jött egyhamar, hiába is várt rá, így továbbindult a lépcsőkön, de most már normális tempóban haladva. Nem egyszer fordult már elő vele, hogy egy lány így reagált rá, így inkább nem törődik túlságosan azzal, csak szemével a Mardekáros baglyát figyeli, amelyik most Gilestól pár méterre volt, mutatva neki az utat. Lassan haladt, esélyt adva a lánynak arra, hogy esetleg kövesse, ha szeretne vele beszélgetni. A következő mozzanat egy szív mélyéből jövő mosolyt csalt az arcára. Egy tőle nagyobb évfolyamú zavarba jött tőle!
Hé…Minden oké?
Hangjában az önelégedettség és magabiztosság tükröződött, holott lehet, hogy csak a hirtelen események kavarták fel ennyire a lent lévőt, de mit sem törődve vette ezt a gondolatot, s lépett ismét egy fokot a lépcsősoron. Bizonyára ennek a személynek úgy mutatkozik meg a zavarba esése, hogy a haját igazgatja, ugyanúgy, mint ahogy ennél a fiúnál a nyak finom dörzsölése. Vállát finoman felhúzta, majd úgy fordult az illetőhöz és mutatta meg neki mosolyát – ismét. A madárról egy pillanatig meg is feledkezett. Ennyi baj van a lányokkal: elveszik Giles fejét és a fontos dolgokat mellékesnek tartja mellettük. A koromfekete bagoly már két lépcsőfordulóval fentebb repült a barna hajú griffistől, így gyorsabbra fogta és lépett fel rajta három lépést, két lépcsőfokot betéve egy lépésnek, majd hirtelen megállt, mikor a lenti illető ismét hozzászólt.
Á, dehogy. Ha túl hangos lettél volna, már Frics állna az ajtóban és morogna rád fél szemmel. - Egy legyintéssel nyugtázta, hogy semmi oka az aggodalomra, nem volt annyira feltűnő egyéniség, a távolban szinte meg se lehetett hallani az ordítást, csak kisebb morajlásokat. – Bár valamiről mégiscsak hallottam… - Tette hozzá, mikor ismét lépett egyet lábával, s immár gyarapodott a hátra maradt lépcsők száma eggyel. Gilesról tudni lehet, hogy ha jó a kedve, kitűnő színész, bármit el tud hitetni az emberekkel, így ez sem volt kivétel. Bár nem hallott semmit, jobbnak látta, ha mégis úgy tetteti, hátha ezáltal többet tudhat meg a másikról. Egyik kezének tenyerét álla köré fonta, azt színlelve, mintha gondolkodna az elmondottakon. Szemei kis résben álltak, majd leemelte a kezét, s  a másikkal bal hátsó zsebéből húzta ki a pálcáját, majd azzal úgy tett, mintha eltussolta volna a dolgot.
– Ezt most nem mondod komolyan…Pajzsszív? Tényleg pajzsból van a szíved és mindent kivédesz? Bár… [/b] – Folytathatta volna azzal, hogy „Bár nem úgy tűnt, amint az előbb úgy rám néztél”, de ezzel csak elszúrta volna az esélyét Josenál, úgyhogy elhallgatott, amit az ilyen esetekben a legjobb tenni. – Örvendek, Jose.
Hangját feljebb emelte a kelleténél, attól tartva, hogy a hang nem terjed lefelé és nem hallja meg beszélgetőtársa a kimondott mondatokat. Megemlítve a postát, most már szaporábbra vette a lépteit, s néhány másodpercen belül be is érte a baglyot, aki – szerencsétlenségére – még tovább szállt. Gyorsan kifújta magát, felálló tincseit kezével lelapította, majd megigazította elől.
Hallasz?! – Már több, mint tizenöt méter magasságkülönbség lehet köztük, így kételkedett benne, hogy meghallja amit mond. – Ez így nem fog menni…Sonorus!
A varázsige kimondása előtt pálcáját a nyaka oldalához tartotta, s úgy segített hangszálainak felerősödnie. Egy pillanat erejéig nem észlelt odabent semmi változást, sőt, egy pillanatig az is felmerült benne, hogy a varázslat sikertelen volt, nem sokat gyakorolta, ez tény.
Hallo…! – Mikor megszólalt, az egész bagolyház beremegett a hangjától. Akármilyen meglepő is, még ő is megijedt sajátjától. Kicsit messzebb emelte a pálcát nyakától, bízva abban, hogy ezzel csökkentheti hangjának erejét vele. – Mondhatni igen, bár…
Elgondolkodott. A kérdés késztette arra, hogy ádöbbenjen, neki sincs fogalma róla, hogy egyáltalán mit keres itt, ráadásul gyomrának korgása egyre csak erősödik, így már Giles is lassabban haladt, mikor a bagoly ismét megeredt, mihelyst az illető beérte. Az is feleszmélt benne, hogy mi van akkor, ha az a Mardekáros csak szimplán becsapta, és valami csapda vagy csíny vár rá itt is? Nem, képtelenség. – Igen, elég hülye kérdés volt.
A zavart nevetést, amelyet a másik hallatott a sajátja követte. Mikor észrevette, hogy a pálcaeltartás és a suttogásnak szánt beszéd halkított hangszálain, elégedetten bólintott egyet. A személyes információkra kelletlen bólintott egyet, nem szeretett volna rátérni erre, főleg, hogyha a személy meg is említi, hogy rossz híreket kapott. Mikor a baglyád kezdte dícésrni, kitágult szemmel fordult lefelé, majd a tekintetét kereste, de nem találta meg.
Ohó, nem! Nem az én baglyom. Egy Mar…szóval, egy emberé. Kölcsön vettem tőle.
A legfelső emeletig már csak négy lépcsőforduló választotta el őt, ahol már a madár, akit „kölcsön vett” szálldosott körbe és körbe, a plafon környékére mutatva ezzel. Pár pillanatig nem értette, mit akar mutatni, aztán meglátta. Hát igaz volt a sejtése.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 04. - 11:41:42
(http://www.frpgs.co.cc/images/3e16a3avvzl3s7zp1gi.png)

Egész kedvesnek és normálisnak tűnik a srác, épp csak nagyon siet azután a fekete hiperaktív baglya után. Ám mikor először hozzám szól azzal a mosollyal az arcán, látok valamit felvillanni a szemében. Ohhó! A kis önelégült! Azt hiszi, tőle estem hasra, pedig nem is! Jó, azért be kell vallani, nem rosszképű a srác, de kicsit visszafoghatná magát. Túl biztosra vesz mindent.
Közben egyre feljebb és feljebb siet a lépcsőfokokon, így én is lassan utánairamodom, hogy halljam majd, amit mond. A kérdésemre azt feleli, nem hallott semmit, ha pedig túl hangos lettem volna, akkor Frics már rég itt toporzékolna az ajtóban csendháborítás miatt. Hmm...mondjuk ebben van némi igazság, de szerencsére a vén kvibli nem járt erre, hogy befenyíthessen. Ekkor azonban kicsit megdöbbenek, és meg is állok, ugyanis azt mondja, talán mégis hallott valamit.
- Tényleg...tényleg hallottál valamit? - kérdezem félre. Picit idegesít a dolog. - Mondjuk nem olyan nagy titok a dolog végül is...talán elmondhatom neked. Elvégre nem vagy Mardekáros. - nevetek. - Lupin profnak küldtem egy levelet és kicsit hangosan ejtettem ki a nevét. És gondoltam, nem igazán lenne jó, ha illetéktelenek meghallanák, kivel folytatok bagolyváltást. - indultam újra el utána, azonban a távolság továbbra sem csökkent közöttünk, sőt, inkább nőtt.
Kezdtem feladni, hogy beérem Gilest, bár végül is a torony tetejétől magasabbra nem lehet, hacsak nem pattan hirtelen seprűre, amit viszont kétlek...vagy a baglyok kapják fel, ami meg egyenesen abszurd, szóval itt be is fejeztem a találgatást.
- Hát kérlek, az attól függ... - pillantottam ravaszkásan háztársamra, mikor a nevem jelentését firtatta, s a hozzáfűződő tulajdonságokat.- Van, amit kivédek és visszaverek, de van amit nem. Meg kell dolgozni a beengedésért. - tettem hozzá.
Ekkor már ő is rájött arra, hogy a távolság miatt egyre nehezebben tudunk kommunikálni. Még a végén valóban idecsődítjük Fricset és mehetünk büntetőmunkára. Amit nem akarok. Rosszul vagyok az öreg irodájától. Kicsi, dohos...és Fricses. Olyan unalmas és tele van papírokkal. Az embernek akkor is klausztrofóbiája lesz ott bent, ha éppen nem szenved ettől a betegségtől.
Giles alkalmazza a Sonorus-t, hogy jobban hallható legyen, amitől viszont az egész bagolyház visszahangzani kezd, s néhány madár ijedtében fel is rebben.
- Na, most már tényleg betöltöd teljes lényeddel az egész teret! - nevettem fel, s közben igyekeztem csökkenteni végre a távot. - Szóval kölcsön vetted...értelek...végülis, ha nincsen jobb megoldás. - értem fel mellé kicsit pihegve, ugyanis már rég nem siettem így fel valahova.
A kölcsön vett bagoly úgy röpdösött a plafon környékén, mint akit megbűvöltek. Nem értettem, mi baja van, láthatóan Giles sem értette, mi a szándéka a madárnak.
- Ez megkergült szerintem... - jegyeztem meg. - Szerinted mit akarhat? - néztem rá, de ekkor feltűnt, hogy a srác már nagyban a plafont bámulja, így hát én is odaemeltem a tekintetem, hátha rájövök az összefüggésekre.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 04. - 13:50:32
(http://frpgs.co.cc/images/twsgq0409f3um3sln6az.png)

Miután látta a lány aggódó arcát, komolyan elgondolkodott rajta, hogy nem kellene-e a színészi pályafutását elkezdeni: Mi tagadás, van tehetsége hozzá, és hiába füllent, a szeme se rebben tőle. Miután kezét levette álláról, szájáról próbálta lehervasztani a mosolyt, egy kiebb fennakadással sikerült is, csak annak szegletében jelent meg a kurta szórakozás jele. Hangja mégjobban feldobja benne a hangulatot, bár ő nem bírja megállni, hogy a végén ne menjen oda az átvert személyhez és ne világosítaná fel arról, mi is a igazság.
Dehogy! – Vágta a mondóka közepébe, amikor a másik magyarázni kezdte Lupint, a levelezését és a kiáltást, amelyről biztosan azt hitte, Gil meghallhatta. – Na, most már hallottam valamit.
Nagyon bájosnak gondolta Joset, amiért megosztott vele egy ilyen lényeges információt, és hálásnak, amiért bízik benne - bár az biztos, hogy ő egy először megismert félig idegennel nem osztana meg egy ilyet. Elégedetten kuncogott, mialatt a szók elhagyták száját, azonban nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá, vajon köze lehet-e Lupinnak a rossz hírhez, így aztán lábát egy pillanatra megállította a rohanásban, majd hátrafordult a lemaradt lány felé.
- Aha. És mégis, miről leveleztek? Mi volt az a rossz hír, amit említettél?
Mihelyst végzett mondatával, elbizonytalanodott. Valószínűleg ez sokkal privátabb dolog, mint az előző, amelyet megosztott vele.Mikor ismét elért egy útszakaszt, ahol nem volt lépcső, csak egy betonlaphoz hasonlító tárgy, azon megállt és szemügyre vette a körös körül lévő baglyok fészkét, ahová az egyes csomagokat hozzák, vagy csak megpihennek a fárasztó út alatt. Amikor a vele szemben lévőre tekintett, meglátott egy vörös borítékot, hajszálra pontosan olyat, amelyet a Mardekáros adott oda neki néhány perccel ezelőtt. Mit sem habozva elindult felé - de mikor az egyik lábát tette volna a másik után, észrevette, hogy nincs alatta talaj - zuhanni kezdett!
Jól működő reflexeinek köszönhetően az egyik kezével elkapta, majd nagy erőfeszítések árán felhúzta magát a mesterséges talajra. Csak addig látszódott rajta a rémület, míg abban a pár másodpercben a levegőben lógott, de mihelyst talaj volt a lába alatt, fülig szaladt a szája. Miközben felhúzódzkodott, inge a hasa közepe táján elszakadt, egy vékony kis csíkot hagyva az anyagon, amely betekintést kínál a felső testnek.
- Ó, igen? És engem beengednél? - Ravasszá fejlődött mosolya mellé még egy szemöldökigazításos mozdulatot is dobott, amely teljessé tette a képet.
A sikeresen balul elsült varázslat használat előtt otthagyta a vörös borítékot, s tovább üldözte a koromszínű baglyot. A megjegyzésre egy kisebb kuncogást is megejtett, mellyel fogait is kivillantotta. Mindkét oldalon a fogai hegyesek voltak, ezért nem szerette túlságosan mutogatni - noha a múltban felajánlották neki, hogy lereszelik, akadnak néhányan olyanok, akik szeretik, így nem volt képes megválni tőle - mások véleménye szerint ezek a fogak már a jelleméhez nőttek.
- Nem, nem volt jobb megoldás, gyakorlatilag a megoldás még meg sem jelent - de a feladat sem... - Saját mondókájába még ő maga is belezavarodott, így inkább csak megrázta a fejét és próbált érthetőbben fogalmazni. Elmondta neki, mi történt a Nagyteremben, és hogy a bagoly idáig vezette őt. Mikor befejezre, kifújta magát, s szemei megakadtak a madáron, ami a plafonnál körözött, egy rakat Weasley-féle tűzijátékok és egyebeket pedig vészesen közelített kipukkasztani.
- Remélem nem azt amire gondolok... - Mondta vészjóslóan, majd farmerjába nyúlt a pálcájához, de már késő: A madár kipukasztotta az elsőt, az első a másodikat és így sorjába. Gil meghökkent, Jose felé fordult, átölelte, s mindeközben szemeit becsukta. A füle a hangos robajoktól lüktetni kezdett, de ezt egy szempillantás alatt elfelejtette, miközben egy lány érintését érezte a bőrén.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 05. - 17:47:33
(http://www.frpgs.co.cc/images/6qsunnicb5ai22j8df39.png)

Pillanatok. Pillantások. Arcrezdülések. Figyelem, szemlélem a srácot, s mikor meglátom a változásokat, legszívesebben nekimennék a falnak. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy már megint bevettem ezt a dolgot? A fene vinné el! De olyan hitelesen adta elő az egészet, hogy bevettem, tényleg tud valamit.
Mielőtt a kelleténél többet mondanék, a szavamba vág, s nevetve közli, nem hallott ő korábban semmit, illetve mostanáig nem, mivel én voltam olyan kedves felvilágosítani pár apró részletecskéről. Egy pillanatra megállt a felfelé menetelben, miközben én továbbra is igyekeztem csökkenteni a köztünk lévő távolságot. A rossz hírre kérdez rá, viszont erről valahogy nem szeretnék beszélni. Még. Előbb tudnom kell, milyen állapotban van Bowen. Istenem, annyira remélem, semmi komoly, mert nem szeretném elveszíteni. Ő a családom, rajta kívül nincs senkim. Jó, ott vannak a rokonok, de egyik nagynénit, nagybácsit se ismerem, nem is voltak rám soha kíváncsiak. Idegenhez nem akarok kerülni. Nem, ebbe inkább bele se gondolok. Elhessegetem a gonosz felhőket magamtól.
Giles valószínűleg érezte, hogy ezzel egy kicsit jobban kíváncsiskodott a kelleténél, így annyiban is hagyta a dolgot, s tovább indult. Az egyik lépcsőfordulóban megállt, ahova a baglyok a nagyobb csomagokat szokták hozni. Körbenézett és meglátott valamit oldalt. Elindult abba az irányba, azonban ekkor...
- Giles!- kiabáltam s igyekeztem szedni a lábaimat, ugyanis a srác egyik pillanatról a másikra eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Valamilyen módon köddé vált a lába alatt a talaj. Szép kis tréfa, mit ne mondjak, jegyeztem meg magamban, miközben megfogtam a fiú szabad kezét, s segítettem neki a visszamászásban. Az inge egy kicsit elszakadt, de ezenkívül szerencsére kutya baja sem volt, ez abból is látszott, hogy pimaszan flörtölni kezdett velem.
- Hmm...ezt nem tudom. - gondolkozok el, s hasonló pillantással válaszolok a csipkelődésre. - Bár még kopogni se kopogtál, így azért elég nehéz.- böktem meg a mellkasát viccesen.
Tovább követtük a baglyot, ami kezdett egy kicsit idegtépővé válni a számomra. Olyan volt, mint amikor a kislányok hálóval a lepkéket kergetik a mezőn, de sose sikerül egyet se elfogniuk. Giles mindeközben beszámol a Nagyteremben lezajlott eseményekről, amire elhúzom a számat.
- Csak egy Mardekárosnak juthat ekkora baromság az eszébe. - jegyzem meg epésen. - Én a helyedben a baglyában se bíznék, elvégre ő is oda, közéjük tartozik. - teszem még hozzá. A madár ekkor végre befejezte hiperaktív pályafutását és a plafon környékén kezdett körözni. Legnagyobb döbbenetemre tűzijátékok és egy csomó egyéb más vicces dolog volt felpakolva oda. Elkerekedett szemekkel néztem az egészet, nem tudtam, mire számítsunk itt. Giles már nyúlt volna a pálcájáért, de a madárkánk gyorsabb volt. Elkezdte apró csőrével pukkasztgatni a tárgyakat, aminek nyomán hatalmas tűzijáték keletkezett. Reflexszerűen behúztam a nyakamat s befogtam a füleimet, mikor Giles felém fordult, s átölelt csukott szemmel, így reagálva a hangzavarra. Ha erre nem figyel fel senki, akkor az igazi szenzációnak ígérkezik. Újabb durranás, ami jóval erősebb volt, mint az eddigiek, szinte mintha bombát robbantottak volna. Ijedtemben teljesen a fiúhoz simultam, s szorosan megfogtam a karját. Az istenit, abbahagyhatná végre ezt a madár! Lüktetett a fülem, a fejem a zajtól.
Összeszedtem végre magam, s elhúzódtam háztársamtól, épp csak annyira, hogy kényelmesen elő tudjam venni a pálcámat.
- Immobilus! - kiáltottam a madár felé, aki ennek hatására mozdulatlanná vált, s anno, mint a Tündérmanós esetnél, úszni, lebegni kezdett a levegőben. A tűzijátékok továbbra is pukkantak, de már korántsem olyan idegesítően. Megigazítottam a hajam, majd Gilesre pillantottam, aki mindössze pár centire volt tőlem.
- Madár ártalmatlanítva. - mosolyogtam. - Remélhetőleg nem verik ránk a balhét...csak kapjam el azt a Mardekárost, olyan átkot küldök rá...- morogtam.
Ilyen idióta csínyt. Csoda, hogy nem lett komolyabb bajunk, mert ez az egész rosszabbul is elsülhetett volna.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 06. - 12:12:59
(http://frpgs.co.cc/images/df178d81o08fv60cgajm.png)

Szinte érezte, rögtön azután, miután megkérdezte a levélről, hogy erre nem fog választ találni mindaddig, míg el nem nyeri a lány bizalmát, amit talán két nap, talán két hónap vagy akár két év alatt tud majd csak elnyerni. A harag egy kis szikrája sem jelent meg benne, teljesen megértette őt, bár szent igaz szerette volna tudni, mi volt az a bizonyos hír. Sejtése és ötletei persze támadtak, de ő csak úgy titulálta be, hogy kíváncsiságának szüleményei a fantáziálgatások. Úgy tett, mintha az előző jelenet le sem játszódott volna, annyi volt a szerencséje, hogy arcán a zavarát megtarthatta magának, hisz háttal volt a lánytól.
Vajon milyen levél lehetett az, amit megpillantott Giles? Egy újabb csapda, vagy netalántán otthonról valami? Ha nem fordul vissza, ezt soha nem fogja megtudni. Hiába minden. Felmászott és szaladt tovább, vakon, bele a csapdába, pedig legbelül tudta, hogy itt nincs rendjén valami, mégis…
Egy hang. Kétségbeesetten üvölti nevét, miközben a tehetetlenség érzése átöleli testét, s rántja lefelé, a mélybe…nincs miért aggódni, nem fogja elveszíteni a fejét, nem teheti. Egy lány féltette, ez már önmagában is egy csodás dolog, meg kell tartania magát. Félig meddig sikerült is, ámde ekkor érkezett egy segítő kéz, amely felhúzta.
- Te…aggódtál miattam? – A meglepettségét tartotta a mosolyával, bár a hangja tükröződött tőle. Voltak már néhányan, akik csak meg akarták kapni őt, de aggódni egyik sem aggódott miatta – de úgy tűnik az ősi átok itt megtört. Nem akart túlságosan érzésekkel telinek tűnni, így egy ideig birizgálta a nyakát, majd megint elfordult tőle. – Igazán kedves tőled, de nincs szükségem rá.
Mondhatni modortalannak, de mit tehet, ha egyszer nem szereti kimutatni az érzéseit? Nyíltan nem, még valaki rajtuk kívül meghallaná. Rá se döbbent arra, hogy az imént beleesett egy csapdába, s odafent csak nagyobbak várhatnak rá. Észre sem vette, hogy hasa mindeközben megsérült, keskeny, de annál hosszabb vágás került rá, amelyből a vércseppek szaladtak le a hasán, a nadrágra vagy épp a földre estek védtelenül. A flörtölés nem épp úgy alakult, ahogyan azt szerette volna, a hangulata és előbbi kijelentése lehetetlenné tette számára a továbbiakat, így csak bólintott egyet.
- Lehet, de mi van akkor, ha mutatni akar valamit? Elvégre elég intelligensek, ahogy én tudom.
Robbanás. Karok fonódása a másikra. Egyre szaporább lélegzetvétel, egy gombóc ült meg a torkában, tüdeje a megszokottnál gyorsabban dolgozott, mindeközben a fülében sikolyok hallatszottak, ordítások, halálfalók jöttek, gyilkoltak, és...
Elengedte, szinte eltolta magától Joset, pálcáját erőszakosan kirántotta a helyéről, majd felemelte, körberajzolta felettük a helyet, s kelletlen elordította magát.
- Silencio!
Saját torkában érezte, ahogyn minden hangszála használhatatlanná dermed, s hiába is nyitotta volna ki száját, nem jött volna rajta ki hang. A körbejelölt hely néma lett, csak Jose szájának néma tátogását látja maga előtt, mikor lebénítja a madarat. Szemeivel rebbenés nélkül néz rá, belefurakodva ezzel tekintetébe. Szája szélét alig láthatóan megnyalta, mint egy éhes vámpír, s fejével egyre csak közelített a másik felé. Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett hirtelen, ami tettekre ösztönözte. Egyik kezével megfogta a másik jobbját, a másikkal a lány derekát ölelte át. Oldalra fordította fejét, s alig egy hajszálnyira megállt a másik szájától, majd hirtelen egy gyors puszit adott rá. Jose ajkai finomak, könnyedek voltak, így még ha nem is akarta kénytelen volt becsukni szemeit. Legbelül egyre nagyobb lett a nyomás benne, most nem érdekelte, hogyha meglátják mi lesz, a pillanat halvány töredékének mámora megvakította.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 07. - 00:24:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/735z6lkm1n2boipf3fe.png)

Az egész azzal a levéllel kezdődött...ha nem kapok rossz hírt keresztapámról, akkor nem áll feje tetejére a napom. De megtörtént, így belekeveredtem egy olyan dologba, melybe nem biztos, hogy bele akartam kerülni. A Sors ismét fura játékát űzi velem, úgy látszik, szeret engem az események közepében tartani...
Félelem. Kétségbeesés. Ezek mardosnak belülről, ahogy próbálom Gilest visszahúzni a mélység, a rémisztő mélység torkából. Szorítom a kezét, nem akarom elengedni, nem engedhetem el, erősnek kell lennem, mint mindig, eddig minden helyzetben. Józanul kell gondolkodnom, hogy cselekedni tudjak. Mikor végre kint van a veszedelemből, a mosolya még mindig ugyanaz a ravasz, pimasz, de hiába próbálja leplezni meglepődöttségét; a hangja elárulja, a hangja jelzi, meglepődött azon, hogy aggódom érte. Láthatólag még nem esett meg vele ilyen, s legnagyobb meglepetésemre gorombán, már-már teljesen hideg és kegyetlen, visszautasító hangnemben reagál. Lefagyok egy pillanatra, mert nem értem, mi történhetett. Talán rosszat tettem? Vagy rosszat mondtam? Az lenne a nagy bűnöm, hogy ismeretlenül aggódtam érte? Mit kellett volna tennem? Talán  néztem volna végig, ahogy egyedül szenved, s megpróbál visszajutni a szilárd talajra? Nem érzelmek nélkül születtem, én nem vagyok az a típus. Néha kicsit túl érzékenyen reagáltam bizonyos dolgokra, például meg tudtam könnyezni azt, ha láttam egy idős varázslót, vagy boszorkányt, akik sétáltak az úton. Hogy miért? Mert a szemükben láttam valamit...a magányt, az egyedüllétet, az elhagyatottságot. Amit néha én is éreztem. Nagyon könnyen bele tudtam magam élni mások helyzetébe, talán emiatt fordultak mindig sokan hozzám tanácsért, vagy csak azért, hogy elmondhassák gondjukat-bajukat. Épp ezért nem értettem a fiú hozzáállását, de időm...időm már nem volt ezen gondolkozni, mert az események gyors lefolyást vettek, mintha felpörgették volna az időt.
Éreztem szíve minden egyes dobbanását, ahogy erőteljesen, szinte már rémülten vert bensőjében, mint egy kismadár, aki idegen helyre került, idegen kalickába. Lélegzete egyre szaporább és szaporább lett, majd hirtelen eltolt...nem is, szinte ellökött magától, s elkerekedett szemekkel pillantottam rá, ahogy őrült módjára ejtette ki a varázsigét, melynek hatására minden néma lett, mintha megsüketültem volna. Beletekintettem a szempárba, ami követelőzőn, akaratosan fúródott az enyémbe, s magához láncolt, nem hagyott menekülni.
Őrület. Vadság. Vágy. Vonzalom. Mintha hirtelen egy másik ember került volna ide elém. Megijedtem, mert nem tudtam hova tenni a dolgokat, de képtelen voltam mozdulni, bármit is tenni. Megfogta a karom, átölelte a derekam, s szorosan magához húzott, de tekintetem egy pillanatig sem engedte volna el. Szívverésem és pulzusom felgyorsult, s mint akibe villám csapott, úgy hatott rám ajkainak finom érintése. Nem volt követelőző, nem volt vad s szenvedélyes, inkább csak kíváncsiskodó, mintha azt próbálná kideríteni, vajon meddig mehet el nálam. Bágyadtam pillogtam apró csókja után, de sikerült kijózanodnom. Kibontakoztam öleléséből, próbáltam kikerülni a vonzásából. A silencio bűbáj hatását megszüntettem a megfelelő varázsige használatával, ami olyan hatást gyakorolt az emberre, mintha kikerült volna a zajmentesen lezárt üveggömbből. A teret újra betöltötte az izgatott csipogás a baglyok részéről, s időnként még pukkant egy-egy vicces tréfadolog, de azok is csak halkan, nem zavaróan.
Éreztem, hogy torkom teljesen kiszáradt az események hatására. Megköszörültem, csak utána szólaltam meg.
- A sebedet lehet, meg kellene nézetni... - akartam mondani a nevet, de nem jutott eszembe – A gyengélkedőn. - fejeztem be a mondandóm. Hangom rekedtesen visszhangzott a bagolyházban, ahol tökéletesen visszaállt minden a rendes kerékvágásba.
Beletúrtam a hajamba, s elfordultam Gilestől. Sok...túl sok volt nekem ez az egész a mai napra, és még korántsem volt vége, hisz csak a felénél járunk még. Ajkaimat egy hangos, szaggatott sóhajt hagyta el, miközben szemeimet becsuktam. Próbáltam magam összeszedni kisebb-nagyobb sikerrel.
- Vegyük úgy, hogy ez a dolog meg sem történt kettőnk között. - szólaltam meg végül határozottan. Legalábbis reménykedtem abban, hogy így sikerült. - Magukkal ragadtak téged...minket az események. Ennyi. Úgysem lesz folytatása ennek a dolognak kettőnk között. Szóval...lépjünk túl rajta. - ejtettem ki az utolsó szót. Továbbra is háttal álltam neki, így nem láthattam, milyen hatást váltanak ki szavaim nála. Lehet, ezzel beletapostam a lelkébe, de hát...mit is akarna tőlem? Elvégre fiatalabb nálam, ráadásul látszólag nem az a típus, aki képes lenne lehorgonyozni valaki mellett. Hamar elfelejti ezt az egészet. Lefogadom, már ma másnak fog udvarolni. Elvégre egy jóképű srácról beszélünk, aki után biztos bomlanak az évfolyamtársak. Nőkben tutira nem szenved hiányt.
A korláthoz sétáltam, s nekitámaszkodtam. Szívem még mindig hevesen dobogott, nem bírt lecsillapodni, miközben a gondolatok s az érzelmek egymást kergették a fejemben és lelkemben egyaránt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 07. - 14:14:14
(http://frpgs.co.cc/images/hwxe5rrduoq4e8aeqb9h.png)

Furcsa egybeesés. Nem mondhatni, hogy nem örül neki, egyszerűen csak nem találja a helyét, aminek látta is mi lett az eredménye. Hiába fordított neki hátat, mintha sikerült volna belelátnia: látta, hogy a lány, aki az előbb a segítségére sietett meglepődött, már-már kiábrándulhatott belőle, de ekkor még hol is volt az, ami majd történni fog… Oldalra pillantott, próbálta saját magát is meggyőzni arról, hogy őt a táj érdekli és nem más, de hiába: szeme sarkából a mögötte haladót szemlélte, arcáról lerítt, hogy sajnálja a dolgot, egyáltalán nem volt ínyére megbántani egy olyan lányt, aki iránt ráadásképp érzelmei egyáltalán nem voltak közömbösek. Hiába is vették körül őt lányok, amikor idekerült egyáltalán nem ebben a helyzetben volt. Kitaszítottként élte roxforti éveit itt, amit második otthonának nevezett. Nem fogadták be, hiába próbálkozott bármivel is, levegőnek nézték. Volt egy barátja, bár az volt a gyanúja még akkoriban, hogy szeret mindenkivel jóba lenni, így csak egy báb volt. Az ezredik. Mikor már végre sikerült kikászálódnia ebből, a harmadévet taposta, s akkor kezdtek közeledni felé a gyengébbik nem, bár hiába is volt barátnője és udvarolt neki, magányosnak érezte magát. Egyetlen egy lány iránt érzett szerelmet, de őt elvitték a Roxfortból, mikor a 14. Életévét taposta. A mardekárosok elhíresztelték – az a lány is közéjük tartozott, de ő cseppet sem volt a tipikus zöld: kedves volt, igaz néha goromba a többiekkel, de Gilesszal soha -, hogy az akkori Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Remus Lupin vérfarkas, s a szülei a lányukat kitiltották az iskolából. A griffendéles azóta felhagyott minden reménnyel, hogy ismét megtalálhatja az igazit, hiszen megtalálta, csak ezer kilométerre van tőle…
Ölelés. Zárt, kellemes meleg áramlat futkosott végig a testében, amikor érezte Jose bőrének tapintását, ahogyan egy bársonyt szokás simogatni, s úgy fogta, mintha a kéz egy üvegpohár lenne, amely bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezei közül és összetörhet.
Ugyanúgy, ahogyan ő, most a másik félnél is jelentkeztek az izgalom tünetei, Gilban viszont úgy tűnt, most kíván kiszállni. A kezdeti csók megtette a hatását, mind számára, mind a másik számára. Fél eprcig csak nyelt és nyelt, magába szívva ezzel a csók maradványait. Azt a hatást érte el, amit elképzelt, semmivel sem többet. A hirtelen morajlás bombaként hatott a fülébe, aminek az eredménye egy hatalmas hasítás lett a dobhártyába. Egy pillanatig megrebegett a szeme, a hangok viszont egyre csökkentek, szelíddé formálódtak. Változott. A szemöldöke elernyedt, már nem szaladt le a szemeihez, csak mozdulatlanul voltak homloka alatt, szája résnyire nyitva volt. Sok szép szót szeretett volna egyzerre mondani, így összekeveredtek.
- Szetszep vagy. - Úgy tűnt, mint aki nem hallotta volna a szavakat, amelyeket kimondott, halvány mosolya lezártnak tekintette a bókokat, s többet meg sem próbált udvarolni. Egyetlen pillanatig sem vette le róla a szemeit, még akkor sem, mikor pálcáját kereste, s végrehajtotta a varázslatot, csak nézett azokkal a kék szemekkel, amikben a gyönyör és a szomorúság tükröződött. Mintha egy másik, idegen hang ütötte volna meg a fülét.
- Semmi szükség rá, jól vagyok.
A mosoly, amely a szerelmet ábrázolta hirtelen lefagyott az arcáról, s a meglepettség minden kis darabkája mutatkozott helyette. Talán nem volt jó számára a csók, hát ezért ez a hirtelen változás? Lehet. Egy valamit viszont biztosan tudott: Ezt nem felejtheti el, így esélyt sem tud arra adni, hogy ezt a napot, ezeket a perceket, a pillanatokat elfelejtse. Megrázta a fejét.
- Nem tehetem. - Válaszolta egyszerűen, s lényegre törően. Ha magyarázkodni kezd, azzal semmi jót nem ér el, egy határozott mondat viszont annál jobban megteheti a hatását. Még nem érződött benne az igazi szerelem, de a kezdeti vágy és vonzalom annál inkább. - Ez nem igaz! - Csattant fel végül, minden eddigi színjátékának alakítását elvesztve. - Nézz rám és mondd azt, hogy nem érzel irántam semmit!
Mondandója közben a korláthoz sietett gyors léptekkel, ahol a másik fél is állt, s odahajolt elé, hogy lássa szemeit. Ha mindent nem, egy valamit jól tudott: A szem mindent elárul az emberek gondolatáról.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 07. - 17:41:27
(http://www.frpgs.co.cc/images/lmn0yqqptzpfzk5gr736.png)

Csak álltunk ott egymással szemben, egyikünk sem engedte el a másik pillantását. Zavartak voltunk mindketten, én legalábbis mindenképpen. Giles túl sokat akart egyszerre mondani túl gyorsan, így a szavak egy szóvá tömörültek. Elmosolyodtam ezen, mert nagyon aranyos volt...de nem, nem lehet, nem szabad ezt. A varázs megtört azzal, hogy a sebére tereltem a beszédet, amire ő közölte, hogy igazán semmiség, köszöni szépen, jól van, egyáltalán nem vészes.
Ekkor fordultam el tőle, s kezdtem el magyarázni az álláspontomat, mégis mit kellene tennünk ebben a helyzetben. Nem láttam az arcát, de éreztem a hangjából, nem fogja, nem akarja feladni. Ő nem teheti, ő nem felejtheti el azt, ami ma, kettőnk között történt.
Viharok dúltak bennem, kegyetlen viharok, melyek egy pillanatra sem akartak lecsillapodni. Bal kezemmel erősen markoltam a korlátot, szinte fájt, ahogy a kőbe kapaszkodtam, de azt reméltem, talán ettől, a nyilalló fájdalomtól képes leszek lehiggadni, s racionálisan szemlélni a helyzetet. Tévedtem.
Giles levetkőzte eddigi szerepét, s szavaim hatása nyomán idegesen kifakadt. Szinte odarobogott hozzám, közel hajolt, tekintetével ismét fogva akart tartani, s így próbált vallomásra bírni.
Arrébb kellett lépnem, ki kellett kerülnöm a vonzásából, mert ha ezt nem teszem meg, akkor elveszek, elveszek talán örökre és ezt el szerettem volna kerülni...
Patrick...a férfi arca villant fel hirtelen előttem. Az, ahogy a búcsúzásnál tekintett rám, bánatosan, mint aki nem szeretné, ha távol kerülnék tőle. A mosolya, ami minden közös zongora- és énekleckénk alatt meghatározta egész lényét. Sosem felejtem el Bowen arcát, mikor egy alkalommal bejött minket meghallgatni. Mi nem vettük őt észre, felhőtlenül gyakoroltunk, hangunk a másikéba simult, betöltve az egész teret, nem hagyva egy üres zugot sem. Egy hanggá, egy emberré, egy egésszé egyesültünk. Keresztapám arcára az a mosoly ült ki, az a mindentudó, s finoman, némán beleegyező, mikor végre észrevettük őt a szobában, s zavarunkban hirtelen szólalni sem bírtunk, mert úgy éreztük, rajta kaptak minket valami rosszaságon. Pillanatok alatt elöntöttek az érzelmek a férfival kapcsolatban, de közben más dolgok is bekúsztak a képbe, lelki szemeim elé...
Szívem hevesen dobogott, ahogy még mindig ajkaimon éreztem Giles ajkait, az apró csókot, amit adott. Lehunytam a szemem, s közben ismét elfordultam tőle. Miért, miért kell ilyen nehéz helyzetbe keverednem? Miért kell ismét két tűz, két férfi között viaskodnom? Beharaptam az alsó ajkam, de így sem tudtam megakadályozni azt, hogy egy könnycsepp gördüljön le az arcomon. Letöröltem, majd visszafordultam könnyes szemekkel a fiú felé.
- Hát érzelmekről akarsz beszélni? - nevettem fel keserédesen, hangom még mindig enyhén rekedtes volt. - Hogy várhatod el, hogy érezzek irántad valamit? Hisz még nem is ismerlek! - csattantam fel talán a kelleténél kicsit erősebben. - Nem tudok rólad az ég világon semmit se. Nem hiszem, hogy akár neked, akár nekem jelentett volna valamit ez a csók. Maga a helyzet hozta magával. Csak következmény volt. Lefogadom, ha csak úgy, szimplán futunk össze valahol az iskola területén, fel se tűnök neked. - horkantam fel. - Nem tudom, mégis mit vársz tőlem...ha egy újabb strigulát akartál a gondolom már eddig sem rövid listádra, akkor ezt kegyetlenül bebuktad. - vágtam az arcába, miközben megtöröltem az arcomat, amit könnyek borítottak.
Régen voltam már ilyen állapotban, nem szoktam kifakadni, de most kijött belőlem minden. Nem is tudom, talán féltem egy ilyen helyzettől, hisz nem tudtam, Patrick mennyire viszonozza az érzelmeimet. Képtelenség így lépni, hisz nem akarom sem magamat, sem őket tönkretenni, mert az aljasság lenne. Próbáltam valamelyest kezelni ezt a szituációt, de olyan nagyon nehéz volt. Az érzelmi zűrzavar hatására jeges borzongás futott végig rajtam. Rakoncátlankodott a szívem, a gyomrom; szerettem volna megnyugodni, szerettem volna, ha most valaki idejön hozzám, magához ölel és azt mondja, nincs semmi baj, majd túl leszel ezen, kihevered, s elvonulnak a sötét fellegek. De a megváltás nem érkezett meg, továbbra is ott álltam Gileslel szemben, enyhén összetörten, könnyes szemekkel, s olyan hatást kelthettem, mint egy kivert kutya, aki csak egy kis megértésre és szeretetre vágyik.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 08. - 11:06:27
(http://frpgs.co.cc/images/bn1lixjopy64w531td.png)

Látszott, hogy a szavak, amelyek értelmetlenül egybefolytak megtették a hatásukat, hiszen mosolyra fakasztotta őt, s Gilesnek nem is kellett ebben a pillanatban ennél több, csak az, hogy mosolyogni lássa. Nem értette magát, olyan sok idő múltán hogyhogy épp most szeret bele valakibe? És miért pont ebbe a lányba? Hiszen már kinézetre is idősebbnek látszott tőle, miért is várná el, hogy egy kis vakarccsal együtt legyen, hiszen egyértelmű hogy nem akar, biztosan van valaki más az életében, akit szeret…
Mikor odalépett hozzá, a lány kezében az erek kipattantak, másképp észre sem vette volna, hogy szinte szét akarja törni a korlátot puszta kezével. Hiába volt a szemkontaktus olyan halvány és érzelmekkel teli, ő elfordult tőle, s ezzel a griffendéles is gyökeresen megváltozott. Arvonásai visszatértek eredeti állapotukba, bár szeme még mindig azt a szomorúságot tükrözte. Igen. A belül lévő érzelmeket nem lehet olyan könnyen leplezni, mint szeretnénk. Pedig mennyivel könnyebb is lenne az élet, ha egy érzéstelen tuskók lennének az emberek…
Prue. Ezt a nevet soha nem fogja elfelejteni. Nem csak csodás emlékek kötik ehhez a névhez a fiút, hanem a csalódás halvány szikrája is. A gyönyörű, szőke hajú lány, aki elhagyta a Roxfortot, s ezzel összetörte az ifjú fiú szívét. Egészen egy teljes évig sikerült elvesztenie a barátait, a vonzerejét, csak egy idegroncs volt, míg ki nem húzta őt újdonsült barátja ebből. Soha nem fogja elfelejteni a lopott perceket, amikor a tanárok elől bújkáltak a hosszú folyosókon és csókolóztak, de jól tudta, az, hogy még egyzser átélje ezeket szinte lehetetlen…hacsak nem egy másik személlyel.
Hiába volt minden. A lány furcsán és zavartan viselkedett. Giles egészen addig nem mozdult, míg meg nem látta, hogy a szemétől valamit letöröl. Ekkor már elvesztette türelmét. A szavak, amelyeket mondott neki fájt, de igazságalapja is volt az egészben. Mikor szembefordult vele, bűntudatot érzett és egész testében kellemetlenség és feszengés volt.
- Tényleg? Akkor miért engedted, hogy megcsókoljalak?! – A nevetés annyit ért el nála, hogy még jobban ideges lett. Hangja magyarázatért könyörgött, de egyben egy szigorúbb hangnemet is tükrözött. Jöhetett volna egy olyan kifogással is, hogy „szerelem első látásra”, de ez már önmagában hülyén hangzott még az ő számára is. Ha ezzel a kifogással élt volna csak még egy gúnyolódás szem – és fültanúja lett volna.
- Szóval te így szerzed be magadnak a szíveket? Bedobod a bájos mosolyod és miután megkaptad amit akartál egy idióta kifogással kimászol belőle? Ha ilyen vagy jó tudni! – Elkeseredett hangváltozása arra kényszerítette, hogy ne nézzen Jose szemébe, mert tudta, hogy megenyhülne ha látná őt sírni. Megfordult a lépcsők felé, de még nem indult el. – Ha olyannak képzelsz, amit az imént elmondtál, akkor… – Hangja egyre halkabb lett, de egy torokköszörüléssel visszanyerte erős, magabiztos változatát. – …nekünk már nincs miről beszélni.
Fájdalmakkal teli volt ezt kimondania, de jól tudta, ha nem teszi meg ez a veszekedés még akár órákig is el fog tartani. Megindult a lépcsőn, s még egyszer, utoljára megnézte az arcot, amit nem fog elfelejteni, ebben biztos volt. A könnyek záporként hullottak a szeméből, így egy ideig megtorpant, s csak állt ott, mint aki útbaigazításért könyörög, de senki nem segít neki. Lelkének egyik fele jégből készült, így nyugtázni tudta azt, hogy akit szeret talán meg fogja utálni, sőt…lehet, hogy már most gyűlöli. A lépcsőfordulóhoz érve ismét megpillantotta a levelet, amelyet nemrégiben meg akart tekinteni, de teljesen elfeledkezett róla. Durván nyúlt a pálcája után, s miután kihúzta hallott egy reccsenést. Olyan volt, mint egy gally törése, vagy mint egy…pálcáé! Gyorsana  szeme elé rántotta, de örömmel látta, hogy semmi baja sincs. Egy bagoly hozott valamit, amit sikerült eltörnie. Ügyet sem vetve rá emelte a boríték felé segédeszközét.
- Invito vörös boríték!
A levél egyenesen a kezébe landolt, s kezdte kibontani. Idegesen kortyolgatta a levegőt, mert tudta, nem, érezte, hogy valami személyes dolog van ebben a levélben. Mikor meglátta a címzést szeme elkerekedett, a levegővétel megállt...Legnagyobb ámulatára nem a mardekárosok szórakoztak vele, de nem is az iskolából…Ezt Prue küldte!


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 10. - 17:07:39
(http://www.frpgs.co.cc/images/ts0jgu29564ej060cv.png)

Minden egyes szavammal, minden egyes mondatommal tőrt döftem a szívébe. A változás a viselkedésében elemi volt, rémisztő. Indulatos volt, ideges, kapkodó és választ várt a kérdésére. Tényleg...miért is engedtem meg, hogy megcsókoljon? Hogyan tudjak válaszolni neki, ha én magam sem tudom, mit miért tettem? Talán azért, mert vágytam már arra, hogy valaki a karjaiba zárjon, hogy biztonságban érezzem magam...? Nem tudom. Válasz helyett inkább elsétáltam tőle, miközben igyekeztem összeszedni magam, s megkeményíteni a lelkem és a szívem.
Rám támadott kegyetlen szavaival, jeges kézként markolt a szívembe az, amit mondott. Nem tudom, hogy voltam képes megállni azt, hogy ne pofozzam fel. Harag gyúlt a lelkemben iránta, hisz olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket én sose tettem. Velem viszont nem egy férfi tette már meg. Kihasználtak, bájologtak, majd ha már nem volt rám szükségük, eldobtak, mint egy használt poharat, amit többet sose akarnak látni.
Türtőztettem magam továbbra  is. Igen, nem voltam közömbös iránta, egy kicsit sem, de a mi kapcsolatunk már eleve halálra van ítélve. Hogy nem érti ezt meg? Hisz fiatalabb nálam!
Magamat is ezzel próbáltam győzködni...de igazából teljesen sikertelenül. Csak kifogást próbáltam találni erre az egész helyzetre. Hangosan sóhajtottam egyet és végre megfordultam, de már csak Giles hátát láttam, amint elindul a lépcső felé, s közli velem kimérten, ha valóban azt hiszem róla, amit mondtam, akkor nekünk már nincs miről beszélnünk. Beletúrtam a hajamba, de nem tudtam erre mit lépni. Most menjek utána és magyarázkodjak? Annak ugyan semmi de semmi értelme nem lenne, csak hülyét csinálnék magamból tök feleslegesen. Háztársam idegesen nyúlt a pálcája után, s magához hívta azt a piros borítékos levelet, amit nemrég próbált elérni. Nem tűnt fel az újabb változás a viselkedésében, mert továbbra is azon morfondíroztam, vajon mit kellene most lépnem. Megcsóváltam a fejem, s utána indultam.
- Giles, várj...- szólaltam meg, ekkor azonban az egyik ablakon szó szerint beesett egy bagoly, pont kettőnk közé. Döbbenten figyeltem szegény párát, milyen tökéletes zuhanórepülést hajtott végre, mikor végre feltűnt, hogy valami nem stimmel vele.
- Te szent isten...- suttogtam magam elé, s letérdeltem a bagoly mellé, aki elég súlyosan megsérült. Eltört az egyik szárnya, szinte csak lifegett mellette, a mellkasán is apró vércseppek csillogtak, s bágyadtan, kimerülten pislogott rám zavaros szemeivel. - Szegényem, ki tehette ezt veled? - emeltem fel, s ekkor vettem észre a lábán az apró pergament, amin a kötés meg volt lazulva. - Szóval ez kellett azoknak a bitangoknak...- leoldoztam a lábáról, miközben ölembe fektettem, s nekiálltam olvasni.

Azonnal indulj Londonba, ahogy tudsz. Bowen nagyon rossz állapotban van. Már üzentem Minervának is. Nem biztos, hogy ott leszek a kórházban, mert egyre nagyobb a zűrzavar. A biztonság kedvéért egy megsemmisítő bűbájt bocsátottam a levélre. Vigyázz magadra.
Holdsáp


Ahogy a levél végére értem, az önmagától meggyulladt, s pillanatok alatt megsemmisült, csupán csak apró fénycsóvák emlékeztettek engem arra, hogy ott volt az előbb a kezemben. A bagoly bánatosan huhogott az ölemben, én pedig továbbra is a levél tartalmát emésztgettem döbbent és sápadt arccal. Minden betűje világosan megmaradt, mintha beleégették volna az emlékezetembe.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Zana L. Jefferson - 2009. 08. 10. - 22:02:02
(http://i39.tinypic.com/wilvlc.png)
zene (http://www.youtube.com/watch?v=NtlNenT7L7Q)


Persze valahol tudtam, Davis nem fogja megtörni a csöndet. Noha... kívántam hogy tegye meg. Igazából nem is tudom miért. Jobb lett volna... vagyis... könnyebb. Hisz ki nem, ha épp Ő az aki elfeledteti a bajokat, a gondokat, a világ össze problémáját a csúfságokkal együtt. Néha eltűnnek az ármányok, a kínok, a hazugságok... még a szomorúság is egy olyan ismeretlen fogalommá válik, aminek semmi értelme, s ha ilyenkor hozzám vágják csak lesajnálón elmosolyodom.
De nem. Most nem. Itt nem. Nem történik ez meg. Talán tudja. Talán csak sejti.
Végül is gondoljunk csak bele, jó az ember megérzése, az, ami nekem tökéletes és túlságosan is éles, már születésem óta.
Az a nagy szent adottság, ami inkább megkeserít, mint...

A keze melege biztat arra, hogy felemeljem kissé félszegen a fejem, s hogy a tekintete elkapva az enyémet egy olyan percet adjon, ami ritkaságszámba megy. Mert mintha... őszinte aggodalmat olvasnék ki. Mintha... tényleg várna. Rám.
A szavakra.
Amik sehogy sem akarnak előbukkanni. Aztán végül mégis, de valahol félúton vagy még akkor mikor ki se ejtettem őket, értelmét vesztették. Mert nem ezt akartam mondani és nem így. Hanem...
üvöltenék. Legszívesebben ezt tenném napok, hetek, hónapok óta ami igazából több évszázadnak tűnik, sőt Merlin egész élete évei kevés lenne Dumbledore-éval együttvéve, de nem teszem.
Hogy is tehetném?
Ismét csak a csend marad. A hallgatás... míg ő nem válaszol, míg ő meg nem próbálja oldalni a maga módján azt a feszültséget, amely nekem köszönhető, az idióta megérzéseimnek és a... lehetséges jövőnek?
Van ilyen egyáltalán?

Igazából ez az a pont, amikor Sybillt és az egész jóslástant a pokolra kívánom, sőt még azt is túl jó helynek tartom, mert... mert Ő... Davis... Nem érdemli ezt meg.
Egyszerűen nem. S bár nem tudom miért, a kezem megremeg a keze alatt. Ez pedig régen rossz jel, bárhogy is próbálom szépíteni a helyzetem.
Mert igenis félek. Félek a szemébe nézni, amely bátorítóan, őszintén minden mást mellőzve győzköd, hogy nyíljak meg. Én pedig fröcsögjem a képébe, hogy hé öreg láttalak holtan?
Ezt valahogy nem tudom megtenni.
S észre sem veszem mikor lassan a keze az ajkamat érinti, majd lassan szépen az arcomon siklok végig, hogy utána a bizsergés emlékeztessen az ujja nyomára és arra, hogy talán több ilyen már...
Itt megálljt parancsolok önmagamnak. S ez a kontroll volt az, ami hiányzott vagy amit csak pillanatnyilag vesztettem el, de újra megjelent.
Viszont a jól megszokott gyakorlatiasságom csúful cserben hagy.

Csak a fejem rántom el a keze alól, ami tudom hogy a lelkéig ér el. És igenis kegyetlennek érzem magam, amiért ezt teszem, de muszáj, muszáj hogy ne legyen még nehezebb, amit így se tudok vagy merek megtenni. S talán most az egyszer tényleg gyáva vagyok. Úgy istenigazából.
Egyszerűbb a földre szegezni a tekintetem. Egyszerűbb oda mondani ki a szavakat.
- És ha sosem tévedtél még? Ha mindig beteljesül, ami megjelenik előtted...? -
Ha más lenne... Ha máshogy lenne...
Lehet másképp? Mondd hogy igen, és talán akkor... én is megnyugszom.
Felpillantok, noha a könnyfátyol ül meg szemeimen.
- Sosem tévedtem még...-
Hangom inkább suttogás már, szinte alig hallható mégis jól érthető. S míg legördül egy apró könnycsepp, befejezem a mondottakat.
- Szívből remélem, most az egyszer igen... érted... -
Nem tudom folytatni. Nem tudom megtenni. Kimondani. Talán sejti már, talán nem. Ő hisz abban hogy maga alakítja a sorsát. Én benne hiszek, magamban nem, s remélem igaza lesz.
De ennyi épp elég... elég volt.
Csak egy halk isten veled, ami inkább a fejemben hangzik el mint szóban. És kitépem a kezem az övéből. Hogy futásnak eredhessek, patakzó könnyeimmel remélve nem utoljára láttam Őt, de tartva attól, mégis igen. Ám nem fordulok hátra. Ahogy eddig tettem, ezután sem... még ha Davis is az.  Ám Ő, bárhogy is legyen, tovább él majd az emlékeimben, a lelkemben, bennem...


<3<3<3


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Davis Perry - 2009. 08. 11. - 08:05:35
(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Davis/zana.png)
Muzika (http://www.youtube.com/watch?v=zMmQSEaS-w0&feature=related)

Fel a domboldalon - A kőkörnél


Davis már régen nem figyelte, hogy mi zajlik körülötte, a környezete hidegen hagyta, figyelmét teljes egészében annak a lánynak szentelte, akit idejekorán vett észre, akinek a kisugárzása már akkor megfogta őt, amikor belesajdult az oldala a találkozásba. Rossz volt látnia, hogy az elért egyfajta mélypontot, és teljesen szerette volna elszigetelni magát mindentől és mindenkitől, mert csak ezt látta megoldásnak a problémákra. A beszélgetés, amelyet még a Bagolyházban kezdtek meg ismét elmélyült, mint hónapokkal ezelőtt, amikor szintén a kastélyon kívül a csónakháznál botlottak egymásba. Azokban az időkben Zana egy fiú miatt kedvtelenedett el, és ez most sem volt másképpen, talán… azzal a különbséggel, hogy képes volt meglépni azt, amit meg kellett volna már hosszas ideje. Bántották, nem szabadott volna többet viselnie a sérelmekből, de annyira ragaszkodott az elgondolásához, hogy mindenkit meg lehet változtatni, nem lehet érte okolni. Egyszerűen szerette, és nem akarta elhinni, hogy nem megy, nem szabad erőltetni. Mára megtette, de nagy szakadás volt a számára, a mardekáros fiú pedig éppen ezt szerette volna feledtetni vele. Az út, amelyet megtettek azonban egyre mélyebbre taszította a kedvét, és Davis hiába próbálkozott, egyszerűen nem sikerült megnyugtatnia… talán pillanatokra igen, amelyet már önmagában sikerként könyvelt el. A háború megnyerése fényévekre volt tőle, azé a háborúé, amelynek végén a lányt olyannak láthatja, amilyen valójában lehetett, mosolygósnak, kedv telinek, egy igazi csodának. Biztos volt benne, idővel képes lesz rá, hogy azután régi szépségében tündökölhessen, nem lehet másképpen. Az olyan emberek táborát erősítette, amelyek nem szeretik feladni, soha, semmilyen körülmények között.

Az ötödévét koptató, lelkében szintén sérült fiú érezte, ahogyan a lány keze megremeg puha, és meleg tenyere alatt. Nem a félelem késztette erre, ebben teljességgel biztos volt, hiszen nem szolgáltatott okot arra, hogy a másikban elültesse annak írmagját. Sokkal inkább a helyzetnek szólt a fáma, annak a bizonyos kijelentés és kérdéssorozatnak, amivel az itáliai díva a közeljövőre próbálta felhívni a figyelmet. Szörnyűséget látott, és a fiú egyre jobban sejtette, ez nem lehetett más, csak halál és az azt követő szenvedés. Valójában teljesen hidegen hagyta a tudat, hogy az előtte álló esetleg holtan látta, őt, vagy olyan helyzetben, amelyet nem tud elviselni, mert kínok ezrei mardossák minden egyes porcikáját… sokkal inkább az a tudat motoszkált a fejében, hogy Zana Jefferson félti őt. Nem úgy félti, ahogyan egy barát féltene, sokkal mélyebb érzésekkel gondol rá. A szempárok egymásra találásakor mindig valami melegség öntötte el belülről, olyankor a lány is képes volt pár pillanatra megnyugodni. Nem, kizárt dolog, hogy beképzelné az egészet, mégis, ott van az apró félsz, ami miatt a lány nem mondja ki… Davis pedig nem akar sietni, mert ez a helyzet egyszerűen nem engedi meg, hogy megtehesse.

Az ajak érintését követően az arc élének simítása már nem történt meg, Zana oldalra kapta a fejét. A tett megdöbbentő volt, egy másordpercre legalábbis, hiszen a fiú egy pillanatra sem gondolta, hogy ez fog történni. Túllépte a célt, és ezt abban a momentumban látta be, amikor az arc bársonyos bőre eltávolodott tenyerétől, ujjaitól. A kéz megdermedt a levegőben, noha tudta, hogy nem hibáztathatja a másikat, mégis, valahogyan lélekbemaró volt az egész pillanat. Nem állhatott, mint valami bárgyú majom, leengedte kezét, és a másik kezében lévő kézfejre tette azt. Pillantása akaratlan kúszott le a másodperc töredékére a cipője orrára, hátha ott talál magyarázatot arra, mi is lenne jelen helyzetben a helyes cselekedet. Biztosnak tűnt, mint mindig, de belül folyamatos harcot folytatott. Ismét visszapillantott a másikra, de az szintén a földet kémlelte. Az embereknek szokása volt nem a másikra nézni, ha mondandójuk fájó volt, mert úgy könnyebb, mindig könnyebb. A szemek annyira korlátozó tényezők tudnak lenni, csak kevesek képesek azokat mustrálva mondani, ha bántanak valakit, ha olyat mondanak, ami a másiknak fájó lehet. Davis tévedett-e már? Minden bizonnyal, sőt, sokat, túlontúl sokat, azért lett olyan, amilyen most… de ezek a hibák mindig utat mutattak a jövő felé, és tanult belőlük. A kérdést követően a hajkorona helyett a könnyekkel telt lélektükrök néztek vele farkasszemet.  Zana már csak suttogni volt képes a azt a pár szót, nem tévedett, mégis reméli, most fog. Davis pedig nem szólalt meg, nem akart, csak rendületlenül figyelt, mutatva hűvösnek ható, kékellő szemekkel, nem kell félni semmitől, bízzon benne a lány, mert erős, és mert képes bármire, ha akar.

Érezte, előre tudta, hogy mi fog következni, és nem akart a másik menekülésének útjába állni… nem lett volna helyes… nem szabadott. Nagyon jól tudta, hogy itt és most elvállnak az útjaik, hacsak kis időre is, de kell a szünet a lánynak. Kell, mert nagyon zaklatott lett. Davis biztos volt benne, hogy találkoznak még, és akkor talán egy nyugalmasabb beszélgetés veszi kezdetét. Amikor Zana kitépte karját az övéi közül, jómaga leeresztette azokat, és úgy figyelte a szaladót. Nem mozdult meg noha biztos volt abban, hogy a lány nem fog visszanézni, mert annyira új még a helyzet, mert annyira beleélte magát a látott képbe, hogy fájna látnia az arcát, mert abból ismét a szörnyűség jutna az eszébe. Újfent egyedül maradva, mégis tudva, már nem csak magával kell számolnia a közeljövőben álldogált a domboldalon. Micsoda ellentmondás, hiszen a fiú biztos volt benne, hogy Zana… legalább valamicskét… mégis, most magányosan figyelte a szeme elől eltűnő kecses sziluetteket.
- Értem Zana L. Jefferson!
Jóleső volt kimondani számára a nevet, jobban mondva suttognia csendesen, most valahogy az ő ajkai sem álltak hangos szóra. Meg kell történnie? Történjen, de akkor is úgy fog távozni, ha lejár az ideje, hogy tudja, nincs egyedül… többé nincs.




El finita <3 Köszönöm a játékot


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 11. - 11:17:38
(http://frpgs.co.cc/images/0t41gwl4yokkfw3ankh.png)


- Ugyan mire várjak? Velem többet nem szórakozol. - Lehet, hogy kemény szavak ezek, de tagadni sem tagadhatta, hogy nem a gyűlölet bújt meg mögöttük, hanem a fájdalom és a csalódás. Igazából egyáltalán nem érdekelte, mi történik most vele, hiszen ő nem az a fajta ember, aki szereti hallgatni a magyarázkodásokat. Ha valamit félreértett, akkor bizonyítsa be, de ne szavakkal. Tettekkel. A szavak csupán esélyt adnak a hazudozásra, a tettek viszont az őszinteséget tükrözik mindenkiben. Mit ér az, ha valaki azt mondja "szeretlek", de közben nem is képes átölelni?
A borítékról már majdnem megfeledkezett. Kibontotta, s kihúzta belőle a pergament, de ekkor valami berobogott az ablakon és kénytelen volt hátrébb tántorodni, hiszen észre sem vette, hogy az, akivel az előbb kettesben volt ismét itt van. Már épp fordulni készült a lépcsőkhöz, amikor egy bagoly landolt erőteljesen közéjük. Látni lehetett a másik félen, hogy megrémült és azt is, hogy ismeri.
- A te baglyod? - Szólt érdeklődve, egyben sajnálattal is. Most úgy tűnt, a levél, amit kapott várhat pár perccel későbbre. Pálcáját ismét előhúzta, nem nézhette tétlenül, hogy belehaljon a törésbe, hiszen ha nem tud repülni élelmet sem szerezhet. A hegyével arrébb tolta a szemébe lógó hajtincset, majd a madár szárnyára célzott. - Ferula!
A kötöző bűbáj hatásos volt, a vérzést is elállította belőle. Hirtelen fel sem tűnt neki, hogy most haragudnia kéne a lányra, hiszen egy káoszt rendezett a lelkében. Fellépett a madártól, majd Josere nézve hátat fordított, s a levelet kezdte keresni. Ijedten nézett maga elé. Ahova lerakta eltűnt!
Csak arra tudott gondolni, hogy egy bagoly kapta fel abban a hitben, hogy neki azt el kell szállítani. Eszében sem volt az égre nézni, ahol a jószág repült a pergamennel. Nem. Ő kereste tovább, hátha rosszul emlékszik és nem ide rakta. Még azon a résen, ahol a baglyok repültek ki és is képes volt kimászni! Egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően, ami felemelte a fejét az ég felé, meglátta a levelét. Amennyire csak tudott, elrugaszkodott a faltól, de az üregbe megkapaszkodott, így nem eshetett le.
- Meg kell tudnom...mi van abban a levélben...! Vingardium Leviosa!
Nyögte kétségbeesetten, mikor a keze megcsúszott és rálőtt a bagolyra, ami lebegni kezdett. Próbálta minden erejével maga felé húzni, akár mintha egy lasszót húzna, de alig haladt valamicskét. Ha pedig visszamászik, a varázslat megtörik és a levélnek is annyi. Tehetetlenül nézett az égre, s ahogy még jobban csúszni kezdett az üregből a keze muszáj volt visszamászni, mire a madár eszeveszett zuhanásba kezdett. Ahogyan meglátta mi történik, rohanni kezdett le a lépcsőkön, de már tudta, késő ahhoz, hogy megmentse. Mikor már csak egy lépcsőfordulóra volt szükség, hogy a bejárathoz érkezzen, a messziből hallott egy hangos huhogást. Az ablakon berepült a zuhanásban lévő bagoly és vele a levél, amit szó szerint az arcába vágott és erős szárnycsattogtatások közepette szállt a fejére, amit kemény csőrével csipkedni kezdett. Kezével elhessegette, majd bocsánatot is kért, de amikor elfordult szitkozódások tömkelege indult a fájdalom okozójára.
Végre megnyugodott. A pergament kicsavarta, s némán olvasni kezdte a fekete tintával írt betűket. Nem is sejthette, később mennyire kívánni fogja azt, hogy a bagoly mégis elvigye ezt a levelet és a tartalmát soha ne tudja meg!


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Josephine ShieldHeart - 2009. 08. 14. - 20:34:57
(http://www.frpgs.co.cc/images/a95x0t8d0iwagtrb4zb.png)
Goodbye to you (http://www.youtube.com/watch?v=bCPyEThNunA)

Nem is vártam tőle mást a kemény szavakon kívül. Tisztában voltam vele, hogy mindkettőnk lelkében hatalmas kavarodást okoztam, de ez ellen már nem tudok mit tenni. Ott hagyott, hogy ő is a saját levelével foglalkozzon, mint ahogy én...
London...rossz állapotban van...zűrzavar...
A szavak visszhangoztak a fejemben, forgott velem a világ, nem tudtam, mit kellene tennem. Illetve tudtam, hisz Remus megírta. Fel se tűnt, hogy Giles hozzám lépett, s egy bűbáj segítségével bekötözte a madaram.
- Köszönöm...-válaszoltam halkan és kókadtan, mintha legalábbis egy alvajáró lennék, vagy hasonló. Ismét hátat fordított nekem, majd láthatólag lázas keresésbe fogott, ugyanis nem találta a levelét. Csak a szemeimmel követtem a fiú alakját, meg sem mozdultam, továbbra is ott ültem a földön, ölemben a baglyommal, aki időközben elbóbiskolt, s egyenletesen szuszogott.
Aztán egyszer csak megtört a varázs, ahogy Giles kimászott a baglyok számára fenntartott résen, amin a csomagokat és a leveleket szállítják. Fogalmam sem volt, mit művel és mi üthetett belé, hogy erre az öngyilkos mutatványra vetemedik. Felálltam, s hatalmas szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát miközben egyik kezem a pálcámon nyugodott, hogy egyből reagálni tudjak, ha valami baj történik. Alig telt el pár perc, mikor visszamászott, s eszeveszett rohanásba kezdett a lépcsőkön lefelé, a bejárathoz. A korláthoz siettem, s utána kiáltottam.
- Giles! - válasz nem jött, így kezemben Ciceroval amilyen gyorsan csak tudtam, utána iramodtam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, aminek majdnem az lett egy helyen az eredménye, hogy orra bukok, de sikerült megkapaszkodnom a korlátba.
Olyan lendülettel érkeztem meg a fiú mögé, hogy majdnem nekimentem, de lefékeztem magam. Épp kérdezni akartam tőle valamit, mikor egy első éves griffendéles fiúcska nyitott be a bagolyházba. Arca ki volt pirosodva, a talárja elcsúszott rajta, s enyhén pihegett is, miközben hozzám intézte a szavait.
- McGalagony professzor üzeni... - kapkodta a levegőt - ...hogy azonnal menj az irodájába. És azt mondta, hogy a holmid miatt ne aggódj, már előre küldött vele valakit.
- Üzent még valamit? - érdeklődtem idegesen.
- Nem, csak ennyit. - rázta meg a fiúcska a fejét. - Illetve annyit, hogy egy percet se késsél. - tette még hozzá, majd magunkra hagyott minket.
Gilesre pillantottam, s nem tudtam, hogyan legyen ezután. Az életem 360 fokos fordulatot vett ezzel a levéllel, amit kaptam. Mennem kell, itt kell hagynom a barátaimat, s ki tudja, vajon látom-e őket még valaha. Új erővel kapott lángra bennem a düh a Halálfalók iránt, akik megpróbáltak az utolsó embertől is megfosztani a családomból. A tekintetem szikrázott, ahogy eszembe jutott minden, amit Bowen mesélt anyámék haláláról. A bosszúvágy egyre erősebb és erősebb lett bennem, s megfogalmazódott bennem az elhatározás, mit is fogok tenni. Ami viszont egyet jelent azzal...hogy...elképzelhető, nem jövök vissza a Roxfortba.
- Nekem...nekem most mennem kell. - szólaltam meg végül, s háztársamra emeltem a tekintetem. Nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Remélem, hogy még találkozunk? Ugyan, ez olyan elcsépelt dolog. Megráztam a fejem, s elindultam az ajtó irányába, de egy pillanatra megtorpantam. Visszasiettem hozzá, s egy hosszú búcsúcsókot adtam neki, miközben szabad kezem összekulcsoltam az övével. Aztán véget ért a pillanat, én pedig kiviharzottam szó szerint a helyiségből. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy még soha. Futottam, futottam, abban reménykedve, hogy talán kifuthatok a saját életemből, de persze ez képtelenség volt. Próbáltam az érzelmeket magam mögött hagyni, hogy fel tudjak készülni az előttem álló veszélyes időszakra. Kimerülten érkeztem meg McGalagony irodájába, ahol rajta kívül volt még valaki, akit nem ismertem. Pár szóban elmondta, hogyan fogunk Londonba menni, majd felkészített arra az eshetőségre is, hogy mire odaérünk, Bowen talán nem él. Én csak imádkozni tudtam, s könyörögni magamban, hogy ez a lehetőség ne valósuljon meg...

END

//A történet ezen részének itt vége, de majd máshol folytatódik//

<3 <3 <3


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Giles Lawrence - 2009. 08. 16. - 17:34:03
(http://frpgs.co.cc/images/rnb15xauzbqxdkqadtl.png)
Let it go (http://www.youtube.com/watch?v=-LY7DoEDh1Y)

Egy levél, amely nem volt névtelen, mégis valamiféle tréfára gondolt, amikor megnézte annak feladóját. Prue. Prue Stanley. Egykori szerelme most valamit közölni akar vele. A keze, amely a pergament tartotta olykor megremegett a félelemtől. Először csak a bevezető szót olvasta el. „Sajnálattal”…Mit sajnálnak? Biztosan valami baj történt a szőke ciklonnal, akkor nem így kezdené a levelét, sőt. Ő mindig, amikor suttyóban baglyokat küldtek a másiknak a betűket szívekkel díszítette. Erős kétely jutott a tudatába, mintha valaki egyszerűen csak ki szeretné törölni emlékét, s eldobni a levelet, mintha mi sem történt volna. Miért kellett meglátnia? Az élet egy színdarab, s az emberek a szereplők – tartja a mondás. De ki irányíthatja a sorsot? És miért ilyen kegyetlen?
Soha az életben nem fog megbocsátani Lupinnak, amiért miatta ment el barátnője, soha. De hibáztathatná itt Dumbledoret is, hiszen ő vette fel és biztos volt abban, hogy tudott a vérfarkas létéről. Utál. Utálja az egész iskolát, mindenkit, aki egy kis részt is kivett a helyzetben.
Ekkor kinyitódott az ajtó, s egy gyerek hadart valamit Josenek, mire ő idegesen válaszolt rá. Mintha egy pofont kapott volna, mikor a második szót is elolvasta. „Közöljük”. Közlik? Akkor mire a személyre szabott feladó?
A következő pillanatban visszatért gondolataiból, s a lánnyal szemben találta magát, aki egy fejrázás után megfordult, a bejáratot becélozva. A levél háttérbe került, bár azt mondta most mennie kell, mégis úgy érezte, hogy többet nem fog vele találkozni.
- Várj! Ho… – Szólalt meg kétségbeesett hangja, de ekkor ajkaihoz egy másik ért. A pillanat töredékében felismerte a helyzetet, s a keze, amely most a másikéban volt, lassan indult el a derekáig, amit simogatni kezdett. Egy óvatlan pillanatban magához rántotta a lányt, s úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta. Noha az első találkozás a legérdekesebbre sikerült, mégis úgy érezte, mintha már legalább két hónapja ismernék egymást. A levél, amelyet most maga mellé tett szörnyű híreket tartalmazott, ezt már ő is sejtette, de most csak a pillanat számára élt.
Legszívesebben egész nap csak csókolta volna, de az idő és a helyzet közbeszólt. Az összekulcsolódott kéz szétszakadt, a derékon tartottat pedig elengedte, s ezzel együtt azt a lányt is, aki hirtelen betöltötte azt a hatalmas űrt, amely uralkodott lelkében.
Sok mindent szeretett volna még mondani neki, de a griffendéles háztárs kiviharzott, s csak mozgásának halvány jelét mutatták Giles lelki szemei előtt. Lehajtotta a fejét, közben pedig beleharapott az ajkaiba. Íriszei eltűntek, mikor szemhéja csukódni kezdett, s fejét rázni kezdte, abban a reményben, hogy ez az egész csak egy álom, s hamarosan felébred.
Nem, ez nem álom. Tudta, ha most utánamegy csak jobban fájna az elválás. Hogy tudhatott ennyire se perc alatt beleszeretni? Miért pont ő? Szemeit lassan kinyitotta, s mindkét végéből egy-egy könnycsepp szaladt le az ajkaiig, majd landolt a földön. Bizonygatta magát, biztosan fog még vele találkozni, találkoznia kell, nem hagyhatta csak úgy itt…A klubhelyiségben biztosan ott lesz, mint mindenki.
Szerencsére össze tudta kaparni magát annyira, hogy a levél olvasását folytatni kezdje.
„Sajnálattal közöljük, hogy Prue Stanleyt halálos támadás érte egy halálfalótól, aki az első számú főbenjáró átokkal kioltotta lányunk életét. Tudtuk, hogy ön közel állt hozzá, így értesítenünk kellett magát a temetés időpontjáról. 1997. Június 15. Reméljük el tud jönni, s leróhatja tiszteletét.
Üdvözlettel: Mr. És Mrs. Stanley”
 A levegő, amely az imént még egyenletesen mozgott a tüdejében hirtelen forgószelet támasztott. Úgy érezte, mintha a múlt ismétlődne. A szülei temetése is egy szörnyű rémálom volt. Mindenki, aki a közelébe merészkedik meghal.
Dermedten állt ott, még egyszer nekifutva a levélnek, hátha csak egy szívélyes vacsorameghívásról van szó, s csak a könnyei miatt folytak össze a betűk…Akárhányszor is elolvasta, a szavak feketén fehéren jelen voltak a pergamenen. Őrült rohanásba kezdett, miközben szeméből áradt a sok könny. Tudta, így még nem mehet vissza az iskolába, a társai közé. Csak futni a tudat elől, a gondolatok ostromától.
Nincs más választása: Mint szülei gyilkosát így Pruét is ki kell derítenie a nyári szünetben.

Here and now is where I want to be
Not hangin’ on some worn out memory
And I know the best thing for my low
Sometimes you just gotta, you gotta let it go.

Köszönöm a játékot <33


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 29. - 21:10:14
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Nekem nem szokásom leveleket küldözgetni haza, tudom, hogy a pszichopata anyám tökéletesen meg van nélkülük is, ráadásként nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha egy bagoly landolna a házban. Bár ha ezzel szeretném idegesíteni, előszeretettel írnék neki minden egyes nap, csak hát az a bökkenő, hogy e téren rá hasonlítok inkább. Utálom az állatokat, és ez alól a szárnyasok sem kivételek, egyedül talán a hüllőfélék azok, amikkel többé-kevésbé nincsen bajom.
De, hogy akkor még is mi a jó francot keresek a "madárfészek" felé vezető koszos kis lépcsőn, az jó kérdés. Kivételes pillanatok egyike, hogy mégis szükségem van egy jószágra közülük, mert ha nem írok nekik, valószínűleg nem fogják tudni, hogy szükségem van erre-arra. Márpedig elkéne nekem néhány dolog, amiknek a listáját egy pergamenen össze szedtem, és most ezt a kezemben szorongatva, megfontolt léptekkel araszolok felfelé. A fokokat lassan magam mögött hagyva fel is érek, de egyelőre semmi sem tudna rávenni, hogy bemerészkedjek oda. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy levelet küldtem bagollyal, hát az se hagyott bennem sok kellemes nyomot.
Szerencsére ilyenkor már nincs sok esélye annak, hogy összefussak itt akárkivel is, szóval nem lesz nagyon gáz, hogy fél órán keresztül rostokolok az ajtó előtt a megváltásra várva.
Feszülten dobolni kezdek a lábammal a talajon, és néhányszor a fekete tincsek közé is beletúrok, mintha azok igazításra szorulnának.
Nem lehetsz ilyen gyáva Ray...
Győzködöm magamat gondolatban, de ez valószínűleg nagyon nem lesz elég ahhoz, hogy önkényesen madarak általi halálra ítéljem magam.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 29. - 21:19:56
Raymond

Rohanva közeledtem a bagolyház felé, mintha az életemért futnék. Miles levelét már napok óta megkaptam, sőt el is olvastam, de elfelejtettem neki visszaírni. Most mégis futottam, mintha azzal a pár perccel előbbre lennék.. Végül nem bírtam tovább, még körülbelül ha 20 lépcsőfok volt hátra. Amúgy sem volt túl könnyű, épp egy sötétkék szoknya volt rajtam egy egyszerű fehér blúzzal. A kezemmel nekitámaszkodtam a falnak, és kipihegtem magam, arcomból kisimítottam a vörös hajtincseket. Meg a levelet is, ami időközben összegyűrődött a kezemben annyira szorítottam.
~Ráérsz, Raelyn~ Bíztattam magam, és felvettem egy normális tempót. Közben észrevettem, hogy nem vagyok egyedül - bár az idegen már valószínűleg hamarabb meghallotta ahogy rohanok..
Egy Mardekáros, tudatosult bennem gyorsan, de a neve nem ugrott be.. Egyébként nem mintha bajom lenne velük, de eddig több a rossz mint a jó tapasztalat. Végülis megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt és tovább mentem, mígnem elfogyott alattam a lépcső és odaértem a fiúhoz. Az ajtóban állt, nemigen tudtam bejutni tőle.
-Helló.. beengednél?- kérdeztem a tőlem tellhető legudvariasabban, aztán ha elállt én beslisszoltam a baglyokhoz. Hamar az egyik madárra bíztam a levelet, arra amelyikkel mindig is feladom a postámat. A hátam mögé sandítottam.
~Hát ő meg miért nem jön be?~  -Nem harapok, gyere be nyugodtan- mondtam végül.
-Kinek küldöd a levelet?- kíváncsiskodtam, csak hogy ne legyen már kínos csönd.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 29. - 22:27:08
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Az ajtó előtt állok még mindig, azon vacillálva, vajon a bátorságom mennyivel haladja meg a józan gondolkodásomat. Semennyivel, mivel általában nincs józan gondolkodásom, a bátorságom pedig előbb nevezném elvetemült szórakozásnak. Nem is nagyon akarok tovább szemezgetni az ajtóval, ezért elfordulok a lépcsők felé és inkább azt kezdem figyelgetni. De amikor már egy hevesen ziláló, vörös hajú lányt is sikerül kiszúrnom felfelé sietni, kicsit zavarodottan újra meg újra beletúrok a hajamba, elsimítom a szemeim elől, amikor pedig már hallom, hogy cipője koppanásai egyre erőteljesebbek, gyorsan elfordulok, bár teljesen tudatában vagyok annak, hogy attól, hogy én nem látom, ő még látni fogja hátulról a zöld pólóm közepét.
Az egyik kezemben a levelet gyűrögetem, a másikkal pedig már óvatosan az ajtó felé nyúlnék, mikor a lány hangja üti meg a fülemet. Ismerős, még sem tudom ennyiből beazonosítani. A lágyan, kedvesen csengő hang vörös tulaja talán zavarában próbál udvariasan viselkedni, bár ki tudja. Én akaratlanul is visszarántom a kezemet és a fekete nadrágom zsebébe süllyesztem, világoskék szemeimet pedig az ajtón besurranó lány után szegezem. Tulajdonképpen csak egy pillanatra sikerült megnéznem az arcát, de már tudom, hogy ki az. Attól függetlenül, hogy az agyam néha kihagy, és kissé szétszórt vagyok, az arcmemóriám még egész rendesen működik. Egy Hugrabugos évfolyamtársam, akivel azt hiszem, még egy közös, fakultatív óránk is van. Persze, csak ha minden igaz.
  -  Ő... Helló. - köhögöm utána, bár teljesen feleslegesen, mert már rég az ajtón túl van. Na de a lényeg az, hogy a neve hirtelen nem kattan be, csak miután szívélyes invitálást kaptam a bagolyház belsejébe.
Rael...Raelyn, vagy valami hasonló.
Az ajtót természetesen a biztonság kedvéért úgy ahogy van, nyitva is hagytam, majd egy nagyobb levegővétel után néhány lépéssel beljebb sétálok. A magabiztosságom nehezen, de sikerül összekotornom, és megpróbálok mellé lazán viselkedni, a baglyokat egyelőre nem figyelve.
A madárpiszokkal tarkított helyiség nem lesz ezentúl se a kedvenceim közé sorolva, így a tekintetem inkább a vörös hajú lányon pihentetem továbbra is.
  -  Raelyn, igaz? -  kérdezek rá kerek perec a nevére, halvány mosollyal az arcomon, talán sikerül eltalálnom, ha meg nem, akkor se baj. Végül is én próbálkoztam. A kérdése nem meglepő, végül is a csendet én sem kedvelem, - kivéve amikor különös igényem támad egy kis nyugalomra - ezért nyugodtan válaszolok neki.  -  Apáméknak.  -  Megforgatom a szemeim, aztán rátérek a lényegre, kutatni kezdek egy szelídebb példány után, persze először csak messziről.
  - Na és, Te? -  Puszta kíváncsiságból visszakérdezek én is, miközben néhány lépéssel közelebb sétálok hozzá, és jól szemügyre veszem az általa használt tollast.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 09:14:15
RAYMOND
[/size]

Az általam már jól ismert bagoly szolgálatra készen nyújtotta a lábát, hogy rákötözzem a levelem. Egyelőre nem tettem, mégegyszer kibontottam a kissé gyűrött, megtépázott borítékot és átfutottam a saját írásomat, csak hogy leszűrjem, hogy hangzik majd Miles kezében.
"Minden rendben van, kivéve a Sötét varázslatok kivédését, dehát ezt te is jól tudod. És igen, próbálok korábban kelni hogy ne késsek el az órákról, már többször is sikerült." Szememmel végigfutottam a sorokat, igaz már belejavítani nem tudtam. Elégedetten nyugtáztam hogy nem is lett rossz, úgyhogy lezártam, az üzenetvivőm pedig ismét közelebb tolta karmait, szinte azt sugallva: Na mi lesz már? Elsőre sikerült rákötni a levelet, hálásan simítottam egyet a madár fején. Raelyn? - hallatszott valahonnan a hátam mögül, így akaratlanul is a hang irányába forítottam a fejem, bár nekem nem ment olyan profin, mint a baglyoknak. -Eltaláltad- feleltem, és csak most vettem igazán szemügyre a srácot. Fekete merev haja szinte keretezte az arcát, amiről rögtön az jutott eszembe, vajon hogyan viseli el hogy a szemébe lóg? Raelyn-nek az a halála. A hajforma szabályosságát viszont jól ellensúlyozták égszínkék szemei. Merev, határozott, komoly arc, hát persze hogy Mardekáros.
 -Te pedig..- Szinte éreztem ahogy agykerekeim pörögni kezdtek. Ötödéves a fiú és mardekáros ez már biztos, a neve pedig..
-Raymond?- mondtam gyorsan, ujjammal is csettintettem egyet a hirtelen beugrott névre. Együtt járunk alkímiára, onnan jutott eszembe a neve.
"Apáméknak" hallatszott a nem túl lelkes válasz, hozzá szemforgatás is társult. Mostmár érthető, miért is időzött annyit az ajtó előtt. Rae nem mondott semmit, csak visszafordult a bagolyhoz. ~Én örülnék, ha küldhetnék apámnak levelet~  Gondoltam magamban, bár igaz, nem tudhatom Raymondnak milyen a viszonya az otthoniakkal.
-Én a bátyámnak. Kissé el vagyok késve vele, ő meg az anyám biztos halálra fogják aggódni magukat- mosolyodtam el, és a bagolyra pillantottam a levéllel.
-Látom te nem vagy túl lelkes- Néztem rá fürkésző tekintettel. Nem is vártam hogy rögtön avasson be akármibe is, például hogy az apja állandóan kiabál vele, az anyja semmibe nézi, vagy ki tudja mi lehet a baj.. Hirtelen örültem, hogy nálunk otthon nincsenek ilyen gondok. Ha Raymond nem igazán akarna válaszolni, inkább témát váltottam. A fiú közelebb lépett, bár még mindig tisztes távolságban maradt a madaraktól. Látszott, hogy nem rajong értük. Rae visszafolytott egy mosolyt.
-Ha gondolod segítek- Mutattam egy velem szembe ülő, nyugodt, tétlen madárra. Úgy tűnt észrevette hogy róla beszélek, behúzott nyakát felemelte és nagy, sárga szemeivel nagyokat pislogott.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 08. 30. - 18:03:32
[Richard]

Inamszakadtából nyargaltam a kőlépcsőkön felfelé.
Már tegnap el kellett volna küldenem a kezemben szorongatott levelet, de teljesen kiment a fejemből a sok tanulnivaló mellett. Otthon valószínűleg már halálra izgulta magát mindenki, és rettegve olvassák a Prófétát, vajon benne van-e a mugli származású lány halálhíre. Mivel nagyon siettem, csak pár kapkodó sorra volt időm, a felét valószínűleg el sem lehet olvasni, ezért egy nagy mosolyt kanyarintottam a papír aljára, hogy a lényeg, miszerint élek, virulok, és igen, még mindig az iskola tanulója vagyok, benne legyen. Loholtam felfelé a lépcsőn, meg-megcsúsztam a fokokon, bagolypiszok bagolypiszok hátán...
Majdnem elgázoltam egy - ha jól emlékszem - másodéves griffendéles kis srácot, röptömben odavetettem neki egy "bocsi"-t, és futottam is tovább. Mivel nem igazán vagyok egy atléta, így majd kiköptem a tüdőm, mire a madarak közé értem. Ez elég felelőtlen dolog volt. Zihálásom átváltott száraz köhécselésbe. Büdös, poros, tollas levegő áradt a tüdőmbe, és értékes perceket töltöttem volna fuldoklással, ha Miko, drága uhum nem olyan eszeveszetten értelmes. Amint meglátott, azonnal odaröppent elém az ablakpárkányra, amin támaszkodtam. Barátságosan belekapdosott a hajamba szokása szerint, én pedig a leveles kezemmel megcirógattam a fejét. Nem igazán tetszett neki, mert "rohamom" által olyan erőteljes mozdulatokkal simogattam, ami inkább klopfolásra hasonlított.
Mire kiköhögtem magam, Miko rosszallón behúzta a nyakát és félárbócra eresztette a szemhéját. Elmosolyodtam, és rekedten ráköszöntem. Mogorván elfordította a fejét, de azért készségesen odanyújtotta jobb lábát, hogy rákötözzem a kis papirost. Egy kicsit biztattam, közöltem vele, hogy dupla adagnyi bacont kap otthon, ha siet, aminek következtében nagy sárga szeme boldogan felvillant. Megigazítottam a levélkét. Miután ez megtörtént, normális mozdulatokkal simítottam végig puha hátán. Ettől neki is jobb kedve lett, és halkan huhhantott egyet, aztán totyogva megfordult, és elegánsan elsuhant.
Néztem, ahogy sötét sziluettjét elnyeli a horizont. Kezdtem volna örülni, hogy rosszullétem megszűnt, de tévedtem. Ki kellett hajolnom az ablakon, amiből kifolyólag minden ruhadarabom csupa bagolypotyadék lett, de fontosabbnak láttam levegőhöz jutni, mint tisztának maradni. A hátam mögött két diák összesúgott, gondolom arról beszélgettek, vajon hívni kell-e Madam Pomfrey-t. Én őszintén reméltem, hogy nem lesz szükség beavatkozásra.
Nem is volt. Pár percig kinn lógtam, szívtam a friss levegőt, aztán dinamikus mozdulattal visszafordultam, és rávigyorogtam a két tanulóra.
- Jól vagyok! - rikkantottam rekedten. Ők viszont láthatólag nem velem törődtek, hanem valami levéllel szöszmötöltek, és meglehetősen furcsán meredtek rám kijelentésem hallatán. Valószínűleg a legkevésbé sem érdekelte őket az állapotom.
A kínos jelenet után úgy döntöttem, ideje lesz elhagyni a bagolyházat...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 08. 30. - 18:35:52
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Lábaim gyorsan szedem az alattam burjánzó fűben. Sietnek, kell, minél hamarabb feladhatom az levelet, annál jobb. Ráadásul hamarosan esni fog, legalábbis a felhőkből ítélve. Nem jönne jól, bőrig áznék, ráadásul egyenesen hülyén mutatnék csuromvizes talárban, nyakkendőben meg farmerban. Mint egy elázott, hosszúszőrű kutya, melyeket az utcákon szoktam látni.
Tekintetem az égre függesztem és magamban fohászkodok, hogy ne essen, legalábbis amíg vissza nem érek a kastély oltalmazó falai közé, addig ne. Utána nekem már teljesen mindegy. Egyáltalán nem érdekel, hogy a birtokot elárasztja a víz, amíg én száraz maradok.

Felsétálok az ódon lépcsőn, melyet a hosszú évek során szinte teljesen belepett a moha, csupán a járófelület, ahova a legtöbbet lépni szoktunk szabad a növényektől. Jól jönne itt egy restaurálás, sőt, ami azt illeti, az egész kastélyra jól jönne, de hát kinek van rá pénze? Nekem mondjuk, lenne, elvégre a családom gazdag, ám nem áldozzuk arra drágán megszerzett galleonjainkat, hogy holmi iskolák újjáépítését fedezzük.
Mikor belépek, orromat megcsapja a már ismert, bagolyürülék szag, ami beteríti az egész építményt. Undorodom ettől a helytől, részben a szag és a baglyok miatt, ám néha napján rászorulok eme visszataszító állatok használatára. Jelenleg egy szabad és ébren lévő iskolai baglyot keresek szememmel. Nem szeretem a baglyokat, így nem is vettem magamnak, meg amúgy is eléggé ritkán használnám, semmi értelme nem lenne. Felsétálok a lépcsőkön, közben az üveg nélküli ablakokon tekintgetek ki. A birtok nagy részét belátom. Festői környezet, egyszerűen gyönyörű, ám már megszoktam a látványt, így nem állok neki gyönyörködni.
Egy durranás, puffanás és a kezemben szorongatott levél lehullik a mélybe, le a földszintre. Remek, most mehetek vissza érte, ám előbb megnézem ki is volt az ütközés okozója. Vagyis jobban mondva kibe ütköztem bele, mert sajnos most el kell ismernem, hogy én voltam a hibás, akárhogy s mérgelődök.

Bosszús arcot vágva felnézek és egy gyönyörű lányt pillantok meg magam előtt. Az egyik hugrabugos évfolyamtársam az, Jules Kingwoods. Mindig is tetszett a lány, ám számomra tiltott gyümölcs volt. Vagyis inkább csak nem ajánlatos, ugyanis egy, jegyesem van, kettő, a nagyszüleim nem örülnének egy sárvérűnek. Ő volt az egyetlen ember, akinek nem zavart a származása. Hogy miért? Azt hiszem, mert tetszett. Nagyon bejött nekem és nem egyszer ábrándoztam már el azon, hogy kettőnknek esetleg közös jövőnk legyen. Igen, például bűbájtanon, mikor előttem ült, vagy mágiatörin, amikor mellém ült. Ám ezek csak ostoba ábrándok, nekem… nem szabad.
- Öhm… szia, Jules, bocsi, hogy neked jöttem. – mondom mosolyogva, legjobb modoromat elővéve, az iménti szitkozódásokat kiverve fejemből.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 08. 30. - 19:17:45
[Richard]

Ahogy mennék lefelé, hogy leöblítsem a torkomon maradt port némi sütőtöklével, belebotlok, egészen pontosan szinte felborítom a velem szembe jövőt (vagy ő engem?), akinek szerencsésen kiverem a kezéből a csomagját, amit gondolom épp küldeni akart. Az első pillanatban nem is láttam ki az, csak szabadkozásba kezdtem, egy időben vele.
- Öhm… szia, Jules, bocsi, hogy neked jöttem.
- Uh, bocsáss meg, nem láttam, hogy jössz...
Mikor meglátom ki az, abba is hagyom a mentegetőzést. Richard Grosiean az, mardekáros évfolyamtársam. Aranyvérű fiú, és jól tudom, mi a véleménye a hozzám hasonló "sárvárűekről". Meg is voltam lepődve anno, mikor mágiatörténeten már csak mellette volt hely, és ő mégsem adott hangot felháborodásának az ültetőrendet illetően. Vakítóan kék szemébe nézek, és meglepődve látom, hogy mosolyog. Én sem tehetek másképp, habár közben rájövök, hogy bizony nem én voltam a hibás a karambolban. Legalábbis nem teljesen...
- Semmi gond, tényleg - válaszolom kedvesen és meglehetősen érdes hangon. - Richard, igaz?
Nem sokkal nagyobb nálam, elegáns megjelenése, kicsit fellengzős stílusa és magatartás miatt mégis magasabbnak hat. Nem sűrűn beszélgetünk, mondhatni minden másnap - karácsony, húsvét másnap... Zavaró a hirtelen hangulatváltozása, úgyhogy inkább elfordulok, és mellette lebámulok a lépcsőn.
A kis levélke, amivel jött, árván kuksol a földszinten. Szívom a fogam, és Richardra sandítok.
- Remélem nem tapossák össze a leveledet - mosolygok rá savanyúan, hogy mondjak is valamit. Közben megnézem magamnak különös medálját, ami kivillan a talár mögül. Még mindig furán néz rám, mintha most látna először. Nem meglepő, végül is lehet, hogy csak most tűnt fel neki a létezésem, de nem vagyok dühös, vagy ilyesmi,már megszoktam, hogy az aranyvérűek többsége, pláne ha mardekáros az illető, messze elkerüli a mugli származásúakat - jó esetben...Feszélyezve érzem magam a kék tekintet kereszttüzében, pláne, hogy épp eltakarja a levezető utat. Megköszörülöm a torkomat, és biccentek lefelé.
- Esetleg... ha leengednél...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 30. - 21:13:51
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Bár belül valami eszelős bizonytalanság emésztget, az államat kissé feljebb emelve figyelem tovább a lány mozdulatait. Tulajdonképpen nem ismerem, csak éppen annyira, mint a többi itteni diák többségét. Messziről, látásból, ami nekem tökéletesen elég is szokott lenni. Hosszú, vörös színű haja elég egyedi, így nem volt nehéz visszaemlékeznem rá, honnan is ismerős nekem annyira.
Eltaláltam...
Elégedetten elmosolyodom a válaszára, és amikor gondolkodásba kezd, már épp nyitnám is a számat, hogy kisegítsem a nevemmel, mikor az hirtelen eszébe jut.
  -  Csak Ray.  -  javítom ki egy bólintással egybekötve. Tulajdonképpen nem azért, mert zavarna a teljes nevem, a második keresztnevemmel sincsen semmi különös problémám, csak ez épp könnyebben memorizálható, és rövid.
Óvatosan beharapom az alsó ajkam és gyorsan elfordítom a tekintetem újra, a többi jószág felé. Nem feltétlenül akarom Rae-t bámulni, attól függetlenül, hogy egy igen kellemes külsejű lány.
  - Értem. -  morgom közelebb sétálva hozzá, még mindig főleg a baglyokat figyelve. A bal kezemben már eléggé összegyűrt pergament lassan átjárja idegességemben a tenyerem izzadása is, a másikat pedig hirtelen felemelve bököm meg az egyik alvó madarat. Az persze azonnal kinyújtóztatja a nyakát és a szárnyait is megmozdítja kicsit. Lehet, hogy a legszebb álmából keltettem fel épp... Fintorogva hátrálok egy lépést a kezemet szinte azonnal a zsebembe rejtve, és már egészen közel állok a lányhoz, amikor visszafordítom felé a tekintetem.
Nem nagyon akaródzik nekem válaszolni, szóval inkább csak egy újabb szájelhúzással válaszolok a kérdésére. Ebből valószínűleg már csak leszűri majd, hogy igaza van. Nincs nagy kedvem ezekhez az állatokhoz, egyenesen utálom őket, de azt azért még sem akarom, hogy Rael gyávának tituláljon. Mivelhogy ez koránt sincs így, csak na...
  -  Az elég nyugisnak látszik. De... megoldom egyedül is.  -  Még csak az kéne, hogy segítséget kérjek, de azért hálás vagyok neki, hogy felkeltette a figyelmem erre a különösen álmatag jószágra. Közelebb megyek hozzá, és gyors mozdulatokkal igyekszem a lábára erőltetni az összetekert pergament.
Nem is olyan nehezen, néhány perc múlva sikerül is, és a madár, mintha pontosan tudná mi a dolga, elindul az ablak felé. Csodás.
Most aztán marha büszke lehetek magamra, de ennél több nem is kell, hogy megunjam a madárszagú helyiséget, és elinduljak az ajtó felé.
  -  Remélem nem alszik el út közben. - nézek vissza a hugrás lányra vigyorogva, persze, a madárra célozgatok. Az övé kicsit mintha élénkebben mozgott volna. - Öhm... Egyébként, hogy vagy?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 30. - 21:42:36
RAYMOND


Elvigyorodtam. "Csak Ray." Hát ez muris.
-Engem is szoktak Ray-nek szólítani, de akkor maradjunk a Rae-nél vagy a Raelyn-nél, ha már a Ray-t lestoppoltad- Ugrattam a mardekárost. Közben egy hosszú, barna hajú csoporttársam robogott be a bagolyházba, ugyanúgy mint az előbb én, csak nekem volt eszem megállni pár lépcsőfokkal lentebb, és kipihegni magam.. Talán neki még sürgősebb volt az üzenet, nem pár napra, hanem hétre visszamenőleg. "Jól vagyok" rikkantja a lány, Rae pedig megértően bólint neki egyet. A csaj akcióját újabb baki követte, egy újonnan érkező fiú levelét lökte ki az ablakon.. ~Najó, majd ők megoldják.~ Inkább visszafordultam Ray-hez, aki még mindig a baglyokat fixírozzta. Pontosabban azt a szeldíet, amelyiket ajánlottam neki. Bagolyfóbia, van olyan? Na jó igaza van, a telefon egyszerűbb lenne.
A fiú hátrált egy lépést, nem is rejtegetem tovább meglepettségemet. Csak nem fogsz egy madáról megfutamodni? - sugalltam tekintetemmel kissé gúnyosan, de élveztem a helyzetet. Ray mégsem futamodott meg, sőt, úgy tűnt bebizonyítja hogy ő igenis bátor fiú.
-Hát jó- Hagytam rá végül, és érdeklőve figyeltem ténykedését. Az lenne csak a muris ha nem sikerülne neki, gondolom gonoszul, bár csak a helyzet komikuma okozza.
Végül sikerült is neki. -Gratulálok- Mondtam elismerően, bár a szám szélén ott bújkált egy mosoly is. -Csak nem- Feleltam a marderkáros vicceskedésére, aztán ugyanolyan szórakozottan válaszoltam.
-Megvagyok, a kis levélküldő akciódtól egész jó kedvre derültem- Ugratom ismét. Hát ez jó, egy mardekáros fiút szivatok, mert fél a baglyoktól.
-Ha legközelebb segítség kellene ha levelet adsz fel, csak szólj- Tettem rá mégegy lapáttal, aztán enyhén behúztam a nyakam, jelezve hogy "Oké oké abbahagytam."
-Neked hogy telt a napod?- Gondolatban elvigyorodtam, máris a nyelvemen volt egy csípős kis megjegyzés, de türtőztettem magam. Nem akarom, hogy a végén még bosszút álljon rajtam amiért gúnyt mertem űzni belőle.. Nem lehet tudni. Malfoy egészen elrettentő példát mutat a Mardekárosokról, még ha a legtöbbjük normális, mint például ő is itt.
Eközben elindultam kifelé a bagolyházból, mert már tényleg kezdett zavarni a kellemetlen ürülékszag, meg szerintem Ray sem bánta. A barna hajú fiú elállta a kijáratot, de a hugrás lány már szólt neki a helyzetről, így csak megvártam amíg felszabadul az ajtó és kijuthatunk Raymond-dal. Kivéve persze ha ő nem tolakodott előre.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 30. - 22:14:18
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy van itt még rajtunk kívül más is, ugyanis tökéletesen el voltam foglalva a levél bagolyra való felszerelésével, na meg Rae tekintetének fürkészésén. Mondanom sem kell, messziről lerí az arcáról, hogy teljesen idiótának tart a bagolyutálatom miatt, de ha még látná, hogy viszonyulok a macskákhoz. Kész borzalom, hogy a háló is folyton tele van a bolhazsákok szőrcsomóival, de ilyen az élet. Tulajdonképpen hozzászoktam öt év alatt, és még csak ki se nyírtam azokat a dögöket. Mondjuk persze, nem vagyok hülye, azonnal tudták volna, hogy én voltam az elkövető.
  -  Hát ez... tényleg érdekes.  -  Meg is lepődök, amikor közli, hogy a becenevünk akár egyforma is lehetne, ha nem stoppoltam volna le időközben. Ha nagyon meg szeretné tartani, inkább átállok A Cass-ra vagy valami hasonló eget verően értelmes becenévre, amit a Cassiusból ki lehet hozni. Öcsém... Ilyen egy hülye nevet is csak anyám találhatott ki. Még normális becenevet se lehet belőle kreálni.  -  Akkor Rae. - mosolyodom el az ajánlata hallatán. Majdnem megegyezik így is a hangzása de legalább már van bennünk valami közös. Az évfolyamot, meg az alkímiát leszámítva. Hát nem csodás?
Köhögök egyet, hát naná, hogy látszik rajta, mennyire szeretne röhögni egy Madekároson, de arra aztán várhat, mert nekem minden sikerül. Még ha ennek az ára az volt, hogy huzamosabb ideg kellett hozzáérnem a madár lábához. Aztán csak-csak feltör a lányból is egy édes kis megjegyzés, amire egy újabb fintor a válaszom.
Egy jeges pillantást küldök felé, gúnyosan elfintorodva.
  - Azt leszámítva, hogy találkoztam veled, jól.  -  Vonom fel az egyik szemöldököm.  - De legközelebb szólj ha itt leszel, mert hozok neked egy adag némító főzetet ajándékba. Biztos sokan örülni fognak neki, hogy megszabadulnak a méltán vicces megjegyzéseidtől.  - Ez a csajszi azt hiszi, hogy vicces, de mégis halvány, gúnyos félmosoly ül még mindig az arcomon. Nem beszélek teljesen komolyan, inkább csak ugratom. Fogalmam sincs miért vagyok még mindig ilyen nyugodt. Persze, azért nem hagyhatom szó nélkül a dolgot.
Gyors léptekkel indulok meg az ajtó felé, és az ott állókkal nem is igen törődve csusszanok ki az ajtón. Persze, elkerülhetetlen, hogy egy kissé arrébb taszítsam a srácot, de ez nem különösebben izgat, a lépcső utolsó előtti fokára szökkenve várom be Rae-t.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 31. - 09:46:58
RAYMOND

Raymond törte az utat a pár között, úgy tűnt ők még el akarnak időzni itt egy darabig. Csak nehogy aztán a fiú levele meg eltűnjön...
Egy pillanatra én is elgondolkoztam a nevünkön. Raymond és Raelyn. Komolyan, mint egy ikerpár, akiknek a szüleik nem találtak fantáziadúsabb nevet - mint a Jack és Jill. Bár, a Raelyn ha jól tudom valamiféle kelta név, és egész életemben nem találkoztam mégegy ilyen nevű lánnyal. Ezt elégedetten nyugtáztam, még mindig jobb mintha tucatnév lenne és minden szembejövőt úgy hívnának. Pölö mint a Jessica.
Álltam a név-ikrem fagyos pillantását, enyhén én is összehúztam a szemöldököm.
-Jól? Na ennek örülök- Feleltem, mintha meg se hallottam volna a mondat első felét. Aztán a főzetes résznél egy picit bepipultam, hát azért ő sem az a gyáva fajta aki nem mer visszaszólni. Ha tényleg ennyire felhúztam, hát menjen, de aztán ne jöjjön hozzám sírva hogy bibis az ujja, mert belekapott egy gonosz bagoly.
Úgy tűnt, mégsem utált meg annyira. Miután kislisszant a két másik diák között, megállt hogy megvárjon engem. Amint beértem, elszállt az a hirtelen támadt, és amúgy is csekély mérgem.
-Amúgy én komolyan mondtam- Utaltam arra, hogy segítek neki levelet feladni. Én elég sokat járok ide, szóval van tapasztalatom, meg a baglyok is ismernek.
-Bár ha már megnémítasz, lehet nem leszek olyan jó társaság- Fűztem hozzá egy csipetnyi szomorúsággal.
~Egész jól elvagyunk ezzel a fiúval~ Gondoltam én, hiszen nem azt a tipikus "Mizuhogyvagy" beszélgetést folytattuk. Mindig is vevő voltam a hülyéskedésekre, de sok ember nem érti vagy nem szereti a vicceket - igazán jól ez csak a bátyámmal ment. Dehát ő egy igazi mókamester, ki is lenne az aki nem érzi jól magát vele?
Szóval, álmomban sem gondoltam hogy egy Mardekáros fiúval fogok csipkelődni, pont a bagolyházban. De nekem nem is volt ellenemre.
Ahogy haladtunk a lépcsőn - elég keskeny volt, szóval ő ment elől, én pedig utána - mélységes csöndbe burkolóztam. Hiszen megnémított, nem igaz? Az is lehet, hogy néha hátra-hátra pillantott, megvagyok-e még. Szóval út közben a járását, meg őt figyeltem. Magabiztos, bár nem olyan magas mint a legtöbb fiú. Ez végülis nem túl előnyös, de én sem vagyok egy felhőkarcoló, legalább nem kell felszegnem a nyakam, úgy hogy elzsibbad ahogy ránézek.
-Na mi az?- Kérdeztem, ha hosszan nem szólalt volna meg.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 31. - 16:27:03
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Kezdtem reménykedni, hogy valami harcias visszaszólással köszöni meg az én megjegyzésemet, de meglepődésemre úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. Kicsit össze is ráncolom a homlokom az egyszerű válasza hallatán, de nem törődök vele különösebben.
A lépcsőn bevárom, egy pillanatra hátranézek, hogy lássam, vajon neki is sikerült-e ilyen könnyen kijutnia a két ajtónálló mellett. Amikor látom, hogy kilép az ajtón, komótosan megindulok lefelé a lépcsőkön, hogy mindenképpen be tudjon érni. Először nem is pillantgatok sűrűn magam mögé, a lépteinek koppanása bőven elég arra, hogy megállapítsam, ott van még, meg amúgy is én megyek elöl, és a szűk lépcsőn nehézen tudna megelőzni. Kivéve persze, ha a falnak présel, aminek tulajdonképpen nem tudom, hogy örülnék-e, de lényegtelen is.
"Amúgy én komolyan mondtam." - A válasza hallatán hirtelen meg kell köszörülnöm a torkomat idegességemben, vagy inkább zavaromban, de végül is egyre megy. Kíváncsian nézek hátra, azért abban reménykedve, hogy nem esek hasra, figyelem pár másodpercig az arcát, vajon komolyan mondta, vagy csak ugratni akar.
  -  Nem hiszem, hogy szükség lesz a segítségedre. - Válaszolom közömbös tekintettel, egyrészről mert nem akarok idejönni többet, másrészről meg mert nem hiszem, hogy ezek után sok levelet fogok váltani a szüleimmel.
Hirtelen újabb éles hozzáfűznivalóm támad, de még sem mondom ki, és néhány pillanat alatt el is felejtem a dolgot. Sóhajtok egyet, és megrázom a fejemet. Jobbnak látom befogni, még mielőtt olyat mondok, amit már talán nem pusztán hülyéskedésnek fog venni.
Huzamosabb ideig csendben, és még mindig nyugodt, lassú léptekkel sétálok lefelé a lépcsőkön, és már majdnem az aljánál is járok, amikor Rae újra megszólal.
  -  Nincs ennél valamivel jobb hely, ahol összefuthatunk?  -  kérdezek vissza apró mosollyal az arcomon, az utolsó szót kicsit megnyomva.
Akaratlanul is megállok hirtelen, és úgy fordulok hátra, mindenesetre remélem, hogy nem fog felborítani ez miatt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 08. 31. - 17:56:00
RAYMOND

Hangtalanul haladtunk egymás mögött libasorban, csak a cipőnk kopogása vagy az esetleges bagolyhuhogás törte meg a csendet. Nem beszéltünk, de nem volt kínos csönd, inkább valamiféle verseny, ki bírja tovább. Raymond gyorsan ment, meg persze nagyobbakat is tudott lépni, így igyekeztem le ne maradjak. Az sem könnyített a helyzeten, hogy szoknya volt rajtam, dehát istenem, nem fogok én rohanni.. Elmosolyodtam. Aztán amikor hátranézett, gyorsan az épület oldalára szegeztem a tekintetem, mintha valamit egészen érdeklődve vizslatnék. Majd tényleg "észrevettem" hogy hátrafordult.
A válasza kissé tényleg meglepett. Mintha felvett volna egy enyhén fennhéjazós, közömbös kisugárzást.. Mint egy Mardekáros, mint Draco. Elvetemült ötletem támadt.
~Na, rúgjam ki a bokáját?~ Persze nem tettem meg, annyira azért nem vagyok kegyetlen.
-Hát igen, nagyfiú vagy már..- Mondtam oda kijeletésére egyetértően, hogy nem kell neki segítség a következő levélfeladásban.
Mondani akartam még valamit, már a nyelvem hegyén volt, de Raymond egy másodperccel megelőzött. -Mi?- Feleltem meglepődve, és fel sem tűnt hogy olyan hirtelen megtorpant.. Szépen nekigázoltam, de szerencsére nem estünk hanyatt mindketten a lépcső alján. Hátráltam egy fél lépést, mivel a fiú megfordult és kissé túl közel kerültünk egymáshoz.
-Héé Ray te veszélyes vagy, majdnem neked rohantam.. Ugye nem kviddicsezel?-
Vontam fel kérdőn aszemöldököm; de az övének láttán már nekem is mosoly bújkált a szám szegletében.
-Szerintem neked bármi jobb hely, mint ez a bagolyház. Dehát ha nem szereted a jó napokat, nekem jó..- Ugratom már megint. Dehát ő mondta: "Azt leszámítva, hogy találkoztam veled, jól."  Nem tudtam megállni..
-Najó, hozd azt a némítő főzetet- Emeletem fel mindkét tenyerem megadóan, aztán leeresztettem őket és úgy néztem a fiúra.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 08. 31. - 18:34:52
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Egyáltalán nem zavar most - érdekes - a csend, és az, hogy a Hugrabugos lány mögöttem igyekszik követni a lépteimet. Nem érdekel az se, hogy próbál gúnyosan válaszolni, bár egész ügyesen próbálkozik, de én inkább válaszra se méltatom a "nagyfiú" jelzőt. Pontosan tudom, hogy nem fog semmilyen elvetemült ötlet az eszébe jutni, épp ezért amikor magam elé bámulok, halványan mosoly terül el az arcomon, csak amikor hátrafordítom a fejem, akkor próbálom ezt leplezni. Legalábbis némileg, mert mikor meggondolatlanul megtorpanok, és egy száznyolcvan fokos fordulatot veszek, még én is meglepődöm, és kénytelen-kelletlen elmosolyodom.
Reflexből emelem meg kicsit a kezeimet deréktáj magasságba, hogy még mielőtt nekem esne, vissza tudjam billenteni az ellenkező irányba. Tulajdonképpen nincs rá sok szükség, hogy megfogjam, mert sikerül magától is hátrálnia egy keveset, nekem mégis nehezemre esik visszahúznom a kezeimet. Legalábbis pár pillanatig, amíg elmélyülten bámulni kezdem a szemeit, még nem tudom, kell egy kis idő, aztán mintha épp most jutna eszembe, hogy ez így nem teljesen oké, egy hirtelen mozdulattal fehér kézfejeimet belesüllyesztem a nadrágzsebeimbe.
  - Nem kviddicsezem. -  Megrázom a fejem, aztán lehajtom, és végignézek magamon. Szeretek repülni, de még se tudom elképzelni magamat egy meccs kellős közepén. Talán a cikesszel még elboldogulnék, de a gurkók... Chh.
  - Legközelebb figyelj jobban. -  Megrándítom a vállaimat, mintha az ő hibája lenne a dolog, de ez eddig is egyértelmű volt, de valószínű, hogy nem borultunk volna fel még akkor se, ha egy kicsit gyorsabb iramban közeledik. Zavartan félreigazítom a szemem elé szökött fekete tincseket.
  - Kicsi ez a kastély, nem hiszem, hogy el tudjuk kerülni egymást.  -  Inkább csak magamnak morgom, mintsem neki, bár valószínű, hogy úgyis meghallja, de azért elnézek oldalra.  -  Szóval lőttek a jó napjaim többségének.  -  Ezt már határozottan neki címezem, gúnyosan elvigyorodom, immár a zöld íriszeit kémlelve. Érdekes színük van, érdekes, és jóval különlegesebb, mint az én seszínű, halvány szemeimnek.
Hozzam?
A felemelt kezei arra utalnak, hogy hamar megbánta amit mondott. Gondolom nem akarja, hogy tovább szurkálódjam. Mellesleg megértem, biztos ismeri már a legtöbb Mardekárost, egyszóval képtelenség, hogy jókat feltételezzen rólam...
Egy darabig még némán figyelem, aztán újra elindulok lefelé a lépcsőn, a fokokat bámulva a lábaim előtt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 01. - 12:44:55
RAYMOND

A mardekáros fiú reflexből felemelte a kezeit - még mindig jobb, mintha a pálcáját kapta volna elő - és egy pillanatra azt hittem, hogy eltol vagy lök magától, de végül csak leeresztette őket. Meg persze, én is gyorsan hátrébb spuriztam egy fél lépést.
Két, három, vagy nem is tudom hány másodpercre megállt az idő, és a fiú rám bámult. Először meglepetten pislogatam, de aztán én sem álltam meg hogy ránézzek. Azok az égszínkék szemek azzal a fekete hajjal, micsoda párosítás...
Megint pislogtam párat, de most inkább csak felébredve kábulatomból. Úgy éreztem, mintha a gyomrom megmozdult volna - nem, nem azért mert mindjárt kidobom a taccsot, inkább olyan furcsa, kellemes érzés volt.
"Legközelebb figyelj jobban" - ezt nem hagyhattam szó nélkül.
-Te úgyszintén. És szólj legközelebb ha csak úgy megtorpansz. Vagy majd én megyek elöl- Feleltem, és két karomat összefontam a mellkasom előtt. Még csak az kéne, hogy én vigyem el a balhét, ő ugyanúgy hibás volt. Na mindegy.
Megemlítette, vagyis inkább elpanaszolta, hogy valószínűleg össze fogunk még futni a Roxfortban. Hát persze hogy össze fogunk, plusz még ott van az alkímia óra is.. Szegénynek micsoda szörnyű napjai lesznek, mihelyt megpillantja a hosszú, vörös loboncos lányt, úgyis veheti hogy ennek a napnak lőttek.
-Az nagy kár. De legalább majd én jól elszórakozhatok rajtad- Rántottam meg a vállamat közömbösen, aztán ismét a szemembe nézett. Te jó ég..
Próbáltam elkalandozni, de végül én is az ő arcánál kötöttem ki. Ahogy egy kissé tovább szélesítettem a látókörömet, észrevettem hogy az egyik szeme alatt aprócska heg húzódik. Csak nem szemétkedett valakivel, aztán bunyó lett a vége? Megeshet, végülis a pálca jó szúróeszköz is.. Bár még mindig jobb, mintha annak a szép kék szemének esett volna baja.
Talán ő is észrevette, hogy a karcolást fürkészem az arcán. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és inkább nem hoztam szóba - lehet, hogy ő megemlíti hogy szerezte. Elindult a lépcsőn én meg utána, immár nagyobb távolságot tartva mint az előbb, megelőzve a borulást.
~"Nincs ennél valamivel jobb hely, ahol összefuthatunk?" visszhangzott a fülemben, aztán pedig nekirohantam. Uh, szép volt Ray.. Mit is válaszoltam rá?~ Gondolkodtam el egy pillanatra, mutatóujjam a szám elé helyezve.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 09. 05. - 17:01:13
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Apró bájvigyort csempészek arcomra és eme mosoly mellett hallgatom végig szavait, s utána újból a mélybe tekintek a lepottyant levél után, mely most árván hever a megannyi ürülék és toll közepette.
Az arcára nézek.
Istenem, milyen szép.
Nem, nem szabad!

Bensőm egyik része azonnal leteperné, és addig csókolgatná míg… másik része pedig azonmód lelökné a mélybe, hogy soha többé ne essek kísértésbe iránta, bár eme gyilkos hajlamaimat jobbára visszafogom, így a szelídebb, perverzebb énemnek adva győzelmet.
- Igen, te pedig Jules vagy, ha jól emlékszem, nem de? – mondom, minden érzelmet nélkülöző hangon. Akik ismernek, azok már megszokták, csöppet talán furcsa stílusom, ám a lány és az én köztem lévő kapcsolatot még ismertségnek is aligha lehet nevezni, így sajnálatos módon nem tudhatja. Persze tudom a nevét, ez csak amolyan visszakérdezősdi volt.

- Nem, majdcsak nem, ha pedig sikerül nekik, akkor a saját pálcámmal átkozom ki őket a felső ablakból. – mondom gúnyosan, majd hirtelen észbe kapok és igyekszem magam kijavítani. – vagyis a saját pálcámmal tisztítom le. – a végére bárgyú mosoly.
Istenem, de kínos. Elszóltam magam, így talán már rájött, hogy azért, kinézetem ellenére lakozik bennem némi kegyetlenség is. Nem tudom, hogy ez nála jó vagy rossz pont-e, a lényeg, hogy talán nem kellett volna tudomást szereznie róla. Ezen már sajnos nem tudok változtatni, legközelebb inkább majd először gondolkodok, és csak aztán beszélek. Ó, hányszor, de hányszor megfogadtam már ezt, de sosem sikerült. Ilyen vagyok, egyszerűen a jellemem ellentmond, így nem tudok mit tenni.

- Hát persze, úgyis le kell mennem a borítékért. – magyarázkodok, mondhatni eléggé bénán, hiszen egy sima Invito-val is magamhoz hívhatnám, de nem, inkább lekísérem a lányt és közben kellemesen elcsevegek vele, persze csak ha nincs ellenére. Hát remélem, hogy nincs.
- Nagyon csinos vagy. – jegyzem meg végigtekintve piszkos ruháján, mely most cseppet sem zavar, sőt, kissé talán még vonzónak is találom, már amennyire egy foltot lehet vonzónak találni.
Mellette haladva néha-néha összeér kezünk, nem véletlenül, igyekszem úgy mozgatni balomat, menet közben, hogy minél többször ütközzön a lányéval. Arcára pillantok, majd vissza a lépcsőre, nehogy egy váratlan pillanatban a levelem után guruljak, az nem lenne valami jó, arról nem is beszélve, hogy totál beégetném magam a leányzó előtt.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 05. - 18:35:59
Gondoltam egy gyors kölcsön-köszönés után elslisszanok, de meglepetésemre nem lettem lerázva, sőt. A srác engem nézett, nem unva és nem gyalázkodva. Még a nevemet is tudta, bár elég érdekes stílusban beszélt, kissé ridegen, de gondolom ez elvárható az ilyesfajta varázslóktól. Nem igazán értettem, miért beszélget velem, nem szoktam én sem olyanokkal társalogni, akik nem a szívem csücskei. Persze lehet, hogy félreismertem... Majd talán egyszer kiderül.
- Igen. Jules Shine Kingwoods, egész pontosan - mosolygok rá halványan, de magabiztosan. Talán csak szívózni akar, azt is kinézem belőle, de ha harc, hát legyen harc! Beszélgetni akar? Beszélgessünk...
Miután megjegyzi, hogy a potenciális levéltaposókat fentről fogja kilőni, elvigyorodom, de aztán kijavítja magát, és "enyhít" a büntetésen, mintha valami rosszat mondott volna. Pedig aztán én is megtorolnám a levelem épségének tönkretételét.
Aztán végre ellépett az ajtóból, és bár egy szavába került volna, hogy a kezébe röppenjen a levél, úgy döntött, hogy mellém szegődik, általam ismeretlen okokból. De nem bántam. A néhány pletyka ellenére, amit róla hallottam, meglepően szimpatikus volt, és cseppet sem durva. Inkább olyan hűvös és "fensőbbséges", de azt el lehet viselni némi önkontrollal. Az ilyen emberekben az a jó, hogy mellettük az ember is előadhatja a rosszabbik énjén, és a másik nem szólhat egy szót sem érte.
Lefelé battyogva a lépcsőkön láttam, hogy a ruhámra pillant néha. Már mély levegőt vettem, és beizzítottam az agyam, hogy visszavághassak valamivel, ha elkezdene piszkálni a higiéniás állapotom miatt, de nem. "Nagyon csinos vagy."
Ez övön alul  ért, majdnem kinyílt a szám is meglepetésemben. Nem szoktak körülrajongani a fiúk, meg mondjuk én sem vagyok az a fiúzós fajta, de hogy valaki megállapítsa rólam piszkos ruhában, futástól és köhögéstől csapzottan úgy, hogy nem is lát mindig hogy csinos vagyok, ráadásul nagyon, hát ez meglepett. De szerencsére gyorsan pörgött az agyam, nem hagytam magam lebénítani (már ha ez volt a cél) és rávágtam:
- Kösz, mondták már páran... Habár tintás cuccban jobban festek - jegyeztem meg komolykodva, végignézve magamon, majd egy hanyagnak szánt mozdulattal eltüntettem a piszkot. -  Mondjuk, te sem panaszkodhatsz - kacsintottam rá, és kitartóan folytattam a megdöbbenést. Eleinte észre sem vettem, hogy egymáshoz érünk, ahogy lépkedünk lefelé. Mintha nem is lett volna idegen, mintha valami kis fal, ami olyan magasnak tűnt, elvékonyodott volna, és foltokban már láttam volna Richard igazi arcát. Ami persze lehetetlen, így megráztam magam, és elvetettem ezt az ostoba megállapítást...
Fokról fokra haladtunk, és már közel volt a levél. Túl közel, hogy valami értelmeset kérdezzek vagy mondjak anélkül, hogy ne kelljen miattam várnia a levélfeladással. Sietve kutakodtam valami használható információ után az agyamban, hogy kérdezhessek valamit, de mielőtt megszólalhattam volna, a vállamra hullott valami kicsi. Kicsi és büdös... Egy szép kis bagolyköpet.
Megmerevedtem, és lassan oldalra néztem: egy csodálatos, barnás trutyifolt tarkította immár a felsőm ujját is, lassan csordogált hátrafelé a hátamon. Sóhajtottam és Richardra néztem.
- Ez nem igazán az én napom. - morogtam. - Nem akarlak ilyesmivel terhelni, de megtennéd, hogy leszeded? Nem akarnám nagy buzgóságomban valamimet eltüntetni. Cserébe ha akarod, visszakísérlek a leveleddel. Elvégre miattam landolt itt lenn. Részben, legalábbis. De úgy látom ne is esett baja a levelednek, nem kell letaszítanod vagy letisztítanod semmit... - mosolyogtam rá, utalva a taposókkal szembeni módosult szándékára. Végül is ő is csak egy diáktárs, nem ismerem, pedig már hat éve koptatom az iskolapadot. Maximum leráz. Nincs veszítenivalóm, habár így belegondolva elég rámenősnek tűnhettem...
- Egyébként nagyon jól néz ki a nyakláncod!  - tettem hozzá. - Az egyik rokonom ékszerész, és ő maga is készíti őket, nagyon ügyes. Ez is egyedi darab? - érdeklődtem, hátha nincs ellenére egy kis csevegés. Észre sem vettem, mennyire közel állok már hozzá, már szinte engem is zavart, és hátrébb léptem egy lépést. Ki tudja, talán még barátnője is van ne adj isten, és ha mardekáros és a fülébe jut, hogy a pasijával cseverészek, még megátkoz...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 09. 05. - 19:18:03
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Hoppá, azért egy kis plusz egóért neki sem kell a szomszédba mennie, de hát azt szoktam mondani, ha van miért, akkor miért is ne? Tudom, kissé hülyén hangzik, de való igaz. A helyében én is egoista lennék, sőt én még a magam helyében is az vagyok, így csöppet sem lep meg, hogy megjegyzi, bizony én sem vagyok valami utolsó, utcafiú, aki úgy néz ki, mint aki most jött a mit tudom én hányadik sikátorból.
Ránézek és meggyőzően kacsintok, miközben még mindig mellette lépkedek, kezeimmel folytonosan Jules kezei közé akadva. Valószínűleg rájött már a lényegre, nem annyira elveszett csaj, mint amilyennek első ránézésre látszik, így ha továbbra is ily módon alakulnak a dolgok, talán lesz is még valami.

Leértünk a földszintre, s egy boldog pillantást vetek a levélre, majd megfordulok, hogy megosszam örömteli megállapításom, miszerint még időben érkeztünk, ám a csaj megtorpant a hátam mögött. Közelebb lépkedek, és flegmán- furcsállva tekintek rá, majd a magyarázata után kissé, undorodva felhúzom az orrom, a háta mögé lépkedek és egy gyors pálcamozdulattal el is tüntetem a bagolygumit.
Gyorsan a levélért iramodok, majd miután már kezemben tudhatom felcsillanó szemekkel hallgatom a leányzó újabb szavait. A hangja, akárcsak egy gyönyörű dal, s szemei megállnák helyüket az éjjeli égbolt valamennyi csillaga között. Egyszerűen maga a tökély, és naná, hogy elfogadom ajánlatát. Sőt, már vártam is rá.
Bár, ezt inkább én szerettem volna feltenni, de akkor még nem gondoltam, hogy ennyire rámenős, ami persze, nem gond. Sőt! Ez talán még vonzóbbá teszi számomra. Arra inspirál, hogy gyerünk Rich, menni fog!
- Igen, pedig már készítettem a pálcám. - mondom tétován.

A borítékot elrejtem belső zsebemben, majd ránézek és egy sugárzó mosoly után, kezemmel jelzem, indulhatunk. Csak mikor már elhagytuk az első két lépcsőfokot, válaszolok a családi címerrel ellátott nyakláncomat dicsérő mondatára. Már megszoktam, hogy sokan megbámulják, eleinte még meglepődtem, hogy felfigyeltek rá, ám aztán beláttam, ez elkerülhetetlen dolog. Akárhányszor nekiállok megismerkedni egy új arccal, a beszélgetés közepén mindig előjön ez a téma. -
- Igen, mondhatjuk úgy is. – felelem mosolyogva, majd úgy döntök, nem árt egy kis rámenősség, vagyis inkább kicsit több rámenősség, így hát nem habozok, pár lépcső után megfogom a kezét. Ujjaim ujjai közt átkulcsolva sétálok mellette. Arcomon még mindig mosoly, ezúttal az elégedettséget sugározó.

Arcára pillantok és kacsintok egyet, magabiztosan.
- Ugye nem zavar? – kérdem, sokkal inkább csak udvariasságból és az iránta való tiszteletem miatt. Ez jobbára a nevelés átka, így nem írható fel számlámra, általában ez ilyen automatikus dolog szokott lenni az esetemben.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 05. - 22:05:40
Richard

Hát hogy csevegni akar-e, az nem derül ki, de az igen, hogy nem zárkózik el előlem, ami jól esik. Még egy kacsintásfélét is kapok tőle, amitől furcsamód melegség jár át, és még egy mosolyt is megereszt. A rossz napom kezd jóra fordulni, egészen kellemes lett a hangulatom, eltekintve, hogy folyik rólam a víz, még mindig poros minden légzőszervem, és az imént köpött le egy madár. Úgy tűnik, Richardot ez mind vagy nem izgatja, vagy olyan jó úri nevelést kapott, hogy nem veszi figyelembe. Jelen pillanatban nem is izgatom magam ezen, örülök hogy valaki idegen ilyen... barátságos, vagy nem is tudom. Pláne: mardekáros. Nem vagyok egy feltűnő jelenség, eddig legalábbis nem voltam, nem értem a dolgot...
Haladunk felfelé, én pedig megint azon kaptam magam, hogy hozzá-hozzáérek. Épp elhúznám a kezem, mikor egyszer csak határozottan ottmarad a kéz az enyém mellett, és egyik pillanatról a másikra összefonódik az enyémmel. Rámeredek először a két összekulcsolt kézre (nem tudom, hogy tudok közben botladozás nélkül haladni felfelé), aztán lassan felemelem a fejem, és találkozik a pillantásom Richardéval, aki csak lazán rámpillant, és mellékesen megkérdezi, nem zavar-e a dolog.
Hogy zavar-e?
- Nem dehogy... - lassítok le egy kicsit, és hagyom hogy elöl menjen. - Amúgy is fáradt vagyok, ma már végigrohantam itt többször is, kösz, hogy felhúzol. El ne engedd! - vigyorgok rá, aztán finomítotok a vigyoron, és kicsit szégyenlősen lesütöm a szemem egy pillanatra. Hiába játszom a lazát, a piruláson nem tudok uralkodni. Attól tartottam furán néz majd, és juszt is elengedi a kezem. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam, tényleg nem tudom, van-e valakije, és sosem szerettem valami végét jelenteni. Az aranyvérűek pedig elég bosszúszomjasak tudnak lenni. A keze meleg az enyémhez képest, kellemes érzés egy nálam nagyobb kéz érintése, ami azért nem volt sokkal terjedelmesebb. Richard nem az a testépítő fajta. Ahogy újra egymás mellett sétálunk, lopva végigmérem. Tiszta, stílusos ruha, laza léptek, egyenes tartás, és ahogy tapasztalom, elég magabiztos magatartás. Hm... Miután felocsúdok az újabb meglepő fordulatból, nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Te Richard vagy? Most komolyan? A mardekáros?
Hülye kérdés, el is nevetem magam, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy - bár bevallom, nincs ellenemre a kézfogósdi - egy aranyvérű mardekáros, aki köztudottan kerüli a mugliivadékokat, csak így udvarolni kezdjen egynek. Pláne egy hugrabugosnak, akik, jól tudjuk, sokszor "balgáknak" vannak titulálva, hogy csak egy szebb példát említsek. Így aztán összehúztam az egyik szemem a nagy koncentrálásban, hogy logikát lássak az események közt, de nem sikerült.
- Látom, azért van tapasztalatod e téren. Mármint ebben - emelem fel az összefonódott kezünket. - Sokat csinálod? - jegyeztem meg, talán kicsit hűvösen. Nem rendelkezem sok tapasztalattal ilyen téren, és nem szeretnék bolondot csinálni magamból. Az, hogy jól esik egy ember közelsége, és hogy láthatóan tetszem neki, még nem jelenti, hogy ezért kinevettetném magam. Gyűlölöm, ha becsapnak. De hiába erőlködöm, be kell vallanom, érdekel a fiú, még ha nem is mint potenciális pár (még mindig tisztázatlan előttem, van-e valakije), hanem mint jellem. Szívesen megismerném a hírhedt Richard Grosiean-t közelebbről. Talán még barátok is lehetnénk. Ha meg nem, hát nem maradok le semmiről. Bár bevallom magamnak: igenis szeretnék a barátja lenni. És épp ezért nem kezdhetek kétségekkel. Úgy döntök, tisztázom a dolgot.
- Ne értsd félre, tényleg. Igazán hízelgő de... nem értem. - vallom be neki, miközben felérünk a baglyok közé, ahol épp nincs ember, hála az égnek, így még mindig fogom a kezét, és nem kell furcsa pillantások kereszttüzében álldogálnom. Belenézek azokba a még mindig fantasztikusan kék szemekbe. Talán nem érti, talán nem szokott hozzá az elutasításhoz, de nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak, és erre a gondolatra összeszorul a torkom. Még nem is beszélgettem vele igazán, mégis rosszul esne, ha kiderülne, hogy csak szórakozik velem.
- Szóval? - mosolygok rá kicsit bizalmatlanul és bizonytalanul, aztán ránézek a két kézre, és kicsit megforgatom, nézegetem. Kérdőn pislantok, próbálom elnyomni a rossz érzéseimet...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 09. 15. - 18:01:29
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)

~Ray, Ray, Ray... Akarom mondani Raelyn...~
Nem tudja, hogy engem csak erőteljesen felspannol ezekkel az ügyes visszavágásaival, de természetesen az sem kerülte el a figyelmemet, ahogy egy pillanatra mintha a gondolataiba mélyedve bámult volna rám. Talán valahogy én is így tettem, nem tudom megállapítani, hiszen a dolgok néha olyan gyorsan zajlanak le az orrom előtt, hogy ha csak egyszer is pislogok, elszalasztom a fontos részeket.
Talán azért is veszem oly' könnyedén ezt az egymást bámulást, mert a vörös hajú, hugrás leányzó amúgy csinos darab, én pedig sose voltam csendes, vagy visszahúzódó fajta. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy rámenős vagyok, a köztes állapot, vagy talán inkább valami vegyes koncepció a megfelelő számomra.
Persze a lényeg itt most az, hogy az újabb megjegyzését felülmúljam valamivel. Akármivel, de muszáj, mert a végén még azt hiszi, ennyivel elintézett, és ha nem Ő lenne most velem szemben, akkor talán már rég nem viselkednék ilyen kedvesen. Mégis csak egy törékeny hölgyről van szó, nem lehetek mindenkivel egyformán kegyetlen, belém is szorult némi jóérzés. De azt azért a világért nem vallanám be, hogy más áll a háttérben. Igen, végül is ez az igazság, túlontúl kellemes a társasága.
  -  Hát, ha ennyire szeretnél elöl menni, csak parancsolj.  -  Válaszolom féloldalas, sanda mosollyal kicsit arrébb húzódva, ezzel utat engedve a vágyainak. Szándékosan nem megyek tovább, talán csak mert húzni akarom még azt a rövid kis időt, amíg lehetőségem van egy-két szót, esetleg mosolyt kicsikarni belőle.
Nem szólok, legalábbis egy darabig nem, csak figyelem az arcát, a tekintete feltűnően kalandozik el az enyémen, talán rátévedve a szemem alatt szinte azonnal észrevehető bélyegre. Úgy teszek, mintha fel sem tűnt volna, nem szívesen említeném meg a dolgot, de ő is elkapja a tekintetét. Talán feltűnt neki, hogy észrevettem.
  -  Rajtam?  -  esik le aztán az egyik megjegyzése, kicsit késve ugyan, de földet ér, mikor újra elindulunk lefele.  -  Igen, mondanod sem kell, látszik rajtad. A közkedvelt személyiségem téged sem hagy hidegen, annak ellenére, hogy mardekáros vagyok. Lehet, hogy még csodálkozol is ezen? Hm...  -  Feszegetem a húrt, még mindig mosolyogva, naná, hogy élvezem a dolgot, és persze kíváncsi vagyok a válaszára is.
Kicsit gondolkodni kezdek, legalábbis látszólag, de főleg őt figyelem, ahogy tovább lépked a fokokon, egyre lejjebb érve.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 09. 17. - 13:51:58
RAYMOND

Semmi beszólás.
Amint ő is rám nézett, elkaptam tekintetem a karcolásról - kíváncsi lettem hogyan is szerezhette, és már majdnem rákérdeztem, amikor megelőzött.
Semmi csípős megjegyzés.
Elégedett mosoly terült szét az arcomon: amolyan "Nyertem!" hangulatú. Mintha egy versenyt folytattunk volna Kié az utolsó szó? címmel. De talán nem kellett volna olyan hamar elbíznom magam. A gyanús csönd is figyelmeztetett erre, hogy Ray máris készül valami újabb válasszal...
Lassan elindultam a lépcsőn, könnyedén lépegettem egyik fokról a másikra, és mivel nem látta, halványan mosolyogtam. Hogy miért is? Hát, őszintén? Nem tudom.
Bizonyára a győzelem miatt.

"Rajtam?" hallatszott a hátam mögül, mire a vállam mögül egy pillanatra rásandítottam, majd mentem tovább. Már mondtam volna hogy Igen rajtad, de aztán jött a lényeg. Hirtelenjében nem is jutott eszembe semmi, hát persze hogy nem. Az agyam persze lázasan dolgozott: ezt hogy értette? Mit válaszoljak?
"A közkedvelt személyiségem téged sem hagy hidegen" - ezt meg honnan szedi?
"Látszik rajtad" - naés ezt!?
~Tényleg látszik rajtam?~ Húztam összébb magam ártatlanul, mint akit rajtakaptak valamin, vagy jól hátbaböktek.  ~Először mondanom kellene valamit~ Jutott eszembe, és csak azután igyekeztem átrágni magam a szavain.

-Csak csodálkozom, hogy Mardekáros létedre ennyire.. hmm- Kerestem a megfelelő szavakat. Kedves, vagy jófej? Nem, ezt semmiképp nem mondhattam.
-...legyőzhető vagy? Szócsatában- Feleltem megjátszott magabiztosággal, de közben éreztem, hogy elönti az arcom a forróság. A hátamon meg végigszaladt a hideg.
Ezt most vagy azért mondta hogy idegesítsen - gondoltam - vagy pedig mindenkivel ezt csinálja, és én veszem magamra?
Igyekeztem gyorsan témát váltani, amíg leérünk a lépcső végére. Hu, szerencsére már nincs olyan messze, utána pucolhatok.. Ez kínos. Ennyire látszik rajtam hogy, nos.. jófejnek tartom? Pedig még alig ismerem - és ez is furcsa.

-És, szoktál párbajozni?- Jön a számra kérdés teljesen véletlenül, persze nem azért mert én szeretnék vele. Inkább csak a szócsatához kapcsolódott, valahogy..  Meg persze kíváncsi voltam arra a karcolásra. Lehet semmi köze a Roxforthoz, talán még kiskorában szerezte, vagy valami véletlen baleset során. Így gyorsan megtoldottam magam.
-Az lehet jobban menne- Húzom tovább a szócsatánkkal, és elégedetten, immár nyugodtabban fújtam ki a levegőt. Sikerült másfelé terelni a szót. Nagyon reméltem, hogy nem hozza fel újra.

Végre leértünk a toronyból. Visszanéztem a bagolyház felé, a nap pont a szemembe sütött, így oda emeltek a kezem: hát igen, jó magas, sok lépcsőt kellett megmásznunk az biztos. Ray is biztos megkönnyebbült, hogy végre megszabadult a tollasoktól. Rápillantottam a fiúra, két karomat keresztbe fontam magam előtt, és úgy vártam mit válaszol, már ha válaszol valamit. Most viszont, ha megint mond valami olyat... akkor nem lesz lehetőségem elfordulni, és arcomat a fokokra szegezni.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 09. 17. - 19:22:53
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Mosolyom elárulja, benne vagyok a dologban, mikor kissé hátra marad, rántok egyet kezén és előre lépek egyet. Először megfordult fejemben az elengedés gondolata, ám az ahhoz vezetne, hogy Jules sikeresen lezakózik a lépcsőn, ez pedig, mint tudjuk egy nyomulás kellős közepén nem a legjobb húzás. Ha fel akarom szedni, akkor nem a karját, kell eltörnöm, sokkal inkább a szívét kell valahogy meglágyítanom. Még jó, hogy ilyen magabiztos vagyok, máskülönben aligha menne. Már vagy százszor végigcsináltam, így ez már rutinszerűen működik, nálam legalábbis.
Nem szólok semmit, csupán kezemmel tartom. Meg se moccanok. Szemem szemébe fúrom és a „Vigyél haza.” Tekintetem elővéve pislogok a csaj íriszeibe meredve. Ez általában beválik és az „Oh, milyen aranyos!” érzést kelti náluk.
Majd szépen meghúzom karját, megvárom, míg mellém ér és folytatom a sétát, fel, a bagolyház tetejébe, hol egy iskolailag számon tartott gyöngybagoly átvegye tőlem a nemrégiben biztonságba helyezett papír fecnit.
Hirtelen egy kérdést hallok, a lánytól, Julestól, ha úgy tetszik, kinek langyos keze még mindig enyémbe fonódik, s kettőnk között csüng.
Magamra nézek, majd elmosolyodok, s fogaim kimutatva válaszolok.
- Miért? Ki más lennék? Talán Pitont látod magad mellett sétálni? – igyekszem humorizálni, kisebb nagyobb sikerrel.

- Oh, persze, hogy van, ráadásul a legtöbb pozitívan végződött. – mondom kissé nosztalgiázva, a megjegyzés után.
Valóban jó lenne, ha most összejönne ez a dolog. Nem lenne rá szükségem, maximum egy két hétig, míg ágyba nem sikerül csábítanom, aztán felőlem járhat akárkivel. Ki tudja. Nekem jegyesem van és még ezt a kis szórakozást sem engedhetném meg magamnak, ám amiről Deb nem tud, az nem fáj neki, szoktam volt mondani ugyebár. Már pedig nem fogja megtudni, ha pedig igen akkor szemlesütve letagadom, úgyis elhisz nekem, mindent.
Egy újabb kérdés. Melyet nem értek, így meg sem szólalok, csupán értetlen arckifejezéssel állok mellette, kezét még mindig szorosan markolva.
Szóval?
- Szóval… mi? – kérdem, teljességgel értetlenül. Nem tudom mire gondolt. Vagyis talán sejtem, ám nem vagyok biztos benne. Természetesen fel akarom szedni, ha erre gondolt, de ha a jövőbeli huzamosabb terveimre kíváncsi, akkor viszont azt kérdezze, mármint lehetne konkrétabb is.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 20. - 19:58:05
(http://www.frpgs.co.cc/images/i0f1dh4kqng66ai3ji8h.png)

Igazán rámenős srác ez a Richard, a fene gondolta volna róla. Inkább amolyan hűvös-hódító típusba soroltam volna első látásra. Mikor a rideg, kék szempár egy pillanatra meglágyul, a térdeim is elgyengülnek egy percre, de aztán ismét megszólal a fejemben a vészcsengő. Vagy attól, hogy valamiféle számomra ismeretlen ösztön elhajt tőle; vagy az az egyszerű tény váltja ki, hogy mardekáros; vagy egész egyszerűen be vagyok rezelve a szokatlan helyzettől. Mert be kell vallanom magamnak: soha az életben nem startolt így rám senki. Legalábbis nem ennyire egyértelműen.
Mikor neki is megvallom a kétségeim, azaz az értetlenségem, azt hiszem, veszi a lapot, miszerint fogalmam sincs, mire akar ezzel kilyukadni, ő is egy kérdéssel válaszol, így kénytelen vagyok rátérni a lényegre.
A megfelelő bagoly keresése közben összekulcsolom magam előtt a kezem, és próbálom érthetően megfogalmazni a kérdést. Csak az a gond, hogy nem megy.
Az egyik énem lázadozik, és szórakozásra vágyik. Arra gondolok, hogy vajon lehet-e baj abból, ha kicsit én is élek...? Gond, ha nem fogok görcsölni a dolgokon most az egyszer? Olyan nehéz most mindenkinek, nem lehetne elengedni magunkat egy kicsit?
De a másik felem már vágja is rá a paranoiás válaszát: NEM. Ki tudja, talán át akar verni. Talán csak ki akar használni.
Persze az is lehet, hogy nem... - szólal meg bennem a kis naiv hang. Lehet, hogy azonnal belém habarodott, vagy ilyesmi, biztatom magam, de erre a kis egocentrikus gondolatra kipukkan belőlem a nevetés. Ezzel viszont biztos, hogy nem segítek sem magamon, se a helyzetemen. Sőt, még talán tetézem is. Elvégre először idétlen kérdéseket teszek fel, aztán magamban kacarászom. Nem túl bizalomgerjesztő, és hát azért nem kéne a tizedik percben elűznöm Richardot.
Gyorsan le kell reagálnom saját magam, úgyhogy a tőlem telhető hirtelen összeállítható legkomolyabb fejet vágom, és megköszörülöm a torkom, miközben próbálom kontrollálni a vörösödésem. A lányos kacaj nem lehetett egy túl magabiztos és komoly reakció arra, amiket csinált.
- Bocs. Csak eszembe jutott valami, és... Na mindegy.
Ezt inkább hagyjuk. Ha még egyáltalán érdeklem, majd később talán elmondom neki a kis vívódásomat magammal. Közben ugyanis úgy döntöttem, hallgatok a kis ördögre a vállamon, és megpróbálok igazi és őszinte érzéseket kifacsarni egy mardekárosból. Hát igen, vannak előítéleteim velük szemben, de ez nem is csoda. Legtöbbjük sárvérűnek nevez, én viszont ne állítsak fel velük szemben falakat? Ezt senki se várja el. És ez a hirtelen pálfordulás, hogy most hirtelen észrevesz. Na majd meglátjuk, mi lesz ebből.
- Szóval. Csak annyi volna a kérdésem, hogy ...
Jár az agyam, mert nem fogom az orrára kötni, hogy hé, most akkor mi is ez az egész? Hajtasz rám, vagy játszadozol?
Na nem, az kissé snassz volna. De fő az óvatosság. Megnézzük mit lép, és én arra fogok reagálni. Mint a sakk. Világos a sötéttel szemben. És talán pozitívan fogok csalódni, ki tudja?
- Szóval hogy tényleg én vagyok-e a következő a listádon. Mert ez, azt hiszem tényleg mondhatni hízelgő - bólintottam bizonytalanul egy kicsit, és rámosolyogtam amolyan természetes, de kedves kis mosollyal. - Csak hát őszinte leszek: váratlanul ért. Bűbájtanon láttalak már egy csomószor, és mégis csak most szólítottál meg. És nem tűnsz egy visszahúzódó fajtának. Én mondjuk igen... - vallom be neki, hátha bejön neki a szókimondás. Sóhajtok egyet... Annyi mindent kell majd összeszednem róla, hogy jegyzetfüzetet kell majd szereznem. Közben elnézem, ahogy felteszi a visszakaparintott levelet a bagolyra. - De nem hinném, hogy ez téged megakadályozott volna abban, hogy esetleg hozzámszólj.
Nem akarok kifejezetten számon kérő lenni, én sem bírnám egy fiú helyében, ha egy lány nyafogna, hogy miért nem beszéltek addig hozzá. Én pedig kezdek menthetetlenül nyafogósnak tűnni, amitől még én is émelygek.
De kétségek gyötörnek még mindig. Nem szívesen csinálok magamból hülyét, és csak a naiv kis reménysugár hajt bele ebbe az egészbe, hogy talán egy normális sráccal hozott össze a sors...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 09. 21. - 15:41:22
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Szemem egy pillanatra elvakítja, a napfény amint felérünk a bagolyház legfelső emeletére, hol az iskolai baglyok, csak rám várnak. Csak rám, és a levelemre, mely hamarosan közelebbről megismerkedhet az éjszaka madaraival és az égbolttal, no meg a széllel, ahogy bele-belekap néha, mely legszívesebben messzire elrepítené, úgy hogy soha ne találjon rá senki, a szélre, mely magához venné, és gyötrő módon elkobozná a világtól, a levelet mely annyira nem is fontos, mint amilyennek látszik. Csupán egy egyszerű levél, akárcsak a többi, melyet küldeni szoktam.

Megtorpanok a „terem” közepén, s szememmel lassan végigpásztázom az itt tartózkodó madarakat. Azt a sötétszürke példányt keresem, mely a macskabaglyok népes fajának csoportjába sorolható, s melyet akkor veszek használatba, ha édesanyáméknak kívánok levelet küldeni. Iskolai példány, ezt jelzi a lábán körbefont kis vascímke is, melyen a Roxfort címere fedezhető fel. Teszek pár lépést felé, ám egyszerre halkabb, lányos vihogást hallok magam mögül. Furcsálló tekintettel arcomon, fordulok hátra, s nézek Julesre, aki az iménti hangot hallatta. Pár másodpercig pillantásom elidőzik rajta, majd bosszankodva visszafordulok, magamban a „Lányok!” kijelentést mormolva.
Persze, még mindig jó lenne komolyabb kapcsolatot létesíteni a hugrabugos leányzóval, ám ez a sok kérdezősködés, vihogás… csupa furcsa, bosszantóan lányos tulajdonság.
Teszek még pár lépést a madár felé, mely jelenleg érdeklődve figyeli, ahogyan közeledek felé. Nyilván megismert, nem tudom, mennyi eszük van, ezeknek a jószágoknak ám heti két alkalommal látjuk egymást, így több mint valószínű, hogy rám ismer, ha akár egy kicsit is megerőlteti magát. Közben hallom, hogy a lány magyarázkodik. Hogy minek, nem tudom. Rohadtul nem érdekel, hogy vajon min nevethetett, biztos nem rajtam, hiszen tökéletesen nézek ki sőt, nekem sokkal inkább lenne okom r hogy kinevessem, hiszen csupa piszok. Hogy jelenhet meg így mások előtt. Ám de nem teszem, s hogy miért Puszta udvariasságból, nem kívánom megbántani, és ez így is lesz, amíg ő sem cselekszik hasonlóképpen.

- Értem én. – dünnyögöm, szinte magamnak mégis úgy, hogy biztos legyek benne Jules is jól hallotta. Talán egy kis bűntudatot kelthetnék benne, amiért nem árulta el az igazságot, de mire mennék vele? Semmire Nekem semmilyen szempontból nem jó az, ha akár csöppnyi bűntudatot is érez. Talán jobb kedvre derülök tőle, de ennyi. Nem nagydolog, és jókedvet még más is szerezhet.
Az előbbi mondatát figyelmen kívül hagytam, arra várva, hogy majd folytatja, ám amilyen fényes folytatásra számítottam olyannyira sikerült meglepődnöm rajta.
Nem volt hosszú mondat, ám ha egy szavát értettem, akkor sokat mondok. Nem az értelmező képességemmel volt baj, nem, hiszen minden szót kiválóan értettem, csupán eme szavak egymás mellettisége volt az, ami kissé megzavart.
Hogy ő-e a következő a listámon?
Először is milyen listámon, már bocs, de nem írok listát a lányokról másodszor is, mi van, ha mégis? Mármint ha mégis ő a következő kit ki szeretnék használni? Mert hát őszintén bevallom, semmi többet nem akarok tőle, csak egy kis élvezetet, egy kis pluszt és kész. Enni.
A mondata második része egy kis pírt kellett volna, hogy csaljon orcámra, de nem tette, ami azt illeti már megszoktam, sőt, már alig vártam.

Épphogy sikerült kicsit összébb szednem magam, jött a következő mondata, melyet már nem tudtam sem figyelmen kívül hagyni sem pedig nem, pontosan értelmezni. A kezem félúton megállt így félbe hagyva a levél rögzítését, s egy rövid kis elgondolkodás után miután kezeim ismét mozgásba lendültek szám is szólásra nyitottam, s ezúttal teljes nyugodtsággal csengett hangom, mintha egy különös kábító bájital lenne, mely arra sarkallja a gyanútan boszorkányt, ki megissza, hogy mindent higgyen el az előtte álló varázslónak, kinek sajnos nem minden szava igaz. Húha, mi lenne, ha ez a varázsló veritaserumot inna. Ígyis sokan tartanak tőle, de akkor, ha kitudódna az igazság…
- Ide figyelj Jules. Most olyat mondok neked, amit nem sok lány hallhat a számból, így tekintsd magad részben szerencsésnek, részben pedig megfélemlítettnek. Ugyanis, igen, van okod a félelemre, még ha külsőm nem is ezt sugározza. Jó, nem tudnék bántani egy nőt ám, vannak kapcsolataim… - hagyom a mondatot kicsit lógni a levegőben majd egy kis levegővételnyi szünet után, immár kicsit vidámabb hangon folytatom. Arcomon elégedett mosoly jelenik meg és próbálok tenyérbe mászóan kedves lenni. – Ez úgy hangzott, mintha azt mondanád, hogy eddig féltelek megszólítani? – kérdem felhúzva szemöldököm, s szinte azonmód foltatom is – Mert ha valóban ezzel gyanúsítottál meg akkor ezek után nem szívesen fogsz a szemembe nézni, de ha nem akkor semmi okod aggodalomra. Sőt, az előző mondataimat el is felejtheted. – bájvigyor, majd ismét folytatom – Igen, bejössz nekem és akkor mi van? Tudod, egy kapcsolat nem tarthat mindig a másik fél haláláig, és ahogy elnézem, ha esetlegesen összejönnénk, amit immár eléggé kétlek, akkor maximum pár hétig járnánk, nem több. Utána szinte már azt is elfelejtenénk, hogy hogyan is hívták a másikat. Vagyis részemről talán ennyi lenne talán nem, ez csak rajtad múlna, hogy vajon beléd szeretnék-e, vagy nem, ám előre szólok, nehezen esek szerelembe.
Gúnyosan az arcába vigyorgok, s szabadjára eresztem a baglyot, lábán az odaerősített levéllel, s visszafordulok a csajhoz.




Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 21. - 20:12:21
(http://www.frpgs.co.cc/images/i0f1dh4kqng66ai3ji8h.png)

Elkerekedik a szemem azokra a szavakra, amiket olyan kis kedvesen lök elém... Még a szám is csak nehezen tudom csukva tartani.
Még hogy megfélemlítve kellene éreznem magam?! Na jó, első pillanatban a döbbenetem átcsap valóban némi félelemérzésbe, de aztán azonnal átveszi a helyét a tüske, ami szinte belecuppan az önérzetembe. Melléfogtam Richarddal, de jellemző... A kis naivitásom most is eluralkodott rajtam, bíztam a kivételben, ami erősíti a szabályt. De legalább elárulta, hogy nem a hosszútávú kapcsolatok híve. És még mindig jobb, mint hogyha későn szól (bár ezt is én váltottam ki, kétlem, hogy másnap ezzel ébresztett volna: Szevasz, most, hogy együtt és ilyen jól elvagyunk, három hét múlva meg majd doblak, remélem okés a dolog neked is így...). A fenébe már, hát mindig azoknak adok esélyt, akik a földbe döngölnek?
Furcsamód azonban nem is annyira megsértve érzem magam, inkább kihívva, habár Richard célja nagy valószínűséggel nem az volt, hogy húzzon, hanem, hogy lecsapjon rám - ahogy azt meg is fogalmazza szépen tisztán.
Az ő "lelke" sem éppen érzéketlen a megállapításokra, mivel azonnal ugrik a megjegyzésemre, és kérdésemre, hogy mégis mi tartott eddig, hogy megszólítson. Azt hiszem, ideje lenne felébrednem, és nem várni a hercegre fehér lovon. Pláne nem olyanra, aki zöld-ezüst címerrel díszített talárt visel...
Az értetlenkedő pillantásának, amit a szövegem elején vetett rám, szerintem pont a tükörképét sikerül produkálnom, mikor a mindenféle fenyegetésekkel és azoknak a semlegesítéséről mesél, miközben negédesen rám vigyorog.
"Ha esetlegesen összejönnénk... vajon beléd szeretnék-e vagy sem..." Micsoda szókimondás és egyenes jellem, nahát...! Hamar úrrá leszek a meglepettségemen és az enyhe csalódottságomon, amit elsősorban önmagam miatt szenvedtem el. Összeszorítom a szám, de egy kis vigyor mégiscsak kitör rajtam, pedig istenuccse nincs kedvem hergelni az önérzetes herceget, és bár abszolút elment a kedvem még a flörtölés gondolatától is, őszintén bevallva magamnak, szimpatikus ez a kicsit goromba, rideg és magát fensőbbségesebbnek gondoló srác. Már csak azért is, mert ilyenkor mindig késztetést érzek, hogy letörjem a szarvukat az ilyeneknek, csak hát nem mindegyik szarva okozhat halálos sérülést, ugyebár.
Kár, hogy ilyesmitől nem tojok be, de szórakoztatónak szórakoztató. Azért vigyázok, hogy ne húzzam túl a cérnát, mert mi tagadás, azért nem egy túl bizalomgerjesztő a szempár, ami most gunyorosan mered rám, várva a gondolom frappáns vagy épp megadó választ.
Lassan, kimérten elsétálok mellette, és nekitámaszkodom az ablaknak, vigyázva, hogy a ruhám ma már többször ne kelljen lepucolnom, és nézem az elszálló és megérkező madarakat.
- Szóval nehezen esel szerelembe... - jegyzem meg halkan, és elesetten. - Szegény - sóhajtom. - Kellemetlen lehet olyan sokat dolgozni, hogy valakiben megbízz. Ha jól sejtem, a te elveid közt ott áll a bizonyos "érezni egyenlő a gyengeséggel" tételmondat, vagy valami hasonló... De szólj, ha tévedek.
Szerintem nem vevő a gúnyolódásra, de majd kiderül. Mivel mint potenciális partner átesett a rostán, kénytelen leszek másképp szórakozni vele. Persze nem szemét módon... Egyrészt nem az én stílusom, másrészt mert igazán nem akarnék összetűzésbe keveredni sem vele, sem az állítólagos kapcsolataival. Mondjuk ha ezzel a szöveggel akart meggyőzni (vagy nem is tudom, mi volt a célja), hát rossz módszert választott. Közelebb sétálok, és megcirógatok egy érdekes, fekete baglyot.
- Pár hétre nem szerződöm előre senkivel, az biztos. Menthetetlenül romantikus vagyok. Remélem nem haragszol érte - hajolok egy kicsit közelebb Richardhoz, bizalmaskodva és gúnyosan keserű arcot vágva. - És nem célom, hogy belém zúgjanak. Pláne, ha a "hódolóm" ennyire a csinos arcok pártján áll, és másra nem is figyel. - sétálok tovább egy szintén gyönyörű madárhoz, aki egyik borostyánszín szemét laposan kinyitja és barátságosan huhog, amíg simogatom a hátát. Aki nem képes elfogadni mást, csak a külsőt nézi, annak nincs sok helye körülöttem, de a barátaim közt semmiképp, hát még mint esetleges barát! - De őszinte leszek: hízelgő volt, hogy így rám hajtottál. Viszont látszik, hogy nem ismersz - csóválom meg kicsit a fejem, és azért elönt némi csalódás. Aztán felé fordulok, és állom a tekintetét, legyen az fagyos, gúnyos vagy gonosz. Nem vagyok egyszer használatos, pláne nem eldobható.
- Először is: eszembe sem jutott gyávának mutatni téged. Egész egyszerűen senki, eddig legalábbis tényleg senki nem kezdett el ennyire... - keresem a megfelelő szót - nyomulni rám. És mivel eddig nem is tűnt fel, hogy  különösebben foglalkoztál volna velem, így meglepett. Másodszor: akármennyire is tűnök elveszettnek, nem vagyok olyan kis nyuszi, akkor sem, ha a hugrabugban vagyok, vagy esetleg nincs húsz évezredre visszamenőleg varázsló a felmenőim közt. Szóval az enyhe fenyegetést sem veszem jó néven, mert lehet, hogy béna vagyok vagy hugrabugos, de nem szeretem, ha ilyesmivel próbálnak rám hatni...- húzom össze enyhén a szemöldököm. - De igen, elfelejtem azokat a mondatokat. Harmadszor viszont, még mindig szimpatikus vagy sajnos, akkor is ha piszokul kimondod, amit akarsz, és még a modorod is az én igényeim szerint legalábbis - kissé nyers és passzívan agresszív. Habár ha jól sejtem - kulcsolom össze a kezem ismét - ez nem hat meg különösebben. Elvégre egy csomó jó csaj szaladgál még a Roxfort folyosóin. Na meg persze azokon kívül is - biccentek a lépcső meg az ablak felé. - Ennek ellenére lágy hugrabugos szívem nem venné jó néven, ha csak azért, mert nem ugrom ágyba veled, már le is mondanál fantasztikus társaságom által felmerülő lehetőségekről.
Hogy összejönnénk? Hát... Igen. Az érdekes volna ez után a beszélgetés után - mosolyodom el, és félrebiccen a fejem, ahogy jobban szemügyre veszem, és látványosan végigmérem. Nem akarom tovább növelni láthatóan amúgy sem csekély egóját, de szó ami szó, nem rossz parti a srác. Ezt burkoltan közlöm is vele. - Mindenesetre nem kell aggódnod. Biztos találsz gyorsan más lecsapni való prédára, aki önként beszáll a hálódba, és még utána sem kell kapnod. - hunyorgok rá.
Ez van. Helyes, aranyvérű srác, kapnak utána a csajok. Legalábbis a nagy része. És én is kaptam volna, ha nem olyan... "mardekáros". Áh, olyan tipikus... Miért nem hoz össze már a sors egy normális, egyenes mardekárossal?!
- Na most vágd a fejemhez, mit gondolsz. És nehogy szépíteni próbáld - mosolygok rá negédesen. - Most már minek? - és megint az ablakhoz sétálok, elhelyezkedem, és várom az udvarias köntösbe bújtatott rideg, goromba választ. Komolyan ránézek, mert kíváncsi vagyok, mivel és hogy reagál arra, ha valaki megmondja neki, mit gondol. Meglehet, hogy mindig kicsikarja másokból az őszinteséget, de engem sosem kellett sokáig sajtolni, hogy egy helyzetet tisztázzak. A rossz érzésem is megszűnt azonnal, mikor rájöttem, hogy ez úgy nem fog menni vele, ahogy elképzeltem. Sajnos. De a nehezebb út nem a rosszabb. Meg hát nem csak egy járható út van...nem?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 09. 22. - 16:45:01
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Engem, mindig úgy neveltek, hogy a nőket, legyenek azok akár fiatalok, vagy idősek nem szabad bántani. Sem testileg, sem pedig lelkileg, sem szavakkal, sem pedig ütlegeléssel, vagyis sehogy. Mikor a lányokat bottal vertem az óvodába, utána két óra szobafogságot kaptam mikor beszóltam valamelyiknek és netán a szüleim tudomására jutott, ismét megbüntettek. Nem csoda, hát, hogy ez ily mélyen belém vésődött, kivételek azonban nagy számmal akadnak s ezt régen sem mondták másképp. Mondták, hogy az ilyeneket sem szabad bántani ugyan, ám mára be kellett látnom, hogy ezt csak azért mondták, hogy ne verjem agyba, főbe az olyan lányokat, akik az én álláspontom szerint jócskán megérdemelték. Ma már teljesen más a helyzet. Nem, csak mert nehéz időket élünk, nem, most nem erre gondoltam. Mi köze lenne a Sötét Nagyúrnak pont hozzám, eltekintve a családi vagyontól és örökségtől, de ahogyan tudom, őt nem igazán a pénz érdekli. Szóval ma, nem tudhatjuk, kiben bízzunk meg, ahogyan azt sem hogy melyik lány mit érdemel meg, ebből kifolyólag, néha-néha semmibe veszem, amit égen tanítottak. Bár ilyenkor egy pillanatra lecsukom szemem és azt kívánom, hogy szüleim erről ne szerezzenek tudomást, sőt, némi bűntudatot is érzek, talán ám gyorsan elhessegetem és könyörtelenül folytatom. Ezt az egészet elmondhatnám Julesnak is, de minek? Mire mennék vele? Talán megsajnálna és kész, talán undorodna tőlem még jobban, ha ez lehetséges, de hasznot semmiképpen sem húznék belőle és megfelelő indokot sem tudok, amiért be kéne számolnom róla neki így hát csak állok, néha rá-rá nézek, de semmi több. Csupán hallgatom, ahogyan beszél, ahogyan száján ömlenek a szavak és egyre több és több lesz. Még jó hogy ily csodás memóriával áldott meg a teremtő, máskülönben már hatodszorra elismételtettem volna vele a dolgokat, de nem minden szavára emlékeztem. Tökéletesen felfogtam az összeset és magamban már azt is eldöntöttem, hogy melyikre fogok válaszolni és melyikre nem. Néhánynak valamiféle szégyent kellett volna kiváltania belőlem, de nem, csupán szavak voltak melyek érzelemkiváltásra tökéletesen méltatlanok legalábbis számomra. Keményebb fából faragtak engem semmint, hogy kimutassam az érzelmeimet egy ilyen beszélgetés legközepén. Természetesen éreztem. Nem sok minden. Például fáztam egy kicsit és talán magamban beismertem, hogy jobb lett volna, ha az imént meg sem szólalok, de ennél több nem igazán volt bennem.

Mikor a végére ért és felszólított, hogy válaszoljak, akkor én halkan kacagni kezdtem, majd elfordultam tőle és fel-alá kezdtem járkálni a kis teremben, hol rajtunk kívül csak pár madár volt semmi több. Agyamban még egyszer utoljára végigfuttattam a kigondolt válaszokat majd csendesen, mézes-mázos, nyugodt hangon belekezdtem a mondandómba. Ömlöttek belőlem a szavak és ellentmondást nem tűrő arccal beszéltem, mint aki azt akarja sugallni, hogy „ne szólj közben, úgysem éri meg”, vagy valami hasonló.
- Először is. Engem te ne utasítgass. – mondtam tagoltam mintha valami érthetetlen alaknak beszélnék. – Másodszor, és ez pedig már hosszabb lesz. Igen valóban nem esek könnyen szerelembe, de ki mondta, hogy ezért megdolgozom. Általában hagyni szoktam, hogy a dolgok saját maguktól működjenek, és a sors hozzon össze egy személlyel, ne pedig csupán a puszta akaratom. Az érzelmeket nem tartom gyengeségnek, sőt, bármily meglepő én is szoktam érezni dolgokat, emberek iránt, de akik nem érdemlik meg érzelmeimet, akik méltatlanok á, azok iránt valóban, semmit sem érzek. – jelentőségteljesen ránézek, majd folytatom. – És ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, akkor szembe kell nézned a pálcámmal, de ne félj, párbajra gondoltam nem pedig holmi egyenlőtlen, hátba támadós módszerre. Azért némi becsület még bennem is maradt akkor is ha ez a többségnek nem tűnik fel. – újbóli szúrós tekintet a hugrabugos leányzó szemei közé. Fejemben végigfuttatom a leányzó szavait. Már eldöntöttem, hogy a soron elkövetkezendő két mondatára nem méltóztatok válaszolni, de az utána produkált kis monológját már nem tudtam így figyelmen kívül hagyni. – Figyelj kicsilány ha mindenkivel így viselkedsz, akkor, nem csoda, hogy eddig senki nem nyomult így rád. – ezt csupán sértésnek szántam, hisz semmi kivetni való nem volt a viselkedésében eltekintve a csípősebb szavaktól ám ezeket lehet még korrigálni – Hogy elveszett lennél? Neem már rég nem gondolok ilyesmire. Amikor nem sikoltottál fel a bagolyköpet láttán már láttam, hogy egy talpraesett csajjal van dolgom ezúttal. – ez volt a bók helye ezek után ne számítson semmi ilyesmire – Ne félj én nem keseredtem el egyetlen kudarctól. Tisztában vagyok a lehetőségeimmel és a képességeimmel is és ne félj, élek velük, mint azt észrevehetted. – megállok, majd felé fordulok – Van, még itt valami dolgod vagy esetleg van kedved lekísérni a lépcsőn? - teszem fel a kérdést, mivel én már végeztem a bagolyházba, és ezt a beszélgetést is többé-kevésbé lezártnak tekintem. Nem akarok már semmit a lánytól, ezek után nem és úgy vélem az elkövetkezendő bűbájtanórán nem igazán fog neki tetszeni a gúnyos vigyorom melyet egyből felöltök, mihelyt megpillantom. Hogy le fog kísérni? Erősen kétlem de a mai nap folyamán annyi váratlan dologban volt részem hogy már fogalmam sincs, hogy mit fog választani.



Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 09. 22. - 20:19:44
(http://www.frpgs.co.cc/images/i0f1dh4kqng66ai3ji8h.png)
Emlékszem, mikor egyszer az egész családom elment egy vadasparkba nyáron. Különleges, egzotikus állatok is voltak a repertoáron. Engem mindig is legjobban a ragadozók és a madarak kötöttek le. Nem unatkoztam a kis családi "túra" alatt, minden állat érdekelt, de mikor elértünk a sarkvidéki és hideghez szokott állatokhoz, észrevettem egy gyönyörű nagymacskát. Egy hópárducot.
Egyedül volt a ketrecében, és pofáján felsőbbrendű ábrázattal unottan szemlélte a világot. Jégkék szemeit véletlenül sem vetette rá az arra járókra, csak farka fekete vége koppant tompán a betonon. Minden látogató megcsodálta a szépségét, de biztosra vettem, hogy egyikőjük sem, vagy csak nagyon kevesen gondolják át a helyzetét. Elvégre be volt zárva, és nem akadt más szórakozása, mint az egész nap hömpölygő tömeg mustrálása.
Richardnál ugyanaz volt az érzésem: az iskolában más dolga sincs, mint azt figyelni, mennyi nála alacsonyabb rendű ember mászkál a folyosón, és melyiket hogy tudná kikerülni, lealázni, használni. Ennek ellenére elfogultság és szinte beteges érdeklődés kezd erőt venni rajtam. Na nem mint pasi iránt... Arról már lemondtam, de mint személyiség, érdekes. Nem hinném, hogy valaha is meg tudnék benne bízni, ahogy a leopárdról sem tudnám elképzelni, hogy valakinek a házikedvence legyen, de az érdeklődésemet ez a fajta udvarias kötözködés és szigor elegye, amivel ápolja a megjegyzéseim és véleményem okozta sebeit, tényleg felcsigázza.
Felhozza a párbaj-témát megint, és bár látom a szemén, hogy igenis komolyan gondolja, és tudna bántani, valószínűleg alaposan, mégis nehezen fojtom vissza a nevetésem, és csak egy félmosolyt engedek meg magamnak. Mi ütött belém? Nyílt fenyegetésekre csak nevetek? Nem ez a hosszú élet titka, az biztos.
Azt már nem tűrné ilyen higgadtan, hogy nevessek rajta vagy egy unott ragadozóhoz hasonlítsam. Akaratlanul is kicsit félrehajtom a fejem, és hallgatom a kemény szavakat. Ilyesmire számítottam...
Pár dologba igazán közbeszúrnék valamit, de ő is végighallgatott, így én sem kotyogok közbe. Azt hiszem, épp eleget járt már a szám. De egy dolog azért nem hagy nyugodni, ám ezt is csak mondandója után közlöm majd vele.
Fel-le járkál, és magyaráz. Kedvtelve nézem, de igyekszem, hogy ne lássa rajtam, hogy kifejezetten élvezem a helyzetet. Mikor már azt hinném, ki is ismertem, megkérdezi, van-e kedvem lekísérni a lépcsőn. Erre kicsit talán el is kerekedik a szemem. Igazán nem vártam tőle, hogy még a kis félreértés után ennyire udvariaskodik. Pláne, hogy előtte annyi kis sértőnek szánt megjegyzést és megszólítást ejtett el, hogy már talán levegő után kéne kapkodnom megilletődöttségemben. Magam mellé ejtem a kezem, és immár nyíltan, összehúzott szemmel elmosolyodom, és kicsit feltartom a kezem, védekezőn.
- Oké, felfogtam. Nem bírod, ha megmondják, mit csinálj. Én sem. Ezzel akkor a téma gondolom lezárva. De azért annyit még megjegyeznék, és tényleg abbahagytam, - mondom deerűsen, miközben elsétálok mellette, egyértelmű szándékát mutatva, hogy csatlakozom hozzá a lefelé úton - nem hinném, hogy minden srác lemond valakiről, csak mert a kiszemelt csajnak van nyelve, és beszédre is használja... De távol álljon tőlem, hogy csipkelődjek veled. Örülök, ha vannak pozitív érzéseid, és azokat igazán nem akarom megbántani, csak kár, hogy ezek szerint ritkán mutogatod őket. Annak ellenére, hogy nem tartod gyengeségnek ugyebár.
Felém fordul. Somolygok kicsit, majd elsétálok mellette. Megállok a lépcső tetején, félfordulatot teszek felé, és megcsóválom kicsit a fejem. Belenézek a szemébe, és elégedett mosollyal az arcomon mutatom egy fejbiccentéssel utat. Tökéletesen hülyét csináltam magamból előtte, de a legkevésbé sem zavar. Eggyel több vagy kevesebb ember hisz félnótásnak, ki számolja...? Jól vagyok, köszönöm. De nem ússza meg, még egy ideig el kell viselnie.
- Lefelé kell mennem nekem is, miért ne kísérném le nagyságod a lépcsőn...? - cukkolom még egy kicsit, aztán egy lépést teszek lefelé, majd hátrafordulok, hogy jön-e. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne piszkálódjak vele, és mivel alig néhány másodperce mondta, hogy nem támad rám orvul, így bátran hátat fordíthatok neki, nem? - Ilyen királyi kíséretet amúgy sem élvezhet mindennap az ember, szóval ha már kihasználod a lehetőségeket, akkor ezt sem kéne elszalasztanod. Ha gondolod, meg sem szólalok egész úton, nehogy másik vitát robbantsak ki...  - ajánlom fel neki a hallgatásom nagylelkűen.
Egoista, béna, igénytelen, butácska, cserfes, idegesítő, átkoznivaló. Úgy sejtem, ebben a pillanatban ezek a szavak peregnek Richard fejében, de ez is csak kajánsággal tölt el. Egyetlen pozitív megjegyzése volt csak felém, és az is felületes és gyors következtetés, habár azt hiszem igaz. De vajon mitől lett ilyen rideg? Tényleg elég a nevelés, hogy valakiből ilyen jeges lelkű ember váljon, aki képtelen tolerálni más véleményét?
Azért azon elgondolkozom, vajon mennyi az igazság abban, amit olyan higgadtan, de fojtott indulatokkal mondott, és végül is arra jutok, amire szoktam: számára minden igaz, másnak talán semmi. Emberek vagyunk, különbözünk. Ő ilyen, én nem. Mégis itt sétálunk egymás mellett fenyegetések és flörtölés után. Borzasztó jó perceket okozott a találkozás vele, és bármerre is visz a lépcső alján az út, összefutunk még órán, az biztos. Akkor pedig kénytelen lesz elviselni a társaságomat. Kíváncsi leszek a reakciójára a következő óránkon. Meglehet, hogy hangosan ráköszönök majd egy bájos mosoly kíséretében. Ha tényleg olyan kis udvarias, kénytelen lesz visszaköszönni, és még csak nem is sárvérűzhet... Megeshet viszont, hogy félreismertem (nem lenne meglepő, ennyi idő után), és nagy ívben repülök le a lépcsőről már most, vagy a következő szurkálódásom alkalmával kell majd szembenéznem a pálcájával. Meg azokkal a bizonyos "kapcsolataival".
Sóhajtok, és csak  most veszem észre, hogy még mindig akad a ruhámon bagolypiszok. Letisztítom, és belül szinte röhögök magamon.
Az emberek mindig is bonyolultak lesznek, és kiszámítani őket teljességgel lehetetlen. Beleértve saját magunkat is.
Most már gondosan ügyelek rá, hogy ne érjen a kezem az övéhez, de nem húzódom messze tőle. Miért tenném? Nincs mitől félnem, ő maga mondta. Vagy máris megszegné a szavát, csak mert éles a nyelvem, és szeretem heccelni azt, aki nem szokott hozzá?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Melore Lainey - 2009. 10. 05. - 18:03:52
(http://www.frpgs.co.cc/images/la9hpgt3ieazit50a6h.png)
~ előzmény: folyosók

Ha ezen múlik a bátorság akkor végülis... Ha csak ennyit látnék magamból talán én is ezt mondanám, de az a baj, hogy nem ismeri még a teljes hátteremet, az összes bolond félelmemet és minden mást ami még ugyanannyira a részem, mint ez a kis szabadságvágy. Mázli, hogy ilyenkor ismerkedtünk meg. - Igazad van, ha innen nézzük a dolgokat én sem nevezném magam gyávának, de ha belegondolsz, hogy már évek óta benne lennék az ilyesmikben, de ennyit kellett várnom, hogy egy ilyen, utolsó kis kényszerhelyzetben megpróbáljak önállósodni, akkor annyira mégsem dicső történet.  - Már én is mosolygok, hiszen mennyire szörnyen hangozhatott ez az egész? Minek rombolom a rólam alkotott képét? Kész őrültség, hiszen lényegében csak az számít ami volt, az előzményekre nem kell akkora hangsúlyt fektetni. - Talán éppen ezért is tökéletes az időzítés, mivel ezzel bezárul egy kör. Akkor merek próbálkozni ha már felkészültem a változtatásra és akkor kell változtatni amikor minden szempontból érett vagyok rá. Ennek most volt értelme? - Nem vagyok éppen biztos magamban, hiszen álltalában tartózkodom az ilyen általánosságoktól, de sajnos vannak olyan helyzetek amikor elkerülhetetlen az ilyesmi.
Annyira elmerültem a beszélgetésben - na persze, folyton én beszélek, néha igazán befoghatnám -, hogy észre sem vettem mikor értünk oda a lehetnyivel keskenyebb, ám jóval nagyobb fokokból álló lépcsősorhoz, amitől már csak percekre van a Bagolyház.
- Szerintem jobb lenne hanyagolni a futást, bár kétségtelenül izgalmasabb lenne, de már túl közel vagyunk és nem lenne a legszerencsésebb, ha egy vijjogó madárcsapattal a nyomunkban kellene menekülnünk egész éjszaka. - Rávigyorgok, hiszen ahogy kimondom, már be is villant, hogyan is festhetnénk, ha mégis csak futásra adnánk a fejünket.
Egy darabig elgondolkozom azon, hogy talán jobb lenne, ha mellette folytatnám az utam, úgy kevésbé lenne bizarr a helyzet, de ahogy felmérem a folyosó szélességét és összevetem azzal a hihetetlen mértékű szerencsével, ami erre az éjszakára kijutott nekünk már el is vetem az ötletet. A gondolataim újra a kviddics felé vándorolnak, s bár sosem volt közöm igazán magához a játékhoz talán nyáron ezzel is megpróbálkozhatnék. Mondjuk az is igaz, hogy különösebben le sem tudott kötni, de mégis... Csak simán repkedni nagyon felszabadító érzés lehet és nagy valószínűséggel semmi köze ahhoz a görcsös feszültséghez, amit elsőben, a repülés órákon éreztem. Vagy valami mugli sport, akármi ami elég látványos, hogy aztán jövő szeptemberben egy teljesen új Melore jöhessen az iskolába.
- Én régen teljesen más voltam, bár valószínűleg mindenki ezt érzi ebben a korban. Mégis, annyira szeretném, ha ez a nyár minden szempontból, de legalább a lényegesebb dolgokban megváltoztatna, mert tényleg szeretném, ha a közvélemény azért tudna arról, a fura kis emberről, aki vagyok. Régen egyáltalán nem volt erre igényem, és az a baj, hogy a hatodév nem éppen a nagy ismerkedések időszaka, arra ott volt az első. Tényleg csak a csodában bízhatok. - Nem tudom mennyire kapcsolódott ez bármihez is, de így utólag visszagondolva inkább csak a gondolatmenetemmel együtt értelmes. Hát, remélem Jules könnyen és gyorsan kapcsol, bár úgy látom ezzel nincs semmi baja, hiszen majdnem fél órája képes engem hallgatni. Engem.
Majd végre plotty. Az első szaftos lépésem a bagolypotyadékban, ami jelezte, hogy csak sikerült megérkeznünk.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 10. 10. - 05:56:58
(http://www.frpgs.co.cc/images/1mnztmptbeveov5s3hwn.png)
Az éjszaka egyre mélyebben magába szippant, és már nem is vagyok álmos. Hallom a számomra olyan kedves baglyok neszezését, finom huhogását. Már úgy érzem, megérte eljönnünk erre a túrára. Melore felszabadultabb, és minden perccel egyre jobban érzem rajta az elhatározás bizonyosságát. Talán még ő maga sem hiszi el, de azt hiszem, én már látom: ha törik, ha szakad, el fog menni erre az utazásra, csak önmagát kell végleg legyőznie... Aztán megszólal bennem a kisördög. Akkor is elmegy vajon, ha a szülei tiltakoznának (amire lássuk be, azért van esély)? Nem biztos. Nem lehet egy harcos típus, és én sem vagyok egy agresszív vadállat, de ha az elhatározásaim vannak veszélyben, nem ismerek határokat. Na már most, Melore-t viszont lehet, hogy otthon leblokkolnák egy egyszerű és határozott "nem"-mel, márpedig megérdemli és szerintem szüksége is van erre az útra. Tisztában van a képességeivel, és tulajdonságaival, és ez az igazi tisztánlátás, nem az, amit az a Trelawney művel... Ráadásul értelmes lány is.
- Igen, volt értelme. Nagyon is jól megfogalmaztad, és egyet is értek veled. - megérkezünk a bagolyházba vezető apró lépcsőre, és mivel túlestem a mélypontomon, álmosságom-fáradtságom eltűnt, így bátran vágok neki a fokoknak, de előtte azért ellenőrzöm, megvan-e még útitársam, megmosolygom megjegyzését, és suttogva folytatom.
- Mindenki változik. Még jó... Halálra unnám magam, ha például a szüleim tök ugyanúgy viselkednének, mint mikor kis pucér kölökként futkostam a kertben. Ráadásul mi két kor küszöbén vagyunk, és már nem lehet minket gyereknek nevezni. Mondjuk én felnőttnek sem érzem magam - húzom el a szám, és tovább hallgatom, amit mond. Egyre feljebb érünk, már érezni a madarak jellegzetes, édeskés szagát, és a tollakból áradó meleget.
- Ez a nyár, érzéseim szerint mindenképpen jelentős lesz - mondom szomorúan, de azonnal témát is váltok. Nincs kedvem most letörni, mikor végre jól csevegünk. A "fura kis ember" szavakra prüszkölve, de halkan felkacagok. Még ilyenkor is képes így fogalmazni, hát milyen lehet, mikor igazán felszabadult? - Még hogy nem a nagy ismerkedések időszaka? Hát szép... - fordulok hátra nagy haragosan, játszva a megsértett embert. - És akkor én mi vagyok?
Majd mikor meglátom az arcát, nevetve megrázom a fejem, és elgondolkozom, milyen összetett személyiség is ez a lány, akit eddig alig ismertem, és most fél óra alatt többet megtudtam róla, mint néhány barátnak nevezett társa valószínűleg évek alatt. Ez egy szinten jó érzéssel tölt el. Mindig szerettem, ha megbíznak bennem, ez egyfajta biztonságot és bizonyosságot adott, hogy az emberek figyelembe vesznek, és elég jónak tartanak ahhoz, hogy megosszanak velem dolgokat. Másrészt viszont sajnálom a dolgot, hiszen az ember barátai arra vannak, hogy támaszt nyújtsanak. Persze nem kizárt, hogy ezentúl barátok leszünk. Ami nem is lenne rossz, csak nem szabadna sokáig egy helyiségben tartózkodnunk, mert valami felgyulladna, összetörne, összeomlana és a többi...
- Hát csodát nem garantálhatok - sóhajtok fel, mikor belépünk a baglyok közé - de egy madarat igen, amelyik  elviszi a leveledet. Megvan még? - fordulok hozzá, és körülnézek. Szerencsémre meglátom Micot, amint épp alszik. Igen, baglyom fura egy szerzet, bármikor képes a szárnyai alá dugni a fejét. Jellegzetes hívó hangom, hogy halkan kattogok neki párat. Persze a nevére is hallgat, csak az nem  idegesíti annyira. Lustán ki is dugja fejét, és lomhán odatotyog hozzánk a lécen.
- Melore, bemutatom neked Micot. Ő az én baglyom, és mint látható, "fura kis bagolyka". Ha nem akarod iskolai bagolyra bízni a dolgot, szíves-örömest rendelkezésedre állunk.
Mico ezt nem egészen így gondolja, mert csúnyán mered rám nagy sárga szemeivel. Nem elég, hogy felébresztettem, még ki is dobom az ablakon...
Melore-ra nézek.
- Már csak egy lépés a nagy kaland. Hogy érzed magad? Na nem mintha le akarnálak beszélni, tudod... - magyarázom neki, miközben cirógatom uhum hátát. - Itt a végénél már nem szabad megtorpanni, csak érdekel, hogy még mindig jó ötletnek tartod-e. Mert én igen - vigyorgok rá biztatóan, ami a holdfényben és a nagy madarak zajongása közepette valószínűleg rémvicsorra hasonlíthat.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 10. 10. - 12:03:17
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)


Ó, ez a lányka mégis azt hiszi, hogy velem könnyű szórakozni? Persze, hogy nem. Én vagyok az, aki szórakozhat, és természetesen jó is esik, attól függetlenül, hogy néha csak a szerencse vezet ilyen helyzetekhez.
A hosszas csend a győzelem elkönyvelésére ad nekem okot, és ennek hatására még a vigyor is kiszélesedik az arcomon. Szó nincs róla, hogy gúnyos, vagy sértő akartam lenni, épp csak sajátos módon játszadozom a hölgyekkel, természetesen csak azokkal, akik ezt kiérdemlik.
Raelyn. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok róla, de valószínűnek tartom, hogy ő még ennyit sem. Nincs semmiféle különleges képességem, aminek segítségével belelátok az emberekbe, csak ő olyan... más.
Amikor végre megint megszólal, kicsit meglepődök, és elhúzom a számat. Ha láthatnám az arcát... Igazából bőven elég a hangját hallanom, abból is érzékelhető,  hogy a szavak, amik a száján kicsusszantak nem szándékosak voltak, és valószínűleg rájött, hogy bizony nem kellett volna ilyesmit hangoztatnia.
Ezt most kivételesen nem veszem magamra, és mégsem akarom szó nélkül hagyni.
  -  Én meg nem gondoltam volna, hogy ennyire, nos, tűrhető vagy. -  Marha... Összeszorítom a fogaimat. Nem hiszem, hogy ezt bóknak fogja venni, akkor talán a haját kellett volna dicsérnem, de többet még sem tudok mondani. Csak megszaporázom a lépteimet, mert mintha ő is gyorsítani kezdett volna.
  - Szoktam.  -  Igencsak szűken válaszolok, mert kicsit zavar, hogy néhány lépésnyire vagyok a lépcső aljától. Pillanatokon belül már Raelynnel szemben állok, és azon kezdek agyalni, mivel tarthatnám még itt, csak pár percig.
  -  A szövegelés inkább neked nem az erősséged, vagy azt hiszed elfelejtettem, hogy nem válaszoltál...? -  Kacsintok rá az államat megemelve én is összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt.
Egy kicsit elszaladt velem a ló, de nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt, még mindig nagyon élvezem a helyzetet, és próbálom tovább húzni Rae tűrőképességét, legalább addig, amíg valami érzelemmegnyilvánulást ki nem harcolok belőle, legyen az akármi is.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Richard Grosiean - 2009. 10. 10. - 15:17:58
(http://www.frpgs.co.cc/images/jzbn5wl3h309p0q0otp.png)

Megütközve meredek a csajra. Hoppá. De felvágták valakinek a nyelvét. Nem gondolta volna, de ha már így állunk, akkor én sem maradok ki a jóból, akkor is az enyém az utolsó szó, bárki bármit is mond. Nem érdekel, hogy holmi hugrabugosok többet képzelnek magukról, mint amik valójában.
- Nocsak, valaki milyen jó emberismerő lett. Nem gondoltam volna, hogy nagyságod pszichológusnak készül. Tudod mit, csak szólj. Tudod, apámnak van jó pár szakmabeli ismerőse, barátja, akinél be tud ajánlani.  – felelem kissé sem túlozva, az nem szokásom – Hah, még hogy távol áll tőled a csipkelődés! – rövid kacarászás jön részemről, majd ismét a sorokba vágok – Ilyet az istenért sem feltételeznék rólad. És nyugi, nem bántottál meg, engem ennél keményebb fából faragtak, mintsem, hogy kiakadjak egy ilyen csaj ostoba beszólásain. – amik talán igazak is lehetnek, egészítem ki gondolatban.
Felsőbbrendűnek képzeli magát, de nem az. Hallatlan, hogy még ma is élnek ilyen...ilyen… áhh, az agyam eldobom. Mindegy, nem is érdekel már, lesz*rom.
A következő mondatát figyelmen kívül hagyom, s megindulok felé, pontosabban inkább a lépcső felé, s mikor elhaladok, mellette gúnyosan megjegyzem.
- Ki mondta, hogy lemondtam rólad? – persze ez csak részben igaz. Nem fogok nála többet próbálkozni, legalábbis így nem, de azért egy két veszekedés még könnyen megeshet köztünk.
Megvárom, amíg beér, s mellette haladva caplatok lefelé.
A soron következő gúnyos megjegyzésére csendesen bólintok. Nincs mondanivalóm számára, feleslegesen pedig nem szeretek fecsegni, így hát beáll a kínos csend. Vagyis általában kínos szokott lenni, most viszont valahogy ilyen fegyverszünetnek, visszavonulásnak tűnik, ami, legalábbis számomra roppant élvezetes.

Oldalra sandítok Ju-ra, majd vissza, előre, hisz roppant megalázó lenne, ha éppen most zakóznék egy hatalmasat. Nem Neville Longbottomból faragtak.
Kíváncsi vagyok hogyan fog reagálni a következő találkozásunk alkalmával. Vajon köszönni fog-e? Miért is ne tenné, már csak azért is, jó hangosan, ebben biztos vagyok. És vajon mit fog tenni? Leül velem beszélgetni? Talán, de ezt csak ő tudhatja.
Így belegondolva, jó, hogy nem lett ebből semmi. Nem érte volna meg Debbie-t egy ilyen csajjal megcsalni. Tudom, hogy nem tudta volna meg, de akkor is. Most már tudom, s majd legközelebb jobban szemügyre veszem a soron következő áldozatokat.  Ezt az egészet tulajdonképpen egy jó leckeként fogom fel, melyből tanultam. Megtanultam, hogy nem minden a külső, nem minden jó nő egy kedves, szeretnivaló teremtés,. s ez sajnos így van jól. Ejj de buzisan hangzik ez, még így gondolatban is.
Kelletlenül elmosolyodok, s kezem zsebembe téve lelépek az utolsó lépcsőfokon is. Előremegyek, s kinyitom az ajtót Jules előtt, megvárom, míg kisétál rajta, majd követem, s a lépcső legaljában elköszönök tőle egy egyszerű –Sziá-val, s a karámok felé veszem az irányt, hogy később aztán eltűnjek a sötét fák között, egyik kedvenc helyemet felkeresve.
Höh, mit nem ér az udvariasság. A legtöbben hagyták volna, hogy maga nyissa ki a hatalmas fatömböt, de nem, én megtettem, amit belém vertek. A legtöbben köszönni sem köszöntek volna el tőle, de nem, mint mindig, nálam most is az udvariasság, talán kissé bunkó, de megfelelő formája huzakodott elő.




Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Raelyn Bells - 2009. 10. 11. - 16:48:05
RAYMOND


Szóval tűrhető vagyok?
Ezen nevetnem kellett, vajon így akart visszavágni vagy kifejezni tetszését? Pillanatnyilag azonban jobban lefoglalt az a bizonyos monológ, amit magáról mondott. Meg arról, hogy engem is lenyűgözött mint mindenki mást, vagy mi. Hát ha így állunk, akkor inkább nem állok be a sorba! - gondoltam, bár inkább a büszkeség beszélt belőlem. Az eszembe se jutott, hogy csak hülyéskedett és azért mondta, hogy megnézze hogyan reagálok vagy idegesítsen. Nos, elérte a célját. A párbajos válasza szinte elsiklott a fülem mellett, pedig hallottam és fel is fogtam, de nem igazán foglalkoztatott mivel amúgy is csak egy impovizált, véletlenszerű kérdés volt. Majd később.
-Hmmm?- Néztem rá kissé értetlenül, amikor azt mondta hogy nem válaszoltam neki. Még rám is kacsintott. Húha, mi is volt a kérdés?
-Melyikre nem válaszoltam?- Kérdeztem meg tőle teljesen őszintén, biztosan látta zavarodottságomat az arcomon. Csak a legutolsó jutott eszembe hirtelen, az a bizonyos "Rajtam?" - de szerintem erre tudja a választ.

Aztán beugrott: ja, hogy pont az amin épp tűnődtem. Szemtelen egy srác, az biztos... Összefutunk, szerencsétlenkedik egy sort a baglyokkal én pedig segítek neki, és máris azt feltételezi, hogy nem hagy hidegen? Grrr.
-Ugyan már- Legyintek egyet a kezemmel, de valahogy nem sikerült olyan meggyőzően mint ahogy terveztem.
-Azt hiszed én olyan vagyok mint a többiek-
Egyenesen rá néztem, zöld szemem megcsillant ahogy tekintetünk találkozott. Nem is kérdés volt, inkább egy amolyan szemrehányó kijelentés - bár ezzel nem cáfoltam meg teljesen a kijelentését. De amit mondtam, igaz volt. Sosem ültem órákon át a tükör előtt, pletykáltam mások szerelmi ügyeiről, vagy cikiztem valakit hetekig azért mert megbotlott egy kavicsban - és nem is bírtam az ilyen embereket.
Tényleg van Ray-ben valami, de ezt magamnak se vallanám be semmi pénzért. Így meg főképp nem, hogy szerinte én csak egy vagyok a sok érte rajongó lány közül.  

-Na, de akkor én mennék is. Na aggódj, biztosan összefutsz majd még egy-két rajongóddal-
Mondtam, én is visszakacsintottam a fiúra, kisöpörtem egy tincset az arcomból majd tettem egy lépést oldalra, mint aki indulni készül. Egyáltalán nem sértődtem meg, inkább felvettem a legjobb védekezés a támadás taktikát. Meg persze kíváncsi is voltam, hogyan reagál. Arra nem számítottam hogy meg fog állítani, gondoltam őt nem abból a kőből faragták; nem tűnt fel, hogy mindketten túl dacosak és büszkék vagyunk, azért viselkedtünk így egymással. Mindenesetre vicces szituáció volt, olyan mint egy kihívás, és már az én arcomon is ott bújkált a mosoly.

Aztán rájöttem, hogy pár másodperce már félig háttal és eltávolodva állok Raymond-tól. Nem nagyon akaródzott, de ideje volt indulni - vagy visszamenni? Visszapillantottam rá a hátam mögül, hogy ha mond valamit, akkor lássa hogy figyelek. Végül ha nem szólalt meg, hamar megtörtem a csendet.
-Még találkozunk- Halványan rámosolyodtam, de csak halványan, nehogy mégtöbb okot adjak a feltételezésére, azzal elindultam a kastély irányába. Reméltem hogy úgy is lesz, bár nem volt kétséges, hiszen alkímiára is együtt járunk (ha jól emlékszem.) Meghát, nem olyan kicsi ez az iskola.
Nem is tudtam hirtelen örüljek-e ennek, vagy bosszús legyek. Majd kiderül.

// Köszönöm a játékot! :) //


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Melore Lainey - 2009. 10. 15. - 20:41:09
(http://www.frpgs.co.cc/images/la9hpgt3ieazit50a6h.png)

Itt vagyunk, épen, egészségesen és egyetlen harci sebesülés nélkül. Csak annyi a dolgom, hogy kiválasszak egy szimpatikus állatkát és rábízzam a levelet. Már, ha ez ilyen egyszerű lenne... De a kétségek valahogy mindig akkor találják meg az embert, amikor a legnagyobb szükség van a bátorításra. Igazán nagy segítség lenne, ha az a bizonyos belső hang nem azt sikítozná, hogy amíg egy konyhában képtelen vagyok eligazodni, addig talán nem kéne megpróbálkoznom az önálló élettel - Igen, ilyen szép hosszút tud sikítani. Erre sajnos mást nem tudok mondani, mint, hogy majd megyek étterembe és, hogy ennek, ehhez semmi köze. Mert tényleg nincs. Ugye nincs?
Ha még ebben sem tudok határozottan dönteni akkor kész, ennyi, feladhatom, de nem azért caplattunk fel idáig, hogy aztán a cél előtt visszaforduljak. Ezt átbeszéltük, szerinte is jó terv, ha lenne bárki más a közelben, akit megkérdezhetnék, akkor valószínűleg az is rábólintana, szóval nem kellene aggódnom. Persze, könnyű azt mondani. Taposok néhányat a trutyiban, megerősítés gyanánt, ami csak nem akar jönni, ellenben egyre biztosabbá válik, hogy rövid kis kalandunk után könnyes búcsút kell majd vennem szeretett lábbelimtől. Így se neveztem még cipőt, látszik, mit hoz ki belőlem a stressz.
Jules kérdése hirtelen jön, mivel alaposan elmerültem a kaksib... öhm, önboncolgatásban, de amint sikerült felfognom mire is céloz, már rá is vágom:
- Nem azt mondtam, hogy lehetetlen, jól is néznénk ki... - rámosolygok, hiszen tényleg örülök, hogy akármilyen furcsa helyzetbe is kerültem, legalább összehozott minket. Barátból sosem elég, főleg egy olyan lánynak, aki mindenhol kicsit kívülállónak érzi magát. - Csak arra gondoltam, hogy már kialakultak a nagy barátságok, társaságok, és már nagyjából mindenki megalkotta a többiekről azt a képet, amiből nem hajlandó engedni. Valami drasztikus változás kéne, amire felfigyelnek. Mondanám, hogy levágatom a hajam, de sajnos ezzel már elkéstem. Mondjuk az is lehet, hogy olyan emberekkel fogok majd összeakadni, már, ha sikerül és elengednek, akikkel az iskolaidőben is tartom a kapcsolatot. Nem mintha egyedül lennék, de nincs igazán "legjobbam". - Talán megint túl sok voltam egyszerre, de ha egyszer megered a nyelvem akkor képtelen vagyok megálljt parancsolni, egészen addig amíg ki nem fogyok a szuszból.
Mikor felajánlja a baglyot, akkor dől el véglegesen a levél sorsa, hiszen ma minden nekem dolgozik, bolondság lenne nem élni egy ilyen lehetőséggel. - Köszi szépen, nagyon drága vagy! - mosolygok rá hálásan és Mico lábára kezdem csomózni rövidke üzenetemet. Kedves állat, talán hasznos lenne, ha én is beruháznék egyre, de azt hiszem a Közlegény nem örülne neki, ha bárki is háborgatná egyeduralmát. - Hát, nem mondom, könnyebb lenne az életem, ha engednék a félelmeimnek, de biztos vagyok benne, hogy megbánnám. Vicces, hogy úgy beszélek erről mintha bármi is eldőlne azzal, hogy elküldöm, holott épp az engedélyre várok. - Jue lelkesedées engem is vigyorgásra késztet, majd hirtelen elhátorozásból útjára engedem a madarat, ami leír pár kört a bagolyházban, majd kirepül az éjszakába.
Nem kockáztatom meg, hogy átverekedjem magam ezen a hatalmas mennyiségű piszkon és bűzlő izén, ami olyan otthonossá teszi a helyet a baglyok számára, inkább mozdulatlanul figyelem Mico egyre zsugorodó alakját.
- Azt hiszem ennyi volt... Köszönöm a segítségedet, biztos vagyok benne, hogy nélküled nem ment volna. - mosolygok rá, hiszen csak az igazat mondtam. Egyedül nem lettem volna képes egy ilyen kaliberű döntés meghozatalára, ez száz százalék.

/KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT *-*/


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Jules Kingwoods - 2009. 10. 16. - 07:15:36
(http://www.frpgs.co.cc/images/i0f1dh4kqng66ai3ji8h.png)
Végülis sikerül civilizált módon elintéznünk a dolgokat és se csók se átok nem csattan el köztünk. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten barátok lettünk, az azért túlzás lenne, és csak remélni tudom, hogy nem néz hülyének, annak ellenére, hogy azért még odaszúr egy cseppet az "ostoba megjegyzésekkel".
Egész kicsit megrázom a fejem, a mosolyom halvány marad. Biztos vagyok benne, hogy nem ennyire felszínes, mint amilyennek tűnik, és ezek a megszólalásai csupán nevelése vagy valami más hatásai. Ránézek, és még mindig a lelkembe döf a szeme jegessége. Elmegy mellettem, és gunyoros kis kérdést súg szinte a fülembe, ahogy elhalad. Felvonom a szemöldököm, és már készülnék valami frappáns válasszal, de aztán inkább visszafogom magam. Ennek a vitaszerű beszélgetésnek sosem lenne vége, ha mindig lereagálnánk egymás szurkálódásaira. Na meg lesz még alkalmunk piszkálni egymást, van közös óránk elég.
Mellé szegődöm, ő (nem meglepő módon) megvár, nem rohan előre. Csendesen lépkedünk le a lépcsőn, és most, hogy nem beszélünk, végre úgy érzem, úgy ahogy megértettük egymást, és rájöttünk, hogy mennyire is különbözünk. Te jó ég, mint tűz és víz... Mindenesetre tanulságos volt az eset számomra, levontam a következtetést, amit egyelőre magamnak sem tudok leírni. De a lényege: Jules, legyél óvatos, egy szép szempár nem minden, pláne ha nem érted azt, amit a tekintet súg. Na meg, hogy igyekezzek tartani a szám...
Richard elém lép, és udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Én ellépek mellette és utoljára rámosolygok.
- Hát... akkor azt hiszem, még találkozunk.
A lépcső alján egy kölcsönös szia kíséretében búcsút veszünk egymástól, és ki-ki megy a maga dolgára. Két irányba haladunk, egymásnak háttal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy könnyű szívvel hagyott ott, és ez egy kicsit rosszul esik, de néhány perc alatt túlteszem magam az eseten, és mire felérek a klubhelységbe, már csak örülni tudok, hogy megúsztam a találkozást mind lelki, mind testi sérülések nélkül...
//Mentorom, köszönöm a játékot! ;)//


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Ray - 2009. 10. 25. - 22:50:53
(http://www.frpgs.co.cc/images/mzrdkfgzkc3jyrtsto7e.png)

Fogalmam sincs mi játszódhat most le a fejében, és talán jobban is járok ha nem tudok többet a nőkről, mint amennyit kívülről látni.Na igen, a látvány most is magáért beszél.
Minden egyszerű dologból lehet bonyolultat, megfejthetetlent csinálni ha túlságosan sokat agyalunk rajta. Ennél fogva inkább becsukom, a pillanatnyilag résnyire tátott számat, és elkapom a pillantásom a lány vörös tincsekkel takart nyakáról.
Mint a többiek... Hmm
  - Ilyet nem mondtam. -  vágom rá egy újabb éles mosolyt is megeresztve, és ismét belepillantok zöld íriszeibe. Nincs se közel se távol, mégis tökéletesen bele tudok mélyedni a pillantásába. Nem olyan, mint egy nyitott könyv, vagy egy óceán, amiben elmerülni lehet, inkább... Nem. Nincs nekem olyan költői vénám, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen elragadó szempárral találkoztam össze.
Leírni, megfogalmazni talán még könnyű lenne, de ha akarnám se tudnám az arcomra erőltetni most a fejemben és a gyomrom környékén kavargó érzések mimikáját. Egyszerű, talán inkább értetlen, hűvös arckifejezéssel bámulok rá, amit továbbra is csak a mosolygásom tör meg.
  -  Abban nem is kételkedem. -  válaszolom magabiztosan bólintva egyet mellé. Menni készül? Máris? Talán jobb is lesz ha hagyom elmenni, de nem... talán nekem kéne előbb elmennem. Igen. Nem hagyhatom ezt is szó nélkül, még a végén Ő értené félre, és így, végső győzelemnek titulálhatná a dolgot.
A kacsintása meglepő, de követem a lépteit, és hirtelen, valamivel elé kerülök.
  -  Ó, már most várom.  -  Néhány centivel közelebb hajolok hozzá, és bájosan mosolyogva suttogom neki a szavakat. Talán igaz, talán nem, ezt ő nem tudhatja, s épp ez a célom. Nem akarom összezavarni, csak nem szeretném, ha tényleges információkat tudna meg rólam.
Teszek még néhány lépést vele a kastély irányába, majd egy biccentéssel búcsúzom, és pillanatokon belül hátat fordítok neki. A kezeimet zsebre vágom, elégedetten emelem fel az állam, és tovább folytatom a sétát, nyugodt, laza tempóban a kastély birtokán.



//Köszöntem a játékot, Hölgyem. ;)


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Mathias Roucus - 2009. 10. 30. - 18:09:33
Pet

Figyelmesen hallgatom a fiú válaszait, majd mindegyiket mérlegelem. ~ Ötödikes hugrabugos. Szeret olvasni, repülni. Azokból a tárgyakból jó amit szeret, mint a többség. Nincs háziállata, de szeretne. Pötyi, a puffskeinem lány tesója vemhes, talán majd, ha ős is szeretne, egyet elajándékozhatnánk, de most inkább nem említem meg. Kedvenc órái: legendás lények, átváltoztatástan. Nem zavarja ha kérdezgetem. Átment a teszten, biztos hogy jófej, vigyorgok magamban. ~ Egy ideig néma csöndben sétálunk tovább. Egyikőnk se szól semmit, mikor egyszer csak felkiáltok:
- Jaj, TÉNYLEG! - hozom a szívbajt a srácra - még be sem mutatkoztam - majd hozzáfordulok, és kezemet nyújtva bemutatkozom. - Én Mathias Roucus vagyok. ~Peter Ascot Blackman nem ismerős név. Pet, jól észbe vésem. ~ kérdezek egyet ~ Sajnos nem akar beszélni a mai napjáról. Biztos borzalmas lehetett. ~ Egy kicsi hatásszünet következik. Majd egyszer csak elvigyorodik. ~ Fogalmam sincs min vigyoroghat, de van egy olyan érzésem,hogy amíg nem tudom, addig jó. ~ Mindjárt elérjük a bagolyházat. ~ Jó így sétálgatni a kastélyban, bár kint is jó lenne üldögélni - gondolom elhaladva egy nyitott ablak mellett. Kint épp egy bagoly repkedett.
- És te mire vagy kíváncsi rólam? - kérdezem tőle. Már csak egy kis lépcsőzés és ott is vagyunk a bagolyháznál.
- Hányadikos is vagy? - kérdezi, mikor felértünk a lépcsőn. Be enged maga előtt, én meg - amíg ő választ egy badarat - válaszolok.
- Még csak elsős vagyok - mondom. ~ Remélem nem lesz ebből gondja, és nem ezért nem fog velem barátkozni - gondolom.
- Auuu. - hallom. ~Mi történt?? Ennyire zavarja, hogy csak elsős vagyok? ~ De aztán rájövök hogy nem azért kiáltott. Észrevettem, hogy a madár csípte meg. Nevetek egy halkat, majd odamegyek és elveszem a kezéből a baglyot. Pet nevetni kezd. ~ Mivan? Miért nevet? Csak átvert volna? ~ Elmagyarázza, hogy csak azért nevetett, mert elképzelte, ahogy lefogjuk a madarat, és leátkozzuk a fejét a nyakáról. Erre én is elvigyorodok, bár nem szép bántani az állatokat.
- Jól vagy, Pet? - kérdezem tőle. Látom elég szépen folyik a vér a kézfejénél. - Lemenjünk a gyengélkedőbe, vagy annyira azért nem súlyos? - A válasz után kivenném a levelet a kezéből, rákötném a bagoly lábára, és útjára engedném (ha Pet engedi).


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Peter Blackman - 2009. 11. 08. - 20:06:16
Mat


...-ááh, nem súlyos -válaszolom neki, miközben érzem ahogy végigfolyik a kézfejemen a meleg vér. Nem tudom miért, de valahogy úgy vagyok vele, hogy nem érdekel, bár tudom, hogy jobb lenne ha letörölném a kezemről a vért, mégis hagyom, hogy hadd csurogjon át szépen a kezemen, majd mikor már tovább nem tud csurogni, lecsöppenjen, egyenesen a levélre, amit időközben átvettem a másik kezembe s még mindig ott tartok.
 Majd a srác látva ezt, gyorsan az immár kissé véráztatta levél után nyúl. -Ha te is úgy gondolod, hogy meg akarsz küzdeni ezzel a vérszomjas fenevaddal -mondom neki, s vigyorogva oda nyújtom neki a levelet, mire Ő elveszi tőlem, majd kissé ügyesebben mint én a madár szájába adja a levelet, és útjára ereszti.
-Most mit csináljunk?-kérdezem tőle, miközben a még mindig erősen vérző kezemre meredek, lehet, hogy igaza van, el kéne menni a gyengélkedőre -fűzöm tovább a gondolatmenetet -ááh, de nem, akkor meg még lehet, hogy ott tart, vagy valami, inkább vállalom a vérveszteség következményeit, ugyanis mintha kevesebb vér folyna már a kezemből, de aztán lehet, hogy csak érzéki csalódás.
Aztán. Bumm. Mintha fejbe vágtak volna. Csillagokat látok. Majd émelygés. ÁÁ, csak nehogy elájuljak-gondolom magamban, az milyen égés lenne már Mat előtt... egy kis harapástól itt helyben összeesnék. NEM!!-mondom magamban, s megrázom magam, indulhatunk?-fordulok Mat felé. //Majd elindulok utána, bár nem emlékszem mit mondott, hogy hova akar menni, vagy mit akarna csinálni, de nem is érdekel. Majd egy egyszerű mozdulattal beletörlöm a taláromba a kezemet, hogy lássam, hogy vérzik-e még. Vérzik, de már nem annyira. Megint émelygés fog el. Éppen az ajtóban. Szerencse, így legalább azt tudom szimulálni, hogy csak azért kapaszkodok az ajtóba, mert be akarom zárni, valójában majdnem összeesek itt helyben. Aztán megint összeszedem magam, s az ajtóból még visszanézek a bagolyházra, mielőtt becsuknám: egy sereg madár valami nagy piros tócsa fölött. -Fúj, az én véremet isszák...barbárok -mondom, és elundorodom, s elhúzom a fejem az ajtóból...


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Mathias Roucus - 2009. 11. 09. - 20:59:26
Pet

A vér, mely lassan végig csordogál Pet tenyerén, csuklóján, majd lecsöppen a levélre. A levélre pillantva eszembe jut a cél, hogy elküldjük azt, így a levelet átvéve, komprommiszumot kötök a madárral: Ő elviszi a levelet, mi meg nem szedjük le a fejét. A madár tovarepül, én meg ránézek a vérző kézre:
- Tényleg el kénne mennünk a gyengélkedőre - adok választ a "Most mit csináljunk?" kérdésre. ~ Nem tűnik nagyon vészesnek, de azért jobb félni mint megijedni - gondolom. A fiún az látszik, hogy nem nagyon szívleli az ötletet, mikor egyszer csak kis híján összeesik. ~ Na szép. Ez most mi a fene volt? - nézek kérdően Petre.
 - Nem megyünk le mégis a gyengélkedőre? - Kérdezem, azzal már idulok is az ajdó felé. Pet haloványszürke arccal jön mögöttem. Félek, hogy nagyobb a baj egy kis vérveszteségnél. Kilépünk az ajtón, én elől, Pet mögöttem... mögöttem volt, de most hol van? ~ Jaa, csak az ajtót csukja be maga után ~ Nyugodok meg. Megengedek magamnak egy mosolyt, Pet véleményén, de aztán komoly arccal fordulok meg. Lassú tempóval lépcsőzünk tovább, hogy Pet ne kapjon ihletet, egy előrebukfencre. Egy kis idő után már le is érünk, és egy folyosóra jutunk. Ott szépen ballagunk csak tovább. Néhány nálam idősebb diák jön velünk szemben. Naggyából céltudatosan megyek előre folyosóról-folyosóra, lépcsőről-lépcsőre, majd egyszer csak odaérünk a gyengélkedőre. A tágas teremben sok-sok ágy volt. Madam Pomfrey épp egy betegnél tevékenykedett. Az ajtónyikorgást hallva odasiet hozzánk, és kérdezi a fiú szürke arcára és vérző kezére nézve: Mitörtént?


Cím: Re: Bagolyház
Írta: L. Kyrie Eleison - 2010. 10. 24. - 07:02:15
Heikki

Zene >> Mowglis road by Marina and the diamonds (http://www.youtube.com/watch?v=WiCtkn9_wz8)

Befejeztem a levelemet ami a szüleimnek szólt, lecsaptam a pennát az asztalra majd szépen elkezdtem összehajtogatni a levelet. Felugrottam és a bagolyház felé vettem az irányt, mikor odaértem megkerestem Aliz baglyát Kari-t aki immár az enyém. Rendesen megsimogattam a kis tollast, olyan értelmes szeme van nagy és fekete. A baglyok tényleg rettentő értelmes madarak és nekem a kedvenc madaraim is. A csőrébe adom a levelem aztán nézem amíg eltűnik a láthatáron. Szeretem a bagolyházat, megnyugtató még nekem is aki sosem állok le. Kellemes a környezet, azt hiszem így mondják. Jó a társaság is, néha nagyon örülnék ha bizonyos állatok tudnának beszélni. Vajon ha a baglyok megtudnának szólalni emberi hangon mit mondanának? Mit mondana nekem Kari? Vagy a többi? Érdekelne és én mindegyiket végighallgatnám. Tudom buta gondolat mert a baglyok vagy bármilyen más állatok előreláthatóan nem fognak úgy megszólalni hogy én bármelyiket is értsem. Engem most ez foglalkoztat, az egyik barátom azt mondta hogy nem kéne ennyit fölöslegesen gondolkodnom. Vesztegetem az időmet. Jobb mintha semmire sem gondolva üldögélnék valahol. Az egyik bagoly hirtelen belecsíp az egyszerű fehér ujjatlan pólómba.
-Mi az? Kérdezem mosolyogva, tudom hogy nem fog válaszolni de egy próbát megér.
-Mit szeretnél, hmm? Vagy hiába csipkedsz? Felnevetek, tényleg remekül elvagyok, baglyokkal beszélgetek egy ilyen szép napos délutánon. Nem baj, a lényeg hogy nekem jó így.


Cím: Re: Bagolyház
Írta: Heikki Ettala - 2010. 10. 24. - 08:28:56
L. Kyrie Eleison

A klubház csendes, szinte kihaltnak is mondható. Azonban ha jobban fülelünk, penna sercegésére lehetünk figyelmesek. Az íróeszköz serényen jár fel alá, amint a mívesen megalkotott betűket a papírra veti vele egy fiatalember keze. Ha jobban szemügyre vesszük a papírost, akkor szinte rögtön szembeötlik, hogy nem angol szavakat írt a lapokra, valamiféle idegen nyelven készült el az iromány, ebből is látszik, hogy vagy külföldi rokonoknak ír, vagy csak nem szeretné, ha bárki illetéktelen elolvasná.
Munkája végeztével összerendezi a lapokat, majd gondosan félbe is hajtja őket, hiszen így férnek csupán bele a borítékba. A boríték, amelyet rögvest a kezébe vesz egy kissé fakó, valószínűleg már jó ideje a polcán hever felhasználatlanul. Mihelyt helyére került a küldemény némi viaszt csepegtet a szükséges helyre, majd gyűrűvel zárja le a levelet. Régi módi megoldás, de ez is utalhat egy s másra, mint például, hogy a levél bizalmas vagy akár arra, hogy kinek szól, ebben az esetben az embernek elsőre valaki a belső körből jut az eszébe.
Nem sokat teketóriázik, rögvest kezébe veszi a levelet, s heves léptekkel a bagolyház felé veszi az irányt. Útközben szinte körbe sem néz, csak megy előre rendületlen. Arcán nem ülnek érzelmek, szemében mégis ott ül a szokásos csillogás, ami akkor szokott a kék lélektükrökbe kúszni, amikor valami izgalmas dolgot csinál, amikor valami rosszban sántikál, vagy amikor valaminek nagyon örül.
Amint a bagolyházhoz ér, oda hangtalanul, szinte észrevehetetlenül lép be, hiszen nem akarja az állatokat megzavarni azzal, hogy nagy robajjal vágódik be. Tekintetével megkeresi Terot, majd az állathoz lép, s egy kissé meghajol.
Amikor Terot választotta magának, egyetlen fontos szempont döntött a javára, az, hogy egy roppant méltóságteljes állatot látott benne, egy fiatal, de annál büszkébb állatot. A bagoly lassan leszegi fejét, majd vissza, eztán szinte már-már nyújtja a lábát, hogy Heikki felköthesse rá a levelet, amely pillanatokkal később meg is történik, s ezt követően még egy jutalmazó simítás a tollakon, amit Tero ilyenkor mindig örömmel vesz, majd már indul is a madár, hogy gazdája levele minél hamarabb célhoz érjen.
Heikki egy pillanatra megáll, s nézi a madarat, amíg az el nem tűnik a horizonton, aztán egy laza mozdulattal sarkon fordul, s szinte már menne, amikor észreveszi, hogy nincs egyedül. Tekintetét a lány felé fordítja, s egy pillanatig csupán csodálkozva tekint felé, majd kisvártatva arcára mosoly ül ki, amolyan komisz, „rosszban sántikálok” mosoly. Eztán szép lassan elindul kifelé, azzal a nem titkolt szándékkal tesz így, hogy a lány végül úgy is megszólítja…