Belső udvar - Kerengő

Megmentőmnek ^^

Nem akadályozott meg abban, hogy kirángassam magam a karjaiból, nem volt erőszakos, ennek örülnöm kellene. Nem is estem el, így elég volt előrántanom a pálcámat és felé szegeznem. De minek is? Miért nem támad rám, miért nem gúnyolódik úgy, mint akkor? Félre ne értsetek, nem vagyok az a típus, aki élvezi, ha bántják, Stockholm szindrómában sem szenvedek, legalábbis nem tudok róla, de mégis, furcsálom a viselkedését. Bár, talán megvan rá az indoka, hisz ahogy körbepillantok, látom azt a néhány diákot, akik a könyveiket bújják. Lehet, hogy csak miattuk nem tesz semmi rosszat, talán ilyenkor már nem is olyan nagy legény, mint akkor, ha nincs közönség.

Tekintetem talán értetlenséget sugároz felé, melynek jelei az arcomra is kiülnek, mikor hátrál, s biccent egyet. Ennyivel elintézné? Tényleg csak egy biccentés a záróköve ennek a találkozásnak? Óh, Lena gondolkodj, mit is akarsz tulajdonképp? Magyarázatot arra, hogy miért mentette meg az életed? Igen, erre lenne szükségem, tudnom kell, hogy miért. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Lehet, hogy mégsem csalt meg azon nézetem, mely szerint alapvetően mindenki jó? Lassan emelem le a pálcámat, úgy érzem, hogy teljesen felesleges felé tartanom, hisz úgysem lennék képes leátkozni azt a helyes fejét, s még azt az érdekes mosolyt? sem. A beszólásának következtében a magasba szöknek a szemöldökeim, ez annyira felháborító. Én szépen ettem, nem tehetek róla, hogy miatta félrenyeltem, kellett neki megjelennie éppen itt, pont most. Ajkaim már szóra nyílnak, de inkább  nem mondok semmit. Már régóta megszoktam mások szemtelenkedését és nem is szoktam magamra venni, általában csak jóízűen mosolygok az efféle dolgokon, de most mégis bosszant. Óh, legszívesebben megmondanám neki, de nem, csak nyugalom, nem fogja elérni a célját, nem bosszanthat fel. Most is mosolyognom kellene, mint a hasonló helyzetekben. Áááh, miért nem megy?

Nem baj, nem foglalkozom ezzel. Én szép lassan megnyugszom, ő pedig, ahogy látom, visszatér a könyveihez. Remek, itt az alkalom, hogy összeszedjem a földről a csomagolt bonbonokat és visszavonuljak, el innen, messzire. A pálcámat lassan visszacsúsztatom a helyére, s már az édesség felé lépnék, mikor újra megszólal. Felkapom a fejem, s ha eddig még nem látszódtak rajtam a döbbenet jelei, most egész biztos, hogy mindez az arcomra van írva. Te jó ég, honnan a csudából tudja, hogy meggyes? Vagy ez csak nekem ilyen meglepő?
- Mit mondtál? - Teszek felé pár lépést, miközben figyelem, ahogy összeszedi a cuccait egy varázsütésre.
- Colien, ugye nem te küldted? - Szegezem neki a kérdést, s remélem, hogy méltóztatik felém nézni Mr. Sznob és Perverzió.

Elégedett kis macika volt. Végre rendezte a tartozását. Immár teljesen kinyújtózhatott, s tehette azt, mit minden mardekáros. Röhögni más házak lakóin, gúnyolódni, esetleg pár kis tréfát elsütni, nomeg persze készülni a leendő minisztériumi állásra. Gyakorolva a díszes mondatokat, intrikákat, s hízelgést. Oké, nőknél még csak-csak, nade férfiaknál? Ez embert próbáló feladatnak tetszett a számára. Ezen szempontból néha, lelke legmélyén, senknek sem árulva el a titkot, kicsit kételkedett a gyors előremenetelben. Pedig mást nem igen szeretett volna leművelni.
Szóval, gondolataiba merülten, tervezgetve, hogy majd miket is fog csinálni, esetleg ténylegesen átnézi az anyagot, ütötte meg a lány hangja a fülét. O-ó… Megállva a mozdulatban, visszafordulva felé, kicsit megdöbbent a hallottakon. Főleg azon, hogy nem átallott mindezt hangosan mondani. Gyorsan körbepillantva, egy köhögésbe csomagolva a pillanatnyilag megtört játékot, igazgatta a nyakkendőjét, végigsimítva a taláron. Tollászkodás. Cöh. Ezzel mintha mindent tudna leplezni. De megtévesztő tud lenni, hisz általában van egy-egy dolog amit el kell simítani, szóval az ismerősei sem tudják biztosra, hogy mikor takargat valamit, s mikor jön elő a tényleges rendmániája. Jelen esetben persze arról szó sem volt.

- Hogy? – tökéletes ruházat, nincs mit tovább rendezni. Ha egy szakadt kis griffendéles lenne akkor könnyebb dolga lenne. Álló napot tölthetne azzal, hogy mindent pontosan a helyére rakjon. Így meg csak két mozdulat kell ahhoz, hogy minden úgy álljon ahogy kelljen, s aztán csak ő marad meg a másik.
Körülnézve, szerencsére annyian nem figyeltek rájuk, de azért na, páran felkapták a fejüket. S ez egyáltalán nem jó. Nagyon nem jó. No, ilyenkor érkezik el az a pillanat, hogy le kell lépni. Vagy el kell hallgattatni? … No igen, az a rész nem ment volna. Szóval maradt az első változat, mit az önbecsülése nem engedett. Tehát valamiképp megint el kell érnie, hogy utálja, ezzel mintegy megszabadulva attól a kínzó érzettől, hogy érzelmielg felelős lenne bárkiért. Mert ugyebár már egyenlített! Immár nincs bűntudat. Csak egy kíváncsi nő. Nem is tudta elképzelni, hogy miképp romolhatott meg ennyire ez a nap.

- Remélem ezt Ön sem gondolta egész komolyan. Már maga a feltételezés is nevetséges. – tagadás, tagadás, tagadás. Azt még nem igazán realizálta, hogy mégis miből jött rá a lány, hogy ő volt a „bűnös”, node ha mindezt nagydobra is verné… Annyi a felépített hírnévnek. Sőt, a házában való maradásnak. Esetleg mondhatná azt, hogy meg akarta mérgezni, vagy hányatós varázslatot bocsátott rájuk csak elcserélték a dobozokat. Igen, igen. A gondolattól is rosszul volt, ahogy maga előtt megjelent a förtelmes jövő, melyben nem félnek, vagy egyszerűen nem foglalkoznak vele, hanem… nevetnek rajta. Még a gyomra is elkezdett fájni olyan ideges lett. Ez pedig sosem jelent jót. Már megint kis ideges buci maci lesz egész álló nap.

~ James ~

A lányka válasz helyett előkotorja egyik feneketlen zsebe mélyéről az említett érmét, és a magasba emeli, hogy megcsillanjon a napfényben. Szomorú mosolyt villant fel a művelet kísérőjeképpen. Bizony régen volt az az utolsó találkozás, ami végül botránykővé vált. Nem baj, akkor majd máshogy igyekszik elbúcsúzni DS-társaitól, legfeljebb mindenkit egyenként félrevon, amikor beléük botlik a folyosókon.
Amyt meglepi a nyugtatásnak szánt ölelés, összerezzen ijedtében, de aztán James vállára fekteti fejét és megjelenik arcán a régről hiányolt és ismert kedves, jókedvű fintor, az a mosolyszerű valamicsoda, ami mindig olyan vidámmá, derűssé teszi a leányzó kinézetét. Már nem ártott, hogy visszatérjen ez a bizonyos mosoly, sokan voltak, akik hetek vagy már hónapok óta hiányolták. Amy újra a régi Amyvé válik, elég hozzá egy jóbarát feltűnése.
Joy vidoran legyint egyet, immár saját nyakára helyezvén feje teljes súlyát.
- A Mardekárnak szemernyi esélye sincs a házkupára, hiszen mindig elbénázzák, ha hamarabb nem is, de az utolsó pillanatban úgyis elszúrják valamivel. Vagy Potterék alakítanak megint valamit, ami néhányszáz pontot jelent nekünk és azzal visszük a pálmát. Amíg csak McGalagony létezik, addig kizárt a mardekáros győzelem, hidd el nekem.
Amy egy jóságos, mindentudó mosollyal, doktornénisen bólogat James fejtegetésére, miszerint itt kell hagynia a sulit alig egy év múlva, holott minden barátja itt van. S bár pontosan érti a helyzetet, nem kell neki magyarázni semmit, mégis türelmesen végighallgatja a fiú mondandóját, hiszen ő is bátran elmondhatta a félelmeit neki.
- Jaj, Jamie, olyan lökött vagy! - nevet fel a lányka. - Egyébként ha ilyen szomorkásan töltöd el itt a maradék bő egyév "letöltendődet", akkor azzal elrontod az egészet, mert csupa-csupa szomorú és rossz emléked fog maradni róla, semmi nevetés a barátokkal, Ashmore-féle buli vagy csajozás. Inkább örülnöd kéne neki, hogy még egy teljes évet eltölthetsz itt közöttünk, elvégre itt szeretve vagy, semmi okod a búskomorságra is. Különben meg: búsuljon a ló.
Amy szemében vidám szikrák csillognak, miközben kajánul nyelvet ölt a fiúra, azután elneveti magát. Jamesnek talán leesik a "lóval" pontosan rá, az ő mélabújára célzott a lány; és talán le is harapja eme merész pimaszságért Joy fejét a fiú.

Monty

Ott állok, tőle pár lépésnyire, kezeimet összefonom magam előtt, mondhatni egyfajta védekező pozíciót felvéve. Ilyenkor irigylem a teknősbékákat, akik olyan szép nagy páncélzattal rendelkeznek, amely biztonságot nyújt nekik, bárhol is legyenek. Gyerünk, mire vársz, válaszolj. Egyre türelmetlenebb vagyok, nézzetek csak rá, hogyan tollászkodik. Olyan, mint egy első bálozós, hihetetlen, hogy egy fiú mennyit tud foglalkozni azzal, hogyan áll a nyakkendője, a talárja, vagy épp a frizurája. Nem csak sznob, hiú is. Meddig várjak még? Na végre. Hogy?? Mégis mi ez a kérdés? Nagyon is érthetően kérdeztem. Figyelem a vonásait, de azokból semmit sem tudok kiolvasni. Tagadja, hogy tőle kaptam volna, de akkor honnan tudta, hogy konyakos? Ajkaim résnyire nyílnak, mondanék valamit. Lehet, hogy csak tippelt, s talán csak én csinálok ebből az ügyből ekkor felhajtást. Arcvonásaim csalódottságot sugároznak, talán ebből azt gondolhatja, hogy amiatt érzem ezt, mert kiderült, hogy nem tőle van a bonbon. Pedig igazából csak az az oka, hogy nem jött be a tippem, s mégsem ő az ajándékozó. Óh, hogy én mindig beégetem magam. Most is mit képzelhet? Amúgy meg miért érdekel, hogy mit képzel, nem teljesen mindegy? Áhh, ahelyett, hogy lelépnék, ilyen hülyeségeken gondolkodom. Mondjuk nem csak ez idegesítő, hanem az, hogy már megint magáz, én meg még mindig nem szóltam egy szót sem. Általában nem szoktam zavarban lenni, de az, hogy ilyet feltételeztem róla, most mégis azzá tesz. Bal kezemmel a hajamat kezdem el csavargatni.
- Igaz,  bocsánat a feltételezésért. Gondolhattam volna, hogy ön nem venne bonbont egy olyan Hugrabugros lánynak, mint én - felelem kissé ironikusan, hisz való, s igaz, még mindig a fülemben csengenek a szavai, melyek a súlyomat célozták meg. Nem esett jól, de akkor sem érdekel, inkább legyen néhány kiló feleslegem, mint hogy ne látszódjak, ha szembe jönnek a folyosón. Ezen gondolataim közepette úgy érzem, hogy lassan itt lenne a tízórai ideje, jó lenne enni egy kis gyümölcsöt vagy valamit, amibe nem fulladnék bele. Na meg az is jó lenne, ha nem bámulnám ilyen szúrós tekintettel, hisz mégis megmentette az életemet. Lehet, hogy mégis meg kellett volna köszönnöm? Nem, azok után nem. Inkább elfordulok és tovább megyek. A fordulat meg is van, de eszembe jut valami, így visszapillantok.
- Legközelebb nem fogok ilyen mohón bonbont falni, s így elkerülheted az életmentést. - Mondom kicsit dünnyögve, de a hangszínemből mégis érezhető, hogy talán ebben az egy dologban egyet értek vele, hisz megfogadom a tanácsát a közeljövőben. Ezután fordítok hátat, majd visszasétálok az én padomhoz, leguggolok, s szépen visszapakolom a kigurult bonbonokat a dobozba...

Amy
***
   

Szomorúan nézegetem az ál-galleont, mely vagy már egy éve nem izzott fel, egy-egy találkozó közeledtét jelezve. Kellemes, mégis szomorú végletű emlékek rohamoznak meg. Nem is próbálom leplezni hirtelen jött rosszkedvem. Szomorúan a lányra nézek, majd hirtelen, mintha megijedtem volna valamitől, alkaromra kapom szemem, egy régi heget nézegetve. Lassan, végighaladok tekintetemmel alkaromon, előre csuklómig. Érdeklődve nézem a kidagadó ereket, majd a tenyerem sok sok vonalát, melyből egy jobb jósnő akár vakon is kiolvasná jövőm titkait, majd megfordítom kezem, eltitkolva a kíváncsi szemektől tenyerem mélyedéseit.
Mintha valaki kíváncsi lenne rá.
Amy válasza némi jókedvet hoz a kis udvarba. Tetszik a lány vidámsága és hogy még ily rossz időkben is tud felhőtlenül vidám és optimista lenni.
Nyugtalanul mocorgok, majd igazgatom csuklómon a fekete karkőtők, melyek mágnesként vonzzák a nap éhes sugarait.
Ez a förmedvényes talár sem jobb. Egyszerűen utálom ilyen időkben. Legszívesebben kidobnám a szemetesbe, majd kacagva mennék tovább egy szál izompólóba és csókolom. Ennyi. Messze nem érdekel engem a suli hírhedt szabályzata, miszerint a talár kell.
Menten felállok, majd lekapom a fekete ruhadarabot és lazán a padra hajítom. Így egy szál ingben és nyakkendőben maradok.
A mellettem ülő lányra nézek, kit valószínűleg kissé megzavartam vetkőzős jelenetemmel, majd hirtelen észbe kapok hogy még nem feleltem kérdésére.
- Talán igazad van. Tudom hogy te örök optimista vagy, de én jelenleg nem tudok az elkövetkezendő jóra gondolni, ha ugyan lesz olyan. Jelen helyzetben nem tudok pozitív nézeteket táplálni, hisz egy sem jut eszembe. Jó, most mondhatod hogy milyen halálmadár vagyok, igazad is van. Lehet.
Csöppnyi mosoly ízét vélem érezni szám szélén, ám aztán az is gyorsan lefagy.
Nem csak Amy van így vele, mostanában nekem is nehezebben megy egy-egy mosoly.
- Na látod ez viszont jó meglátás, ezzel én is így vagyok, ám mindenkinek lehetnek rossz napjai, mikro kesereghet, kiönzheti a lelkét fűnek-fának minden bűntudat nélkül. Nekem a mai ilyenre sikerült. Úgy néz ki elszámítottam az ébredést, rossz lábamat rakta előre. – próbálok viccelődni, ám nekem valahogy most nem görbül a szám széle.
Ennyire rossz napom lenne? Még egy épkézláb poént sem tudok összehozni.
Keserűen elfintorodok, majd elmélázva figyelem a kacagó Amyt.
Bárcsak én kacagnék ennyire, de nem még most is, mikor a csaj fetreng a röhögéstől, én csak egy fájdalmas kis mosolyra vagyok képes.
- Nincs kedved kicsit sétálni, engem már nyomaszt ez a fülledt levegő? – kérdem a lánytól, majd érdeklődve fordulok felé.

Szóval elhitte. Önmagának egy szót sem vett volna be a mája. Ahogy előadta, gúnyolva önmagát az ideges mozdulatok miatt… Önvád, s újabb kérdések. Legalább megszabadult egy bosszantó kis kullancstól. Mi mások is lettek volna? Követelve az érzelmeket, azt, hogy szolgáltassa ki magát az ember nekik, s cserébe… Egy nap úgyis csak azt mondják, meggondolták magukat. Hisz nem volt az a nagymenő, még ha szerette is volna, hogy mindenki egy kis tartással legyen felé. Tudta merre is van az iskola társadalmi ranglétrán a helye. Az pedig nem közelített olyannyira a felső tízezerhez. Nos, persze olyan rossz sem volt… Node, ne mentegessük szegény alakot. Hol is tartottunk?
Elégedetten konstatálta a fejleményeket. Igen, igen. Tökéletes. Egy apró fintor az ajkak szegletében, majd egy nyugodtabb testtartás, hisz a másik fordult is már el. Köszönömöt nem is várt volna. Ő sem szokta sűrűn használni eme szócskát, így valahogy természetesnek tűnt, hogy másik is hanyagolják a létezését. Az ő kis lelkivilágát meg egyébként sem kellett félteni. Túlélte azt, ha nem emlegetik fel a hős akciót. Ami inkább egy rossz mugli filmbe illett volna. Nem mintha ő ilyeneket nézett volna. Oh, nem-nem. Csak egyszer. De persze az is egy másik történet.

- Hagyd! – megtörve a csendet, ezzel leginkább önmagát lepve meg, sétált a lányhoz, s nyújtotta a kezét felé. Nos, ezen mozdulatból, hangszínből, s mondatból érezhető volt, hogy a csokik szedegetését akarta megakadályozni. Mert csak na… Milyen undorító már. A földről enni? Ilyet három éves korában csinált míg az apja végleg le nem szoktatta róla. Bár addig igen sok dolgot megtudott tanulni magától. Például, a pici barna dolgok nem mindig mindenízű drazsék, vagy ha azt is eszik, abból sem kell mindent megennie. S ha már talált egy porcicát, nem kell feltétlen megnyalnia, kipróbálva azt, hogy tényleg kismacska lesz-e belőle. Mert nem. Sokadjára sem.

- Szerzel majd másik dobozzal. – nos, mindez gondolatmenet nem tükröződött a vonásokon. Természetes mód. Mindössze annyi, mely egyértelmű volt, hogy undorító dolognak tartja ezt a földről szedegetős mókát. Oly mindegy, hogy tényleg megeszi-e, avagy csak a manóknak akar kevesebb munkát csinálni. Mert arra is meglett volna a megfelelő válasza.
Pedig milyen kiváló alkalom is lett volna arra, hogy valamilyen viccet elsüssön. Például, hogy ennyire nem is lehet szegény, avagy nem is tudta, hogy a földről szeretnek étkezni a sárvérűek. Esetleg, egy utalás a házvezető tanárra majd az általa bevezetett újdonságokra. Ha akart nagyon humoros tudott ám lenni. Most azonban, talán az aprócska ki nem mondott bűntudat miatt, avagy a pillanatnyi békesség kedvéért egyiket sem sütötte el. Csak magában sorolta eme jó kis lehetőségeket.

A lábaim alig visznek előre, én mégis a belső udvar felé tartok, fejemen a baseball sapka elég félszegen ül meg, de legalább azt nem engedi, hogy a nap a szemembe süssön. Egy gitár is van a kezemben, ennek még fontos szerepet szánok, a kis magánszámomban, sőt talán az egyik főszereplő ő lesz.
Amint kilépek a kerengőbe mélyet szívok a levegőbe, majd keresek egy üres padot, s oda lete-lepszek. A gitárt lassan magam elé veszem, s amint felveszem, rajta a fogást rögtön elkezdek rajta játszani. A lágy lassú dallamok, szinte idilli hangulatot teremtenek ehhez a napsütéses délutánhoz. Jó idővel az után, hogy a kezem már jár, lassan kieresztem érdes, ám olykor mégis simulékony hangomat, s egy sokak által ismert számot kezdek el énekelni, bár aki avatottabb a témában, már megismerhette a dallamról is.


Another turning point;
a fork stuck in the road.

Time grabs you by the wrist;
directs you where to go.

So make the best of this test
and don't ask why.

It's not a question
but a lesson learned in time.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

So take the photographs
and still frames in your mind.

Hang it on a shelf
In good health and good time.

Tattoos of memories
and dead skin on trial.

For what it's worth,
it was worth all the while.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

Amikor néhányan közelebb ülnek hozzám, hogy hallják a játékomat, egy kis mosoly kúszik ábrázatomra. Annyira nem lepek meg ezzel senkit sem, hiszen tőlem az ilyesmit már meg-szokhatták, s mégis tudok vele valami újat nyújtani mindig. A dal közben amikor csak a kezem jár, néha fel-fel nézek s azoknak akiket ismerek az engem körül ülők közül bólintok, s közben köszönően azért, hogy meghallgatnak, néha lehunyom kicsit a szemeimet, ilyenkor elragad a dal és ők is értik, hogy ezzel is dicsérik a munkámat, ami nem kis örömet okoz nekem.

~ James ~

Amy tétován néz a fiúra. Nem, tényleg nem jött be a ló-poén, de nem is ez a legfőbb baj, hanem az a különös gondterheltség, ami ott van a kamasz arcán. Annak a kesernyés vonásnak nem ott lenne a helye, ki kéne zárni a kastély épületéből, azonban azt a leányzó is tudja, hogy ez lehetetlen kérés. Sejti, egy ölelés rengeteget segíthetne a helyzeten, talán éppen erre a szeretetmegnyilvánulásra lenne szüksége James-nek, ő azonban soha nem volt az érzelemkitörések embere.
Így aztán a teendő tudatában csak ül kukán, mintegy kőbe zártan, tudván, hogy képtelen megtenni azt az apró mozdulatot.
Így aztán kapóra jön a lány számára, ahogy James a kezét és a tenyerét kezdi szemlélni. Amy elkapja a fiú kézfejét még mielőtt efelé fordíthatná azt, s visszabillenti vízszintesbe. Érdeklődéssel szemléli a különféle vonalakat, bár soha egy kukkot sem értett belőlük - de a lényeg így is benne van a mozzanatban: Joy nem fogja magára hagyni a srácot, mert egy igazi barát soha nem hagyja összeomlani a társát, hiszen erről szól a barátság. Halovány félmosollyal néz fel a tenyér tanulmányozásából a leányzó Jamie szemébe, s közben hagyja lehullani a fiú kézfejét.
Meglepődve nézi, ahogy barátja lehajítja talárját, mintha így szabadulhatna az őt nyomasztó gondolatoktól. Amy követi példáját: talárját ledobva lépdel a fiú után, mígnem megelőzi őt.
- Egy frászt vagy halálmadár, te lökött - mondja, ám ezúttal mellőzi a kacagást. Halálos komolysággal beszél a fiúhoz, szemében mintha hosszú évezredek tapasztalatai és valami különös, varázsos romlatlanság, gyermekiség ülne - Csak maradj örökké gyerek a lelkedben. Soha nem szabad felnőni, ez az örök vidámság titka, semmi varázsfőzet vagy bonyolult cselekedet. Csak meg kell őrizned a gyermeki lényedet ott belül.
Az utolsó mondat végén finoman a hollóhátas mellkasára bök, a fiú szívének magasságában.
- A rossz napokat ismerem, volt belőle részem az elmúlt néhány évben. De hidd el, túl lehet élni, mert nincs olyan dolog a világon, amit ne lehetne túlélni, csak erő és kitartás kell hozzá. Egyébként ez mindig segít...
Joy nem fejezi be a mondatot, inkább illusztrálja. Karjait széttárva veszett pörgésbe kezd a saját tengelye körül, élvezi, ahogy az udvar és a szökőkút képe egybemosódik az ég kékjével. Tüdejébe friss levegő áramlik, kimosván onnan az elmúlt napok rossz emlékeit, pillanatait. S már előre élvezi a kölyöklány, hogy majd néhány perc múltán, amikor elnyúlik a köveken, hogyan fog forogni az ég és a föld képe.
Persze tudja, hogy az egész nem más mint biológia, az egyensúlyérzékelés elvesztése; ám ezt a tudást mindennél mélyebben igyekszik eltemetni magában, mert ez kell, hogy kisimulhasson. Nyugalma talán átragad majd James-re is, vagy legalább egy kicsit hat rá...
- Gyere! - kiált Joy, miközben a fiú kezét elkapva megpörgeti őt is.

[Iza]

Iza

Meglehetősen ritkán veszi az a kalandvágyó kedve a könyvtár irányába - nappal. A tiltott órák valahogy jobban megfelelnek arra a célra, amire ő az ósdi köteteket használni óhajtja. Ó h a j t j a. Ízlelgeti még kicsit a szót, miközben a nem is olyan legális cigarettaszálat átbillenti nyelvével a szája másik sarkába. Egyelőre nem akarja meggyújtani, remekül elszopogatja ő így is.
- A manóba.. A manóba, hogy a gányaretek csuharangája nyalintsa fültövön a.. - mormog magában, és csak nem unja meg a bagót rágcsálni. Nem zavarja, hogy ezt a papírba tekert adagot inkább szívni illenék.
A Mirol kölyök cipőinek surrogása egyre közelebbről hallatszódhat a belső udvaron tartózkodók számára. Bosszantóan nagyokat csosszant, mintha szabályosan simára akarná koptatni a márkás sportcsuka talpának recéit. Úúúgyis telik másikra! Nem? Hát de.
Olyannyira belefeledkezik végül a nagy csoszmogásba, rágicsálásba és mormogásba, hogy mondhatni teljesen kizárja a környezetét. Egészen addig a nem egészen fájdalommentes találkozásig a kerengő egy oszlopával, ami vélhetőleg maradandó nyomot hagy majd a sötét, kócos tincsek mögé rejtett homlokon.
- Ejjjazannnnnyát! - Fájdalmasan felszisszen, hátralép kettőt, mint valami valódi balettmaistro, és ezt követően lendületből karolja át azt a pimasz oszlopot. Megpördül körülötte, tiszta Singing in the rain, aztán remélve, hogy nem sokan voltak tanúi az iménti szerencsétlenkedésének, elnyújtott, húdelaza léptekkel a belső udvarra nyöszörgi magát. Ott aztán letelepszik egy másik oszlop tövébe, hanyagul a lábai elé löki a fekete iskolatáskát, és felveszi a töprengő művészekre jellemző, felhúzott térdű pozitúrát. Nem, nem a jóga könyvből.

Amy
***
   
A bolond csajnak.

Örökké gyerek?
Mintha az olyan könnyű lenne, mikor számos dolog létezik szerte a világban, mely nagymértékben hozzásegíti az embert ahhoz, hogy egy életre megváltoztassák az embert, hogy elrontsák az ember gyermekkorát, így elvéve tőle ezeket, a jó tulajdonságokat.  
Csendben elmosolyodok a lány teóriáján, majd hallgatom tovább.
Már épp válaszra nyitom a számat, mikor Joy hirtelen felpattan és elkezd tengelye körül forogni, mint egy kisgyerek, mikor beáll a ventilátor alá és megpróbálja utánozni azt.
Ez tényleg segítene, vagy csak valami bolondos szokása a lánynak. Mindegy. Én biztos nem fogok itt pörögni, mint valami idétlen. Nem ítélem el Amyt, hadd csinálja, ha jólesik neki, de én megőrzöm „méltóságom” és nem mozdulok sehova. Ott állok, mint valami szobor és fülig érő szájjal vigyorgok a csajra. Ha másra nem is, de legalább arra jó volt ez a kis pörgés, hogy felvidított egy kicsit.
Mikor Amy kezemnél fogva elránt, kissé elvesztem egyensúlyom, kissé megingok, majd mikor már legyőzőm a gravitációt és újra két lábon állok, gyorsan megfogom a pörgő lány kezét, majd próbálom megfogni, hogy hagyja abba, de próbálkozásom kudarcba fulladt. A forgó csaj magával rántott. Következetesen én próbáltam megtartani magam, de nem értem el különösebb sikereket, így elestem, Joyt is magammal rántva. Így most már ketten voltunk a földön. Ketten feküdtünk egymás mellett és én szakadtam a röhögéstől. Valószínűleg ez kellett nekem. Egy kis móka, hogy újra felidézze gyermekkorom.
- Amy Joy, te őrült, eszement nőszemély! – mondom, halkan, humoros hanglejtéssel, nehogy a lány ezt sértésnek vegye.
Fejem elfordítom, majd szemébe nézek. Mosolygok neki egy nagyot, majd tekintetem az égre emelem.
Milyen szép!

[Emma]

Emma

Amint figyelem Emmat, s hallgatom a kis előadását, mondjuk, úgy, hogy a meglepettségtől egy pillanatra ledöbbenek. Csend van a körülöttünk, jéghideg velőtrázó csend. A hangulat nem kínos egyszerűen csak, mintha most egyikünknek sem lenne mit mondania.
Aztán felocsúdva ebből az állapotból, én hirtelen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy egy épkézláb választ tudjak adni a lánynak. Semmi frappáns nem jut eszembe, így azt hiszem arról, le is tehetek, hogy egy vicces kis belépővel indítsak. Akkor most nem marad más, csak a tények, semmi másról nem folyhat a diskurzus, mintha csak az égiek akarták volna így.

- Nos, nem is tudom, mit mondjak. – szólalok meg végül. – Saj…saj..sajnálom, hogy ennyire ledöbbentem, de nem mindennap hallok ilyesmit. Azonban szerintem, mindennek meg van a maga jelentése. Nem történt veled olyasmi mostanában, ami ezt előidézheti. Ha mélyebben utána néznél a dolgoknak, talán rájönnél, mi lehet az oka. Akkor utána járhatnál, és megtudhatod, mivel tudod elfojtani. –

Még mindig van bennem némi meglepettség, és aggodalom, de már sokkal inkább kitisztult a fejem. Most úgy érzem, hogy talán még segíteni is tudok neki. Öt perccel ezelőtt? Ó nem, azt sem tudtam volna megmondani, hogy hívnak, de össze kellett szednem a gondolataimat, ahhoz, hogy ismét teljes értékű dolgokkal szolgálhassak neki.

[Gabe]

               Gabe

Kifejezetten nem mondhatom magamat szerencsésnek, ugyanis általában az élet legszebb pillanatairól maradok le. De mindig csak egy perccel, vagy egy félfordulattal. Épp a kerengőn készültem átvágni, hogy megrövidítsem az utamat a Nyugati szárny felé, amikor megütötte a fülemet griffis társaim elfojtott kuncogása. Odafordultam feléjük, kérdeztem, mi a helyzet, min nevetnek ennyire, ők meg csak ujjal mutogattak egy, a fűben meditáló alak felé. Kicsi csomóba ugrott össze a gyomrom; Gabe Mirol, a naagy Gabe Mirol! Az előbb se látott, se hallott, úgy cirkált itt körbe, míg a végén felcsavarodott az egyik oszlopra – magyarázták a többiek. Merlin kövér va..szakállára, hogy az ilyesmiket szalasztom el! Pedig ha valaki megérdemelné, hogy röhögjön egy jót ezen az elmebajos tacskón, akkor az én vagyok.
Az ominózus rajtaütés óta – amit mi szerényen csak összecsapásnak nevezünk – az alkalmat keresem, hogy bosszút állhassak a nagyképű mardekároson, aki ráadásul telepletykálta az iskolát mindenféle marhasággal. Jó, nem azt mondom, hogy hazudozik, de bármi amit csinál – amit az én káromra csinál – megtorlásra vár.
Hány és hány ember kérdezi tőlem a mai napig gúnyosan somolyogva, hogy milyen alsónemű van rajtam, a jó életbe, mintha lenne hozzá közük! És minden ilyen alkalommal öt méteres körzeten belül legalább egy tanár is tartózkodik, nehogy véletlenül ott helyben le tudjam rendezni az idegesítő patkányokat egy csattanós rontással, a képük közepébe, hogy még hetekkel később is összeszoruljon a gyomruk, ha a Bishop nevet hallják.

E jegelt bosszúvágy ismeretében kevéssé meglepő, hogy nem tudok csak úgy elsétálni Mirol mellett, mintha mi sem történt volna. Máris nem olyan sürgős, hogy felérjek a Griffendél tornyába, előbb teszek itt egy kis kitérőt. Táskámat a hátamra vetve megindulok felé, olyan halkan, akár egy kisegér, majd mikor közvetlenül a háta mögé érek, a talárom zsebéből előhúzott penna bojtos végét egy határozott mozdulattal beledugom a fülébe.
- Kész van minden leckénk, hogy itt henyélünk és lopjuk a napot? – rikkantom a másik, „szabad” fülébe, és szívből remélem, hogy minimum a frász jön rá a hirtelen belépőmtől.

[YVETTE]

YVETTE

a zene

A kimért távolságtartása ellenére cseppet sem átgondolt mondat már sokkal inkább vall az igazi Yvre. Nem szándékosan provokáltam ki belőle ezt, de most megkaptam. Persze nem veszem a szívemre, hisz már megszoktam az évek alatt, hogyan kell, hogyan érdemes a dolgokhoz állni. Főleg, ha barátokról van szó. Apropó..
- Tudod, mindig azt mondom, hogy ne titkold az érzéseidet, és ne félj a barátod szemébe mondani az igazságot, még ha sértő is, vagy fájdalmas. Ezért örülök, hogy ebben megegyezhetünk. Én is utálom a jótündér szerepét – életképtelen mosolyommal nem valószínű, hogy meggyőző képet festek a filozófiámról, pedig tényleg őszintén örülök neki, hogy kimondott valami.. sértőt. Hú, határozottan jobban érzem magam tőle, mert azt jelenti, hogy Yvnek kezd visszatérni a hangja. Perverz vagyok.

- Látod, ez egy jogos kérdés. Engedd hát, hogy megismerjelek.
Hangom úgy csitul, ahogy Yv korábbi fellobbanása, és azt veszem észre, hogy ott állunk ketten a kicsi udvaron, egymással szemben, és suttogunk. Az a pár ember, aki elvétve sétálgat a környéken, csak hegyezgetheti a fülét, ha el akar csípni valamit a párbeszédünkből.
Jó, rendben, az előbbi kijelentés kicsit korai volt, de akkor is szomorú, hogy hét év után ilyet kell kérnem tőle. Szomorú, hogy elveszett az a bűbájos kislány, aki régen volt, és szomorú, hogy nem próbálja megkeresni őt. Igaza van, tényleg nem ismerem, hiába akarom elhitetni magammal az ellenkezőjét. Elismerve a körben szerzett győzelmét, a cipőimre kormányozom a pillantásom, így fogadva a folytatást. Azonban nem látok távolabb a kezemben tartott mappánál, amit kitartóan szorítanak az ujjaim a mellkasomhoz, mintha a gravitáció kétszeres erővel igyekezne elragadni tőlem.
Olyasmi érzés tölt el, mint a haldoklót, aki a halála előtt látja az életét kronológiai sorrendszerű képekben leperegni, csakhogy én ezt szándékosan idézem elő. És persze nem az egész életemre kiterjedően, úgy csöppet kiszaladnék a hatásszünet fél másodpercéből. De azért bevillan egy-két mókás vagy épp kínos élményem Yvvel, amitől még leharcoltabbnak érzem magam. Ez a mappa egy valóságos szimbólum. Erre a megállapításra jutok, amikor ismét belenézek a szikrázó szempárba, ami fürkészen lesi a reakcióimat. Nem tudom, mi a helyes érzés, amivel válaszolhatnék neki.
Inkább szó nélkül arrébb lépek egy arasznyit, útjára engedve a lányt. Hát ki vagyok én, hogy akarata ellenére megváltoztassam őt? Ebben a körben is győzött.

Várakozón nézek a fátyolos tincsek után, hátha látni engedik a letört, de végsőkig magabiztos arcot, aztán.. rá kell jönnöm, hogy ez nem fog megtörténni, Yvette nem fordul hátra. Ez az a céltudatos haladás – amikor csak előre néz, nem tapossa el a másikat, de a saját pályájáról sem tér le –, amit mindig csodáltam a nagy pálfordulása óta. Erősebb, mint amilyennek mutatja magát, pedig mindig mindenki tudtára hozta, ha lehetett, hogy ő nem egy törékeny kis virágszál, aki mások védelmére szorul. Hű. Sokszor csak akkor döbbenünk rá, hogy a szomorú pillanat nem elveszett pillanat, amikor átéljük azt.

- Várj, elkísérlek! – Kiáltom futtomban, és Yv mellé érve átnyúlok a válla fölött, hogy megtartsam neki az ajtót. Ha nem változik, hát nem változik, majd én leszek alkalmazkodóbb. Megéri, úgy érzem. Ismét látom az arcát, és őszintén elmosolyodom, mikor együtt lépünk be a kastélyba.

Köszönöm!    

~Jeremy~
Kicsi egyedüllétre vágyott, esélyre, hogy pár dolgon elgondolkodjon. Vagy inkább a tömegbe menekült volna? Már nem tudta. Néha töprengeni akart, kibogozni a gubancot, amit Lucas, a nővére és az egész kinti és benti helyzet hozott… néha meg nem akart vele törődni, nem akarta hagyni, hogy gondolatai elkalandozzanak, mert félt attól, hova lyukadhat ki. Nagyot sóhajtva leült az egyik árnyékba eső padra, és csak most nézett körül, hova vetette a sors (vagy a lába) a vizsgák előtt.
A kerengő. Nem jár erre gyakran, mégsem tűnődik el, miért itt állt meg. Kész tény előtt áll, és ahogy magát ismeri, könnyen úgysem találna magyarázatot. Unatkozó-zárkózott arccal körülpillant, már amennyire a hétágra sütő nap engedi. Ismerős sehol, itt-ott beszélgető csoportok. Talárt senkin sem lát, ő maga is per pillanat krémszínű vászonmellényben, sötétbarna farmer halásznadrágban és fekete sportcipőben feszít, haja épp kontyba fogva, hogy ne melegítse annyira hátát és nyakát. Jobb így- legalább nem látják az emberen egyből, hova tartozik, és nem ítélhetik meg egyből. Ő maga nem vette ki a részét a házak közti torzsalkodásból, nem is értette, mire fel. Épp eléggé megosztja őket kint az élet, már itt se lehet nyugodalmuk?!
Némi bűntudattal hallgatta a faágak közt susogó szelet- tudta, tanulnia kéne az RBF-ekre, de nem bírta rávenni magát, hogy könyvet hozzon ide. Lehet, hogy ennek meglesz az ára a vizsgán, de ahogy a helyzet áll, nem sokáig lesz ki számon kérje az eredményeket. Még az is könnyen meglehet, hogy ez az utolsó júniusa itt, mert szülei otthon fogják.
Megrázta a fejét. Ilyenekre jobb nem gondolni, mert csak felizgatja magát, holott semmit nem tehet.
Épp ekkor figyelt fel az üres helyet kereső szőkésbarna, baseball-sapkás fiúra, aki kezében egy gitárral ül le, majd pengetni kezd. Mintha már látta volna párszor, közös órán vagy a nagyteremben… és rémlik, ez a fajta performance nem idegen a sráctól. Neki azonban még nem adódott alkalma meghallgatni. Kevesen álltak elég közel hozzá, hogy tudják: igen szereti a zenét, bár főleg a varázsvilág kultúrájában jártas. Francia (mugli) rokonságából hallott egyet-mást a mugli zenevilágról, még ha ez a szám nem is ismerős.
 ~Meg kell adni, jól énekel…~ gondolja elismerően, miközben kicsit elmélázva, arcát tenyerébe ejtve hallgatja a játékot. A dallam és a szöveg azonnal elnyeri tetszését, és úgy dönt, ha vége a műsornak, ezt el is mondja. Ritka manapság, aki zenében vagy bármilyen más művészetben örömét leli, így továbbra is kíváncsi, várakozó arccal figyel, miközben a gyerek hol biccent egypár ismerősnek, hol lehunyja a szemét, úgy tízen pedig köré ülnek a fűbe, hogy élvezzék. Ő erre semmi vágyat nem érez. Jó, tetszik a dal, de attól még ne várja senki, hogy előre tolakszik mint valami idétlen rajongólány. Kivárja a sorát, majd mikor a többi elment. Egyébként sem szeret feltűnést kelteni. Megtanulta, hogy mindenki úgy teheti legkönnyebbé az életét saját maga számára, ha nem rí ki, ha nem hívja fel magára a figyelmet.
Nem, ezt a kis előadást egyáltalán nem veszi ebbe a kategóriába, ahogy sok háztársa tenné. Nem, egyszerűen jól érzi magát a fiú, és azok is, akik hallgatják. Erre szükség van. Nem lehet mindig komoran, töprengve járni-kelni a világban.
Azt veszi egyszer csak észre, hogy a dal elhallgatott. A gitár pihen a fiú mellett, a hallgatóság elvonult. Feláll hát, és odalép.
- Jól énekelsz és gitározol. A dalválasztás is tetszik, bár be kell valljam, nem ismerem.
Ennyi. Nem kell ragozni, abba csak belebonyolódik és belezavarodik az ember. Azért egy mosoly és egy kéznyújtás jár mellé.
- Zoey Cleve, ötödév. Leülhetek?
Kedvező válasz esetén helyet foglal a padon, és a baseball-sapkás felé fordul. ~Talán ezért jöttem ide, hogy vele találkozzam?~ töpreng, bár ebből az arcán semmi sem látszik. Ezt nem „szerelem első látásra” - módon érti, dehogy is. Hanem lehetséges új barátként tekint a fiúra akaratlanul is. Valahol azt olvasta, hogy ha két addig ismeretlen tekintete többször is találkozik, akkor fontos mondanivalójuk van egymás számára, és okvetlen beszélgetést kell kezdeményezniük. Hogy ilyen eset túl sokszor előfordul, és nem tulajdonítunk nekik jelentőséget? Nagy baj, ugyanis tényleg mindegyiktől tapasztalatot szerezhetünk. Zoey máris gazdagabb egyel: a daléval.

[Zoey]

Zoey

A zene lassan elhallgat, s a gitár pillanatokon belül ott pihen mellettem. Jómagam nagyot fújok a szám végén, s aztán egy pillanatra boldogan körül tekintek. Kezet fogok néhány ismerőssel, majd visszatelepszek a helyemre. A nap süt, a zene feldobta a kedvem, s aztán egy felém közeledő lányra is figyelmes leszek. Ismerős, mintha előadásokon találkoztunk volna már. Azt hiszem évfolyamtársam. Igen most tudatosul bennem, hogy ő az egyik mardekáros, akivel egy évfolyamon tanulok.

~Nem vagyok rosszban senkivel, nem fújok senkire a háza miatt, az számomra túl felszínes és tipikus. Márpedig ha jobban szemügyre vesztek…nos, egy cseppet sem vagyok tipikus. Nem szeretek hasonlítani mindenki másra, ha van kedvük, hasonlítsanak ők rám. ~ ekkor egy kis mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen a lány éppen odaért hozzám. ~ Helló, hogy s mint? Azt hiszem ezt a beszélgetést nem én fogom kezdeni. Zoey…~

- Milyen szép név? – folytattam aztán már hangosan a magamban megkezdett gondolatsort. – Én Jeremy vagyok. Griffendéles, hú, hú, hú! – ekkor úgy csinálok, mint aki ijesztgetni akarja – Gyerünk, fuss nyugodtan! Fuss, míg meg nem esz a pedáns! Elragad és magával ránt a mélybe. – ekkor elnevetem magam. – Sajnálom! Igazán sajnálom, csak már hozzászoktam, hogy a fiatalabb mardekárosok egy része, ilyenkor undorodva fordul el, s mondja, hogy „úristen látjátok egy griffendéles”. Persze nem sértődök meg rajta, többnyire ekkor félredöntöm a fejemet félig fej nélküli Nicket utánozva, s azt mondom, „Úristen egy félig fej nélküli griffes”, erre jót röhögnek és elmennek.
Szóval, a nevem Jeremy. Bemutatkozok rendesen is, ha már nem futottál el, mintha leprás lennék. Nyugodtan ülj le. Nagyon szépen köszönöm, mármint a megjegyzést a dalra. Nem baj, ha nem ismered a számot, a lényeg az, hogy tetszik.  Mi évfolyamtársak vagyunk ugye? Már láttalak párszor előadáson, ha jól tévedek. –

Fejezem be végül így a kis színjátékkal egybekötött monológom. A bolondos arc, most ismét komolyra vált, bár valószínűleg az utóbbi percekben erre számított volna legkevésbé. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy ilyen vagyok.