Üvegházak és a kert

[|| Izabel idősíkjában grasszálva ||]

|| Izabel idősíkjában grasszálva ||

? de hol vannak a többiek?

A szokásoshoz képest gyanúsan nagy itt a csönd. Semmi csivitelés, rendezkedés. Még csak annak sem látszik jele így kintről, hogy odabenn ép és egészséges emberek próbálnák megfojtani egymást a sárga-vörös vagy sárga-fekete nyakkendőikkel, tüdőbe kapó átkokkal, kósza locsolócsövekkel. Ezek a megállapítások határozottan kizárják, hogy a hatodikos hugrabugosok és griffendélesek közös magibotanikai szeánszot üljenek a hármas számú üvegházban, ami egyébként sem szokott nyitva lenni csak úgy magától, úgyhogy a társaságnak kinn kellene rágni a füvet a hely előtt.
De nincsenek ott kinn. Sőt a zajok meg a mozgó vagy legalábbis passzívan figyelő alakok hiányából arra kell következtetnie, hogy ott bent sincsenek. Felsóhajt; ezek szerint abszolút feleslegesen szedte össze magát, hogy az ellógott átváltoztatástan után visszakapcsolódjon az iskolai életbe, de leginkább feleslegesen gyalogolt le az üvegházakhoz. Jellemző. Egyszer akar valamit normálisan csinálni, és még akkor sem jön össze. Ha nem gyógynövénytanjuk van, akkor mégis mi a jóságos ég? Lássuk csakk.. órarend. Na, olyanja nincs, már az első hét végét sem érte meg, és hol van az már, eddig remekül bevált a csordakövetési módszer. Ehm, nem, ebben az évben, fakultációkkal és tárgyleadásokkal körbefaragva-tűzdelve már nem működött olyan jól, de lassan azért talán megjegyzi, melyik az a csorda, amelyiket követnie kellene.
Magától valószínűleg soha nem fog rájönni, hol a fenében lehetnek - hiába töri az agyát megfelelő emlékdarab után, nem rémlik, mit szokott csinálni ezen a napon, ebben az időpontban -, és ameddig ezen meditál, valószínűleg be is csengettek, szóval az istennek se fog olyan arcot találni, aki eligazítja. Persze, az is lehet, hogy lyukasórája van. Aham, valószínűleg éppen most az ezernyi más lehetőségből. Sőt az is lehet, hogy az előző volt az utolsó órájuk.
Felsóhajt, és megdörzsöli a halántékát. Ha már lejött idáig, a legkevesebb, hogy legalább benéz abba a nyomorult üvegpalotába, hátha valami extra speciális távol-keleti növénytant tanulnak, amihez le kell guggolni a koszba, és néma csendben meditálgathatnak azokról a zöld vackokról. Ha legalább megnézte, már a hónál is tisztább lelkiismerettel mehet, ahova akar, nem mintha egyébként álmatlan éjszakákat okozna neki ez a kis kihagyás; mindössze arról van szó, hogy most az egyszer nem akarta kihagyni az órát, ráadásul pont ezt az egyet, a nyomorult gyógynövénytant, amikor mindenkit leköt a rettenetesen izgalmas gyógy- és gyomnövénytan. Naná. Ez hiányzik a lelki békéjéhez, a földöntúli boldogsághoz. Tán még a nirvánát is elérhette volna ezen a napsugaras délutánon.

Megnyújtja a lépteit, és becélozza a hármas számú üvegházat; az át sem suhan az agyán, hogy az ajtó általában nem szokott nyitva lenni, a rettentő-borzasztó-iszonytató veszedelmes fikuszokra való tekintettel, mert ennyire azért nem terjedt a figyelme magibotanikai tanulmányainak hatodik évére sem. Megáll az ajtóban, azért annyira nem alapos ember ő, hogy túlspilázza a dolgot, egyszerűen csak nekidől a fémkeretes ajtófélfának, és vet egy lusta pillantást az üvegbura alatti bűvös, bár számára körülbelül semmit nem jelentő világra.
A szemöldöke úgy csusszan fel a homloka közepére, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, talán egy kis fazonigazítás után lehetne ő a villám alakú szőrrel borított Potter, de most nem ez jár a fejében; ég óvja, hogy hasonló ambíciói legyenek.
A tekintete megállapodik Izabelen, és látszik rajta, hogy nagyjából már fel is mérte, és saját logikája szerint átlátta a helyzetet; adott egy, a komposztos hordóban dühödten kotorászó csitri, tanár sehol, a Pentagonnal vetekedő biztonsági szintű üvegház ajtaja meg, ha tárva-nyitva nem is, de csak szelíden becsukva. Hajajj, itt aztán valami izgalmas, szaftos, de legalábbis rendkívül szórakoztató szituáció van kilátásban. A finom, csípős ejtésű mosoly szinte észrevétlenül ül ki az arcára, ahogy betámaszkodik az ajtóba, mint valami rossz amerikai film tinédzserhőse, és megszólítja a komposztos hölgyet.
- Sziiia - üdvözli Izabelt a megfelelő, vigyorgós stílusban. - Gyom- és gyógynövénytan fakultációt tartasz magadnak, vagy csak simán önuralomfejlesztesz és idegrendszergyógyítasz tibeti stílusban, szembenézve minden, a nitrogénes kipárolgású, kolloid állagú anyagtól való fóbiáddal? Jó kis muri lehet. Zavarok?

[Mivan?]

                    

Meglehet az is, hogy kissé elhamarkodott döntés volt csak így belevágni az egészbe. Végül is, azokban a bizonyos kémfilmekben - melyekkel oly szívesen példálózok - mindig van egy előkészítési rész is. Ez körülbelül öt percig sem tart a mugli kamerák előtt, ám a való életben erre akár hónapokat is szánhat az ember lánya, attól függően, mennyire gondolja komolyan a terveit. Hát ha ezt vesszük alapul, akkor csúnyán megbuktam a saját vizsgámon. Mindent összevetve fogalmam sincs, hogy mit keresek, vagyis inkább milyennek kellene lennie annak, amit tulajdonképpen keresek. Érzem, hogy a körmöm alá telepedett már a környék összes szennye, és ez csöppet sem vidít fel. Viszont az biztos, hogy egy jó darabig könnyedén megállom majd a körömrágást. Fúj, belegondolni is hátborzongató.
Nagyvonalúan a terem széléhez tolták a hatalmas hordót, aminek a szája a derekam magasságában nyílik olyan otromba körré, mintha csak számítottak volna arra, hogy egyszer valaki poénból beleturkál a gyomorforgató trutyiba. Ha legalább az egyik munkaasztal a közelben lenne annyira, hogy feltérdeljek rá.. persze megoldhatnám a problémát egy egyszerű bűbájjal is, de miért hiányzik az nekem, hogy még a ruhám is csupa mocsok legyen, míg kikutatom a pálcámat az övtartómra erősített szíjból? Áh, nem, inkább szenvedek.

Kezdek egészen belejönni a vegyes zöldség átforgatásába, mikor olyasmi történik, amire egyáltalán nem készültem fel - látogatóm érkezik.
Az üvegház csendes fülledtségét kettétépi az ajtón át besüvítő kellemes hideg, s egy hang, mely csakis emberi torokból törhetett elő. Felsikkantok, de rögtön el is önt némi szégyenérzet a reakcióra. Ennyit arról, hogy senki sem tudja meg az itt jártamat, és hogy öncélúan felfordulást rendeztem. Első hibapont, ezen már megbukhat az egész nevetséges bosszúhadjáratom.
Az ajkamat beharapva sandítok lassan a bejárat felé (ezek szerint a tanerő nem zárta be, hurrá..), és nagyot nyelve felidézem az archoz tartozó nevet a memóriámból. Kedves bátyám évfolyamtársa, a talárjából következtetve hugrabugos. Az egész estét betöltő mondata alapján pedig nem lehet más, mint a híres-hírhedt Wilde gyerek. Hallottam már sztorikat róla, bár őszintén szólva olyan emberektől, akiknek még a kérdéseiket sem hiszem el.

- Mivan? - foglalom össze egy rövidke kérdésbe minden kétségemet, ami azt hivatott tükrözni, hogy már most nem tudom követni a gondolatmenetét. Azzal nyugtatom magam, hogy csak az izgalom teszi, egyébként könnyen megy a koncentrálás. Ellenben az utolsó szót nagyon is értettem, sőt, a tudatom alatt ez ismétlődött már a fiú belépése óta.
- Hát igen, eléggé zavarsz - csúszik ki a számon talán túl őszintén, majd óvatosan kiegyenesedem a hordóból. Jobb kezem valóban könyékig maszatos a mindenféle rátapadt élőlénytől, melyekről egészen meg is feledkezem. Azon zakatol az agyam, hogy most vajon mit gondolhat a hamisan somolygó Ethan, hogy mit tehetnék jelen helyzetben, és később hogyan fogom kimagyarázni mindezt.

- Ethan.. öhm.. mit.. mit csinálsz errefelé? - kérdem erőltetett nyugalommal a hangomban, és majdnem a hajamhoz kapok hirtelen zavaromban. De azért mégse. Ártatlan szemekkel bámulok az ajtó felé, és némán azért fohászkodom, hogy ne tegye be a lábát ebbe az unalmas és rekkenő dzsungelbe.

[|| Iza ||]

|| Iza ||

Enyhe, szatirikus kis mosolya azonnal rókavigyorrá szélesül ki, ahogy a komposztban turkáló fruska felsikít - azaz inkább csak sikkant, ha érzékeny igazságérzettel megáldott pillanatainak egyikét éli, voltaképpen megállapíthatja, hogy szende, ösztönlényegű kis sikoly ez, nem kifejezetten az az agyát elhagyott libavisítás. De ki mondta, hogy igazságos akar lenni éppen ezekben a percekben? Vagy akár csak korrekt. A helyzet adott, és a lány ijedtsége tulajdonképpen csak csodálatosan alátámasztja azt az elméletét, ami voltaképpen a napnál is világosabb tény, hogy itt bizony szabálysértés történik. Azt fel nem foghatja, miért volt nyitva az ajtó (oké, mint a zárbűbájokban jártas, érdeklődési körében érintett személynek, van néhány elmélete, de ez most mellékes momentum, és talán jobb is, ha nem jelenti fel azonnal az illetékes professzort, amiért engedi, hogy ilyen komposztofil alakok szabadon flangáljanak a hármas számúba), de nyilvánvaló, hogy a leányzó nem lehetne itt, mert ha lehetne, nem ijedt volna meg az ő felbukkanásától. Mostmár csak az a kérdés, hogy mégis mi a fenét keres itt, könyékig eltűnve egy komposztos hordóban.

Először is lássuk, ki ez a földszintes kis hölgy. Nem rémlik, hogy valaha is beszélgetett volna vele - oké, azokból sem épít saját palotát Westminsterben, akikkel beszélgetett is az iskolatársai közül, de mindenesetre ezzel a lánnyal semmi mást sem csinált -, de attól függetlenül még van valami is ismerős az arcában, biztos látta már, tudja, kiről van szó, csak a név ugrana be; igen, ez Bishop húga lesz, a kis griffendéles. Alacsonynak törpe, az igaz, eggyel jár alattuk, kettővel? Bishop, Bishop? Izabel, ez az. Miket meg nem jegyez, tele van felesleges információval az agya, kész röhej, de most mégsem teljesen felesleges. Izgalmas dolog az emberi agy. Mindenesetre azon még magasröptű gondolatai közepette is el kell vigyorodnia, ahogy a másik néz fel rá, pedig még épphogy csak leolvadt róla az előző, hogy a nagy töprengésben azért mégse legyen túlságosan önhitt feje, de most visszakúszik az arcára. Elbűvölő. Tündéri. Zavart. Nyugtalan. Megszeppent? Meg hát, de annyira azért talán mégsem, mert hamar rátalál a hangjára. Helyes.

- Tényleg? - produkál nagy bociszemeket, mintha ugyan izgatná, hogy kit zavar, meg kit nem. Őt? Naná, majd akkor, ha feljön a blue moon. Elgondolkodik azon így sebtében, hogy megismételje-e a művészi gyönyörködtető szándékkal, ám tudományos precizitással megalkotott, műalkotásnak is beillő mondatcsodáit, aztán arra jut, Izabel ezt minden bizonnyal nem értékelné olyan nagyon, ő meg utálja ismételni magát. Miért nyúlna vissza a régebbi mesterhúzásaihoz, amikor simán összehoz megint ugyanolyan jókat, vagy még jobbakat? Na ne. Most tényleg azon húzza az agyát, hogy miket hordott össze fél perccel ezelőtt? Jájj.
- Oh, köszike a kérdést, igazából elfelejtettem, milyen órám következik, és az univerzumot mozgató erőnek egy meglehetősen fura ballépéséből adódóan arra jutottam, hogy gyomi - mondja meg a frankót magabiztos-kedves-előzékeny mosoly kíséretében. - Úgy tűnik azonban, tévedtem, hacsak nem te tüntetted el az egész osztályt meg ráadásképpen még Bimbát is, hogggy? itt kotorászhass ebben a komposztos hordóban. Szóval frappánsan: mi a fene? Vagy némileg emelkedettebb hangvételben: Mégis mit csinálsz itt, egyedül a hármas számú üvegházban, és főképpen mi a szándékod a komposztos hordó meggyalázásával, Izabel? - teszi fel a kérdést már-már eposzi nyomatékkal. Egyelőre azonban nem mozdul, elég neki az, hogy hatásos módon elzárja a tudomása szerinti egyetlen kijáratot. Persze még mindig félre lehet lökni, egy jól irányzott pörgőrúgással megkínozni, kivallatni és lemészárolni, vagy legalább az ajtót jó alaposan rácsapni a kezére, hadd dögöljenek a csontok és porcok, de egyelőre nem feltételez ilyesmit a lányról. Naivitása határtalan.

[Hátőő.. fogalmazzunk úgy, hogy nem a legalkalmasabb az időpont a cseverészésre]

                    

A fontos küldetésembe tolakodó Arc mimikájának hirtelen változása semmi jót nem ígér. Az előbbi sunyi mosoly mostanra randa nagy vigyorrá érett, mintha azt akarná elhitetni velem a tulajdonosa, hogy biztos lehetek afelől; neki nem kellett napokat agyalnia semmiféle terven, máris előállt eggyel. Mondjuk az a látvány, ami eléje tárul.. nos, lehet, hogy az én képzelőerőm is lórúgásnyit lendülne tőle. Oké-oké, ipiapacs, elkaptak. Azt kellene kibuliznom valahogy, hogy megússzam az egészet szárazon egy kis mellébeszéléssel. Nem is olyan egyszerű feladat.

Tényleg zavarsz. Vágnám rá zsigerből, de az előbb már sikerült elszólnom magam, így most van időm és érzékem ahhoz, hogy kicsit moderáljam a hozzászólásaimat. Néha annyira durva és sértő vagyok. Jaj. De hát ez engem hol érdekel?! Igenis, Ethan, húzz innen a homályba, ahonnan jöttél, ugrass más pipiket, vagy bánom is ééén, csak ne gyere be az üvegházba! Légyszi-légyszi.
- Hátőő.. fogalmazzunk úgy, hogy nem a legalkalmasabb az időpont a cseverészésre - és mégis, milyen jófej vagyok! Balommal idegeskedőn megvakarom az orrnyergemet, és kissé kétségbeesetten járatom végig a tekintetem a spéci tanterem párás ablakain. Hátha megpillantok valamit, ami kapaszkodóként szolgálhat. Miféle ürügy az, ami távozásra készteti Ethan Wilde-ot? Ha a bátyám szerény elbeszélésire alapozom a feltételezéseket, akkor semmi. Ha a kastélyt keresztben-hosszában bejárt pletykákra, akkor olyasmit kéne kiáltanom, hogy nini, egy új csaj odakint! Miniszoknyában! vagy nem is tudom. Arra talán harapna, és naivan vetődne ki a zöld pázsitra, én pedig - kihasználhatnám az egérutat. Bár a feltűnésmentes távozás esélyeit nagyban rontaná nyakig mocskos külsőm, és a tetten ért személyekre olyan jellemző, elveszett arckifejezésem. Tehát akár maradok az üvegházban, akár csellel kiszököm innét, minden esetben szorul a hurok a nyakam körül.
Annyi szerencsém azonban mégis volt, hogy egy ilyen nagydumás fickó leplezett le, mert így addig is tervezgethetem az egyfős revolúciót, míg ő beszél. Végül is, kapa-kasza a sarokban, metszőolló, ékásó, gereblye egy pálcalendítésnyire, szóval a fegyverellátással nem is lenne gond. Tessék, ez is egy ötlet.
- Nem tüntettem el én semmit - vágok közbe hangyányit felpaprikázódottan, amikor meghallom az eltüntetni szót. Persze nem telik bele fél másodpercbe, hogy kínosan tágra meresztett szemekkel nézzek a fiúra. Fogalmam sincs, miért asszociáltam ilyen hirtelen a lopásra, onnan meg mindenféle aljas bűntettre. Tán fellobbant bennem némi bűntudat? Uhhgyan már. Nem teszek én semmi rosszat, sőt. Igazságot szolgáltatok, ezért inkább dicséret jár.
- Úgy értem.. ez csak komposzt, az üvegház meg nyitva volt - rendben, a körülményeket már vázoltam, de ezekre valószínűleg Ethan is rájött már segítség nélkül is. Nyilván a miért jobban érdekli őt. - Hát jó, keresek valamit, ha ennyire tudni akarod.
Megfordul a fejemben, hogy elsütöm a "jaj, beleesett a hordóba a karikagyűrűm" szöveget, de ez még saját megítélésem szerint is béna lenne. Pláne, hogy erre ugyanúgy rásüthető a miért kérdés, mint ahogy a legtöbb dologra. Fúj, de utálom a miértet.

Lenyelem az első rosszindulatú megjegyzésemet, ami a nevem kihangsúlyozására kibukott volna belőlem, és csak könnyeden legyintek egyet a nyálkával borított kezemmel (ezzel a mozdulattal a szélrózsa minden irányába szétfreccsentve a csumpit).
- Áh, de ez olyan lányos dolog, higgy nekem, ez téged nem érdekelne..

Marad a vigyor, főleg, hogy az arckifejezés tükrében már szinte látja lecsöppenni Izabel ajkairól a felcsattanó választ, hogy igenis, zavar, és takarodjék, ahova kíván; ami azt illeti, attól, hogy átlátja a ki nem mondott kívánságot, még nem szándékozik azonnal teljesíteni is azt, a szituáció ugyanis szórakozást ígér. Kissé fölényesen pillant végig a fitos orrát dörzsölő leányzón, aki már csak a mozdulat, a nyakát behúzott pszichológiai vonatkozásai miatt sem lehet tiszta, elvégre nyilvánvaló, hogy aki így tesz, hazudik, s ezen az sem változtat, hogy akkor még nem is mondott semmit. Hazudni fog, és kész, de mindenesetre lapít. Követi a sarokba szorított szökevényt is megszégyenítő pillantást körbe a májusi napfényben fürdő üvegházban, bár mivel ép logikával kételkedik abban, hogy Iza egy frappáns vetődéssel próbálna kitérni előle, inkább arra tippel, hogy ideges, és emberekre vonatkoztatott pesszimizmusa igazolást nyerni látszik, ahogy a vadóc, éles macskatekintet a sarokba állított kerti szerszámokra siklik. Remek. Nem mintha nem volna minden vágya feldarabolódni nyolc apró kis Ethanre, majd elásatni az erdő különböző pontjain, hogy majdan önzetlenül komposzttá legyen, és lerója tartozását az anyatermészetnek, de arra tényleg nem sóvárog, hogy ez a természetimádó jövőkép merőben aktualizálódjon. Nevetősen ki-kivillan a foga, ahogy arra gondol, hogy Iza a következő pillanatban megragadja az ásót, fejbevágja a lapjával, majd hasbadöfi az élével, és beborítja az ízlésesen elomló beleivel maga előtt a komposztmocskos földet. Csúf vég lenne, ráadásul még megalázó is, elesni egy ásós-kapás kicsi lány kezétől. Nem, valójában nehezen tudja összeegyeztetni azt a kiélezett, kutató tekintetet a hozzá tartozó elveszett, kissé megszeppent és már-már gyámoltalan arckifejezéssel és az árulkodóan szárnyaszegett testtartással - valószínűleg az is kedvez részrehajlásában, hogy Iza olyan picike, és olyan védtelennek és ártatlannak.. tűnik első blikkre -, és őszintén szólva kezdi megsajnálni az általa egyébként cseppet sem kedvelt Bishop kishúgát, amiért így ráijesztett, amikor pedig semmi aljas szándéka nincs, leszámítva persze, hogy learatja a kárörvendés savanyú gyümölcseit. Ezzel a sajnálattal arányosságban azonban kíváncsisága is nő, és hirtelen leteríti lapjait, egyszerűen csak hagyja, hogy a leplezetlen érdeklődés kiüljön az arcára. Az útból ellenben még mindig nem mozdul, úgy simul a fémbe szorított üvegnek, mintha egyébként kidőlne az ajtó keretestül, de legalábbis az élete függne tőle.

- Jajj, de rossz a lelkiismeretünk - csap le Iza haragos, hirtelen felindulásból odavetett mondatára, és nem tudja megállni, annyira komikusnak tűnik számára ez a sebtében összetákolt vallatásnak is beillő, groteszk dominanciával telenyomott szituáció, hogy el kell vigyorodnia megint, és a nevetést is úgy göngyöli vissza örökösen rekedt torkába. Megcsóválja a fejét, és míg ajkai csúfondáros vigyorra görbülnek, tekintetében újra felvillan a tömény, vegytiszta kíváncsiság és még egy adag valamivel elfogultabb érdeklődés. Megvárja, míg elmúlik a kitörni vágyó röhögőgörcs futamideje, aztán kissé előrehajol, és próbálja összekaparni ritkán aktivizált természetes kedvességét. Mármint azt a kedvességet, aminek nincs köze a szédítéshez; kap egy piros pontot emberismeretből és hatodik érzékből, ha előismeretek nélkül is úgy véli, arra Iza nem lenne vevő?
- Oké, alkut ajánlok. Te előállsz valami még általam is bekajálható hazugsággal arról, hogy mit kerestél itt, és én kiengedlek vagy elhúzok, ahogy akarod. Ha elhasalsz, akkor meg kötelező jelleggel lelógsz velem valahova, ha nem jössz, akkor rabollak, és mivel tengersok időm van, előbb-utóbb kénytelen leszel elmondani az igazat, mert kiszedem belőled. Mondjuk leitatlak - rebbenti meg ártatlanul szöszke pilláit -: látom ám, majd meghalsz a vágytól, hogy velem sörözhess valami hangulatos kiskocsmában - fűzi hozzá, s őszinte igyekezettel próbálja megzabolázni gunyoros mosolyát, majd könnyed mozdulattal letöröl magáról egy rossz helyre fröccsent szerves hulladékcseppet.
- Szóval, akkor halljuk, miért is markolászod a rothadó gazakat abban a hordóban? Tudomásom szerint a csúszós, nyálkás, undi cuccok fogdosása nem éppen lányos dolog, de alig várom, hogy felfrissítsd a lányokról alkotott szerény ismereteimet. Nos? - várakozásteljesen, szinte régimódian csibészes, de annál határozottabb nem-mondhatsz-nemet mosollyal emeli pillantását az első nőnemű lényre, aki egy hatvan alatt ilyen mélységes érdeklődés keltett benne. Koszosan. Le a süveggel.

[Lelkiismeret? Ugyan már]

                    

Persze ahogy sejtettem; ezt a fiút immár semmi sem tántoríthatja el a céljától. Milyen kár, hogy csak futólag ismerem, máskülönben - ha nem is egészen nyugodt szívvel, de kijelenthetném, hogy Ethan pontosan az a típus, aki ha valamit a fejébe vesz, satöbbi, satöbbi.
Még mindig ott van az erőszakos ellenállás lehetősége, amivel kiverhetném a konok fejéből az önszórakoztató elhatározásait, sőt. Bevallom, ha friss kapcsolatunk ilyen irányban halad előre, hát komolyan, még élvezném is a látványt, amint egy határozott ásócsapással eltűnik a bolyhos feje a bordakosarában. Te jó ég, tombol bennem az emberbaráti szeretet.
Tulajdonképpen nem az bosszant, hogy rajtakaptak, nem is az, hogy elbaltáztam a lehetőséget, amikor még simán magyarázkodhattam volna a sokféleképp értelmezhető szituációról, hanem inkább maga a tény, hogy mindezt Wilde miatt kell tennem. Az ifjú uraság legalább olyan simlis, mint amilyennek kinéz, bár ezt az információt is csupán a szóbeszédre alapozom. Bár kétség sem fér hozzá, a hamiskártyás megérzi a saját fajtájából valót.
- Lelkiismeret? Ugyan már - rándul meg a vállam mesterkélt könnyedséggel, s igyekszem egy csöppnyi karámba terelni hirtelen érzelmeimet valahol az agyam legmélyén. Senkinek sem használna, ha Ethan megneszelné a csüggedtséget, ami egy pillanatra erőt vesz rajtam, mikor látom, hogy kedves társaságom bizony kirobbanthatatlan akadályként eresztett gyökeret a menekülésem útjában. - Hisz' mondtam, nem csinálok semmi rosszat - vagy hangosan még nem mondtam ki? Szent flamandfű, nem emlékszem.. de igazán bosszantó ez a fölényes gúny, amivel szembetalálom magam.
- He? - első körben nem reagálom túl az ajánlatát, vagy tudom is én, minek nevezzem ezt a hirtelen jött ötletét. - Na kösz. Szabad fordításban az alkud annyit tesz, hogy próbálkozhatok továbbra is, eredménye azért nem lesz. Tehát így is úgy is elhasalok a keresztkérdésen, jól sejtem? - utóbbit már nem is annyira kérdezem, csak épp kommentálom a gondolatmenetemet. De mégis hogy adhatnám a tudtára, hogy az egész ügynek köze van a pár hete lezajlott "nézeteltéréshez" az elárult DS és a mardekárosok csürhéje között? Ethan tudtommal nem tagja egyik csapatnak sem, ettől függetlenül persze még hallhatott pletykákat. Ám nem kérdezhetek csak úgy direktbe' bele.
- Rém furfangos vagy, ráadásul kezdettől fogva átláttad a szándékaimat. Naná, hogy minden vágyam veled sörözgetni a tilosban. - toldom meg nem kevesebb gúnnyal, viszont azt sajnos én sem tagadhatom: elég megnyerő stílusa van. Persze a határtalan sípcsonton rúgási vágy mellett, amit egyébként kivált belőlem a személye. Úgy tűnik, ez a kocsmázós kihágás is olyasfajta szándék, mint az igazság hajszolása. Ellenkezéssel semmire sem megyek.

- Nem, a lányok általában nem szeretnek a szutyokban gyurmázni. Ez az én egyéni művészetem, ez emel ki engem a sekélyes értelmű és érzelmi világú tömegekből - azt hiszem, a cica jól nevelt kutya módjára visszahozta a nyelvemet - Egyébként meg üres ígéretekért cserébe még nem tálalom ki a lelkemet.

A tőlem kétlépésnyire felszerelt ruhafogason lógó köténybe törlöm végre a kezemet, mit sem törődve a tulajdonosa engedélyével. Ha tudna róla, nyilván nem hagyná, hogy akkurátusan beledolgozzam a szövetbe a mindenféle mocskot. Aztán helyrebillent lelki nyugalommal húzom elő a pálcámat a táskámból, hogy egy apró bűbájjal kinyissam a fali tárlószekrényt, ami leginkább egy üvegfalú madáretetőre hasonlít. Nagyjából találomra kiválasztok pár mutatós üvegcsét, melyekben csodaszép, bugyborékoló szmötyi lötyög, és a fiú pillantását kerülve belecsúsztatom a hátizsákomba őket.
Direkt nem hozom szóba többet a közös mókát, egész egyszerűen azért, mert nem hiszem el, hogy egy olyan körbedongott ember, mint Ethan egyáltalán komolyan gondolja az ajánlatát.

Fájdalmasan harapja be az alsó ajkát. Miért nem lepi meg, hogy nem omlanak egyből segítő és együttérző ölelésébe..? De az már valóban mentális fájdalmakat okoz, hogy ez a bűbájos kislány ilyen ferde szemmel tekint rá - nem mintha egyedül volna a bizalmatlanságával, de mégis. Ő most annyira szeretne jó benyomást kelteni, ez oda is van tetoválva a képe közepére, és mégse megy. Igaz, ami igaz, a szociális kapcsolatokban főleg csak egy adott területen teljesít aktívan, mindenhol máshol halott, mint a mérgezett acsarka - de ha egyszer annyira unalmas és egysíkú mindenki, aki meg esetleg mégsem, az nem áll szóba vele. Mindegy. Az viszont kifejezetten csak növeli a gyanúját, hogy a kisebbik Bishop ennyire bosszús az ő puszta jelenlététől. És igen, itt tanúbizonyságát adja, hogy rendelkezik legalább egyetlen hugrabugos tulajdonsággal: kősziklát megszégyenítő türelemmel és állhatatossággal áll az üvegház ajtajában, mint akit odaragasztottak.
- Nem, nem teheted ezt velem - rázza meg a fejét szinte kétségbeesve (még ha hamis kétségbeeséssel is), míg azt szemléli, hogy Izabel a hordóból szerzett szépségek mellé még egyéb veszedelmes anyagokat is elemel. - Azt hittem, hogy végre most fény derül arra, miért ilyen izgága mindenki mostanában, miért vannak démoni körök a liverpool melletti gabonatáblákban, és miért nyúlkálnak helyes kislányok komposztos hordókba mindenféle értelmes ok nélkül..! Kifúrja a kíváncsiság az oldalamat, naaa, légyszi, kérlek-kérlek-kérlek - esdekel sarkos stratégiaváltás közepette, míg hatalmas bociszemekkel győzködi ezt a megátalkodott leányzót, aki csak azért is tudatlanságban akarja hagyni, lehet, hogy boldog tudatlanságban, de akkor is.
A könnyed elutasítás hallatán felsóhajt. Bosszúsan, kelletlenül. Teátrálisan felemeli a sárga-fekete csíkos egyennyakkendőjét.
- Látod ezt, hercegnő? Hugrabugos vagyok. Nem hiperintelligens hollóhátas, nem megaagyafúrt mardekáros, csak egy szegény, kíváncsi, aranyos hugrabugos pofa. - Hatásszünetet tart, de minek. Mert újrakezdi az egészet: - Naaa, ne legyél már ilyen kegyetlen, tudom, hogy minden vágyad kiönteni a szívedet, a magadfajta gonosztevők aaannyira, de aaannnyiraaa magányosak tudnak lenni a gaztetteik elkövetése közepette, előtt meg után, és ott az a rengeteg elfojtott lelkiismeret-furdalás, meg minden.. de most itt vagyok én, a legmegfelelőbb ember, a tökéletes társ, akivel a bűnözős fájdalmaidat megoszthatod, és megértésre, szeretetre és vigasztalásra találsz, mert.. mert csak - zárja le végül nagyot szusszanva, reményteljesen felcsillanó, nagyon megnyerő mélységű tekintettel; alapjáratban valóban kevésbé bocis, de a továbbra is teljes gőzzel rajta van, hogy lehengerlő legyen, mert ez a szériahibája.
- Miért teszed ezt velem, óh, kegyetlen hölgy? Nem látod, hogy majd belepusztulok, hogy megtudjam szörnyű tetted titkát? El kell mondanod. Lehet, hogy nem akkora nyeremény velem sörözni a tilosban, de mégis.. egy éjféli málnaszörp? hajnali kaktuszfagylalt? agavélikőr alkonyatra? Jövőre megmutatom a jegyzeteimet - vaskos, elvetemült hazugság, ejnye, hát vannak jegyzeteid, Ethan Wilde? -, és segítek átmenni aaa.. nem tudom milyen vizsgádon, vagy féltékennyé tenni a srácodat, vagy.. vagy.. istenem, csak mondd már meg.
Mint mindig, ha el akar érni valamit valakinél, pofázik, pofázik, pofázik véget nem érőn, pedig általában nagyobb társaságban ritka a szómenése. De sajnos cseppet sem igaz, hogy a pofátlan, gunyoros, tudom-hogy-akarod félmosoly többet mond minden szónál. Mert ennyivel kevés embert lehet megnyerni. Bezzeg, ha véget nem érő könyörgológba kezd, akkor megvan legalább annak az esélye, hogy az alanynak hirtelen elege lesz, és megadja magát. Ez esetleg beválhatna Izánál is. Ugye? Ugye? Vagy mégsem?
Hatalmas, megszánásra méltó, lemondó sóhaj. Bájos-bánatos pillantás, fájdalmasan legörbülő száj - és tessék, félreáll az ajtóból. Kicsit. Elférni azért még nem férne el egy etióp kisfiú mellette, de a megpuhulás már mutatja jeleit.
- Rendben, feladom. Nem fogod elmondani. Megengeded, hogy csodálattal adózzak sziklaszilárd személyiségednek? - rezignált a hangja, és abszolút csak önkéntelenül rokkázik. Berögzült mutatvány. A szavai folyását meg egyszerűen képtelen megállítani. - Azért valami legálisabb mókára szívesen látnálak. Hogy ne kelljen beszennyezned a jóillatú, liliomfehér kacsóidat. Na, mit szólsz, te cirmos erkölcsű szépség? Vihetem a táskádat legalább egy jelenetig?

[Mathias && Meg]

Mathias && Meg     
M && M
lol

- Nekem elegem vaaaaaan...
Kay nyávog. Szokás szerint. Gatyarohasztó meleg van, június eleje, és a rettegett második évfolyamot épp ebben a percben kezdték el beengedni az üvegház épületébe. Kettesével.
Most érkezett el az ideje az év végi gyógynövénytan gyakorlat kiértékelésének. A feladat az volt, hogy mindenki kerítsen magának egy párt, és neveljenek fel együtt egy mandragórát. Hát Kaynek persze valami idióta pár jutott, Megé meg lelécelt félévkor, úgyhogy Kay inkább betársult, az ő növénye legalább még élt. Bár ki tudja. Sat szerint már akkor is halott volt amikor átültették. Mert ha a szülésnél a gyerek nem sír fel, az lehet, hogy halott, a két lány mandragórája pedig igencsak némának tűnt a többihez képest. Mondjuk lehet, hogy a növények is szoktak aludni. Kay lassan rájön, hogy nem érdemes mindenen megrökönyödnie, amit itt lát.
Az viszont most mindennél kétségbeejtőbb, hogy ilyenkor év végén, mikor be kellene mutatniuk a projektmunkájukat, igazából nincs mit bemutatni mert Reggae vagy az is lehet, hogy Rock vagy Metal, nos, valamelyik édes kölyökkutyájuk egész biztosan megette a növényüket, vagy ha nem is ők voltak, de az a kis cserép bizony szőrén-szálán eltűnt, lehet, hogy kis cseréplábakat növesztett és olajra lépett oO
- Most mit fogunk csinálniii? - faggatja a mellette ücsörgő Megant a (most épp) fehér bőrű, pirosló hajú lány, és csüggedten néz maga elé, miközben törökülésben búslakodik az egyik ódon padon, félig árnyékban, kicsit távolabb a többiektől.
Miközben a környéket stíröli, egészen fura fejet vág, az ajkát rágcsálja és szúrósan néz tómély-kék szemeivel. Na, így szokott Kay kinézni, maikor gondolkodik. Vagy legalábbis valami hasonlót csinál.
Aztán hirtelen felemeli a fejét, kihúzza magát, és szinte látszik, hogy kigyulladt az isteni szikra a feje tetején. Nagy, csillogó szemekkel és széles vigyorral fordul Meghez.
- Te, mi lenne, ha fognánk egy elsőst, bekennénk sárral, és beleraknánk egy cserépbe? - kérdi, elkeseredettségéhez képest egész lelkesen, és rögtön el is kezdi célirányosan kémlelni a láthatárt.
- Ott mintha lennének páran

MATHIAS & KAY

- Mér’ kell mindig hisztizned? –kérdezi grimaszolva barátnőjétől, aki szemlátomást aggódik az elkövetkezendő percek miatt. Csipet Csapat ide, vagy oda, mindegy, akkor is részt kell venni az órákon, és be kell mutatni az év során nevelgetett munkát, ilyenkor nem számít, hogy ki kicsoda. Mivel Megan párja úgy döntött félévkor, hogy maga mögött hagyja a Roxfortot, a másodéves leányzó pár nélkül maradt ám kitörő örömmel fogadta, mikor barátnője közölte vele a nagyszerű hírt: együtt fognak dolgozni. Ez azért volt jó elsősorban, mert Meg úgy látta többször is az év folyamán, hogy Kay egyedüli perceiben bizony a Gyógynövénytan haladóknak I. című könyvet lapozgatta, s erre Meg abból jött rá, hogy olykor véletlenül az ágya mellett felejtette azt a bizonyos kötetet, s mivel barátnője közvetlenül mellette alszik, nem volt nehéz észrevennie.
Igazából már Satnál is látott egyszer könyvet, de lehet, hogy valami Nagy Rockenciklopédia volt, mivel nem látta elolvasni ezért csak feltételezni meri, hogy valami hasznosat forgathatott.
Immáron második és majdnem harmadik éve, hogy koptatják a Roxfort padjait, miközben lázadó mivoltuknak köszönhetően az egész iskola retteg, az egyébként igazán jámbor és kedves lánykáktól. Érthetetlen, hogy miért van ez… Pedig, ha meglátják Meget a rózsaszín szerkójában, egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.
Most is ebben nyomul. Vagyis nem abban, csak másikban. Szóval a rózsaszín egyre inkátt teret hódít magának a lány szívében és egyre inkább észreveszi magán, hogy már nem tudna olyan lenni, mint egy évvel ezelőtt. Merlin óvja őt attól, hogy még egyszer felvegye azokat a ruhákat, amiket egy évvel ezelőtt!
Talán kezd felnőni, ám még igencsak távol áll attól, hogy igazi felnőtt váljék belőle, ezt ő is nagyon jól tudja.
Miközben a felnőttkori dolgokon elmélkedik, Kay fantasztikus ötlettel áll elő a feladatot illetően: elsősvadászat! Nagyszerű hobby!
- Nem is rossz ötlet! De ne bántsuk, hallod! Fizessük le valamivel… mondjuk egy Mars csokit adunk neki, plusz őőő… találj ki te is valamit neki! –mondja izgatottan, mivel már igencsak ketyeg az órájuk.
Majd odafordítja tekintetét, amerre batárnője mutat, s mintha a távolban megpillantana egy ismerőst.
- Figyu, láttam a múltkor a folyosón egy elsőst. De már nem tudom, hogy hova valósi, talán Griffes vagy Hollós, pff.. madaras, az a lényeg. Szóval, olyan aranyos kisfiú volt, tisztára elfogadnám tesómnak! –közli Kay-jel a fontos infókat – És úgy látom, ő is ott van! Látod? Aha… hollós a kis hamis! –fejezi be végül mondatát, miközben hunyorítva tekint a távolba, hátha jobban látja a kiszemelt áldozatot, de valami azt súgja, hogy nem téved!

[Kay és Meg]

Kay és Meg

Szép júniusi nap van. Ilyenkor Mathiasnak épp SVK-n kellene lennie, de kinek lenne kedve ebben a szép időben a tanteremben ücsörögni... De igazábol nem ezért nincs órán. Az ok az, hogy Piton professzor valamiért elmulasztotta az órát. Az elsősök ismervén Piton professzort arra gondoltak, hogy beküld egy helyettesítőtanárt, hogy dolgozatot irasson szegény (többnyire:D) ártatlan elsősökkel. De nem. Most mégis kimehettek a friss levegőre, ezért Mathias önfeledten fekszik a kertben az üvegházak közelében. Épp néhány évfolyamtársa megy el mellette. Valamiről beszélgettek, amit Mathias nem hallhatott. Mindíg kiközösítik. Senki sem akar barátkozni vele, gondolja, majd feáll, hogy megnyújtóztassa végtagjait. Talán Pötyi is értékelné a friss levegőt, vélekedett, majd lassan elfordul a bejárati ajtó felé. Elmegy pár elsős hollóhátas mellett, ekkor észreveszi hogy egy mardekáros lány őrá mutat, és valamit mond a barátnőjének. Furcsának véli, ezért inkább hadja is Pötyit és mindha csak kényelmesebb helyet keresett volna odaül egy fa tövébe. A szeme sarkából figyeli a két lányt. Még mindíg furcsán nézik őt, de nem tudja miért.
 - Az a lány... Mintha már láttam volna - motyogta maga elé Mathias ahogy szokta. . Talán az ebédlőben vagy a folyosón... - De nem emlékeszik valami jól rá. Ezért inkább csak ücsörgög tovább, és figyeli a lányokat.


//Első reagom az oldalon//

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

Mathias && Meg

- Mi az, hogy miért hisztizek?? Life is pain :c
..ráadásul még te is izélgetsz, akarná folytatni, de inkább nem teszi. Utálja Meget, amikor ilyen ANTIEMPATIKUS. Kaynek problémái vannak, de ezt senki nem érti meeeg. :c
Ráadásul azt se nagyon vágja, hogy Meg miért jöhetett a prezentációra rózsaszín cukorka-csomagolásban, mikor őt visszaparancsolták a folyosón, hogy öltözzön fel rendesen, hát ennek köszönhetően most szanaszét szaggatott sötétlila harisnya van rajta, az egyenszoknya (persze alaposan felgyűrve), meg a szokásos blúz (a hasán csomóra kötve), a szuper mardekáros egyenszerkó tartozéka, a nyakkendő pedig közvetlenül a nyakán van megkötve a kigombolt fehér blúz gallérjára ügyet sem vetve. Most is ezt igazgatja, miközben idiótán és hunyorogva bámulja a kiscsávót, akit kiszúrt az előbb. (Nem, nem kell neki szemüveg, isten őrizz!)
Esőkék szemei csak akkor kerekednek el és vándorolnak vissza Megre, mikor a lány kijelenti: ne bántsák a gyereket.
- He? Mégis honnan szedjünk Mars csokit? Sat idegesítő állata felzabálta az utolsó csomagot is, meg az M&M'semet is, sőt...
Még mielőtt túlságosan belelendülne ismét a panaszkodásba, Meg a szavába vág. Hát mondjuk Kay ehhez már hozzászokott. Soha semmit nem tud elmesélni egyikük sem anélkül, hogy valaki ne szakítaná félbe valami sokkal fontosabb közlendővel.
Halkan és diszkréten röhög egyet a "madaras" poénon, de csak addig, amíg ki nem fejezheti nemtetszését.
- Pfff. Mondjuk egy kisöccsöt én is elfogadnék, de pont egy hollóhátast? - kérdi, szép kis ajkát félrebiggyesztve. Elmesélné még, hogy egyszer randizott egy hollóhátassal, de a pasi csak a tudományos feltételezéseiről volt hajlandó rizsázni, ami Kayt enyhén szólva hidegen hagyta. Viszont nincs ideje elsztorizni a dolgot, ugyanis a fiú... szökni próbál!
- Kiszúrt minket! - pattan föl a padról, és felhorgad benne a vadászösztön. Ajkára aljas kis vigyor húzódik. - Kapjuk el...
És már meg is indul, Meget a csuklójánál fogva cibálva maga után, ha esetleg nem követné azonnal. Kay zafírkék szemei egyenesen a célpontra szegeződnek, úgy trappol végig a füvészkerten, hogy a lába elé se néz, érdekes módon mégsem bukik hasra.
Vajon a kisfijú megfutamodik, és hanyatt-homlok menekülve rohan be a kastélyba, amint rájön, hogy célba vették őt a lányok? Vagy moccanni se mer majd? Kiderül..

MATHIAS & KAY

- Mittudom én… majd akkor meg kell nyúzni azt a lényt… Az én csokijaimat is mindig felzabálja és annyira kiábrándító. –mondja utalva a mosómedvére, arra a szemtelen kis dögre, aki van, hogy még éjjel is felkelti a lányokat az idegesítő vinnyogásával.
- Hát figyu, szerintem attól, hogy a Hollóhátba van beosztva valaki, még nem biztos, hogy nagy tanulós emberke. Tudod, van az a Delacour lány, az is hollós. Nem az emózós, hanem az a másik, tudod… -darálja tovább a szavakat barátnőjének, aki a sok beszédtől szemlátomást nem mindig jut szóhoz, de hát ugyan… ha Megnek ennyire sok mondanivalója van, nem tehet róla, meg akarja osztani a világgal. Lehet, hogy ha felnő, akkor valami Ciceróhoz hasonló szónok lesz belőle. 
De mintha a filmszalag elszakadna, egy kiáltást hall közvetlenül maga mellett és igen, Kay az, akiben felébredt a vadászösztön és ragadozó módjára rá akarja vetni magát a vadra, vagyis a kiszemelt kisöcsre.
Megszólalni már nincs ideje, csak annyit érez, hogy a csuklója mindjárt kiszakad a helyéről, ugyanis barátnője erőteljesen ráncigálni kezdte azt, hiszen ha megszökik a vad, oda a Gyógynövénytan ötösük.
- Jójó, megyek. –jegyzi meg a ráncigálás okán és lassú futásba kezdve követi barátnőjét, akit szemlátomást egyáltalán nem zavar, hogy árkon-bokron keresztülgázol, legyen az káposzta vagy akármilyen zöldség vagy ritkaságszámba menő fűféle.
Megan egyébként egyáltalán nincs hozzászokva a futáshoz. Úgy van vele, hogy gyalog is oda lehet érni bárhová, minek kellene sietni? Pláne most, hogy barátnője kezéből kihúzva a sajátját engedte őt útjára, hagy menjen csak, már ha így be van zsongva.
Nincs messze már.
Mikor átér a káposztáson, odakiált a kisfiúnak, hiszen semmi oka, hogy meneküljön, ezúttal senki nem akarja bántani őt. Meg ha bántani is akarná valaki, Meg biztos megvédené őt, hiszen olyan kis aranyos!
- Hé, várj, ne szaladj el! Hé, te ott... te Hollóhátas fiú, akit láttam a folyosón múlt héten! Lenne egy üzletünk a számodra… -kezdi el mondandóját, persze csak akkor, ha loholó barátnője nem rémisztette halálra szegény fiúcskát és nem tűnt el egy bokor mögött vagy ilyesmi...

(gratu, nagyon ügyi vagy, Mathias )

Meg & Kay

A két lány beszélget tovább, Mathias pedig csak lejjebb lapul a fa tövébe. Az egyik lány, a vörös hajú, most felpattan és csuklójánál fogva rángatja barátnőjét, látszólag Mathiast véve irányba. A fiút szinte már-már égeti a vörös hajú lány villogó kék szeme. Nah most mi lesz, kérdezi magától Mathias. A lányok csak úgy rohannak felé, elég rémisztő látványt nyújtanak. Már nincs mit tennie, Mathias felpattan, és készül a futásra. A lányok a már káposztáson gázolnak át, mikor a fekete hajú odakiált neki. Biztos, hogy csak neki kiálthat, hisz a közelben nincs más hollóhátas, de hát kinek másnak is kiáltana? Igen, tényleg. A folyosón láttam. De milyen üzletet akarna kötni velem két mardekáros másodikos lány? - gondolkodik Mathias.
Elindul a lányok felé. Óvatosan méregeti őket, mert egyből gondolta, hogy valami csintalanság jár a fejükben. Mikor már csak alig volt 2 méter közöttük, Mathias megállt, és odaköszönt:
- Helló, Mathias vagyok! Milyen üzletre gondoltok? - kérdezte, közben még mindig a lányokat fürkészve. Ha valami hülyeséget, vagy nagyon szabályelleneset, akkor biztos elutasítja. De hát mit akarhatnak ilyenkor, egy ilyen ártatlan kis elsőssel? Mathias már előre fél a választól, de azért remegés nélkül állt a lányok előtt.

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

Mathias && Meg

- Delacour? Az is valami francia? Képzeld, Raimbourg prof is francia *-* Nem is érezni pedig az akcentusán. Olyan cukin beszél...
Lehet, hogy odafigyelnek rá, miközben ezeket mondja, de lehet, hogy egyszerre magyaráz épp Meggel, igazság szerint nem zavarja. Az emberek többsége úgyis csak azért beszél, hogy elmondhassa azt, amit ő maga gondol, nem pedig azért, mert a másikra kíváncsi.
Áttrappolnak egy virágágyáson, bár Kay igazából nem figyel erre, ő néha meg se tudja különböztetni a gyomokat a gyógynövényektől, Bimba tanárnő egyszer majdnem az összes haját kitépte amiatt, mert a Csipet Csapat Kay szakértői véleménye nyomán kiirtott egy egész sor lángosgalagonya-palántát, miközben pedig az ahhoz igen hasonlító gazokat kellett volna kigyomlálniuk az ágyásból.
Meg persze jól le van mögötte maradva, de hát Kay mindig is ilyen fürge volt, épp eleget futott mindig is a biztonsági őrök meg a rendőrök elől ahhoz, hogy rájöjjön: az, hogy "lassan járj, tovább érsz", egy nagy baromság.
Vááá, el akar futni!!! Igazából nem tudja, kimondta-e hangosan ezt, épp gyorsít, mikor Meg rászól a fiúra. És milyen jól teszi! A kissrác megáll. Háh, ez a szerencséje! Kay úgyis utána futott volna, és ha utoléri, még le is teperte volna a földre
Amint látja, hogy a gyerek készséges, ő is lassít, és a fiú elé állva bevárja Meget is. Csípőre teszi a kezét, és kisebb terpeszben áll meg, ugrásra készen, ha esetleg a kiskölyök mégis el akarna szaladni.
- Nagyon egyszerű! Visszautasíthatatlan ajánlatunk van. Nem verünk meg - kezd bele Kay a maga igencsak rafinált módján... Végül is, az üzlet az ez... Ultimátumot kell adni a másiknak.

[Wilde. Ha kitálalok, meg kell, hogy öljelek a végén, ezzel azért tisztában vagy, nem?]

                    

Próbálok kemény lenni és megingathatatlan, mint McGalagony a nehéz napokon – bár neki már minden nap nehéz –, de hogy a fene vinné is el, nem tudok ellenállni egy alattomosan megrohamozó, kislányos kuncogásnak. Fúj, mióta csinálok én ilyeneket? Mihamarabb eltüntetem arcomról a vidámság jeleit, nehogy már azt higgye Ethan, hogy szimpatizálok vele, vagy akármi. De amikor a gabonakörökről és hasonlókról kezd el mesélni ott az ajtóban, s közben olyan szenvedőn csóválja a fejét.. Ó, ezt direkt csinálja. De a számnak így sem tudok már parancsolni, a két sarka makacsul görbülne felfele, ezzel lebuktatva engem és a mélyen titkolt érzéseimet. Még hogy viccesnek találnám a fiút? Ugyan, dehogyis, csak.. csak.. na.

- Wilde. Ha kitálalok, meg kell, hogy öljelek a végén, ezzel azért tisztában vagy, nem? – kegyetlenül ijesztő szavaimat nyomatékosítva egy határozott mozdulattal berántom a táskám zipzárját, és igyekszem felölteni valami olyasmi tekintetet, amivel a tanító nénik illetik az izgága kisdiákjaikat. Mint amilyennel rám is néztek anno, baah..
A srác kitartása azonban messze meghaladja a legtöbbek képességeit, nem is találkoztam még ilyen makacs emberrel, és igen, nem hogy csak meglep, de valamiféle bizarr tiszteletet is ébreszt bennem. Naná, hogy soha nem vallanám ezt be neki, még jó, hogy kevesen értenek a gondolatolvasáshoz. A szemeimet is az egyik zöldellő páfrányra szegezem, ami közvetlenül a lábam mellett terpeszkedik, hogy Ethan még csak a szikráját se neszelje meg ennek az abszurd érzésnek. Inkább a vállamra vetem a tárgyi bizonyítékokkal megtömött táskát, és egészen ráérősen a kijárat elé sétálok, majd csípőre tett kézzel megállok én is az ajtóban, lyukasodó oldalú iskolatársammal szemben.

- Nem is vagyok kegyetlen – mormogom szánalmasan ellágyuló mosolyomat legyűrve, és enyhén oldalra billentem a fejemet, mint egy idomított szőke, aki épp nem ért semmit. Nem ám, hogy a gonosztevőt tagadnám. Az úgyis a képemre van írva, a szemfülesek még akkor is könnyen leolvashatják, mikor nem a tanári készletek kifosztásán kapnak rajta.
– Alapjáraton. De te le akarsz engem itatni. Csak még nem tudod, milyen az, ha én beteszem a lábamat egy ivóba – húzom ki magamat, amivel egy cseppet sem leszek magasabb vagy tekintélyt parancsolóbb. Persze azért én is kíváncsi vagyok, milyen lehet, amikor a kocsma közelébe engednek. Őszintén szólva még nem sok ilyen helyen jártam, elég tapasztalatlan is vagyok e téren. Töklé és vajsör – ezek engedélyezett italok, hogyan is juthattam volna bármi „durvábbhoz”? Nem sokan éreztek magukban annyi bátorságot, hogy meghívjanak egy korty.. öö.. akármire. Na persze ezt sem kötöm Mr. Vadlélek orrára. És azt sem, hogy mennyire szeretném, hogy komolyan gondolja minden szavát, és nem csak üres ígéretek potyognának a szájából.
Aztán mikor egy sóhajnyit arrébb lép az ajtóból, csalódottan bámulok rá, a kitartás élő szobrára, a remény rabjára, erre a kutyaszemű svindlerre.
- Mi? Feladod? Ethan, amikor kezdtem hinni benned? És én még arra gondoltam, hogy a segítségedet kérem az ügyben – jelentőségteljes pillantást vetek a táskám felé, és jól hallhatóan sóhajtok hozzá. – A táskámat én is elbírom, de egy aprócska szeretetcsomag drága mardekáros pajtásainknak lehet, hogy kifogna rajtam. De ha csak a szád jár, kár is tovább fecsérelnünk egymás idejét. Kevésbé legális, de jó móka lett volna. Na mindegy, remélem, azért szép napod lesz így is. Nekem biztosan.
A mézesmadzag elrántva, s ha Ethan most nem kap utána, akkor tényleg le kell mondanom a segítségéről. Ja hogy egészen idáig ő próbálta az én együttműködésemet kieszközölni? De kérem, nekem az a dolgom, hogy kis híján az őrületbe kergessem őt, majd a vég előtt egy picivel visszarántsam magam mellé. De nem tehetek róla. Nőből vagyok.