Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, mielőtt kiléptem volna a szobából. Magabiztos léptekkel indultam el a kijárat felé, ahogy megigazítottam hófehér hermelin bundából készült kabátomat és a kezemen lévő sárkánybőr kesztyűmet. Természetesen ez is Orville ajándéka volt, külön nekem készítette az én stílusomnak megfelelően. Meg kellett hagynom, a vőlegényemnek volt ízlése és ez mindig elégedettséggel töltött el. Ahogy kiléptem az ajtón, ő már ott várt rám, s egyszerre pillantottunk egymásra. A metsző, jeges szél arcon vágott, fejemre húztam hát a kapucnimat is, majd szorosabbra húztam a nagy, vastag sálamat és kabátomat a nyakamnál. Rettenetesen hideg volt és a csontfagyasztó szél mellett a hóvihar se segített a helyzeten, mégsem melegítettem fel magam bűbájjal: valahogy úgy éreztem, szükséges volt ez az elkövetkező részekhez.
Nem volt szükség szavakra, ahogy egymás pillantásából kiolvastuk a szavakat. Csak a fiú mellé léptem, finoman belekaroltam, majd elindultunk. Külső szemlélőnek akár egy romantikus, esti sétának is tűnhetett az egész, ahogy andalogtunk a természeti erők ellen küzdve. Talán maga az időjárás is a jelen helyzetre reflektált. Talán nem. Ám lábunk alatt ropogott a friss hó, s mely lábnyomokat gondosan el is tüntettük, fülünkben pedig sikoltott a szél, ahogy a jótékony sötét takarásában távolodtunk az iskolabusztól. Egy-egy erősebb szélrohamnál szorosabban kapaszkodtam a vőlegényembe és rettenetesen zavart, hogy ilyen kiszolgáltatott voltam a természetnek és tulajdonképpen neki is, így hát próbáltam inkább úgy felfogni, hogy ez is egy emlékeztető volt számomra, hogy milyen egyszerű dolgok is felém kerekedhettek, résen kellett lennem.
Húsz perccel később már a távoli sírkert mellett sétáltunk, majd eltűntünk mögötte. A talpunk alatt lévő havat leszámítva csak a szél zúgott. Barbon már ott várt ránk a megbeszélt helyen, s ahogy meglátott minket, felkapta a fejét. Igazából most először gondolkodtam el azon, vajon Morrist zavarja-e ez az egész. Aggódik-e? Szükségesnek tartja? Felelősséget érez? Fogalmam sem volt, s az éjszakai sötét nem segített kiolvasni az arcából semmit, de biztos voltam abban, hogy elkapta a pillantásomat. Én még mindig nem békéltem meg azzal, amit Barbonnal tett, mert azt gondolom, hogy a fiúnál ez nem volt hatásos módszer, csak még inkább ellenünk hangolta vele, amire nem igazán volt szükségünk. Ám talán az utána következő ajánlatom és Orville retorziója együttesen a jó irányba terelgették az eltévelyedett báránykát. Az elhagyatott sírkert mögött állva mintha még a szelet is elnyomta volna ez az atmoszféra, mely körbelengett minket, pedig még bele sem kezdtünk az igazán feszült részbe. Végül én törtem meg a csendet, ahogy előrébb léptem, ezzel elengedve Orville karját. Felemeltem a pálcámat, majd halvány derengéssel hullámzott belőle az utána láthatatlan védőpajzs, mely nem csak a tárgyaktól védett meg minket, hanem a hangokat is kint, illetve bent tartotta. Középpontjában pedig a mellettünk álló romosabb oszlop került.
- Barbon… - üdvözöltem utána egy biccentéssel, ami a hatalmas csuklyámtól aligha látszódhatott. – Örülök, hogy végül jól döntöttél és eljöttél. Hidd el, ez a nagyobb jót szolgálja, még ha nem is úgy látod most. Gondolom, továbbra is személyes támadásnak veszed, de biztosítalak: ez a társadalmi biztonságot és békét szolgálja, nem büntetés. Talán egy nap majd rájössz… - mondtam szenvtelenül neki, ahogy a félhomályban méregettem. Egy hosszabb pillanatig csak álltunk ott mind a hárman, a hó kavargott körülöttünk. Biztos voltam benne, hogy a vőlegényem is mellém fog lépni kérés nélkül, hiszen nagyon sok időt töltöttünk együtt és ismertük egymás mozgását, beszédét, kisugárzását. – Ne is pazaroljuk az értékes perceket… - adtam ki az egyszerű utasítást, majd közelebb léptünk iskolatársunkhoz. Kecses mozdulattal vettem le jobb kezemről a kesztyűmet, majd feljebb húztam a kabátom ujját, hogy rendesen meg tudjuk fogni egymás alkarját, s miután Barbon is így tett, szorosan, határozottan ragadtam meg az ő jobbját az én jéghideg, szinte világítóan fehér kezemmel. Mintha egy pillanatra megvillant volna ujjamon a fekete, aranyszín bagoly mintával díszített gyűrű, melyet szinte soha nem hordtam, csak az eljegyzési gyűrű ékesítette bal gyűrűsujjamat a mindennapokban. Orvillere pillantottam, aki felemelte a pálcáját, majd a hegyét összefonódó kezeinkre irányította. Vörösen izzott fel a tölgy, s ha lehetett, még jobban ránk ült az a nyomasztó, fullasztó érzés. Arcomba vágott a jeges szél, lesöpörte a fejemről a kapucnit, majd a hajamat kezdte táncoltatni, miközben hópelyhekkel tűzdelte tele, de én csak átható pillantással néztem Barbon tekintetébe, ahogy szólásra nyitottam számat.
- Fogadod-e, Solace Barbon, hogy erődhöz, képességeidhez és lehetőségeidhez mérten mindent megteszel azért, hogy a Noctua Tenebrosa szolgálatába lépj, és méltóvá válj arra, hogy egy napon kapui megnyíljanak előtted? – kérdeztem határozottan, megingás nélkül. Egy szívdobbanásnyi ideig hezitált csak.
- Fogadom – válaszolta. Az első, vörös színű tűzcsóva lassan, de határozottan tekeredett összefonódott kezeink köré. Most már nem volt visszaút.
