Thunderbird-hálóterem - fiúk

[- Nem igazán tudom… Üresnek érzem magam, mintha… elvesztettem volna valamit, önmagamból. Hat a bájital]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

M égis milyen szabadságról beszélsz, Solace? Kérlek avass be, mutass be neki, mert egész életem során kínos gondossággal került el és most sem látom. Nem ismerem és kezdem azt hinni, hogy már magával a fogalommal sem vagyok tisztában, ahogy a szó is idegen nyelven gúnyol engem, halandzsának érződik a nyelvem alatt, a fogaim között, hát már kimondani sem merem, mert félek, hogy hülyét csinálok magamból. Naiv ostobaság, nem más, amivel az ártatlan gyermekeket ámítják, csukott szemmel képzelik maguk elé, vibráló színekben és formákban ölt testet, szinte tapinthatóvá is válik, puhán simul az ujjbegy alá, legördül a nyelőcsövön, édes az íze, mint semmi hozzá foghatónak, a széllel dalol, gyönyörű szirénhangja könnyeket csal a szembe. Én is elképzeltem, nem telt el nap, hogy ne kapaszkodtam volna belé, térdre borulva könyörögtem érte, becézgettem, szép szavakkal illettem és ígéretek sorával édesgettem, mégsem ölelt magához, de még a kisujját se nyújtotta felém. Lassan beértem kevesebbel is. Naiv hazugságokba ringattam magam, sokkal kézzel foghatóbb formákat adtam a megfoghatatlan képzeletnek, mint a seprű alattam, a szél az arcomon, a zongora billentyűi ujjaim alatt vagy egy virágos ajtó a hátamnak feszülve. De már tudom, hogy mind csak önámítás, pár percnyi boldogság, hogy a világ mohó jókedvvel teperjen a földre újra.
A szabadság nem más, mint a remény szinonímája. Remény egy jobb életért, még több boldog percért, remény a szerelemre, remény az önfeledt nevetésre, remény, hogy a saját életem felett rendelkezhessek. Csak egy baj van a reménnyel; egy szempillantás alatt semmivé foszlik, akár a gondosan font pókháló, amibe beleharap a szél. Nekem pedig nem maradt már belőle egy sem. Lángra kapott mind, ahogy a mocsárba léptél és hagytad, hogy dróton rángassalak, hogy apám akarata legyen a tüske a kígyó-nyelvem korbácsán, mi húsodba mart. Pillantok alatt ellobbantak, mégis csak utólag eszméltem rá a bensőmet véresre kaparó hiányra. Tudod, azóta nem mertem újat ültetni. Sóval hintettem a talajt magamban, mert a folytonos csalódás rosszabb, mint a kongó üresség. És mégis… megjelensz előttem és elég egy tekintet, egy lélegzetvétel, egy félreverő szívdobbanás, hogy újra életet lehelj a halott-aszott földbe, hogy újra sóvárogjak azért, hogy kitöltse valami, bármi a magányos űrt bennem.
Szóra nyílnak ajkaim, majd mégis jobban átgondolom a választ. Olyan könnyen szakadt volna fel a hazugság a kérdésedre; jól vagyok, de mégsem érzem már illőnek. Hisz ezen már túl vagyunk, ugye, Solace? A Halálnak ajándékoztuk a játszmáinkat, zálogba adtuk az őszinteségünket, hogy tiéd legyen minden egyéb jog. Illene ehhez méltóan viselkednem nekem is. - Nem igazán tudom… Üresnek érzem magam, mintha… elvesztettem volna valamit, önmagamból. Hat a bájital - félénken teszem hozzá, de nem részletezem, pontosan tudod, hogy melyikről beszélek, őszintén vallottam neked mindenről. - Olyan érzésem volt, hogy mindenki engem figyel, míg átsétáltunk a birtokon… Nyomasztónak találtam. - Oldalvást sandítok rád, a tekintetem kérdez a hangos szavak helyett; Te mégis hogyan tudod elviselni? Kérlek mutass utat, tanítsd meg minden praktikád, hogy legalább most ne bukjak el, ne sóvárogjak a könnyebb megoldásért. Szükségem van rád, Solace, hisz talán sosem hasonlítottunk még ennyire. De nem is voltunk még ennél különbözőbbek sem.
Odébb lépek tőled, mert félek, hogy meghallod, hogy milyen gyorsan zakatol a szívem. Az íróasztalomig visz az utam, hogy a búcsúlevelem vegyem kézbe a te ujjaid helyett és sután forgatni kezdem a borítékot. Hiába érzem, sejtem, hogy okod volt ide jönni, egészen másféle, mint azt botor szívem kívánná, nem tudok nem a lehetőségekre gondolni, mindarra, amiket korábban elhalasztottunk. Mégsem merek eléd állni, mégsem merem immár őszintén és saját akaratom feletti teljes irányítással megtenni azt, amit mocsárral erőszakkal nyomtam le a torkodon. Nem érdemlem meg és bevallom, gyáva is vagyok hozzá. Nem bírnám elviselni a visszautasítást, holott mi másra is számíthatnék? A remény sem állt mellém igazán soha.
Mosolyogva pillantok rád ismét és csóválom meg a fejem, bár bevallom, a szóhasználatod zavarba hoz. Alig egy pillanatra csupán, hisz hamar folytatod és szavaid minden reszketeg vágyakozást elmosnak. Aggodalom villan a szememben, a levél visszahullik az asztalra, én pedig immár ösztönből cselekszem - remélem büszke vagy rám emiatt. Újra melléd lépek, a kezed után nyúlok és ha nem húzod el, az ágy felé húzlak, hogy leülhess - már egy szinten mozgunk, egyikünknek sem osztályrésze a rideg föld. Veled szemben, félig törökülésben helyezkedem el, közben próbálom kisilabizálni a szavaid jelentését.
- A Próbáról van szó? Mire kényszerítenek, Solace? Hogyan tudnék segíteni? - Nyugalmat erőltetek a hangomra, bár idegességem kézzel tapintható - hát érezheted is, kezed véletlenül az enyémben maradt, ha nem húztad még el. Bizonyítani szeretnék neked, Solace, bizonyítani, hogy bízhatsz bennem, hogy melletted állok. Kérlek, higgy nekem. Kérlek engedd, hogy reménykedjek. Add meg ezt az ostoba szabadságot nekem.

Sincerely,

Malachi

[- Várható volt. Az lenne a csoda, ha nem.]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

TW

Politikai ideológiák, mild káromkodás, erőszak és zsarolás említése

Mondhattad volna, hogy jól vagy. Mondhattad volna, minden rendben, és minden épp olyan, mintha az égvilágon nem történt volna semmi, de te még sem teszed ezt. Megtisztelsz azzal, hogy nem nyomod a bullshitet az arcomba, amivel nem csak engem, de senki mást sem tudnál becsapni. Pedig nyelved pallosa a leghatékonyabb fegyvered, mely engem is nem egyszer letaglózott már. A földhöz szegezett, mozdulatlanná dermesztett, és fölényesen győzedelmeskedett felettem.

Mégis megvan az a határ, amire még az sem képes.

- Várható volt. Az lenne a csoda, ha nem. - természetes, hogy napokig erről beszélt mindenki, amint a hír végigfutott a kastélyon. Mal szerencséje, hogy ő csak egyike a kitüntetett témáknak, amik fókuszt kaptak Connor hódításai és a hollóhátas csapatkapitányt érő incidens mellett. Egyszerűen annyi minden történt ilyen rövid idő alatt, hogy alig lehet nyomon követni az eseményeket. És akkor még szó sem esett a körülöttem forrongó dolgokról, melyek álmatlan éjszakákba taszítanak. Hisz most is ezért vagyok itt – saját magamért, mikor a te nyomoroddal kéne foglalkoznom. Támaszt kéne nyújtanom, legyen talapzata hazugság vagy a jéghideg valóság, mindegy, nem számít az sem! De még sem ezt teszem, csak uszítom rád, öntöm magamból a szart, mintha kötelező lenne. Nagykanállal merítek a mocsokból, amit magam után hagytam, hogy lenyomjam a torkodon, edd meg, fogyaszd egészséggel, íme, ez vagyok én, Solace Barbon, a szenátor kedvenc bajnoka, akiből mindig politikai kérdés lesz, aki mindig csak szenvedést és gyötrelmet fog okozni a körülötte lévőknek, és kinek érintésére még te is tovább sorvadsz, Mal. Pedig örülök annak, ha egy picit jobban érzed magad, higgy nekem, ahogyan annak is, hogy hat a bájital, amiről meséltél! De az én problémám mindig nagyobb és mindig előrébb valóbb lesz bármi másnál.

Még nálad is.

- A Serleg döntése utáni hetekben igyekeztem a lehető legkevesebbszer egyedül mutatkozni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem idegesített a kéretlen figyelem, de könnyebb volt nem tudomást venni róla, ha nem voltam egyedül. - az órákon ugyanazokkal az emberekkel csoportosultam össze, és a köztes időben se sűrűn láttak egyedül. Nem állítom, az én helyzetem megegyezik az övével, mégis, valahol jobban együtt tudok érezni azzal, hogy milyen érzés akkor is figyelmet kapni, amikor csak a mosdót keresed az egyik emeleti folyosón. Érdekesnek tartom azt is, hogy csak azóta élvezem iskolánk kiemelt figyelmét, mióta kiköpte a nevem a serleg, mintha fittyet hánynának az összes eddigi teljesítményemre. Mindegy, hiszen most már emlékezni fognak rám valamilyen formában, vagy így, vagy úgy.

Nem is figyelem, ahogyan a borítékkal bíbelődsz. Idegesen kezdek fel-alá járkálni a szobátokban, pedig az nem segít abban, hogy megoldást szüljön a problémáimra. Folytatom ezt mindaddig, amíg mellém nem lépsz, hogy az ágyad széle felé húzz. Egy részem még mindig tiltakozik; minél többet gondolok rájuk, minél többet beszélek róla, annál jobban hatalmasodik el rajtam az ideg. Talán érzed is a bőrömből felcsapni azt a megmagyarázhatatlan zizegést, amit ez a helyzet vált ki belőlem. Talán erősebben is szorítok rá a kezedre, és csak akkor engedem el azt, amikor felfogom, mit is teszek, és milyen fájdalmat okozhatok ezzel.

- A provokációm betalált, Mal. - keserűen, röviden nevetek fel, kezemet visszahúzva az ölembe. Az első próba után látványos volt az eltávolodásom Morriséktól – minek is kerestem volna őket, ha valójában hét évig különben se voltam elég érdekes számukra?

- Először Orville keresett meg, amiért nem voltam elég hálás családja jóindulatáért. - a szemedbe nézek ugyan, de nem akarom kimondani, ami történt a csónakházban. Nyoma nem maradt semminek, testemet nem csúfítják emlékek egy olyan helyzetből, ahol túlerővel szemben nem volt épp esélyem. Nem mintha a fájdalom visszatartott volna abban, hogy elegánsan elküldjem melegebb éghajlatra.

- Másnap Lucindára keltem az ágyam mellett. Tudja, Mal… nem tudom, hogyan, de tudja, hogy… - befejezni sem tudom, amit elkezdtem. Te saját magadtól, saját jogodon jöttél rá arra, hogy mit teszek magammal, még sem fordultál el tőlem, még sem neveztél gusztustalan szörnyetegnek, pedig az vagyok, megérdemelném, és te ezt jól tudod! Lucinda viszont nem tudhatta. Honnan is tudta volna? Mégis félreérthetetlen, amit mondott. Zsebembe túrok, hogy a fiolát, melynek címkéjére a próba előtti nap dátumát varázsolta, a kezedbe nyomhassam. Még van benne pár csepp ezüstös folyadék, unikornisvérnek tűnik. De nem az.

Pálcás alkarom homlokomra illesztem, hogy kitakarjam vele a szemem, ezzel együtt tompítsam a busz ablakán beszűrődő fényt, és hátradőlök az ágyon, miközben lábaim még mindig a földet érintik.

- Ajánlatot kaptam, hogy csatlakozzak hozzájuk. - melynek döntési határideje ott virít a fiolán, amit a kezedbe nyomtam.

- Nem tudom, mit tegyek, Mal. Ennyi éven át bárhogyan is küzdöttem, sosem vettek elég komolyan, pedig tízszer annyit dolgoztam ugyanazért, mint ők. Miért most? Miért azután, hogy elküldtem őket a fenébe? - a kérdés költői, persze pontosan tudom, mire és meddig kellek majd nekik.

[- Azzal nem lesz gond.]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

O ly sok szereppel ruháztuk fel egymást az évek során. Voltunk vetélytársak, olykor egymás tükörképei majd a mágnes ellentétes vagy épp azonos pólusai. Te voltál a dagály, én az apály, te a Hold és én a Nap. A sötétség és a fény. A békés csend és a tompa hangzavar. Kiegyenlítettük egymást és pontosan ez ösztökélt minket többre és jobbra, hogy egy nap pontot tehessünk a végére és egyértelműen győztest avathassunk. Voltunk barátok, Solace, ott a virágos ajtó mögött, mikor nem fűtött minket a közönség moraja, mikor nem várt tőlünk épp senki semmit, mikor sodródhattunk kellemesen egymás mellett. Olyankor őszinték voltunk a magunk módján, olyankor leeresztettük a páncélzatunk egy részét, én kenyérrel kínáltalak, te borral és közösen fogyasztottuk el a mosolygó sóhajokat és hangos ígéreteket. Talán voltunk kicsit többek. Megbújtunk két lélegzet között, egy óvatlan érintésben, két pislogás között. Fájdalmas szívdobbanások és zavarba ejtő gondolatok, definiálatlan érzések vallanak csak erről, valahol egy sarokban, porosan, elfeledve. Majd ismerősökké sorvadtunk, te jobbra mentél, én balra, ha kereszteztük is egymás útját, már nem futotta többre egy visszafogott biccentésnél. Idegenekké váltunk, vicsorgó árnyékká a másik talpa alatt. Idegenekké, akik mégis túl sokat tudnak egymásról. Ott kavargott a neved a bőröm alatt, a tekinteted kereszttüze égette azt a csontjaimig. Te is így éreztél, ugye? Voltunk ellenségek. Hagytuk elburjánzani az ismeretlen érzéseket és a kimondatlan vallomásokat, te voltál a bika, én a vörös posztó. Te voltál a tűz, én az olajjal itatott pergamen, majd én lettem a kígyó, a méreg maga és te az áldozat.
Talán érted is tettem. Talán érted is cseréltem fel végül a végső szerepet és akartam önnön mérgem áldozatává lenni. Mégis itt vagyok, Solace, lélegzem, újra fájdalmasan félrever a szívem és téged nézlek, de nem ismerem a válaszokat és félek kérdezni. Mégis mik vagyunk mi most?
A könnyeid mosták el a csatáink, térdepelve vezekeltél és bocsátottál meg, ahogy én is tettem, eltemetve minden sérelmet és fájdalmat, amit neked köszönhetek, ám saját árulásom nehezen tudom feledni és nem értem, te hogyan vagy képes ilyen könnyen… új szerepbe öltöztetni? Mik vagyunk most, Solace? Egymás titkainak őrzői? Egymás ítélethozói? Egymás megbocsátói? Barátok? Kicsit többek? Mindegyik? Talán egyik sem? Olyan táncot járok, aminek nem ismerem a lépéseit és félek, hogy orra fogok bukni, ha nem vezetsz. Mohó vagyok és önző, miután napokig kitüntettél a figyelmeddel, mindig kicsit közelebb jőve, mindig kicsit közvetlenebb hangnemben és én félénken idomultam, majd gyarló módon többre vágytam. Rettegek, hogy tánc közben a lábadra lépek, te pedig újra elfordulsz és idegenekké válunk ismét. Hát vezess, kérlek.
- Azzal nem lesz gond. - Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ujjaim végigszántanak a tincseim között, majd a mennyezetre emelem a tekintetem. Épp csak egy pillanatig habozok, bűntudatom van a saját érzéseim miatt. Legalább valami nem változik, talán én magam nem vagyok képes erre. - De bevallom, nehezemre esik mások mellett lennem, mert látom a tekintetükben azt a feszült figyelmet, amivel minden mozdulatom kísérik, mintha csak arra várnának, hogy mikor fordulok ismét önmagam ellen. - Hálátlan vagyok, nem tudom hogyan is várhatnám el tőlük, hogy másképp cselekedjenek? Talán nem is tudatosan teszik, Merlin tudja miért, de mégis törődnek velem, én pedig ezzel mondok köszönetet a jogos aggodalmukért. Mégis, te megint más vagy, Solace. Te hagysz élni, nem veszed ki a kést a kezemből, amihez nem kellett más, csak egy újabb ígéret. Köszönöm, hogy bízol bennem, még akkor is, ha én magam erre nem is vagyok mindig képes.
Visszafogom a fintort, ami az arcomra szökne a szorításod nyomán, nem szeretném, ha emiatt elengednéd. De te mégis így teszel, hirtelen hidegnek érzem a bőröm is. Ujjaim kicsit megmozgatom, majd sután visszaejtem az ölembe a kezem. Együttérzőn pillantok rád, megfeledkezve minden másról, a saját gyászomról és bizonytalanságomról, az egész szobát megtölti a kétségbeesett jelenléted. Kékjeimbe aggodalom és sötétség vegyül, ahogy Orvillet említed, ismerem a módszereit, talán nincs olyan diák az Ilvermorny falain belül és immár azon túl, aki ne hallott volna már történeteket róla. Akaratlan keresem a jeleket rajtad és most még azok hiánya sem nyugtat meg. Némán hallgatlak tovább, gyűjtögetem általad az információ morzsákat, hogy most az egyszer tényleg hasznos lehessek számodra. Bevallom, csak akkor nyernek értelmet a szavaid, mikor az üvegcsét az ujjaim között forgatom. - Ó, Solace… - Sóhajtom, amint leesik, hogy pontosan mit is tartok a kezemben. Ez a részlet még homályos volt, ám mindazok után, amiket a kígyó-nyelvemmel hozzád vágtam a mocsár mélyén, amivel fényt gyújtottam elmémben a hiányos részek felett, már könnyen összeáll a kép. Tekintetem az ezüstös folyadékról a dátumra vándorol és összeszorul a gyomrom. Kékjeim ismét rád emelem, de azon nyomban bennreked a lélegzetem. Felsőd felcsúszott, ahogy elfeküdtél és hiába láttalak már félmeztelenül is, most bőröd látványa pírt csókol az orcámra. Ujjam rándul, hogy megérintselek, de azonnal elszégyellem magam. A fiolát a takarón hagyva kelek inkább fel és az íróasztalomhoz lépek ismét. Pár morzsolt növényt és port öntök egy bögrébe, majd a pálcám segítségével engedem fel forróvízzel és keverem meg. Azzal együtt lépek vissza hozzád, immár kicsapongó gondolatoktól mentesen.
- Mindig is sokat szorongtam, édesanyám készítette ezt a keveréket, hogy segítsen megnyugodni és feloldódni. Hozzátartozik az is, hogy kisfiúként igen finnyás voltam, ezért meglepően finom, vaníliás és áfonyás íze van. Kérlek. - Lágy mosollyal nyújtom feléd. Nem segít, ha most úrrá lesz rajtad a kétségbeesés, tiszta fejjel kell döntést hoznod, ami bizonyosan nem lesz egyszerű, ám ha elfogadod, én itt leszek melletted és támogatlak, mégha a gyomrom borsónyivá is zsugorodott az aggodalomtól. - Ha jól értelmezem, maradt egy hónapod döntést hozni. Ha… esetleg megbízol bennem… - Összeszorul a torkom és ráeszmélek, hogy mennyire rettegek a válaszodtól, de megmakacsolom magam és folytatom. - Mit ajánlott Lucinda cserébe? Nem úgy ismerem, mint aki csupán a zsarolással próbálja elérni a céljait, először nem. - Arcomra nyugalmat erőltetek, nem akarom, hogy lásd, mennyire megvisel a súly, amit rám helyezel. Legszívesebben térdre vetném magam előtted és könyörögve kérlelnélek, hogy fordíts nekik hátat, mert én jobban ismerem őket, mint te, ismerem a szándékaikat és nézeteiket, hisz a családom java része egy közülük. Mégsem engedek teret önmagamnak, mert most, mindazok után, amin keresztülmentünk, mindenképp a te érdekeidet szeretném szem előtt tartani. Talán ez a szerepem. Ennyi és nem több. Én pedig most, legalább most, nem fogok kudarcot vallani.

Sincerely,

Malachi

[- Sully biztos szívesen kísér.]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

Miért akarsz még te is felcímkézni, Malachi? Miért teszel úgy, mint az újságírók, akik anélkül neveznek magányos farkasnak vagy a szenátor kedvenc bajnokának, hogy igazán törekednének arra, hogy ismerjenek is? Miért utánzod Orvillet, mi módfelett frappánsan kotyvasztónak gúnyol, csak azért, mert örömömet lelem a magasabb szintű tudományokban, és nem elégszem meg azzal, amit a pálcámmal művelni vagyok képes? Miért követed Sienna nyomát, aki kényszeresen az én arcom vizualizálja az őt ért traumák megszemélyesítőjeként, holott valójában soha nem ártottam neki? Tán komfortot találsz benne?

Legyen hát, ennyit megérdemelsz – különben sem vezekeltem eleget azokért a bűnökért, amiket elkövettem ellened. Talán sosem fogok, tetteim nyoma mindig mérgezni fogja a levegőt közöttünk, hiszen nem egyszerűen elárultalak, hanem engedtem, a tébolyom győzedelmeskedjen a józan ész felett és te feletted is, Mal, csak hogy elvegyen tőled valamit, amiben a megváltást remélte, persze hiába. Szeretném, ha így lenne, tégy velem, ahogy óhajtasz, ha cserébe csillapíthatok benned valamit. Nyújtson védelmet a világ elől, ha címkéket aggatsz rám. Szinte egymagasak vagyunk, mégis lehajolok, hogy biztosan minden porcikámat elérd. Terítek rád szavakból és címekből font takarót, leszek én barátod, testvéred, riválisod, ismerősöd, ellenséged. Alkimista vagyok, tudod, kiválóan értek a transzformációhoz, így lehetek továbbá megbocsájtód, ítélethozód, kínzód, titkaid és álmaid mindig éber örzője. Leszek elvesztett ártatlanságod emlékezője, és leszek a gyötrelmes emlék sajgó homlokodban. A fura srác a virágos ajtó mögött, és a nyomorult, akit a saját gurkója hajít le a seprűjéről kapitány létére. Leszek a felület, melyen csapkodhatod kígyó-nyelved, örömmel alávetem magam, kérlek, tedd meg! De leszek az akarat is, amin látszólag nem hatol át semmi, az epekedő vágy a boldogságért, az önként vezeklő, ki előtted térdepel, és leszek a síró arc is, ami nem tudja megmagyarázni tetteit előtted. Én vagyok a nevetés, én vagyok a soha nem várt mosoly, és én vagyok a kozmikus viharok. Talán ezek mind vagyok és leszek a kedvedért, akár egyszerre – és akár több is, ha tényleg azt akarod.

- Sully biztos szívesen kísér. - nem jut eszembe magamat ajánlani a nemes feladatra. Miért akarna velem tartani? Miért akarná, hogy kísérgessem, mint egy gardedám? Erre ott van neki a melák – az imént is úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, beengedjen, vagy inkább rakjon ki.

- Meg mindazok, akiket nem győztem kerülgetni a gyengélkedőn. Fordított helyzetben értem senki nem hullajtana egyetlen könnycseppet. Nem mondom, hogy kicsit nem vagyok irigy. - nem értem, mióta van ilyen jóban Assforddal. Vélhetően nem figyeltem rájuk eleget, hogy észrevegyem őket. Azért örömmel gondolok vissza arra, amikor a Hollóhát terelője első mérkőzése elején képen találta magát az ütővel.

Rád se bírok nézni, miután az üvegcsét a kezedbe nyomom. Karommal eltakarom a szemem félig az ágyadon fekve. Talán nem ismered fel, hogy mi az, talán nem tudod, hogy milyen mélységekig voltam hajlandó elmenni azért, hogy felszabadítsam magam őseim bűnei alól. A világon mindenütt tiltott az unikornis vére, és azonnal átok sújtja azt, kinek ajkai megízlelik azt. Én mégis megpróbáltam – csak azért, hogy kiderüljön, átvertek. A lelkem képes lettem volna odaadni a feloldozásért. Ki tudja, talán még mindig megtenném. Emlékszel? Mondtam neked, ott, a mocsárban, hogy valóban mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott.

- Ez… kedves tőled. Meg sem érdemlem, Mal. - csak akkor ülök fel újra, amikor visszatérsz a teával. Már messziről éreztem a finom gőzt, amíg az asztalodnál molyoltál, bár nyugodtan maradhattál volna itt, mellettem. Megigazgatom felcsúszott felsőm, átveszem a bögrét, amit a kezembe nyomsz, és elhessegetek egy gondolatot, hogy nem csak én értem hozzá ehhez a bögréhez. Más helyzetben talán megmosolyogtatna, hogy elképzeljem őt gyerekként, meg se lep, hogy finnyás volt, de most más gondolatok nyomasztanak, kiszorítva minden mást, ami esetleg örömet okozhatna.

- Azt mondta, segítenek a problémámon. - szabad kezem zavartan tarkómra helyezem. Soha nem beszéltem ezekről senkinek; a kísérletek számomra észrevehetetlenül, de nyomokat hagytak rajtam, végérvényesen Mal viszont önmagától jött rá erre a dologra. Ettől viszont még nem kevésbé nehéz szavakba öntenem saját őrületem.

- Lucinda azt ígérte, ők meg tudnak javítani, Mal. Ők tudnak majd segíteni, megtalálják a megoldást, hogy megszabaduljak a szégyentől végleg, nem csak két betűjétől. Tudom, hogy azt mondod majd, nincs velem semmi baj, de ez nincs így, érzem. - beleszürcsölök a teába, bár nyelvem hegyét sikerül kissé megégetni. Távolabb emelem magamtól a bögrét, és óvatosan fújkálni kezdem a felszínét a következő kortyom előtt.

- Orville pedig anyámmal fenyegetett… Te talán nem tudsz róla, de kirúgták, mielőtt a Serleg kidobta volna a nevem. Másnap tévedésre hivatkozva visszavették. - ismered anyám helyzetét. Meséltem neked róla még régebben, tudod, hol és mit dolgozik, ahogyan azt is tudod, a szülei varázstalanok, abból is a legaljasabb fajtából. Kis híján megölték gyerekként, mert más volt, mint a többi ember a közösségében. Csak nagyanyámban volt annyi emberség, hogy megakadályozza ezt.

[- Fordított esetben ugyanúgy az ágyadnál térdepeltem volna és könnyekkel mondtam volna köszönetet, amiért életben vagy.]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

H a ez mind te vagy, Solace, kérlek mondd, mi vagyok én? Mégis mi maradt mostanra belőlem? Hisz éveken át hullajtottam a darabkáimat, a vérző-gennyes sebeket mosoly mögé rejtettem, drága szövet mögé bújtattam, hogy senki se láthassa, hogy én magam vagyok a fogyó Hold, aki lassan, észrevétlen sorvad el. Utat mutattam, a fényem hamisan pusztította a szembejövő árnyakat, amik valójában belém menekültek, a húsomból lakmároztak és az elmémben vertek tanyát. És én mosolyogtam tovább. Mindig megjelentem ott és ahol szükség volt rám, kiszámíthatóság lett mások szemében a legnagyobb erényem és későn vettem csak észre, hogy képtelenség egyszerre ennyi helyen jelen lenni. Én mégis megtettem, dacoltam az idővel és a térrel, a testi kapacitással is, hogy sose legyen egyenlő a nevem a csalódással, még akkor sem, ha kicsit mindig összeroppantam két állomás között. És én mégis mosolyogtam tovább. Éjszakákat virrasztottam át és gyakoroltam, egyre csak gyakoroltam, hogy ne valljak kudarcot, hogy könnyednek tűnjön minden mozdulatom, hogy nyomás alatt teljesíthessem a varázslatokat, amiket te oly könnyedén ugrottál meg. És én mosolyogtam tovább. Az egyre növekvő feladatok súlya alatt roskadoztam és kapkodtam hasztalan levegőért. És én mosolyogtam tovább. Elárultak és elhagytak, újra és újra és újra. És én mosolyogtam tovább. A padlón véreztem a fájdalomtól kétrét görnyedve. És én mosolyogtam tovább. Összetörtem, elvesztettem a fényt, elhagyott az élet. És én mosolyogtam tovább…
Már nincs erőm mosolyogni, Solace. El akartam tűnni, észrevétlen válni semmivé, ahogy a Hold az éjszakai égbolton, mikor a csillagok veszik át a szerepét. Mégis itt vagyok, újra növekedni kezdtem, de hogyan vehetném újra magamra a felelősséget? Túl nagy a gúnya, már nem illik a mihaszna, sorvadt testre. Hatalmas kráterek pettyeznek, a leszakadt darabokat pedig egyedül nem lelem, túl sok helyet kéne átkutatnom. Egy részem a kviddics pálya gyepén, a fűszálak között reszket, figyeli soha véget nem érő harcunk. Egy részem a tantermek padjai közé rejtőzött, szemtanúja minden feleletnek és dolgozatnak. Egy részem Thaddeus Maddock dolgozószobájában vérzik, nyüszít a sarokban, míg az újabb ostromra vár, egy részem a kúria tetején áll a peremen és elborzadva figyeli a tettének következményét, egy részem az ágyam alól figyel, hogy mikor tér vissza a bűnöm fizikai megtestesítője. Egy részem ott van az Ilvermorny minden szegletében, tovább szórja a mosolygó igeneket, egy részem a tengerpart homokszemcséi közt vérzik, egy részem itt van a Roxfortban, az elhagyott mosdó egyik csészéjéhez ragadva nézi önnön tükörképét, egy részem a mocsárban szórja a kéretlen igazságokat, egy részem még mindig az üvegházban haldoklik, egy részem pedig a gyengélkedőn próbál újra rálelni az élet értelmére. És a végén egy igazán aprócska részem itt van veled, Solace, vérezve, csontjait törve, nehezen lélegezve, rettegő tekintettel, keresve azt, ami maradt belőle. Szóval mondd, kérlek, mi vagyok én? Mi maradt belőlem, ha mindazt, amit eddig ismertem, felemésztette a méreg? Te ismersz, ugye Solace? Hát bizonyítsd be, mutass be kérlek önmagamnak.
De nem érsz rá, igazam van? Nem baj Solace, én ráérek. Csak tartok tőle, hogy túl sok kreditet adsz ennek a szétszabdalt, csonka léleknek.
- Fordított esetben ugyanúgy az ágyadnál térdepeltem volna és könnyekkel mondtam volna köszönetet, amiért életben vagy. - Talán tényleg erre volt szükségünk, a végletekre, hogy felfedezzük önmagunkban egymást. Pír szökik arcomra a szavaim nyomán, tekintetem is lesütöm. Könnyelmű válasz volt, a szavak súlytalanok is lehetnének, mégis úgy vélem, hogy te is érzed a bennük megbúvó vallomást, amire talán még nem is álltam készen. Nem szándékoztam ilyesfajta terhet róni rád, kérlek inkább tegyél úgy, mintha nem mondtam volna semmit.
Lágy mosollyal pillantok rád, ahogy a bögréért nyúlsz, csak kékjeimmel közlöm, hogy botorság, ami elhagyja ajkaid. Szinte észre se veszem, ahogy ujjam kissé lejjebb csúszik, csak, hogy egy pillanatra a tiédhez érjen, hogy érezzem bőröd melegét, amivel előbb még az egész kézfejemet illetted. Azonban gondolataim szerencsére hamar más irányba terelődnek és ahogy eljutnak hozzám szavaid, már bánom, hogy csak neked készítettem teát. A félelem ködbe vonja elmém, rettegek, hogy kevés leszek ehhez a feladathoz és már értem, hogy miért hozzám jöttél, hisz nincs más, aki ismerné a titkaid, ugye? Muszáj vagy velem beérni, azzal, ami belőlem maradt. Sajnálom, Solace, őszintén mondom, sokkal jobbat érdemelnél nálam.
Fájdalom hasít belém, ahogy magadról beszélsz. Tiltakozni szeretnék, meggyőzni az én igazamról, hogy kettőnk közül nem te vagy a sérült, mégis torkomra fulladnak a szavak, holott a megítélésem nem változik. Lelki szemeim előtt felelevenedik a kép, ahogy a mocsárban önmagad ellen fordulsz és belefacsarodik a szívem. Soha többé nem akarlak úgy látni. Lassan guggolok le eléd, majd térdem halkan koppan a padlónak. Csakis úgy értjük mostanában egymást, ha az egyikünk térdepel. - Lucinda azt mondja, amit hallani akarsz. Nem megoldást kínál, csak egy üres ígéretet, amivel behálózhat és dróton rángathat. Őszintén sajnálom, Solace, de bizonyosan tudom, hogy nincs semmilyen csodaszer a birtokukban. - Óvatos, együttérző mosoly kúszik arcomra, kékjeim lágyan simogatják a rettegő zöldjeid. - De nincs szükséged semmi ilyesmire, Solace. Sokkal jobb ember vagy, mint hiszed magadról, mert önként vetted a válladra őseid bűneit és annyira vezekelni akarsz értük, hogy már nem látod, hogy azok valójában nem a tieid. Megértelek és lenyűgöz az elhivatottságod. Én úgy látom, hogy egyetlen módon… javíthatod meg önmagad. - Idegen ízű a szó az ajkamon, mert a tiédről loptam le, hogy kígyó-nyelvem bizonyosan fogást találhasson rajtad. Nézd el nekem, Solace, kérlek bocsáss meg, de ennyire futja, a legaljasabb fegyveremhez tudok csak nyúlni, hogy megváltással szolgálhassak. - A döntéseid határoznak meg, mindaz, ahogy az életed éled. Nem a véred kell másra cserélned. A tetteiddel tudod tisztára mosni a nevet, amit örököltél. Ezt senki más nem teheti meg helyetted, legfőképp Lucinda, Orville nem vagy bármelyikükről is legyen szó. - Mélyen nézek a szemedbe, ha te nem fordítod el a sajátod, mert meg szeretném mutatni, mennyire komolyan gondolom minden egyes szavam. Hiszek ebben, épp tudom is, miről beszélek, hiszen ezt a harcot vívom évek óta. Ez az, amiért lenéztél, amiért gyengének neveztél. Most megadom a lehetőséget, hogy talán önmagadon át, engem is kicsit másképp láss. Hogy újra alkosd egy részem általad.

Sincerely,

Malachi

[- Nem kell a kedvemért kedvesnek lenned, Mal. Tudjuk, hogy nincs így.]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

Nem hagytad el őket, Mal.

Részeid ott voltak talán, tapasztaltak valami újat, de tévedsz, ha úgy gondolod, ezzel együtt valamid ott ragadt az elhagyatott, emeleti női mosdóban, Thaddeus Maddock dolgozószobájában, a hideg, homokos tengerparton, a gyengélkedő rideg falai közt, vagy éppen ott, a nedves, árnyas mocsárban. Tévedsz, Malachi, nem te hagytál ott valamit – épp fordítva, ezek a dolgok, ezek az események hagytak valamit ott benned, töltöttek fel új tapasztalatokkal, nehéz tapasztalatokkal, de mégis valamivel, amivel egyre több vagy és több vagy. Nem darabokat hagytál ott, hanem ezek edzettek meg. Tudod, a fa is a viharban veri mélyebbre a gyökereit, és a csont is ott erősebb, ahol eltörted.

Nem várom el, hogy mosolyogj, Mal. Megmondtam, nekem nincs szükségem az ember-gúnyádra, nem vagyok kíváncsi rá. Azt akarom látni, ami alatta van, aki nem akarja elhitetni a világgal, hogy gondtalan, és aki több, mint családjának kényszerű várományosa, vagy a népszerű csapatkapitány. Ne a tükörképed nézd, mert a látvány csalóka, nézz mögé, láss többet, túl az igeneken, túl a megfelelésen. Fogd a kezem, ragadd meg, és szaladj velem a szakadék szélére! Rohanjunk, legyünk együtt a bolondok, szakítva a józan ésszel és minden intelemmel, de végérvényesen mégis úgy, ahogy eddig még soha nem mutatott minket a tükör: szabadon!

És akkor majd szíves örömest bemutatlak téged saját magadnak.

- Nem kell a kedvemért kedvesnek lenned, Mal. Tudjuk, hogy nincs így. - akár ki is kérhetnéd magadnak. Talán fogod is, de nézd el nekem, az elmúlt éveknél is intenzívebben hallgatom a gyűlöletet – vagy ne nézd el, végtére is a te döntésed. Látom az emberek tekintetében az iszonyt, én pedig hiába kaparok, hiába igyekszem, csak rontani tudok akár tettekkel, akár azok hiányával. Belefáradtam mások elvárásaiba, Mal. Boldogabb voltam, amíg nem voltak mások, csak a sajátjaim. Akkor még más volt az a tűz, ami előre hajtott. De mi maradt belőle?

- Lucinda olyan, amilyen, de azt meg kell hagynom neki, hogy soha nem állított nekem valótlant. Talán tévedsz, Mal. - talán mégis tud valamit, amit mi nem. Úgy hallottam, az ő vagyonuk és hatalmuk Morrisékét nagyjából egy WizMeal menühöz tartozó játék szintjére degradálja komolyságban, és hát azt is mind tudjuk, hogy ki hordja valójában a nadrágot kettejük közül. Tudom, hogy valami nem jó velem, tudom, hogy ott hordozom a bűnt ezekben a pulzáló erekben, de mint minden betegségnek, ennek is léteznie kell ellenszere. Kell, hogy legyen rá megoldá.

- Még ha jó eséllyel ez tényleg nem több, mint egy ármány, ha azonnal elutasítom az egészet, is ott fogja kapargatni koponyám belsejét a kérdés, hogy mi van, ha igazat szólt. - ujjaim rászorítanak a bögrére, ujjbegyeim pedig egészen kifehérednek, mielőtt számhoz illeszteném a bögre szélét, hiszen már fogyasztható hőmérsékletre hűlt z ital. Száraznak érzem a torkom, pedig nem lenne rá indokom.

Nem lehet szokatlan, hogy így beszélek, még ha rég is volt, hogy utoljára találkoztál ideges hiperventillálásommal. Nem kéne ezzel terheljelek, mégis, nincs más, aki utat tudna mutatni. Még ha a Hold is vagy, vesd rá a rád tükröződő fényt, kérlek! Mert most vak vagyok egy idegen világban, baráti szó és a biztonságot jelentő tudásom nélkül. Soha nem kívántam részt venni az efféle játszmákban, mind tudjuk, hogy nem az erősségem. Az én nyelvem Thaddeus Maddock nem vágta hosszában ketté.

Mégis mellkasomban reked a levegő, mikor megpendíted a lehetőség húrját a megoldás hárfáján. Nem kérem, hogy megérts, nem hiszem, hogy bárki képes lenne megérteni, mégis, legalább megpróbálod, hogy tálcán kínálhass valamit. Én is így teszek – tálcán kínálom neked a lelkemet és a szívemet, akár romlottak, akár nem. Meghagyom neked, dönts róluk, rendelkezz felettük! A tiéd minden.

- Olybá tűnik, a döntéseim is épp oly hibásak, mint én. Mindegy, mit teszek, valamit mindig beindít, és a legritkább esetben se valamit, ami pozitív. - még a legjobb szándékom is csak az utat kövezi ki a Pokolba, végérvényesen pedig nem marad utánam más, csak a nyomor és a szenvedés. Én teszem ezt Annievel, én teszem ezt Siennával, és én teszem ezt veled is. Bár gyógyírt tudnál kínálni nekem! Lennél a gyógyító, akinek megálmodtalak, hogy egyetlen gondolatoddal, árva pálcasuhintásoddal eltüntethesd a hibáimat!

De nem. Még ez se lenne igazságos veled.

- Dönthetek úgy, újra felhúzom azt a cipőt, és beletaposok Lucinda ajánlatába. - azóta nem nyúltak anyámhoz, de már te is tudod, mi történt vele. Bármikor megtehetik újra. Rosszabbat is.

- Választhatom, hogy elfogadom a végzetet, amit nekem szántak. Leszek a szenátor kedvenc bajnoka, ahogy akarták, Mal. Felhúzok egy gúnyát, magamra öltöm az álarcot, és megadom az igazolást, hogy az vagyok, akinek mondanak. - akkor mind boldogak lehetnek, akik úgy neveznek, halálfaló. Elég unalmas már, soha nem mondtam vagy tettem semmit azok ellen, akiknek varázstalanok a szülei. Az én anyám is magnixok gyermeke. Más kérdés, hogy a magnixokban nem kifejezetten bízom.

- Vagy van egy harmadik út is, Mal. Valami, ami veszélyesebb, talán bele is halok. Mégis… mi mással tudnám tisztára mosni magam, ha nem… - nagyot lendül a kezem, ahogyan heves gesztikulálásba kezdek. A már legalább nem tűzforró teám felsőmre és ölembe öltöm, a bögrét pedig kiejtem kezemből, rá az ágykeretre. Ahogyan utánakapok, nem reagálok időben arra, hogy a füle letört az esésben. A törés széle felsérti hüvelykujjam, sűrű vérem nagy, sötét cseppben serken ki bőrömből.

[- Jól vagy? Megégetted magad?]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

S ötétben tapogatózok, bizonytalanul teszem egyik lábam a másik után. Nem töri meg se fáklya fénye, se csillagok tompa pulzálása a feketeséget és már azt sem tudom, hogy a világból vonták-e ki az összes fényt vagy egyszerűen én lettem vakká őrá. Talán már tényleg a túlvilág az otthonom, talán nincs igazad és egy részem valóban elhagyott, már a Révész csónakjában maradt, a deszkák között bújt meg, hogy máshová költözzön, vállalva az ismeretlent, mert úgy gondolta, ez az elkorhadt, bűntől csatakos hely már nem képes neki újat mutatni. Talán ezért nem lelem a helyem, hiába nem érzem, hogy bárki is a másik oldalra csalogatna, hisz egyedül maradtam a saját tudatom mélyén végre - mindenki más helyett viszont megteszem saját magam, de már önmagamra sem hallgathatok, mert falat emeltél közém, kettéhasítva a lelkem. Sötét van, Solace és bevallom, rettegek tőle, ironikus, nemdebár? Én vagyok a Hold, az örökké fogyó és dagadó égitest, mégis félem az éjszakai égboltot. Némán rebegem imám a Nap első sugaraiért, holott tudom, hogy a mélybe taszít, lelök a hatalmas kékségről, talán át azon a hatalmas falon is, hogy újra egész lehessek. Felhők lökdösnek, vonnak körém labirintust és én kétségbeesetten keresem a kiutat. Hallom a hangokat, édes, szívemnek kedves hangokat és éles, húsba maró átkokat egyaránt, visszhangjuk pattog a felhőfalakon, egyszerre érkeznek hozzám mindenhonnan. Mégis a te hangod a legtisztább Solace, feléd indulok, hisz már minden hozzád köt, hogy megfoghasd a kezem, hogy megtarts, ha megbotlom. Mert meg fogok botlani, a sötétség nem az én otthonom, nem ismerem benne a járást. Mégis téged választalak, az ígéretünk tart két lábbal a vérünktől csatakos földön és ha mosolyod rám talál, ha fénybe borítja a szívem, talán újra képes leszek látni. Akkor talán újra képes leszek hinni ebben az életben.
És én feléd nyúlok, Solace, hát nem látod? Levettem az általad oly gyűlölt ember-álarcot, elrejtettem a szekrény mélyére a reszkető csontvázak és vicsorgó-mosolygó szörnybundák közé, a nyelvem is összekötöztem, hogy újra egy egész legyen, hogy felhasított mivoltja ne marhasson újra beléd, ne mérget fecskendezzen elmédbe, hogy csakis az igazat szólhassa. Reszketve hullanak eléd a szavak, a szívem kis drágakövei, nyugodtan magadra varrhatod őket, hagyhatod, hogy megcsillanjon rajta a napfény, hogy szivárvány-szikrákat vessenek az ablaküvegen keresztül. Vagy el is rejtheted őket, dugd mindet a zsebed mélyébe, hogy ne lássa senki más, hogy értékét csakis te ismerd. Feléd nyúlok, Solace, akkor mégis miért lököd el újra a kezem?
Fájdalom hasít belém, mintha átkot szórtál volna, legszívesebben letépném magamról az inget, hogy szembenézzek az újabb ezüstös heggel, ami a mellkasom csúfítja. Arcom megvonaglik és megsemmisülten hunyom le a szemem. Fuldokolni támadna kedvem, mégis szabad útja van a levegőnek, árulóként vihog a lebenyekben, kitölti a rendelkezésére álló teret, majd engem gúnyolva hagyja el azokat. Tudod, nem hibáztatlak téged, a helyedben én se hinnék magamnak, mindazok után, hogy… Olyan naiv vagyok, reménytelenül hiszékeny és ostoba. Kapaszkodni akartam valamibe, kétségbeesetten, hogy igazolhassam Annie önzetlenségét, hogy létjogosultsága maradhasson annak a pofonnak, aminek láthatatlan lenyomata még mindig orcámat csiklandozza. Te voltál az első, aki ágyamnál termett, talán ott újra kicsit megszülettem, talán te voltál emiatt, aki bevésődött, akire a világom szűkült és akire mindent feltettem. Az érzéseim immár tiszták, nem maradtak kétségek, se kibúvók, se önámító kifogások. De mégis milyen jogon terhelhetnélek velük? A kudarc ízét már jól ismerem, most is a nyelvemre kúszik és képtelen vagyok levakarni róla. Kérlek, Solace, csak hagyd, hogy megbotoljak, hogy a földre zuhanjak, hogy a mocsokban fetrengjek, a saját véremben fulladozhassak, ott van a helyem.
Mire összeszedhetném magam, újabb csapással sújtasz le rám. Tévedsz, Mal. Lucindának van igaza. Hazug vagy, Mal. A szavaim, mint törékeny kártyavár, körülöttem omlanak össze. Fészket formálnak körém és úgy térdepelek közöttük, mintha még bármi is képes lenne megszületni a hamvaikból. De én nem vagyok főnixmadár, ahogy a mondataim is csak meghalni képesek, újjáéledni már nem. Fészek ez, de kígyó tekeredik benne, pontosan az, amilyennek látni véltél ott, a mocsár mélyén. Árulóvá lettem, saját magamé és a tiéd egyszerre. Eljátszottam a bizalmad, a legnagyobb értéket, amivel valaha rendelkeztem, ezt pedig nem lehet helyrehozni egy egyszerű varázslattal. Sajnálom, Solace, sajnálom, hogy én vagyok az, aki titkaid őrzőjévé vált. Még a sírba se tudom vinni magammal, mert kénytelen vagyok élni.
Röstellem, de képtelen vagyok újra szólni. Távolról hallak, mintha hirtelen hosszú mérföldek húzódnának köztünk, pedig tudom, hogy itt vagy előttem, alig egy karnyújtásnyira. Kiszáradt a szám, porzik az elvesztett lehetőségek súlyától, a hazugságnak könyvelt reménysugarak felperzseltek minden nedvességet benne. Nyelni szeretnék, de nem tudok, ahogy hang se képes formálódni, mintha hangszálaim tépted volna ki és még mindig az erőfeszítéstől elfehéredő ujjaid között szenvednének. Mégis miért jöttél, Solace? Miért, ha hazugod és árulód vagyok? Ha képességem pajzsként is használnám, hogy védjelek, te még mindig csak a véres kardot látod, ami feléd közelít? Nem tudok jót tenni, nem tudok megnyugvással szolgálni. Miért jöttél hát, Solace?
A csattanás térít magamhoz és mintha lelassulna a világ, miközben a pusztításod figyelem. Veled együtt kapok a bögre felé, de csak irányt vált és újra az ágykeretnek csapódik, még több darabkára robbantva az agyagot. Az egyik az arcomon szánkázik végig, keskeny vágást csókolva bal orcámra. Észre se veszem az apró sérülést. - Jól vagy? Megégetted magad? - kérdem, hangomból és kékjeimból is aggodalom árad most, hogy újra képes vagyok beszélni. Pálcámért nyúlok, hogy enyhén remegő kézzel, de egy egyszerű Tergeo bűbájjal eltávolítsam a ruhádból a folyadékot. Majd kezedért nyúlok, hogy megnézzem mennyire vágtad meg magad, de ahogy közelebb hajolok hozzád, megcsap az illatod és letaglóz. Hirtelen nehezedik mellkasomra újra minden gyötrő érzelem, a szavaid és mögöttes tartalmuk vernek visszhangot bennem és szégyellem magam, de nem tudom visszatartani a könnyeim. Lehajtott fejjel, némán hullajtom őket.
Kérlek, ne fogj meg, ne gátold a zuhanásom. Nem érdemlem meg.
Majd otthonra lelek a sötétségben.

Sincerely,

Malachi

[- Volt már rosszabb.]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

Én vagyok az utolsó, aki méltó lenne arra, hogy bármiért is bocsánatot kérjen tőled. Tettem ellened eleget – jobban mondva ellened is. Ironikus, hogy épp azok haragszanak rám a leginkább, akik ellen azonban soha semmit nem vétkeztem, nem tapad ajkamra vérük, és nem szorult kezem tarkójukra a hajuknál úgy, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam vele. Mégis, te mindent megbocsájtasz, és esedezem azért, hogy ebben is tégy kivételt. Tudod, nem szándékosan cselekszem így, de nincs okom azt hinni, azt gondolni, hogy bárki is őszintén könnyeket hullajtana értem. Még a Serleg is arra kért, menjek szépen haza, mert nem kívánatos vendég vagyok itt, mintha nem is Amerika első bajnokát, hanem az Apokalipszis négy lovasát látta volna bennem.

Nem tudom, miként kell bízni. Jól tudom, nem az én életem a legrosszabb a világon. Szerető otthonom van, még ha másoknak kissé rideg és bizarr a szigetünk ott, Északon. Nem üldöznek betegségek, és nincs kiért különösebben aggódnom sem. Soha nem éltem át, milyen elveszíteni valakit. Azt hiszem, ez csak azt bizonyítja, hogy fogantatásom pillanatától el voltam romolva, és ott, a kígyó nyelved, melyet Thaddeus Maddock hasított szádba, lehet, hogy mégis igazat szólt. Semmi nem kéne, hogy indokolja, hogy olyan legyek, amilyen, de mégis, hisz ismersz. Én pedig félek, Mal. Félek közel engedni bárkit, inkább elzárkózom hát! Elbújok a laboromban, ahol magamra maradhatok üvöltő tébolyommal, mely újra és újra táncra hív. Elbújok a szemüvegem és a könyveim mögé, hisz ha mindenkinél többet tudok, az épp olyan pajzs, mint amit pálcámmal emelni tudok. Elbújok a seprűm és az erőm adta arrogancia mögé. Úgyis mindenki a legrosszabbat gondolja majd rólam, úgyhogy nem számít, ha felkerül a dölyfösség is a listára. És elbújok az akaraterőm mögé, mert annál nincs jobb védelem, mint hogy saját akaraterőmmel a valóságot formálom.

Nem tudom, hogy engedjek magamhoz bárkit is közel; sosem volt igazán barátom, mert tudod, ha egy apró szigeten nősz fel, nem tudod, hogy kell. Nekem kimaradt az, ami másnak természetes, én mindig a fura srác leszek, akkor is, ha engem neveznek a szenátor kedvenc bajnokának. Szörnynek nevezem magam, valójában viszont én vagyok az, aki elrejtőzik előlük olyan mélyen, hogy kénytelen élve felfalni magát, Mal! Én vagyok a farkába harapó kígyó, amit a lángok megmutattak számomra a Pálcák Próbáján. Nincs más választásom, mint a magány, ugyanis senkit nem kárhoztatok arra, hogy elviseljen engem. Mégis ki lenne erre képes különben is?

Nem, Mal, én egy senki vagyok, akinek véletlenül kijutott az ismertség. A temetésemre is csak ítélkezni érkeznek majd. Értem nem hullajtanak könnyeket soha.

Észre sem veszem szótlanságod. Látod? Egy csődtömeg vagyok, pedig nem erre lenne szükséged. Talán azt se venném észre, ha szó szerint a szemem előtt sorvadnál el. Ahogyan nem veszem észre az apró gesztusokat sem – az érintésedben élő vágyat, a tekintetedből sugárzó sóhajt, és a hitet, a reményt arra, hogy ez az ígéret más lesz, mint amit régebben megtettünk egymásnak.

Felszisszenek, ahogy a tea felsőmre és nadrágomra ömlik. Már nem volt tűzforró, de nem lesz ettől kevésbé kellemetlen. Hagynom kellett volna leesni, hisz semmi olyan, ami varázslattal ne lenne javítható. Az ösztöneim sodortak bajba minket megint. Látod? Már megint miattam vérzel. Mert én csak mondtam és mondtam a magamét, és megint nem figyeltem rád.

- Volt már rosszabb. - felhúzom felsőm, hasfalamon pedig éles, piros folt látszódik. A fagyseb a jobb térdemen például ezerszer rosszabb volt, de attól még ez se válik kellemessé. Nem tudom, mikor kezdtem el hagyni, hogy elkezdd felszárítani az öltözetem, és túl közel légy hozzám. Mégis rossz helyen dobog bennem valami, ahogyan összeütközik tekintetem a tiéddel.

- Vérzel. Nem fáj? - szinte kívülről látom magam, ahogyan szólásra nyitom a szám, másik kezemmel pedig, mely nem a tiédben pihen, ráillesztem arcodra. Nem vagyok gyógyító – csak arra vagyok képes, hogy szétkenjem a nedűt arcodon. Talán nem kellett volna.

A józan ész hangjai azonban csitításra lelnek. Ösztön? Mit nekem ösztönök? Ha csak azok lettek volna, már rég átadtam volna nekik a testem. Vigyék csak! Falják a férgek, lakmározzanak csak belőle! Mit számít az, mit számít bármi? Az, ahogyan hüvelykujjam a sebről ajkaidig vándorolnak, hogy magad is megízleld, milyen íze van a vérednek, sokkal több, mint ösztön. Értelmet nyernek a véletlen érintések, értelmet kapnak a titkos pillantások, értem már a tekinteted, és azt, miért bocsájtasz meg nekem újra és újra. Már csak magamat kéne megértenem, Mal. Jelenleg nincs nagyobb rejtély, mint a válasz arra, miért veszem birtokba ajkaid az enyéimmel.

[- Solace…]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

É n nem küzdök haraggal. Nem dédelgetem mellkasomon, nem szítom tüzét, nem táplálom se oxigénnel, se tűzifával. Vízzel locsolom a bíbor parazsat, hogy sisteregve sikítsa kínját és gőzfelhőben ereszthesse ki könnyeit, amiért magára hagyom, mint egy nem kívánt gyermeket. Nem veszem magamhoz a dac és sértettség méregtől csöpögő kardját, nem mártom én azt senkibe, inkább önmagam ellen fordítom, elrejtem azt mélyen a bőröm alá, csontjaim között, hagyom, hogy az inakat szakítsa, nehogy más kezébe kerülhessen. Nem öltöm magamra az elvakultság fényes páncélját, nem rejtőzök név és vér mögé, nem párnázom ki azt pénzzel és hatalommal, én elásom mind, ott a sírgödör, a keresztfára a saját nevem véstem, hát ott fekszik félholtan mind, utolsó leheletükkel is a koporsó falát kaparják. Puszta kézzel szórom rá a földet, hogyha én nem is pihenhetek meg köztük, én döntsek arról, hogy melyik részemet hagyom élni és háborúba vonulni.
Az én fegyverem a megbocsátás, fakó-egyszerű gúnyámat is megértésből és elfogadásból szőttem. Mezítláb vonulok a front felé, a mocsokban taposok, épp csak nem ragad bele a lábam. Nehéz minden lépés, én mégis megyek tovább. Visítva közelednek felém az élet nyílvesszői, mindegyik tollazata más nevet suttog, én pedig nem győzöm kerülgetni őket. Pergamenre könnyezem a feladókat, hogy mikor elül a vihar, én vacogva, véresen és összetörten ugyan, de eléjük állhassak és jobbom nyújthassam mosolyogva; megbocsátok. Mégis miért lennél kivétel, Solace? Pont te, akinek nevét nem a kilyuggatott és vértől csatakos pergamen őrzi, hanem szívem sóhajtja azt minden dobbanásnál? Neked elnézem, Solace, elnézek mindent, tépd ki a helyéről a megfáradt szervet, hadd lüktessen ujjaid között, hátha akkor megérted, amit kígyó-nyelvem, az, amelyiket sosem kértem, mégis izzó vassal hasítottak ketté, az, amelyik már tüskés felületével beléd kóstolt, képtelen volt megértetni veled. Szegény ember vagyok, hidd el, a látszat ellenére valójában semmim sincs, hát ajánlani sem tudok mást önmagam helyett. De tessék, térdre borulok előtted, fejemet hajtva nyújtom feléd, ajánlom fel neked legbecsesebb fegyverem, hogy innentől téged, csakis téged szolgáljon; megbocsátok.
De te képes leszel valaha ugyanezt tenni értem? Már kérni sem merem…
Tekintetem zizzen kezedről a hasadra, ahogy felhúzod a felsőd. Pálcát szorongató kezem indul meg feléd, hogy kitapinthassam a sérülésed, de még idejében megálljt parancsolok magamnak. Nincs jogom, hogy hozzád érhessek, hiába a jószándék, a segíteni akarás, mégis bűnös tőből fakad. Önző vagyok Solace, mert akaratlan tolul gondolataim vad folyamába a késztetés; érezni akarlak. A bűntudat vaskos markával nyúl torkomért az ágy alól és én elfelejtek küzdeni ellene. Jöjjön csak, már jól ismerem, álljon csak szolgálatodba, hogy ne tehessek olyat, amit bizonyosan megbánnál. Hát csak kékjeim emelem rád, ajkaimon már formálódik az engedélykérés, de mégsem gördül alá, elveszek tekintetedben, abban a gyors sodrású, hideg folyóban és hirtelen elfelejtem, hogy tudok úszni. Sodorj magaddal, kérlek, fullassz meg, vesd a testem minden ellened dacoló kőnek, majd vess ki a partra és menj tovább, vissza se nézz, hagyd, hogy egyedül nyalogassam a sebeim.
Hirtelen felgyorsul a világ. Kérdésed azonnal érintésed követi és én újra elfelejtem az olyan egyszerű, mindennapi feladatokat, mint a beszéd vagy a légzés. Egyszerűen megszűnök létezni, félek megmozdulni, mert akkor felocsúdsz te is, rájössz, hogy még mindig csak én vagyok. A gyáva, a gyenge, az áruló, a kígyó-nyelvű, az ember-álarc mögé bújt reszkető árny. De te mégsem veszed észre magad, ujjbegyed érzem ajkamon, majd mielőtt felfoghatnám a szándékod…
Nem lehet. Te nem… ez nem…
Elkerekednek kékjeim, szívem kiszakad a helyéről, zuhanni kezd, hisz hogyan lenne képes felfogni a történéseket, ha az agyam se képes rá? Talán pont ezért… talán ezért engedek utat könnyeimnek, ezért kapok utánad és félve-vágyakozva csókolok vissza. Érzem a fémes-sós ízt, ami ajkaimról ajkaidra tapad, mégsem érdekel, nem tölt el se undorral, se iszonyattal, mert igazából… remény íze van. Remegve simítok arcodra, mintha egy érintés elég lenne, hogy eloszlasson téged. Te vagy az első korty levegő a fuldokló szívemnek, a fénysugár a sötétben kóborló elmémnek, a ropogó tűz a csontjaiig fagyott lelkemnek.
- Solace… - lehelem neved ajkaidba, majd a hangos szóval vállaimra szakad a valóság. Ijedten kerekednek el a szemeim és húzódok el, sütöm le a tekintetem. - Ne haragudj, én nem… nem gondolkodtam… - Úgy szabadkozom, mintha én kezdeményeztem volna, riadalom költözik a kékjeimbe, rád se merek nézni, mert megrémiszt a lehetőség, hogy ugyanazon szavak hagyják el ajkaid, most, mint a mocsár mélyén. Mégis hogyan hibáztatnálak érte? Azt is megbocsátom.
Hirtelen kelek fel és lépek a ládámhoz, hogy remegő-suta kezekkel kezdjek kutakodni. Egy tégelyt veszek elő és nyújtom feléd, de képtelen vagyok rád nézni, nem akarom, hogy lásd a kínt, azt a mohó vágyat, a remény szikráját bennem, ami érted kiált. - Ezzel… kend be. Enyhíti az égő érzést és… pár órán belül a vörösség is… felszívódik.
Mégis arra kérlek, Solace, bocsáss meg. Könyörgöm használd önnön fegyverem ellenem, mártsd meg bennem, forgasd meg, hogy újra képes legyek érezni a meleget és a napfényt.

Sincerely,

Malachi

[- Nem érdekel az ostoba kenőcsöd, Maddock.]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

Hisz megmondtam, Mal. Őszintén vallottam neked titkaimról, és lelkiismeretesen ismertem be minden igyekezetem elleni kudarcomat, hogy kiverjelek a fejemből. Megtettem pedig mindent – ahogy megkíséreltem mindent azért is, hogy tisztára mossam a vérem, a benne lévő mocsokkal és generációs árulással akartam az elmém is megszabadítani tőled.

Voltak napok, tudod, amikor egész jól boldogultam vele. Megtaláltam az aktuális figyelemelterelést, sokat tennem se kellett érte. Olykor nyakamon viseltem jelét, máskor pedig ennyi se kellett, mert bőven elég volt egyszerűen megélni hektikus mindennapjaimat. Az életem épp oly kaotikus, mint én magam vagyok, de te ezt tudod már, hisz ismersz. Az egyetlen különbség, a káosz gombolyagja vált nagyobbá a nagyobb problémák és publicitás miatt, de hisz ismersz és jól tudod: ha nincs a Tusa, nem hozzák le rólam azokat a cikkeket, akkor se lett volna minden annyira más. Magammal rántottam volna akkor is a világom, és talán borultál volna vele együtt te is. Az örvény vagyok az óceánon, lefelé hajló tölcsér, és húzok magamba mindent a felszínről, hogy örökkön mélységem csapdájába essenek. Neked sincs több bűnöd, Mal, mint hogy rosszkor hajóztál ki a vizeimre, és túl közel kerültél hozzám. Talán ha nem háborognak az óceán habjai, ha nyugodtak a vizek, túlélsz a felszínen és képes lehetsz úszni rajta. De az én vizeim nem hagynak nyugtot, hullámai kiszámíthatatlanok, és nem tudhatod, miket rejt a mélység. Hamarosan talán épp téged, ahogyan sodródsz lefele a tölcsérben.

Ujjaim visszatalálnak arcodhoz, hogy legalább ennyit megadjon neked, míg fuldokolsz. Nem sok az, csak egy palló a roncsból, melybe belekapaszkodhatsz. Érzem bőrömön a nedves meleget, tapintásából pedig azonnal meg tudnám mondani, hogy ez már nem kiserkent véred áldozata, amit a leesett bögre okozott. Nem akarok többé titkokat, Mal – még ha tettem önfeláldozásom is, legyen akkor áldozat, még ha többet nem is beszélünk eztán. Megéri, megéri mindenért, amit most ki tudok fejezni, amit most el tudok mondani anélkül, hogy hangok hagynák el a számat. De hiszen én sem vagyok semleges, igaz? Valóban te szóltál ott, a mocsárban, még ha Thaddeus Maddock kényszerrel is vett rá arra, hogy vallj. Láttam a tekintetedből, érzem abból, ahogyan összefonódsz velem, ahogyan a fejed tartod, míg arcodról tarkódra siklik kezem. Ezt zengi kezed is, miként az arcomra szorul, és nem kívánok mást, mint hogy maradjunk bezárva ebbe a bizonytalan pillanatra, saját kis törékeny, ijesztő buborékunkba. Beleremegek egy utolsó sóhajt arcodba, homályos tekintetemmel hol szemeid figyelem, hol pedig arcod egy másik pontját. Elárultam magam – elárultam magamból valamit, gondolkodás nélkül hajítottam a szemétbe mindent, amit magamról gondoltam, és tálcán kínálom neked saját magamat, mintha az bármi értéket képviselne. Tessék! Rendelkezz velem, kérlek, tégy valamit, fogadj magadba vagy taposs el, ahogy egy csótányt szokás, csak ne tarts a bizonytalanságban!

Édes a nevem, ahogy suttogod, de csak tehetetlenül nyúlok utánad, ahogyan felállsz, hogy elhúzódj előlem. Ujjbegyeim érintik a tiédet, bennem pedig valami eltörik – ha nem sírtam volna eleget, most könnyeznék ismét, érted, értünk, de már nem maradt hely nekik, elköltöttem a kvótámat. Nem vagyok képes rád nézni, míg inkább az íróasztalodnál molyolsz, csak hogy minél hamarabb megszabadulj tőlem. Tudom, milyen az, ha le akarnak rázni, tudom, mikor vagyok nem kívánatos vendég – tudod, az a rohadt Serleg egy életre belém verte, hogy soha sehol nem lesz új otthonom, mindenhonnan csak megtűrt leszek legfeljebb. A Tűz Kibaszott Serlege is alig várja, hogy hazaküldjenek végre!

Bámulom a padló mintázatát, számban még mindig érzem ízed, arcomon még mindig ott van kezed melege. Tudom, hogy amit tettél, igazabb volt a legnagyobb igazságoknál, éreztem belőled, amire eddig gondolni se mertem, és ez egyszer tényleg én töltöttem be minden gondolatod. De nem vagyok elég neked, igaz? Mindig, bármikor bárki, csak ne én. Csak azt várom, mikor csapsz oda újra kígyó nyelveddel, de tudod, már nem tudsz többet ártani nekem, Mal. Nevezz hát úgy, akinek romlott a szíve, leszek én a szörnyeteg, aki felemészti saját magát. Nincs hova rejtőznöd többé.

- Nem érdekel az ostoba kenőcsöd, Maddock. - az indulat uralkodik el rajtam. Csak azért ragadom ki a kezedből, hogy letehessem azt messze az ágyadon. A forró teánál nagyobb fájdalom az, amit te okozol. De nem baj, nem számít. Elviselem, csak akkor legyen végre végleg vége!

- Mondd ki, ha nem akarsz többé itt látni, Mal! - a kezed után kapok, még ha nem is célom az, hogy fájdalmat okozzak. Mégis azt szeretném, ha nem menekülnél tovább előlem, magunktól.

- Mondd, hogy menjek el, és nem akarsz többé az életedben. Betartom az ígéretem, feléd eddig is mindent betartottam. Megteszem ismét, de könyörgöm, Mal… - engedek a szorításból, hogy óvatosan, de magamhoz húzzalak - …ne tarts bizonytalanságban! - a szavaim talán azt mondják, engedj el, engedj utamra! Hadd kapjak ismét levegőt, hadd szabaduljak tőled és a Maddock család generációkon átívelő átkától! Csak a tekintetem árul el, mert az még mindig inkább a rabságot választja.

Melletted.

[- Ne hívj így! Kérlek…]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

M ondd Malachi, mitől félsz? Kellemes-meleg van, mondd, miért reszketsz? Miért sütöd le a tekinteted, mikor ennyi év után végre nem állnak köztetek lépcsőfokok, mikor egyazon szinten álltok? Miért szorítod kezed a füledre? Csak meg kéne hallgatnod őt, csak utat kéne engednek egy új valóságnak, a régi reményeknek, a halkan sóhajtozó fantáziának. Mondd, miért menekülsz még mindig? Elfáradtál, Malachi, meg kéne állnod. Csak hagyd, hogy segítsen, hogy megtartson, hagyd, hogy a szemedbe nézzen, hogy elvesszen a benned dúló viharban, hagyd, hogy te elsüllyedj az ő zabolátlan örvényében, hagyd, hogy a felszínen, a fejetek felett összecsapjanak a tajtékzó hullámok, hogy ott, egészen mélyen, távol a vizslató tekintetektől, távol az elvárások féktelen zümmögésétől, ott, ahol bárki más megfulladna rajtatok kívül, ti mégis egymásra leljetek. Hát látod te is, nem? Most már látod, hogy még most is, annyi év elteltével, annyi megpróbáltatás, fájdalom és könnycsepp után, még mindig ugyanazt szeretnétek, még mindig egy utat tapostok, még akkor is, hogyha más csapáson is indultatok neki. Nézd meg újra, Malachi, nézd meg és nevess, kacagj a sors képébe, hisz oly változatos módokon akart titeket végleg elválasztani. Ti mégis túljártatok az eszén, együtt és külön-külön is és ha valami feljogosít, hogy végre engedj a boldogságnak, akkor ez az. Ne várj más jelre, Malachi, ez az a pillanat, ez az a hely, ez a megfelelő alkalom.
Akkor mégis mitől félsz?
Nyugodj meg, Malachi, nincs semmi baj. Nem baj, ha félsz, nem baj, ha megrémiszt a gondolat, hogy most először, olyasvalaki akar téged, pont téged, aki gyenge, reszkető szívednek kedves. Akinek neve már akkor visszaköszönt gondolataid ingoványában, mikor még gyermeki ártatlansággal szemlélted a világot. Elég volt megpillantanod őt, azt a különc fiút azzal a különös tekintettel. Annyira… más volt, emlékszel? Senkihez se fogható, ő volt az, aki nem akart senkire sem hasonlítani, aki már akkor tudta, hogy ki is ő. Mindig is csodáltad, te, aki már egészen kisgyermek korában megtanulta álarcként hordani a mosolyt, hisz a te mosolyod mögött csak ritkán bújt meg a valóság. Jegyzeteid között, a könyveid lapjairól köszönt vissza a neve és te észre se vetted, hogy leírtad. Nem a pergamen emlékszik, nem, hanem a penna, az, amivel oly sok személyt keltettél életre röpke pillanatok lenyomataként, mégis csakis egyetlen egy vert fészket benne. Nem csak ez ijeszt meg, igaz? Rettegsz, hogy már nem bújhatsz el, hogy látja, ki vagy valójában, látja a sorvadó testet és örökké szomjazó lelket, látja az elméd, azt a sötétben kóborlót és a szíved, legfőképp a szíved, azt a mihaszna, mégis túlcsorduló szervet, ami örökkön magányos és szeretetre éhes. Most emeld fel a fejed, Malachi és nézz rá, hisz téged keres ő is, az önigazolást benned, nézz rá és lásd, hogy ugyanúgy retteg ő is. Látod már, Malachi? Végre nem vagy egyedül. Nyújtsd hát ki a kezed és szüreteld le a gyümölcsöt, minek fáját együtt ültettétek és neveltétek, könnyeitekkel, véretekkel trágyáztátok, amit tagadással és fájdalommal metszettetek és most az elfogdás és felismerés sarjasztotta a legédesebbet, amit valaha ízleltetek.

- Ne hívj így! Kérlek… - Élesebben csattan a hangom, mint elvárható lenne, de most az egyszer nem kérek érte elnézést, bár a pír az arcomon őszintén vall helyettem is. Ezt hiányoltad belőlem korábban, ugye, Solace? Az erőt, a tiédhez hasonló elveket. Itt egy apró szelet belőled, a mellkasom perzseli, a bőrömön pattog az idegen érzet, mégis könnyedén adom át magam neki. Előtted tagadom meg a nevem, nincs rá szükségem, árulója vagyok annak is. Megtagadom a vérem is, az aranyat, nem kell már vágyakoznod utána, sosem volt valódi. Átverés vagyok, a fajtám legnagyobb átverése és végre már látom. Látom, hogy nem illek az aranyketrecbe, a hatalom márványcsarnokaiba sem. Számkivetett vagyok, de tudod, örömmel veszem most vállamra ennek a terhét.
Ujjaid satuba vonnak és azzal áltatom magam, hogy nem tudom, mit vársz tőlem. Tagadok, mert megijedek a lehetőségtől, amit tálcán kínálsz felém és amire talán mindig is vágytam. Tagadom a könnyeid, amiket a gyengélkedőn hullajtottál értem, tagadom az érintésed, az összefonódó ujjaink emlékét, tagadom a leheletnyi csókod a kézfejemen, tagadom önnön nevetésem, a homlokom a válladon. Tagadom az eltévedt pillantásokat, tagadom a meghitt perceket, mikor újra és újra eljöttél. Tagadom a szavaink mögött megbúvó vágyakozást, tagadok én mindent, mert mi van, ha… valósággá válik? Nem érdemlem meg, Solace, nem érdemellek meg téged, nem érdemlem meg a boldogságot. Könnyen találok indokokat, te szolgáltattad őket, az üres szavakat, amik közé elbújhatok. Sosem szerettelek. Sajnálom, hogy megtörtént. Meg se kellett volna történnie. Engem nem érdekelsz, Maddock. Gyűlöllek.

Ne félj, Malachi. Nézz rá.

Magadhoz húzol és én megkapaszkodok benned. Elgyötört kékjeim rád emelem, a zöldjeidből olvasom az újfajta igazságot. Tudom, hogy el kéne küldjelek, hogy neked könnyebb legyen, hogy elfelejthess, mert én önmagamon kívül semmivel sem szolgálhatok. Mégsem vagyok rá képes, az egész lényem harcba száll az ész érvek ellen. Biztosra veszem, hogy hallod a szívem vad dübörgését, látod a ködbe vesző csillanást a szememben és érzed, ahogy ujjaim a karodba marnak, régi erőm árnyékával.
- Maradj… kérlek, ne menj el - suttogom, ahogy győzedelmeskedek önmagam felett. Én helyetted is könnyezek, Solace, könnyezem a múltat, az elvesztett időt, a sok fájdalmat és árulást. De könnyekkel adózom a jelennek és a jövőnek is, a reménynek és mindannak, amit közösen megélhetünk.
Már nem félek. Téged választalak, Solace.

Sincerely,

Malachi

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

Nem baj, ha félsz, Malachi. Azt hiszed, én nem félek? Félek közel lenni bárkihez, mert nem gondolom, hogy előbb vagy utóbb ne váltanám ki mindenkiből ugyanazt az undort, amit én is érzek önmagam kapcsán. Félek tőle, hogy ablakot nyissak a világra, mert ha én kilátok, akkor ti beláttok majd – még a végén talán kiderül, hogy én is csak ember vagyok, épp csak több hibával, több tökéletlenséggel, mint bárki más. Félek attól, hogy megéljem ezeket az érzéseket, mert tudom, hogy olyan lavinát indítok el vele, ami maga alá temet majd talán téged is, és tovasodor. Én vagyok a pillangó szárnya, amely a hurrikánt okozza Florida partjainál, a rossz helyen kimondott szó, mely véres háborúkat indít el. Én vagyok a repedés a gáton, amin a víz már most kicsordogál, és én vagyok az eldobott üvegszilánk is az erdő szélén, szárazság idején, aki majd úgy tesz, mintha az erdő nem miatta gyulladt volna fel.

Magammal foglak ragadni, ha nem menekülsz. Bele fogsz fulladni a sodrásomba, odaveszel a nyílt tengeren, véred elsőként fog hullani a háborúban, és kínhalált halsz az általam okozott tűzben, én pedig rettegek, Mal, rettegek, hogy ezt teszem majd veled ismét.

Félek leszüretelni közösen nevelt fánk első gyümölcsét.

Pedig megérett már, látod te is. Tiltott gyümölcsöt meghazudtoló módon csalogat, nem kéri se Évát, se Ádámot, de legyen hát, leszek én a kígyó, ki a gyümölcsfa lombjai közt tekereg! Leszek én Ádám, leszek én Éva, leszek bármi, csak szakítsd le velem az elsőt, csodáljuk együtt, nézd, milyen széppé érett! Vérben és könnyekben neveltük, agóniával permeteztük, és minden viszontagság, minden félelem ellenére gondoztuk. Közösen, kettőnk munkája ez, rég el kellett volna sorvadnia, soha nem is kellett volna megszületnie, egy hibának kéne lennie, de hogy nevezhetünk hibának valamit, ami ily csodálatos?

Daccal és akarattal teli tekintetem nem veszem le a tieidről, mert én most megkövetelem azt, ami az enyém. Elfogadóan biccentek kérdésedre, beteljesítem az akaratod, Mal. Te is eldobnád neved, ahogyan a mi családunk is tette – te önként, mi a véletlen valószerűtlenségéből. Elfogadlak, Mal; elfogadom a gyengeségnek tűnő gyengédséged, és azt, hogy másként gondolkozunk ugyanazokról. Elfogadom, hogy nem olyan vagy, akikkel eddig hírbe hoztak, elfogadom, hogy bármilyen más is vagy, még így is túlságosan hasonló. Elfogadom, hogy mostantól az a név nem gördül le többé nyelvemről, elfogadom a szemeidből hulló könnyeket, és elfogadom azt is, ha elutasítasz – nem haragszom, ígérem, csak válassz, adj választ! Tisztán, őszintén, nyíltan. Nézz a szemembe!

Ha ezt szeretnéd, nem megyek sehová; engedek akaratodnak, fejezd azt ki szóban vagy a karomba vájt ujjaiddal. Oly mindegy, nem számít igazán. Hátradőlök az ágyadon, hogy ekképpen húzzalak le magamhoz, bár magam sem tudom, helyes-e, amit csinálok, és jól csinálom-e. Szokatlan és ijesztő, a súlyát pedig csak holnap érzem majd, de ki akar törődni a holnappal, ha a múltat már sikerült elengednünk? Szabad kezemmel, melyet nem a tiéd fog göcsörtösen, arrébb, a párna mellé helyezem a tégelyt, amit adtál. Majd szótlanul invitállak arra, hogy kóstold meg közös gyümölcsünk andalító zamatát.

//A helyszín szabad