Dominic Monstro pennájából



Egy hatalmas fa várakozik a tó partján. Látszik rajta, milyen öreg, milyen sok mindent élt már meg. A törzsében nagy odú található, amibe akár egy nagyobb ember is bele tud bújni, így hát nem is csoda, hogy sok roxfortos diák idejár dohányozni, vagy iszogatni, mert könnyen el lehet rejtőzni az erre tartó tanárok és prefektusok elől. Néha-néha persze beköltözik egy-egy varázslény, ami hossabb-rövidebb időre távol tartja a kevésbé bátor diákokat. Aztán, mikor tovább áll, a fiatalok ismét birtokba vehetik a helyet.

Malachi Maddock

Az őszi napok most már sűrűbben pihennek meg az ablakpárkányon, mint nyáron. A fény nem úgy ragyog, mint a júliusi délutánokban, hanem mintha minden sugarában valami elcsendesedő emlék lapulna. Szeptember vége van, s a kastély udvarán hűvösebb lett a levegő — de én még mindig érzem a nyár ízét, azt a súlytalan pillanatot, amikor először emelkedtem el tűrhetőnél magasabbra a seprű nyelén, s alant apró ponttá zsugorodtak az emberek. Nem a győzelem gondolata hajt, hanem a szabadságé: az érzésé, hogy az ég alatt nincs más, csak a szél és a szív ritmusa. Láttam a nyáron egy kviddicsmérkőzést is a Világkiállításon, ami sokkal inkább szívemhez nőtt, mint az iskolai meccsek. Talán egyszer majd elég leszek hozzá, hogy beálljak közéjük. Nem mint hős, csak mint valaki, aki megtalálta a maga irányát a szelek közt. Most, hogy a szelek már rozsdás lombokat kergetnek a birtok határán, s a napfény is hűvösebb, ritkán gondolok vissza a nyárra, mégis gyakran érzem annak melegét a bőrömön. Akkor, amikor a falak még nem tűntek idegennek, én már alig voltam otthon. Minden nyári nap a külvilágról szólt – az erdő széléről, a város pereméről, a dombokról, ahol a szél szabadabb volt, mint az emberi szó.
A munka és az iskola kötelezettségei között a testem mozgásra vágyott, hogy az elmém ne ragadjon a gondolataim csapdájába. Futottam, míg a mellkasom égett, míg a forró levegő szálkásan szúrt a tüdőmbe, és a világ zaja lassan elmosódott, hogy csak a saját szívem ütemét halljam. Néha gyakoroltam – egyszerű bűbájokat, repülést, vagy csak figyeltem, ahogy a fény remeg a víz tükrén. Minden mozdulat menedék volt. És nem szívesen találkoztam Vele. Az arc, amely valaha testvér volt, nyáron is a bűn árnyékát hordta magán – s mégis, ha néha láttam, valami bennem megremegett. Nem a harag, inkább az a fájdalmas felismerés, hogy a szeretet néha nem tud kihunyni akkor sem, ha már nincs rá oka. Ezért választottam inkább a kinti levegőt, a nyári szelet, a repülést, amelyben a múlt kissé könnyebbnek tűnt.
Most, szeptember végén, a lehulló levelek között hallom vissza azt a nyár melegét, a mozgást, a seprűn töltött órákat, amikor minden menekülés, minden repülés a szabadság ígéretét hordozta. Ott, a szélben és az üres térben, senki nem kérdezett, senki nem ítélt – csak én voltam és a levegő, amelyben a múlt talán el is tűnt egy pillanatra. És ahogy a nyár lassan elcsendesedett, a repülés iránti vágyam nem múlt el; inkább nőtt, mint a tűz, amelyet a szél fújt, hogy magasabbra emelkedjen. A nyár során ismertem meg egy fiút, akinek a mozdulatai könnyedén festették át az eget, akinek a tekintete, ha felém nézett, egyszerre bíztatott és kérdezett: merj repülni, merj többet látni, mint amit a föld enged. Tudtam, hogy minden együtt töltött pillanat a seprűn, minden gyakorlás, minden figyelt mozdulat közelebb visz ahhoz, hogy egyszer majd a kviddics csapat tagjaként ne csak a levegőt birtokoljam, hanem a bátorságot is, hogy szembenézzek mindazzal, amit odahaza hagytam.
Szerencsére Malachi igent mondott. Egy kissé kieső, odvas fához hívtam őt, ahol a világ hangjai tompábban értek el, ahol a levelek susogása és a szél kísért minket minden mozdulatban. Most is odafelé tartok, a birtok határához, ahol a fák árnyéka hosszan nyúlik a földre, és a nap már csak meg-megcsillan a lombkoronán. Egyszerű ruhát választottam a gyakorláshoz: egy melegítő nadrágot, amely engedi a lábam minden hajlítását, és egy fehér pólót, amely könnyedén simul a vállamra, mintha a szél is rajta játszana. Nem foglalja le a figyelmemet semmi más, csak a levegő és a lendület, amely alatt a világ hirtelen megtelik lehetőséggel.
Mivel hamarabb érkeztem, úgy döntöttem, hogy előkészítem a terepet. Óvatosan bepakoltam az ebédkor csomagolt nasit, egy kulacs vizet, és néhány apró, edzésre alkalmas eszközt az odvas fa mélyedésébe. A fa árnyékában minden tárgynak megvan a maga helye. Amint végeztem az előkészületekkel, leültem a fa odvához simuló törzs tövébe, és lassan lehunytam a szemem. A levelek susogása és a szél halk suttogása között vártam, hogy megérkezzen Malachi. A csendben minden apró zaj élesebben hangzott, mintha a világ is feszülten figyelne ránk. Éreztem a szívem ritmusát, a levegő illatát, és azt a különös nyugalmat, amelyet csak a várakozás hozhat magával.

[D E A R W I L L I A M]

D E A R   W I L L I A M


let’s have some fun


☙──────✽──────❧

Szabadság. Lehetne nagy, ékesen csengő szavakkal illetni, versbe foglalni vagy megfesteni. Lehetne, de nem teszem, mert van, mikor az egyszerűségben rejlik a legnagyobb erő. Mert van, amit nem érdemes a szavak vagy  a vászon fogságába ejteni, mert bármilyen hangzatos és vibráló is, megszűnik létezni. Ez a szó… nem is szó, fogalom, érzés, hangulat, az élet esszenciája, pontosan ilyen. A nyelvem hegyén érzem, a bőrömön, ahogy a hideg végigszánkázik rajta. A szívem vad ritmusán és az olyankor mézédes levegőben, ami szétárad a tüdőmben. Mindenkivel szemben más alakot ölt, ő a mumus ellentéte, ami mindig csábít, ami megbújik az elme hátsó zugában, onnan édesget, hangos sóhajokra késztet, mikor nem tudod a kebledre ölelni. Ő az a természetes addikció, ami után megéri sóvárogni és többet és még többet akarni belőle.
Nem tudtam, hogy én is lehetek szabad, míg meg nem tanultam repülni, de hamar rájöttem, hogy nem elég. Mert nincs ahhoz fogható, mikor a hónom alá szorítom a labdát, a szél süvít a fülembe, tompa morajjá szelidítve a közönség buzdítását. Mikor az adrenalin kacagva zubog végig az ereimben, versenyt fut velem a karikák felé, bukfencet vet minden cselnél és még többre és többre buzdít. A pályán nem kell másnak látszanom, nem kell óvatosnak lennem, nem kell mindent mosoly mögé rejteni, mert ott csak az számít, amit nyújtani tudsz. Az ösztön, a begyakorolt manőverek, a kreativitás, a gyors reakciókészség és leginkább a csapatmunka. A hétköznapok figyelme fáraszt, de a pályát átszelve szeretem, mikor rám tapad a tekintet. Olyankor szeretem a nevem, mert csakis akkor lehetek bizonyos, hogy nem apám vagy bátyám árnyéka lapul mögötte. A kviddics csakis az enyém és ez a legnagyobb szabadság.
Hiányzik. Nem hittem volna, hogy a Tusa gondolatának súlya alatt elférhet ez az érzés. Mégis éhesen kordul a gyomrom az edzések nélkül, fakók a napok a csapatom egésze nélkül és szomjazom a stratégiákon való őrlődést. Ekkor jöttél te, Will. Vízzel kínáltál, mikor már porzott a torkom és kivételesen az “igen” pehelykönnyen szállt fel cserébe. Nem tudom, hogy miért pont engem választottál, nem kérdeztem és hiába pattog a tudatomban a kérdőjel, mégsem óhajtom rá a választ.
A feszültség egész nap pattogott a bőröm alatt, járt a lábam az asztal alatt és a gondolataim minduntalan az edzéstervet nyűtték. Vánszorogtak csupán a percek, én pedig mindent megtettem, hogy valahogy gyorsabb tempóra ösztökéljem őket. A gyakorlás lehetősége - mégha nem is üti meg azt a szintet, ahol én állok -, meglepően felvillanyozott. Futással vezettem le a túlcsorduló energiát, hogy ne hagyjon a veled töltött idő keserű ízt végül a számban. A gondolataim lassan csitultak és vette át a helyét a légzésem ritmusa és a szívverésem hangos dobolása. Végre kicsit élőnek érzem magam.
Kifulladva, de eltökéltem érkezem hozzád. Kezemben gyakorlólabda, ütő és seprű, szeretek felkészült lenni. Nyelek egyet, mielőtt elérnék hozzád, hogy kissé lejjebb húzódjon az izgalom, majd a fűbe teszem a kellékeket és megállok előtted, kitakarva a nap maradék melegét is előled.
- A sziesztának vége, Ashford - vigyorgok le rád és a kezem nyújtom, hogy felhúzzalak. - Hogy érzed magad? Szeretném majd mindenekelőtt felmérni, hogy honnan építkezünk. Azt hiszem említettem, de terelő sosem voltam, mégis merem állítani, hogy van némi rálátásom a témára. Készen állsz? - kihívó mosolyt küldök feléd és elkezdem bemelegíteni az izmaim - mintha a futás nem szolgálta volna eléggé ezt a célt. Együtt haladunk ezen az úton, Will és én azt akarom, hogy együtt is győzzünk.

Malachi Maddock

A nap már ferdén hajolt a fák fölé, mikor megérkezett. A fény áttört a levelek résein, s a porban úszó aranyszemcsék úgy táncoltak körülötte, mintha maga a délután köszöntené. Hallottam a lépteit, mielőtt megláttam volna: a fű halk roppanását, a futástól kifulladt légzést, amelynek ritmusában még ott csengett a mozdulat, ami nemrég még a sebességé volt. Mikor a fényből alakot öltött, mintha a szél is megtorpant volna egy pillanatra. A kezében a seprű, az ütő, a labda egy egész világként hatott. Mintha ő hozta volna el számomra az igazi, megismételhetetlen világot, ahol a mozdulat volt a beszéd, és az égen írt ívek helyettesítették a szavakat. O'Harával tavaly valahogy nem ezt éreztem...
A hangja könnyedén törte meg a csendet, s a mosoly, amit mellé adott, hirtelen közelebb hozta a nyarat. Kezet nyújtott. Egy pillanatig tétováztam. Nem a mozdulat, hanem az érintés miatt. Mert az ember ritkán találkozik olyannal, akinek a közelsége nem égeti, hanem gyógyítja a levegőt maga körül. Ott volt benne valami csendes bizonyosság, ami nem akart birtokolni, nem akart többet, csak segíteni. A tekintetében nem volt kérdés, sem ígéret, csak az a fajta nyugalom, amitől az ember hirtelen rájön, mennyire fáradt volt eddig. Ujjaim ösztönösen az övéhez értek, és a tenyeréből lassan átszivárgott valami derű — szelíd, szinte tapinthatatlan melegség, mint mikor egy hideg reggelen végre megmozdul a nap. Egyetlen mozdulattal húzott fel, de abban a mozdulatban több volt, mint puszta fizikai erő. Volt benne bizalom, amit nem kért, csak adott. A világ, amely eddig szürke és fenyegető volt, mintha egy pillanatra megtorpant volna. Mintha elbizonytalanodott volna abban, hogy valóban el akar-e pusztítani mindent, amit szeretsz.
Egy pillanatra hátraléptem, hogy jobban érezzem a szelet, ami a fák közül kiszökve megzörgette a ruhánkat. A levegő hűvösen keveredett a fű illatával, s mintha a természet is figyelt volna. Nem volt ebben semmi különös, mégis, ahogy a seprűre pillantottam, valami régi, gyermeki bizsergés szaladt végig rajtam. A félelem és a kíváncsiság határán táncoltam, de most először nem éreztem magam egyedül.
Egy pillanatig csak néztem rá. A hangja nyugodt volt, a szavai mégis olyan pontosan találtak, mintha valami mélyebb réteget érintettek volna bennem, amit már régóta próbáltam elfelejteni. Hogy érzem magam? A kérdés egyszerű volt, de a válasz nem akart kijönni. Mert mit lehet mondani, amikor a napjaid hol tompa zajként, hol éles villanásokban peregnek le, és te csak állsz közöttük, mint valami rosszul sikerült átjáró?
- Őszintén? Olyan, mintha egy ideje nem én választanám meg, mikor vagyok ébren. Elhallgattam egy pillanatra. A csend hosszabbra nyúlt, mint kellett volna, de nem vált fojtogatóvá. - Szóval, hogy honnan építkezünk... Onnan, ahol a föld még mindig remeg. De ha tényleg van rálátásod, ahogy mondod, akkor talán... talán nem baj, ha néha én nem látom, merre van az észak. De azt hiszem készen állok nem elmenekülni.
Odébb léptem, és kinyitottam a fa odvában rejtőző kis gyűjteményemet. Egy kulacs víz, néhány darab szárított gyümölcs, a súlyzók, amiket a karjaim erősítéséhez szoktam használni és az ugrókötél. A földre pakolt tárgyak előttem sorakoztak, mintha egy ismeretlen csata előkészületei lennének, és én lennék, aki már előre sejti: ez a harc a félelemről szól.
- Mit gondolsz, mivel lenne érdemes kezdenünk? - Talán dobjunk el mindent, amit hoztam? Még azt is könnyen megérteném. Még az is lehet, hogy órákon keresztül fogok burpee-zni, annyira még nem ismerem a fiú szadizmusát, hogy mindezt meg tudjam állapítani.

[- Tudod mi a te legnagyobb előnyöd? Remeghet akárhogyan is a föld, szét is nyílhat alattad, te mégsem fogsz zuhanni, mert a játék közben a levegő lesz az otthonod]

Dear William

let’s have some fun

K önnyűnek érzem magam, mintha a szobám rejtekében, az ágyam alatt a lassan növekvő porcicák között hagytam volna megőrzésre a terheim, amik nélkül egy tapodtat se szoktam mozdulni. Nem motoszkál a tudatom szegletében a sötétség, nem csúfítja a mosolyom kétség, nem fordulok szemlesütve a múlt felé, ezzel hátat fordítva a jövőnek. Ez egy olyan nap, délután, óra és legfőképp pillanat, mikor a jelen van reflektorfényben, mikor épp képes vagyok élvezni a napsugár gyengéd cirógatását az arcomon és a szél ölelését a bőrömön. Talán azért, mert ez az a szerep, amiben otthonra lelek, amiben folyton reszkető lelkem nyugalomra talál. Tudod Will, hiába nem dísziti már az egyenruhám a kapitányi kitűző, a nyoma mégis ott maradt az anyagon és hiszem, hogy tényleg okkal került oda korábban.
Viszont te kicsit elveszettnek tűnsz, Will. Mintha nem találnád a helyed, mintha idegenként taposnád a saját hazád földjét. Talán az új-ismeretlen kihívás miatt, talán azért, mert megkérdőjelezed a homokszemet is a talpad alatt. De nincs ezzel baj, vonj kétségbe nyugodtan, gondolkozz kritikusan velem szemben, tedd magasra az elvárásaid, mert most mindenképp az a célom, hogy megugorjam mindet, hogy mikor kilépsz a pálya gyepére, mikor elhangzik a meccs kezdetét visszhangzó sípszó, már minden szellőt névről ismerj, ami feljebb és feljebb emelhet.
Szavaid mégis meglepnek. Kissé tán megszeppenve nézek rád, de vonásaim hamar átrendeződnek és valami egészen mást kezdenek sugallni feléd; megértést. Akaratlan mutatom feléd a sebezhetőségem, veszem le a maszkot, ami már olyan régóta eggyé vált velem. Égeti a bőröm a szavaid igazsága, az a fajta rokonság, amit kettőnk közé húztál, mégis könnyedén lélegzem, mert ha minden másban igen, ebben nem vagyok egyedül. Zavarba ejt a felismerés, a tekintetem is lesütöm, mielőtt még több titkom kiolvashatnád belőlem. Tincseimen végigszántok és mélyet lélegzem az édes-keserű levegőből, hogy mikor visszapillantok rád, már újra pontosan úgy láthass, mint röpke másodpercekkel korábban. Az edződ vagyok. A kapitányod, lehetek inspiráció, elszántság és bátorság is, az vagyok jelenleg, amire csak szükséged van. Gyengeség viszont nem lehetek. Most nem.
- Tudod mi a te legnagyobb előnyöd? Remeghet akárhogyan is a föld, szét is nyílhat alattad, te mégsem fogsz zuhanni, mert a játék közben a levegő lesz az otthonod - biztató mosollyal teszek pontot a mondandóm végére. Bátrabb vagy, mint én, Will. A szavak, amik a lelkemből szakadhatnának fel, őszintén és sebezhetően, mind rideg, penészes tömlöcben hevernek. Nem engedhetem meg, hogy gyengének tűnjek, hogy mások a csillogó máz mögé leshessenek, mert azzal már ártok a névnek, amivel születésemkor átkoztak meg. Én pedig ahelyett, hogy a kiutat keresném, meghunyászkodok és elbújok mögötte. Lehet nem látod, de kettőnk közül te vagy a bátrabb és az erősebb, Will. Csodállak. Irigyellek. Félek tőled.
Kissé megemelem a szemöldököm a ténykedésed nyomán. Kékjeim végigjáratom a felsorakoztatott kellékeken, majd az arcodat kutatom, kimondatlan válaszok nyomait a vonásaidban. Helyettük kérdőjeleket találok, félszeg-reszketegen vibrálnak körülötted, én pedig óvón mosolyodok el, nehogy megrémítselek, míg kiseprem a látóteredből a vért és a verejtéket, amire felkészültél. - Úgy gondolom, hogy az erőnléteddel nincs gond, illetve azt egyedül is tudod erősíteni. Nincs olyan sok idő az első meccsedig, így inkább… a praktikumra építenék. - Ekkor hagyom abba a bemelegítést és guggolok le a korábban fűbe ejtett ütőért és a gyakorló gurkóért. Egy pillanattal tovább időzöm, ahogy az ujjaim a nyélre fűzöm, kedves-idegen érintése visszarepít a saját meccseim okozta izgatottságba, a gurkó fájdalmasmas érintésére a bordáim között, ami nem hogy eltántorítana, még és még jobb teljesítményre ösztökél. Csak remélni merem, hogy ennek a magával ragadó érzésnek legalább egy szeletével megkóstoltathatom veled. Utána már egyedül is falni tudod majd ezt az élvezetet.
- Először csak a talajon szeretném látni, hogyan ütsz. Pálcával fogom irányítani a gurkót, tesztelem a reflexeid és a technikád. Készen állsz? - ismétlem magam, ahogy felállok és mosolyogva nyújtom feléd az ütőt. Érzem, hogy az izgalomtól a torkomban dobog a szívem, pedig nem is én lépek pályára, nem nekem szól majd a lelátó moraja, nem engem becéz majd az arcomba ordító szél és nem engem akar majd szoros ölelésbe vonni a felém süvítő gurkó. Jelenleg benned van minden reményem és sóhajom, Will.

Sincerely,

Malachi

Malachi Maddock

Egy ideig nem szóltam. Hagytam, hogy a szavai leülepedjenek bennem, mint por a fényben, amikor hirtelen becsukják az ajtót. A táj megremegett a tekintetem előtt, mint egy halk melódiájú, fáradt festmény, melyen a színek lassan, zsongva olvadnak össze. Malachi szavai úgy hulltak a lelkemre, mint az alkonyi kertben a szirmok: nesztelenül, mégis súllyal, betakarva a bennem tátongó, hideg ürességet. Volt bennük valami nehéz és mégis felemelő; mintha egyszerre kaptam volna terhet és szárnyat. Ahogy beszélt, a hangjában ott bujkált a régi, nemes borok bársonya, s az a fájdalmas, tiszta fény, ami csak a legmélyebb magányok után ragyog fel.
Azt mondta, a levegő lesz az otthonom. Ez a gondolat lassan bontotta ki magát bennem, mint egy régi emlék, amelyről nem tudtam, hogy hiányzik. A föld remeghet, igen - ebben igaza volt. Mindig is remegett. De talán tényleg van egy hely, ahol nem számít, mi történik lent, ahol nem érnek utol a nevek, az arcok, a múlt súlyos árnyékai.
- Lehet, hogy elveszettnek tűnök – szólaltam meg végül halkan, s a szavaim fanyar íze olyan volt, mint az őszi gyümölcsé, melyben már ott bujkál a tél ígérete. – És talán az is vagyok. De furcsa módon… nem most érzem így. Hanem akkor, amikor megállok. Amikor túl sokáig maradok egy helyben, egy gondolatban, egy emlékben. A levegőben valahogy mindig világosabb minden. Ott nincsenek sarkok, ahová beszorulhatnék. Idő, míg feljutok a levegőbe...
Mikor felém nyújtotta az ütőt, a mozdulata olyan volt, mint egy szelíd hívójel egy ismeretlen, csillogóbb messzeségbe. A tenyeremben éreztem a fa érdes valóságát, a hűvös nyelet, mely ismeretlen és mégis hívogató volt, mint egy kézfogás, amit már egyszer megálmodtam. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, s a világ halkuló zengéssel várakozott. Nemcsak egy eszközt vettem át, hanem egy darabot az ő bizonyosságából, egy szikrát abból a tűzből, ami nála fényt, nálam pedig eddig csak perzselő füstöt szült. Az ujjaim rászorultak a fára, mintha ezzel is bizonyítani akarnám: nem remegnek annyira, mint hinné.
Végignéztem rajta, s láttam a maszkot, ami visszazárult az arcán, mégis, a tekintete mélyén ott maradt egy remegő visszfény. Éreztem, hogy amit ő bátorságnak hív bennem, az csak a kétségbeesés legtisztább formája: az a pillanat, amikor a vándor már annyira elfáradt a sötétben, hogy nem fél többé a szakadéktól. De ő ott állt mellettem, mint egy szomorú, de erős angyal, aki tudja, hogy a szárnyak néha sebekből nőnek ki.
- Ha tényleg azt akarod látni, hogyan ütök, akkor… jó helyen kezdjük - mondtam, és egy halvány, szinte félénk mosoly futott át az arcomon. - A földön még hibázni is könnyebb. - És talán épp erre van most szükségem. Beálltam, lábam alatt a fű megadón hajolt meg, s éreztem, ahogy a testem megfeszül, mint egy hangszer húrja, amit hamarosan megszólaltat a végzet. A reflexek, a technika... mily távolinak és gépiesnek tűntek ezek a szavak ebben a lila alkonyatban, ahol a lelkek értek egymáshoz. Mégis, a mozdulatban volt a menekülés. - Készen állok - mondtam, és a hangom nem reszketett, csak mély volt, mint az esti harangszó, mely a völgyekbe üli meg a csendet. Mutasd meg, Malachi. Mutasd meg, hogyan lehet a zuhanásból repülést szőni, mielőtt az árnyak végleg elnyelik a pályát. Felemeltem az ütőt, s a tekintetemmel belekapaszkodtam a gurkó sötétlő gömbjébe, mintha az lenne az egyetlen csillag, mely kivezethet ebből a gyönyörű, fájdalmas bizonytalanságból.
Aztán a gurkó megmozdult - egyetlen, éles rándulás volt csupán a levegő mozdulatlan vizében, s én már emeltem is az ütőt, hogy a mozdulat tiszta geometriájával válaszoljak a támadásra. Ám ebben a feszült, sűrű pillanatban, mikor az izmok már a becsapódás ritmusát várták, tekintetem akaratlanul is elcsúszott a golyó sötét ívéről, és Malachi szemébe fúródott. A világ ekkor, mint egy túl feszesre húzott húr, elpattant; a koncentráció aranyfonala, mely addig az ütőmhöz láncolta a gurkót, egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott. Kezem elnehezült, a testemben lüktető lendület megtorpant, s én csak álltam ott, a pillantásába veszve, miközben a suhanó golyó tompa füttyel húzott el a vállam mellett, emlékeztetve arra, hogy a levegő birodalmában egyetlen másodpercnyi eszmélés is a földre ránthatja az embert.
Az utolsó pillanatban azonban sarkon fordultam, és egy ügyetlen, mégis határozott felfelé irányúló mozdulattal a levegő felé ütöttem a mesterségesen megvadult labdát. Ezt nem engedhetem meg magamnak többször. Illetve... azt hiszem inkább magunknak.

The Fates will find a way

To: Lucinda & Solange

Date: 2006.05.14.

TW: evészavar, egyéb mentális problémák, hányás, tiniterhesség

Mindennek vége.

Minden most kezdődik.

Ülök a fa alatt és gyűrögetem a Nate-től elcsent mintás ing ujját. Szükségem van az illatára, arra az érzésre, hogy velem van, és velem is lesz, történjen bármi. Még akkor is, ha valami olyan történik, amit tulajdonképpen lehetetlennek találtam, amit nem láttam előre. Jós vagyok! Hogy lehet az, hogy valamit nem látok előre?!

Az utóbbi hetek rosszullétei már nem hasonlítottak semmihez, amit eddig ismertem. Nem egyszerű fájdalom volt, inkább valami alattomos, idegen erő, amely lassan birtokba veszi a testem. A gyomrom korábban is százszor fellázadt már, volt időm megtanulni együtt élni a kínnal, kiismerni a saját szervezetem rohadt kis árulásait, de ez… ez más volt. Mélyebb. Nyersebb. Mintha belülről próbálna széthasadni bennem valami. A nap bármelyik órájában rám törhetett az émelygés, mégis a reggeli órák voltak a legkegyetlenebbek. Ébredés után percekig mozdulni sem bírtam, anélkül, ne vett volna erőt rajtam a hányinger. Eleinte még próbáltam enni, de akármire is néztem, a gyomrom fájdalmasan rándult össze, jelezvén, hogy ez egy igazán borzalmas ötlet. Különös dolgokra vágytam helyette: régi könyvek megsárgult lapjaira, ecetbe mártva.  Az egyetlen íz, amit el tudtam viselni, a maróan savanyú volt, az egyetlen illat, ami nem okozott szenvedést, Nate-hez tartozott.
Napokig igyekeztem küzdeni, leplezni, hogy milyen rosszul vagyok. Nyeltem a bájitalaimat, de legtöbbször még azok sem maradtak bennem tovább néhány percnél. Úgy gondoltam, talán valamelyik összetevő ingerli a gyomrom, vagy egyszerűen csak túltelítődött a szervezetem, hiszen annyiszor nyúltam ezekhez, hogy csillapítsák a fájdalmam, márpedig az ilyen keverékeket nem lehet csak úgy naponta fogyasztani, ahhoz túlságosan erősek.
Közben ott volt a kimerültség is. Az a súlyos, ólmos fajta, amely után hiába alszik az ember, mégis úgy érzi, mintha napok óta ébren volna., néhány órán meg sem jelentem emiatt, a szavazást is alig voltam képes végigcsinálni, a mai napig fogalmam sincs, hogy melyik pártra adtam le a voksom -nem mintha nem lenne nagyjából mindegy-, mert már annak is örültem, hogy nem hánytam el magam a szavazófülkében, vagy utána a nyílt színen, mindenki szeme láttára.

Végül úgy döntöttem, hogy akármennyire is ódzkodom tőle, kénytelen leszek meglátogatni a helyi javasasszonyt, mivel már érlelődött bennem a gyanú, hogy kezd kilukadni a gyomrom. Tudtam hogyan néz ki a lehetséges tünetegyüttes, voltak dolgok, amikre a betegségem miatt már évekkel ezelőtt fel kellett készülnöm. Természetesen rettegtem most is, hogy mindez kiderül. Nyilvánvalóan nem vagyok ostoba, jól tudom, hogy egy gyógyítónak nem az az a feladata, hogy elfecsegje boldognak s boldogtalannak, hogy Elspeth Mordrake legszívesebben vattát fogyaszt zöld teába mártva, de a kígyó levedlett bőrét sem veti meg, mégis mindig ott leledzett bennem egyfajta rossz érzés ezzel kapcsolatban.Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, miközben a hölgy vizsgált, végig olyan furcsa képet vágott, ezért gondoltam úgy, hogy rájött, mi is történhet, de végül csak nézett, mintha nem tudná eldönteni, hogy sajnálni szeretne vagy éppen örülni. De hát minek örülhetne annak kapcsán, hogy ilyen rettenetesen érzem magam?!
Amikor kimondta, kishíján elájultam.

„Őszintén remélem, hogy jó hírt közlök, de nagy esélyt látok rá, hogy állapotos, Ms. Mordrake!”

Visszhangzik a fejemben a kijelentés. Azt gondoltam, hogy lehetetlen, kételyemet pedig hangosan is megosztom Madame Pomfrey-val, aki azt mondja, hogy érdemes lenne egy hét elteltével újra megvizsgálnia, hogy biztosabb információkkal rendelkezzen.
Lehetetlen. Ezt ismételgettem magamban, akárcsak egy mantrát, mintha ettől igaz lehetne. Alig voltam negyvenöt kiló, és azóta nem volt ciklusom, mióta Skóciába érkeztem. Mégis mekkora esély van rá, hogy már az első alkalommal…? Hiszen azt leszámítva, mindig a birtok területén tartózkodtunk, csináljunk bármit is bárhányszor! Eszetlen voltam, nem figyeltem, nem gondolkodtam, az egyetlen dolog, amivel foglalkozni voltam képes, az volt, hogy Nathaniel Nox végre az enyém. A lelke, a teste, a sóhajai, az élvezete, minden, amit csak valaha akartam, bele sem gondoltam abba, hogy ennek milyen következményei lehetnek.
Nem tudtam mit kellene most csinálnom, a kártyákra nézni sem mertem, nem akartam tudni mit rejt a jövő, nem bírtam volna elviselni, ha valami borzalmas jön épp most, mikor úgy tűnt mindent megkaptam, amire valaha is vágytam. Amint biztos információt kapok, el kell mondanom Nate-nek, végtére is ugyanannyira a részese ennek az egésznek, mint én, de egyelőre már a gondolatra is elhagy minden erőm, hogy eléálljak és a szemébe nézzek.

Nem, most másra van szükségem. Lucindára és Solange-ra. Éppen ezért hagytam az ágyukon egy-egy pergament a helyszínnel és időponttal, illetve a „fontos” szócskával, most pedig itt ültem. Rá akartam gyújtani, de úgy éreztem, hogy nem lenne túl felelősségteljes tett, így a számban tartottam egy szál cigarettát és kitartóan rágtam, míg meg nem érkeztek, reménykedve abban, hogy majd így képes leszek magamba fogadni némi nikotint.
-Sajnálom, hogy iderángattalak benneteket de…-elcsuklott a hangom, levert a hidegverejték, de muszáj volt kimondanom, valakinek el kellett árulnom, hogy ne egyedül az enyém legyen a titok- valószínűleg terhes vagyok.
Könnyes szemmel pásztáztam az arcukat. Milyen különös! Velük ilyen nem történik meg csak úgy. Ők nem esznek dohányt, földet, gombot, rajzszöget vagy hajszálakat. Nem jut eszükbe előbb a gyomorfekély, mint a várandósság. Meg sem lepődnék, ha azt mondanák, hogy buta liba vagyok, felelőtlen buta liba. Hogy lehet egy hónap leforgása alatt szűzkurvából leányanyává válni?
Gondoljanak bármit is, szükségem volt rájuk. Arra, hogy elmondják, mit gondolnak, bármi jobb volt, mint a növekvő pánik. Milyen kedves gondolat! Az embrió is épp úgy növekszik napról napra bennem, mint ez a brutális rémület.

[- Kedvesem…]

Feels like the end of the world

Elsie & Lucinda

2006. május 14. vasárnap

TW: tiniterhesség

Már a választások körül is megfogant benne a szürreális gondolat, pedig nem jós ő, nem látó, mint Elsie. Mégis ott motoszkált benne, hogy talán okkal volt olyan rosszul. Nem volt ez több, mint egy sugallat, egy furcsa megérzés, ami azonban amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is illant, csak hogy a következő reggeli rosszullétek alkalmával újra visszatérjen.

Talán azért is lehetséges ez, mert családja pozíciójából adódóan sokat tartózkodott várandósok közelében. A Laveau család nem egy politikai kirakatbáb, hatalmukat nem semmirevaló törvényekkel betonozták be, mert az a közösségből ered, és abból, amit beletesznek. Marie Laveau nyomában járnak. Fodrászok ők és bábák, gyógyítók és tanácsadók. Nem a vérükkel, hanem a tetteikkel áldoznak legnemesebb elődjüknek. Solangenak éppen úgy ki kellett vennie a részét a teendőkben, ahogyan New Orleans jelenleg élő, legfőbb voodooinette-jének, Marcéline Laveau-nak.

Mellékes dolog az, hogy bármennyire igyekszik, soha nem lesz képes a nála mindenben tehetségesebb Naya nyomdokaiba lépni.

Így történt aztán, hogy ahogy a rosszullétek feltűnőbbé váltak, jobban kezdett el figyelni Elsiere. Épp tegnap, Romanov fakultatív óráját megelőzően hajolt közel hozzá legutoljára, hogy megkérdezze, biztosan nem szeretne-e elmondani neki valamit. Hangjában nem volt megrovás, se erőszak, hisz nem akar többet, mint biztonságban tudni nagyjából az egyetlen olyan személyt, akivel képes személyesebb dolgokat megosztani, mióta tavaly… Persze a tünetek jelenthetnek mást is. Előrevetíthetnek egy másik véget, sajnos nagyon jól ismeri a szokásait, kiváltképp azokat, amiktől egészséges emberek gyomra felfordul. Calypso két napja vedlett, félretette neki… De nem ez az első, amire ilyen szimptómák után asszociálni tud.

Bármennyire is készült rá, most mégis hideg vízként éri őt ez az áldás vagy csapás. Melyik is pontosan? Elsie hogy érez ezzel kapcsolatban? Mik a vágyai, mit szeretne? Akaratlanul vetül tekintete a lány hasára, mely a méhében sarjadzó életet rejti, pedig az most is oly lapos, hogy Langley is megirigyelné. Biztosan nem fog még látszódni rajta sokáig, éppen ezért már-már szinte szerencsés, hogy idejekorán kiderült. Hallott róla, hogy egyes várandósságok a végsőkig rejtve maradnak.

- Kedvesem… - nem várja meg Lucindát, most nem. Minden tisztelete iránta, hiszen egy olyan vezető, aki tudja, mit akar, és mindig, minden körülmények között célt ér. Azonban szavai hidegek, mint Észak, jégből faragott pengéjével felkarcolja a lelket. Van most elég fájdalom, barátnőjüknek pedig nem leckére, nem kioktatásra van most szüksége, hanem stabil kezekre. Az övé most az, egészen kiválóan tud úgy tenni, mintha az lenne. Megfogja vállát, és óvatos mozdulattal a puha fűre ülteti. Alábecsülik, hogy a természet maga milyen nagy segítséggel szolgál az emberi léleknek.

- Nagy fáma ez, nagy lenne mindenkinek, Elsie. Hogy érzel ezzel kapcsolatban? - nem érdekes, hogyan történt. Nem érdekel, mikor, hol és hogyan adta oda magát Nathanielnek, egyébként is, mire vártak volna? Soha nem tudta megérteni ezeket az ultrakonzervatív nézeteket, amiket Mordrake-ék űztek a lányok értékeiről, azonban itt emlékeztetnie kell magát, hogy csak az ő famíliájuknál, és kevés másiknál normális a matriarchátus, ahol a nők vezetnek.

- Mire van szükséged? Hogyan segítsek? - szorítja a kezét, és ölébe teszi azt. Bármi is történik, mellette fog maradni. Hátra sorolja a többi kérdést – például Nathaniel tudja-e már, vagy még tartogatja számára a titkot, és a megfelelő körítést keresi neki a főételhez. Vagy azt, hogy tudja-e már, miként fogja családjának elmondani, már ha elmondja nekik egyáltalán. Jelenleg a legfontosabb az, hogy mit tehet érte. Az egész helyzet sikolt a tragédiáért, annyi, de annyi dolog van, ahol az egész elcsúszhat. Nem kell egyedül végigcsinálnia ezt. Mert ő itt van neki, és itt lesz végig – és bármit is mondjanak a jégcsapkirálynőjükről, ő se fogja magára hagyni, ez meggyőződése.

[Dátum:]

Ab inconvenienti  

Dátum: 2006. május 14.Név: Elspeth Mordrake és Solange Laveau

TW Tinédzser terhesség, abortusz említése. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Be kellett vallanom, meglepett Elspeth üzenete. Ritkán csinált ilyet és a fontos szó ezúttal nem izgatottnak hatott, hanem kifejezetten rémültnek. Nem örültem neki, igazán nem szerettem volna, ha valami komoly probléma jelent volna meg a horizonton., így is volt rengeteg ügyünk, amit intéznünk kellett. Több opció is eszembe jutott: álmában látott valamit, a kártyák mondtak valamit, kiderített valamit kiváló szociális érzékével. Esetleg Nathaniellel történt valami, bár nem gondoltam, hogy akkor ennyit cécózott volna azon, hogy elmondja. Vele is történhetett valami, és valóban feltűnt nekem is, hogy mostanság nem volt a helyzet magaslatán, ettől még nem kellett azonnal arra asszociálnom, hiába fordult meg a fejemben a lehetőség.

A lányok előtt érkeztem meg a fához és a maradék perceket arra használtam, hogy a fejemben lévő, aggodalomból és konspirációból összeállt, vihar korbácsolta, tajtékot verő gondolataim víztükre hasonlítson az előttem elterülő, csendben fodrozódó hullámokra, melyeket az enyhe szellő keltett. Ez a pár perc elég volt arra, hogy a teljes kontrollt megtartsam akkor is, ha a lehető legszörnyűbb hírrel érkezett volna Elspeth. A fának háttal, kicsit előrébb állva ért a híre. Örültem, hogy háttal álltam nekik, mert biztos voltam benne, hogy az állkapcsom megfeszült, ahogy lehunytam a szememet és kivételesen nem szerettem volna, ha azonnal látszódott volna rajtam a csalódottság: annyit még én is felfogtam, hogy jelen helyzetben nem feltétlen ez volt a legjobb reakció.

Végül megfordultam és pontosan akkor pillantottam Solangera, amikor beszélni kezdett. Mind a hárman tudtuk kimondatlanul is, hogy egy ilyen helyzetben nem rám van elsősorban szükség és ez egyikőnket sem zavart. Így hát visszanyeltem azt a rengeteg gondolatot, ami azonnal megfordult a számban. Hogyan lehettek ennyire felelőtlenek? Hogyan történhetett meg mindez annak ellenére, amiket terveztünk? Egyáltalán mi a terve Elspethnek? Olyan apróságokon most nem is bosszankodtam, hogy hogyan lehet olyan hírrel elénk állni, hogy valószínűleg várandós… Ne borzolja a kedélyeket feleslegesen, akkor közöljön ilyen súlyos hírt, hogy ha teljesen biztos volt benne… De ez sem volt adekvát reakció. Ráadásul az volt a gyanúm, hogy még a megrázkódtatás és pánik fázisában volt, így nem gondolta még azt át egyáltalán, hogy mi lesz később, pedig fontos lett volna. Nathanielen nem szerettem volna hirtelen gondolkodni: az egy teljesen más gondolatmenet lesz és ilyenkor bántam, hogy két közeli barátom tervezte összekötni az életét: igen megnehezítette például az ilyen helyzeteket is.

Ahogy Solange leültette a remegő lábú Elspetht a földre, én is közelebb léptem hozzájuk, de nem foglaltam mellettük helyet, csupán finoman nekidőltem a törzsnek, ahogy keresztbefontam a karomat. Egyelőre semmi nem volt leolvasható az arcomról, vártam, mit reagált Solange, azonban határozottan nem volt ínyemre, ahogy feltette a kérdéseket. Nem a kérdések miatt, egyáltalán nem azok miatt… Sokkal inkább az zavart, hogy egyes szám első személyben tette fel azokat, mintha én képtelen volnék arra, hogy segítsek. Tudtam, hogy nem voltam híres arról, hogy lelket ápoljak vagy éppen megfelelően empatikusan reagáljak egy-egy helyzetre, de azt határozottan elutasítottam, hogy semmilyen szempontból nem voltam alkalmas ilyen feladatra. Megvártam hát Elspeth válaszát az elhangzott kérdésekre, mert ezek engem is érdekeltek, még ha nem is tudtam volna megfogalmazni úgy, ahogy Solange. Majdnem biztos voltam abban is, hogy Nathaniel nem tudott még erről, elvégre nem került még a szemem elé félőrült állapotban. Persze előfordulhatott olyan jelenet is, ahol a fogadott testvérem nem keresett meg, de erre elég kevés százalékot adtam. Arra a kérdésre hát, hogy elmondta-e már neki, nem pazaroltam időt.

- Valóban nem könnyű ez a helyzet, Elspeth… - kezdtem végtelennek tűnő idő után. Kicsit keserűen forogtak a számban a szavak, ahogy próbáltam kiválasztani a legkevésbé éleseket. – Majd talán egy másik vagy későbbi alkalommal megvitatjuk, mit is hordoz ez magával, ha már túl vagy az első sokkon és képes vagy tisztán gondolkodni… Ehhez természetesen minden támogatásunkra számíthatsz, csak kérned kell. Elsősorban pár égető kérdést kéne megvitatni… - mondtam nyugodtan, ahogy ellöktem magamat a fától. – Az a gyanúm a reakciódból és a szemedben ülő riadalomból, hogy talán mi vagyunk az elsők, akik tudunk róla… - folytattam, ahogy lassan eléjük sétáltam, majd leguggoltam velük szemben. - Azt lenne nagyon fontos tudni, hogy te mit szeretnél? Megtartod vagy megszakítod a terhességet? -  néztem rá komolyan. Természetesen jogosan jöhettek a meglepődött tekintetek, hogy pont Lucinda Yaxley, aki tudta, mit jelentett az, hogy ha egy aranyvérű család lánya teherbe esett attól a férfitól, aki neki lett szánva, adta meg azt az opciót, hogy elvesse a magzatot... De ha igazam volt és még senki nem tudott róla és Elspeth sem akarta ilyen hamar bevállalni ezt, pláne ha úgy érezte, hogy csak tönkreteszi majd az életüket, akkor lehet, a legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy még azelőtt megoldja a problémát, hogy az nagyobbá nőne... Nem csak a hasára értve. Ilyenkor örültem, hogy Orvillel még nyáron lefektettük az alapokat és tartottuk is magunkat azokhoz: nem voltam hajlandó kihordani a gyerekét addig, amíg az életünket el nem rendeztük és ő is tudta, hogy ebbe nem nagyon volt beleszólása, így szerencsére csak tiszteletben tartotta. Fogalmam sem volt, hogyan reagáltam volna, ha kiderült volna, hogy terhes vagyok... Én nem örültem volna neki egyelőre, de lehet, Elspeth örömmel fogja fogadni, ha az első pánik felszáll a lelkéről.

Nem látszódott rajtam se bosszúság, se csalódottság, se harag, se semmi. Ugyanaz az érzelemmentes maszk volt az arcomon, mint általában, tekintetem pedig szokásosan mélyreható és talán kissé éles volt, ahogy próbáltam minél több mindent leolvasni róla. Egyetlen, hosszú pillantást vetettem a Solange ölében pihenő, összefűzött kezeikre, majd visszatértem Elspeth arcára. Egyelőre nem hagytam, hogy más elhagyja a számat, mert akármennyire is vezető voltam, vezetőként is be kellett látnom, hogy voltak helyzetek, amiben mások jobban remekeltek. Nem volt gyengeség ezt elismerni, sőt! Véleményem szerint ez választott el többek között azoktól, akiket olyan serényen igyekeztem megbuktatni a közeljövőben. Így hát egy pillantással jeleztem Solangenak, hogy továbbra is ő irányította a beszélgetés menetét.