+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Eduard Sokolov (Moderátor: Eduard Sokolov)
| | | | |-+  karácsonyi vacsora
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: karácsonyi vacsora  (Megtekintve 1149 alkalommal)

Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 12. 27. - 17:02:35 »
+1


Carpe Diem Étterem
2003. 12. 25.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 12. 27. - 17:21:47 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant



Mr. Sokolov megköszörülte a torkát a tükör előtt, miközben az utolsó vonásokat igazgatta meg a fess hajkoronáján. Alaposan megszemléte tükörmását, a szigorú arcvonásokat, a hűvös tekintetét, a tökélyre vágott borostáját, mintha csaj az idő letűnt nyomait keresgélte volna magán. Egy kissé aggasztotta is, hogy néha-néha bizony annak jeleit felfedezte a bőrén, mintha apró harapások lettek volna, melyeket ő látott egyedül a testén. Túl volt bizony a negyedik ikszen, és mindent megtett annak érdekében, hogy fiatalosabb és fittebb legyen. Az ősz hajszálak egyenesen kétségbe ejtették valamelyik reggel, sietve festette is be mágiával, nehogy véletlenül Mikhail megpillantsa, és rájöjjön bizony túl öreg hozzá.
Talán a karikák a sok munkának voltak köszönhetők a szeme alatt, sok munkát fektetett bele abba, hogy a szívének oly kedves színháza bizony újra feltámadjon a hamvaiból, mint egy főnix madár. Nem bírta volna elviselni azt, hogy annyi ember marad munka és szórakozás nélkül. Az élet nem volt könnyű, nem mintha valaha is ezt hitte volna, de mindent megtett annak érdekében, hogy jó főnök és jó férj legyen idehaza, na meg rendkívül jó nagybácsi is. Mintha három életet kellett volna élnie, megfelelések közzé szorítva és még önnön maga démonával is szembe kellett néznie minden nap a tükörben. Persze fiatalító főzetek és bájitalok felé már túl büszke volt nyúlni. Ismételten megköszörülte  atorkát, mintha csak a benne lévő kellemetlen és rossz gondolatokat próbálta volna így eltávolítani a testéből.
Kihúzta magát, délceg, nemes tartása még talán egy rövid időre az öregedést is megrettentette vele, majd egy férfias sóhaj kíséretében kilpett a fürdőből, és tekintetével megkereste Mikahilt.
- Indulhatunk? - kérdezte dörmögő, romantikus szenvedéllyel a hangjában, mintha csak elfelejtette volna azokat a furcsa veszekedéseket az énekelgető tárgyakkal, szekrényekkel, és az új balettáncossal. Ha Mikhail végül rábólintott a távozásra, az étterem felé hoppanáltak a kinézett étterem utcájába.
Kellemes téli idő volt, a hó már-már felszáradt a sokat járt városrészen, miközben az ember arcába villogtak az égősorok és a karácsonyi hangulatba öltöztetett üzletek és kirakatok. Szálingózott ugyan a hó, de nem nézett ki úgy, mintha megmaradt volna, ám a hóesés egy kicsit dobott az ember ünnepi hangulatán, Sokolovot is meglehetősen gyorsan átjárta a karácsony szelleme, még az a tipikus ábrándos arckifejezés is kiült rá. Hát milyen szép is minden, minő ünnepi, minő kellemes, minő szeretetteljes!
- Direkt a különleges karácsonyi páros menük rendeltem meg magunknak - jelentette ki szenvedélyesen, ahogyan beléptek a kifejezetten művészies, festményekkel és elegáns színekkel tarkított étterembe.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 12. 31. - 12:50:42 »
+1

d i n n e r
20031224

to: Sokolov

o u t f i t

Sokolov az egyik fürdőben, én a másikban készülődtem. A hajam, egészen közel a tőhöz, felvette újra a szőkés árnyalatot, amivel születtem. Talán meg kellett volna már mutatnom Sokolovnak is... nem akartam eltitkolni előle a valódi énemet. Az egyetlen gond az volt, hogy a büszkeségem nem engedte, hogy Petarral bármiféle hasonlóságot mutassak. Nem. Mikhail Bertov jobb egy falusi gyógyítónál, akinek sem ízlése, sem kiállása nem volt.
A helyzetet persze az sem könnyítette meg, hogy elmúlt napokban állandó harcban álltam Sokolovval. Hol a suttogó bútorok miatt, hol pedig az új üdvöske miatt, akinek még az iskolai fellépésére is elvitt. Valami Roxfortban tanuló kölyök volt, aki a roxmortsi tánciskola növendéke volt. Sokolov szerette ezeket a kis előadásokat látogatni, de általában nőket szúrt ki, azokra meg cseppet sem kellett féltékenynek lennem. De ez a fiatal fiú, mntha az én ifjabb kiadásom lett volna: sötét haj, zöld szem, fehér bőr, karcsú alkat. Éppen csak a magassága volt kielégítőbb az enyémnél. Nem tetszett, ahogy Sokolov méregeti. Minden darabban én voltam a herceg... erre most őt szemelte ki magának.
Sóhajtva léptem ki a fürdőből, éppen szembetalálva magam Sokolovval.
- Indulhatunk? – kérdezte dörmögős hangon.
Egy kicsit olyan volt, mintha nem is azon vitatkoztunk volna egy órája, hogy miért akar egy ilyen ostoba kölyköt a színházba. Az éplület még bőven restaurálás alatt állt, de egyre jobban körvonalazódott kik maradnak a társulatban. A sok orosz táncos mellett pedig az a kissrác nem kellett volna, hogy helyet kapjon.
Csak bólintottam végül és belekaroltam.
Sokolov hoppanált és kellemes meleg időbe érkezve meg, London egyik csendes utcájából indultunk az étteremben. Nem voltam házias, elég volt felállítani a hatalmas fát, kidíszíteni a manóval az otthonunkat. Nem álltunk volna neki hatalmas lakomát főzni s mivel a manó elég öreg volt, őt is megkíméltük ettől. Sznobnak sznob vagyok, de barbár semmiképpen.
Odakint kellemesen szállingózott a hő. Megültek a pelyhek Sokolov sötét tincsei között... ahogy elnéztem őt ebben a meghittségben, még meg is tudtam volna neki bocsátani. Ha egy tizenötévessel megcsalna, biztosan kiherélném, de még nem éreztem rajta az illatát.
- Direkt a különleges karácsonyi páros menük rendeltem meg magunknak – magyarázta. Ekkora értük el az étterem bejáratát, aminek ajtaját máris kinyitották előttünk. Már vártak, hiszen nem egyszer jártunk ide.
Szépségesen ki volt diszítve. Ha nem egy étterem lett volna, bizonyára még a karácsonyi érzés is elfog, így viszont csak kellően dekadensnek éreztem magam. Csak nagyon előkelő emberek töltik ilyen helyen a kacsáronyt.
- Remek. – Bólogattam. - Ugye nem hívtad meg azt a fiút is...? – kérdeztem. Nem tudom miért, talán csak veszekedéssel kényelmesebb volt megtölteni a kissé feszült csendet, ami mostanában közénk ült.
A pincér közben intett, hogy a különterembe menjünk. Jobb is volt, távol a bámuló szemektől távol.
Az asztalon már ott várt minket a vacsora. Jó borok, poharak, desszert, főfogás és kellemes, karácsonyi jazz szólt a háttérben. Nem volt ez rossz, csak én voltam olyan, mint akiben tűzvihar tombol éppen.
- Ó. Saláta és tofu. Isteni. – Állapítottam meg, ahogy kisétált a pincér és magunkra hagyott.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2023. 01. 05. - 19:28:47 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant



Mr. Sokolov miután megbarátkozott saját magának a tükörképével, nagyban meg is indult, hogy végre egy békés karácsonyi kellemes vacsorát tudjon eltölteni Mikhiallal egy szép étteremben. Ki volt merülve, lefáasztotta a felújítás vezénylése. Minden odaégett szinte, és nagyon is a lelkére vette, hogy pontosan ugyan úgy nézzen ki az épület kívül-belül, mint amilyen volt. Szinte ragaszkodott hozzá, nem csak az emlékek miatt, amiket átéltek ott ketten Yoanával. Még a vérfoltos szőnyege is hiányozott neki, ami megszenvedte Yoana szülését úgy, ahogy mikhail és ő is. Elkötelezett volt ez iránt, hogy a lehető legpontosabban épüljön újjá, és hogy az odaveszett tárgyak is pótolva legyenek. Állandóan ezen csattogott az agya, na meg azon, hpgy újabb táncosokat fogadjon magához, újabb frissebb generációt, akik emelhetik még magasabbra a szintet. Ezért örült, hogy Mr. Flemingre ráakadt és a fiú el is fogadta az ajánlatát. Nem volt ebben semmi különös dolog, ez volt a dolga, megtalálni aki tehetséges, és megadni számukra a lehetőséget, hogy szárnyalhassanak.
Mikahil úgy érezte nem értette meg ebben, pedig néha még tapasztaltabb, idősebb táncosokat is felvett magukhoz. Ez a műfaj megterhelte az ember lelkét és testét is, néha vérzett a szíve, amikor egy-egy tehetséges táncosának fel kellett hagynia a balettel, a sérülések miatt, vagy mert nem bírta ki a kialakuló, kemény versenyt, ami minden nap dúlt a színfalak mögött, miközben odakinn a színpadon tökéletes harmónia és csapatmunka volt.
Az étteremben ár várta őket az asztal, és nagyon elégedett volt magával, hogy Mikahil számára is tökéletesen fogyasztható és elfogadható tálalást biztosított a személyzet, látta rajta, hogy megnyerte, még ha közben látszott rajta, hogy Mr. Fleming témáját nem sikerült lezárnia. Sokolov büszke ember volt, de Mr. Bertov még nála is jobban.
Impozáns épület volt, hatalmas, szép, és különleges megvilágítással, az arany-zöld tökéletesen kiemelte a bútorok, és a falra festett képek körvonalát, mintha csak egy különleges múzeumban ültek volna. Ahogy az aszalthoz ültek, a kellemes illat megcsapta az orrát, és már érezte, hogy nagyon éhes volt. odafigyelt az alakjára, hogy szálás legyen, és izmos, hogy imponáljon Mikhailnak és kevésbé nézzen ki öregesen, de szeretett ám enni.
- Remek. Ugye nem hívtad meg azt a fiút is...? – szólalt meg Mikahil, mire Sokolovból kiszaladt egy kellemetlen morranás is, mintha csak valami medve dörmögött volna az asztalnál, akitől elvették a csupor mézet.
- Nem sokára ő is megérkezhet - momrogta szarkasztikusan, mert ez valahogy kikívánkozott belőle. Mintha arról lett volna híres, hogy fiatal, kiskorú diákokkal lépett félre. Ez sértette azt a büszke férfit, aki volt.
- A kedvenceidet kértem - felelte, és éppen a kezébe vette a pezsgős poharát, amiben aranydarabkás pezsgő volt
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2023. 01. 13. - 08:12:33 »
+1

d i n n e r
20031224

to: Sokolov

o u t f i t

Karácsonyi vacsora. Ennek valami meghitt nyálasságnak kéne lennie a nyugatiak szerint. Ehhez mérten díszítenek is, de valahogy hiányoztak azok az olcsó, ócska elemeket, amiket mi keleten megszoktunk. Sokolovnak ez talán már fel sem tűnt, olyan régóta laktunk a világnak ebben a szegletében… ha éppen nem lopództunk az ő kastélyába haza.
A terem szépen ki volt díszítve. Annak a közepén állt az asztal, melynek közepén egy adventi koszorú pihent, rajta meggyújtott gyertyákkal. Azok persze már modern, elektromos példányok voltak, amik nem gyújtják fel azonnal az ünnepi asztalt. Tetszettek a piros-arany díszek és persze Sokolov is ebben a környezetben, szépen kiöltözve. Szerettem azt a nyakkendőjét, annál fogva vonni magamhoz egy csókra. Szinte sajnáltam, hogy most annyira haragszom rá, hogy nem akartam összebújni vele.
A pincér távozott és kettesben maradtunk az ünnepi lakomával, a pezsgővel és az egyéb különleges italokkal. Tényleg sokat dolgozhatott azzal, hogy ezt összehozza. Nekem még húsmentes étel is volt, kis hallal. Értékelendő lett volna, ám a sértettségem most túl nőtt ezen az egészen.
Szóba hoztam hát a Fleming fiút és azt, hogy a megkérdezésem nélkül állást ajánlott neki. A következő darabban nyilván ő lesz a herceg, ami az új épületmegnyitójára lesz… én meg mi leszek? A tündér vagy a bohóc? Nem. Már megszoktam, hogy én vagyok a középpontban. Nem engedhettem, hogy holmi kölyök elvegye tőlem ezt a szerepet.
Sokolov a megjegyzésemet kellemetlenkedő morgással jutalmazta. Hát persze. Miért is venne komolyan? Azt gondolta, ő a főnök, ő dönthet.
– Nem sokára ő is megérkezhet – mondta szarkasztikus stílusban. Erre csak felvontam a szemöldökömet. Bizonyára humorosnak találta a féltékenységemet… pedig, ha én féltékeny vagyok, akkor emberek halnak meg és világok dőlnek össze. Pontosan tudtam hogyan lehet tönkre tenni valakit. Fleming gyerek volt, nála még az átlagosnál is könnyebb volt a helyzet.
– Ó tényleg?! A helyemet adjam át neki? Csak, mert akkor kéne neki egy szék is. – Háborodtam fel. Értettem, hogy ne gondolja komolyan, mégis olyan dühös lettem, mintha csak azt vágta volna a fejemhez, megcsalt és nem is szégyelli. Lendületből az asztalra is csaptam, amitől megcsörrentek az evőeszközök.
– A kedvenceidet kértem – váltott végül témát. Felemelte a pezsgős poharat, én pedig csak lebiggyesztettem az ajkaimat.
– Nem ehetek. Még a végén kidobnak a nyitó darabból, mert kövér leszek. – Sóhajtottam fel, még a pezsgőt is eltoltam magamtól. Hát igen. Az alkohol a legnagyobb ellenség egy magam fajta táncosnak. Puffaszt, hizlal, mindent csinál, amit nem kéne… pedig most mindennél szívesebben ittam volna. – Flemingnek könnyebb dolga van. Kamasz. Gyakorlatilag semmitől sem kúsznak fel rá a kilók.
Tudtam, hogy jobb hangulatban kéne lenni. Ez az ünnep volt, amikor megajándékozzuk egymást és minden meghitt… nem mintha bármit vettem volna Sokolovnak. Gyakorlatilag mindenünk megvolt. Vehetettem volna egy újabb drága órát, de nem emlékezett volna rá, hogy azt melyik ünnepre is kapja. Inkább csak együtt akartuk tölteni ezeket a napokat. Ez lett volna az ajándék. De nem ment… mert Fleming! Minden az ő hibája.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2023. 01. 16. - 13:58:03 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant



Mr. Sokolov tényleg minden igyekezettel azon volt, hogy megakadályozza a romantikus vacsora felett lebegő gyászos felhők rájuk zuhanjanak. Eltökélten szerette volna azt, hogy ez egy megszokott, békés ünneplés legyen. De az utóbbi időkben minden volt körülöttük, csak békés nem. Megtámadta Mikhailt egy ámokfutó, felégett az épület, mely annyi titkukat és emléküket őrizte. Úgy érezte, hogy ezzel rituálisan a saját emlékeik is porrá égtek, a falak nem ugyan azok voltak már, a bútorok sem, minden furcsán új mégis régről ismerős volt. Szerette volna minél hamarabb felépíttetni a közös fellegvárukat, ám úgy érezte minden karika a szeme alatt felesleges, minden próbálkozással és erőfeszítéssel együtt, mert bizony Mikhail most rendkívül féltékeny volt.
Mikhail rendkívül impozánsan nézett ki, ebben a környezetben is. Szerette vona közel húzni magához, vagy csak megérinteni, miközben együtt vacsoráznak, és igazából nem is akart volna mással foglalkozni, csak azzal, hogy élvezze annak a férfinak a társaságát, akit mindenkinél jobban szeretett. Persze ezt nehéz volt jelenleg, mert Mikhail vibrált, és kezdett ő is kissé feszült lenni, pedig Mr. Sokolov volt a nyugalom megtestesítője. Sokolov megjegyzése pedig csak olaj volt a tűzre, pedig még a gondolat is, hogy ő és az a fiatal gyermek akárhogyan is együtt! Méltatlan! Ő sosem tenne semmi rosszat egy gyerekkel, és főleg nem úgy, hogy bizony határozottan férjnél is volt, minden szeretetét pedig Mikhailnak szándékozta adni.
– Ó tényleg?! A helyemet adjam át neki? Csak, mert akkor kéne neki egy szék is - mondta indulatosan Mikhail, és még az asztalra is csapott, olyan hangosan, hogy megcsörrentek a rajta lévő evőeszközök. Furcsa csend állt be körbe rajtuk.
- Mikhail! - szólalt fel kissé hangosabban Sokolov is, bár még a kiabálástól messze állt. - A feltételezés is sértő, hogy azt hiszed bármilyen érzelmi viszonyban állok azzal a fiúval. MÉg csak gyerek! - csóválta meg a fejét, majd igyekezett témát is váltani.
- Nem ehetek. Még a végén kidobnak a nyitó darabból, mert kövér leszek. Flemingnek könnyebb dolga van. Kamasz. Gyakorlatilag semmitől sem kúsznak fel rá a kilók.
Sokolov felsóhajtott, miközben eltolta Mikhail az üveget maga elől. Nem igazán tudta, hogyan mentse meg a helyzetet. Ez így egyre nyomasztóbb volt. És mégsem rúghatta ki Alec Fleminget, most, hogy a szárnyai alá vette. Tehetséges volt, ő pedig minden tehetségnek lehetőséget adott, és aki nem bírta lemorzsolódott, hogy csak a legjobbak maradtak. És így is nagy volt a verseny a táncosok között, tudta jól, hogy kemény világ volt, MIkhailnak pedig a sérülésével kellett még ezek mellett megküzdenie. De neki ő volt a legszebb és a legragyogóbb csillag.
- Mikhail, a tested tökéletes - dörmögte oroszul. Lágy zene szólt, kellemes, szép ritmussal szőtte be az éttermet. - Mit szólnál, hogy ha táncolnánk egyet? - kérdezte hirtelen.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2023. 01. 23. - 10:07:03 »
+1

d i n n e r
20031224

to: Sokolov

o u t f i t

A sértettségem nem óhajtott csökkeni Sokolov látható erőfeszítései ellenére sem. Megsértett, mikor a Fleming gyereket kinézte magának és úgy döntött, ő bizony vele fogja táncoltatni a címszerepet. Nem akartam valami nevetséges tündér lenni a háttérben, miközben ő a legjobb lépéseket kapja meg. Még nem is volt rendes színpadi tapasztalata.
Ahogy ketten maradtunk, a szavak csak úgy kitörtek belőlem. Én nem akartam a szüleim rémes házasságának keserű újra játszása lenni. Sokolovot teljesen a magaménak akartam, akárcsak az operaházát. Ott én voltam a sztár és nem akartam elveszíteni ezt a szerepet. Bár tudtam, hogy a harminc már olyan szám egy magamfajta művésznél, ami után csak a lejtő indul meg. Lehettem volna tanár, vagy koreográfus, de a tánc szép lassan kiveszett a mindennapokból.
Éreztem, hogy megsértettem a szavaimmal őt. De nem érdekelt. Ő is megsértett engem, hogy máris a friss húst keresi, akit majd a helyemre rakhat, arra hivatkozva, hogy már idős vagyok. Talán igaza is lenne… ám én meg nem voltam kész ezt bevallani magamnak. A büszkeségem nem engedte… mert mégis mit csinálnék én? Gyerekeim nincsenek és nem is lesznek, az otthonunk meg túl nagy és üres volt egyedül otthon.
– Mikhail! – szólalt meg a szokottnál szigorúbban Sokolov. – A feltételezés is sértő, hogy azt hiszed bármilyen érzelmi viszonyban állok azzal a fiúval. MÉg csak gyerek!
Ahogy a fejét csóválta, én is csak sóhajtottam egyet csalódottan. 
– Annyira már nem gyerek – dörmögtem magam elé és a tányéromra néztem. Semmi kedvem nem volt enni. Étvágyam sem volt, így ha nem is akarnék diétázni, akkor sem tudtam volna lenyomni egy falatot sem a torkomon. A gyomrom is görcsbe állt. Nem tetszett az érzés, hogy kezdek kiöregedni.
Beletúrtam idegesen a hajamba. A zsebembe turkáltam, hogy megleljem a doboz cigarettát. Azt legalább elszívhattam, ha már az alkoholt mellőznöm kellett. A kezeim remegtek és ügyetlenek voltak, az aranyozott doboz pedig túl mélyen volt a nadrágom zsebében.
– Mikhail, a tested tökéletes – folytatta Eduard oroszul. Letettem a cigaretta felkutatásról. Inkább felé pillantottam és hitetlenkedve mértem végig. Ő mindent tudott rólam. Azt, hogy ez a külsőség csak egy álca. Ha a hajam színe kikopna, pontosan ugyanúgy néznék ki, mint Petar… mint egy gyengécske, vidéki medimágus. – Mit szólnál, hogy ha táncolnánk egyet?
Lesütöttem a szemeimet. Nem kellett volna így bánnom vele, de ő is így bánt velem. Én csak védekeztem az ellen, ami egyre inkább ott tornyosult mögöttem, hatalmas, fekete árnyként.
– Miért? Mi lesz más, ha táncolunk…? – kérdeztem kicsit csendesebben. Talán most voltam először igazán keserű, sértett helyett. – Ha táncolunk, akkor talán nem jövőre leszek harminckettő? Nem lesz vége az egész karrieremnek? Hány évem van még? Egy? Kettő?
Megráztam a fejemet.
Felkeltem a székemből és odasétáltam hozzá. Kinyújtottam a kezemet, pontosan úgy, ahogyan ő szokott táncra kérni.
– Igazad van. Táncoljunk.

Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2023. 01. 29. - 13:15:59 »
+2

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant



Sokolov igazán nem tudta, most már tényleg hogyan engesztelje ki a vígasztalhatatlanul megsértődött Mikhailt. Elkezdett azon gondolkodni, hogy talán Mikhail attól fél, valaki ellpoja tőle magát Sokolovot. Vagy féltette azt a kemény munkával megszerzett rendkívüli pozícióját, mint táncos. Ő volt a főszereplő mindig, hiába voltak kemények a harcok a színfalak mögött, Mikhail mindig kivívta magának a többi táncos közül az első helyet. Bizonyára rémisztő lehetett ez neki, és kételkedett abban, hogy a tanítást a táncolás helyett jobban élvezte volna. A művészet legnagyobb átka az volt, főleg ha valaki táncolt, hogy nem csinálhatta élete végéig. Akár csak a sportolóknál, az idő véges volt, és ez a tény olyan szomorú fátylat vetett erre az egészre, hogy Sokolovnak, ha eszébe jutott, mindig melankólia járta át a lelkét.
Szerette volna tudomására hozni valahogy, hogy ő számára az első és legagyszerűbb táncos mindig Mikahil lesz. Sokolov nem volt egy rideg ember, sőt, talán a kelleténél érzelmesebb férfi volt, szerette a romantikus dolgokat, a nagy hatású műveket, legyen az egy festmény, vagy zene, esetleg egy színházi darab. Hiába látszott arcának vonásain a szigorúság, sokkal lágyabb természete volt, mint amit kimutatott. A háború tette  vonásait keménnyé, és a szüleinek brutális meggyilkolása. Szívén viselte a táncosainak sorsát, legfőképpen Mikahilét. És talán úgy tűnhetett a helyére keresett valakit, de ez nem így volt. Lehetőségeket adott másnak is kibontakozni, mintha ő lett volna valami rejtélyes  mecénás, aki egy maga szeretné megmenteni a kulturális életet. Pedig mellette még Albert Hope is meglehetősen sokat tett a művészetért, habár ő sokkal inkább értett a festményekhez, ő csak szenvedélyes rajongója volt, nem pedig szakértője.
– Annyira már nem gyerek – dünnyögte maguk közzé Mikhail, mira Sokolov csak lassan megcsóválta a fejét, mintha nem hinné el, hogy mit hallott. Nagyjából a fiú apja is lehetett volna, hiszen már a negyvenkettedik évében taposott. Úgy is érezte magát, mintha mindenkinek szigorú atyja lenne a színházában. Kiskorú még, akarta mondani, de természetesen belátta, hogy ezt a témát jobb nem pedzegetni tovább, még a végén szeretett férje tényleg faképnél hagyja sértett indulatiban. Pedig miatta még milyen körülményesen készülődött!
Kedves szavaknak szánta a dicséretet, nem érdekelte volna az sem, hogy ha Mikahil mondjuk lila bőrű lett volna, kék hajjal, akkor is annak látta volna. A szerelem szenvedélyesebbé tette, és mindenhogyan el tudta fogadni Mikhailt, még akkor is, ha hisztis volt, vagy nyűgös. Inkább csak felvetette a táncolást, hogy hátha azzal ezt a kellemetlen és borús feszültséget feloldja.
– Miért? Mi lesz más, ha táncolunk…? - vetette fel keserűen Mikhail, mire Sokolov csak sokat mondóan ráemelte a tekintetét. A táncolással sem lassultak le az évek, csak egy kicsit megálhatott a világ, miközben egymás szemébe néztek, és eggyé váltak a kellemes dallammal. Az idő múlhatott, ők pedig egy kicsit belesimulhattak abba a mudzulatlan illúzióba. -  Ha táncolunk, akkor talán nem jövőre leszek harminckettő? Nem lesz vége az egész karrieremnek? Hány évem van még? Egy? Kettő?
- Minden más lesz, amikor ketten táncolunk. És akkor az éveknek sem lesz semmi értelme - felelte rendkívül költőien, hiszen meglehetősen költői volt a természete. Aztán legnagyobb örömére, Mikahol felállt, és felé nyújtotta a kezét, Sokolov pedig olya kedvesen fogadta ez el, szinte meghatódva. A zene kellemesebbre, lágyabbra váltott, amire ketten tudtak táncolni, egy szép, és tökéletes keringőt. Most szerette volna hagyni, hogy Mikhail vezesse, miközben belélegezte a kellemes illatát, miközben magához ölelte, egészen közel. Szép látványt nyújtottak így ketten, elragadóak voltak. A táncolás közben belenézett Mikhail szemébe, és egészen halkan mormolta a szavakat.
- Ha minden is megváltozik majd, számomra ugyan olyan csodálatos ember maradsz - dünnyögte, és aztán odahajolt, hogy egy csókot is leheljen Mikhail ajkaira.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2023. 02. 07. - 18:57:10 »
+1

d i n n e r
20031224

to: Sokolov

o u t f i t

Olyan volt Sokolov döntése a Fleming fiú kapcsán,  mintha meghúzott volna egy határvonalat. Talán ő észre sem vette, mennyire szíven ütött. Jóformán azt mondta: „Vége. Szép lassan vissza kell vonulnod a háttérbe.” Igaza is lett volna. Mások az én koromban már aligha a színpadon billegtek. A legtöbben tanítottak vagy koreográfusok voltak, de én igenis vágytam még a csillogásra, a tánc örömére. Másom nem volt. Nekem nem lesz családom és gyerekeim, akiknek a mosolyát nézve el is felejtem, mim volt előttük. Az én helyzetem más, mint egy balerináé, aki önfeledten adhatta át magát a karrierje végével a család alapításának.
Sokolov nem értette talán ezt meg. Ezért is kapta a nyakába minden keserűségemet a karácsonyi vacsora felett. Éreztem, hogy teper, mert határozottan próbált jobb kedvre deríteni, de nem éppen tőle vártam az ilyen jellegű arculcsapást. Fleming akkor sem lenne tehetségesebb nálam, ha már évek lettek volna mögött. Eduard megérdemelte a büntetést, akkor is ha az én szakállas óriásom volt.
– Minden más lesz, amikor ketten táncolunk. És akkor az éveknek sem lesz semmi értelme – mondta aztán. Persze, hogy kétségbe vontam van-e értelme ebben a helyzetben összesimulnunk. A sorsomon már nem változtathatok többet.
Nem azért tettem meg az első lépést, mert megbocsátottam neki azt, hogy Fleminget választotta. Egyszerűen csak a férjemre volt szükségem, mert bár ő tett ellenem, az ő ölelése lesz nekem ott életem végéig. Az pedig képes volt még a legszörnyűbb helyzetben is megnyugtatni.
Belebújtam a karjaiba. A keringő lassú volt, mintha elveszített volna a ritmust, de nem bántam. Nem volt kedvem most kapkodó lépteket tenni vagy éppen azon agyalni elég kecses vagyok-e. Ez a tánc szórakozás volt és nem munka. Sokolov karjai között amúgy is szebb volt kicsit a világ.
– Ha minden is megváltozik majd, számomra ugyan olyan csodálatos ember maradsz – dünnyögte kettőnk közé. A szavainak megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az… így a csók sem. Én nem akartam csodálatos ember lenni, sem különleges. Táncos akartam lenni és ebben mind a tíz körömmel meg akartam kapaszkodni.
Nem válaszoltam azonnal, csak felnyúltam az arcához. Megsimogattam az álla vonalát… és az ajkait. Szerettem megérinteni, mert attól olyan valóságossá vált, ami közöttünk volt, mintha nem csak álom lenne. Valójában az volt. Régóta vártunk egymásra, mielőtt megtettük a lépéseket, azóta meg olyan sok minden állt közénk, szétválasztani sosem tudott.
A múltam, Sokolov múltja is kevés volt ehhez. Sosem gyűlöltem azért, hogy halálfaló volt, vagy mert tudott arról, amit ellenem elkövettek. Sosem tudtam volna azt mondani, hogy ezért nem szeretem. Az egy másik világ volt, más mentalitással és más prioritásokkal. Mindenki csak életben akart maradni.
– De én nem akarok csodálatos ember lenni. – A gondolataimat végül kimondtam, mert egyszerűen muszáj volt. – Mikhail Bertov akarok lenni. Az, aki itt áll és a kétségei ellenére is odamondja az arcodba, hogy ő fog táncolni Fleming helyett főszerepet.
A mondandóm végén piszkálgattam kicsit a nyakkendőjét. Nem tudom miért, talán csak, hogy ne kelljen egyenesen a szemébe néznem egy pillanatra. Nem voltam felkészülve egy újabb nemleges válaszra.
– Váltásban fogunk dolgozni. Egyik éjszaka az övé a főszerep, a másikon az enyém. És ebben nincs vita.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2023. 02. 17. - 11:47:51 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant



Mr. Skolov úgy érezte, nem hibázott olyan sokat, egyszerűen tehetséges volt Mr. Fleming, és az új utánpótlásról is gondoskodnia kellett. Ez nem jelentette azt a számára, hogy lemond MIkhail csodálatos tehetségéről. Amúgy sem akart állandó főszerepet adni a fiúnak, hiszen még tapasztalnia kellett, erősödnie, fejlődnie, de a lehetőséget megadta neki. Ez egy kemény világ volt, ha meg nem bírta a nyomást, a versenyt, akkor úgyis ki fog esni. Innentől csak magára számíthatott, nem védte meg a táncosait mindentől, Mikhail élvezte ezt az egy kivételt egyedül. A táncolás nem tartott egy életen át tartó hivatássá, tündöklést ígért, sikert, vagyont és elismerést, de a művészek csillagok voltak.
Nem akarta, hogy MIkhail még ezen a kellemes napon is úgy érezze eldobhatóvá vált a számára. Évek hosszú ideje alatt csendes vágyakozással figyelte, miután végre lépni mert, és közeledett felé. És azok után is elfogadták, miután kiderül milyen gyalázatos múltja volt. A düh és a bosszú kegyetlen tettekre sarkallta, nem vollt önmaga. Bele se mert gondolni, miket tett volna Mikhaillal, hogy ha akkor, abban az állapotában találkozott volna vele... amikor aurorokra vadászott. A gondolatra még most is megborzongott, de legalább a zene és az ételek illata kellemes volt. Még ha a kettejük hangulatára borús fellegek telepedtek.
Táncolás közben elmélyült MIkhail csillogó tekintetében, szerette azt a különleges szempárt, Sokolov néha elgondolkodott, milyen gyönyörű árnyalatokban úszott Mikhail tekintete. Még talán az általa oly nagyra becsült festmények is eltörpültek mellette, pedig ő aztán nagyra tartotta a művészetet.
Ahogy Mikhail megérintette, és megcirógatta lehunyta a szemeit, és élvezte a férjének érintését a bőrén. Ő adott értelmet az életének, nélküle talán még a színház újjáépítéséhez se ragaszkodott volna annyira, megelégedett volna egy egyszerű oktató szerepével is az MMMM-en.
– De én nem akarok csodálatos ember lenni. Mikhail Bertov akarok lenni. Az, aki itt áll és a kétségei ellenére is odamondja az arcodba, hogy ő fog táncolni Fleming helyett főszerepet. - Ahogy ezt kijelentette, Sokolov máris érezte, mennyire tiszteli őt ezért a makacs őszinteségért, miközben Mikhail a nyakkendőjével játszott ő kellemesen dülöngélt vele  zene lágy, gyönyörű ritmusára. Ez az ő közös és egyetlen pillanatuk volt.
– Váltásban fogunk dolgozni. Egyik éjszaka az övé a főszerep, a másikon az enyém. És ebben nincs vita.
Sokolov felsóhajtott, erre, Mikhail álla alá nyúlt, hogy az arcát maga felé fordítsa és a szemébe tudjon nézni.
- Drága Lisichka - kezdte gyengéd hangon - Sosem akartam állandó főszerepet adni egy ilyen fiatal táncosnak. Ez nem is volt sosem kérdés, hogy ki a színházam legnagyobb tehetsége. Nem merném sosem levágni a szárnyaidat, mert táncolásra születtél.
Kicist közelebb vonta magához, hogy a testük kellemesen egymáshoz simuljon, és élvezte, hogy az orrába kúszik Mikhail kellemes illata.
- Remélem meg tudsz bocsájtani nekem ezért a gyalázatos tettért - mormogta kissé színpadiasan. Mr. Sokolov lehet, hogy még színésznek is elmenne.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2023. 02. 23. - 15:20:18 »
+1

d i n n e r
20031224

to: Sokolov

o u t f i t

Sokolov nyakkendőjének érintése furcsa megnyugvást adott. Ujjaim végig húztam az anyagon, hagyva, hogy a maga mintázatosságában játszon a fényben. Szerettem ezt az érzést, az enyém volt mindenestül tánc közben, én pedig az övé, a fájdalommal együtt, amit a tova szálló évekkel együtt a magaménak tudtam abban a pillanatban. Fleming csak egy jel volt… az új szél, ami távolra sodorta a régi időket. De gyűlöltem az érzést, hogy én magam is régi voltam.
– Drága Lisichka – kezdte gyengéd, lágy hangon Eduard. Finoman simított az állam alá, hogy a szemébe kelljen néznem. Álltam a fagyos tekintetét, mert a benne táncoló fények kellemesen melegek voltak. – Sosem akartam állandó főszerepet adni egy ilyen fiatal táncosnak. Ez nem is volt sosem kérdés, hogy ki a színházam legnagyobb tehetsége. Nem merném sosem levágni a szárnyaidat, mert táncolásra születtél.
Nyeltem egyet.
Talán látta, hogy mindjárt elsírom magam és közelebb vont, hogy elrejthessem a könnyeimet. Az arcomat a mellkasához nyomtam és a sós cseppeket egyenesen a zakójának adtam. Nem akartam, hogy tudja, mennyire megvisel, de egyre nehezebben tudtam titokban tartani az érzéseimet a dologgal kapcsolatban.
– Remélem meg tudsz bocsájtani nekem ezért a gyalázatos tettért – mormogta Sokolov, én pedig csak felnéztem rá. Mit számított végül is, hogy látja a könnyeimet? A férjem volt. Nem kellett egész életemben erősnek tetszelegnem előtte. Látott részegen, bepiálva, mindenhogyan is.
– Nem a tettel van baj, hanem, hogy öregszem… – suttogtam felé. Minden táncos tudta, hogy mi történik, ha hármassal kezdődik a kora. Az a bizonyos sorompó egyre lejjebb zárult, míg végül el nem jutottunk odáig, hogy megfeledkeztek rólunk. Tanárként persze folytathattam volna az MMMM-en, de nem vágytam rá. Én művész voltam, nem oktató, aki képes volt szigort tartani.
– Nem akartam soha azt érezni, hogy helyettesíthető vagyok. Fleming viszont ezt az érzést kelti bennem. – Dünnyögtem csendesen, az ujjaim a nyakkendőről a szakállára siklottak. Szerettem az apró szőrszálak érintését. Beleborzongtam a pillanatba is, mert gyönyörű volt. Egy másik ember, aki az enyém és még ilyen szép is. – Tudom, hogy el kéne fogadnom, hiszen mindenem megvan. Te, a házasságunk, az otthonunk, a közös jövőnk. De nekem nem lesz gyerekem, mint a balerináknak. Semmim sem lesz, ami valaha is helyettesíthetné a művészetet.
Megint nyeltem, mert majdnem elsírtam magam ismét. A könnyeim vissza tudtam fogni és kicsit komolyabb hangon beszélni.
– Még egy évet kérek. Utána szép lassan elkezdek visszavonulni… talán.   – Folytattam. Aztán megfogtam Sokolov kezét és visszahúztam az asztalhoz. – De ne siettess. – megvártam, míg leül, aztán én is az ölébe huppantam, mert ott éreztem magam a legjobban.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2023. 03. 03. - 19:56:59 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

Рождество

MMIII XII XXV

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: elegant


Mr. Sokolov szíve midnig elszorult, amiko egy táncos karrierje a végéhez közeledett. Lemondani egy nemes, csodálatos szenvedélyről, a legnagyobb elismerést elérve mindig megrázta az érzékeny lelkét, és most nem csak egy egyszerűen tehetésges táncosról volt szó, hanem Mikahilról, akinek a mozdulatai, a kecses mozgása az első pillanattól fogva rabul ejtették. Hosszú ideig kerülgették egymást, és akkor még úgy tűnt az egész, mintha Mikhail is örökké táncolhatna. De az élet kegyetlen volt, a sors néha egyszerűen bemocskolt mindent, ami szép volt, sebeket és fájdalmat hagyva maga után, amit egy életen át cipelhetett után az ember, Mindenkinek voltak ilyen sebei, ha nem is a testén, akkor a bőre alá vésve. Mikhailnak és Sokolovnak is megvolt a maga keresztje, ami néha komoly árnyként nehezdet rájuk, mégis Mr. Sokolov szerette volna ezeket elűzni, messzire, egy olajfestmény keretlbe zárni, hogy onnan ne folyhasson vissza rájuk. De sajnos ehhez még a világuk mágiája is kevés volt. Varázserővel is emberek voltak, mulandó dolgokkal, és ezt volt a legnehezebb elfogadni a világon, főleg ebben a szakmában, ahol a csillagok sokkal hamarabb és sokkal fényesebben hunytak ki a színpad mennyezetén.
Sokolov elmélkedő típusú romantikus lelkű férfi volt, aki sokszor ezeken agyalt. Megtalálni a helyet a világban sem volt könnyű feladat, hát még elfogadni azt, hogy bizonyos dolgok örökre megváltoznak. És ő ezt a változást valószínűleg akartalanul is, de Mikhail orra alá kötötte, még ha nem is volt szándékában. Természetesen el is kezdte furdalni érte a lelkiismeret, mert lelkiismeretes ember volt.
– Nem a tettel van baj, hanem, hogy öregszem…  - mondta Mikhail, Sokolov pedig tehettelen csendességben, de annál nagyobb szeretettel simogatta meg Mikhail arcát, ahogy ezeket a szavakat mondta ki kettejük közzé. Mást nem tehetett, az időt Merlin se tudta volna megállítani, meg a föld forgását sem.
- Nem akartam soha azt érezni, hogy helyettesíthető vagyok. Fleming viszont ezt az érzést kelti bennem. – magyarázta tovább, mire Sokolov elnyomott magában egy sóhajt.
- Sajnálom, nem kellett volna ilyen hirtelen döntést hoznom anélkül, hogy rendesen megbeszéltem volna veled - dünnyögte Sokolov, miközben kellemesen táncoltak a zene lágy ritmusára. Ő nem volt művész, csak annak rajongója és pártfogója így sejtette, mit jelentett mindez Mikhailnak.
- Tudom, hogy el kéne fogadnom, hiszen mindenem megvan. Te, a házasságunk, az otthonunk, a közös jövőnk. De nekem nem lesz gyerekem, mint a balerináknak. Semmim sem lesz, ami valaha is helyettesíthetné a művészetet - mondta Mikhail, mire Sokolov csak bólintott egyet. Nevetséges dolog lett volna felvetni, hogy fessen, valahogy Mikahil és a tánc teljesen összeolvadtak Sokolov szemében is.
- A támaszod leszek, akármi is jön majd - dünnyögte válaszul Mikhailnak. Ha kiabálni akart mert tehetetlennek érezte magát, akkor rázúdíthatta akkor is, ha uborkaleveses fazekakat akart dobálni közben. - Nem tudom, hogy helyettesítsem ami az életed része, de boldoggá próbállak majd tenni, hogy ne fájjon anynira idővel - tette még hozzá hozzá illő szenvedélyességgel.
– Még egy évet kérek. Utána szép lassan elkezdek visszavonulni… talán. De ne siettess.  Ültek vissza a helyükre, Sokolov pedig gyengéden átkarolta. Látta rajta, hogy nem érezte jól magát.
- Sose siettetnélek, a te döntésed, hogy mikor akarod - válaszolta, és közben hosszasan megcsókolta. Neki nem volt semmi más se fontos, csak hogy Mikhail jól legyen. Szenvedélyesen tudott a művészet iránt rajongani, és szeretni is. Aztán, amikor a zene kellően ellazította őket, és intett a pincérnek, hogy rendezné a számlát, felkészült arra, hogy Mikhaillal hazamenjen, miután megnyugodott az ölében. Otthon sem vágyott másra, csak hogy ezt a törékeny testet és ezt a csodálatos férfit aki elrabolta a szívét, magához ölelhesse a sötétségében. Talán életük legfurcsább karácsonyi vacsorája volt ez, de Eduard még jobban közelebb érezte magát a táncoshoz.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 31. - 17:10:35
Az oldal 0.098 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.