+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Eduard Sokolov (Moderátor: Eduard Sokolov)
| | | | |-+  the show must go on
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: the show must go on  (Megtekintve 2336 alkalommal)

Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 08. 15. - 08:44:47 »
+1


Orosz Mágikus Operaház
2003. 09. 02.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 08. 15. - 09:43:51 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

я зол

MMIII XI II

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: boss


Sokolov alig várta, hogy Mikhailt újra láthassa a színpadon. Habár az életük kissé felkavarodott a drámai éttermes elszólása után, ügyes közbenjárással sikerült elhallgattatnia néhány éhes újságírót.Így többnyire békésen élhettek, bár ha éppen nem dolgoztak vagy próbáltak, akkor leginkább elmentek Sokolov kellemes rejtett birdalmába, hogy romantikázzanak kettesben. Eduard lelke túl volt csordulva mondhatni, habár nála ezt nem volt nehéz elérni, hiszen végtelenül romantikus lélek volt. Szabályosan boldogságban úszott a házasság óta, mintha a világa csupán rózsasszín felhőkből állt volna. Szerette teljes szívével MIkhailt és ezt igyekezett a legkülönfélébb módokon kimutatni. Sokat jártak luxus és fényűző szállodákban, valamint sok-sok drága Mikhail ízlésének eléggé megfelelő ruhákat vásárolt neki. Vagy adott pénzt a vásárlásra. Sokolov sikeres üzletember volt, így nem kellett cseppet sem nélkülözni, nem mellesleg a galléria és a színház is tökéletesen működött az irányítása alatt.
- Alig várom, hogy lássalak az előadásban - momrogta MIkhailnak az öltözőben, miközben egy csókot nyomott az édes, puha ajkakra. - A páholyomból fogom nézni, ahogy nekem táncolsz - simította meg Mikhail arcát gyengéden. Egy csokor virágot is hozott neki, buíztatásként és mert persze szeretett az előadás előtt szép csokor virágot adni neki. Ha már szerencsét nem kívánhatott, a szavak helyett a virágok beszéltek.
- Utána azt gondoltam elmehetnénk egy kellemes kis fürdőzésre - tette még hozzá. Szeretett kikapcsolódni a férjével, főlg hogy az ő társaságáért természetesen teljesen odavolt.
Hogy ha nem volt már mit megbeszélniük, akkor magára hagyta Mikhailt és elegáns léptekkel távozott a díszpáholyok felé. Amióta együtt lettek Mikhaillal, sokkal több előadást nézett meg, a dolgozók nagy örömére. Így azt az érzést keltette bennük, hogy érdeklődik a műsör iránt, a kemény munkájukat pedig egyenesen az igazgató megbecsüli. Sokolov szeretett kapcsolatban lenni az embereivel, így pedig tiszteletet és hűséget kapott cserébe.
A páholy volt a színház egyik legpompásabb része. Különleges vendégek töltötték meg a sorokat, saját kiszolgálásuk volt, a manók hozták vitték nekik az ételt és az italt. Általában befektetők, támogatók kaptak itt helyet, leginkább az olyan hiénák, akik Mikhailt akarták kihazsnálni, Természetesen Sokolov arre rendkívül alaposan odafigyelt, hogy a díszvendégek között ne legyenek beteg elméjű támogatók, még akkor is, hogyha ezzel csökkent a bevételi mennyiség. No, nem mintha ezekre Mr. Sokolov rászorult volna. Mikhail biztonsága fontosabb volt az éhes perverzeknél, természetesen.
Amikor leült a puha, bársonyos székbe, lassan elsötétült a terem, felcsendült a zene, és elkezdődött az előadás.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 08. 20. - 08:41:33 »
+1

s h o w  m u s t  g o  o n
20030902

to: Sokolov

o u t f i t

Hosszú volt a nyári szünet és bár élveztem minden együtt töltött pillanatát a Főnökkel, már vártam az első fellépést. A testem újra a zenével mozgott, a ritmus beleégett minden porcikámban és azok a feszes ruhák, csak még inkább fokozták a hangulatot, ahogy az öltözőben készülődtem. Nagyon dekadens érzés volt, főleg azután, hogy valakinek leüvöltöttem a fejét, hogy mégis mi a fenének nem tud hideg vizet hozni, ha egyszer azt kértem.
Aztán persze megjelent Ed és attól hirtelen elolvadtam, mint egy darabka vaj a forró pirítóson. Még mindig olyan hatással volt rám, mintha a nászutunkon lettünk volna. Tudtam, hogy ő intézte el, hogy ne tudja meg mindenki, mi történt közöttünk valójában. Újságírókat fizetett le, protektorokat küldött a nyakukra és bár ez-az kiszivárgott, nem lett belőle nagyobb tömeghisztéria, ezért pedig még hálásabb voltam neki. Nem érdekelt, hogy a hülye szeretőjének tartottak, inkább voltam egy ribanc az emberek szemében, minthogy tönkre tegyék a titkunkat.
– Alig várom, hogy lássalak az előadásban – mormogta, ahogy felkeltem a sminkes asztaltól és odasétáltam elé. Ilyenkor elég erősen ki kellett festenem magam, hogy jól mutassak a színpadon, de ehhez persze Ed már bőven hozzászokott. Az ajkai finom, édes kis csókot hintettek az enyémekre. – A páholyomból fogom nézni, ahogy nekem táncolsz – cirógatott meg, mielőtt a kezében szorongatott csokrot a kezembe adtam. Olvadozva mosolyodtam el öleltem magamhoz a virágokat.
– Az a tánc csak neked szól… – leheltem felé a szavakat. Aztán a csokrokat letettem az asztalra és még egy pillantást vetettem magamra a tükörben. Nem akartam, hogy kimenjen persze. Az illata, a hangja jobb hatással volt rám, mint a legerősebb nyugtató.
– Utána azt gondoltam elmehetnénk egy kellemes kis fürdőzésre – mondta végül, én pedig még egyszer odarohantam megcsókolni, mielőtt csengővel jelezték, hogy hamarosan kezdődik a darab. Sokolov elhúzódott tőlem, aztán megint magamra maradtam egy fél pillanatra.
A folyosón végig vonulva megint elfogott az az érzés, hogy minden a helyén van. Tudtam, hogy fájni fog a lábam, hogy szenvedni fogok egész éjszaka ez után, de annyira megérte… mert a kecses mozdulatokat szerettem, a lágy zenét, a forgást. Ez voltam én, hiába tettek tönkre azok a halálfalók.
– Mikhail szólójával kezdünk. – Sétált végig a rendező mellettünk. – A cabriole-nál figyelj. Precízen! – Mondta, mintha nem én lennék az egyetlen, aki képes ezeket szépen megcsinálni, ha éppen nincs őrült fájdalmat.
– Nem vagyok amatőr, Jean Pierre – közöltem vele némileg dacosan, majd előrébb léptem a függönyhöz egészen közel. Magyarázhatott tovább, de nekem nem kellett eligazítás. Úgy ismertem ezt a darabot, mint a tenyeremet, tudtam, hogy nem lesz gond. Pontosan tudtam, milyen ritmus jön, mikor hogyan kell ugranom, fordulnom és kitartanom.
Így hát, mikor a zene csendült, egyetlen forgással kerültem a színpad közepére, hogy aztán kecses mozdulatokkal járjam be annak szélességét és hosszúságát. Imádtam, hogy ilyen könnyed ez az egész. A fájdalom persze a cabriole környékén kezdődött a lábamban… lelassultam, de minden erőmet bevetettem, hogy legalább a mozdulatok kecsessége megmaradjon attól kezdve. Mi táncosok már hozzászoktunk ehhez.
Egy forgás következett, percíz, könnyed, mikor valami a fejem felett hatalmas villanással becsapódott. Összerezzentem, mert többen felsikoltottak, a zene meg elhallgatott. A színpadi világítástól nehezen vettem ki, hogy valaki ott áll a színpad előtt és a pálcáját egyenesen felém tartja.
– Most meghalsz… – ennyit értettem abból, amit beszélt. Éppen csak annyi lelkierőm volt, hogy felemeljem a kezem. Nem volt nálam semmiféle fegyver. A tekintetemmel meg Sokolovot kerestem a páholyoknál. – Az egész életemet rád áldoztam, de te még csak észre sem vettél! – Fogalmam sem volt, ki ez és miről beszél, de azt láttam, hogy nincs magánál. A legtöbben meg mozdulni sem mertek, nyilván attól féltek, elsül a pálca és buborékká változom… vagy nem tudom.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 08. 23. - 17:15:25 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

я зол

MMIII VI XX

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: boss



Sokolov mindent megtett annak érdekében, hogy a nyáron történt dolgok ne kerüljenek napvilágra. A kettejük titkát meg szerette volna óvni. Kincsként tartotta számon azt a tényt, hogy összeházaspdtak, és tudta nagyon is jól, hogy Mikhailnak ez a titok mennyire sokat ért. Minden követ megmozgatott, hogy elvarrjon minden szálat, hogy senki se tudhassa meg mi történt köztük. A forró románcuk a csókok az ölelések a heves összebújások csak kettejüké voltak, és nem volt rá szüksége Mikhailnak, hogy a nyálas nagymamák és a pénzes nagyképű bolondok ezen a híren csámcsogjanak, hogy Mikahil Bertov Sokolov férje. Persze Sokolov is pontosan egyet értett ezzel. Habár végtelenül romantikus lelke révén világgá kürttölte volna boldogságában a történteket, nem tette meg, csupán egy gyenge pillanatában megosztotta ezt a kedves barátjával Hope-pal. Igazából nem szerette vonla szomorúnak látni Mikhailt amiért egy botor elszólás miatt tönkre teszi a titkukat. Az ő boldogsága volt számára a legfontosabb dolog a világon, és ezért mindent meg is tett. Talán túlzásba is vitte, de szerencséjére Mikahil szerette azokat a túlzásokat.
– Az a tánc csak neked szól… - búgta felé a szavakat Mikhail, mire természetesen Sokolov teste és lelke egyaránt beleremegett a szerelembe, amit a férfi iránt táplált. Régen is heves érzelmekkel vonzódott hozzá, és rendkívül boldog volt, hogy a társa lehet ennek a csodás férfinak, akinek imádta az illatát, a tekintetét és bőrének minden egyes porcikáját. Sokolov tehát szerelmetesen sóhajtott egyet, miközben szinte belebújt a búcsú csókba, mintha csak egy meleg takaró lett volna a hűvös hideg téli éjszakán, odahaza az orosz télben.
- Mertem remélni - sóhajtotta ő is aztán végül kénytelen volt elszakadni tőle, hogy aztán megkeresse a helyét, ami egyenesen tökéletes rálátást biztosított a színpadra. Sokolov igyekezett a legtöbb szörnyű alakot eltávolítani Mikahil közeléből, így a a VIP helyen egyre több volt a kedves mecénás, mint a Mikahil életét megkeserítő férgek. Sokolov tökéletesen csendben igyekezett ezeket eltűntetni a férfi mellől. 
Ahogy elsötétült a nézőtér és felcsendült a zene alig várta, hogy Mikahil is kirpöppenjen  aszínpadra. Szerette a darabot és büszke is volt minden táncosára, akik kemény munkával tökéletesen hozák a színvonalat. Ám mégis egész idő alatt Mikahil járt a fejében, és egy része kifejezetten aggódott azért, mert tudta, milyen érzékeny a lába. És azt is tudta, mennyire szeretett táncolni újra. És amikor Mikhail kilibbent a színpadra, akkor szinte az egész felragyogott,. Csak nézte azokat a kecses mozdulatokat, amik egybesimultak a zenével. Az egész tökéletes volt és csak neki szólt... Szólt, mert hirtelen egy villanás szakította félbe a csodálatos előadást, és Mikhailt dermedt alakját látta a színpadon ahogy maga elé emelte  akezét, egy ismeretlen, őrült támadó pedig rászegezte a pálcáját.
Sokolov a nyugalom embere volt, ám most eltört benne valami. valami mélyről jövő sötét düh temedte be maga alá, ami egykor a szülei elvesztésénél is kiragadta az élet rendes folyásából és valami kegyetlen sötét őrületbe tazsította. nem akarta átélni megint, ahogy elveszít valaki számára fontosat. Vészjósló sötét hegyként emelkedett fel a székből, ujjai a pálcájára markoltak, és egy lendülettel Mikahl elé hoppanált. Valami átok, egy gyenge kis erőtlen átok még mellkason is vágta, de nem igazán érdekelte, hogy szinte kiszaladt belőle a levegő. Erős megtermett férfi volt ám, sokkal rosszabbakat is átélt.
- Maga átlépett egy határt, uram Senki sem emelhet pálcát egyetlen egy táncosra sem ezen a helyen, főleg nem Mikahil Bertovra - csattant a feszes erőteljes szigorú hangja, ami szinte beterítette a néma termet, és még visszhagot is vertek a falai. Sokolov ritkán kiabált ilyen elemi erővel. Nehezen lélegzett, de még így sem rendült meg a termetes alak.
- Tegye el a pálcát - közölte vérfagyasztó hangon. Nem akart mindenki számára vérfürdőt rendezni, pedig most kegyetlenül a legsötétebb varázslattal is képes lett volna végezni vele.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 09. 02. - 15:34:23 »
+1

s h o w  m u s t  g o  o n
20030902

to: Sokolov

o u t f i t

Szerettem a színpadot. Még sosem éreztem ezelőtt veszélybe magam rajta… csak a zene volt és én… nem voltak korábban sikoltások. A kecses mozdulatok elegánsan töltötték meg még egy legegyszerűbb teret is, most azonban, szembe nézve a villanó tekintetű varázslóval, csak annyira voltam képes, hogy felemeltem a kezemet. A vádló hang erőteljesen töltötte be a néma csendet, ami a pánikot követte. Olyan volt, mintha senki sem merne mozdulni. Megértettem őket.
Nyeltem egyet.
– Azt sem tudom ki maga… – kezdtem csendesen, kicsit közelebb lépve a színpad széléhez, hogy a fénytől meglássam az arcát. Nem sikerült azonban jól kivennem a vonásokat, de abban biztos voltam, hogy nem láttam még ezt a szempárt sehol. Talán csak figyelt távolról, mint egy csomó beteg ember.
– Megházasodtál azzal az orosszal! – Erre néhányan felhördültek, a fickó ugyanis meglehetősen hangosan csattant fel. A néma falak visszhangozták az őrült hanghordozás minden szavát. Fogalmam sem volt, mit mondja vagy mit tegyek. Az arcomra bizonyára kiült az ijedtség.
Aztán durranás hangja hallatszott. Azt hittem egy átok, ezért azonnal összehúztam magamat, amennyire csak tudtam. De nem éreztem fájdalmat, csak az érzékeltem, hogy árnyék vetült rám, majd jött a főnök megnyugtató illata. Így kigyenesedetem, hogy a vállai felett lessek ki. Imádtam, hogy ennyire szeret.
– Maga átlépett egy határt, uram Senki sem emelhet pálcát egyetlen egy táncosra sem ezen a helyen, főleg nem Mikahil Bertovra – csattant fel. A hangja szigorú volt és erőteljes, mint mindig. Annyira hálás voltam neki, hogy még felháborodni is elfelejtettem.
– Tegye el a pálcát – folytatta hidegen, kimérten Sokolov. Erre már többen mozgolódni kezdtek a közönség között, hogy pálcát emeljenek a támadóra. A főnök inspiráló alak volt, más férfiak is férfiassá váltak kemény hangja hallatán.
– Óvatosan… – súgtam neki hátulról. Ujjaim ijedten martak bele a zakója anyagába. Nem akartam egy őrült zaklató miatt elveszíteni, de még csak fegyverem sem volt, hogy kiálljak magamért. Ezért csak ő volt nekem, mint pajzs a támadó és köztem.
– Hát itt van! – Csattant fel a férfi, ahogy ingatagon Sokolovra szegezte a pálcáját. Úgy tűnt, mintha részeg lenne, vagy rosszabb… beszámíthatlan volt. Még én is féltem, hogy tragédia történik. – Idejön a mi országunkba és úgy tesz, mintha mindenre rá tehetné a kezét! Mások üzeltére, mások szerelmére! Mások párjára! – Mutatott rám a pálcája hegyével, így bebújtam még inkább Sokolov mögé. Biztonságban csak ott éreztem magam.
– Bolgár vagyok. Én sem tartozom ehhez az országhoz. – Szóltam ki a széles vállak mögül. Erre valaki rátámadhatott a pasasra, mert felüvöltött, de következő pillanatban fényt láttam. Megint kinéztem Sokolov mögül. Láttam, ahogy a támadó a sérüléstől elveszíti az irányítást a pálcája felett, majd egész egyszerűen hatalmas lángcsóvák törnek előre. A legtöbben el tudtak ugrani előle, de a székek és a függöny hamarosan lángokban áll.
– Főnök… Főnök… – kapaszkodtam a karjába. – Ki kell jutnunk. – Mondtam, mert a lángok gyorsan terjedtek. A fickó ráadásul továbbra is igyekezett korbádan tartani a megvadult fadarabot.
– Siessünk!
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 09. 06. - 15:36:27 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

я зол

MMIII VI XX

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: boss



Sokolov dühe hömpölygő lavinaként tombolt az ereiben, és ez a lavina kiült az arcára is, sötét mély árnyékokat vetve rá. Szemöldökét összevonta, az arcizmai megfeszültek, a szeme pedig sötétebb villámokat szórt még a legkegyetlenebb viharnál is. Zúgott benne minden indulat, mint az áradó tenger kegyetlen moraja, teste pedig, ahogy egy határozott pukkanással Mikhail elé került pattanásig feszült. Úgy nézett ki, mintha valami végítéletet hírdető sötét angyal lett volna, és talán a nézőtér is meghökkenve észlelte ezt a néma dühöt, mely belőle áradt, túlnőtt rajta, és beterítette az egész első teret. Senki sem ragadhatott pálcát egyetlen egy emberére sem, és főleg nem a saját férjére. Az elmeháborodott szavai őrültsége révén elvesztek a tömegben, az emberek mégis hogyan hihettek egy ilyen alak összevissza csapongó szavának? Minden esetre Sokolov komor jelenléte egyszerre oltotta el a döbbenet lángját és szított fel valami egészen újat. Védelmezően állt hát Mikahil előtt, mintha ő lett volna egy megtestesült, áthatolhatatlan páncél, a természet mélyről eredő dühével.
– Óvatosan…  - súgta Mikhail, de Sokolov most túl zaklatott volt, hogy óvatos legyen, túlságosan megfeszült, és nem engedte le a világért sem a pálcáját, amit a férfira fogott. És habozás nélkül támadt volna, ha az nem ereszti le.
- Akkor leszek óvatos, ha ez eltakarodik a közelből - válaszolta oroszul, miközben tekintete metszően nézte a rongyos, őrült alakot aki a színpad szélén állt. A pasas persze nem rettent meg, az őrültek vezsélyesek voltak, és beszámíthatatlanok, ezt Sokolov nagyon is jól tudta, így cseppet sem volt hajlandó leengedni a védelmét. Épp elég őrülttel volt dolga, amikor halálfalónak állt, épp eléggé közel került az őrület határához, amikor az aurorok megölték a szüleit. Onnan visszatalálni szinte lehetetlen. És ez a szánalmas alak meg már messze járt a józanságtól. Sokolov félt, de erőt vett a félelmén. Mások bátorsága és Mikhail védelme a vállán volt, és szinte vezetői magaslatokba emelkedve nem eshetett ő pánikba.
– Idejön a mi országunkba és úgy tesz, mintha mindenre rá tehetné a kezét! Mások üzeltére, mások szerelmére! Mások párjára! - rikácsolta, mire Sokolov csak felhorkantott, és megingatta a fejét. Hiába mondott volna bármit haszontalan lett volna.
- Bolgár vagyok. Én sem tartozom ehhez az országhoz - magyarázta Mikhail, de aztán felgyorsultak az események, és szó szerint elszabadult a pokol, amint a tűz éhes szájként tépett bele mindenbe, amihez csak hozzáért, és hamarosan az egész terem megtelt lobogó lángokkal, és tömény füsstel, amik eszeveszettül szippantották ki a helyiségből a levegőt. A pánik hamarosan úrrá lett a termen, az emberek sikoltozva menekültek, miközben a pálca egyre instabilabbá vált a fickó kezében.
– Főnök… Főnök…  Ki kell jutnunk.
- Ki fogunk jutni - jelentette ki Sokolov, miközben a kint lévő dolgozói a helyzetre remekül reagálva knyitották a vészkijáratokat, azonban ahogy ők is odaértek volna, a tűz lassan elállta az útjukat. Tömény forróság lepte el a termet, és elszippantott minden valamirevaló oxigént. Sokolov gyorsan a pálcávan vizet locsolt magukra, hogy egy kis védelmet kapjanak, de a hőség miatt gyorsan száradtak - A hátsó kijáraton kitörhetünk - mondta határozottan és a le-le omló törmelékek és deszkék között tört utat magának a színpad mögött, hogy kimenekítse Mikahilt, azzal se törődve, hogy a füst könnyessé tette a szemét és a törmelékek végig karcoltak horzsolásokkal a testét. Ki akarta juttatni Mikhailt, sérülések nélkül.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 09. 08. - 13:29:53 »
+1

s h o w  m u s t  g o  o n
20030902

to: Sokolov

o u t f i t

Nem ez volt az első, hogy valami őrült nekem akart esni az utcán csak úgy a semmiből. Viszont az első olyan volt, hogy teljesen védtelenül talált rám. A színpadon még csak elbújni sem tudtam volna, ha nekem támad, ezért Sokolov megmentése egy kisebb csodával ért fel. Hálásan bújtam el a háta mögött és reméltem, hogy neki legalább nem esik bántódása.
- Akkor leszek óvatos, ha ez eltakarodik a közelből - felelte oroszul Sokolov, így lényegében csak én értettem, mit mond. Jobban megszorítottam a zakója anyagát, hogy érezze, nem kell neki esnie, elég ha védekezik. Nem akartam, hogy miattam bevállaljon valami felesleges sérülést.
- Nem ér annyit, hogy a kezeden száradjon a vére... - suttogtam én is oroszul. Nem akartam, hogy miattam megint ölnie kelljen. A korábbi hasonló esetek is éppen eléggé megviselték őt, nem kellett ezt még tovább rontani. Szerencsére, már amennyire annak lehetett nevezni, Sokolovnak nem volt szüksége még csak támadást sem indítani ellene. Az ismeretlen férfi ugyanis magától is lángba borította az egész színpad környékét, így fejetlenség lett, mindenki menekülni kezdett, ő pedig azt sem tudta, hova nézzen.
A füsttől hamarosan könnyezni kezdett a szemem és köhögni kezdtem.
- Ki fogunk jutni - jelentette ki a főnök. Hagytam, hogy terelgessen a vészkijárat felé, de a füst és a lángok egyre nagyobbak lettek és elzárták előttünk a kijáratot. Belekapaszkodtam hát Sokolov karjába és egészen odabújtam hozzá.
- A színpad felé ki tudunk menni? - kérdeztem, de már mentem is arra. Más opciónk nem volt... főleg, hogy a támadónk is ott volt még a lángok között. Éppen a tűzmarta ruháját igyekezett eloltani, így minket egyelőre nem vett észre. Csak követtem Sokolovot, hogy átvágjuk magunkat az omlásnak induló színpad irányába.
- Az öltözők felé ki tudunk menni... - köhögtem szinte a szavakat Sokolov irányába, miközben egy kis résen átvágtam magam a hátsó folyosó felé. Természetesen már ott is terjengett a füst, így a csípős érzés nem csökkent, én pedig egyre jobban köhögtem. Még is hátra nyúltam, ahelyett, hogy a szám elé kaptam volna a kezemet és úgy vontam ki őt is a folyosóra magam után.
- Az öltözőm ablaka... pont az utcára néz... - magyaráztam és gyorsabban próbáltam mozogni, bár a balettcipő inkább tánchoz illett, semmint rohanáshoz. Ezért kicsit nehézkes volt a mozgásom. Az ajtóm előtt álltam meg végül, amin benyitva azonnal megpillantottam az utcai lámpák aranyló fényét.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 09. 10. - 16:48:50 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

я зол

MMIII VI XX

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: boss



Legszívesebben lerepítette volna a nyakáról a fejét. Mikhailt valaki a jelenlétében barnítani akarta. Ez megbocsájthatatkan volt. Ahogy az is, hogy az ő várába, az ő szent színházába éppen egy ilyen snekiházi tört be, ez egyet jelentett a nyilvános hadviseléssel. Sokolov büszke ember volt, és most úgy érezte megsértették ezzel az aljas merénylettel. Gyűlölte volna ha bárki másnak az alkalmazottai közül baja esik. Hogy Mikhailnak baja esik. Vészjósló, fenygető aurája szinte túlnőtt az erős, masszív férfias testén, a levegő pedig vibrált körüllötte. Ebbe a motivációba kapaszkodtak bele páran. Sokolov lélekjelenléte ösztönzött másokat. Ő pedig csak Mikhailra és a támadójára koncentrált. Mikhail azonban megérintette, kizökkentve abból a gyilkos ösztönből, ami egyre inkább magába szippantotta, mint egy groteszk Hieronymus Bosch festmény, ami minden ellenére csak húzta magába az ember tekintetét, hiába volt felkavaró és hiába volt rettenetes. Nem eresztett. De Mikahil hangja mégis kellemes melegséggel húzták ki a mélységből egy pillanatra.
- Nem ér annyit, hogy a kezeden száradjon a vére... - suttogta, mire Sokolov csak kelletlenül felsóhajtott, le nem véve a tekintetét a félig - vagy már teljesen - megőrült férfiról. Válaszolni akart volna valamit, hogy de, pontosan annyit ér az élete, hogy most ennek vége is szakadjon. Nem számított Eduardnak, hogy újra vér tapadt volna a kezéhez. Hány aurort ölt meg ő, hány ártatlan egy fékezhetetlen, örökké égő bosszúvágy miatt? Ez a szarházi itt előtte csak légypiszok lett volna életének plaettáján.
Ám a sorsnak más tervei voltak, és meglehetősen drámaian szólt ház közbe a ki sem bontakozó párbajban. A lángok egyre erősebben nyertek teret maguknak, és Sokolov azt kívánta, égjen is el porrá a szerencsétlen, ha mág magára hozta a pokol tüzét. Sokolov tudta, hogy a színpadosai a többiek kimenekültek már innen, csak ők hárman maradtak idebent, és így csak Mikahil kimentésére tudott koncentrálni. Micsoda ostobaság volt nem beszereltetni ide egy tűzoltó készüléket, a muglik egyik okos találmányát. Ha megváltást nem is hozott volna, a tűz talán nehezebben falta volna a nedves előadótér bútorait.
- A színpad felé ki tudunk menni? - kérdezte mikhail, Sokolov pedig csak bólintani tudott, miközben meg is indultak hátra. Sietniük kellett, ő is és mikhail is egyre jobban köhögtek, a füst elhomályosította a látását, és kellemetlenül égette nem csak az orrát, hanem a tüdejét is. A hangos recsegéstől és a tűztől alig hallotta Mikahilt, de tudta, hogy az öltözője az utcára nézett. Megszaporázta a lépteit, és be is rontott oda, a füst mögöttük pedig éhes karmokként nyúltak utánuk. Sokolov tétovázás nélkül robogott az ablak felé, amit kitárt, és az ölébe vette Mikahilt, ha éppen hagyta. Már nem volt ereje beszélni, de még erőszakolta az izmait, és a kábaságát.
- Kapaszkodj. Minden rendben lesz - mormogta elhaló hangon, ahogy kibújt Mikhaillal a karjai között az ablakon. Elrugaszkodott és háttal esve kizuhant az égő épületből. Nem volt magasan az öltöző, de a becsapódás így is kellemetlenül megrázta a testét. Kiszaladt belőle a levegő, miközben az épület odabent hangosan ynögött és sírt, ahogy önmagába roskadt. Törmelék és forró hamu szóródott rájuk.
- Mikhail... Jól vagy? - kérdezte aztán fáradtan.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 09. 15. - 09:51:29 »
+1

s h o w  m u s t  g o  o n
20030902

to: Sokolov

o u t f i t

Hiába mentünk gyorsan, szinte éreztem, ahogy a sötét füst megtölti az orromat és a tüdőmet. Hol köhögnöm kellett, máskor meg úgy éreztem menten megfulladok, mert nincs tovább… de volt tovább. A hátunk mögött lángok voltak, előttünk azonban hatalmas tér, melyet legfeljebb a sötét fellegek rejtettek el előlünk. A kijárat arra volt.
Minden lépésnél erősebben kapaszkodtam Sokolovba, abban a reményben, hogy akkor nem veszítjük el egymást. Megvolt rá az esély ilyen látási viszonyok között. Csak az öltözőm közelsége nyugtatott meg, na meg az ablak látványa, ami egyenesen az utcára nézett. Valójában gyűlöltem ezt a funkcióját a helyiségnek, hiszen bárki bemászhatott vagy megleshetett, most mégis kapóra jött, ezért még a szokásos zsörtölődés sem jutott eszembe.
Sokolov azonnal az ablakhoz lépett és kitárta azt. A friss levegő megkönnyebbülést hozva tört be oda közénk, még közelebb is léptem. Nem sok erőm volt beszélni, csak hagytam, hogy a főnök a karjai közé kapjon, én pedig átkaroltam a nyakát.
– Kapaszkodj. Minden rendben lesz – mondta aztán elhaló hangon, majd az ablak felé lépve, még közelebb ahhoz, végre kihúzta magát és vele együtt engem is a kormos-füstös helyről. A levegőt azonnal megéreztem, olyan volt mint víz alól felbukkanni. Aztán jött a dőlés és a zuhanás, én pedig egyenesen rajta nyekkentem. Éreztem, ahogy hamu és törmelék hullik rám… és talán ez volt életem legönzetlenebb pillanata, mert azonnal végig simítottam Sokolov borostás arcát. Aggódva vizsgálgattam a tekintetét.
– Édesem… – dünnyögtem kissé köhögve, kiszáradt torokkal. – Főnököm…
– Mikhail... Jól vagy? – kérdezte fáradt hangon. Ez elég volt, hogy tudjam, nem ütötte meg olyan vészesen magát, de azért megcsókoltam finoman a kormos ajkaimmal az övéit.
– Te jól vagy? – másztam le róla, megpróbálva talpon maradni. Nehezemre ment, meg kellett kapaszkodnom egy utcai korlátba, mielőtt még felé nyújtottam volna a karomat. A sérült lábam és a derekam borzalmasan fájt, mintha csak összezúztam volna magam a kiesésnél. Valójában csak a túlzott mozgás árthatott meg, amivel bejártam a színpadot.
Lehajolva megfogtam Sokolov karját, hogy segítsek neki talpra állni. Ha sikerült, hát újra elnéztem az épület felé, ami csak úgy ontotta magából a lángokat. A cuccaim, az életünk éppen hamuvá lett… ez a hely volt az, ahol megismerkedtünk és egymásba szerettünk. Gyűlöltem, hogy éppen miattam rombolta le valaki. Számtalan emlék kötött ide, nem csak a szerelmi civódások, de Yoana felbukkanása is… ahogy megint lett egy testvérem. Itt született meg az unokahúgom is… egyszóval számos fontos esemény odabent, a főnök irodájában zajlott.
Persze volt remény. Újra lehetett építeni, ki lehetett takarítani, de mikor és hogyan… az még kérdéses volt. Kicsit úgy éreztem, mintha az emlékeim égnének odabent. Fontos, szeretetreméltó emlékek.
– Újra fogjuk nyitni – biztosítottam a főnököt, egészen a mellkasához bújtam. Végig simítottam a nyakkendőjén és kicsit felágaskodva megpusziltam most az arcát is. – Nem tehetik tönkre a mi helyünket.
Naplózva


Eduard Sokolov
[Topiktulaj]
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 09. 16. - 09:02:10 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

я зол

MMIII VI XX

zene: Queen - The Show Must Go On ||  outfit: boss



Sokolov teste megfeszült, ahogy a földnek csapódott, és a fájdalom kellemetlen tüzijátékként pukkant ki benne. MÉgsem volt súlyos a sérülés, talán egy egyszerű lórl való lezuhanásnyi fájdalom sugárzott a testében. Mégis egy kis idő kellett ahhoz, hogy ki tudja nyitni a szemét. Eddig csak a menekülés járt a fejében, és hogy Mikahilt épségben és egészségben kijuttassa az égő színház maradványaiból, de ahogy a földön elterültek, ez az egész olyan kegyetlen valósággá vált, ami egyenesen jobban fájt neki, mint az esés. Félt kinyitni a szemét, mert éppenséggel csak könnyeivel kűzdött volna. Odalett a helye... a kettejük emléke, mintha a lángok egyenesen azt ették és marták volna, öörkké semmissé téve mindazt, ami velük történt. Mozdulatlansága és csendessége Mikhailnak is feltűnt, a hangja kedves napsugárként tört be a férfi elméjébe ezen a szörnyű éjjelen.
- Édesem… Főnököm… - szólongatta, mire a férfi nagy nehezen kinyitotta a szemét. Menségére szólt, hogy nemc sak a szomorúság és a fájdalom festette csillogóvá a tekintetét, hanem a füst kellemetlen utóhatása is. Mikhail érintései megnyugtatták egy kiccsit így képes volt annyira összeszedni magát, hogy jellegzetes - bár kissé reszkető, füsttől eltelt - hangján megszólaljon, és közben csak fáradt, szerelmes csókkal viszonzta a hamuízű, kissé füstöt csókját Mikhailnak.
– Te jól vagy? - kérdezte válasz helyett, miközben nehezen feltápászkodott a földről. Eduard csak lassan bólintott, mely nem volt kifejezetten meggyőző. Persze nem halt meg, ahogy Mikhail sem, csak az életük veszett oda. Sokolov lelke zokogott, és ahogy a szél és a robajon át hallani lehetett, számos táncos, és az operaház összes dolgozója sokkolva, levegőért kapkódva, esetleg sírdogálva nézték ahogy az épület enged a tűz szorításának, és magába roskad, hangos keserves nyögéssel.
Bármenynire is szerette volna, nem tudott másfelé nézni, csak bámulta a haldokló épületet, Mikhail mellett, hogy esetleg segítsen neki állni, magához is húzta. Ebben a pillanatban annyira nem is volt feltűnő, hiszen az ember csak támaszt találva tudta nézni, hogy leheli ki a lelkét a fenséges épület. Hiába sikerült megfékezni a tüzet, hogy ne terjedjen tovább, magát a színházat nem lehetett megmenteni. És ez fájt Sokolovnak. Az alkalmazottainak. Egy hely volt, egy különleges hely. Ahol először látta meg tündökölni Mikhailt, ahol először küldött neki virágot és levelet, ahol újra egymásra találtak, ahol Mikhail és Yoana találkozott, a baba született. Mennyi-mannyi ehhez hasonló és más kedves emlék. Sokolovot nem érdekelték a tárgyi dolgok, nem volt minden pótolhatatlan. De a többi...
Mikhail talán megérezhette, mennyire megviselte őt ez a hosszú-hosszú pillanat.
– Újra fogjuk nyitni. Nem tehetik tönkre a mi helyünket - Sokolov rápillantott MIkhailra és végtelen szeretetet érzett iránta. Odahajolt és megcsókolta röviden, de annyál gyengédebben.
- Úgy legyen, Lisichka. Az emlékeket soha nem lehet elégedni. És gondoskodom róla, hogy minden pontosan ugyan olyan legyen, mint előtte. És arról is, hogy ilyen soha-de soha ne történjen meg veled - jelentette ki magabiztosan. Gonosz, sötét gondolat volt, de minden porcikájával remélte, hogy a támadó odabent lelte halálát, és hogy soha többé nem fogja bántani MIkahilt. Most csak arra vágyott, hogy hazamenjenek a közös menedékükbe, lemossák magukról a bánat porát és összebújjanak.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 09. 21. - 19:02:19 »
+1

 
s h o w  m u s t  g o  o n
20030902

to: Sokolov

o u t f i t

Kicsit fájt ezt látnom. Nem azért, mert annyira kötődtem volna tárgyakhoz, bármiből újat behettem volna… akár egy egész operaházat, ha úgy akartam. De azok a falak mesélni tudtak volna a szerelmünkről. Szinte élénken élt bennem a kép, ahogy először néztem mélyen Sokolov szemeibe, vagy amikor végre megérinthettem a szakállát. Annyira szerettem azt az érzést, most pedig hamuvá lett ezeknek a helyszíne.
Persze nem akartam szentimentális lenni. Odabújtam a főnökhöz, kicsit reszketve még a történtek hevétől, hogy érezzem az ajkai érintését az enyémeken. Szinte beleborzongtam ebbe az érzésbe, mert adott némi erőt a történtek után.
– Úgy legyen, Lisichka. Az emlékeket soha nem lehet elégedni. És gondoskodom róla, hogy minden pontosan ugyan olyan legyen, mint előtte. És arról is, hogy ilyen soha-de soha ne történjen meg veled – mondta kissé durva oroszsággal. Nem számított, mert értettem ennek ellenére is. Így még inkább hozzá bújtam és próbáltam nem arra gondolni, hogy a múltunk éppen most égett porrá. Tudtam, tudni akartam, hogy ennek a helyén épül majd meg a jövőnk.
– Főnök… akármi is lesz, mi egymásnak itt leszünk – mondtam csendesen a szavaira. Bár értékeltem, hogy engem akar megóvni, de most sokkal fontosabb volt mindaz, amit ő élhetett meg. Ez a hely volt a birodalma, az ő keze alatt működött, ő szervezte egységgé. Szerette, ahogy a művészeteket is szerette és ez a hely otthont adott nekik. Még a húgommal is kövér angyalos freskókat festetett a falra.
meg a jövőnk.
– Újra teremtjük az operaházat – simítottam végig újra a mellkasán. Közben arról álmodoztam, hogy mennyit zsörtölődök majd vele, hogy megint Yoanára bízta a festést… és akkor majd minden a régi lesz.
Legszívesebben csak összebújtam volna vele egy kád forró vízben, hogy lemossam magamról a kormot és a port. Nem volt persze ez ilyen egyszerű, még beszélnünk kellett a helyszínre kiérkező aurorokkal is, akik gondoskodtak a tűz eloltásáról is, nem csak a vallomásokat vették fel. A nap tehát még hosszabbra nyúlt, én pedig csak a főnök öltönyének melegébe ácsorogtam, még mindig a baleriana ruhámban. Egyre inkább vágytam azt a meleget, hogy elfelejtsem, mindazt, ami ezen a szörnyű napon történt velünk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 30. - 06:43:18
Az oldal 0.181 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.