+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mikhail Bertov (Moderátor: Mikhail Bertov)
| | | | |-+  Londoni Orosz Mágikus Operaház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Londoni Orosz Mágikus Operaház  (Megtekintve 4281 alkalommal)

Eduard Sokolov
Varázsló
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 09. 22. - 12:56:36 »
0

Yoana Bertov & Eduard Sokolov

роза

MMII VIII XXII

zene: Mussorgsky - Pictures at an Exhibition ||  outfit: boss


Eduard őszinte és alázatos szeretettel hódolt a művészeteknek. talán mások megszállottságnak is nevezhették volna ezt.De neki egy kis menekvés volt a valóságból, ahol nem létezett más csak a műremek, és az ő a koörül cikázó gondolatai. Nem igazán Számítot olyankor, hogy miket tett. MIket tett kötelességből, bosszúból és részeg fájdalomtól. Nem voltak ott a hangok a fejében, amik állandóan kínozták, hogy ő sem volt másabb, mint a többi halálfaló. Ő is csak egy könyörtelen katona volt, aki megrészegült az erejétől, és képes volt még ölni is. Nem gyötörte a lekiismeret azokért az aurorokért, akik végeztek a szüleivel. De annál nagyobb teherként nyomta a vállát az, hogy hagyta magát elveszni a sötétségben, hagyta magát eltűnni, és így nem védte meg azt, aki fontos volt neki.
A szemei a rajongásnak köszönhetően gyorsan felismerték a tehetséget. És Yoanat tehetségesnek tartotta. Kifejezetten ígéretesnek tűntek a rajzai, még ha csak nagyrészt gyógynövények ábráit látta benne. fel akarta karolni, smemi képpen nem akarta hagyni, hogy ez a hölgy, aki, mint kiderült, Mikhail testvére is elkallódjon és a süllyesztőbe kerüljön.
- Mondja csak honnan ismeri Mikhailt?
- Ó, még nagyon régen találkoztunk, az egyetemista éveink alatt - révedt el Eduard tekintete, mintha csak elidőzött volna az emlékein. Mennyivel másabb is volt akkor a világ, gondolta Sokolov. Szinte túlságosan is ártatlanok voltak. Nosztalgikus érzéssel töltötték el őt a felidézett emlékek. Azok a bájos levelek, az ajándékok, amiket küldött neki, miután megnézte az összes előadását, amiben Mikhail táncolt. Aztán persze mindent tönkre tett a varázslóháború. - Már akkor is lenyűgözően tehetséges táncos volt. Kellemes meglepetés, hogy a tehetség ilyen gyakran előfordul a családjában - tette hozzá kedvesen, majd sóhajtott egyet.
- Nos, ahogy említettem, tudök önnek egy munkát. Itt dolgozhatna az Operaházban. Mosatnában meg akartam emelni a színházam színvonalát, így keresek egy festőt, aki megfesti az előadások plakátjait - pillantott jelentősségteljesen a nőre. Imádta Sokolov a különlegességeket, az egyedit, így büszke volt arra, hogy a színdarabokhoz szóló plakátokat kézzel rajzolták meg. - Túl sok a munka, és Ivanovics nehezen boldogul egyedül. remélem tudja tartani a határidőket. ha érdekli, kap próbamunkát, és elkészítheti a Hattyúk tava plakátját, amit a következő hónapban tűzünk ki hivatalosan a műsorra.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 09. 29. - 19:43:44 »
+1

 
London, 2002. augusztus


No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Némán követtem Mr. Sokolovot, ahogy a büfébe kísért. Közben hallgattam, honnan ismeri a bátyámat. Nem is lepődtem meg azon, hogy már évek óta ismerik egymást. És arról sem, hogy milyen tisztelettel beszélt a munkásságáról. Nem mertem neki elmondani, hogy még soha nem láttam Mikhailt táncolni. Ha otthon volt, nyilvánvalóan nem volt táncos kedvében, az előadásaira pedig több szempontból sem mehettünk el: egyrészt sose küldött tiszteletjegyeket - ismerve a kapcsolatát apánkkal nem meglepő, másrészt pénzünk sem lett volna rá, hogy átutazzuk a fél világot csak azért, hogy megnézzünk egy színházi darabot. Legutoljára az iskolában láttam színházi előadást, de az is csak iskolai kereteket belüli volt, és csapnivalóan játszottak a színészek. Sejtettem, hogy a nagyvárosok színházaiban és operaházaiban klasszisokkal jobb előadások vannak.
-Azt nem tudom, hogy mennyire vagyunk tehetségesek - vontam meg a vállam -, de én mindenesetre szeretek rajzolni.
Amikor már a büfében voltunk, és rendeltünk, és már előttünk is volt minden, Eduard a lényegre tért:
- Nos, ahogy említettem, tudök önnek egy munkát. Itt dolgozhatna az Operaházban. Mostanában meg akartam emelni a színházam színvonalát, így keresek egy festőt, aki megfesti az előadások plakátjait.
Meglepetten néztem rá, habár sejtettem, hogy valami ilyesmi munkát tud nekem ajánlani.
-Ez bámulatosan hangzik. Örülnék, ha méltónak találna a munkára. - hajtottam le a fejem. Az arcomon érzelmek millióit kellett volna eltüntetnem egy szempillantás alatt: megkönnyebbülés, öröm, büszkeség, mind átfutott az arcomon.
Természetesen a pozícióért még meg kellet küzdenem: el kellett készítenem a Hattyúk tava plakátját. Sajnos a műveltségem a balettban nem volt túl mély, így rögtön azon kattogott az agyam, hogy hogyan nézzek utána a darabnak. Minél több információt kellett megtudnom, mielőtt nekiállok a munkának. Hiszen egy igazi plakát a darab lényegét emeli ki.
-Mindent megteszek, hogy elbűvöljem Önt. - mondtam halvány mosollyal. - Mikorra legyen kész a plakát? - kérdeztem, hiszen így tudtam bizonyítani, hogy nekem a határidőkkel sem lesz bajom.
A válasz után, az italomban kortyolva gyorsan döntöttem a legfőbb dilemmám ügyében. El kellett mondanom Sokolovnak a titkomat. Jobb, ha most tudja meg, mintha azt hiszi, hogy felcsináltattam magam valami angol férfival.
-Uram, egy valamit tudnia kell még rólam. - kezdtem halkan. Nem mertem Eduard szemébe nézni, szégyelltem magam. Aztán eszembe villant: miért én szégyellem magam? Hiszen én csak meg akartam menteni a kisbabámat! Úgyhogy összeszedtem magam, és a férfi szemébe néztem.
-Kisbabát várok. Ezért jöttem el Mominoból. A férjem... Ő... - Miért nekem kell szégyellnem magam miatta? - Nem akarta ezt a kisbabát, én viszont igen. - A kezem a hasamra csúszott. - Természetesen ez nem fogja befolyásolni a munkámat. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy csodálatos plakátokat alkossak az előadásokhoz.
Reméltem, hogy ez nem fogja eltántorítani az ajánlattól. Szükségem volt a munkára. Reméltem, hogy ezt ő is látja. Néztem a férfit, aki most adott egy lehetőséget a kezembe, én pedig imádkoztam, hogy ne dobjam el azonnal őszinte vallomásommal.
Naplózva


Eduard Sokolov
Varázsló
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 10. 05. - 15:12:12 »
+1

Yoana Bertov & Eduard Sokolov

роза

MMII VIII XXII

zene: Mussorgsky - Pictures at an Exhibition ||  outfit: boss


Eduard hümmögve gondolkozik, miközben a büfé előtt kifizeti az esetleges rendeléseket. Eléggé el vannak maradva a plakátosok, és szereti az egyediséged megőrizni, ezért sem váltott modernebb mágiára. Az értékeket így óhajtotta megőrizni, ezzel is biztosítva számos munkahelyet a színházában. A szigorú álarca mögött egészen romantikus lélek bújt meg, aki szinte küldetésének érezte, hogy a tehetséges fiatalokat a szárnyai alá vegye. Bár a befolyásának köszönhette, hogy megmenekült az Azkabantól, a lekiismeretének enyhítésére is szolgált. Túl sok rossz dolgot követett el, amik árnyként kígyóztak körülötte.
Tekintetét körbejáratta közben a színházának csillogó belső terén. Aranyozott, plafonon mozgó festmények illegették magukat. A hatalmas belmagasság is pompát tükrözött, ugyan úgy, ahogy a falba olvadt aranyozott oszlopok. Látszott rajta erősen az ortodox építészetnek a behatása, hiszen ahhoz hasonlóan kellően csicsás volt, mégis valahogy lenyűgözte az embert, mint amikor belép valaki egy bazilikába, és akartalanul is érzi azt a magasztos belső erőt, ami belőlük árad. Egyszerűen felemelőnek érezte ezt Eduard is, és egy kicsit a lelke is nyugodtabb volt.
-Mindent megteszek, hogy elbűvöljem Önt.  Mikorra legyen kész a plakát?  - Yoana hangja mondhatni erősen kizökkentette a gondolataiból, és megköszörülte a torkát is.
- Két hetet kap, hogy ha kell, akkor tudjon esetleg módosítani, ha nem tetszik nekünk elsőre. Normális esetben. De, mivel ez egy felvételi, csak egy esélye van. Remélem nem jelent számára ez gondot, Miss - pillant rá szigorúan. Komolyan vette  amunkályát csak a legjobbak kaphattak itt helyet, így hát nem csoda, hogy kevesen voltak a plakátkészítők helyén. Ha kell neki a munka, ha tényleg égető szüksége van rá, teljesítenie kell a szűkös felvételi követelményeket.
-Uram, egy valamit tudnia kell még rólam. - Eduard a tekintetét a nőre szegezte, és várakozóan rá pillantott, de a hölgy zavartan kerülni kezdte a pillantását, mintha valami szörnyen nagy szégyellnivalója lenne. Sokolov nem ítélkezett azok felett, akik a segítségét kérték. Talán Yoana a származását szégyelte, talán valami mást, Sokolovot nem érdekelte. A legnagyobb művészek a legmélyebbről is jöhettek, ő készen állt felemelni őket. Nem szólt közbe, csupán a szivarának füstje mögül pillantott várakozóan az előtte álló vékony női alakra.
- Kisbabát várok. Ezért jöttem el Mominoból. A férjem... Ő... Nem akarta ezt a kisbabát, én viszont igen. -Sokolov tekintete követte a nő kezét, amint az a hasára csúszott. Szinte elolvadt a páncélja alatt lappangó, vaj szíve. De persze komorságát megőrizve pislogott íriszei mögül. - Természetesen ez nem fogja befolyásolni a munkámat. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy csodálatos plakátokat alkossak az előadásokhoz.
Sokolov komoly arccal bólint egyet, és elgondolkodik rajta, hogy Mikhail tud-e róla. nem mintha rohanna hozzá, hogy elújságolja a hírt.
- Nos, ezt örömmel hallom. A munkát akárhol elkészítheti, ha az magának könnyebb. Akár itt, akár otthon, csak készüljön el vele - dörmögi mély hangján. - És persze fogadja az őszinte gratulációmat is, amiért ilyen erős akarattal rendelkezik, úgy tűnik ez a családjuk sajátja, vagy csak magában és Mikhailban van meg, nem tudom. Minden esetre fordítsa ezt az erőt a céljára - szavalta, majd egy sóhaj kiíséretében elnyomta a szivart a közeli hamutartóban. - Engem viszont szólít most már a munka. Remélem még találkozunk - nyújtotta a kezét Yoana felé.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 10. 11. - 19:15:09 »
+1

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Már nagyjából két hete dolgoztam a színházban, lelkesen rajzoltam a plakátokat, és meglepődve tapasztaltam, hogy -szerencsére vagy sajnos, ki tudja -, nem igazán futottam össze Mikhaillal. Eleve máskor voltunk jelen az operaházban, de még a próbák alkalmával sem futottunk össze. Pedig egypárszor belenéztem a darabokba, onnan merítve ihletet.
Mr. Sokolovnak tetszett az első plakátom, elnyerte a tetszését. Hálás szívvel gondoltam vissza arra a napra, amikor felvett. Megmentette az életemet, és a kisbabám életét is. Annyira kedves ember volt, nem törődött azzal, hogy terhes vagyok, pedig a legtöbb munkáltatónak ez igazán kellemetlen lett volna. Őt csak a művészetem érdekelte, az, hogy megkapja, amiért fizet engem. És próbáltam teljes mértékben kielégíteni a kívánságait. Reméltem, hogy elégedett volt velem.
Úgy, hogy már a főnököm is tudott a babáról, úgy éreztem, ideje lenne a bátyámnak is elmondani, pontosan miért is vagyok itt. Ehhez össze kellett szednem minden bátorságomat. Nem tudtam, hogyan fog reagálni, de valószínűleg keserűen, lesajnálóan és lenézően. Valahogy mindig ilyen volt velem, és kellett hozzá egy-két hét, hogy felkészítsem magam az undorodó pillantásokra. Sejtettem, mit fog mondani: gyenge voltam és naiv. Buta, hogy hagytam magam rászedni. Hogy igazán kiállhattam volna magamért előbb. De fogalma sem volt az egészről.
Mégis, most ő volt az egyetlen családom itt, tudnia kellett róla. És azért is kellett még tudnia, mert meg akartam ígértetni vele, hogy bármi történik velem, vigyázni fog a gyerekemre, hogy nem engedi, hogy vissavigyék abba a nyomorba, amibe mi éltünk. Neki nem szabadott átélni azt, amiben mi felnőttünk.
Így egyik nap, munka után, amikor tudtam, hogy benn van a színházban, az öltözőjéhez mentem. Nagy levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam hozzá.
Miután hallottam valami hangot, ami talán egy "Szabad" is lehetett, óvatosan benyitottam. Nem tudtam, számított-e rám, vagy egyáltalán tudta-e, hogy itt dolgozom? Vajon beszéltek rólam Eduarddal? Vagy inkább úgy döntött, hogy levegőnek néz? Mikhailnál bármi elképzelhető volt, így teljesen nyitottan kellett hozzáállnom a beszélgetéshez.
-Szia! - köszöntem óvatosan. - Szeretnék beszélni veled. Talán már tudod, hogy Mr. Sokolov munkát ajánlott nekem, itt a színházban. Plakátokat rajzolok, én készítettem a Hattyúk tava rajzot. - Fogalmam sem volt, hogy mennyire követi nyomon a reklámokat, de a Hattyúk tava plakát az egész operaházban ki volt rakva. Igazán jól sikerült. - Most, hogy egy helyen dolgozunk, szeretném, ha nem néznénk levegőnek egymást. Lehet erről szó? - kérdeztem halkan. Reméltem, hogy igent mond. Nem akartam haragban elválni. Ha nem is nekem, de a kisbabámnak szüksége volt Mikhailra.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 10. 24. - 15:35:28 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

Még ott égett bennem egy csomó érzés arról a napról, amit együtt töltöttem a Főnökkel. Nem is tudom, valahogy az egész olyan megmagyarázhatatlan volt, olyan gyors… nem tudtam, mi van közöttünk. Csak azt tudtam, hogy csókolni akarom, zavarba hozni nyilvánosan. Imádtam a szakállát, de imádtam, mikor leborotválja, ahogy azt is imádtam, mikor végig simíthattam csak úgy a széles mellkasán. Valahogy ez az egész tökéletes volt közöttünk a jelenlegi formájában, még ha minél jobban vágytam is volna a folytatásra. Nem lehetett, talán az történt volna, ami Holdennel. Egyik nap még együtt fekszünk az ágyban nálam, másnap pedig egész egyszerűen felszívódik… nem voltam abban az állapotban, hogy el tudjak viselni még egy szívtörést.
A tükör előtt ültem. Sminkelnem kellett volna az esti fellépésre, de ehelyett csak beletúrtam a hajamban, ahogy a vállam felett a világító szemű szellemgyerekre pillantottam. Tudtam, hogy nincs ott… hogy csak bekattantam, mert apám halálra akart verni gyerekként, mert teletömtek drogokkal, hogy megerőszakoljanak. Talán gazdag lettem és megkaptam, amit akartam, de ezeknek a dolgoknak kemény ár volt. Még csak élvezni sem tudtam igazán.
A kezembe vettem a smink ecsetet, hogy vastagon kenjem fel az arcomra az alapozót. Általában vannak sminkeseim, de mostanában hármat is kirúgtam egymást után. Ezért hát kénytelen voltam magam megoldani ezt az egészet.
– Szia! – rezzentem össze egy hangra. Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó, ám miután alaposan megijedtem, úgy tettem, mintha nem is történt volna semmi sem. Csak kihúztam magam ültömben és próbáltam nem tudomást venni a húgomról. Ezért persze folytatta: – Szeretnék beszélni veled. Talán már tudod, hogy Mr. Sokolov munkát ajánlott nekem, itt a színházban. Plakátokat rajzolok, én készítettem a Hattyúk tava rajzot.
Persze, hogy tudtam! Sokolov mindent elmondott, tudván, hogy letépném a tökét, ha nem jelentené be az ilyen elbaszott ötleteit. Egyelőre hagytam neki, hogy adja a főnököt és csak morgolódva jegyeztem meg: „majd meglátjuk, bejön-e.” Tudtam, hogy gyorsan rájön, hogy a húgom nem idevaló.
– Akkor ülj le és beszélj – közöltem rekedten, ahogy befejeztem az arcom előkészítését. A színpadon elég feltűnő sminkre volt szükségünk ahhoz, hogy lássanak a hátsó sorokból. Ráadásul ma főszerepet kaptam a balettelőadáson, ami azt jelentette, hogy a hibáimat valahogy ellensúlyoznom kellett. Úgy kellett hát kinéznem, mint egy elcseszett angyalnak, ha nem akartam, hogy másnap az összesújság lehúzza, hogy már nem vagyok olyan kecses, mint öt éve. Nem volt nagy tévedés. Nem voltam az.
A csillámért nyúltam, miután kicsit megerősítettem a szemöldököm színét.
– Most, hogy egy helyen dolgozunk, szeretném, ha nem néznénk levegőnek egymást. Lehet erről szó?
Megköszörültem a torkomat.
– Ha levegőnek néznélek, nem ülnél itt. – Kimért volt a hangom, de a szavaim őszinték. Már régen nem érdekelt annyira a vérségi kötelék, hogy ez visszatartson az esetleges kidobásától. – Ennyit szeretnél, vagy van más mondanivalód is? Ma fellépésem van. – Tettem hozzá és megpróbáltam kiakadás nélkül felemelni a csillámot, hogy értse, épp készülök.
Visszafordultam a tükör felé, aztán elkezdtem rendbe tenni az arcomat. Tudtam pontosan melyik részeit kell kiemelni, hogyan nézek ki jól. Ebben a világban éltem ezer éve, számomra az arcfestés nem csak női cicomat volt.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 10. 27. - 18:13:08 »
0

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Mikhail láthatóan nem örült nekem. Talán meg is ijedt, ahogy beléptem. Az asztalánál a tükör előtt ült. Nemsokára kezdődött az előadás, de még bőven volt annyi időnk, hogy tudjunk pár szót váltani. Ahogy láttam, már az feldúlta, hogy megjelentem, hát akkor még az, hogy fel fogja kavarni, ha elmondom neki, miért is jöttem Londonba. Pedig tudnia kellett, hiszen komoly befolyással lehetett mindkettőnk életére - hacsak ő nem akarta kizárni magát az én életemből.
Mégis szerettem volna, ha a leendő gyermekem mindent megkap, amit szeretne, és amit meg tudok neki adni. És legyünk őszinték, ebben Mikhail nagy segítségemre lehetett. Nem vártam tőle sokat, csak azt, hogy rajtam kívül legyen még egy rokona a picinek itt, ebben az ismeretlen világban.
Szokás szerint elutasító volt velem szemben. Sajnáltam, hogy még mindig csak a régi életére emlékeztettem, hiszen én is szerettem volna egy új kezdetet. Ennek folyományaként az első fizetésemből - már amennyi megmaradt a lakbér kifizetése után -, vettem magamnak pár új ruhát, hogy ne a régi, koszos rongyokat kelljen hordanom. Néhány kollégám, akikkel jóban lettem, meg is jegyezték mennyire jól állnak.
Persze ilyen bókokra nem számítottam Mikhailtól, de egy kis barátságosságra igen.
-Azért jöttem, hogy elmondjam neked, miért is érkeztem Londonba. Azért hagytam ott Mominot és Grigorit, és minden mást, mert... - vettem egy mély levegőt - kisbabát várok. - Gyorsan feltettem a kezemet, hogy Mik meg ne szólaljon, mielőtt kifejthettem volna részletesebben.
-Nem pénzért jöttem, nem anyagi támogatásért... Inkább csak azért, hogy egy olyan közegben legyek, ahol nem akarják bántani a babát. Az elmúlt évek során már háromszor teherbe estem, de Grigori és a szüleink közbenjárása segítségével el kellett engednem ezeket a babákat. - Kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam. Erről mindig nehéz volt mesélni. Mik akár közbe is szólhatott volna, de én folytatni akartam.
-Kényszerítettek, hogy megigyam a főzetet, nem én akartam. - Mentegetőztem? Vagy csak magyarázkodtam? Magam sem tudod, de szerettem volna, ha Mik megérti, hogy végre én is szerettem volna túllépni azon a családon, aki Mominoban élt.
-Kérlek, érts meg. Azért jöttem el, mert én is több szerettem volna lenni náluk, a szüleinknél, akik benne voltak ebben az egész színjátékban. Ezért vagyok most itt. Amint rájöttem, hogy ők is részei Grigori tervének, eljöttem. Mert szeretném ezt a kisbabát, és szeretném, hogy egészséges legyen. És lehetőség szerint szeretnék adni neki egy kis családot.
Mikhailra néztem, aki még mindig a tükör előtt ült, de talán már inkább engem nézett, mint magát.
-Sajnálom, ha a régi életedre emlékeztetlek, de én is egy új életet szeretnék kezdeni. Mindenki jár egy új lehetőség, nem? És itt lehetőséget kaptam. Ne legyél mérges ezért Mr. Sokolovra. Ő egy rendes ember, és segít azoknak, akik bajba jutottak. Nélküle nem lehetnék itt...
És persze Mikhail nélkül sem, aki küzdött, és eljutott idáig. Szerettem volna, ha csak egy kicsit is azt érzem, hogy megenyhült irányomba. Hogy társra lelhetek benne. Hogy nem kell mindig egyedül lennem. Hogy mellettem áll, ha valami történne velem.
A szememből - ha rám nézett - kiolvashatta az újdonsült anyuka félelmét, a félelmet az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, ugyanakkor láthatta, hogy mennyire komolyan gondolom az anyaságot, hogy minden követ megmozgatnék ezért a kisbabáért. Én képes vagyok harcolni, és harcolni is fogok.
Szorongva vártam, hogy mit fog mondani, mi lesz a reakciója. Csak azért imádkoztam, hogy ne rohanjon el, ne hagyjon magamra, mert a padlóról felállni nagyon nehéz lett volna.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 11. 01. - 09:00:21 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

Cseppet sem akartam, hogy Yoana a közelemben volt. Nem vette észre, hogy a puszta jelenléte, milyen fájdalmat okoz… nem vette észre, hogy a dühöm abból fakad, amit otthon kellett átélnem. Képtelen voltam barátságos lenni vele. Egész egyszerűen olyan volt, mintha a múltam egy szilánkja beleszorult volna a bőrömbe és akármennyire is rángatom nem akar kijönni onnan.
– Azért jöttem, hogy elmondjam neked, miért is érkeztem Londonba. Azért hagytam ott Mominot és Grigorit, és minden mást, mert... – kezdte a mondandóját, én viszont az ecsettel voltam elfoglalva és az arany csillámmal. Jól kellett kinéznem ma este. Nem Sokolov miatt, őt nem zavarta, ha a fájdalomtól összerogytam a darab közepén. Képes voltam azt is elég kecseszen csinálni, összeszorított fogakkal. Csakhogy a sorok között kritikusok is ültek, akik kívülről fújták ezeket az elődasáokat és a legkisebb eltérést is kiforgatták. – kisbabát várok. – Érkezett a megkezdett mondat befejezése. Az ecset kihullott az ujjaim közül, nagyot koppant a sminkasztalon, majd a földre hullott.
– Nem pénzért jöttem, nem anyagi támogatásért... Inkább csak azért, hogy egy olyan közegben legyek, ahol nem akarják bántani a babát. Az elmúlt évek során már háromszor teherbe estem, de Grigori és a szüleink közbenjárása segítségével el kellett engednem ezeket a babákat.
Sóhajtottam egyet. Miért kellett engem ebbe belekeverni? Miért kellett? Üvölteni tudtam volna, amiért idejött és felrúgta a legalább tűrhető életemet. Tudtam jól, hogy támogatást akar, hiába mondta az ellenkezőjét. Mégsem szóltam kiszáradt a torkom. Visszanéztem a tükörbe. Már egészen csillámosak voltak a szemeim. A sötét tincsek is az arcomba omlottak éppen annyira, amennyire kellett. Csak a szememben csillogó düh nem volt a ma este kelléke.
–Kényszerítettek, hogy megigyam a főzetet, nem én akartam.
– Ha nem támogatást akarsz, akkor mégis minek kerestél meg? – Értetlenkedtem. Érdemben nem tudtam reagálni a tragédiákra, amiket megélt. Bennem semmiféle empátia nem volt mások iránt. Azt apánk kiölte belőlem a születésemtől fogva, addig ütött, amíg érzéketlen nem lettem a fájdalomra és az engem körbevevő érzésekre. Abban sem volta biztos sokáig, hogy szeretni képes vagyok. Az egész életem önző tettek sorozata volt és ezt cseppet sem szégyelltem. Én nem akartam annál jobbnak tűnni, mint ami vagyok. Jobb lettem annál, aki lehetettem volna. Az kielégített.
–  Kérlek, érts meg. Azért jöttem el, mert én is több szerettem volna lenni náluk, a szüleinknél, akik benne voltak ebben az egész színjátékban. Ezért vagyok most itt. Amint rájöttem, hogy ők is részei Grigori tervének, eljöttem. Mert szeretném ezt a kisbabát, és szeretném, hogy egészséges legyen. És lehetőség szerint szeretnék adni neki egy kis családot.
A magyarázkodás folytatódott.
Nem néztem rá. Fájdalmas nyögéssel hajoltam le, hogy felvegyem az ecsetet és folytassam a munkát. Egész egyszerűen nem akartam Yoanára nézni. Nem akartam látni, hogy tőlem várja a megoldást, mert tőlem várta… egyébként nem jött volna ide, hogy mindezt elmondja.
– Sajnálom, ha a régi életedre emlékeztetlek, de én is egy új életet szeretnék kezdeni. Mindenki jár egy új lehetőség, nem? És itt lehetőséget kaptam. Ne legyél mérges ezért Mr. Sokolovra. Ő egy rendes ember, és segít azoknak, akik bajba jutottak. Nélküle nem lehetnék itt...
– Tudom, hogy rendes ember. Ő jó, tisztaszívű. Én viszont nem vagyok jó és ez nem is fog változni. – Közöltem hidegen. – Mit vársz tőlem úgy mégis? Ne azt mond, hogy a gyereknek családot, hanem hogy konkrétan mit... mit tegyek? – Néztem rá. Nem bírtam a gyerekeket, sosem akartam gyereket és soha sem akartam, hogy közöm legyen egyhez is. Engem csak a saját sorsom érdekelt, annak meg nem sok köze volt Yoanához vagy a kölykéhez.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 11. 05. - 18:21:17 »
0

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Nem tudom, mit vártam a bátyámtól, amikor idejöttem, hiszen az elmúlt pár hónapban, amióta itt vagyok, csak lenéző pillantásokat kaptam, vagy úgy tett, mintha nem is léteznék.
Mégis reménykedtem benne, hogy a vérségi kötelék több annál, mint amit Mikhail gondol. Hogy őt is meglehet győzni arról, hogy lehetünk még jóban. Hogy újra tudjuk kezdeni, hiszen mindketten bőven változtunk azóta, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Talán nem is volt módja, hogy megszakadjon, hiszen sosem volt szoros. Mikhail amióta csak az eszemet tudom, elutasító volt velem szemben.
Kiskoromban sosem értettem, de most már kezdem kapisgálni. Ő minket is hibáztatott mindenért, ami vele történt. De hát kértem én, hogy lépjen túl a keretein? Biztattam én valaha, hogy eladja a testét a boldogságáért? Kértem én valaha tőle bármit is úgy igazán, egészen eddig a szent pillanatig?
Egyértelmű volt, hogy nem értette, miért vagyok most a szobájában.
-Én csak azt szeretném, ha legalább egy átlagos testvér viszony lehetne közöttünk. - mondtam fáradtan. Elegem volt a harciaskodásból, a folyamatos tettetésből, hogy ez így jó nekem. Senkim nincs ebben a rohadt városban, és azt hittem, minimálisan számíthatok a bátyámra.
-Konkrétan mit tegyek? - szegezte nekem a kérdést.
-Csak annyit kérek, hogy viselkedj velem normálisan. Hogy ne akarj innen kirúgatni, mert akkor nem tudom, miből fogok megélni. Hogy néha viselkedj velem úgy, mintha a testvérem lennél.
A kezembe temettem az arcom. Belefáradtam abba, hogy Mikhail egy senkinek tekint. Ez igazán nem volt fair velem szemben. Tudta ő is, hogy sokra is vihettem volna. Nem kellett volna most itt küzdenem a figyelméért, ha akkor régen az eszemre hallgatok, és nem a szívemre. Ha elmenekülök már idejében otthonról.
Ezek után, hogy mertem volna megkérdezni tőle, amit meg akartam kérdezni. Tele voltam aggodalommal, és félelemmel. Apánk tudta, hogy itt vagyok, és valószínűleg most már Grigori is. Azt persze egyikük sem tudta, hogy kisbabát várok, de simán eljöhettek értem. Végül döntenem kellett, nem magam miatt, a kisbabám védelmében:
-Azt kérem tőled, hogy védj meg, ha apa vagy Grigori idejönnek és haza akarnak vinni. Akkor majd el akarják venni tőlem a kisbabámat. - Már a gondolatra is könnyek szöktek a szemembe. Hiszen már növekedett, itt volt nekem, tudtam a nemét. - Ne értem tedd meg, hanem a kisbabáért, aki lehetőséget kapott az életre. - suttogtam halkan, hátha tudok hatni rá.
Szerettem volna azt hinni, hogy a bátyámban még mindig ott lakozott az a védelmező, aki egykor, amikor a Durmstrangba jártunk. Akkor is vigyázott ránk, habár próbálta titkolni. De odafigyelt arra, hogy ne bántsanak minket a nagyobb fiúk, hogy ha elmentünk egy-egy kirándulásra, akkor figyelt ránk. Bárcsak legalább annyira visszajönne a régi Mikhail.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 11. 11. - 18:17:08 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

A mi kapcsolatunk egészen más volt, mint a testvéreké általában. Nem volt közöttünk erős kötelék, mert a szüleink kegyetlenkedése közén is kéket vert. Egyszerűen ilyen volt a Bertov család, mindenki magányos volt és egy igazi agresszív szörnyeteg uralt minket. Az apánk.
Fogalmam sem volt, hogy egy bátynak mit kéne kezdenie egy ilyen információval. Azt éreztem, amit mindenki érzett volna a helyzetemben.  Hiszen mindig a pénzemet akarták, mindig valamire kellettem nekik. De csak úgy, azért mert a család tagja vagyok, sosem érdekeltem senkit. Bár apánk tett olyan megjegyzéseket, hogy szégyent hozok rá a "híremmel." Nem szerette, hogy férfiakkal fekszem össze, ahogy azt sem, hogy állandóan váltogattam a kapcsolataimat.
- Csak annyit kérek, hogy viselkedj velem normálisan. Hogy ne akarj innen kirúgatni, mert akkor nem tudom, miből fogok megélni. Hogy néha viselkedj velem úgy, mintha a testvérem lennél. - Magyarázta.
Keserűség gyűlt a számban.
Lényegében kimondta azt, amit én is gondoltam. Nem tudtam, hogyan kell testvérként viselkedni és nem voltam benne biztos, hogy Yoana tudná. Honnan tudná? Őt is azok nevelték, akik engem. Csak nem volt elég agya időben elszakadni. Túl naiv volt.
- Ha ki akarnálak rúgatni, már megtettem volna. - közöltem nyersen. A kezembe vettem egy másik ecsetet, hogy tovább egyengessem magamon a szemhéjpúdert és az arcomon csillogó csillámokat. Szép lassan kész volt az arcom.
- Azt kérem tőled, hogy védj meg, ha apa vagy Grigori idejönnek és haza akarnak vinni. Akkor majd el akarják venni tőlem a kisbabámat. - magyarázta. Én meg közben leraktam az ecsetet és felvettem a pálcámat. A hajamat könnyen fixáltam vele, hogy úgy nézzek ki, ahogyan az színpadra illik. -  Ne értem tedd meg, hanem a kisbabáért, aki lehetőséget kapott az életre.
Nyeltem egyet. Yoana szerencsés volt, hogy szülővé válhat, de ezt nem mondtam volna ki. Inkább felálltam. Hagytam, hogy a fájdalom belenyilalljon a lábamba és bicegve jutottam el a fogasig.
- Tettem valami olyat, amiért vissza kéne menned oda? - kérdeztem és megérintettem az anyagokat. Finom selyem, tüll, minden volt ott, ami csak szükséges lehetett egy táncművésznek. Én persze régen nem voltam az. Inkább csak egy kellék voltam, amiért eljöttek az emberek. Ezt az érzést pedig egyszerűen gyűlöltem... mintha csak egy szép váza lennék a múzeumban.
- Nem rúgattalak ki. Csak nem akarlak látni... ez akkora bűn? - kérdeztem és megfordultam, a kezemben a fehér ruhadarabbal, amit este kell viselnem. - Te sem akartál engem látni, míg nem kellett tőlem valami. Nézd... én megértem a helyzetedet, de nem tudom mit tehetnék... - Magyaráztam és ledobtam a ruhámat a szék támlájára. Aztán csak tűrtem a fájdalmat, úgy néztem Yoanára.
- Most jó lenne, ha elmennél.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 11. 16. - 21:35:10 »
0

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Próbáltam hatni Mikhailra. Próbáltam megértetni vele, hogy nagyjából ugyanolyan helyzetben vagyok, mint ő pár éve, amikor lelépett otthonról. Értettem, hogy csak a rosszra emlékeztettem. Hogy apára, anyára, és a többiekre gondolt, ha rám nézett. De egyszerűen ez ellen nem tudtam, mit tenni. Nem vagyok metamorfmágus.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán rossz ötlet volt elvállalni a Mr. Sokolov által ajánlott állást. Talán ezzel csak magamra haragítottam Mikhailt. De akkor mégis miből tudtam volna megélni? Hiszen így is pont kijövök abból, amit kapok.
A lakbér drága Londonban, az élet pedig még inkább, mint otthon, Bulgáriában. De most ez van, itt kell tudnom megadni mindent a kisbabának. Én pedig reménykedtem, ha nem is értem, de a kicsiért a bátyám ezt meg tudja tenni. Nem várhattam mindig Eduard segítségére.
- Ha ki akarnálak rúgatni, már megtettem volna. - közölte. Persze mindenki hallott Mikhail dührohamairól és szeszélyes természetéről. Suttogtak arról is, hogy mennyire feszült lett, amióta én megjelentem. Tudtam, hogy kerül engem, látni sem akar. Én mégis próbálkoztam...
- Te sem akartál engem látni, míg nem kellett tőlem valami.
-Ez nem igaz! - vágtam rá azonnal. - Az, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot, az nemcsak rajtam múlt. Vesztett helyzetben voltam. Tudod, hogy sikerült ezt a pénzt összegyűjtenem? El kellett lopnom a saját férjemtől! Mert nem adott nekem semmit. Pontosan ezért. Mert nem akarta, hogy megszökjek. Semmim nem volt ott. Amikor azokat a leveleket írtam... Szerinted nem kényszerítettek? Folyamatosan sakkban tartottak. Persze, te csak azt hiszed, hogy a fizikai erőszak a rossz. De te nem tudod, milyen az, amikor varázslattal kényszerítenek arra, hogy megöld a saját kisbabádat! - Kifakadtam, elegem volt belőle, hogy Mikhail azt hiszi, hogy csak ő szenvedett. Nekem is ugyanolyan rossz volt a házasságom, mint az ő eltévelyedett élete. De ő azt hitte, csak fizikailag lehet valakit bántani. Hát engem egyszer sem ütöttek meg. Helyette láttam a szüleim esdeklő tekintetét, hogy mentsem meg őket az adósságtól. Láttam a bátyámat, aki azt hitte, az én házasságom húzza ki őket a csávából. Láttam a férjemet, aki egyre többet ivott, elmondhatatlan dolgoknak nevezett engem, majd másnap a megbocsátásomért könyörgött.
Mikhailnak fogalma sem volt, mi min mentünk keresztül Mominoban...
-Nemcsak fizikai fájdalom van... - tettem hozzá halkan, megtörten. Miért is akarom én egyáltalán, hogy megértsen? Miért gondoltam, hogy valaha is fog másra gondolni, mint magára?
- Most jó lenne, ha elmennél. - mondta halkan, tudomást sem véve arról, amit mondtam neki. Szomorúan pillantottam fel rá, majd dacosan a zsebembe dugtam a kezem, és elindultam volna kifelé, ha nem talál rá a kezem a kis tégelyre.
Megfogtam, odaléptem az asztalához, és odadobtam neki a kenőcsöt.
-Napi kétszer kend be vele a lábad, és akkor fogsz tudni táncolni. Nem gyógyít meg, csak tüntet kezel.
Hallottam a folyosópletykákat a bátyámról: elvesztette a tehetségét, nem megy neki már annyira. Talán kezd kiöregedni?
De láttam, hogy valami történt a lábával. Nem tudtam, mi lehetett az, de tudtam rá egy megoldást. Nem véglegeset, nem örökké hatót, de pár évig talán működni fog. Reméltem, hogy használni fogja. Szüksége volt rá.
Még egy szomorú pillantást vetettem rá az ajtóból, majd ott hagytam.

A dolgozóknak fenn volt tartva egy legfelső páholy, hogy megnézhessünk egy-egy előadást, ha úgy tartotta kedvünk. Párszor már néztem Mikhailt, akkor vettem észre, hogy nem stimmel valami a mozgásával. Kíváncsi voltam, hogy használja-e a kenőcsöt, amit készítettem neki. Ha igen, akkor ma az elmúlt hetek legjobbját tudja majd hozni. De ha nem, akkor tudtam, hogy esélyem sincs visszanyerni a bizalmát.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 11. 21. - 11:17:44 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

– Az, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot, az nemcsak rajtam múlt. Vesztett helyzetben voltam. Tudod, hogy sikerült ezt a pénzt összegyűjtenem? El kellett lopnom a saját férjemtől! Mert nem adott nekem semmit. Pontosan ezért. Mert nem akarta, hogy megszökjek. Semmim nem volt ott. Amikor azokat a leveleket írtam... Szerinted nem kényszerítettek? Folyamatosan sakkban tartottak. Persze, te csak azt hiszed, hogy a fizikai erőszak a rossz. De te nem tudod, milyen az, amikor varázslattal kényszerítenek arra, hogy megöld a saját kisbabádat! – Fakadt ki Yoana.
A szavaira összerezzentem. Nem azért, ami történt vele… nem csak vele tettek meg ilyeneket. De nem akartam az orrára kötni, hányszor erőszakoltak meg azért, hogy ott lehessek, ahol most vagyok, mert engem a rohadt munkahelyem adott el. Másképp nem juthattam feljebb. Talán ő gyerekeket veszített el, de én szép lassan saját magamat. A lábamba lüktető fájdalom agresszívabbá tett. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam látni, ahogy a szememre veti, min ment keresztül, mintha arról is én tehetnék, mert nem mentem vissza.
Ez volt családom. Szajkózták min mentek keresztül, s közben azt hitték, azután, hogy eljöttem minden az ölembe hullott. Hosszú és fájdalmas út volt, aminek a lábsérülésem csak a végső következménye volt. Azóta pedig csak gurultam lejjebb azon a bizonyos lejtőn, várva, hogy mikor lesz vége. Sosem lesz vége.
– Nemcsak fizikai fájdalom van...
– Ne oktass ki engem a fájdalomról! – mordultam rá. Nyeltem egyet, ahogy éreztem, más szempárok is figyelnek. Megint kezdődött. Megint kezdődött az az átkozott hallucináció a világítószemű kölykökkel és emberekkel. Azóta volt ez, hogy apám a fejemet a padlóba verte öt éves koromban. Azt hittem megfog ölni… szédültem, szét esett körülöttem a világ és napokig sötétség vett körbe… csak a világító szemek voltak. Amikor pedig magamhoz tértem, az árnyemberek követtek mindenhova.
Azt akartam, hogy azonnal távozzon. Csakhogy, mielőtt kilépett volna az ajtón, valamit elém dobott. Kicsi tégely volt, mintha valamiféle krém lenne benne. Nem nyúltam érte, csak megbámultam.
– Napi kétszer kend be vele a lábad, és akkor fogsz tudni táncolni. Nem gyógyít meg, csak tüntet kezel.
Nem reagáltam. Megvártam, hogy kimenjen, de egy lendülettel le is sodortam, amit elém tett. Megtámaszkodtam az asztalon a tenyereim közé temettem az arcomat. Sírni tudtam volna, de minden erőmet bevetettem, hogy azok a könnyek ne szabaduljanak ki. Hogy nem látták mennyire megvisel ez? Miért nem vette észre az apám, sem pedig ő? Csak a rosszat látták bennem, pedig valójában csak sebzett voltam.
Fájdalmas mozdulatokkal öltöztem át. Néha-néha közben a tégely felé pillantottam… de nem fogadhattam el, amit felajánlott. Nem engedhettem meg, hogy ő jöjjön ki jobban ebből a helyzetből. A bennem kavargó érzésektől persze még rosszabbul is éreztem magam, mint eddig. Nem akartam ma szerepelni. Nem akartam kiállni annyi ember elé, pedig tudtam, hogy a zene, a kecsesnek cseppet sem nevezhető, kínlódó mozdulataim egész egyszerűen ki tudtak kapcsolni. De most nem. Nem akartam.
– Mr. Bertov, várják… – Nyitott be kopogás nélkül az egyik rendezőasszisztens. – Jól van? – Biztosan észrevette mennyire sápadt vagyok. – Anna! Szólj Dimitrijnek, ma ő viszi a főszerepet! – Kiáltott a folyosón valakinek. Aztán berohant. Hamarosan már egy halom ember ott volt, közöttük medimágusok is. „Az idegei felmondták a szolgálatot…”– suttogta felettem valaki, egy másik pedig már arról magyarázott, hogy el kell vinni a Mungóba. Ott volt Sokolov titkárnője is, aki aggódva rohant el, hogy baglyot küldjön. Nem válaszoltam senkinek, csak feküdtem a kanapén, míg a medimágusok meleg ruhát adtak rám és felkészítettek arra, hogy a Mungóba vigyenek.
– Itt van a húga, bent maradt az előadásra. Szóljunk neki. – magyarázta valaki, de még ellenkezni sem volt erőm. – Mikhail, a húgát maga után küldjük a Mungóba.– Nem reagáltam csak lehunytam a szememet és hagytam, hogy elszállítsanak.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 11. 23. - 19:52:57 »
+1

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Nem értette, vagy nem akarta érteni. Vagy egyszerűen egy lelketlen szörnyeteggé vált. Nem tudtam másra gondolni. Hiszen én is sajnáltam őt, még akkor is, ha nem tudtam jóvá tenni azt, ami gyerekkorunkban történt vele. De nem nekem kellett azért bocsánatot kérnem. Apánk bűne volt, nem az enyém.
És mégis, hogy gondolhatta, hogy kislányként megmentem őt? Amikor meg már lett volna lehetőségem, akkor nem kért a segítségünkből. Mindig is undok volt velünk. Mindig többnek gondolta magát nálunk...
Mérges voltam Mikhailra, hogy szemernyi jóság sem szorult belé. Bennem mégis ott dünnyögött a kisangyal: De mégis csak a testvéred. Egy vérből valók vagytok. Ő a te családod már.
Ezért nem tudtam csak úgy elengedni a dolgot. Nem akartam elengedni. Bíztam benne, hogy Mik még újra boldog lehet, és el tudja egyszer engedni a démonait.
Ezért adtam oda neki a kenőcsöt, bár az agyam ellene volt. Hátha belátja, hogy én jót akarok neki, hogy nem akarom a régi sérelmeire emlékeztetni. Hogy szeretnék egy fenntartható kapcsolatot kialakítani vele.
Ezen járt az eszem, ahogy a páholy felé tartottam. Látnom kellett, hogy elfogadja-e az ajándékomat. Használja-e a kenőcsöt, ami egy kis enyhülést adna a lábának.
Sosem került ki, hogy miként döntött: az egyik mindenes lány jelent meg a páholyban, halálra vált arccal. Tudtam, hogy valami történt.
A nézőtéren mindenki izgatottan várta az előadást, nem látszott pánik. Tehát csakis a kulisszák mögött történhetett valami. Ahogy a lány rám nézett, rögtön tudtam, hogy Mikhaillal történt az a valami.
-Yoana! - nézett rám a nő. - Mikhailt a Szent Mungóba kellett szállítani. Rosszul lett az előadás előtt.
Összeszorult a gyomrom. Miattam történt, miattam maradt le a mai darabról. Miattam készült ki, és bármi történt vele, miattam került kórházba.
Felpattantam és nagyon rövid idő alatt próbáltam elég sok információhoz jutni:
-Hogyan jutok a kórházba? Mi történt vele? Mr. Sokolov tud arról, ami történt?
A nő barátságos együttérzéssel érintette meg a vállam.
-Van egy kandalló, ami a Hop-hálózatra van kötve. Az a leggyorsabb út most az ispotályba. Annyit kell mondanod, Szent Mungó, és a kórházba érsz.
Elindultam a kísérőmmel, aki közben elmondta, mi is történt Mikkel. Idegösszeomlás, vagy valami hasonlóféle. Tehát tényleg miattam történt. Könnyek szöktek a szemembe, gyorsan kitöröltem őket, és próbáltam erős maradni. Azt is megtudtam, hogy értesítették Sokolovot, valószínűleg ő is ott lesz a kórházban.
Nem kellett kétszer mondani, hogyan is jutok oda. Beléptem a tűzbe, kimondtam úticélom nevét és már ott is voltam az előcsarnokba.
-Mikhail Bertov húga vagyok. - léptem a recepcióhoz. - Kérem, mondja meg, hol találom.
-A művész úr nem fogad látogatókat.
-A húga vagyok! - kiáltottam rá. És akkor jött Eduard, és mentette meg a recepcióst a karmaim közül. Ha nem jött volna meg, akkor tuti megtéptem volna a nőt. Eduard elmondta, hogy ő kérte, ne zavarják Miket, de természetesen én bemehettem hozzá. Lerogytam a széke mellé, és vártam, hogy felébredjen - valószínűleg valami erős nyugtató főzettel üthették ki.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 11. 28. - 14:30:51 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

Hosszú percekig csak azt láttam, ahogy forog körülöttem a szoba. Nem ez volt az első, hogy a Mungóba kerültem… de az első, hogy Sokolov illata töltötte meg a helyet. Talán itt járt korábban, mintha hallottam volna a hangját is. Nem tudtam biztosan, mert a szemeim gyorsan lecsukódtak és nem maradt más csak a sötétség. Most nem gyötörtek álmok, nem piszkálta az idegeimet az ég világon semmi sem. Csak én voltam és a béke, ami átjárt… mintha csak nem is létezett volna a világ… az én világom, amiben nem volt más csak fájdalom és kegyetlenség… és Sokolov. Hirtelen olyan hiány hasított belém, hogy összerezzent az egész testem, kipattant a szemem.
Hatalmas fehérséget láttam. Lebegő lámpásokat, amiknek a fénye megvilágított a teret. Egy szobában voltam. Abban a szobában, ami korábban úgy forgott körülöttem. Még éreztem Eduard fűszeres, hűvös illatát, amibe bele tudtam volna bújni és talán bele is kellett volna, hiszen nem volt már ott mellettem. Tudtam, hogy akkor beszélne. Oroszul súgta volna oda „Lisichka, mit műveltél magaddal?” és az ujjait a tincseim közé fúrta volna… mintha csak egy álomkép volna.
– Ed… – dünnyögtem, hiába tudtam, hogy nincs ott. Szükségem lett volna rá most. Kellett volna, hogy érezzem az érintését vagy csak álljam a fagyos, orosz tekintetét.
Szép lassan fordítottam oldalra a fejem. Még éreztem, hogy az ajkaim mennyire ki vannak száradva… mennyire nehezen nyílnak szét és adják ki azt a kis „hümm” hangot, éppen azzal egy időbe, ahogy megpillantottam a húgom ismerős, szőkésbarna tincseit… amik legalább annyira az övék voltak, mint az enyémek a fekete festék alatt. Ez a család. Ez. A hasonló emberek, akik ott vannak egymás mellett a bajban. És ő ott volt. A szemére hányhattam volna, mi tartott több, mint egy évtizedig, ahogy ő is az enyémre vetette.
– Miért ülsz ott… – nem sikerült végig mondanom a kérdést. Nem sikerült gúnyolódnom, mert még mindig lelassított valami, ami bennem dolgozott. Nem voltam soha beteg igazán. A lábamba nyilalló fájdalom nem is volt olyan valóságos, mint az, ami belülről emésztett fel és szép lassan kifacsart.
– Nem kell itt lenned. – Nyögtem ki aztán gúny nélkül. Egyszerű szavakat használtam és bolgárul beszéltem, hogy csak ő értse. Nem volt persze rajtunk kívül senki más a szobában, mégis ezt éreztem bensőségesebbnek. Ezt a nyelvet senki sem értette rajtunk kívül, még Sokolov sem igazán, talán csak azt a részét, ami annyira hasonlított az oroszra.
– Semmivel sem tartozol nekem. – Folytattam aztán és nyeltem egyet. Visszatettem a fejem a párnára és csak bámultam fölfelé. Talán mást kellett volna mondanom. De nem voltam jó a beszélgetésekbe. Nem tudtam mit kéne kérdeznem… vagy csak hallgassak-e hátha akkor magától megszólal vagy úgy dönt, tovább áll.

Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 12. 01. - 20:41:09 »
+1

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Aggódtam Mikhailért. Aggódtam magamért. Aggódtam a kisbabámért. Miért kell ennek így történnie? Miért nem lehet egyszerű az életünk? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amíg arra vártam, hogy Mik felébredjen. Elég jól kiütötték, valószínűleg valami durva nyugtató bájitalt kapott.
Egy ideig mozdulatlanul feküdt, majd elkezdett mozgolódni, és motyogni magában. Először meg akartam fogni a kezét, hogy megnyugodjon, hogy tudja, van mellette valaki, de aztán megállítottam a mozdulatomat, és inkább visszakoztam. Nem jött volna ki jól, és Mik sem értékelte volna igazán.
Aztán kinyitotta a szemét, kereste a helyét, kereste Mr. Sokolovot, de nagy csalódottságára csak engem talált. Láttam rajta, hogy szomorú, hogy nincs itt az igazgató, nekem pedig egyáltalán nem örült.
- Nem kell itt lenned. Semmivel sem tartozol nekem. - mondta - meglepetésemre bolgárul. Nem értettem, miért mondja ezt. Nem a tartozásomat akartam leróni felé. Nyilván nincs is mit. Egyszerűen azért voltam itt, mert valakinek mellette volna a helye, és ki más lett volna, mint a családja, a húga. Ugyanakkor egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből az önös érdeket: család kell a kislányomnak.
Inkább úgy tettem, mint aki meg sem hallja, amit mondott neki, és felé nyújtottam egy pohár vizet.
-Igyál egy kicsit. - Tudtam, hallottam, hogy kiszáradt a szája. Egy ilyen kiütős bájital után pedig főleg. Sajnáltam, hogy idáig jutott, de azért bíztam benne, hogy az én bejelentésem inkább csak hab volt a tortán, mint a tényleges kiváltó oka az idegfáradtságának.
-Keressek egy orvost? Vagy szeretnél még egy kis nyugalmat? - kérdeztem óvatosan. Valószínűleg ilyen állapotában még harapósabb, mint lenni szokott.
Egyszerűen nem tudtam, hogyan kezeljem a kiakadásait. Nem tudtam jót tenni neki. Próbáltam úgy közlekedni a színházba, hogy ne nagyon találkozzunk, próbáltam kerülni őt, mégis össze-össze futottunk. Akkor ő levegőnek nézett, de mégsem mehetek el köszönés nélkül a bátyám mellett. És nem lett volna neki is jobb, ha van valaki, akiben feltétlenül megbízhat? Nem értettem, miért nem próbál legalább egy kicsit közeledni felém. Miért gondolta, hogy az ő fájdalmánál nem lehet nagyobb a világon?
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2021. 12. 09. - 19:36:05 »
0

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

Éreztem, ahogy az ajkaim húzódnak a kiszáradtságtól. Csak arra vártam, hogy Sokolov besétáljon a szobámba és megfogja a kezemet. Szükségem volt rá, ehelyett Yoana ücsörögött mellettem és a korábbi szavai ott csengtek a fülembe. Talán nem kellett volna jelentőséget tulajdonítanom neki. Sosem érdekeltek mások, ebben pedig különösen kiemelkedő volt a saját családom minden tagja… ők a múlt voltak. Az a valami, amit egy dobozba zárva feltettem a legfelső polcra a pulcsik mögé, hogy még csak ne is lássam. Most viszont lerántottam azt a dobozt és egy csomó roncs hullott ki belőle és menthetetlenül tört össze még jobban.
– Igyál egy kicsit. – mondta Yoana. Épp csak annyi erőm volt, hogy megérintsem a poharat és megdöntsem, de neki kellett tartania, hogy tudjak kortyolni a vízből… tudtam, hogy sokkal jobban esne most egy nagy korty whisky vagy valami rövidebb otthonról. Szükségem lett volna, hogy valami melegség átjárjon és ez az egész helyzet tűnjön inkább viccesnek, mint ilyen mocskosul szánalmasnak. Mégis ki akad ki ennyire.
– Elég… – sóhajtottam és visszahajtottam a fejemet a puha párnára.
Megvártam, hogy mit mond még. Fáradt voltam, minden porcikám mocskosul kimerült volt, mintha csak ezer kilométert futottam volna. A testem ernyedten feküdt a cseppet sem kényelmes ágyon és közben nem vágytam máshova, csak is haza.
– Keressek egy orvost? Vagy szeretnél még egy kis nyugalmat? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet megint. Semmi erőm nem volt beszélni, de tudtam, hogy valamit akar… valamit hallani akar valami magyarázatként, hogy mégis mi történt és mi folyik velem… képtelen lett volna megérteni. Ő csak azt látta ebben az egészen, hogy minden áron le akarom rázni. Egy részem csak fájdalommal tudott tekinteni rá, egy másik pedig szégyellte azt, akivé tettem magam azért, hogy kiszakadjak otthonról. Gőgös voltam, örök elégedett saját magammal, legalábbis kívülről. Belülről viszont csak az undort éreztem. A testemet gusztustalan kihasználták.
– Semmi bajom. Csak rosszul lettem. – Közöltem, mintha legalábbis ez érdekelhette volna. – Yoana. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, de én nem tudok családot adni a gyerekednek… – nagyon halkan beszéltem. Hiába próbáltam erősnek tűnni nem ment. Lehunytam a szemem inkább, a tenyerem a homlokomra fektettem és végig simítottam vele az arcomat.
– Tudom, hogy azt hiszed még mindig a bátyád vagyok. Biológiai értelemben talán… de én megváltoztam. Sosem leszek az a fiú, akivel Moszkvában bámultad a kirakadtokat… érted? – Nyeltem egyet és felültem, hogy úgy nézzek rá. Próbáltam nem küzdeni a rosszullét ellen és csak átadni magam ennek. Látnia kellett talán, hogy sebezhető vagyok, hogy nem egy elbaszott pénzeszsák vagyok, akinek az egyetlen célja, hogy őt mentsem meg. – Ahhoz, hogy itt legyek, nem itt ebben az ágyban, hanem társadalmilag ott ahol, rossz dolgokat tettem, gusztustalanokat. Ezt akarod a gyereked életébe? Ezt a mocskot? – Kérdeztem és magamra mutattam. Nem kellett volna kifakadnom, most mégis úgy éreztem Yoanának látnia kellett. Az igazi arcomat kellett, hogy felismerje… mert Mikhail Bertov már régen meghalt. Nem volt többé. Ez az új valami más volt, valami összetört madárka, aki szép lassan mindenki rettegett démonává nőtte ki magát.

Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.203 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.