Szeszélyes szelek

[Szeszélyes Szelek]

Szeszélyes Szelek

Róma, Olaszország
2001. november 12.
style

Róma úgy fogadott magához, mintha soha nem hagytam volna el Olaszországot, mintha nem csaltam volna meg Britannia esős tájaival; utcáit járva úgy éreztem soha nem hagytam magam mögött igazán. A délelőttöt Enzoval töltöttem, pénzügyeket rendeztünk a szállítmányok kapcsán amiket tőle kaptam és végre személyesen is ki tudtuk beszélni, hogy kivel mi történt nyár óta - levélben egyszerűen csak nem ment ez úgy, mint amikor egy finom kávé és némi sütemény felett egymás kezét szorongatva nevettünk a kis Gino legújabb rosszaságán vagy Donna Benedetta főztje után csorgattam a nyálam.
- Dorian imádta a kekszet, amit küldött, mindenképp mondd meg neki - kértem, hiszen a kedvesem tényleg legalább akkora rajongással majszolta az édességet, mintha ismerte volna Enzo aranykezű édesanyját.
- Legközelebb hozd el őt is, lehetőleg vasárnap, akkor Mamma is jobban készül és mindig jut plusz egy embernek.
- Átadom a meghívást, bár kicsit féltem tőletek, ő nem olyan, mint én… - rázom a fejem nevetve, elképzelve, hogy a professzort mennyire megviselné már csak az alaphangerő is, ami egy vasárnapi ebédet kísér itt.
- Gyönyörű és bájos? Rögtön gondoltam - kontrázott Enzo, én pedig vállon legyintettem.
- Lélekben olasz és félig már úgyis süket - fejtettem ki gúnyolódva, aztán kicsit komolyabban tettem hozzá - Ő a csendet szereti meg a könyveket.
- Nem épp azt mondtad hogy nem olyan mint te? - nevet most ő rám a széles mosolyával, csillogó fekete szemeivel, amik huncutul villannak, de egy igazi állatot rejtenek. - Ha te szereted, mi is fogjuk - simít ki egy tincset az arcomból, ahogy egyetértőn hümmögök, hiszen kétségem sincs, hogy a család tárt karokkal fogadná. - És a bátyád? Azt írtad vele találkozol később… - kérdez rá egy fokkal komolyabban, én pedig inkább lepillantok az órámra mielőtt felelek neki.
- Igen, nemsokára el is kell indulnom - sóhajtom, kerülve a tekintetét és a témát is. Hiba volt neki beszámolnom Leon kis akciójáról, azóta nem tud leakadni a témáról.
- Miért találkozol vele azok után, ami legutóbb történt? - hajolt közelebb a barátom, próbálva újra meggyőzni, hogy rossz ötlet. - Egyáltalán nem tetszik nekem, cara mia, hogy…
- Nem is kell tetszen, Enzo - vágok a szavába ellentmondást nem tűrően, amitől kicsit megdermed ültében. - Csak legyenek az embereid a helyükön - teszem hozzá, aztán egy fokkal enyhébben mégis felpillantok megkomolyodott arcára és a kezéért nyúlok. - Leon nem hülye és legutóbb elég rendesen helyben hagytam.
- Nem eléggé… - morogja a fogai között, megszorítva kicsit az ujjaim, hogy nyomatékot adjon a szavainak, majd a szájához húzza és kis csókot lehel a kézfejemre. - De bízok benned. Meg az embereimben.
- Csak beszélgetni fogunk - nyugtatom csókot nyomva az arcára. - Prometto, caro.

Az ígéretem szavai végig a fülemben csengenek, ahogy végigsétálok a hideg, de közel sem elhagyatott belvárosi utcákon és csak remélni tudom, hogy a bátyám nevében is nyilatkoztam. Ez alkalommal tényleg nem akartam trükköket, nem akartam veszekedést és főleg nem jelenetet. Ezért választottam találkozási pontnak a Borghese Galériát és benne egy különleges festményt, hiszen a többi látogató miatt a pálcahasználat és a hangoskodás kizárt volt. A dohányzás is, de ha esetleg annyira kikészítjük egymást, majd a múzeumot körülvevő többhektáros parkban folytatjuk a diszkurzust.

A kabátomat a karomon tartva ültem le egy padra Tiziano festménye elé, amely kifejező módon az Amor Sacro e Amor Profano nevet viselte és még a galéria alapítója, Scipione Borghese adta a gyűjteményhez, aki nem átallott akár ellopni is egy-egy drága művészeti alkotást. Kicsit emlékeztetett Leonra, aki szintén szeretett a nagylelkű mecénások talárjában díszelegni, de ha valamit akart, akkor azt viszonylag rövid úton, akár erővel is megszerezte. A választásom valódi oka azonban tényleg inkább a festményben rejlett, amit minél tovább nézett valaki, annál inkább rájött, hogy talán a két alak közül mégsem az az égi vagy a földi Szerelem, akiről elsőre gondolta. Csak remélni mertem, hogy a bátyám venni fogja az üzenetet... de ha mégsem, hát kénytelen leszek ismét elmagyarázni.

Szent és profán találkozása...

to: Deliah



2001. november 12.

suit

Én... megpróbáltam nem gondolni rá. Megpróbáltam teljesen kizárni az elmémből és a szívemből, hogy ne okozzon több fájdalmat, gyötrődést, kétséget, bűntudatot...
És egy darabig még úgy is tűnt, hogy ez működhet. Az olasz kultúra, a borok, no meg a nők egy ideig feledtetni tudták velem, amit érzek. Abba a hitbe ringattam magam, hogy túl vagyok rajta. De... becsaptam magam. Veszélyesen becsaptam magam. Az az éjszaka, amikor a szekta foglyul ejtett álmomban, ráébresztett, milyen ostoba is voltam.
Sok szempontból nyugtalanító volt az az álom, de egyetlen pontja volt csak igazán elviselhetetlen: amikor magamhoz tértem, és pár órán keresztül nem tudtam, vajon Liah is ugyanígy tett-e... Engem ugyanis hamarabb elért a szektás perszóna égető keze, mint őt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő jól van, hogy nem esett bántódása. Emlékszem, a pillanat, amikor Roy, a bagoly visszatért a levelével, maga volt a megváltás számomra. Azóta nem sikerül úgy élveznem a gondtalan olasz idillt, mint előtte. Ha Bagni San Filippóban fürdök, eszembe jut, milyen volt, amikor ott lebegett a vízben... hogy milyen volt a karjaim között érezni, és átölelni, hogy aztán... magamra hagyjon. Ismét...
És most mégis eljöttem, megint... Hogy újra nevetségessé tegyem magam? Talán...
Ezúttal Liah kezdeményezte, hogy találkozzunk személyesen, ami őszintén szólva meglepett, de a jó értelemben. Persze hamar egyértelművé tette, hogy csak a megfelelő keretek között vállalja a találkozót.
Már a helyszínválasztás beszédes volt a részéről, amelyből tisztán látszott, hogy tart attól, hogy kettesben találkozzunk. Immár csak nyilvános helyen volt hajlandó látni, még véletlenül sem kockáztatva azt, hogy a rabom legyen, mint októberben.
Felesleges volt ennyire aggódnia, hisz az előző találkozásaink alkalmával, ha sok mindent nem is, azt sikerült felfognom, hogy őt nem lehet kalitkába zárni. És bár elfogadni nem tudtam, de azt hiszem, beletörődtem abba, hogy most mással van...legalábbis egyelőre.
A Borghese Galériába gyakran látogattam el, ha Rómában jártam. Valahogy megnyugtatott az az időtlen miliő, ami itt uralkodott. Majdnem olyan élvezettel szívtam magamba a festményekből áradó kultúrát, mint a kedvenc dohányomat. Érthető izgatottságom ellenére higgadtságot erőltettem magamra. Nem akartam, hogy Liah érezze, mekkora hatalma van felettem. Lassú, határozott léptekkel közelítettem hát meg, miután megpillantottam a megbeszélt helyszín előtt ülve.
Tiziano Szent és profán szerelem című festményét választotta találkozási pontnak, ami igen beszédes volt a részéről. Ha másról nem is, erről a festményről szívesen cseréltem volna eszmét vele, így amikor melléértem, rögtön bele is csaptam a közepébe.
- Megkapó festmény... többféle allegorikus jelentéssel... Mit gondolsz, miről szól valójában? A szűz és a szajha, Heléna és Vénusz, a kereszténység és a pogányság viszonyáról? Vagy valami egészen másról? - tűnődtem megállva, karomat a hátam mögött összekulcsolva. Szavaimat hozzá intéztem, de a jégkék íriszek a képet fürkészték. Láttam már többször, de így, hogy Liah is mellettem volt, egy csapásra megváltozott a kontextus, és egészen átértékelődött bennem a jelentése.
Első gondolatra egyértelműnek éreztem, melyik alak lenne Deliah a képen, ha választanom kéne. De jobban elmélyedve a kérdésben, már nem tudtam, hogy az a szilaj nő ül-e mellettem, aki kész volt felfalni a világot, akinek ott volt a tűz a tekintetében, ami engem is nap, mint nap inspirált, és aki oly élénken élt az emlékeimben, vagy valaki egészen más.

[Szeszélyes Szelek]

Szeszélyes Szelek

Róma, Olaszország
2001. november 12.
style

Az illatát éreztem meg először.
Azt a furcsa fojtó kölni illatot, amibe bele akartam fulladni amikor elhagyott… amit hosszú ideig őriztem a párnámon, a bőrömön.
- Megkapó festmény… - szólalt meg, épp ahogy felé fordultam. Ültömben magasabbnak tűnt, mint általában és még nem felejtettem el teljesen a legutóbbi találkozásunkat - összerezzentem. - Többféle allegorikus jelentéssel... Mit gondolsz, miről szól valójában? A szűz és a szajha, Heléna és Vénusz, a kereszténység és a pogányság viszonyáról? Vagy valami egészen másról? - tett fel egy millió kérdést, mielőtt egyáltalán befogadhattam volna a sötét színekbe simuló alakját.
Egy hosszú pillanatra némán bámultam. Rosszabb volt most ránézni, mint októberben, itt valahogy jobban felsejlettek bennem azok a gondolatok, amik azután kínoztak, amikor Olaszországba érkeztem. Mindennél jobban akartam, hogy velem legyen, hogy együtt élvezhessük Itália szépségét, ő mégis elvette azt a némber Lorient. Ezer éve és egy napja…

- Mindről és egyikről sem? - felelem az állam felszegve. - Hogy valójában miről szól, csak Tiziano tudta, de ha ő nem hagyta hátra a jelentését, talán pont azt akarta, hogy találgassunk és megtöltsük tartalommal - ajánlottam saját teóriámat. - Ez a szép benne: Non è come sembra… - adtam hozzá tekintetemet visszavezetve a két női alakra és a részletgazdag tájra mögöttük. Én persze magamat láttam bennük: egy egész két felét, a múltam és a jelenem, a sötétet és a fényt, ártatlanságot és érzéketlenséget, amiket éppolyan jól tudtam elfedni, mint a festő saját koncepcióját.
Ha csak egy-egy alakot néztem és nem egymással szembeállítva őket, nem egymáshoz hasonlítva, akkor is csak a kettősséget láttam bennük, de ez a dualitás is belőlem jött és nem a festményből. Én voltam, aki soha nem volt önmaga, aki mindig annak látszott, aminek akarták, aminek kellett ahhoz, hogy túléljek ezidáig. Most pedig, szabadon, már hiába kerestem Deliah-t - ha egyáltalán ez volt az eredeti nevem - ő már nem tudott teljesen a felszínre bukkanni az álarcok alól. Talán majd idővel…

- Örülök, hogy eljöttél - pillantottam újra Leonra, majd hívogatóan megpaskoltam a padot magam mellett, hogy csatlakozzon hozzám. Tényleg örültem, hogy itt volt, hogy fejet hajtott a feltételeim előtt és nem próbált meggyőzni, hogy legyünk kettesben vagy máshol. Persze arra az esetre is felkészültem, ha esetleg menet közben meggondná magát, de őszintén reméltem, hogy Enzo embereire tényleg nem lesz szükség. Az olasz másra sem vágyott, mint hogy móresre taníthassa az alakot, aki tönkretett annak idején, hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi csak így működünk. Bár ez sem volt mindig így…
A gondolatra felsóhajtok, majd ha elfoglalta helyét mellettem, ha nem, belekezdek a találkozónk valódi okának fejtegetésébe.
- Hogy alszol mostanság? - kérdezem először, próbálva kideríteni, hogy álmodott-e valami furcsát mióta “összetalálkoztunk” azon az októbervégi éjszakán. - Vagy kérdezzem inkább, hol? - mosolyodok el, próbálva a legjobb modorom elővenni a múltkori kemény szavak után. - Én nem panaszkodom, nem álmodtam semmi furcsát… - ha nem számoljuk azt az alkalmat, amikor azt álmodtam, gyermeket várok. Az eléggé megborított, bár nem feltétlenül rossz értelemben. - Legalábbis mióta veled álmodtam.

Még mindig furcsa idegesség fogott el annak az álomnak az igencsak élénken megmaradt emlékére, ami talán újabb bizonyíték arra, hogy az egész nem csak egyszerű játéka volt  a tudatalattimnak. “A Rend még keresni fogja” mondta a nő búcsúzóul, ez nyugtalanított legjobban azóta is, de még nem keresett meg senki nyíltan. Kicsit komolyabban vettem a biztonságot, próbáltam kutakodni is, hogy mégis mitől kellene félnem, mire kellene felkészülnöm, de nem tudtam meg semmit eddig.
Csak remélni mertem, hogy a frissen facér ex-vőlegényemnek legalább annyi tippje lesz erre a rejtélyre is, mint az előttünk kiállított festményére.

Szent és profán találkozása...

to: Deliah



2001. november 12.

suit

♬

Liah kitérő válaszára nem lepődtem meg... Sejtettem, hogy nem árulja el, számára mit jelent valójában a festmény. Talán ő is érezte a párhuzamot a festmény és saját énjei között, és nem kívánt belemenni a kelleténél jobban ebbe a szintű lélekfejtegetésbe? Ki tudja...
- Örülök, hogy eljöttél - mondta aztán, amire kicsit meglepődtem, de az invitálást követően leültem mellé a padra. Rég volt már, hogy Liah ilyet mondott nekem... Nagyon régen. Az utóbbi néhány találkozásunk mind túlontúl drámai volt ahhoz, hogy esélyünk legyen igazából örülni egymás társaságának. Valahogy sejtettem, hogy ez most sem lesz másképp... Ha igazán belegondoltam, még a hosszú évek alatt is, amikor egy pár voltunk, valódi hullámvasút volt a kapcsolatunk. Imádtuk egymást, ez nem volt kérdés, de valahogy - a szerencsétlen családi helyzetünk, vagy az eltérő világképünk miatt, ki tudja - mindig volt egy pont, amikor egymásnak estünk. A mi kapcsolatunk dinamikája már csak ilyen volt... a vihar előtti harmóniát mindig egy nagyobb dráma követte, amit aztán szenvedéllyel simítottunk el... Mióta visszatértem New Yorkból, a dinamika, úgy látszik megmaradt, csupán a békülési eszköztárunk csappant meg jócskán a korábbihoz képest. Annak az istenverte Belbynek hála...
- Hogy alszol mostanság? Vagy kérdezzem inkább, hol? Én nem panaszkodom, nem álmodtam semmi furcsát… Legalábbis mióta veled álmodtam - tért rá találkozásunk lényegére, mire megjelent arcomon a régi, csibészes félmosoly.
- Köszönöm kérdésed, kiválóan alszom.. főleg, amikor rólad álmodom... - fordultam felé, szemtelen villanással a tekintetemben. - Ami még mindig elég gyakran előfordul, szóval nem panaszkodhatom... - doboltam ujjaimmal a pad sima lapján szórakozottan.
- Különben, ha annyira érdekel, hol alszom, szívesen megmutatom a hálót a villámban - döntöttem kicsit oldalra a fejem, kíváncsian várva, mit reagál erre. Szerettem volna a drámaibb kérdések előtt legalább egy pár percig úgy élvezni a jelenlétét, hogy csak mi vagyunk jelen, és az üdítő kultúra... Számtalan emlékem volt hasonló helyzetekről, közülük a legerősebb, amikor az első randinkon olvastunk Lilithről és Ádámról. Most, hogy visszapillantottam a festményre, be kellett ismernem, hogy már ott kiütköztek a kapcsolatokról alkotott nézeteink legfőbb különbségei, ha akkor még nem is éleződött ki az eltérés okozta konfliktus. Egy kis múltba révedés után kénytelen-kelletlen, de csak megválaszoltam a kérdést, amire ki akart lyukadni.
- Azóta én sem álmodtam hasonlót... de valami azt súgja, ami késik, nem múlik - csóváltam a fejem gondterhelten. Lepillantottam Liah kezére mellettem, majd felé nyúltam, s ha engedte, lassan, finoman feltűrtem a bézs garbó ujját, majd felém fordítottam az alkarját, hogy lássam, rajta is ott vannak-e az égési hegek, amik rajtam. Azt is pontosan tudtam persze, hogy ezen információ kiderítéséhez nem lenne feltétlenül szükséges hozzáérnem... de... nem tehettem róla, muszáj volt legalább ilyen átlátszó indokkal még egyszer, újra éreznem selymes bőrének érintését. Mint akkor, először, a Roxfortban, mikor a barátai előtt szerencsétlen módon kiosztottam, hogy ne merészeljen együtt lenni azzal a hollóhátas ficsúrral... majd utána rohanva a keleti szárny egyik magányos tornyának csigalépcsőjén bocsánatot kértem, s mikor faképnél hagyott volna, se szó, se beszéd a keze után nyúltam, magamhoz húztam, és... megcsókoltam. Az volt az első csókunk, és boldog voltam, hogy a szüleim halálának köszönhetően mégsem veszett örök feledésbe az emléke.