+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szebb Napok Pszicho-medimágiai Intézet
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szebb Napok Pszicho-medimágiai Intézet  (Megtekintve 205 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 10. 04. - 15:30:45 »
+1

Anglia északi részén található, látszólag romos épület



2001. szeptember 16.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 04. - 16:02:24 »
+1

bassza meg!


Aiden
2001. szeptember 16.

outfit

A luxus úgy nehezedett rám, mint valami olcsó ponyva. Pontosan olyan volt a szoba, ami apámhoz illett. Arany, faragott fa és furcsa bútorápoló szag keveredett, na meg ott volt a friss virág is, amit mindennap gondosan kicseréltek a kerek kisasztalon heverő vázán. Ha az ember nem nézne jobban körbe, luxus szállodában hinné magát… azonban az ágy, gyorsan elárulta, ez nem kényezetésre készült. A vastag bőrszíjakon csüngő fémes kapcsokat mágiával erősítették meg, ahogy az ember karjait a fekvőalkalmatossághoz kötözték… és utána már majdhogynem gond nélkül tömhettek a szájába bármilyen gyógyitalt.
Ezen a vihartól hangos, hűvös őszi éjszakán egészen pontosan a nyolcadik bájitalt kaptam meg. A medimágus, aki az ágyam felett állt állandóan megállapította, hogy: „Mr. Rowle indulatai még mindig túl hevesek” vagy: „Mr. Rowle gyilkos hajlamait el kell folytatnunk.” Csak egyszer engedett ki a szobából, akkor is olyan állapotban, mintha a világ legerősebb szerei dolgoznának a testemen. Az ajtómon kívül csupán a névtáblát fogtam fel: Elliot Rowle, 306-os szoba. Aztán megint az ágyban voltam… egyre, egyre mélyebben magamban. Ezen a napon is akkor hagytak magamra, mikor már kellően hatott a szar. Nehéz volt mozgatni a tagjaimat, nehezen vettem levegőt.
 A gyertyák pislákoló fényében a mintás tapéta olyan hatást keltett, mintha mozgott volna minden kacskaringós kis indája. Aztán, a növénymotívumok közül szép lassan kivált egy sötét alak. Sötét, kissé áttetsző… s borzasztó hideget hozott magával. Hamarosan jött egy következő, ami odalibbent az ágy mellé és egészen fölém hajolt, mintha az arcomhoz akarná érinteni furcsa, ködszerű testét. Nem létezik, nem létezik, nem létezik… – bíztattam magam, hátha akkor eltűnik és nem kell látnom. Ujjaim vadul markoltak a takaróba, mintha erőt akarnék meríteni a mozdulatból… de aztán valahogy minden furcsa, álomszerű valósággá fordult.
De létezem… – szólalt meg a valami az én hangomon vagy talán én szólaltam meg, ahogy hideg ujjak érintése érte el a torkomat. Fulladozni kezdtem, miközben a hang valahol mélyen bennem mind hangosabban kacagott. Minden valóság érzés megszűnt, én pedig lehunytam a szemem, hogy ne lássam a különös árnyalakokat, de láttam, láttam őket, ahogy siklanak felém minél jobban.
– Elliot, kicsikém, nyisd ki a szemed – búgta egy hang. Egy ismerős, lágy női hang s mintha simítást éreztem volna a homlokomon, pont úgy, mint amikor kisfiúként betegen feküdtem anyámék ágyában. – Most beteg vagy, de meggyógyulsz…
– Elrontod azt a gyereket! Ne babusgasd! – jött egy kemény férfihang, ami minden bizonnyal apámhoz tartozott… habár nem emlékeztem, hogy valaha ott lett volna a beteg ágyam mellett vagy anyám megmutatott volna neki csak úgy. Talán tévképzet volt minden.
– Te vagy a mindenem, átkofajzatom… – jött Nat hangja, de olyan könnyen veszett a távolba, mint az előzőek. Aztán talán Ada és Kis Nat sírása veszett a távolba, én pedig csak remegve bámultam a plafon irányába. Bele tudtam volna még most is halni ezekbe a hangokba, csak a puszta emlékükbe, de most még valóságosabban törtek elő a múltból. Talán ez volt apám bosszúja azért, amit tettem. Meg akart kínozni, mert tudta, hogy az üsétek nyomai nem fájnak sokáig s nem tudnak megtörni. Habár, ha mocorogtam még most is éreztem a bordatörés egyértelmű jeleit a jobb oldalamban, és biztos az arcomon lévő vágás sem gyógyult még be, ahogy a három törött ujjam is lüktett a fájdalomtól, habár valamennyire elláttak itt… de éppen csak annyira, amennyire muszáj.
Elég… – suttogtam bele az emlékekkel töltött, sötét helyiségbe, reszkető hangon.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 07. - 18:20:40 »
+2

I'll give you war


2001. szeptember 16.
style


El sem hiszem, hogy ezt csinálom.
Pálcám hegye belenyomódik a nő nyakába, és tudom hogy csak a körülményektől függ az, hogy meghal-e. Mármint nem, tőlem függ. Én uralom a pálcámat, de csakis addig a pontig, ameddig képes vagyok rá. És ha egy pillanatra is elvesztem a kontrollt... akkor ez itt meghal előttem.
Hogy veszteség volna-e? A kurva életbe... ki nem szarja le a veszteséget?
- O'Mara... Elliot O'Mara... netán lebetűzzem? - Belemormogok a fülébe, ő pedig láthatóan megremeg. Talán meg kéne rémisztenie kissé annak a hatalomnak, amit épp felette gyakorolok, de nagyon is élvezem. Imádom, ha a kezemben van az irányítás... ha pedig nincsen, akkor is úgy teszek.
Mindig van tervem. Hibátlan és pontos. Igazából most is van... mondjuk. Hogy átgondolt, precíz és tökéletes-e, mint általában? Nem, kurvára nem, de a francba is a tervekkel! Nagyon úgy tűnik, hogy mostanában cserbenhagynak a terveim, így kénytelen vagyok improvizálni egy kicsit, bármennyire is kívül esik a komfortzónámon.
- Itt... itt csak... Mr. Row... Elliot Rowle neve szerepel... - hebegi a nő, én pedig a plafon felé fordítom a tekintetemet. Francba, Aiden! Figyelj oda, mit csinálsz!
- Tökéletes - biccentek, és kicsit kijjebb taszítom a pult mögül, hogy levegőért kap. Nem bántok én nőket, tényleg... de minden egyes ember, aki itt dolgozik, egy velejéig rothadt fasz, és nem haboznék egy pillanatig sem, ha porig kéne égetnem ezt az egész helyet. Talán meg is teszem... miért ne... de először is, kell O'Mara.
Szóval a halálfalók nyomára akadni, és megtudni, hol van Elliot? Pipa. A kocsmázós jelenet után egy szempillantás alatt tűnt el, mintha csak a föld nyelte volna el, de Feryllt is sikerült valahogy előszednem, tudtam, hogy ez sem lesz lehetetlen. Persze az már más kérdés, hogy miért... De a miértekkel mindig is hadilábon álltam, hagytam őket a fiók aljára csúszni, és így vagyok ezzel most is. Csak szorosabban hozzányomom a galagonya kemény fáját a nőci torkához, és szorosan követem, ahogy vezet a folyosón, ajtók közt, amelyekre arannyal vannak gravírozva a nevek, mintha csak az itt lakók valami különleges ellátásban részesülnének. Meghiszem én azt... Csend van, fülelek hátra, de nem követnek. Legalábbis még. Nem álltatom magam azzal, hogy nincs több őr a helyen... attól, hogy egy adagot leterítettem a bejáratnál, az utánpótlás itt lebzselhet valamerre még mit sem sejtve.
Egy hosszú folyosó végére érve pillantom meg az "Elliot Rowle" feliratot. Épp csak egy pillanatnyi kis elégedettség fut át rajtam, de az aztán el is reppen, és helyét veszi az aggodalommal vegyes nyugtalanság, ahogy lepillantok a magam előtt vezetett nőre.
- Gyerünk, nyissa ki szépen - biccentek, és kicsit elhúzom a pálcát a nyakától, amely már így is halovány, pirosas foltot hagyott maga után, de ez valamiért cseppet sem hat meg.
- Kérem, én nem... én csak... - hebeg, a hangja pedig sírós és szánalmas, hogy elégedetlenül morranva egyet egy kicsit odébb taszítom, és az ajtóra fogom a pálcámat. Hát jó, én megpróbáltam kedvesen... de ha nem, hát nem.
- Obstructo! - Reménykedem csak benne, hogy O'Mara nem épp az ajtó mögött áll, az ugyanis kivágódik a helyéről, ahogy arra számítok. Nem pillantok többet a nőre, talán már nincs is ott, talán már elsietett segítségért... igen, valószínűleg ezt tette, de nem baj, a tervem szerint innen pár pillanaton belül elhoppanálunk... hacsak lehet innen hoppanálni.
A faszomat, erre talán gondolhattam volna előbb is.
Halk kis sóhajjal belépek a küszöbön, és közben lejjebb engedem a pálcámat. Épp csak körbepillantok a drága és fényes bútorokon, mielőtt tekintetem az ágyon heverő Elliotra ragadna. A francba... szörnyen néz ki. Annyira szörnyen, hogy szinte bűntudatom lesz, amiért nem értem ide előbb, de aztán csak lenyelem ezeket a gondolatokat és közelebb lépek, egy varázslaton agyalva, amivel eloldhatom a karjait.
- Helló, nyuszi! Remélem élvezted a kis nyaralást, de most megyünk haza. - Közelebb lépek az ágyhoz, és óvatosan a csuklóját fogó szíjhoz érintem a pálcám hegyét, hogy az elsuttogott igére szétváljon, és lehulljon a már sebes bőre felől. Franc... Végigvezetem a tekintetemet test sebein és foltjain, és halk, rosszalló kis sóhajt hallatok, hogy utána lágyabb hangon folytassam. - Ezeket kioldom, és már mehetünk is.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 08. - 11:25:02 »
+1

bassza meg!


Aiden
2001. szeptember 16.

outfit

Erős vagy… erős vagy, O’Mara… – próbált bennem a hang valamiféle rejtett energiákat megmozgatni, de már csak bámultam fölfelé a plafonra. Néha-néha egy-egy árny vagy éppen csak egy sötét foszlány jelent meg a szemem előtt, miközben anyám egyik altatódalának lágy ritmusa töltötte meg a csendet. Közben a bőrömön Nathaniel érintését éreztem… ahogy bíztatni akart, ahogy azt kérte, keljek végre fel, igyak egy korty vizet. Újra és újra felizzott a csuklómba vésett „senki” felirat, szinte fájdalmasan facsarva a szívemet is. Nem akartam érezni, nem akartam emlékezni, meg akartam fogni és ellökni magamtól jó messzire. Ha tudtam volna mozdulni, biztosan ököllel verek be a levegőbe. Nem akartam érezni a meleg ujjak emlékén a bőrömön… mert emlékezni szar… emlékezni fáj…
Elég… elég… – motyogtam, mintha csak félálomban lennék és egy meleg könny folyt végig az arcom jobb oldalán közben. Összeszorítottam a szemeimet, mintha arra akarnék koncentrálni, ami a valóság, elűzve a démonjaimat… de azok nem mentek el, ott maradtak és kínoztak. Éppen csak akkor rebbentek szét, távol kerülve az ágyamtól, a bőrömtől, a fülemből, a szemeimtől, mikor hatalmas zaj jött az ajtóból.
Ez a valóság? – elmélkedtem, ahogy az ajtókeretnél lévő alakra pillantottam. A széles vállakat fogtam fel csupán. Hirtelen nem értettem mit látok… vagy éppen kit, ezért hát az első dolgot mondtam, ami eszembe jutott: – Eljöttél értem, Dean?– persze a hangom olyan halk volt, hogy talán csak motyogásnak tűnt. Én azonba, hét éves kisfiúnak éreztem magamat, aki azt várta, hogy a nevelőapja menti majd meg.
Nem így történt.
Már nem voltam hét éves kisfiú, s nem is a nevelőapám jött el értem. Dohány illat keveredett valami furcsán friss, fűszeres aromával. Egyszerre volt idegen és szeretett kotyvaléka ez a legjobb illatoknak a világon. Éreztem, ahogy a szívem nagyot dobban, amint a hangja megtölti a mostanra csendes szobát: – Helló, nyuszi! Remélem élvezted a kis nyaralást, de most megyünk haza. – Egy újabb adag könny folyt végig az arcomon, de közben éreztem a megkönnyebbülést is, hogy azok a szíjak engednek, amik eddig fogva tartottak. – Ezeket kioldom, és már mehetünk is. – Olyan lágyan beszélt, amilyet ki sem néztem volna belőle.
Mocorogni kezdtem, amint kiszabadultam. Próbáltam az elmémet a valóságban tartani, habár a szemem sarkából is láttam, ahogy sötét árnyak táncolják körbe a szobát. S egy hang azt duruzsolta a fülembe: „Te csak egy senki vagy.” Megborzongtam, és minden erőmet bevetve felültem, majd ordítottam is fel ugyanazzal a lendülettel, hogy a jobb oldali bordatörésgyanúmra szorítsam a kezemet.
A franc… – mondtam, de ugyanúgy próbáltam feltolni magam az ágyról. Nem kell neked segítség, nagyfiú vagy… gyerünk! A hang olyan erőteljesen parancsolt rám, mintha csak az apám lenne, aki nem akarta, hogy szégyenbe hozza a fiacskája. Nagy nehezen lábra álltam… de a térdeim megadták magukat. Azonnal remegni kezdtek, majd dőlni kezdtem oldalra, éppen csak azért esve Aiden karjai közé, mert még időben megkapaszkodtam benne azzal a néhány ép ujjammal, ami maradt. Az arcomat benyomtam az ingébe, érezve a nyakkendő anyagát is. Végül ez utóbbiba megkapaszkodva kihúztam magam, amennyire bordatöréssel lehetséges volt. Átkaroltam a nyakát és a fülébe suttogtam: – Muci… küldd el az árnyakat… kérlek…
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 12. - 18:03:34 »
+1

I'll give you war


2001. szeptember 16.
style


Úgy néz ki ez a szoba, mintha egy kicseszett palotában lennénk. Még az ágy is, a lábai aranyszínűek, a huzat pedig innen is selyemnek tűnik. Végigvezetem tekintetemet a bútorokon, aztán csak egy kis sóhajtást engedve magamnak, közelebb lépek az ágyhoz, hogy megpróbáljam kiszabadítani Elliot csuklóját és bokáját. Hogy minél hamarabb eltűnhessünk innen. Ja... a francba is, miért nem kábítottam el a nőt az ajtó előtt? Ez van akkor, ha nem hagyok magamnak időt a tervre, ez van akkor, ha rohanok a fejem után... A francba, Fraser, ne legyél Benjamin! Dühös vagyok magamra, de Elliot látványa csak visszahúz a valóságba. A horzsolások és a rászáradt vér... Fájni fog mindezt helyrehozni. Mármint, persze, nem nekem... de neki rohadtul. És ez valami furcsa, rossz szájízzel tölt el.
Kicsit hátrébb lépek, ahogy felül, de azzal a lendülettel vissza is húzódom, hogy felé kapjak, ahogy felkiált. A hangja tompján visszahangzik a rideg falak közt, a fájdalmas élbe pedig beleborzongok egy kicsit. Megérintem a hátát, hogy megtartsam, hogy legalább ne essen le az ágyról, de igazából fogalmam sincs, hol érinthetném meg, hogy ne fájjon neki. Nem tudom, hol vannak sebei, hegei.
- Oké... - mormogom, de persze ő töretlenül próbál lemászni a matracról továbbra is. Halkan felsóhajtok. - Nyuszi, lassíts egy kicsit...
Minek is beszélek? O'Mara szinte felpattan, aztán pont úgy csuklik össze, ahogy számítok rá. Felé kapok, de ő azelőtt érkezik a mellkasomra, hogy én elérhetném. Szorosan simul hozzám és kapaszkodik bele az ingembe, hogy a gallér kicsit meg is szorul a nyakam körül, de nem foglalkozok ezzel. Elliot derekára csúsztatom a tenyeremet, hogy megtartsam, és közben kicsit közelebb is húzom, már-már ölelem. Nem akarom, hogy megint elessen... és azt sem, hogy újra kicsússzon a kezeim közül.
– Muci… küldd el az árnyakat… kérlek… - suttogja a fülembe, mire körbepillantok. A szoba teljesen üres... de persze sejtem, hogy megint tele van tömve bájitalokkal és egyéb, erősen kérdőjeles szerekkel... talán inkább nem is akarom tudni, hogy mikkel.
- Azon vagyok... - mormogok, és ahogy kicsit szorosabban ölelem magamhoz, az ajtó felé lépek egyet. A szavaim keresztül is megüti a fülemet valami mocorgás hangja, de a pálcámat az előbb meggondolatlanul a zakóm zsebébe dugtam, és most Ellitotot tartva nem tudok érte nyúlni. A francba! Ablakok után kutatok, de persze az sincs, így az egyetlen út kifelé az ajtó. - Oké, nyuszi, mennyire tudsz járni? Csak mert attól tartok...
Nem tudom befejezni a mondatot, a szavaim közé ugyanis egy átok vág közbe, amely az ajtófélfába csapódik. Hátrébb húzódom, egyből vissza az ágy felé, hogy Elliotot valamennyire magam mögé vonjam, és csak reménykedek, hogy már megtudja magát annyira tartani, hogy ne végezze a földön. Muszáj ugyanis elengednem, hogy a pálcámért kapjak, és az ajtókeretbe szegezzem.
- Szóval itt kezd izgi lenni... - mormogom, és figyelem a felbukkanó három egyenruhás fickót, akik pálcát fognak felém.
- Lépjen el a betegtől! - kiált az egyik, de erre csak még közelebb húzódom Elliothoz, hogy elfedjem alakommal. - Adunk magának három másodpercet, szép lassan jöjjön ki a szobából...
Halkan beszívom a levegőt, és szemem sarkából Elliotra pillantok. Nem tudom mennyit fog fel ebből, nem tudom, mennyi szert nyomtak benne... és legfőképp nem tudom, hogy lehet-e innen hoppanálni, ez az a kérdés, ami a legjobban foglalkoztat épp. Mindenesetre arrébb lépek Elliottól, és úgy teszek, mint aki megadja magát. A pálcát tartó kezemet is lejjebb eresztem, de ujjaim ugyanolyan szorosan fonódnak a galagonyára, ahogy eddig. Hogy most mit fogunk csinálni? Az egy remek kérdés... de megoldom, mindig megoldom.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 14. - 09:27:08 »
+1

bassza meg!


Aiden
2001. szeptember 16.

outfit

Nincs időm lassítani… – motyogtam Aiden nyakkendőjének, ahogy teljesen hozzá simultam. Az érintése a derekamon, s ahogy közelebb húzott magához. Túl magas voltam ahhoz, hogy a mellkasához nyomhassam a fülemet, pedig olyan szívesen hallottam volna, ahogy ver a szíve… biztos voltam benne, hogy az elűzné az árnyakat. Azok ugyanis ott táncoltak körülöttünk, előbújva addigi rejtekükből és mind erőteljesebben pörögtek, forogtak. Éreztem, ahogy megszédülök tőlük és elfog a hányinger. Csak erősebben markoltam Aiden zakójába, amint végre átkaroltam.
Szedd össze magad, O’Mara! Szedd össze magad… nem láthat ennyire gyengének… A hang parancsolt, nem bíztatott. Most éppen Mucinak akarta megmutatni, hogy mennyire kemények vagyunk, mi ketten… hát ennyit változott az életem alig egy hónap alatt. Olyan volt, mintha évek teltek volna el augusztus közepe óta. Közelebb préseltem magam hozzá, hogy minden porcikáját érezzem. Csodáltam, hogy ennyire tudok mozogni. A lábaimban továbbra sem volt erő. Teljesen rá kellett dőlnöm Aidenre, hogy viszonylag stabilan legyek. Megnyugtatott a teste melege… már tudtam, hogy őt nem képzelem s nem egy az árnyak közül, amik azért jöttek, hogy egészen megborítsanak. Sőt… ő elég erős volt ahhoz, hogy elűzze őket. Már a tavas élményünk óta tudtam, hogy sokkal keményebb nálam. Meglehet, többet is bírna.
– Azon vagyok... – válaszolta. Éreztem, amint jobban szorít magához és tesz egy lépést, én pedig csak erőtlenül követtem őt. Nem bántam, ha ebben is ő irányít, mint annyi minden másban, hiszen már rég átadtam neki a gyeplőt, megbarátkozva a gondolattal, hogy ő most aztán tényleg bármit tehet, én követem. – Oké, nyuszi, mennyire tudsz járni? Csak mert attól tartok...
A becézgetésre dobbant ugyan egyet a szívem, de a következő pillanatban valami robbanás féle rázta meg a szobát. Éreztem, ahogy Aiden nyomni kezd a háta mögé se nem álltam ellen, sőt mindent megtettem, hogy talpon maradjak. Hangosan kapkodtam a levegőt, tompa volt az agyam, minden mozdulatom zsibbadt volt, mintha még álmodnék. A picsába, O’Mara! Térj már magadhoz! Esküszöm, próbáltam, de a bájitalok ott lüktettek az ereimbe. Aiden hangjai is egészen eltompult, mintha víz alatt lenne a fejem és csak azt hallanám, hogy beszél odakint, de nem érteném, mit.
A homlokomra szorítottam a kezem, hogy kicsit megpróbáljam kitisztítani az agyamat. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ezt a szart túl kell élni, ki kell jutni… ki kell jutni innen, mert a gyerekeknek igenis szükségük van. Kell neki az apa mellé egy apuci is. A mellkasomra tettem a másik kezem, mintha a tenyerem melege képes lett volna megnyugtatni az összevissza dobogó szívemet. Éreztem, ahogy a lábaim remegnek még mindig, de mikor kinyitottam a szememet az árnyak három egyenruhás pasast táncoltak körbe.
– Lépjen el a betegtől! – mondta az egyik, mire Aiden csak még jobban kitakart engem előlük, így már én sem láthattam, hogy pontosan hol vannak. Nem bántam, ez időt adott, hogy átgondoljam a lehetőségeket. Ha hátrébb léptem ott volt a kis kör asztal, a vázával és a virágókkal, ha pedig az ágy felé, akkor az éjjeliszekrény a lámpákkal. – Adunk magának három másodpercet, szép lassan jöjjön ki a szobából...
Nem adjuk Mucit… nem adjuk Mucit… – kántált bennem a hang. Éreztem, ahogy az adrenalin elönti a testemet, megtölt erővel és bár az árnyak is megőrültök körülöttem mind jobban és jobban… ott lüktetett bennem minden hatalom egyetlen, mindent elpusztító valamiként. Tudtam, hogy meg tudom tenni. Tudtam, hogy meg tudom védeni, vagy legalábbis annyira magamra vonni a figyelmet, hogy ő varázsolhasson.
Muci… megvédelek… – suttogtam, mintha nem is neki kéne engem. Pedig a kegyetlen valóság az volt, hogy jelenleg én szorultam megmentésre és nem ő, hiába voltak ott hárman is vele szembe. Ahogy ellépett, én az ágyhoz közeledtem, hogy a lámpát lerántsam az asztalról és az utolsó erőmmel az addig dumáló pasas arcába hajítsam. az azonnal összeesett, s a felfordulás pont elég időt adott, hogy a következőt a vázával dobjam meg, majd egy lépést téve előre, fel is kaptam egy nagyobb szilánkot. Azonnal felsértette a bőrömet, de ez kellett ahhoz, hogy leszúrjam… hogy leszúrjam… csakhogy közben elfogyott az erőm… éreztem, ahogy kifut a levegő a tüdőmből, ahogy a szívem lassul és térdre rogyok, majd előre dőlök, mint egy zsák.
Bassza meg, Elliot, most maradj magadnál… Próbáltam megerőszakolni annyira a testemet, hogy feltoljam magam négykézláb. Nem bánthatják Aident… nem volt szabad engednem. A karom azonban iszonyatosan fájt, mintha hatalmas súlyokat hajigáltam volna az őrökre. Alig tudtam előre kúszni s az árnyak most egészen elfedték a szemeimet. Alig láttam ki közöttük, éppen csak egy foltban szúrtam ki Aiden lábát és tőle nem messze a bakancsos őrét… vagy őrökét. A másodikat valószínűleg nem terítette le a vázas hajítás.
Lassan kúsztam… mintha csak ólomgolyót kötöttek volna a bokámra. Éreztem, ahogy a szilánkok megkarcolják ruhán keresztül is a hasamat, a combjaimat… és a bordatörés miatt megint kifutott a tüdőmből a levegő. Úgy éreztem itt halok meg a padlón és senki sem foglalkozik velem, mert éppen egymással küzdenek. Ez persze valahol kapóra is jött, mert az utolsó utáni erőmmel még nagyot lendítettem a szilánkot tartó kezemen, így az egyik fickó combjába sikerült szúrni.
Nem hiszem, hogy tudok sétálni… – morogtam aztán Aiden felé. A hátamra fordulva próbáltam levegőért kapni.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 17. - 15:03:40 »
+1

I'll give you war


2001. szeptember 16.
style


Olyan kicseszett nyomasztó ez a hely... még a látszólagos pompa és elegáns, arannyal díszitett bútorok ellenére is, érzem a kelletlen, rossz ízt kavarogni a torkomban. Hagyom, hogy Elliot belém kapaszkodjon és hozzámbújjon, de közben tekintetem ide-oda cikázik a szobában, és próbálom kitalálni, hogy merre tovább. Tudom, hogy minél hamarabb el kéne indulnunk, de mégsem mozdulok... egyszerűen csak jól esik egy pillanatra magamhoz szorítani, még akkor is, ha ezt nem akarom bevallani. Egy kicsit lenyugtatja az idegesen zakatoló szívemet, elzavarja azokat a sötét árnyakat az elmém körül. Persze, nem messzire... azok folyton visszatérnek egy bizonyos idő után. Idetartoznak... már egészen azóta, hogy megszülettem.
Aztán persze már fel is csendül a lábdobogás, és elégedetlenül fújom ki a levegőt. A francba, Fraser, a francba! Szerencsétlen balfasznak érzem magam, így gondolkodás nélkül a hátam mögé taszítom Elliotot, hogy ha ezek támadni akarnak, akkor véletlen se őt érjék el. És közben már halászom is elő a pálcámat, harca készen... nem ijeszt meg egy kis párbajozás, nem félek ezektől az egyenruhás alakoktól sem. Feryll volt az egyetlen, aki igazán megrémisztett... de mostmár nincsen Feryll sem.
Szembenézek a három, kivont pálcával álló varázslóval, ahogy kicsit ellépek az ágytól. Persze eszemben sincs itthagyni Elliotot... ez is csak a tervem része, és már éppen készülök lecsapni egy átokkal, amikor hirtelen valami a fejem mellett átsuhan a levegőben... és pont pofánkapja az egyik fickót. Innentől pedig elszabadul a káosz.
Az egyik másik figura felől átok suhan felénk - nem tudom, melyikünket célozza meg -, amelyet egy gyakorlott mozdulattal dobok félre. Hagyom, hogy ő támadjon, és arra koncentrálok, hogy minél tökéletesebben kivédjem őket, nehogy valami eltalálja Elliotot. Az ő alakját csak a szemem sarkából látom, de nem tudok rá figyelni... az ide-oda reppenő varázslatok elvonják a figyelmemet. Két őr dobálja felém az átkokat, majd valahogy az egyik padlóra kerül, az előző mellé, és már csak egy van... az azonban úgy tűnik, hogy nem fárad.
Még szerencse, hogy én sem.
- Confringo! - kiáltom, a varázslatom pedig betalál, és az ajtókeretből látom, ahogy a fickót a szemközti fal fogja fel, de még a két másik, földön fetrengőt is éri az átok ereje. Így nyerek végre néhány másodpercet, és visszapördülök Elliot felé, akinek az alakját már csak a padlón találom meg.
– Nem hiszem, hogy tudok sétálni… – zihálja, miközben leguggolok mellé.
- Na, nem mondod? - morgok, bosszús hangom mögött azonban nem húzódik semmi más, mint az aggodalom. Az őrök felé pillantok, aztán, ahogy látom, hogy az egyik már elkezdett feltápászkodni, további habozás nélkül felkapom Elliotot, és amilyen óvatosan csak tudom, a vállamra lököm, hogy aztán felállva az ajtó keret felé induljak. - Próbálj megnyugodni, jó? Mindjárt kijutunk innen...
Átlépem az előbbi robbantás nyomait. Azt a távol töltött három évet varázslatok tanulásával töltöttem... hiszen nem volt semmi egyéb értelme a mindennapjaimnak, mint az, hogy megtanuljam megvédeni magam, ha felbukkannak Feryll és a társai. Tudok olyan átkokat, amelyeket már csak ötödév után tanítanak, tudok jó pár fekete átkot is... Köztük a Sectumsemprat, amelyet maga Piton tanított meg nekem. Talán ez az egyetlen dolog, amire valamennyire őszintén büszke vagyok... a tudásom.
Ahogy átlépem a küszöböt, érzem, ahogy valami elkapja a bokámat. Majdnem felborulok tőle, pláne, hogy még Elliotot is cipelem, de ahogy a falnak tántorodva sikerül megtartanom magam, felmordulva lepillantok az őr véres alakjára, aki a másik kezével épp a pálcáját próbálja felszedni a földről.
- Takarodj már... - dünnyögök, és a másik lábamat meglendítve, erősen fejberúgom a pasast, hogy az újra elterüljön oldalt, a törmelékek közt. Onnan pedig nem mozdul tovább, de nem is törődöm vele, előre fordulok, és megcélzom azt az utat, amelyen idáig vezetett a recepciós kisasszony. Itt már szerencsére nem bukkan fel több őr, csend ül rá az épület belsejére, itt-ott hallatszódik ki valamiféle zaj a zárt ajtók mögül. Hamarosan pedig el is érjük a kijáratot, ami körül még mindig ott hever az a két-három egyenruhás alak, akit ideérve terítettem le. Csak sietősen átlépem az egyik útban lévő alakját, majd ahogy végre arcon csap a friss levegő, már hoppanálok is. A világ összerándul és megpördül párszor, amire talpam újra a Suttogó, már-már ismerős padlóját éri. Kell néhány másodperc, amíg kifújom a levegőt, és kicsit oldalra lépek a kanapé felé, hogy óvatosan letegyem O'Marát, közben meg a fejem éles hasogatással jelzi a kimerülést.
- Egyben vagy? - kérdezem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 20. - 14:50:29 »
+1

bassza meg!


Aiden
2001. szeptember 16.

outfit

Éreztem, ahogy a szilánk, amivel az egyik őr combjának estem, nem csak az ő bőrét szakítja fel, de végig karcolja a tenyerem finom bőrét. Olyan könnyen nyílt szét, mintha csak gyenge selyem anyag lenne… s azonnal megindult a vörös nedvesség végig a csuklómon a könyököm irányába. Már meg sem éreztem a csípős fájdalmat, annyira elhagyott minden erőm. Jól van, most már kibírod… Próbáltam én magam bíztatni, de ahogy a hátamra fordultam és az utolsó varázslatot bevivő Aidenre pillantottam, hirtelen nem is őt láttam, hanem ezer meg ezer árnyat, amint megpróbálják kitakarni őt előlem… pedig úgy néztem volna, ahogy minden erejét bevetve küzd. Bennem már nem volt semmi, csak a tompa fáradtság, amit a bájitalok okoztak… gyenge voltam. Éreztem, ahogy az ujjaim begyéig mindenem zsibbad.
– Na, nem mondod? – morgott Aiden szokás szerint, miután közöltem vele, hogy nem tudok most lábra állni. Hirtelen nem bántam azt sem, hogy ilyen hangon beszél… ez is a része volt s én imádtam, ráadásul olyan könnyen lökte félre ezzel a néhány szóval az engem kísértő alaktalan, sötét foltokat, mintha csak erre született volna. Azt kívántam, hogy beszéljen még… mondjon valamit csak, hogy ne kelljen többé őket látnom. Az ő érintésük hideg volt… idegen és félelmet keltő. Aiden hangja viszont maga volt a hallható biztonság. Úgy kaptam volna felé, húztam volna magamhoz a nyakkendőjénél fogva, hogy öleljen még jobban… csakhogy nem sok erőm volt felemelni a kezemet.
Kérlek… kérlek… beszélj… – mondtam, de addigra már nyúlt felém. Most éreztem először igazán, hogy nem csak simán erős… megfeszültek az izmai, ahogy megemelt, de neki sem lehettem túl nehéz. Egy pillanattal később már a vállán voltam. Egy kicsit ez is fájt… éreztem, ahogy a bordám a mozdulattól kicsit beljebb nyomódik.
– Próbálj megnyugodni, jó? Mindjárt kijutunk innen... – bíztatott, ahogy kitört belőlem a hörgés. Siess Aiden… nagyon siess… – A hang most nem hozzám beszélt, hanem hozzá… talán azért, mert hirtelen úgy éreztem, hogy a fájdalom nyomán minden levegő kifut a testemből. Nem maradt más, csak a remegés, az ide-oda rázkódás Muci vállán. Talán az eszméletemet is elvesztettem, mert hosszú ideig nem fogtam fel mást, csak a lüktető kínt az oldalamba s sötétség ölel körbe. Akárhány percig is tartott mindez, nem álltam ellen. Hagytam, hogy magába öleljen, hogy szorosan tartson hatalmas karok módjára… s közben anyám hangján hallottam egy régi altatódalt, amivel csitítani próbált, valahányszor ki vágytam a sötétbe, hogy megnézzem mit rejt az éjszaka… vagy ha túl eleven voltam és az agyára mentem.
Ebből a furcsa kavargásból rángatott ki a hűvös levegő, ami az arcomat cirógatva térített magához, s még megszólalni sem tudtam, már jött is a hoppanálás. Egy pillanattal később megéreztem Suttogó jellegzetes illatát… és persze Aiden nem is tudhatta, hogy a cuccaim már átvittem a Foltozott Üstbe, mert el kellett mennem, nehogy itt megtaláljanak. Éppen az előtt végeztem a pakolással, hogy elraboltak volna és bedugtak volna a diliházba.
Hallottam, amint hangosan fújja a levegőt. Pont olyan kimerült lehetett, mint én. S ahogy lerakott a kanapéra, már fogtam és húztam is magamhoz, nehogy neki talpon kelljen maradnia. A házban persze tökéletes sötétség volt, csak az utcai lámpák fénye tölt be a nappali hatalmas ablakán… ez is elég volt, hogy láthassam Aiden szemeinek csillanását, a hullámos haj sziluettjét.
– Egyben vagy? – kérdezte, talán mert felnyögtem egy pillanatra, ahogy helyezkedtem. A kezemet azonnal az oldalamra szorítottam. Talán beledöglök a sérüléseimbe… talán a törött bordám már régen átfúrta a tüdömet – amennyire hörögtem, nem lepett volna meg. Nem érdekelt semmi. Elég volt abban a pillanatban az, hogy érezhettem Aiden kicsit mentás, kicsit fűszeres illatát. Ha végre leült, közelebb húzódtam hozzá és az ölébe fészkeltem magam.
Túlélem. Majd… meggyógytom magamnak… – Feleltem, nem mutatva a bizonytalanság cseppnyi szikráját sem. Megmentetett. Akármi is lesz a sok fájdalom vége, hálás voltam neki, hogy nem kellett már ott bent lennem, a kezeim nem voltak lekötve. Megcirógattam a haját. – Nem maradhatunk már itt sem sokáig… itt fognak keresni… – tettem hozzá, s közben talán kicsit ki is futott belőlem a levegő. – Köszönöm, muci – Ezt már csak súgtam, ahogy kicsit elveszítve az erőmet, neki dőltem a mellkasának. Most ő volt az én támaszom, az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam… s azt kívántam, hogy még jó sokáig maradjon ez így. Nem érdekelt a fájdalom, csak hálás voltam, amiért ott van mellettem… s van nekem.
Béreltem egy szobát a Foltozott Üstben, pont azon a napon, amikor a kocsmába ránk törtek. Már mindenem ott van… az összes cuccom, készen állok, hogy eltűnjek egy időre Londonból. – Folytattam kicsit remegő hangon. Nem azért mondtam neki, mert csak úgy el akartam mesélni… szerettem volna, ha valami tart. Azt akartam, hogy maradjon a támaszom. Kellett egy új otthon. Egy biztonságos hely, s nem csak nekem…
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 24. - 18:01:14 »
+1

I'll give you war


2001. szeptember 16.
style


Az előbb bevitt átkom, amely az őrök közé robban, érzem, hogy utórengéseiben, de engem is elér. Szilánkokat érzek a bőrömre csapódni, de nem is törődöm velük - csak Elliot képe lebeg előttem, és az, hogy minél hamarabb elhúzzunk innen. Ahogy végre felnyalábolom, nem is tudom, miért nem próbálok meg egyből hoppanálni... Nem vagyok biztos benne, hogy azért, mert érzem a hely különös auráráját amely homályosan leng körbe és mintha kissé összemosná itt-ott a falakat... ez persze meg sem lep igazán, miért is ne kevernének valamit varázslattal a levegőbe is, ha már az itt kezelteket éjjel-nappal kibaszott bájitalokkal tömik? De talán az erősebb ok az a pálcám, amelynek erejét olyan erősen érzem pulzálni a szabálytalan faragásokon át az ujjam alól, hogy kissé tartok attól, hogy még egy egyszerű hoppanálást sem volna képes szabályosan végrehajtani. És nem akarom szétszakítani sem magam, sem Elliotot.
– Kérlek… kérlek… beszélj… – suttogja felém ő, miközben szorosan magamhoz vonom, és megpróbálok végre kivonulni ebből a szarfészekből. Csak egy röpke pillantást vetek rá oldalról, mielőtt a földön heverő egyenruhások felé fordítanám a fejem.
- Minden rendben van - mormogom felé, ahogy végre elérjük a folyosó hűvös levegőjét. - Itt vagyok...
Mélyen beszívok egy adagot a kinti hideg oxigénből, mielőtt hoppanálnék, hogy a varázspálcám akadékoskodásának maradékát is elnyomjam. Állandóan küzdünk egymással, de talán azért, mert ő aztán igazán ismer.
A Suttogóban landolva érzem a fáradtságot jelző zsibbadtságot végigborzolni a bőrömet. Tudom azonban, hogy nem is a varázslatok és a párbajok veszik ki a legjobban az erőmet, és nem is a napok óta álmatlanság... a pálcámat visszatartani a pusztítástól, attól, hogy robbanjon és gyilkoljon... ez nem egyszerű.
Hagyom, hogy Elliot húzzon magával a kanapéra, és ahogy melléhuppanok a finom matracra, kibújok a zakómból is, hogy aztán hanyagul a háttámlára lökjem. Felé pillantok, és elhúzom a számat, ahogy fájdalmasan rászorít az oldalára. Bárcsak jó lennék a gyógyító varázslatokban... de sajnos ne vagyok, épp csak annyit tudok, amivel életben tudtam tartani magamat általában Feryll látogatásai után, ez pedig nem sok. Általában amúgy is csak a szerencsém mentett meg.
– Túlélem. Majd… meggyógytom magamnak… – motyogja, miközben az ölembe küzdi magát. Óvatosan csúsztatom a derekára a kezemet, hogy nagyjából megtartsam, még mindig attól félve egy kicsit, hogy akármelyik pillanatban összeeshet. – Nem maradhatunk már itt sem sokáig… itt fognak keresni… – magyarázza, mire bólintok egy kicsit. Persze, abban nem vagyok biztos, hogy kik és miért... mármint inkább abban nem, hogy miért... de talán jól is van ez így. Vicces lenne, ha pont én harcolnék a titkolózás ellen... hiszen ha valaki aztán kurvára titkolózik mindig, mindenről, az én vagyok. – Köszönöm, muci. - Csak lehunyom a szememet néhány másodpercre, ahogy a mellkasomnak simul. Beszívom az illatát, amely a hajából árad felém, és csak néhány másodperc után pillantok fel a sötét nappali sziluettjére.
- Ugyan már... - mormogom. Szinte észre sem veszem közben, ahogy ujjaim lágyan, kisebb-nagyobb köröket írnak le derekán miközben magamhoz ölelem az egyik kezemmel. Magam sem tudom, mi ez az érzelgősség... és hogy mi ütötte az egoista, bunkó énemet, amely most valamelyest megpihen a háttérben. - Meg se kottyant.
– Béreltem egy szobát a Foltozott Üstben, pont azon a napon, amikor a kocsmába ránk törtek. Már mindenem ott van… az összes cuccom, készen állok, hogy eltűnjek egy időre Londonból. – Erre körbepillantok a lakásban, eddig igazából fel sem tűnt annak az a viszonylagos üressége. Túlságosan O'Marára figyeltem.
- Biztosan a Foltozott Üst a legbiztonságosabb hely? - kérdezem, közben pedig mocorgok egy kicsit, hogy a fejemet kényelmesen a háttámlának tudjam biccenteni. Közben valami már megint végigdobogja a padlást... De már meg sem rezzenek, ugyanis nem először bukkan fel a kétes eredetű hang. - Talán kereshetnél egy másik lakást valahol eldugva. Egy kevésbé szellemjártát...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 26. - 19:49:27 »
+1

bassza meg!


Aiden
2001. szeptember 16.

outfit

Nem is tudom mit éreztem, ahogy félig-meddig kábultan lógtam Aiden karjai között. Erő nem sok volt bennem, csak átadtam magam annak az érzésnek, ahogy a testem minden lépésre ugrik egy kicsit az ő védelmező karjai között. Sóhajtottam egyet szinte azonnal, ahogy kiértünk a friss levegőre… tökéletes volt. Megkönnyebbültem, egy pillanatra eltűntek az árnyak, ahogy a tüdőmet a hideg őszi lég megtöltötte. Megnyugodtam volna talán, ha Aiden nem ér hozzám és nem ölel. A tenyere alatt mindig forróság töltötte meg a testemet, kicsit túl hevültem s a szívem is őrülten zakatolt, mintha csak ki akarna szabadulni a mellkasomból.
Ezúttal azonban nem sok időm volt kifújni magam, jött a hoppanálás… hamarosan a vidéki angol levegő tisztaságát a Suttogó dohossága váltotta fel. Olyan csendes volt, olyan üres, mint ritkán. Hiába törte meg mindez egyetlen pillanatra Frank dobogása. Nem számított most ez, éreztem, hogy már nem tartozom ide, hiszen a cuccomat messzire vittem innen – vagy legalábbis a város egy másik szegletébe, hogy ne találhasson rám senki.
Éreztem, hogy egyre fogy a levegő a tüdőmből. Össze kellett szednem magamat, mielőtt belehalok a sérüléseimben éppen Aiden karjai között. Muszáj volt erősnek lennem és ahogy hozzá dőltem, éreztem az illatát, a mellkasa emelkedését, valahogy még biztosabb voltam ebben. Tennem kellett valamit, csakhogy ahhoz szükségem volt a pálcámra is… vagy legalábbis egy varázspálcára, ami hajlandó engedelmeskedni a bennem lakozó mágiának.
– Ugyan már... – mondta, ahogy ujjai finoman táncoltak a derekamon, hol kisebb, hol nagyobb köröket téve meg. Annyira békés volt ez az egész helyzet a fájdalmak ellenére is, hogy átadtam magam neki s csak simultam és simultam bele az engem ölelő karba. Olyan erős volt… olyan hihetetlenül erős az érintése, hogy hirtelen képes lettem volna minden bizalmamat Aidenbe fektetni. – Meg se kottyant.
Elhittem neki a választ. Még a hang sem csendült bennem, hogy azt mondja, nincs így… nem engedhetem Aidennek, hogy erősebb legyen nála. Neki engedni akartam s egyre inkább meglepett, hogy a hang nem fordult úgy ellene, mint mondjuk annak idején Nat esetében. A bennem lakozó sötétség olyan könnyen kapcsolódott Aidenéhez, mintha csak egymásnak lettek volna kitalálva. Kiegészítettük egymást? Meglehet… de sokkal inkább túl próbáltuk licitálni a másikat ilyen téren.
– Biztosan a Foltozott Üst a legbiztonságosabb hely? – kérdezte. Megértettem az aggályait, sőt érdekeltek is… érdekelt a véleménye… érdekelt, hogy mit gondol. Rá akartam támaszkodni, mert úgy éreztem éppen erre van szükségem. Ujjaim finoman végig vándoroltak a gallérján és a nyakán, hogy elérjem az állait és ahelyett, hogy a plafon felé pillantottam volna, ahonnan Frank hangja szűrődött, inkább őt figyeltem. – Talán kereshetnél egy másik lakást valahol eldugva. Egy kevésbé szellemjártát...
Elmosolyodtam, ahogy az arcéle kicsit megfeszült és kirajzolódott a sötétben, miközben beszélt. Tökéletesen nézett ki. Tökéletesen férfias volt, nem hiányzott a borosta vagy a szakáll róla, amiért amúgy rajongtam.
Nem az a legbiztonságosabb, közel sem… – ismertem el és újra hördültem egyet, ahogy a fájdalom az oldalamba nyilallt. Tarts ki, O’Mara… A hang csendesen bíztatott, mindenféle gúny nélkül. – Csak… egy kicsit kell ott kibírni, mielőtt elkezdenék házat keresni vidéken. Valami csendes, nyugodt környéken, ahol csak én vagyok… meg… – Nyeltem egyet és rápillantottam a szemem sarkából. Igazából nem akartam még kimondani az érzéseimet, nem álltam rá készen… Aiden meg még annyira sem. Nem akartam őt elűzni. Ezért pontosan azt a hangomat vettem elő, amit a tónál: – Te segítesz. – Nem volt ebben kérlelés, puszta tény volt. Ezzel pedig a téma le volt zárva, s nem volt más hátra, minthogy megmentsük közös erővel Elliot O’Mara meggyötört testét…


KÖSZÖNÖM A MEGMENTÉST!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 25. - 17:49:34
Az oldal 0.094 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.