+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Jasper Flynn (Moderátor: Jasper Flynn)
| | | | |-+  Köd száll
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Köd száll  (Megtekintve 436 alkalommal)

Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 09. 30. - 08:46:17 »
+1

Cukormáz, Roxmorts



2001. október 3.
Naplózva


 

Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 30. - 08:46:30 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


A tekintetem lassan fogadta be a ködös, őszi tájat. Olyan régen láttam Cassent, még a zöldellő lombkoronák alatt, hogy nehéz volt a szőke tincseket, a kék szemeket és a mindig sugárzó arcot ebbe a kopár tájba illeszteni. Persze így is gyönyörű volt, ami megnyugtatta a lelkemet, de azért egyelőre nem kötöttem az orrára, hogy a puszta jelenléte is bizsergést, heves szívverést okoz. Kicsit úgy éreztem magam, mint az első randinkon Roxmortsban, mikor még nem akartam elfogadni, hogy máris lehetek szerelmes. A hetek óta tartó hiánya tette ezt velem. Az, hogy nem láttam a mosolyát, nem bújt oda hozzám és nem csókolhattam… és a végére már a tanulásba temetkezni is nehéz volt. Vártam a leveleit, állandóan azokat olvastam újra és újra, mintha új részeletet akarnék kibogarászni, amit addig nem vettem észre. Valójában csak nagyon furcsa volt ez az egész helyzet, hiszen a Roxfortban mindennap láttam.
Ahogy átkaroltam a vállát és megtámaszkodtunk a hátsó udvar kerítésénél, felnéztem az új otthonukra. Olyan volt, mint egy mézeskalács ház, amit egy mesekönyv lapjaiból bűvöltek ki. Közel sem volt persze olyan hercegnői, mint az a kastély, ahová nyáron mentem… de már az is örömmel töltött el, hogy van egy hely, ahol néha-néha hétvégente láthatjuk egymást. Végül is nem olyan rossz fej az apósjelölt, hiszen amint kikérte Averyt a hétvégére a Roxfortból, már jöhettem is. Nem érdekel, ha ehhez kínos családi vacsorákat, ebédeket vagy beszélgetéseket kell elviselni.
– Kicsit, mintha sűrűn költöznétek – jegyeztem meg, elmerengve az ablak felé, ami Cassen szobájából nyílt és pontosan erre az udvarra nézett. Ahhoz képest, milyen meseszerű házikó volt ez így kívülről, belülről sötét volt. Sötét bútorok, sötét falak, amik valahogy otthonos érzést keltettek. Sosem szerettem a nagy, világos tereket. – Ennek van köze ahhoz, amit nem mondhatsz el magatokról? – kérdeztem aztán, bár nem akartam faggatózni, de amennyit járni terveztem hozzájuk, az alapján lassan megérdemeltem volna, hogy alaposan beavassanak ebbe a helyzetbe. Mi van, ha én is veszélyben vagyok? Engem nem zavar, de a szüleim bizonyára nem repesnének az örömtől.
– Aggódom érted Cassen – közöltem aztán a legnyomósabb érvemet és szembe fordultam vele. Átkaroltam a derekát és a szemébe néztem… de közben valami furcsa érzés fogott el. Nem is tudom… mintha valaki figyelne. Borzongás futott rajtam keresztül és elbámultam a hegyek és az erdő irányába, ami amúgy egy karnyújtásnyira volt csupán a kerítéstől.
Csak megráztam a fejemet, hogy aztán újra Cassenre pillantsak… de a gondolataim csak nem látszottak tisztulni. Pontosan az az érzés volt ez, amit akkor éreztem, ha megjelent Vincent. Csakhogy erre már hónapok óta nem volt példa. A kastély mindig megvédett a külvilágtól és Avery mellett valahogy nem is jutott eszembe félni már tőle. Igazság szerint már csupán a sebem emlékeztett arra, amit velem tett… és amit éreztem, ha csak eszembe jutott. Mostanra ezek halovány emlékek voltak másképp.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 02. - 15:17:08 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Őőősz... Annyira imádtam az őszt. Tulajdonképpen az összes évszakot szerettem a maga nemében, mindegyik rejtegetett magában valami gyönyörűt. Persze itt nagyjából összefolytak ezek az idők... mintha igazából egész évben
ősz lett volna. De nem, ez most igazi volt, a levelek elkezdtek sárgulni és megszáradni, szépen telehullották az udvart máris, a fák egyre csak kopaszodtak, engem pedig teljesen teljesen elkapott ez a hangulat. És mennyivel jobb volt mindezt itt tölteni, ebben a cuki roxmortsi kis házikóban, és nem a kastély falai között!
Végigvezettem a tekintetemet a kis épületen, miközben Jasper mellkasának nyomtam az arcomat. Olyan édes volt. Egy édes kis házikó. Kicsi, de pont elég nagy hármunknak... vagy négyünknek, ha Elliot olykor-olykor felbukkanó pasiszerűségét is beleszámoltuk, de mindez egyébként hidegen hagyott, mármint a ház külleme, alapból ugyanis az, hogy Elliot ilyen közel volt, és el tudta intézni azt is, hogy hétvégente kiengedjenek hozzá, elképesztően lelkesített. Így nem kellett a szünetekig várnunk Jasperrel, hogy találkozzunk, nem kellett szenvednünk azzal a kérdéssel, hogy mi legyen, pláne most, hogy amúgy már Roxmortsba sem engedtek ki szívesen senkit. Vagy ha igen, akkor is mindenhol hemzsegtek az aurorok meg a tanárok... ez pedig azért elég lelombozó volt. Szóval igen... ismét körbelengett a rózsaszín köd, hogy ennél tökéletesebb nem is lehetne semmi.
– Kicsit, mintha sűrűn költöznétek – jegyezte meg Jasper, én viszont nem válaszoltam egyből, csak beszívtam az illatát újra, mintha még mindig nem hinném el, hogy itt van. Már nem tudtam kifejezni, hogy mennyire hiányzott... sokat leveleztünk, rengeteget, de az nem volt elég. Hogy is lett volna? Hirtelen nagyon vártam már a tanév végét, hogy ne válasszon el minket többet a kastély. Még ha amúgy a Roxfort lezárásától tartottam is kissé.
- Ennek van köze ahhoz, amit nem mondhatsz el magatokról? – folytatta Jasper, mire felpislogtam rá oldalról, aztán a vállába nyomtam arcomat, ahogy szorosabban hozzábújtam.
- Költözni izgalmas... - mormogtam, de ez persze már megint úgy hangzott, mintha terelni próbálnám a témát. Pedig nem, csaaaak... igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Mostmár tényleg le kellett ülnöm Eliottal, hogy kifaggassam, mit mondhatok el Jaspernek és mit nem. Bár a helyzetet már én sem értettem igazán... ez a költözése sem volt túl tiszta, csak én már hozzászoktam ezekhez az összegabalyodott szálakhoz. - Leheeet... de a vacsoránál megkérdezheted Elliotot erről, mit szólsz?
Halkan felkuncogtam, hogy nehogy komolyan vegye a szavaimat. Nem szerettem volna katasztrófát... de talán megint csak túlaggódtam a dolgokon egy kicsit. Végülis jellemző volt rám.
– Aggódom érted Cassen – mondta Jasper, ahogy szembefordult velem, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy elérjem őt, és nyomjak a szájára egy csókot. Viszont így sem voltam elég magas... ő meg ahelyett, hogy lejjebb hajolt volna, elrévedt a fejem felett valamerre a távolba. Lebiggyesztettem az ajkaimat.
- Mit nézel? - érdeklődtem, de mielőtt hátrafordulhattam volna, ő végre visszanézett, én pedig kaptam az alkalmon, hogy végre megcsókoljam. Nem volt hosszú, épp csak kiélveztem egy kicsit a forróságát... ahogy viszont elhúzódtam, hirtelen észrevettem a szemében azt a furcsa csillogást.
- Valami baj van? - kérdeztem, ugyanis a szokottnál is morcosabb fejet vágott, ez pedig nem tetszett. Hirtelen hátralestem a fákra a kerítésen túl, hátha tényleg látott valamit... de a táj teljesen tiszta volt, nyoma sem volt semmi aggasztónak. Így visszafordultam felé, és az egyik kezéért nyúltam, hogy összefonjam az ujjainkat.
- Gyere, menjünk be... van pite a konyhában, imádni fogod, mert én csináltam! - közöltem újra lelkesen, és vetve rá egy vigyort az ajtó felé indultam, húzva őt magammal. Továbbra sem adtam fel természetesen azt, hogy kihozzam belőle az édességszerető énjét... merthát mindenkinek van olyan, ez teljesen biztos.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 05. - 06:41:54 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Természetesen még mindig fene nagy volt a titkolózás, de nem okoltam ezért Cassent. Bár én mindenbe beavattam őt, azért annak inkább hozzám volt köze, mint a szüleimhez. A saját titkával az ember könnyebben bánik, mint valaki máséval s Avery faterja egyre inkább kezdett problémás alaknak látszani.
–  Leheeet... de a vacsoránál megkérdezheted Elliotot erről, mit szólsz? – mondta, megint elviccelve a dolgot. Nem bántam, szerettem a nevetése hangját, így tekintetem szép lassan az ajkaira vándorolt. Minden pillanatban csókolni tudtam volna, még ha a bókok nem is mindig jöttek olyan könnyen. Nem voltam hozzá szokva, még én is tanultam ezt a kapcsolatosdit… de láttam, hogy gyönyörű és a tudtára akartam adni, ha mással nem, hát egy kis csókkal, egy finom érintéssel. Amúgy is ki akartam használni az együtt töltött órákat, hiszen a hétvégi lehetőségek ellenére még mindig több időt voltunk külön.
– Remek ötlet. De vacsoránál inkább megköszönném, hogy ezeket a hétvégéket így elrendezte – válaszoltam és ujjaim végig cirógattak az ajkain. Talán túl őszinte voltam most meg, de a külön töltött napok iszonyatosan zavaró hiányérzetet okoztak… kicsit irigyeltem azokat a felnőtteket, akik össze tudtak költözni, mert a munka nem állt az útjukba. Én is erre vágytam kicsit. Cassennel feküdni és kelni, csak figyelni, ahogy csinál valamit. Lehet, hogy még fiatal vagyok hozzá, ő meg még inkább… de valahogy mégis ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben. Önzővé kezdett tenni a hiánya.
A szerelmes gondolatokat valami furcsa félelemszerű érzés nyomta el. Tekintetem a fák felé vándorolt, mintha azt várnám, hogy megpillantom az engem figyelő szempárt s talán mozdult is valami ott a távolban. De nem volt ott semmi látszólag, mert nem fedte fel magát, én még is nagyot nyeltem, ahogy visszanéztem Cassenre. Utoljára akkor éreztem így, mikor felbukkant Vincent.
– Semmi… csak furcsa érzésem volt… – mondtam és nyeltem egyet, majd kettőt pislogva megpróbáltam visszatérni a normális kerékvágásba… csakhogy a szívem még mindig őrülten zakatolt. Elő akartam rántani a pálcát a kabátzsebemből, de nem mertem odanyúlni, nehogy megijesszem Averyt is.
– Valami baj van? – faggatott. Már túlságosan ismert ahhoz, hogy tudja, mikor vagyok zaklatott. Szinte kiolvasta belőlem az érzéseket, mint valami nyitott könyvből. Ezt persze valahol nem bántam, de a Vincentes dolgokat nem akartam vele feszegetni s főleg nem akartam, hogy véletlenül összefussunk vele.
– Csak nem tudom… mintha egy vadállat ment volna el arra… – tippeltem, s reméltem igazam van.
–  Gyere, menjünk be... van pite a konyhában, imádni fogod, mert én csináltam! – magyarázta, ahogy kézen fogva húzni kezdett a ház felé. Felnevettem, kicsit engedve, hogy a helyzet megint teljesen lefoglaljon, nem adva teret semmiféle félelemnek, amit valaha Vincent váltott ki belőlem.
– Cukor és gyümölcsök… hmm, mi lehetne ennél édesebb?– kérdeztem és kicsit közelebb húztam magamhoz, ám abban a pillanatban valami puffant mögöttünk… sőt inkább durrant, mintha egy átok sült volna el. S ahogy megfordultam és magam mögé toltam Cassent, a fák között megpillantottam a ránk szegeződő varázspálcát. Vincent ismerős, magas, kicsit izmos testalkatát. Közelebb hoppanált, egyenesen elém, úgy hogy az arca egészen közel került az enyémhez. Láthattam a szemében csillogó őrült fényt.
– Csak nem megzavartam a romantikát? – kérdezte. – Milyen szép kislány… – Megragadta Avery karját és szószerint kirángatta a hátam mögül.
– Ereszd el! – szakadt el bennem valami, s meglöktem, hogy a keze lecsússzon Cassenről. Azonnal magamhoz öleltem, hogy ne féljen… de én is rettegtem. Érezhette, ahogy remegek, ahogy a szívem vadul kalapál és úgy kapkodom a levegőt.
 
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 08. - 20:08:52 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


– Remek ötlet. De vacsoránál inkább megköszönném, hogy ezeket a hétvégéket így elrendezte.
Halványan felmosolyogtam Jasperre, és egy hosszasra nyúló pillanatig csak elmerengtem az arcán. Szerettem bámulni, amit valószínűleg már észre is vehetett egy jó pár alkalommal. Dehát olyan tökéletes vonásai voltak... nem tudtam nem gyönyörködni benne, és pont az aggasztott egy egészen kicsit, hogy ezt mások is látják. Mármint nem azt, hogy olyan rajongással pislogok rá, mint valami kiskutya a gazdájára... hanem hogy ilyen helyes. Persze... nem voltam az a látványosan féltékenykedő ember, azt hiszem. Dehát egy ilyen arccal csak természetes volt az az állandó kis aggodalom, nem?
Odahajoltam inkább egy csókra, hogy mégjobban kiélvezzem a közelségét, de azonnal feltűnt, hogy valami megzavarta. Megfeszült egy kicsit, ahogy pedig felpillantottam rá, láttam is átsuhanni az arcán egy kis sötétséget.
– Csak nem tudom… mintha egy vadállat ment volna el arra… - Halkan sóhajtottam egyet, és inkább odahajoltam, hogy röviden megcsókoljam. Idegesített egy kicsit, hogy mit láthatott... ezért ahogy elhúzódtam, egyből el is kezdtem húzni a ház felé. Akármi is volt ez, jobban éreztem volna magam mostmár odabent, ráadásul továbbra is meg akartam etetni az almáspitével, aki nem sokkal azelőtt lett kész, hogy megérkezett. Persze, tudtam, hogy ő ezt nem fogja kifejezetten élvezni... de ez sem állított meg, ha édességről volt szó.
– Cukor és gyümölcsök… hmm, mi lehetne ennél édesebb? - Halkan felkuncogva az oldalához simultam, és megcsóváltam a fejemet.
- Az almáspitémnek még te sem tudsz majd nemet mondani - jelentettem ki magabiztosan, az ajtó közelébe sem jutottunk még azonban, amikor halk puffanást, majd pedig egy csattanást hallottam meg pont a hátunk mögött. Megrezzentem, ahogy viszont megfordultam, Jasper már a háta mögé is tolt, hogy onnan tudtam csak kipislogni a felbukkanó alakra, aki pálcát fogott ránk.
Végigkúszott a hátamon a jeges hideg, ahogy megpillantottam a férfit. Sosem láttam még... nem volt ismerős a kusza, barnás hajkorona vagy pedig az az arcszerkezet, ahogy pedig közelebb hoppanált, megcsillant a szemében valami különös, ijesztő fény is. Megragadtam Jasper kezét, de nem is voltam benne biztos, hogy én féltem vagy őt féltettem jobban. A sebhely jutott eszembe a karján, és az az ember, akiről mesélt... de ő nem lehet itt, ugye?
– Csak nem megzavartam a romantikát? Milyen szép kislány… – Fel sem fogtam, hogy ilyen közel van, de a férfi hirtelen megragadta a kezemet, és maga felé rántott. Az érintése jeges volt és olyan szoros, hogy halkan felszisszentem, közben pedig reflexszerűen a zsebemhez kaptam, de már nem tudtam kirántani a helyéről a varázspálcám. Megpróbáltam ellenállni, de az én erőm nevetséges volt az övéhez képest.
– Ereszd el! – Csak tompán hallottam Jasper hangját. Sikerült visszaölelnie magához, amire a fickó persze ismét megcélozta őt, ám végre én is megkaparinthattam a pálcámat... már-már paranoiásan hordtam magamnál mindig, mióta összekeveredtem tavaly Tessanával, de most nem bántam.
- Ugyan már, kölyök... Csak csatlakozni akartam a randevúba, remélem, nem gond... - Valami gúnyos kis röhögést hallatott, a hangja olyan éles volt, mint a penge... Rettegtem, hogy mikor robban ki egy átok a pálcájából, de minden erőmmel igyekeztem megőrizni a hidegvéremet valamennyire, ahogy én is ráfogtam a pálcámat. Persze közben a szívem a torkomban dübörgött.
- Itt van az apám - szólaltam meg halkan. - Bent a házban... Gondolom nem akar jelenetet rendezni...
Akármennyire is nem akartam, megremegett kicsit a hangom. A férfi őrült tekintete, ahogy megrándult a szája... nem akartam tudni, hogy mire képes, ha elszabadul. Kezdtem egyre inkább biztossá válni abban, hogy ő bántotta Jaspert, ettől pedig egyszerre szabadult fel bennem düh és félelem. Elmebeteg ember... és alighogy ezt kigondoltam, már felénk is küldött egy átkot.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 14. - 08:06:35 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Az almáspite hírének vicces kis édessége gyorsan eltűnt. Keserű szájízzel bámultam Vincentre és készen álltam, hogy neki essek… csakhogy amint megéreztem a belőle áradó dohos szagot, s láttam a szemében csillanó őrületet, megmerevedtek a tagjaim, pontosan úgy, mint amikor betört a szobámba. Szinte éreztem, ahogy a penge éle a felkaromba fúródik, s egyre erősebben nyomul a húsomba. Még talán a vér okozta nedvességet is úgy éreztem, mint ott fekve az ágyam mellett a padlón. Emlékszem, milyen erővel nyomta az ajkaimra a tenyerét, s hogy milyen erőszakosan szorított a földre. Kisfiú voltam, esélyem sem volt ellen… most pedig megint annak a kölyöknek éreztem magam, hiába akartam megvédeni Cassent, idióta kapkodásnak tűnt az egész.
Azonban Avery illata hirtelen elért az orromig. Muszáj voltam tenni valamit, muszáj voltam még jobban magamhoz vonni, hogy megvédjem. Meg akartam ölni… de a pálcája hegye most egyenesen a nyakamnak szegeződött. Esélyem sem volt a sajátomhoz nyúlni, mert abban a pillanatban támadott volna. Nem éreztem magam késznek egy átok benyelésére. Féltem, hogy akkor Cassen csak kiskanállal szedegethetné össze, ami belőlem maradt.
– Itt van az apám – közölte aztán. A hangja sokkal erősebben csendült, mint hittem… és olyan büszkeség fogott el. Ez az én csajom. –  Bent a házban... Gondolom nem akar jelenetet rendezni...
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem voltam megkönnyebbült, de jó volt látni, ahogy megrándulnak Vincent vonásai. Amíg a tekintete Cassenre vándorolt, én is rászorítottam a pálcámra, már azon agyalva, hogy mivel kábíthatnám el. Nem voltam jó a párbajban, nem véletlenül készültem medimágusnak… egyszerűen nem voltam elég erős, hogy bárkit is ledöntsek a lábáról. Az SVK volt az egyik leggyengébb tárgyam, sosem ment. Csak az elméleti tudásommal húztam fel a jegyeimet.
– Tűnj el Vincent! – közöltem a lehető legerőteljesebben hangomon, habár megint csak keménynek próbáltam tűnni… cseppet sem éreztem magam annak. De egy részem remélte, hogy Avery faterja, vagy éppen Fraser kinéz az ablakon és elkergetik ezt a faszt. Mindketten sokkal erősebbnek tűntek, mint én vagy… vagy Vincent maga. Életemben először nem idegesített, hogy az egyik Fraser a közelben van. Ben irritáló volt, Aidenből meg nem sokra emlékeztem leszámítva, hogy egy szobában aludtunk… és milyen pizsamát hordott, meg szuszogott álmában. De biztosra vettem, hogy megkeményítették őt is az évek, nem véletlenül nem jött vissza a Roxfortba soha.
– Nagyobb veszélyben vagy, mint hinnéd. – Tettem hozzá és rá szegeztem a pálcámat, pont úgy, hogy az is a nyakát érje, ahogy az övé az enyémet. Egy halom átkot soroltam fel fejben, ami működhetne, ha nem fordít hátat és tűnik el. Egy részem reménykedett, hogy Cassen befut a házba és szól az apjának, hogy jöjjön ki és segítsen… nagyon kellett volna most az erősítés.
– Azt hiszed, megijeszt néhány másik ember? Az anyád sem tudott megvédeni, Jasper – magyarázta kegyetlen röhögéssel. – Mit gondolsz, hogy a barátnődnek számít, ha esetleg kijön az apja a házból? Őt is megjelölhetem… mondjuk az arcán. Úgy akárhányszor ránézel, tudnád, hogy milyen szörnyű emberekből áll a családod… hogy te sem érdemled meg, hogy élj.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 16. - 21:20:09 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Az egyik kezemben szorongattam a pálcámat, a másikkal pedig megérintettem Jaspert ujjait. Csak aprón, óvatosan... közben persze nem vettem le a pillantásomat az előttünk álló férfiról egy másodpercre sem. A szemében csillogó őrület ijesztő volt... nem akartam elképzelni, hogy ez az ember megragad egy alig tíz éves, ártatlan kisfiút és belevési azt a rettenetes szót, egyszerűen csak... nem volt logikus. Jasper nem tehetett semmiről. Ez az ember pedig beteg volt, és az Azkabanban volt a helye.
Nem volt túl sok opció... kezdjek el kiabálni Elliotnak? Rettegtem, hogy a fickó abban a pillanatban leátkozná Jaspert, és talán még engem is. Egyelőre mozdulni sem mertem... olyan volt ez a helyzet, mintha pengeélen táncolnánk. Végigpörgettem a fejemben az átkok listáját, amiket a legjobban ismertem, de nem mertem támadni. Kerültem már párszor párbaj helyzetbe életemben, nem is mondanám, hogy annyira rossz voltam benne... de az, hogy ez most Jasperről szólt, sokkal jobban megrémített, mintha egyenesen engem akart volna darabokra szedni a csávó.
– Tűnj el Vincent! – szólt mellettem Jasper is. Gyűlöltem hallani azt a hangjába keveredő zavartságot. Egyáltalán hogy talált meg minket... pont itt? Azt gondoltam volna, Roxmorts a világ egyik legbiztonságosabb helye... és nem, mégsem volt az. – Nagyobb veszélyben vagy, mint hinnéd.
Már ketten fogtuk rá a pálcánkat Vincentre, de nagyon úgy tűnt, őt ez sem hatja meg. Mintha egyszerűen fel se tűnt volna neki... elpillantott persze a ház alakja felé, de aztán egyből vissza is bámult ránk azzal a zavaros, tébolyult tekintetével... aztán röhögni kezdett. Ettől persze a pálcája rázkódni kezdett a kezében, felváltva célozva meg így egyszer Jaspert, egyszer engem.
– Azt hiszed, megijeszt néhány másik ember? Az anyád sem tudott megvédeni, Jasper. Mit gondolsz, hogy a barátnődnek számít, ha esetleg kijön az apja a házból? Őt is megjelölhetem… mondjuk az arcán. Úgy akárhányszor ránézel, tudnád, hogy milyen szörnyű emberekből áll a családod… hogy te sem érdemled meg, hogy élj.
A fenébe! Én ezt nem akarom hallgatni. Nem is tudom... át sem gondoltam igazán, mi történik, hogy mit csinálok, hagytam, hogy átszaladjon rajtam a düh a szavaira. A beteg, undorító szavaira.
- Everten Static! - Nem is értettem, miért pont ez jött a számra. Annyival jobb ötlet lett volna elkábítani például, de valahogy jól esett látni, ahogy puffant egyet a barnuló levelekkel fedett avarban. A szívem a torkomban dobogott, ahogy végre kitisztult aggyal rájöttem, hogy valószínűleg tényleg el kéne kábítanunk, a pálcámat pedig bár közben sem vettem le róla, mire ez tudatosult bennem, már késő volt. A férfi már nem csak őrültnek, de dühösnek tűnt, ahogy elkezdett feltápászkodni, és még fel sem egyenesedett teljesen, de a pálcájából már egy átok suhant át a levegőben, egyenesen felénk. A fenébe, Avery, miért most lassult le az agyad? Megpróbálkoztam egy protegoval, de nem sikerült pont úgy kivitelezni, ahogy szerettem volna, így az átok  erejétől nekicsapódtam Jaspernek. Azt nem tudtam, hogy igazából elért-e... nem éreztem, de talán csak az adrenalin és a düh miatt. Hallottam a fickó szitkozódását, ahogy a száraz gallyak és levelek közt csörögve feltápászkodott.
- Szóval nem csak a kisfiú, hanem a kislány is meg akar halni? - hörögte. Szinte vártam az újabb lecsapódó átkot... de közben megéreztem a tompa fájdalmat a karomban. A fenébe!
- Maga undorító... - dünnyögtem. Elliot, Elliot, Elliot, tényleg nem akarsz felbukkanni csak úgy véletlen az udvaron?
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 22. - 19:20:30 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Már majdnem elmondtam, ahogy kimondta: „nem érdemlem meg, hogy éljek.” Gyerekként is ezt vágta a fejemhez. Azt mondta, hogy nem érdemlem meg, hogy létezzek, mert anyám egy gyilkos… mert elvette az egész családja életét s megérdemelné a szenvedést. De most nem lehettem gyenge… nem eshettem össze, hiába remegtek a térdeim a reszelős hangjától. Meg akartam védeni Averyt, de iszonyatosan béna voltam a párbajozásban, ahogy minden másban is. A verekedésről is tudtam, hogy nem menne, így nem akartam közelharcba keveredni… egyszerűen csak azt kívántam, hogy jelenjen meg Cassen-apuci és védjen meg minket. Ha mással nem is, már a puszta jelenlétével is képes lehetett volna elűzni Vincentet.
Remegés futott végig minden tagomon, hiába sikerült kézbe vennem a pálcámat, hiába szorongattam az ujjaim között, nem sikerült egyetlen varázslatot sem előrángatnom a zakatoló gondolatok tengeréből. Nem. Egészen más járt fejemben… menekülés, fájdalom, könnyek és persze továbbra is Cassen apja, aki csak nem akart kijönni a házból.
A gondolatok és emlékképek egyetlen örvényként tekeregtek bennem, mintha csak nem akarnának elengedni. Hirtelen Vincent hangja és az őszi táj képe beleveszett ebbe s egy pillanatra ott találtam magam kisfiúként a hálószobám paldóján fekve, vérző karral, miközben anyám és apám felettem vitatkoztak, hogy hogyan kellett volna megóvniuk egy ilyen szörnyetegtől. Én pedig csak szorítottam a kezemet a vérző „halál” feliratra, abban reménykedve, hogy a melegtől majd begyógyul és nem látszik többé.
Hirtelen rezzentem össze Cassen hangjára, na meg a levelek hangjára, amik megrezzentek körülöttünk. Ahogy visszakerültem a valóságba láttam, ahogy Vincent teste elnyúlik a levelek között egyetlen röpke pillanatra. Ekkor értettem meg, hogy a sebhelyem nem csak az emlékképben, de a valóságban is fájdalmasan lüktetni kezd.
– Szóval nem csak a kisfiú, hanem a kislány is meg akar halni? – kérdezte Vincent, miközben nagy nehezen feltornázta magát. Láttam, hogy még dühösebb, hogy most tudná őt bántani és nem tetszett… nagyon nem. Nekem kellett valamit csinálnom, pedig rettegtem. Rettegtem, hogy megint valami ocsmány bélyeget hagy maga után a testemen, ami örökre emlékeztetni fog arra, ahogy elrontotta ezt a békésnek induló őszi napot Cassennel.
– Maga undorító... – mondta Avery, miközben egy nagyobb lépéssel előtte teremtem. Nem engedhettem meg, hogy Vincent bántsa őt… hangosan fújtam ki a levegőt és egyenesen rá szegeztem a pálcámat, megcélozva a mellkasa közepét. Nem érdekelt, mit reagál, készen álltam arra, hogy akár komolyabban is megsebesítsem. Végül is ezért jártam SVK-ra, hogy meg tudjam védeni magamat, hogy tudjak harcolni, ha kell… amúgy gyűlöltem azt az órát, meg azt a nyálgép Fawcettet is.
– Tűnj el, Vincent… – mondtam és minden erőmet bevetettem, hogy egy pillanatra se remegjen meg a kezem. Meg kellett védenem Cassent és ez olyan elemi erővel lüktetett bennem, mint semmi más.
– Ha kezet mersz rá emelni, akkor nem köszönöd meg, amit kapsz. Azt hiszed, hogy még mindig az a kisfiú vagyok, akit bánthattál? Azt hiszed, hogy még mindig győzhetsz? Egy megkeseredett öregember vagy! – Mondtam, majd egy pálcaintéssel megcéloztam a lábfeje előtt a talajt, meg akartam ijeszteni, hogy eltűnjön. – Confringo – kiáltottam. A robbanás nagy hangot adva csattant be, Vincent éppen csak hátra tudott ugrani. Azonban ekkora zaj éppen elég volt, hogy a környéken minden felnőttet riadoztasson, így Cassen apját is. Ezt persze a támadónk is tudta, nem csoda, hogy a következő pillanatban máris hoppanált.
– Jól vagy? – fordultam azonnal Avery felé és magamhoz húztam egy ölelésre.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 25. - 21:33:48 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Kezdtem kicsit kétségbeesni. Bár minden erőmmel igyekeztem ezt nem mutatni, a félelem egyre erőteljesebben lüktetett végig az ereimben. Szerettem volna behúzódni Jasper mögé, de nem hagytam az ingernek, csak nyeltem egyet, és a pálcámat szorítottam, a férfit bámulva, hogy tökéletesen lássam, ha ismét támadni készül. Fájt közben a kezem... de nem is igazán törődtem most ezzel, túlságosan rettegtem attól, hogy ez a Vincent alak bántani fogja Jaspert. Újra.
– Tűnj el, Vincent… – lépett aztán elém Jasper, én pedig csak beharapva az alsó ajkamat vártam, hogy mi fog történni. A szívem hevesen dobogott, egészen a torkomban éreztem, de mégsem mozdultam. – Ha kezet mersz rá emelni, akkor nem köszönöd meg, amit kapsz. Azt hiszed, hogy még mindig az a kisfiú vagyok, akit bánthattál? Azt hiszed, hogy még mindig győzhetsz? Egy megkeseredett öregember vagy! - Kicsit megborzongtam Jasper szavaira, és kilestem a válla mögül, hogy lássam Vincent reakcióját, aki közben már teljesen felegyenesedett. – Confringo.
Megrezzentem a hangosan becsapódó átokra, és egy pillanatra összeszorítottam a szememet. Fogalmam sincs... egy kicsit attól a látványtól féltem, ha eltalálja Vincentet a varázslat, vagy pont attól, ha az visszatámad. De a robbanás után egyből már hallottam is a hoppanálás tipikus hangját, hogy mélyen kifújtam a levegőt, amely eddig a mellkasomat nyomta. Tényleg nem is tudtam, mi ütött belém... sosem viseltek meg ennyire a kényes helyzetek, sőt, úgy éreztem, hogy mióta összekeveredtem párszor Tessanával meg azzal a gusztustalan erdővel, aminek egy hegét még mindig a vállamon viseltem, már egyáltalán nem ijesztenek meg igazán a párbajok. Csakhogy ez a helyzet most teljesen más volt.
– Jól vagy? – hallottam végre Jasper hangját, már közelebbről, egy sokkal kellemesebb éllel, mint ahogy Vincenthez beszélt. Felpillantottam rá, ahogy pedig magához ölelt, szorosan hozzásimultam a mellkasához, és abba sóhajtottam bele. Végre újra körbefont az illata, ami mindig megnyugtatott... Még ebben a helyzetben is, amikor nem nekem volt szükségem a nyugtatásra.
- Igen... - motyogtam, de nem is nagyon figyeltem a szavaimra. Nem az érdekelt, hogy én hogy vagyok, hanem az, hogy ő. Közben persze a sajgó karomra szorítottam a tenyeremet, és meg is éreztem a vér forróságát ott, mégsem törődtem vele. - És te jól vagy? - kérdeztem azonnal, és felnéztem az arcára, hogy a vonásait böngésszem. - Istenem... honnan a francból tudta meg, hogy itt lakunk?
Persze erre nem volt olyan nehéz választ találni. Az viszont már sokkal inkább aggasztó volt, hogy így akármikor, bármikor újra felbukkanhatott itt... tényleg bármikor. És Jaspernél az akadémián? Te jó ég... éreztem, ahogy a szívem olyan hevesen ver, hogy már megint elfelejtkeztem a fájdalomról.
- Miért nincs ez az ember már rácsok mögött? - dühöngtem, és közben újra hozzányomtam az arcomat Jasper mellkasához. Jó volt érezni a melegét és illatát bőrömön, megnyugtatott egy kicsit, de nem eléggé... ahhoz túl zaklatott voltam. Vettem egy újabb mély levegőt, és csak akkor engedtem el a karomat, hogy a tenyeremre pillantsak... azon persze ott virított a vérem az előbb félig elkapott átoktól, pont, ahogy számítottam is rá, de továbbra sem érdekelt különösebben. Csak a házba vezető ajtó felé pillantottam, amely ugyanolyan érintetlen maradt, mint eddig is volt.
- Lehet, hogy nincs is itthon Elliot... - dünnyögtem aztán mostmár sokkal inkább szomorkás hangon, és felpillantottam Jasper arcára. Nem akartam... annyira nem akartam, hogy bármilyen formában is bántsa az az elmebeteg.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 27. - 07:49:23 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Éreztem a hangomban beálló változást, amint Vincentet sikeresen elijesztettem. Persze Cassen nélkül ez sem ment volna, ő adta az erőt és a bátorságot, hogy szembe szálljak vele. Nem akartam, hogy bántsa őt vagy olyan tegyen, ami esetleg nyomot hagy a szép testén. Bizonyára, ha ez lett volna a valódi énem, akkor a Griffendélbe kerülök az első évben… de valójában én egészen gyáva voltam, éppen csak elég jól rejtegettem a dolgot ahhoz, hogy másoknak ez ne tűnjön fel. Már a Fraserrel való nyári találkozásunkkor kiderülhetett a nagyobb közönségneki is, hogy nem szeretek harcolni és nem is állt szándékomban ilyesmit tenni. Vincent elől is csak menekültem, mint annyi minden más elől.
– Igen... – Ahogy jött a megerősítés, hogy nem esett baja, kicsit megkönnyebbültem. Finoman megérintettem az arcát, mert érezni akartam a bőre puha melegségét. Ez pedig csak még jobban megerősítette a tényt, hogy Cassen rendben van. Annyira fontossá vált a dolog, hogy nem is érdekelt, mit láttam az előbb… konkrétan a gyerekkorom legrettegettebb alakját. Már felnőttem. Felnőttem és nem félhettem tőle tovább. –  És te jól vagy?
A kék szemekbe néztem egyenesen. Röviden bólintottam. Nem esett bajom, csak a sebhelyem lüktetett picit a karomon. Ilyet korábban nem csinált, ha felbukkant Vincent, most viszont ennyi is elég volt, hogy emlékeztessen, miket mert megtenni velem. Harcolni akartam ellene és legyőzni, hogy ne kelljen többé azokra a girbegurba betűkre szégyenként tekintenem… de ami a legfontosabb: meg kellett védenem Cassent tényleg. Persze tudtam, hogy a Roxfortban biztonságban van, de innentől kezdve ezek a közös hétvégék csak még veszélyesebbek lesznek.
– Istenem... honnan a francból tudta meg, hogy itt lakunk?
Sóhajtottam egyet és kihalásztam a zsebemből egy szál cigarettát, hogy rágyújtsak. Hirtelen nehezedett rám a stressz, de amint beleszívtam a dohányba, minden rendben volt. Megnyugtatott.
– Szerintem csak engem követett – válaszoltam egyszerűen a legkézenfekvőbb dolgot. Nem valószínű, hogy Cassenék címét csak úgy kiderítette. Az viszont annál inkább, hogy megtalált Hertfordshire-ben, onnan pedig már könnyedén utánam jöhetett ide.
–  Miért nincs ez az ember már rácsok mögött? – kérdezte, az arcát hozzám nyomta, én pedig a szabad kezemmel magamhoz öleltem. Nem tudtam, mit mondani, hiszen a választ én sem tudtam. Anyámék megtették a szükséges intézkedéseket, de az aurorok valahogy sosem kapták el Vincentet. Minden bizonnyal megvolt a sajátos rejtőzködési módszere. –  Lehet, hogy nincs is itthon Elliot...
– Gyanítom a robbanás az egész faluban hallatszott, szóval már úton van haza… – Simítottam meg az arcát ismét, ahogy rám nézett, majd elkezdtem a ház felé húzni. Odabent mégis csak kellemesen, na meg biztonságosabb volt. Bár nem ismertem ezt az aprócska házat, azért gondoltam, hogy esetleg le van védve valamiféle mágiával, így ha Vincent vissza is pofátlankodnak, akkor nem jutna be olyan egyszerűen… észrevétlenül semmiképpen.
Meg akartam nyugtatni Cassent, így amint beléptünk az ajtón, leültem az asztal mellé.
– Na hol van az az almáspite? – kérdeztem. Gondoltam, ha megeszem az édességet, akkor megnyugszik és a helyére billennek a dolgok. Pont elég volt, hogy én aggódtam állandóan a Vincent-ügy kapcsán.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 28. - 10:37:04 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Lehunytam a szememet néhány pillanatra, ahogy Jasper cigijének az aromája lassan betöltötte körülöttünk a levegőt. Bár régen olyan büdösnek találtam, ha csak elsuhant mellettem a folyosón és megcsapta orromat a dohány mély füstje, most ez is megnyugtatott, csak mert hozzá tartozott. Valahogy ez az illat is hiányzott folyton, ha nem volt itt.
– Szerintem csak engem követett. - Bólintottam egyet, de ez nem nyugtatott meg... cseppet sem. A gondolattól, hogy Vincent rátörhet Jasperre a kollégiumban vagy az egyetemen, émelyegni kezdtem. Persze, más kérdés az, hogy megtenné-e... de látva azt az őrült csillogást a szemében, igazából nem csodálkoztam volna, ha egyszer csak nem törődve a következményekkel ront rá.
Egy mély levegővel próbáltam meg palástolni az idegességemet. Rendben... semmi baj... egyikünk sem sérült meg... nem is vettem inkább tudomást a horzsolásról a karomon, a legkevésbé sem érdekelt, ahogy gondolataim továbbra is a férfi körül pörögtek.
– Gyanítom a robbanás az egész faluban hallatszott, szóval már úton van haza… – Halkan sóhajtottam egyet, ahogy megsimította az arcomat, és közben oldalra pillantottam a kapu irányába, már amennyire ráláttam a bokroktól. Szerettem volna, ha hazaér... mellette biztonságban voltunk, efelől nem volt kétségem, de az egy kicsit aggasztott, hogy mit fogunk neki mondani. A teljes igazságot Vincentről? Nem tudom... nem akartam, hogy aggódni kezdjen. Elég volt, ha én aggódtam.
Hagytam, hogy Jasper húzni kezdjen az ajtó felé, de félúton még hátralestem az udvarra. Teljesen üres volt, a felborzolt avaron kívül semmi más nyoma nem volt Vincent előbbi felbukkanásának... de mégis érezni lehetett a levegőben.
– Na hol van az az almáspite? – kérdezte Jasper, ahogy a sötét konyhába érve leült az asztalhoz, én pedig egy kissé furcsa pillantást vetettem rá erre. Nem is tudtam a sütire gondolni... teljesen elment az étvágyam, sőt, kavargott velem egy kicsit a világ. Ő meg nem is szerette az almáspitét...
- Biztosan jól vagy? - kérdeztem vissza, a hangomra pedig akármennyire is nem akartam, teljesen kicsúszott az aggodalom. A pulthoz léptem és megtámaszkodtam abban, úgy figyeltem Jasper arcát. Mellettem ott pihent a nemrég sült pite a pulton, de még a felém szálló kellemes illat is egészen hidegen hagyott, az alsó ajkamat kezdtem rágcsálni. Merlinre, hogy mehet így majd vissza az akadémiára, hogy ez az őrült akármikor ott lehet a nyomában? Én pedig meg fogok őrülni, ha akár csak egy kicsit is késik majd a leveleivel... Bár az idegesség olyan erővel zakatolt bennem, hogy talán már most megőrültem.
Megdörzsöltem a fájó felkaromat és zaklatott pillantást vetettem rá.
- Nem akarom, hogy bántson téged... - mormoltam halkan. Nem akartam, nagyon nem... de mit tehettünk volna? Egyikünk sem volt még igazán felnőtt, jártas a párbajokban, képes arra, hogy igazán megvédje magát vagy másokat, akármennyire is jó lett volna ezt gondolni. Tudom, tudom... talán valahogy pont hogy meg kellett volna próbálnom nyugtatni, nem pedig csak tovább idegesíteni, de képtelen voltam erre, hiszen annyira aggódtam. A házban továbbra is csend és békesség honolt... amit nem is bántam, mert így legalább biztos lehettem benne, hogy nincs itt Vincent. Talán csak az egyik cica sündörgött itt-ott a nappaliban.
- Mit mondjuk Elliotnak? - kérdeztem aztán. Nem voltam benne biztos, ő mennyire szeretné beavatni ebbe az egészbe.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 30. - 08:24:36 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Még mindig rajtam volt a remegés, olyan erősen, hogy Cassen is érezhette, amint az ujjaim finoman érintették őt. Meg akartam nyugtatni, felvidítani, hogy megint úgy mosolyogjon, ahogyan szokott. Mikor jó kedve volt, nekem is az volt… valahogy nem léteztek az olyan dolgok, mint mondjuk Bea vagy éppen Vincent. Egyszerűen elnyomtam őket magamban, hogy ne is emlékezzek rájuk. A helyüket pedig olyan könnyen vette át ez az egész, ami közöttünk volt. Ez lett a fontos, nem az önsajnálat, mintha így több, mint félév után gyógyulni kezdtek volna a lelkem sebei. Ezért pedig hálás voltam Averynek, de ezt sosem mondtam ki. Talán nem is kellett, mert ő is érzékelte a változást… érzékelte, hogy egyre többet és többet akartam vele lenni… s vele képzeltem el az életemet. Igen, ehhez határozottan fiatalok voltunk, mégis így volt. Nem véletlenül próbáltam az apjával is viszonylag jóban lenni.
– Biztosan jól vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam azonnal, de a ház békéje egészen megnyugtatott. Odabent ugyanis kellemes meleg volt, ráadásul az a gejl, édes illat is megtöltött mindent. Nem bántam, ez is Cassen része volt s én mindent akartam belőle.
– Most, hogy eltűnt, kiválóan – válaszoltam, ő közben a pulthoz lépett. Tudtam, hogy most azért néz rám, mert a rosszul lét valamilyen jelét kereste, csakhogy nem találhatta. Csak az adrenalintól remegtem még, amúgy teljesen jól volt. Valahol büszkeséggel töltött el, hogy a varázslatot tökéletesen hajtottam végre s hogy Vincent megijedt. Éppenséggel rosszabbul is elsülhetett volna ez az egész. Ha rosszabb hangulatban lett volna talán – már ha egyáltalán ilyen létezhet –, akkor bizonyára nekünk is támadhatott volna.
– Nem akarom, hogy bántson téged...
Aggódva pillantottam rá, ahogy a karjához ért. Mi van, ha megsérült? Azt az apja egészen biztosan rajtam verné le… mármint nem ismertem persze annyira, nagyrészt elég semmitmondó beszélgetéseket folytattunk vagy éppen csak köszönt. Még Frasert is jobban ismertem nála, mondjuk vele öt évig egy szobában laktam… de biztos voltam benne, hogy még őt is rám uszítaná apuci, ha Avery megsérülne… ráadásul meg is tudtam volna érteni. Cassenek nem eshet baja. Ez a gondolat, ez az érzés lüktetett bennem megállás nélkül, hátrébb szorítva a gyávaságom minden cseppjét.
– Én meg azt nem akarom, hogy téged bántson. Nem fogom neki megengedni többé, hogy hozzád érjen… – válaszoltam és onnan bámultam az asztaltól. Csak a neszelésre rezzentem össze, ami a nappaliból jött s hamarosan a küszöbön megjelent a fekete macska, akinek nem jutott eszembe a neve, de először az én lábamhoz dörgölőzött, majd felugorva a konyhapultra Avery arcához simult. Vajon érezte, hogy baj történt? Fogalmam sem volt, sosem volt háziállatom, csak néhány baglyom, meg Pete persze, az öreg bárány, akit anyámék harmad magával a kertünk végében legeltetett. Pete gyakran olyan volt, mint egy kutya, bátran sétált mellettem, elviselte a simogatást… ezért is szerettem meg annyira. De ő nem dörgölőzött, nem sok érzelmet mutatott.
– Mit mondjuk Elliotnak? – kérdezte.
Elhúztam a számat válaszként. Minden bizonnyal meg fog ölni, ha előkerül és kiderül az egész… de mégis csak biztonságosabb lett volna, ha tud róla. Ő tud vigyázni a legjobban Averyre, mert valószínűleg jobban ért a varázsláshoz, mint mi.
– El fogjuk neki mondani az egészet… egyébként hogyan védene meg, ha mondjuk nem vagyok a közelbe? – A válaszom talán egyértelmű volt és Avery sejthette, hogy majd ez következik. Nem titkolhattuk el az elől, akivel együtt élt… ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy biztonságba tudjam.
Tudtam, hogy nehéz lesz… sejtettem, hogy kiakadás is lesz. Talán még helyteleníteni is fogja a kapcsolatunkat ettől kezdve, de muszáj voltam megtenni. Ehhez sem volt éppenséggel túl nagy bátorságom, de a bennem tomboló adrenalin most még hajtott. Megpróbáltam ebbe kapaszkodni jelenleg.
– Tényleg együnk almáspitét… – Nyeltem egyet. Most nem akartam ilyen dolgokról beszélni. Nem akartam, hogy elmúljon a bátorságom, míg hazaér Elliot vagy Fraser. Beszélnünk kell velük… beszélnünk kell és kész, akármennyire is nem akarom. Lehet vennem is kéne tőlük néhány párbajleckét.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 11. 05. - 20:52:51 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t



Az ajkamat harapdálva méregettem Jaspert, és szorongattam a konyhapult sarkát, de már olyan erősen, hogy szinte sajgott az ujjam. Annyira elöntötte az agyamat az aggodalom, hogy még gondolkodni sem voltam képes rendesen. Persze, beszélt már Vincentről ezelőtt... és akkor is aggódtam... de mégis, olyan távolinak tűnt az, hogy ez az ember tényleg fel is bukkan, és újra megpróbálja bántani Jaspert. Egyszer már ott volt Beatrix... de azon is túllendültem, nem igazán érdekelt. Bíztam Jasperben és már nem is feltételeztem, hogy emiatt aggódnom kéne. De ez... Felesleges próbálkozás volt megoldást találni a helyzetre, ezt az embert ugyanis be kellett volna dugni az Azkabanba, és csak akkor éreztem volna azt, hogy minden rendben van. Hiába tűnt el, még mindig olyan érzés volt, mintha ott zörögne kint a levelek közt... Már csak a gondolatba is belehaltam egy kicsit, hogy újra fájdalmat okozzon Jaspernek.
– Most, hogy eltűnt, kiválóan. - Kicsit tétovázva méregettem, próbálva eldönteni, hogy ezt csak azért mondja, hogy megnyugtasson, vagy tényleg jól volt. Talán én sokka idegesebb voltam, mint ő? Igen, minden jel erre utalt... ő ugyanis a nyugalom megtestesült szobraként ücsörgött a széken, csak úgy, mint ahogy a Roxfortban is mindig. Vacsora közben, vagy amikor tanultunk... igen, folyton lestem őt valamerről az első csókunk után, kissé elszorult torokkal és izgatottan, hogy vajon észrevesz-e... most pedig akármelyik pillanatban hozzásimulhattam, amikor csak akartam.
– Én meg azt nem akarom, hogy téged bántson. Nem fogom neki megengedni többé, hogy hozzád érjen… – válaszolta az aggodalmamra. Mélyen szívtam be a levegőt, és a szemközti oldal konyhapultját bámultam egy pillanatig. Csak akkor vettem észre a felbukkanó Zeuszt, amikor már felugrott mellém és hozzámdörgölőzött.
- A Roxfortba úgyse juthat be... gondolom. - A tavaly és azelőtt történtek után ebben már nem voltam olyan biztos... de azért reménykedtem, pláne, hogy most ott voltak az aurorok is. Végülis az akadémiákon is, ami azért kicsit megnyugtatott... egy nagyon kicsit... remélem, hogy sok auror mászkál a kollégium körül is.
Megvakargattam Zeusz fejét, ahogy visszapillantottam Jasper felé, és hagytam, hogy kicsit lebiggyedjen alsó ajkam. Bárcsak ne így alakult volna ez a nap... ki akartam élvezni ezeket a hétvégéket vele, nem pedig azon idegeskedni, hogy mikor bukkan fel ez az ember... Mondani akartam még valamit... de aztán csak becsuktam a számat. Jó, jó, lendüljünk túl... ha nem is mutatta ki, biztos voltam benne hogy ő is ideges volt emiatt, és biztosan nem segített az, hogy még én is pörögtem.
– El fogjuk neki mondani az egészet… egyébként hogyan védene meg, ha mondjuk nem vagyok a közelbe? – Bólogattam a szavaira, miközben lepillantottam a doromboló macskára az ujjaim alatt. Úgy bújt hozzám, mintha pontosan érezte volna, hogy mi történik... talán így is volt, Zeusz egy különleges lélek volt. Hasonlóan, mint Wampus, csak ő... még túl fiatal volt, folyton be volt pörögve egy kicsit, de reménykedtem benne, hogy Zeusz nevel majd bele egy kis jómodort.
- Jó... igazad van - mormogtam. Tudtam én, hogy el kell neki mondanunk, csak... egy részem mégsem akarta, hogy még ő is aggódni kezdjek ezen az egészen. De aztán elkergettem ezt a gondolatot, mert tudtam, hogy butaság lenne titkolózni. Jaspernek igaza volt... már csak az zavart - még mindig -, hogy őt az akadémián ki fogja megvédeni?
– Tényleg együnk almáspitét… – Újabb fura pillantást vetettem rá, de azért elhúztam a kezemet Zeusztól és megfogtam a pitét egy konyharuhával, hogy az asztalra tegyem, majd hozzak tányért meg villát is mellé.
- Nem is szereted az almáspitét... - jegyeztem meg, de azért mellé huppantam az egyik székre és közelebb is húztam azt hozzá, majd szorosan a mellkasához simultam. Beszívtam az illatát, és végigsimítottam néhány ujjammal a hasát, hogy érezzem a felsője anyagán keresztül is az izmait. A közelsége kicsit tompította a háborgó gondolataimat, egy pillanatra lehunytam még a szememet is. Annyira szerettem vele lenni... egyszerűen csak közel fészkelődni és élvezni azt, ahogy a lélegzetünk lassacskán összekeveredik, szerettem vele beszélgetni, egyre inkább megismerni őt, felfedezni olyan mélységekig, amelyeket nem is sejtettem volna róla régebben. Akkor csak egy háztárs volt, egy nagyon szexi háztárs, aki persze idegesített, mert mindenki folyton róla áradozott a hálókörletemben. Elég volt csak hozzábújnom, hogy elfogjon a meghittség... de aztán ahogy ajkamra gördült volna az a bizonyos szó, hirtelen zajt hallottam az előszoba felől, hogy meg is rezzentem egy kicsit, és felemeltem a fejemet. Egy kicsit egyből átszaladt rajtam az idegesség, még annak ellenére is, hogy Zeusz lelkesen szaladt ki a konyhából az ajtó felé.
- Elliot? - szólaltam meg kissé bizonytalanul.

Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 11. 09. - 13:46:56 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Nem pillantottam egy ideig Cassen arcára. Nem akartam látni rajta az aggodalmat és a féltést… pont elégszer láttam anyám szemeiben tükröződni azt. Ő volt ugyanis az első, aki igazán megértette, hogy Vincent élete végéig nem vagyunk biztonságban. Apám kimért volt, kicsit érezelemmentes, mint én, ha erről a témáról volt szó… rajta sosem láttam a dühöt, amit most éreztem. Igenis dühös voltam, mert Cassen veszélybe került miattam. Erre pedig előbb kellett volna gondolnom… előbb kellett volna gondolnom, többször a hátam mögé néznem, mielőtt még így alakulnak a dolgok. Talán be kellett volna avatnom Avery apját is ebbe az egészbe.
– A Roxfortba úgyse juthat be... gondolom.
Erre lassan bólintottam. Én is úgy gondoltam, hogy az iskola legalább védett hely… de közben mégis attól féltem, hogy mi van, ha ki tudja játszani az aurorokat. Nem ő lenne az első, aki megoldja a bejutást, ráadásul a hatóságok sem éppen arról híresek, hogy legyőzhetetlen képességgel rendelkeznek. Ezért hát nem bíztam annyira abban, hogy majd éppen a minisztérium oldja meg, hogy Cassen biztonságosan aludhasson a Mardekár hálókörletében. Mégis egy részem próbált ebben bízni… na meg az apjában. Őt ugyan nem ismertem annyira még, de Fraserről például tudtam, hogy tehetségesnek mondták az iskolában és amíg ő is itt van, talán nincs gond.
Szerencsére Avery is úgy gondolta, hogy igazam van. El kell mondanunk. El kell mondanunk, hogy valami más legyen… hogy ez a veszély ne csak minket terheljen. Avery túl nyugis volt ehhez, túl kedves és bár most is próbált védekezni, félnék, hogy nélkülem nem menne neki. Még nekem sem biztos, hogy menne egyedül. Most is csak azért mozdultam, mert ő volt veszélyben, de amúgy hagytam volna a gyávaságnak felülkerekedni mindezen.
– Nem is szereted az almáspitét… – tapintott rá a lényegre, mikor témát akartam váltani. Nem is tudom miért, talán gyáva voltam többet beszélni erről. Nem tudom miért… pedig Cassen biztos nem nevetett volna ki azért, amit érzek vagy amiken átmentem. Csak mégsem éreztem úgy, hogy most képes lennék ebbe beavatni. Amit most látott Vincentből apróság volt ahhoz képest, amiket én tudtam róla. Bár tény, hogy a veszély most már világossá vált Avery számára is.
– De most lehet jobb lenne csak enni – suttogtam, de ahogy odajött és elém került a sütemény, csak hagytam, hogy hozzám simuljon. Meg sem próbáltam az ételhez nyúlni, az ujjaimat a szőke tincsek közé fúrtam, hogy még közelebb vonjam. Meg kellett védenem. Eltökélt voltam, de nem volt ötletem, hogyan tehetném egyébként meg. Mégsem ölhettem meg Vincentet… amúgy sem tudtam hogyan kell és nem is lett volna bátorságom hozzá. Még arra is gondoltam, hogy én változtatom el a külsőmet, hátha akkor nem ismer fel… de Cassennek biztosan nem tetszettem volna ébenfekete hajjal és bajusszal. Na nem, mintha egy ilyen helyzetben a külsőségek számíthatnának.
Csak bújtunk egymáshoz egyetlen, csendes pillanat erejéig. Aztán valami nesz jött az ajtó felől. Hamarosan az egyik macska is megindult arra, magasba emelt farokkal, izgatottan, mintha csak a gazdája tért volna haza.
– Elliot? – szólalt meg bizonytalanul Avery. Éreztem, ahogy rajta is ugyanaz a feszültség fut át, mint rajtam. Mi van, ha valaki más jött… mi van, ha Vincent bukkan fel… Nyeltem egyet, hogy a keserűség eltűnjön a számból.
– Biztosan ő az… – ahogy ezt kimondtam meg is jelent Cassen apja a konyhába vezető ajtón. Kicsit ziláltan, mintha sietett volna. A hajába finoman belekapott a kinti hűvös szellő.

Naplózva


 

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 11. 09. - 14:11:31 »
+1

köd száll


Avery & Flynn
2001. október 3.

outfit

Én csak próbáltam élni. Próbáltam visszarázódni valami rendszerfélébe, amit megszoktam az elmúlt években, még ha ez amúgy teljesen másmilyen is volt, mint úgy az… és valahogy jobb is. Nem volt annyi feszültség, nem volt annyi kérdés, nem volt annyi fájdalom. Azoknak már csak az emléke maradt meg, s egyre inkább alig-alig jutottak eszembe. Hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult, mert lett menekülési útvonal és annak a végén, miután elengedtem a dolgokat, új élet várt. A lányommal, Zeusszal, a mókusokkal és Aidennel, a fájdalmakkal teli doboz meg szépen felkerült a lelkem szekrényének legmagasabb polcára. Tudtam, hogy előbb-utóbb meglesz piszkálva, de annak még nem volt itt az ideje. Ezúttal megvoltam így… ezzel az élettel.
Visszakaptam a varázstárgyak iránti csodálatomat, ugyanúgy rajongtam és kutattam őket, mint évekkel ezelőtt. De közben nem voltam egyedül. Most is Avery otthon volt és ennek örültem, megérte Roxmortsba költözni ezekért a hétvégékért… és pont ez tartotta a lelket bennem, hogy még inkább fejlődni próbáljak. Ha egyszer pedig eljutok oda, hogy kijelenthetem, na most felnőtt vagyok, akkor célt értem. Persze távol voltam ettől az egésztől, de próbálkoztam. Minden erőmet bevetve akartam a dolgot. Ezért is mentem el ma erre a termelői piacszerűségre, ahol nem csak kiváló bájitalalapanyagokat lehetett venni, de mindenféle különleges kaját is…
Szerencsétlenül mászkáltam a sorok között, azon agyalva, hogy de jó lett volna, ha esetleg Aiden is velem jön. Nem kértem inkább meg, biztosan elment valahova elütni az időt… én meg nem akartam ráakaszkodni. Igazából nem is tudom, hogy megengedhetek-e magamnak ilyesmit. Még sokszor megkérdezem hol tartunk, merre tartunk – persze csak magamtól –, hiszen ő nem beszél annyit, hogy egyértelmű legyen. Sokszor olyan hideg volt… amit alapvetően nagyon szexinek tartottam persze, de nehéz volt rájönni mikre gondol, miket érez. Mellette még a bennem tomboló sötétséggel is olyan túlpörgött idiótának hatottam, amilyenre azelőtt nem is gondoltam lehetséges opcióként. Ismertem persze a „cuki” oldalamat, erre jó volt Nat, megismertem mellette olyan vonásaimat, amiknek azelőtt még csak nem is sejtettem a létezését. Azt mondják, hogy mindennek van valami értelme… végül is ennek a szarságnak is megvolt.
Szánalmasnak éreztem magam, ahogy megint eszembe jutott. Nem, Elliot, ez nem helyes… nem kell a szarokon gondolkodni folyton. Koncentrálj a jóra! Muci! Muci! Muciiii! – próbáltam bíztatni magam, aminek a vége csak az lett, hogy eszembe jutott a tegnap éjszaka, éreztem, ahogy a fülem lángvörösre vált. Még szerencse, hogy nem voltam az a túlzottan pirulós fajta.
– Megveszi? – kérdezte nyájasan a boszorkány a pult mögött. Ekkor vettem észre, hogy nagy gondolkodás közben valami áfonyás kenyeret vettem a kezembe… természetesen csomagolás nélkül. Még szerencse, hogy éppen nem nyúltam semmilyen kétes helyre, egyébként a banya felpaprikázná magát.
Ö… kösz, de… – már tettem volna vissza, erre mordult egyet. – Nem nyúltam szarba, nyugodjon már meg… és csomagolja! – nyújtottam felé, most már én is morogva. Elhatároztam, hogy nem keveredek bajba Roxmortsban. Így is éppen elegen gyanakodnak, hogy az az Elliot vagyok, akit az újságokban láttak, de nem mertek rákérdezni. Egyelőre pedig jobb volt feltűnés mentesen élni… szóval Aident is megkértem, hogyha valami gáz ügyet akar intézni, akkor azt a falun kívül tegye meg – és persze közben biztos voltam benne, hogy úgyis én kavarom majd az első szarságot.
Már éppen magamhoz öleltem azt a hülye áfonyás kenyeret, mikor a távolban egy nagy pukkanás hallatszott. Azonnal a megfelelő irányba kaptam a tekintetem és a következő pillanatban rohanni kezdtem. Egy fél másodperc alatt felfogtam ugyanis, hogy a zaj abból az utcából jött, amerre lakunk… Nem bánthatják Avery… nem… Lihegve siettem végig a macskaköves úton, nem érdekelt, hogy a lábam majd leszakad, annyira fáj a sérüléseimtől.
Remegő térdekkel érkeztem meg a házhoz és rontottam be szabályosan a kertkapun, majd a bejárati ajtón. Az első, aki kijött elém Zeusz volt, bentről meg valami almáspite áradt.
Mi a szar történt? – kérdeztem lihegve még mindig, mikor megpillantottam Averyt és Flynnt az asztal mellett ülni. Annyira remegett az egész testem, hogy a kenyér leesett a földre a cipőm orra elé.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 23. - 01:57:31
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.