+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Esmé Fawcett
| | | | | |-+  Silver moon (Moderátor: Esmé Fawcett)
| | | | | | |-+  Az élet nagy kérdései
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az élet nagy kérdései  (Megtekintve 779 alkalommal)

Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 11. 26. - 23:12:38 »
0

Az élet nagy kérdései

Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 11. 27. - 00:12:08 »
+1

Ginevra
2000. augusztus


~ set ~


          Nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy sem, de mióta visszajöttünk Japánból, azóta kerülgetjük a témát, hogy mi is történt ott még az első nap. Az ő dolgai és az enyémek is annyira elnyomtak mind a kettőnket, hogy élni alig volt időnk. Legtöbbször csak rohanva találkoztunk, egy gyors ebéd, egy gyors vacsora vagy más. Az ágyban mégsem hozhatom fel a gyerek témát, az elrontana mindent. Meg egyelőre nem is akartam erőltetni, úgy voltam vele, hogy majd szól, ha felkészült rá. Elvégre májusban még úgy beszéltük meg, hogy ha eljön az ideje, akkor beszélünk róla. Én azt hittem, hogy évekig ki tudom bírni majd, hiszen fiatal vagyok. De a sorsom, az anyám és a családom elsősorban úgy döntöttek, hogy kicsit megsürgetik. Nem értem nekem miért kellene ennyire fiatalon szülnöm, azért, mert ők így döntöttek.
          Anyától kaptam meg erre a kérdésre a legjobb választ miután meghallotta, hogy mi történt a Három Seprűben. Honnan tudod, hogy lesz-e holnapod? Honnan tudod, hogy mi lesz holnap? Mi lesz akkor, ha holnap megint jön egy eszelős, és meghalsz?
          Oké, ez utóbbi olyan szempontból nem bizonyult jó érvnek, hogy ha meghalok, akkor nyilván nem lesz lehetőségem a gyerekkel foglalkozni, és nem tudom, hogy akarnék egy ekkora felelősséget Ginevrára hagyni. Tudom, hogy megoldaná, képes lenne rá, de azt is tudom, hogy neki egy gyerek a karriere végét jelentené. Sóhajtok egyet, mert még magam sem tudom eldönteni, hogy mi legyen és hogyan, akkor hogyan mondhatnám el az érzéseimet, az érveimet szerelmemnek?
          Mára azonban kértem tőle, hogy amint lehet, jöjjön haza. Mondjuk úgy lett volna a legjobb, ha el sem megy dolgozni, de nem tudtam volna visszatartani tőle. Szóval, addig festettem egy kicsit, mármint festettem volna, mert nem volt semmire sem kedvem. Csak feküdtem kinn a kertben, és simogattam Felixet. Vagy olvastam egy könyvet, amiből nem sokra emlékszem. Most viszont hamarosan megérkezik, nekem pedig elő kellene állítanom valamilyen vacsorát, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz étvágyam hozzá. Mikor elment, már akkor látta rajtam, hogy baj van. Rá is kérdezett, de tudtam, hogy nem szabad belekezdenem.
          Leülök a kanapéra, meggyújtok néhány gyertyát, majd várom a megérkezését. Közben elindítok valami lágy zenét, ettől persze sikerül elbóbiskolnom is. Nem sok időre, ebben biztos vagyok, de mikor felébredek Felix futkosására és egy cipő kopogására, akkor érzem, hogy kicsit kótyagos vagyok.
          -  Szia, Édesem! – felállok és odamegyek hozzá, hogy megcsókoljam.
          Egyelőre nem vágok bele a közepébe, hagyom, hogy megérkezzen. Az nagyon fontos, mert akkor rám tud majd figyelni, és nem azon töri a fejét, mit felejtette el, hogy lehet még jobbá tenni egy cikket, ilyenek.
          - Kérsz valamit enni vagy inni? – megindulok a konyha felé.
          Magamnak csinálok egy kevés teát, neki pedig azt, amit kér. Félek ettől a beszélgetéstől, nem tudom mi lesz a vége, és tudom, érzem, hogy az elkövetkezendő időkben mindennél nagyobb szükségünk lesz egymásra.

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 11. 29. - 17:14:59 »
+1

Legyen vagy sem? Ez itt a kérdés



Az elmúlt napokban nem találtam a helyem valahogy, nem éreztem jól magam a bőrömben. Mintha valami furcsa, nem létező bogár zümmögött volna körülöttem, sosem engedve, hogy megpihenjek és ellazuljak. Szükségem lett volna pedig egy pár perc nyugalomra, hogy átgondoljam a dolgainkat Esmével. De akárhányszor rászántam volna magam, mindig jött valami elintéznivaló dolog, ami nem tűrt halasztást. Őszintén szólva, pontosan tudtam, hogy ez a nyugtalanság, kisebbfajta idegfeszültség előszele valami sokkal súlyosabb, nyomasztóbb dolognak.... valaminek, amit úgy hívnak, változás.
Természetesen tudtam, hogy nem maradhatnak a dolgok örökre úgy, ahogy a kezdetekkor voltak. Akkor még a szenvedély és a könnyed izgalom jellemezte a kapcsolatunkat, azt hiszem, mindketten élveztük, hogy kötetlenül élvezhetjük egymás társaságát. Pár hónappal később már megjelent néhány felhő a rózsaszín égbolton, amikor alig tudtunk időt szakítani egymásra, annyira elfoglaltak voltunk a munkánk és egyéb elfoglaltságaink miatt. De ezt is sikerült áthidalnunk azzal, hogy összeköltöztünk, és home office-ban igyekeztünk otthon dolgozni, amikor csak tehettük.... Nos, a japán kiruccanással azonban újabb, elkerülhetetlen mérföldkőhöz érkeztünk, s ez nem volt más, minthogy újra kell tárgyalnunk a legsarkalatosabb kérdést, ami valaha felmerült kettünk között.... A babakérdést.
Nos. Én tudom, hogy egyáltalán nem változtam meg ez alatt a röpke fél év alatt, és a véleményem sem változott meg, mégsem dughattam tovább homokba a fejem. Sajnos. Esmén érzékeltem, hogy nem boldog, valami hiányzik az életéből, amit én egy személyben nem adhatok meg neki.... Vagy épp hogy megadhatok? Ez bizony nézőpont kérdése. Nem csoda, hogy kifejezetten feszülten nyomtam végig a napot, mire végre elérkeztem addig a pillanatig, hogy hazaindultam a szerkesztőségből. Mélyet sóhajtottam, mielőtt beléptem az irodai kandallóba és odahaza kiléptem a miénkből. Felix elém szaladt, ahogy mindig, én pedig hálásan vakartam meg a fülét erre a gesztusra.
- Köszi kicsim. Jól jön a bátorítás most - mosolyogtam rá, aztán pár lépés után megpillantottam a páromat, aki édesdeden aludt a kanapén. Rögtön láttam, hogy mennyire készült... lágy zene, gyertyafény... mindent megtett, hogy harmonikus közeget teremtsen. Egy pillanatra belegondolva...Örültem volna is meg nem is, ha elhalasztódik a beszélgetés... de nem így történt, a cipőm kopogására felkelt ugyanis szerelmem.
-  Szia, Édesem! –állt fel, mire lágyan viszonoztam a csókját. A mai napig levett a lábamról, akárhányszor csak megláttam, és ez most is így volt. Egyszerűen elbűvölő volt a kantáros farmerjában, bár neki tényleg minden jól állt.
Mélyen legbelül éreztem, hogy ezt a csatát már most elvesztettem.... Képtelen lettem volna nemet mondani neki és ezzel elveszíteni őt. - Szia Szépségem! Sajnálom, hogy felébresztettelek, aludhattál volna még nyugodtan - simítottam egy tincset a füle mögé beszéd közben.
- Kérsz valamit enni vagy inni? – kérdezte gondoskodón, mint mindig. Követtem őt a konyhába, menet közben lerúgva magamról a cipőmet, helyette belebújtam a puha papucsomba. Jobban esett kényelmesre váltani, pláne egy ilyen komoly beszélgetés előtt.
- Csak egy fekete teát tejjel és mézzel. Köszönöm! - feleltem, majd leültem az egyik székre a konyhában, amíg kedvesem tüsténkedett a pultnál.
- Milyen napod volt? - tettem fel a semleges kérdést, még mielőtt a lényegre tértünk volna.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 12. 08. - 21:35:57 »
+1


Ginevra
2000. augusztus


~ set ~


          Mindig azt mondják, hogy azt a legnehezebb megtenni, amit nem akarunk megtenni. Ebben mindenkinek igaza van, aki eddig elmondta. A kérdés már csak az, hogy amikor túl vagyunk azon, hogy bevalljuk bűneinket, gondolatainkat, akkor utána a jól megérdemelt nyugalom következik vagy esetleg valami más? Valami olyan, ami miatt azt kívánnánk, hogy bárcsak hallgattunk volna a megérzéseinkre, és nem esünk bele egy olyan hibába, amiről tudtuk, hogy nem kéne elkövetnünk. A mai is egy ilyen beszélgetés lesz szerelmemmel, a különbség csak az, hogy ennek mindenképpen elő kell kerülnie, ha nem most akkor később. Ha nem holnap, akkor jövőre, de talán ez így nem is a legjobb megfogalmazás, rövid időn belül.
          Nem akarom, hogy nagyon sokáig húzzuk a dolgot, mert az a kapcsolatunk rovására mehet. Ezt pedig nem akarom. Szeretem őt, nem akarom elveszteni, de megoldást kell találnunk az időnként fellépő gyermek utáni vágyamra. Nem tudom miképpen, de meg kell találnunk azt a megoldást.
          A nagy előkészületben persze elfáradok, elálmosodom, és el is alszom. Nem baj, úgy érzem most semmire sem tudnék koncentrálni, így pedig nem is tudnék megfelelően még könyvet sem olvasni, nemhogy festeni. A legközelebbi emlékem az, hogy Felix körme és szerelmem cipőjének a sarka kopog a padlón. Gyorsan felállok, mert nem úgy eldőlve akarom köszönteni őt. Egy gyors ölelés és egy csók. Erre vágyom mindennél jobban. A napom csúcspontja, ha megkapom.
          - Nem, mindenképpen ébren akartalak megvárni mikor megjössz. Olyan ritka az, mikor ennyire sok időnk van együtt és nem rohanunk.
          Annyira amúgy azért nem, de az már tényleg ritka, hogy egyikünk sem fáradt, bőven van időnk a másikat meghallgatni, és legfőképp, együtt enni úgy, hogy csönd van, nyugalom. A konyha felé vezetve őt aztán rájövök, hogy ez ma este sem fog összejönni. Igazából már mind a ketten érezzük és tudjuk, hogy ennek a beszélgetésnek ma kell lezajlania akár megbeszéltük előre, akár nem. Így pedig hogyan tud az ember nyugodtan vacsorázni? Nem is lep meg különösebben, mikor szerelmem csak egy teát kér.
          - Biztos vagy benne? Elég nyúzottnak tűnsz.
          Azért leteszem elé a kért teáját, majd én is odaülök vele szembe a saját italommal. Nem tudom, hogy most kéne belekezdenem mindjárt, vagy várjak még egy picit. Szerencsére ezt az átmeneti gondomat ő megoldja azzal, hogy kérdez a napomról.
          - Igazából semmi extra nem volt. Be kellett mennem a kiadóba néhány képet kijavítani, de ennyi. Meg egyszer el kellett mennem megbeszélni a részleteket egy képpel kapcsolatban a galériába. A nap többi részében itthon voltam, vártam, hogy hazaérj.
          Ennek egyik oka, hogy nagyon hiányzik szerelmem. A másik, hogy nem szeretek egyedül itthon lenni. Valamiért megint nem érzem magam biztonságban eléggé. Mintha bármelyik pillanatban rám törhetne valaki, vagy valami és ez ijesztő. Legalábbis akkor, amikor van időm gondolkodni, és nem tereli el semmi a figyelmem a munkáról. Talán még Felix az, aki képes annyira lekötni a figyelmem, hogy ne vegyem tudomásul a külvilágot.
          - Neked milyen napod volt?
          Lassan felállok és a nappali felé vezetem. Nem szeretném itt megejteni a beszélgetést, ez fontosabb annál. Meg aztán nem akarom, hogy kigyulladjon a ház sem, ott az a rengeteg gyertya a nappaliban. Leülök az egyik helyre, majd megvárom, amíg párom is elhelyezkedik. Ha előtte elmenne átöltözni valami otthoni kényelmes viseletbe, akkor azt is megvárom természetesen.

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 12. 18. - 15:03:24 »
+1

Legyen vagy sem? Ez itt a kérdés



Para ide-para oda, jól esik, hogy a párom megvárt ezzel a beszélgetéssel lefekvés előtt. Egyre inkább érzem, hogy mindkettőnknek szüksége van rá, hogy kiöntsük a szívünket egymásnak.
- Biztos vagy benne? Elég nyúzottnak tűnsz.
Nem csodálkoztam rajta, hogy Esmét meglepte az étvágytalanságom, általában amikor hazaértem, mindent befaltam, amit csak találtam. Egyrészt Esmé fantasztikusan főzött, és nehéz volt ellenállni annak, amit készített, másrészt napközben ritkán volt alkalmam minőségi ételt enni. Legtöbbször csak bekaptam egy fánkot vagy ittam egy cukorsziruppal és rengeteg tejszínhabbal megspékelt kávét, hogy bírjam energiával, de arra nem volt időm, hogy normálisan megebdéljek.
- Igen, köszönöm, édesem, majd holnap eszek rendesen - bólintottam, aztán belekortyoltam a teámba. A másik oka annak, hogy nem tudtam most egy falatot sem lenyomni a torkomon, az volt, hogy igazán komoly beszélgetés állt előttünk, aminek elég nagy volt a tétje, és erről bizony a torkomban lévő gombóc nem felejtett el emlékeztetni, gyakorlatilag ma délután óta folyamatosan, minden percben.
- Igazából semmi extra nem volt. Be kellett mennem a kiadóba néhány képet kijavítani, de ennyi. Meg egyszer el kellett mennem megbeszélni a részleteket egy képpel kapcsolatban a galériába. A nap többi részében itthon voltam, vártam, hogy hazaérj - mesélte kedvesem, mire mosolyogva bólogattam.
- Na ez jól hangzik, akkor ez a nap legalább nem volt vészes - válaszoltam, majd az ő kérdésére feleltem.
- Hát, volt egy nagy balhé ma, mert az egyik anyagban benne maradt egy hibás adat, és emiatt helyreigazítást kértek tőlünk a minisztériumtól.... Igazuk volt persze, de már kezd idegesítő lenni ez a folyamatos harc, ami az illuzionista megjelenése óta zajlik a próféta meg a minisztérium között. Folyamatosan szívják a vérünket, ami elég kimerítő - panaszoltam, de aztán inkább legyintettem és gyorsan hozzátettem:
- Hagyjuk is, ma nem akarok a munkáról beszélni, csak rád szeretnék figyelni! - léptem közelebb a páromhoz és lágyan megsimítottam az arcát. Aztán követtem őt a nappali felé, ahol letettem a bögrémet a dohányzóasztalra.
- Gyorsan átöltözöm és akkor utána már tényleg csakis a tiéd vagyok - ígértem Esmének, majd a lehető leggyorsabban lecseréltem az üzletasszonyos szerelésemet egy barack színű, puha melegítő alsóra, meg egy fehér feszes pólóra. Attól még, hogy itthoni ruhát vettem fel, szerettem volna csinos lenni és tetszeni a páromnak, ebből sosem engedtem, ami azt illeti. Adtam egy csókot a szerelmemnek, majd kényelmesen bekuckóztam magam a kanapéra, kezembe vettema  bögrémet, és kissé aggodalmas arccal a páromra néztem.
- Életem, azt hiszem eljött az ideje, hogy megbeszéljünk valamit... - mondtam kissé remegő hangon, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Vártam, hogy ezután Esmé vegye át a szót, mert tudtam, hogy itt ő az, akinek konkrét elképzelése van a dolgokról, én inkább csak sodródtam az árral, ha őszinte akarok lenni magamhoz...
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 12. 25. - 21:53:54 »
+1

Ginevra
2000. augusztus


~ set ~


          Meddig leszek hajlandó elmenni azért, hogy megkaphassam azt, amit szeretnék, és közben ne veszítsem el azt, akit szeretek? Korábban könnyű volt azt mondanom, hogy persze, majd később gondolkodunk a gyerkőcön, de most elég stabilnak érzem az életem, hogy megpróbálkozzak egy gyerkőccel is. Ginevra pedig szerintem tökéletes partner lesz benne.
          Kicsit elbizonytalanít, hogy nem akar enni, de megértem, ha nagy a rohanás, akkor azért kell egy kis idő, mire le tud nyugodni az ember, és most még itt van ez a megbeszélés is. Nem csodálom, hogy ki lehet készülve, és nem kér enni. Amíg teázik, addig elpakolom, amit előlhagytam. Közben mesélek a napomról.
          -  Úgy tűnik az illuzionista jobban felborzolta a kedélyeket, mint ahogy arra talán ő maga is számított.
          De mondjuk az is lehet, hogy csak szimplán túl friss még az élmény és szeretnék meglovagolni a műsor keltette hullámokat. Azért arra is kíváncsi vagyok, hogy melyik fél fogja előbb feladni. A minisztérium és lezárják megoldatlan ügyként az egész incidenst, vagy az újságírók? Elvégre, ha nincs nyom, akkor min tudjon bármelyik fél is elindulni?
          A nappali felé megölelem a derekánál fogva, majd kezem a szabad kezébe siklik. Szeretem érezni a jelenlétét bármilyen formában. Nagyon üres lesz ez a ház, ha nem lesz már. Főleg, mert mióta ideköltöztem valaki mindig volt mellettem. Shirley, majd most szerelmem.
          - Rendben.
          Mielőtt elmenne még adok egy csókot neki, aztán letelepszem a kanapéra. Gondolatban sorban fogalmazom meg azt, ahogy el kéne kezdenem ezt a beszélgetést, de rájövök, hogy nem tudok olyat tenni. Nem akarom, hogy nagyon előre eltervezett legyen. Tuti, hogy be fogok sülni, és mint olyan, csak megbántom szerelmem. Én nem vagyok hozzászokva ezekhez a beszélgetésekhez. Tuti, hogy valami sírógörcs félében fogom befejezni ezt a napot.
          - Tudod, még mindig fura téged ennyire lazán látni, de iszonyat jól nézel ki – mondom, amikor belép a szobába.
          Tőle tanultam mindent, amit az öltözködésről most tudok. Mondjuk az is igaz, hogy ő olyankor is szépnek lát, amikor én nem mondanám magam annak. És most nem a természetes szépségre gondolok. Figyelem, ahogy olyan halk léptekkel közeledik felém, ahogy más nem is lenne képes, mintha súlytalan lenne. Bár nincs olyan hideg itt, de valahogy mindig jól esik bebugyolálni magunkat egy takaróba. Az olyan, mintha védelmet adna nekünk.
          - Én… - hirtelen úgy érzem, mintha kiszáradna a torkom, de aztán hamar összeszedem magam. – Engem nagyon meglepett az, ami Japánban történt. Kíváncsi voltam milyen lehet egy valódi jóslat, de azért nem gondoltam, hogy pont erről fog szólni. Én azt hittem azt erősíti meg, hogy mi milyen jó páros vagyunk, és ha így folytatjuk, akkor sokáig együtt leszünk. – Szusszanok egyet, mert úgy érzem most jön a valódi felvezetése a mondandómnak. – Persze, reménykedtem benne, hogy egyszer majd lehet egy gyermekem, de azért arra nem gondoltam, hogy ennyire korán. Megegyeztünk benne, hogy most még csak együtt töltjük a napokat, és ha majd szükségét érzem, akkor visszatérhetünk rá. Ugyan sok befolyás volt rajtam az utóbbi hetekben, pont ezért nem is gondoltam rá, hogy már most le kéne ülni erre a megbeszélésre, de úgy tűnik… mégis.
          Azért elszégyellem magam. Tényleg nem gondoltam rá, hogy ennyire hamar sor kerülne erre. Főleg mivel egynemű párként azért elég érdekes a gyerekfogantatás kérdése. De ez egy másik kérdése a mai napnak, ha egyáltalán szerelmem igent mond a babára.
          - Szóval igen, most jelenleg úgy érzem, hogy szeretnék egy babát. Úgy gondolom, hogy nagyszerű szülők leszünk, mind a ketten és természetesen nem várom el, hogy itthon maradj vele, mert tudom, hogy fontos neked a karriered. Meg aztán én festőként könnyebben dolgozom itthonról, ha nem akarod még a kiadóban is felmondok, vagy megbeszélem Nathaniellel, hogy ezentúl csak itthonról dolgozok, és majd küld esetleg valakit a képekért, ha bevesznek egy projektbe, és…
          Itt akadok el először. Fürkészem a tekintetét. Ez pont úgy hangzik, mintha jó előre már elterveltem volna mindent. Persze, volt időm gondolkodni rajta Japán óta, de az is biztos, hogy többször mondtam azt magamnak, hogy nem fogom erőltetni ezt a beszélgetést. Azonban mikor a családom és néhány barátom is meghallotta a jóslatot, akkor azt mondták, hogy ez egy jel, és most kell családot alapítanom. Hát, az esély meg van rá, most már csak ezen a beszélgetésen múlik. Erőltetni viszont nem akarom. Ha ő nem akar még gyerkőcöt, akkor megoldom majd valahogy, hogy lenyugodjak.

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 01. 09. - 22:37:23 »
+1

Legyen vagy sem? Ez itt a kérdés


Jól esett az a csók, amit átöltözés előtt még kaptam tőle. Ez bátorított egy kicsit, erőt adva ahhoz, hogy belevágjak ebbe a régóta halasztott beszélgetésbe. Ahogy visszatértem az otthoni ruhámban, elmosolyodtam a szavaira:
- Tudod, még mindig fura téged ennyire lazán látni, de iszonyat jól nézel ki – dicsért meg, mire lágyan végigsimítottam az arcán.
- Köszönöm Szerelmem!
Sok mindent tanultam Esmétől, amióta együtt voltunk, többek között azt is, hogy mondjam ki az érzéseimet. Ő mindig annyira jó volt ebben az érzelmi intelligencia dologban, ami valljuk be, nekem viszont sosem volt az erősségem. Igaz, erről nem csak én tehettem, elvégre apám sem az érzelmek embere volt. Sokkal inkább tettekkel, figyelmességekkel, és igen, ajándékokkal fejezte ki, amit érzett irántam és anyám iránt. Az igazat megvallva, én is hajlamos voltam arra, hogy egy egy drága éttermi vacsorával, finom ruhákkal vegyem le a lábáról a páromat, ahelyett, hogy hosszasan lelkiztem volna vele, pedig tudtam, éreztem, hogy utóbbira még inkább szomjazott.
Eljött hát most ennek is az ideje, még ha nem is álltam rá készen. Teljes figyelmemmel hallgattam a szavait, és csendben bólogattam, amikor felidézte a japán jóslatot. Egyelőre kibírtam szavak nélkül, hagytam, hadd nyíljon meg az ő tempójában, elvégre ez az egész most igazából az ő vágyairól szólt, nem az enyémekről.
- Persze, reménykedtem benne, hogy egyszer majd lehet egy gyermekem, de azért arra nem gondoltam, hogy ennyire korán. Megegyeztünk benne, hogy most még csak együtt töltjük a napokat, és ha majd szükségét érzem, akkor visszatérhetünk rá. Ugyan sok befolyás volt rajtam az utóbbi hetekben, pont ezért nem is gondoltam rá, hogy már most le kéne ülni erre a megbeszélésre, de úgy tűnik… mégis – mondta ki azokat a szavakat, amiket a lelkem legmélyén pontosan éreztem. Nem tudtam, hogy kik és miket mondtak neki Kiotó óta, de azt láttam rajta, hogy nyugtalan, nem találja a helyét, mióta hazajöttünk. Megéreztem, hogy ez áll a háttérben. Az a nyavalyás jóslat, mi más...
Mélyet sóhajtottam, és megfogtam a kezét. Majd bátorítóan csak annyit mondtam:
- Folytasd Édesem!
Ahogy meghallgattam a folytatást, egyértelművé vált, hogy ő már nagyon sokat gondolkodott ezen az egészen. Ezt persze magamtól is tudtam, mégis kicsit meglepett, hogy gyakorlatilag kész terve volt az egész családalapítással kapcsolatos logisztikára. A szívem mélyén én már akkor igent mondtam a kérésére, amikor még ki sem mondta… és igazából most sem mondta ki kereken. De képtelen lettem volna neki nemet mondani, még akkor sem, ha én egyáltalán nem álltam készen arra, hogy anya legyek. Arra, hogy teljes felelősséget vállaljak egy másik érző lényért. Egy kisbabáért. A legtöbb, amit kinéztem magamból, az az volt, hogy el tudom tartani a babát és Esmét... Legalább erre nézvést jól jött, hogy előléptettek szerkesztővé. A többi dolog azonban: egy baba gondozása, nevelése... hát olyan messze volt tőlem egyelőre, mint troll a vélától. De ezt inkább megtartottam magamnak, nem akartam megbántani feleslegesen életem szerelmét. Vettem egy mély levegőt, és... Merlinre! Komolyan ki fogom mondani ezt? Asszem nem vagyok komplett.
- Esmé – kezdtem halkan. – Az az igazság, hogy én cseppet sem állok készen erre. Talán soha nem is fogok. De téged mindennél jobban szeretlek... és megtennék bármit érted, ezt komolyan mondom. Szóval… ha biztos vagy benne, hogy enélkül nem lehetsz maradéktalanul boldog, és nem tudsz tovább várni… akkor… - mélyet sóhajtottam.
- Vágjunk bele! – néztem mélyen a szemébe, még mindig a kezét szorongatva. A hangom talán kicsit megremegett erre az utolsó két szóra, nem tudom. De abban biztos voltam, hogy a jó szavakat mondtam. Megvártam a reakcióját, és aztán feltettem a számomra legködösebb dologra vonatkozó kérdést mindezzel kapcsolatban.
- Na és hogy csináljuk szerinted? Mármint hogy hozzuk össze a babát? Erre is van terved?


Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 01. 14. - 21:27:31 »
+1

Ginevra
2000. augusztus


~ set ~


          Levegő, ki-be, ki-be. Érzem, ahogy megtelíti a tüdőmet, aztán ahogy távozik belőle. Ez kell ahhoz, hogy végre nyugodtan legyek. Határozottan izgulok a ma este miatt, és bár érett értelmes nőknek tartom magunkat, azért látom, hogy hol lehetnek a buktatói a mai napnak.
          Végiggondolom mindazt, ami velünk történt az elmúlt időszakban. Tény, hogy nagyon sok mindent éltem meg, és nem akarom, hogy ezek itt félbeszakadjanak. Mikor meglátom bejönni a szobába, akkor kicsit el is bátortalanodom. Talán nem kéne mégsem belevágni? De tudom, látom rajta, hogy készült rá, lelkileg. Így nincs mit tenni, muszáj belefognom.
          A szavak csak úgy ömlenek belőlem. Nem tudom megállítani őket, és félek, hogy ettől olyan lehengerlő leszek. És most rossz értelemben gondolok rá. Olyan, mint egy buldózer, aki eltapos mindenkit anélkül, hogy meghallgatta volna a másikat. Én ezt nem akarom, és mégis ebbe az irányba haladok a beszélgetéssel.
          - Igen? – nézek fel rá a mondandóm végén.
          Fürkészem a tekintetét. Lelkiekben felkészülök arra, hogy itt most bármi elhangozhat. Még az is, hogy mondjam el még egyszer, amit akarok, mert idegességemben össze-vissza beszéltem. Kicsit elkomorodok, mikor belekezd a válaszába, bár még nem volt merszem kimondani a nagy kérdést, úgy látszik, ő már olyan jól ismer, hogy félszavakból is érti a helyzetet.
          - Én… - kezdenék egy választ, azonban látom rajta, hogy még nem fejezte be teljesen, ezért inkább nem folytatom.
          A végleges válaszánál azonban érzem, ahogy felcsillannak a szemeim, és majd kiugrok a bőrömből örömömben. Odaülök közvetlenül mellé, és átölelem, meg is csókolom. Én nem értek egyet azzal, hogy nem áll készen. Igenis készen áll, csak még nem ismerte fel, különben nem tudott volna igent mondani. Szeretném ezt hinni.
          - De most félreteszek minden örömömet és boldogságomat, mert úgy érzem magam másik oldalról, mintha egy hatalmas hibát követnék el. Tudom, ez a fél év még kevés ahhoz, hogy teljesen kiismerjük egymást, és a legkevésbé se szeretném azt, hogy akaratomon kívül belekényszerítselek valamibe, amit nem akarsz. Igen, tudom ellent mondok magamnak, de ha egy kis esélye is van annak, hogy ez a gyerkőc megrontja a kapcsolatunkat, akkor inkább várok még egy picit.
          Akárhogy is legyen, egy nagyon fontos dologra felhívja a figyelmem, amin még többet töprengtem, mint magán a kérdésen. Mert hát nem kell bemutatni nekem a méhecske és a virág történetét, pontosan tudom, hogy két virág nem tudja beporozni egymást, ahogy két méhecske sem. Szóval erre az apró, ám nem elhanyagolható problémára igenis kell keresni megoldást. Közel maradva hozzá, a kezét fogva keresem a szavakat. Már most hozzábújnék, de tudom, hogy ez még egy olyan fontos kérdés, amit nem csak úgy lazán a szőnyeg alá söpörve szabad megbeszélni.
          - Nos, ezen nem gondolkodtam annyit, mint a nagy kérdésen, de több lehetőségünk van. Lombik baba az egyik. Elmegyünk egy spermabankba, ahol beültetnek vagy mit csinálnak, nem tudom hogyan néz ez ki a varázstalanoknál. Vagy van egy férfi – akár idegen, akár ismerős – és vele. De ezt nem szeretném, mármint tudom, hogy ezzel még jobban megbántanálak… és oké, fogalmam sincs hogyan kéne. Már így is úgy érzem, hogy a baba kérésével kimerítettem az éves ajándék keretemet.
          Elmosolyodom. Nagyon boldog vagyok, és azt akarom, hogy ezt ő is érezze. Azt akarom, hogy átjárja a boldogságom.

          - Szerinted hogy kéne?

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 01. 18. - 00:28:02 »
+1

Legyen vagy sem? Ez itt a kérdés


Pontosan tudtam, hogyha azt mondom neki, gyerünk, vágjunk bele… Akkor hezitálni fog, az én kedvemért. Mert meg akarja tudni, hogyan érzek én valójában ezzel az egésszel kapcsolatban. Pedig…Sajnos úgy érzek, ahogy azt elmondtam. Nincsenek rejtett vágyak, nincs rejtett anyai ösztön… nincs nyomasztóan ketyegő biológiai óra. Én nem így működöm. Ez holtbiztos. Csillogó szemei, mézédes csókja és szeretetteljes ölelése azonban erőt adott, hogy kitartsak az elhatározásom mellett.
- De most félreteszek minden örömömet és boldogságomat, mert úgy érzem magam másik oldalról, mintha egy hatalmas hibát követnék el. Tudom, ez a fél év még kevés ahhoz, hogy teljesen kiismerjük egymást, és a legkevésbé se szeretném azt, hogy akaratomon kívül belekényszerítselek valamibe, amit nem akarsz. Igen, tudom ellent mondok magamnak, de ha egy kis esélye is van annak, hogy ez a gyerkőc megrontja a kapcsolatunkat, akkor inkább várok még egy picit – mondta szerelmem őszintén. Tudtam, hogy jót akar, hogy esélyt akar adni, hogy kitáncolhassak az egészből, ha akarok… De nem akartam. Pontosan éreztem, hiába halogatnánk a dolgot, csak rosszabb lenne. Mindkettőnknek. Olyan ez, mint amikor az ember tudja, hogy bele kell mennie a jéghideg vízbe, mégis csak ácsorog a tó partján. Mintha csodát várna… Hogy majd a tó vize magától felmelegszik, vagy tudom is én. Holott a víz hőmérséklete ugyanolyan marad, csak a percek telnek lassan és visszafordíthatatlanul. Meghallgattam hát, de nem engedtem neki. Továbbra is a kezét szorongatva mélyen a szemébe néztem.
- Édes vagy… Tudom, hogy nem akarod rám erőltetni, de nem akarom húzni-halasztani ezt a lépést. Úgy érzem, arra rámehet a kapcsolatunk. És ezt nem akarom megkockáztatni…. – itt mély levegőt vettem és utána folytattam csak.
- Tudod… nekem te vagy az igazi! Ezt talán még sosem mondtam ki ilyen nyíltan, de így van. És mivel benned, bennünk teljesen biztos vagyok, ezért meg akarok neked adni mindent, amit csak tudok… És ha ez a minden egy kisbaba, akkor… igen, akkor azt is... amikor csak akarod!– halkult el a hangom a kisebbfajta monológom végére. Majd meghallgattam a koncepcióját a fogantatásról. Ami azért kifejezetten érzékenyen érintett, ha őszinte akarok lenni.
A spermabank az oké… de az hogy valakivel lefeküdjön? Az kizárt. Láthatta, hogy kipirosodott az arcom, ahogy ezt a lehetőséget megemlítette, és kicsit el is fordítottam a szemem róla… Merlinnek hála Felix a közelben volt, így úgy tettem, mintha csak őt nézném, de valójában fájt, hogy egyáltalán felhozta ezt az opciót. Hogy megfordult a fejében….
- Szerinted hogy kéne?
Na itt már kibuktak belőlem a szavak, amiket igyekeztem elfojtani magamban, amíg végighallgattam őt.
- Hát semmiképp sem úgy, hogy mással vagy… Abba én belehalnék – szögeztem le fájdalmas arckifejezéssel. Bármennyire is igyekezett felém sugározni a boldogságot és a szerelmet, ebben a pillanatban nem tudtam befogadni. Túlságosan fájtak azok a szavak, amiket kimondott, még akkor is, ha tudtam, hogy ő maga sem döntene mellettük. Igyekeztem összeszedni magam és mondani még valamit… valamit, ami előre mozdíthatja ezt a beszélgetést.
- Szerintem a beültetés egy ismeretlen donorral lenne a megoldás… Hacsak a medimágusok nem tudnak jobbat…


Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 01. 18. - 19:44:44 »
+1

Ginevra
2000. augusztus


~ set ~


          El se hiszem. Ez tényleg megtörtént, és tényleg meg fog történni. Anya leszek. Anyák leszünk, mi ketten szerelmemmel. Úgy érzem, most bármit megtennék neki, amit csak akar, és amire képes vagyok. Nincsenek határok már régen átléptük őket, szerintem. Persze, még mindig ott van bennem, hogy nem akarom rákényszeríteni a dolgot, hogy azt higgye csak magamra gondolok és őt figyelembe se veszem. Pont ezért adok neki egy esélyt, hogy ha szeretne, akkor ki tudjon hátrálni. Megérteném, de úgy tűnik nem szeretne.
          Hallgatom a monológját, és közben rájövök, hogy valójában sokkal fontosabb vagyok neki, mint amennyire én hittem. Ettől megint egy kis bűntudatom van, de azért nagyon jól esik, hogy így gondol rám. Nagyon megváltozott az életem mellette, és bár soha nem fogok olyan jó védelmezője lenni, mint amilyen ő nekem, úgy érzem, a tőlem telhető lehető legtöbbet meg kell adnom neki a továbbiakban. Még többet ki kell hoznom magamból.
          - Soha nem leszek képes meghálálni neked ezt. Csak remélni tudom, hogy megközelítem majd valahogyan. Bárhogyan.
          Aztán persze jön a kényes téma, és sikerül is mindjárt az ellenkezőjét tenni annak, amit akarok. Sikerül olyan nagyon megbántanom, amennyire soha nem akartam. Nem gondoltam, hogy egy ilyen ártatlan megjegyzés így felkavarhatja az álló vizet. Hiszen nem kötne hozzá érzelmileg semmi. Viszont ott lenne a lehetősége, hogy láthatóságot kéne biztosítani neki. Az pedig talán túlságosan is felborítaná a kettőnk közti idillt.
          - Sajnálom. Nem is gondoltam bele, hogy ezzel megbánthatlak. Ne haragudj, sajnálom.
          A kezeim összeszorítom, és a két combom közé szorítom. Remélem, hogy nem követtem el akkora hibát, hogy azonnal sikítva és sírva rohanjon el. A kezem mozdul, igyekszem az ő kezét keresni, de félek megfogni. Meg is ijedek, mikor megszólal, gyorsan visszarántom.
          - Szerintem a beültetés egy olyan módszer, ami mind a kettőnknek megfelel.
          Akkor most már csak az a kérdés, hogy milyen donorunk legyen. Mert valamilyen formában ezt is el kell dönteni. Milyen babát szeretnénk, melyikkel lenne a legnagyobb esély. Két barna hajú szülővel nem várhatjuk, hogy szőke legyen a pici. Vagy két barna szemű szülőtől nem várhatjuk, hogy zöld legyen a gyerkőcé.
          - És milyen babát szeretnél? Szerintem, ha egy szőke, kétkszeműt szeretnénk, akkor nagyobb esélyünk lenne egy skandináv országban, mint itthon. Egyáltalán itthon szeretnéd vagy menjünk valamerre?
          Van még egy dolog, ami most jutott eszembe, és talán nem utolsó sorban lenne hátrányos.
          - Van itt még valami, amit meg kell beszélnünk ezzel kapcsolatban. Szeretném, ha egyelőre nem élnéd bele magad a babába. Először ki kell vizsgáltatnom magam. Tudod, meséltem már arról, hogy mi minden volt a múltamban. Az öngyilkossági kísérletem, aztán a sok pszichológiai problémám, és a sok stressz, ami már ért, lehet nem is vagyok alkalmas arra, hogy kihordjak egy babát. Akkor lehetne arról szó… - kicsit félek, mert ez a felállás már teljesen más, mint a korábbi.
– Hogy örökbefogadjunk?

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 01. 23. - 21:10:31 »
+1

Legyen vagy sem? Ez itt a kérdés


Jól esett látni, hogy mennyire boldoggá tették szerelmemet a szavaim. Ettől az én szívem is megmelegedett, ismeretlen érzés járt át, amit még nem tudtam beazonosítani… talán az volt benne, hogy adtam neki valamit, amit eddig senkitől nem kapott meg? Vagy legalábbis reméltem, hogy senki mástól én előttem. Ez nem volt más, mint a közös család lehetősége.
Nekem nem hiányzott még egy személy a boldogságomhoz, de kezdtem megérteni, hogy neki igen… és jó érzés volt, hogy hozzásegíthetem ehhez, még ha nem is teljesen úgy, ahogy az a természet nagy könyvében meg volt írva.
A hálás szavaira végigsimítottam az arcán, és már kezdtem megnyugodni, hogy nem is lesz vészes ez a beszélgetés…. amikor… elérkeztünk a rázósabb szakaszhoz. Láttam rajta, hogy nagyon sajnálja, hogy megbántott és ez még inkább felkavart.
- Sajnálom. Nem is gondoltam bele, hogy ezzel megbánthatlak. Ne haragudj, sajnálom.
Nem akartam, hogy rosszul érezzük magunkat. Elvégre ennek valami pozitív dolognak kéne lennie, nem? Úgyhogy a szokásosnál hamarabb vettem erőt magamon, és mosolyt erőltettem az arcomra, miközben tétován felém nyúló kezét is megfogtam. Lágyan megszorítottam a kezét.
- Felejtsük el. Tudom, hogy nem úgy értetted, csak azt hiszem, túlérzékeny vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban – néztem mélyen a szemébe. A tekintetemből kiolvashatta, hogy mennyire fontos ő a számomra, és hogy valóban, minden egyes szava éles késként képes sebet vágni a lelkemen, ha az arra utal, hogy mást választana helyettem… vagy hogy nem vagyok neki elég valamiért. Ami egyébként eddig nem volt bennem valódi félelem…. de most? Most szinte rettegtem. Mi van, ha úgy szeretne saját gyereket, hogy az hagyományos családmodellben nőhessen fel? Mi van, ha rájön, hogy ez a lombikdolog túl mesterséges a számára, és inkább egy valódi férfit akar maga mellé, akitől gyereke lehet? Rémisztő volt számomra bármelyik lehetőség… Épp ezért nagyon megnyugtató volt, amikor kijelentette, hogy a beültetés megfelelne számára. Ezek után pedig már rá is tért arra, hogy milyen legyen az a bizonyos donor, aki a magját adja szerelmünk gyümölcséhez…
- És milyen babát szeretnél? Szerintem, ha egy szőke, kétkszeműt szeretnénk, akkor nagyobb esélyünk lenne egy skandináv országban, mint itthon. Egyáltalán itthon szeretnéd vagy menjünk valamerre?
- Hmmm…. Nem tudom. Nekem nincs a baba külsejével kapcsolatban elképzelésem vagy elvárásom… de olyan szempontból lehet, hogy mégis előnyösebb lenne, ha elutaznánk, hogy diszkrétebben kezelhetnénk ezt az egészet. Talán egy utazás megadná azt a privát szférát, amire ebben az érzékeny időszakban szükségünk lenne…. Szerinted? – néztem rá kérdőn, majd belekortyoltam a teámba, és elgondolkodtam azon, amit ezután kérdezett. Örökbefogadás… Hát… Ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor ehhez kevésbé fűlött a fogam így első gondolatra, mert ha már lesz egy babánk, aki nem is az enyém biológiailag, úgy éreztem, hogy biztosan sokkal jobban tudnám szeretni és kötődni hozzá, ha Esmé egy részét  látnám viszont benne… Hiszen őt annyira imádom, hogy az ő vér szerinti gyermekét is biztosan a szívembe zárnám. De nem akartam szerelmemet ezzel stresszelni, így megnyugtatóan egyelőre ennyit válaszoltam.
- Persze, nyugodtan vizsgáltasd ki magad Életem, de én biztosra veszem, hogy neked nem lesz gond teherbe esni. Igazi ősanya típus vagy, meleg, szeretetteljes, akinek a természet törvényei szerint kizárt, hogy ne lehessen gyermeke! – hajoltam hozzá közelebb, és lágyan megcsókoltam.
- Ha pedig mégis lenne valami gond, akkor biztosan megoldjuk valahogy! De most ne izgulj ezen feleslegesen! – néztem rá biztatóan. Nos, igen. A problémát elég akkor kezelni, ha valóban felmerül… Nem igaz?

Köszönöm a játékot!  Puszi
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 24. - 14:48:19
Az oldal 0.155 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.