+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Skócia
| | | | |-+  Montrego kastély (Moderátorok: Mathias Montrego, Blaire Montrego)
| | | | | |-+  Montrego- birtok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Montrego- birtok  (Megtekintve 4346 alkalommal)

Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 01. 20. - 22:00:27 »
+1

****


                                       
Azt, hogy a pletyka igaz, már attól a perctől tudtam, hogy kiejtettem a számon: fogamzásgátló. Meg sem próbálom leírni milyen arcot vágott (szerintem könnyű elképzelni), meg azt sem, hogy én milyen arcot vághatok, amikor megszólal. Megszólal, és nem üvölt. Ez a Blaire jobban hasonlít arra, akit ismerek… Így már nem is olyan kilátástalan a helyzet. Hagyom, hogy hozzám bújjon, áthidalja azt a nem létező távolságot, ami még köztünk van. Jéghideg. Megértem, hogy keresi a menedéket, csak hogy én is jéghideg vagyok. Nem melegít fel, amikor bevallja, hogy nem azért ment el, mert Elliot után sóvárgott és azért nem tudott a közelemben maradni, ahogy a fordítottja sem melegített volna fel. Ebből a körből biztosan hogy egyikünk se jön ki győztesen, de azért még tartom, lassan ringatom a karjaim közt. Szóval ez kell a síró lányoknak, ezt feljegyzem majd a naplómba. Már majdnem megkérdeztem, hogy attól félt-e, hogy csókolózás után lehajítom a tetőről, amikor folytatta. Én csókoltam meg először? Kicsit eltartom magamtól. Vajon azért én csókoltam meg először, mert mindenki mást kinyírt, vagy azért, mert a Roxfortban nem maradt több pasi? Az arca maszatos a sírástól, a szeme piros, az ajka lassan elkékül. Biztos annyira fázik, hogy egy gyilkosságot is bevallana, csak legyünk túl a beszélgetésen. Visszahúzom a mellkasomra, de ő makacsul felbámul az arcomba.
-Nem én vagyok az egyetlen… -morgom. Persze, hogy nem vagyok egyszerű eset, 16 évébe telt, hogy erre rájöjjön? Majdnem gúnyolódni kezdek vele, csak hogy még mindig olyan szemekkel bámul, hogy alig merek levegőt venni. Ha a látszat kivételesen nem csal, akkor lehet, hogy megkönnyebbülhetek. Blaire már nem dühöng, nem sír, nem makacskodik, csak ölel. Hála a jó égnek! Úgy látszik a sírás jót tett neki, talán gyakrabban kéne megbőgetnem. Vagy talán mégsem. Felmerül bennem, hogy a következő szavainak két oka lehet. 1: sírás közben agyára ment a takony. 2: megfagyott az agya. Nem számít, hogy melyik, hálás vagyok a sírásnak meg a hidegnek, hogy ezt hallhattam. Valószínűleg életemben először és utoljára.
-Szeretnék holnap is fontos lenni. - lehajolok, hogy megcsókoljam a haját, aztán felkapom mint egy kis hercegnőt.
-Ha ma megfagyunk, holnap már nem fontosak leszünk egymásnak, hanem… Nem tudom, szerintem megfagytak az agysejtjeim. - mondom szórakozottan, ő még mindig remeg. Nem baj, hamarosan felmelegszünk. Elővehetném a pálcát, hogy forró levegővel terítsem be, de az csak a bőrünket simogatná, a csontjainkig hatoló hideg ellen nagyon kevés lenne. Erre csak egy orvosság van. A szemem előtt ott lebeg a sötétkék, sötétzöld, arany, ezüst szoba, mahagóni bútorokkal. Igaz az egész a páva színeben pompázik, még sem kihívó vagy csicsás, hanem olyan… Eric-es. A hatalmas ággyal a szoba kellős közepén, amire három lépcsőfok vezet fel, meg a földbe süllyesztett márvány medencével, amiben már csobog a forró víz. Igen, ott jó lesz Blairenek, tetszeni fog neki, most, hogy odakint ismét tombolni kezdett a vihar. Nincs is jobb annál, mint tisztes távolságban maradni attól a jeges széltől, az esőtől ami ma egyszer már eláztatott.
-Kíváncsi vagy, hogy néz ki a rejtekhelyem? -gyengéden végig nézek rajta. - Akkor jól figyelj B, most beengedlek egy titokba. - hogy mikor indultam el vele, és mikor értünk ide? Nehéz lenne megmondani, végig a lányt néztem, ő meg engem, a lábaim meg tudták az utat. Az ajtó kinyílik, odabent félhomály van. Várom, hogy elkezdjen rugdosódni, forgolódni, de olyan fáradt és átfagyott, hogy valószínűleg majd csak akkor fog feléledni, amikor a csizmáját szedem le róla, hogy ruhástól a melegvízbe másszak fele. És ó istenek, ha tudnátok, hogy milyen jó!
   
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 01. 20. - 22:44:29 »
+1

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'



~~~~

Egyetlen bizonyíték hogy valóban ért engem, mikor elhúzódik tőlem és szuggerálva meglepetten figyel engem. Ebből sejtem, valóban felfogta csak talán nem hiszi el… Igazából mindegy is, mert már kimondtam. És jó hogy megtettem mert talán ha idáig húztam volna és most kellene megszólalnom, már képtelen lennék. A fogaim ugyanis összekoccannak és már érzem, ha ő nem tart meg menten összeesek.
-Szeretnék holnap is fontos lenni.  
A mondat, amit mintha félig-meddig az orra alatt dörmög el meglepően jó érzéssel tölt el. Normál esetben biztosan kiugranék a bőrömből vagy legalábbis félreverne a szívem, de jelenleg csak egy bágyadt ám elégedett somolygásra futja. És mindössze csak jól esik hogy végre egyszer nem belém köt hanem kedves. Úgy kedves mint régen, gyerekkorunkba ha jobb kedve volt. Mert volt az az Eric aki kiszedte a játékot a kezedből és felgyújtotta, csak hogy megmutassa mennyire menő és mennyivel különb tőlünk, pisisektől és volt a kedves Eric. Aki meghallgatott, segített és néha még partner is volt a gyermeteg hülyeségekben. Most erre emlékeztet de nem teljesen. Valahogy egész máshogy csapódik le, valahogy több és másabb, de képtelen vagyok kielemezni az érzéseimet. Hagyom hogy a karjaiba vegyen és nem ellenkezem. Sőt, voltaképpen nagyon örülök ennek titkon. Nem jövök zavarba attól hogy a térhajlatom alá csúsztatja a kezét vagy attól hogy a derekam köré fonja a karját. Meglehet ez részben azért is van, mert már felnőttem. Az Elliottal megesettek után már sokkalta kevésbé hoz zavarba bármi ami hozzám vagy a testi dolgokhoz köthető. Mintha csak felszakadt volna bennem egy gát, ami egy prűd kislánnyá tett.
Karjaimmal könnyeden kapaszkodok a nyakába. Ujjaimat összekulcsolom és lazán fogom, mert nincs szükségem görcsös kapaszkodásba. Így hogy felemel, közel kerülök az arcához. Most mér erősebben érzem az illatát mellé keveredve a dohányszaggal. Jó ég vajon mennyit szívhat egy nap? Nem… nem akarom tudni.
-Ha ma megfagyunk, holnap már nem fontosak leszünk egymásnak, hanem… Nem tudom, szerintem megfagytak az agysejtjeim.
Halkan szinte már vidáman nevetek fel egy aprócska elhaló másodpercig. Vicces ahogy megjátssza magát, mert tudom nem annyira súlyos a helyzet. Nála biztosan nem. Nem figyelem merre indul velem. Vihet bármerre, úgysem tudnék ellenkezni. És mintha csak tudná hogy fontos figyelnie rám, nem veszi le rólam a tekintetét. Talán most történik meg életünkbe először hogy két percnél tovább nézzük egymást. Ez azért vicces mert még a bálokon kötelező táncok során sem esett meg ilyen.
Nem tudok megszólalni, mert a torkomban a sírás után a gombóc még mindig nyomot hagy. És alapvetően sincs mondanivalóm. Csak bámulom őt, az orra ívét, a szája vonalát és tudom, helyesen tettem hogy szilveszterkor elmenekültem. Ha nem tettem volna ki tudja mi történt volna…
És ki tudja mi történik majd most. Mert sajnos kénytelen vagyok beismerni, ugyanúgy vonzz magához, mint akkor. Talán még jobban is. Még a vita, a bunkósága és minden egyéb ellenére is. Agyrém. Kész agyrém.
-Kíváncsi vagy, hogy néz ki a rejtekhelyem?
- A mid? – kérdezek vissza és összevonom a szemöldököm értetlenkedésem jeléül. Választ azonban nem kapok, csak az ajka szegletében bújik meg egy sejtelmes, semmi jót nem sugalló mosoly. Ó igen, ha valami hát ez a lányok kedvence. Ezzel a csintalan rossz fiús stílusával hódít, és tudom hogy nem kell bedőlni, nem kell bedőlni… De bedőlök. És én is elmosolyodom.
Ahogy az ajtó kinyílik és elém tárul a szoba a levegő bennem reked.
- Ez meg… mi? Hogy?
Kicsit fentebb tornázom magam az öléből hogy jobban lássak. Mindet látni akarok, a legapróbb kis részletet is. Eszem megáll! Tizenhat éve élek ebben a  kastélyban. Az én saját privát otthonom. Miért is nem tudtam erről a lakosztályról?
- Ez a tiéd? – körbejártatom a szemem újra a berendezésen, majd visszapillantok az arcára. Álmélkodva. – Hogy lehetséges? Hogy nem tudtam róla? Tuti a tiéd. Elég kiskirályi stílus.
Cinikus megjegyzésem az ágyra vonatkozik meg erre a pávát imitáló összhatásra. Najó nem rossz nem  rossz, de azért abszolút nem illeszkedik a ház többi részéhez. Talán ezért is van lezárva és elrejtve.
Eric Lestrange kéjbarlangja… az én házamban!
- Mathias tud erről? Mégis hány nőt hoztál már ide?
Ahogy elhangzik a kérdés, már tudom hogy nem akarom rá tudni a választ, így inkább megrázom a fejem és hitetlenkedve dőlök vissza a karjai közé.
- Nem, inkább ne is mondd!
Ha tudnék legyintenék, de hát mindkét kezem foglalt. És ekkor jövök rá hogy két opcionális lehetőség van. Az egyik vagy a medence, ami a tengerre néző kilátással szolgál. Ez talán a jobbik, mert felmelegít és ha minden jól megy nem kell vetkőznöm (ugye nem kell vetkőznöm?), a másik…  zavartan és immár nagyot dobbanó szívvel pillantok a megvetett ágy irányába. Vajon melyiket választja? És mibe mentem én bele? Hova kerültem? Merlin jószagú csontos bokájára! Mentsen meg valaki!
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 01. 21. - 00:53:04 »
+1

****


                                       
A szoba majdnem akkora, mint a Bexhilli lakosztályom, igaz, ez sokkal több melegséget áraszt, mint az. Talán azért, mert ebbe csak elvonulni járok, ide nem törtek be szörnyűségek, Anyám ordítása vagy Lea nyüszítése. Ez az eldugott zúg olyan félre esik a kastély többi szobájától, mintha nem is a kastély része lenne. Jól emlékszem, hogyan kaptam meg, hogyan nézett ki, amikor az enyém lett. A földszinten ez az egyetlen hálószoba, közel a nappalitól és az étkezőtől távol eső konyhához. Igaz, néha megfordul erre egy egy valaki, de sosem próbálnák meg kinyitni a hagyományosnak nem nevezhető ajtót, ami inkább hasonlít egy díszre, amit a falra akasztottak. A hatalmas, több mint két és fél méter magas üveglap mozaik, sok sok színnel és élettel olyan, mintha egy művész agyából pattant volna ki, mögötte jól látszik a fal, amire akasztották, így egyáltalán nem véletlen, ha soha senki nem próbált meg átsétálni rajta. Odabent egyből szemet szúr a szemközti fal, ami végig üvegezett, előtte nehéz sötét kék függönyök arany berakással. Az ablak teljes hosszában a fürdőkádam terül el. A fekete tört márvány medence már régen is itt volt, amikor 11 évesen először léptem be ide. Igazából ez az egyetlen dolog, ami nem változott, eredetileg ez a szoba nem is szoba volt. Mr. Montegro rakatta be az ágyat, ami a hasonmása annak, ami bexhillben is áll, de az, hogy emeljük fel a földtől már a saját ötletem volt. A hatlamas négyzet alakú, alig három lépcső magas állvány pontosan a szoba közepét uralja, az ablak felöli oldalon a lépcsők egyenesen a vízben folytatódnak. Kényelem a javából. A többi bútor látszólag szanaszét rendezkedik el, nincsenek benne hatalamas gardróbok, csak alacsony, széles fiókos szekrények ugyan abból a sötét mahagóniból, amiből az ágy is készült. És hogy a színek honnan jöttek? Nos, nem tudom, mind az én saját találmányom. Igaz már 17 év is eltelt, hogy berendezkedtem ide, még mindig ugyan úgy áll, mint akkor, igaz kicsit megkopott, de az idő még több karaktert kölcsönzött neki. Figyelem, ahogy Blaire végig hordja a tekintét a sötét kék és zöld összes árnyalatán, ami a szobában fellelhető; édes apám tinta-szemének kéke, a tengerek azúrja és az egek violája, és legalább ennyi zöld árnyalat, ha nem több. Minden átmenetben ahol a színek találkoznak ott vannak a nehéz arany és ezüst hímzések, ami tompítja a sötétséget.
-Régen csak amolyan… pihenő szoba volt. Édesapád adta nekem, amikor tizenegy voltam. Tudod, abban az évben bukott el a Sötét Nagyúr, abban az évben ölték meg édesapámat az aurorok. Azután anyám pedig Leával volt viseletes, nyolchónapos, minisztériumi kihallgatásokon, szóval senkinek nem volt ideje velem foglalkozni, Charlie meghívott. Az édesanyád Mathiast dajkálta, alig múlt egyéves, még nem tudta, hogy te megfogantál. Itt töltöttem az első iskolai nyaramat, azóta berendezkedtem. - vállat vonok. Ha már beengedtem ide, hát tudja is meg, hogyan került ez a sötét éjszakát idéző kis mini-birodalom az ő kis kastélyába. Legrosszabb esetben majd kitörlöm a csinos kis buksijából, ha úgy látom veszélyezteti a titkomat.
-Senki nem tud róla. -megmosolygom a gondolatot. Csak nem ismeretlen nők miatt fog rinyálni? - És nagyon ajánlom, hogy titokban tartsd. Na gyere, cipővel nem mész bele a kádamba. - A kádnak csúfolt medence feketén ásítozik, alig várja hogy elnyeljen magában valaki. Enyhe gőz száll fel belőle megtöltve a szobát enyhe citrus, fűszer és a tüzifa nyers szagával. Az én illatommal. Leültem a lányt az emelvény lépcsőjére, hogy leszedjem a cipőjét, majd kiugrottam az enyémből. A fehér ine még mindig nedvesen tapad rá, pontosan tudom milyen kényelmetlen, hisz én in hasonlót viselek. Én leveszem az enyémet, nem vagyok szényenlős, sőt, a nadrágomat is meg a zoknit, de a biztonság kedvéért az alsógatya marad. -Na mi lesz? Jössz vagy maradsz? -kérdem, de mivel csak meredtem bámul újra ölbe kapom, és belesétálok vele a vízbe. - Az az ing amúgy sem takar semmit, akár le is veheted...
   
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 01. 21. - 01:33:19 »
+1

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


+16


~~~~

-Régen csak amolyan… pihenő szoba volt…
Régen… mintha csak ezer évre visszamenőleg beszélnénk. Ahogy Eric belekezd a történetbe nyugodt sima hangszínnel megmosolyogtat. Aztán ez a mosoly hamar lelohad. Nem miatta, közel sem. Ő kivételesen tényleg nem csinál most semmi. Maga a történet visz magával. A múlt árnyai elevenednek meg Eric kiejtett szavai nyomán. Mind egytől egyik. Anyám arca, akit csak fényképről ismertem mert már születésem után nem sokkal elvesztettük. Igazából egyetlen épkézláb emlékem sincs. Fura belegondolni hogy Eric mindenkit ismert, mindent tudott… még ez a helyet is. Hát persze, hisz ő kapta. Ki más is kaphatta volna.
- Ez szomorú… - súgom halkan, és lelki szemeim előtt ott van ő, félárván, magányosan. És szinte látom apám nagy tenyerét, ami a vállára simul épp úgy, mint annak idején az enyémre. Meglep hogy apám képes volt befogadni őt. Jó, az aranyvérmánia evidensen Eric javát szolgálta… de sem Mathiasnál sem nálam nem volt épp a mintaapa…
Újra körbepillantok. Így már egész másképp fest a dolog. Mindennek több értelme lesz vagy csak akaratlanul is én magam akarok többet belegondolni. Végtére is, az egészet Eric maga találta ki és talán alkotta is meg. Ha valami hát ez egy mankó hozzá. Mondhatni a lelkének egy darabja. Egy fontos darabja. Lenyomat, amin ott hagyta a kézjegyét. Valami, ami igazán ő. Ez tetszik.
-Senki nem tud róla.
- Senki? – meglepetten pislogok, mert erre az információra nem számítottam. Inkább feltételeztem hogy mint valami rossz lebuj funkcionál. Végtére is ismerve a pletykákat, Eric stílusát na meg elnézve a berendezést és az ágy méretét… hát lehet csak nekem túl piszkos a fantáziám.
- És nagyon ajánlom, hogy titokban tartsd. Na gyere, cipővel nem mész bele a kádamba.
Erre már megszeppenek. Nem mintha a titoktartás nehezen menne, voltaképpen megértem. Én sem szeretném ha a magándolgaimba kontárkodnak… mint mondjuk ő nem is olyan rég még a folyosón. Viszont… belemenni? Hát mégis komolyan gondolta?
- Tessék? Mi az hogy a te kádad? Kérlek alássan, itt minden az enyém. Még ez a kád is. – bökök a fekete tükörszerűen kisimult vízfelszínre, miközben hagyom hogy leültessen és csak automatikusan emelem egyik lábam a másik után hogy a sáros csizmámtól megszabadítson. Valójában várok valami beszólást, valami kontrát mert ismerem őt hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Tutira az orrom alé dörgöl egy megszeghetetlen esküvel lepecsételt szerződést, melyben az áll hogy a birtok ezen egyetlen szobája szigorúan és kizárólagosan az ő tulajdona. Csak mert belehal ha egyszer nem basáskodhat….
Elfordítom a fejem és kibámulok az üvegen át a kint tomboló viharba, majd egy lépcsőfokot lejjebb csúszok. Lábujjaim beleérnek a vízbe ami melegségével körbeölel. Mosollyal arcomon pillantok fel és elakad a lélegzetem. Tudom nem kellene, és tudom hülyeség, de meghökkent ahogy Lestrange nekiáll vetkőzni. Az ingjének gombjai hamar megadják magukat és itt aztán nem áll meg. Ha a torkom engedelmeskedne és a hangszálaim nem mondták volna be az unalmast biztos rászólnék hogy gát héka… de persze ez nem megy. Így csak elpirulva fordulok el míg ő a nadrágjától is megszabadul. Inkább a víz simaságát fixírozom és megpróbálok arra koncentrálni hogy vajon milyen mély lehet? Vajon milyen mély?
-Na mi lesz? Jössz vagy maradsz?
Őszintén? Magam sem tudnám megmondani mi lenne a helyes döntés. Csak dermedten ülök, talpamat pedig cirógatja a meleg víz. Valójában vágyom rá hogy a melegség körbeöleljen, de hogy egy félmeztelen Lestrange-el az oldalamon kapjam meg mindezt? Hát az meglepően arcpirító gondolat a számomra. És nem tudom mikor lettem újra ennyire prűd, mert hát… azt hittem ezt már levetkőztem. Úgy látszik még sem teljesen. Nem tudom mi bódít el jobban, a pára, ami arcomba csapódik, a citrusos illategyvelege vagy az hogy ha felpillantok, akkor ott van Ő és várakozva néz rám. Képtelen vagyok bármit mondani, így csak önkényesen felkap. Esélyem sincs védekezni, mindössze egy meglepett sikkantás szalad ki belőlem, miközben már visz is be mintha ez lenne a világ legtermészetesebb  dolga…
- Az az ing amúgy sem takar semmit, akár le is veheted...
Egy fintort vágok és megpróbálok valami teljesen másra gondolni. Mintha csak máshol lehetnék agyban, de hát… nem megy. Újra meg újra visszatérek a tényhez hogy rajta szinte semmi ruha nincs, míg az én farmerem megszívja magát a blúzom meg… hát a nedvesből az ázott kategóriába sorolandó. Anyaga fellebeg,a felszínre mikor beljebb érünk és amint Eric elenged tétován megállok. Igazából tudom hogy igaza van mégis félek levenni. Vékonyka pajzs ez, de mégis csak pajzs. És naiv dolog azt hinni ennyi vagy ettől bármi több képes megvédeni tőle, mert biztosan nem. Hát lassan mozdulnak ujjaim hogy gombról gombra lefejtsem magamról a szétázott ruhadarabot, miközben ajkaim szétnyílnak és beszívom a párás levegőt ami jólesően ölel körbe és percek alatt elmúlik tőle a reszketésem.
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 01. 21. - 02:32:31 »
+1

****


                                       
Az egyik alsóbb lépcsőfokra teszem le a lányt, hogy csak a melléig érjen a víz. Nekem is addig ér, de én a medence alján állok. Először égeti a bőröm a meleg, majd szép lassan kellemessé válik, körülölel a finom illat és legszívesebben alámerülnék a vízben, de még várom, hogy Blaire hozzászokjon a gondolathoz, hogy beljebb is jöhet, ha akar, vagy csak szimplán elkezdjen zsörtölődni. Arra is számítok, hogy ahogy átmelegszik hanyat-homlok fog menekülni, de egyenlőre nem látom jelét, hogy ez a közeljövőben bekövetkezik. Ha nem sikítozott azért, hogy azt mondtam vegye le az ingét, akkor nagy valószínűséggel még mindig túl kába. És amikor tényleg elkezdi kigombolni az átlátszó fehér szövetet… Nyelek egyet, aztán még egyet. Karjaim mellettem lebegnek a nehéz vízen, a lány minden egyes mozdulatát nyomon követem onnantól kezdve, hogy lesüti a szemét, beszívja az alsó ajkát és elkezd szép lassan - túl lassan - kigombolkozni. Óvatosan közelebb araszolok hozzá, látom, ahogy eddig oly sápad arca most megint rózsás piros lesz, biztos a melegvíz teszi a dolgát. A lány keze a víz alá süllyed, hogy egy újabb gombbal küzdjön meg, kulcscsontja most már kiszabadul a fehér gallér alól, s ahogy az ing lassan szét nyílik a víz ringásában, előbukkan a rózsaszín csipkével szegélyzett völgy a mellei közt. Nyelek még egyet. Jó lenne azokat  a kis ügyetlen kezeket arrébb lökni, és negyed annyi idő alatt leszedni róla az inget, de azért elijeszteni sem szeretném, hisz nem olyan régen még Elliot miatt sírt. Meg miattam. Még mindig nem tudom hanyadán állunk, és azt sem hogy O'Marával mi a helyzet, de aki nem próbálkozik, az nem ér el semmit.
-Blaire… -Kezdem halkan, aztán nem tudom hogy folytassam, szóval fejben visszaugrok egy mondathoz, amire nem válaszoltam. - Ugye tudod, hogy ha vissza akarod kapni ezt a szobát, úgy fogod viszont látni, ahogy volt, mielőtt beköltöztem?  Ugye? - összehúzom a szemem, elégedetten, hogy sikerült magamra vonnom a figyelmét. Látom ahogy azonnal visszavágna, de elakad, amikor egy jól irányzott mozdulattal előtte termek, épp csak lépcsőfoknyira tőle és egészen fölé magasodok. Az ingét mostanra ügyesen kigombolta, s az most körülötte lebeg a vízen. Most már csak a vállait, meg a karjait kellene kiszabadítanom. Hát üsse nyavalya, ha innen is elszalad, akkor már végképp nem tudom, mit csináljak vele. De nem szalad. Lehajolok a füléhez: -Szabad? -súgom, de nem várom meg a választ, nem adok lehetőséget ellenállásra, szimplán csak megfogom az ing gallérját, két oldalon, hogy óvatosan kibújtassam a vállát. Hüvelyk ujjam végig simít a puha bőrén, majd mindkét karján, ahogy hátra tolom őket, hogy egyszerre húzzam le az anyagot mindkettőről. Talán nem úgy ér össze a testünk, mint korábban amikor hozzám bújt, most ép csak alig, óvatosan ér össze a bőrünk itt ott. Az inget elengedem, had uszkáljon a vízen.
-Hát nem máris jobb? Képzelem milyen nehéz lehet az a farmer teljesen csuromvizesen. - Direkt nem bámulom, inkább arcon csókolom, aztán fejemet ott hangom az arca mellett, hogy ne is essek kísértésben. Épp csak egy fél perc, aztán beljebb húzom a vízbe, karjainál fogva fenntartva, ha esetleg megcsúszna, ha esetleg az a nehéz szövet tényleg túl nehéz lenne. Épp csak a válla vonaláig ér a víz, nekem a mellkasom közepéig.
-Nézz csak le. Semmi nem látszik, a medence alja is fekete, a víz tükröződik. - És valóban. Csak saját arcunk és meztelen vállunk látszik a vízben, hogy mi van alatta, az nem. Remélem meggondolja azt a nadrág dolgot.
-Na? - felragyog egy igazi, hamisítatlan Eric féle “rosszban sántikálok” mosoly. Tetszik? Leveszed? Lassan elengedem a karját, óvatosan végig cirógatom a víz alatt egészen a kézfejéig, és a tenyerén kezdek körözni meg ujjai közt, egészen némán várva a választ.
   
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 01. 21. - 03:18:54 »
+1

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


+16


~~~~

Abszolúte praktikussági okoból cselekszem. Ezzel nyugtatom magam. Mert ha az ingem leveszem és bevállalom ezt a kockázatot akkor történetesen jobban járok. A párás melegbe ha kidobom a felsőm akkor hamarjába meg is szárad és legalább távozáskor nem kell egy szál melltartóban kisasszéznom. Hát micsoda fergetegesen remek ötlet? És amúgy is, nincs ebben semmi… nyugtatom magam. Olyan mintha fürdőruhában lennék, nem? Amúgy meg, Eric számára ez a tizennégy éves tinédzserviselet amúgy sem jön be. A cinikus hangsúlya az istállókban egyértelművé tette számomra. Úgyhogy teljesen fölöslegesen stresszelem magam. De tényleg…
És már valóban elhiszem a dolgot. Valóban tökéletesen megmagyaráztam az egészet helyette is, és tökéletesen bedőlök a saját magam által vázolt forgatókönyvbe. Egész addig jó is ez, míg el nem érek az utolsó gombokig. Ott aztán felpillantva meglátom, hogy figyel. Még csak nem is ez ezzel van bajom hanem azzal ahogyan.
-Blaire…
Nevem hallatára gyanakodva méregetem. Már nem tetszik a nyitány… és feltételezem a folytatás sem fog igazán. Ahogy a férfi elakad, rájövök, vagy elodázza amit ténylegesen mondani akar vagy inkább megmásítja a dolgot. Az biztos hogy valójában nem épp ez kívánkozott ki belőle.
- Ugye tudod, hogy ha vissza akarod kapni ezt a szobát, úgy fogod viszont látni, ahogy volt, mielőtt beköltöztem, ugye?
Elbillentem a fejem és úgy méregetem őt. Most komolyan alkudozik velem? Most komolyan kipakolna innen mindent csak hogy a kicsinyes bosszúját beteljesítse? Hát igen… Lestrange! Nem kell bemutatni. Megteszi. Csuklás nélkül megtenné. Már épp szóra nyitnám a szám hogy megkérdezzem, ugyan mégis melyik tartozékelem nem az eredeti állapot része, azonban belém fojtja a szót. Ahogy mozdul a víz felszíne megtörik és követi őt. Felém lép és én pislogva várom, hogy most mégis mit akar? Beránt a víz alá vagy mi? Nem igazán tetszik az, ahogy felém tornyosul és ennek részben az az oka hogy nem ismerem a szándékait. Ha Mathias lenne nyugodt lennék. A bátyám maximum puszta szórakozásból lenyomná a fejemet a víz alá hogy elszámolva tízig prüszkölve feljöjjek és jól lepocsoljam. Azonban Eric nem a bátyám. Lehetne, ha úgy vesszük bizonyos értelemben az is. És ugyanakkor mégsem.
-Szabad?
Épp hogy csak súrolja a fülemet ahogy lehajol. A szívem kihagy egy dobbanást és szó szerint úgy kell majdnem ráparancsolnom hogy tegye a dolgát. Első pillanatban nem is válaszolok a meglepettségtől, majd végül csak egy igenlőt bólintok, habár talán tök fölöslegesen. Ő ugyanis már eddigre elkezdi lefejteni rólam a blúzom, ami mint egy kis héj csusszan le a vállamról majd a karjaimról. A víz halk locsogásának kíséretében emelem a karom, hogy könnyebb dolga legyen, de így óhatatlanul összeér a testünk. Hol a keze hol a kézfeje, hol az én karom hol a derekam találkoznak össze különböző ritmusban, különböző elvétett másodpercben. Tökéletlen mégis tökéletes szimfónia elegyeként. Mikor teljesen eltűnik rólam furcsa mód nem hiányzik annyira mint vártam.
Nem tudom Eric hirtelen támadt udvariasságát hova tenni. Ide jön, kérdőre von, megsért, porig aláz, a magánéletembe vájkál, érzékelteti mekkora egy kupac sárkányürüléknek illek be, megbőget, majd itt kedveskedik meg előzékeny… hát érti ezt valaki? Mert én baromira nem…!
-Hát nem máris jobb? Képzelem milyen nehéz lehet az a farmer teljesen csuromvizesen. Nézz csak le. Semmi nem látszik, a medence alja is fekete, a víz tükröződik.
Arcon csókol és ez ledöbbent. Sima puha ajkainak lenyomata ott égeti a bőröm, borostája enyhe bizsergéssel szánt végig rajtam. Hirtelen rá sem merek nézni, mert túl közel kerül hozzám. Túlontúl veszélyesen közel. És ez azért baj mert kettőnk közül én vagyok a labilisabb. Hát nem érti? Nem tűnt fel neki? Amúgy sem értem honnan ez a hirtelen jött jókedv. Talán a víz ment az agyára? Mi van ebben?
Némán hagyom hogy a karomnál fogva beljebb tessékeljen és annyira megilletődök a gyökeresen átalakult viselkedésétől hogy még a kezemet is az övében felejtem. Követem a tekintetét, le a víztükörre, ami alatt valóban nem látom a saját kezem sem. Fura… biztos valami bűbáj vagy speciális elegy, amit kikotyvasztottak erre a célra. Eddigre már el is felejtem a blúzom de most hogy említi a nadrágom eszembe jut. Körbepillantok és megtalálom jóval odébb fehér kis foltként lebegni. Ahhh, most utána kellene mennem gondolom…
Nem tudom követi-e a tekintetem vagy sem, de végtére is a farmer nagyobb szívás. Az anyaga miatt sokkal nehezebben szárad. Amúgy hülyeség ez az egész, végtére is ez a saját otthonom könyörgöm! Csak az emeletig kell felgrasszálnom és az egész ruhatáram széles választéka vár rám. Na jó de Eric előtt? A kis vészcsiling ott villog a fejemben és mielőtt elkezdeném sorra venni a reggeli teendőlistám kezdve az öltözködéssel (hogy vajon milyen bugyi is van rajtam? Talán az is Patilé? Ó anyám, remélem nem!) megálljt parancsolok a gondolataimnak. Zavarodottan pillantok rá és összeszűkül a tekintetem. Vajon ez beugratós kérdés? Nem tudom eldönteni. Végül úgy döntök, nincs mit vesztenem. A büszkeségem amúgy is oda és lássuk be, Eric teljesen máshogy gondolkodik az életről mint én. Valószínű nem lát semmit ebbe az egészbe bele és megint csak én fújom fel.
- Na?
A kezemen lévő ujjának lágy körkörös mozdulatára és simítására a testem ösztönösen reagál. A gyomromban újraélednek az eddig szunnyadó pillangók. Ó te pokolfajzat Lestrange! Kínzod itt az ember lányát!
- Khm…. na jó! De csak egy feltétellel…. –pislogok rá, várva az ellenkezést. Nem tetszik ugyanis a vigyora. Tudom hogy ilyenkor forgat valamit a fejében, ami rend szerint csakis neki lehet jó. - … szépen elfordulsz!
Tudom hogy nevetségesen hangzik, végtére is nem látja mit művelek, de még azt sem akarom hogy lássa, ahogy kidobom a nadrágom a medencéből. Ostobaság de tiszta megalázónak érzem… Szóval kivárok és összefűzöm a kezem magam előtt hogy mikor végül hajlandóságot mutat beleegyezni a feltételembe kínkeservvel megpróbáljam a totálisan rám ragadt nadrágot leszedni. Csak fél élet… tényleg mire megvan, de megvan. És egy széles mozdulattal dobom ki, amit a puffanás övez hogy valóra vált a dolog. Mikor pedig visszafordul várja egy kis meglepetés. Jó adag víz  egyensen az arcába. Ez meg az én bosszúm, amiért volt olyan pofátlan hogy ad egy, elhallgatta ezt a helyet, ad kettő, képes lépten-nyomon a lelkembe gázolni.
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2018. 01. 21. - 04:16:27 »
+1

****


                                       
Lehet, hogy a végén átesünk a másik végletbe, és hőgutát kapunk? Nem is tudom mi forral fel jobban, a melegvíz, vagy az, hogy ilyen közel van és ilyen édesen naiv. Ujjaim még mindig róják a köröket a tenyerében, amikor a lány rábólint a nadrág levételre. Szinte szívesen fordulok el, levegőt kell vennem, egy kicsit elhúzódnom. Ahogy megfordulok feltűnik milyen messze araszoltunk a lépcsőktől, épp csak két-három lépést kell tennem az ablakig. A súlyos függöny behúzva, hirtelen jó ötletnek tűnik széttárni, hogy egy kicsit több fényt engedjünk be. Talán az segít majd józanabbul gondolkodni. Igaz, balra az egyik nyitva van, de azon nem látunk ki, és jelenleg semmi kedvem olyan messzire menni a lánytól. Vizes kezeimmel erősen rántok egyet a függönyön, a hirtelen beáramló fény egy pillanatra el vakít. Hallom, ahogy csendesen küzd a tapadós, nehéz, vizes farmerrel, de nem merek hátra nézni, hátha meggondolja magát. Bőven hagyok neki időt, közben a tájat kémlelem. Egy kicsit segít megnyugodni a végtelen, háborgó tenger látványa. Megbabonáz, ahogy a hullámok táncolnak, talán azt a vad, jeges, haragos acél szürkét is be kellene csempészni a szobába. Mondjuk egy új karosszék képében. Talán. Már nagyon régen nem vettem el vagy tettem hozzá a berendezéshez, a lehetőség, hogy Blaire talán kirak nem fenyeget. Miért tenné? Miért venné el azt a kis nyugodt szigetet, amit az apja adott nekem? A zavaros tenger felett ugyan olyan mérges, sötét felhők úsznak. Néha még meg-meg dörren az ég, felvillan egy villám a távolban, de a vihar nagy része már elvonult. A tenger felett a horizonton ki kukucskál néhány narancsos fény nyaláb, vörösre és rózsaszínűre festve az ég alját. Aztán hangosan csattan a nadrág a padlón. Szinte el is felejtettem, hogy miért kellett az ablakhoz jönnöm, de egy pillanat alatt visszakúszik belém a vágyakozás. Megfordulok, csak hogy egy adag vizet kapjak az arcomba. Na megállj, gonosz kis bestia. Esélye sincs megszökni, úgy kapom el a derekát, hogy alig volt ideje hátrálni. Legszívesebben lenyomnám a fejét a víz alá, de jobb ötletem is van. Blairet zavarba hozni sokkal szórakoztatóbb, na meg persze nem mondhatok le egy ilyen lehetőségről, hogy megérintsem, közelebb húzzam, hogy megcsókoljam a nyakát vagy a vállát. Ujjaim élesebben marnak a derekába annál, amit még finomnak lehet nevezni, szinte erőszakosan tolom az ablakig, hogy a hátát ahhoz a  kis peremhez szorítsam az ablak párkánynál, ahonnan az imént nézelődtem.
-Szóval kirúgsz? - kérdezem játékosan, de elengedem, amikor meglátom, hogy megint kezd ellenségessé válni.
-Azt mondtad, hogy féltél… Szilveszterkor. - kezdem lassan elgondokdva. Szabad utat hagyok neki, hogy odébb csússzon, ha akar, nem szögezem a falnak, épp csak elég közel maradok, hogy könnyedén összeérjen egy egy porcikánk.
-Most is félsz? - az őszinteség kicseng a hangomból, jó lenne tudni mi jár a lány fejében. Azt megértem, hogy szilveszterkor még teljesen ártatlan és érintetlen volt, én meg enyhén ittas, de ma már egyik feltétel sem játszik. Fényes nappal van, én nem vagyok becsiccsentve és ő sem olyan naiv kislány már, mint pár hónapja, ráadásul a földszinten van, nem a tetőn, ahonnan nehéz menekülni. Mintha mágnesként vonzana, közelebb hajolok hozzá, ahogy várom a választ. Figyelmes tanulmányozom az arc vonásait, próbálom már azelőtt kitalálni a választ, hogy kinyitná a száját, de hirtelen túl közel lesz az arca az enyémhez. Ő jött közelebb, vagy nekem estek ki a másodpercek?
-Megbántad? -kérdezem egyenesen az ajkától. - Hogy visszonoztad a csókot…
 
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2018. 01. 21. - 09:40:20 »
+1

zene: H - The Road

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


+16


~~~~

Beözönlik a fény, ami elvakít. Ösztönösen kezdek el hunyorogni, hogy a szemeim fokozatosan szokjanak hozzá. Annyira el voltam foglalva a nadrágom lecitálásával hogy teljesen elfeledkeztem Ericről. Pedig halk, surranó hangja volt a függönynek, melyet elhúzott…
Amint tekintetem kitisztul és hozzászokik a fényhez elakad a lélegzetem. Most nem miatta, csöppet sem miatta. Hát mi ez a panoráma? Látom az óceán végtelennek tűnő vizét. Látom a tajtékokat, a hullámfodrokat, a hófehér habvonalat. A sziklák csipkézve szegélyezik a vizet, vagy épp fordítva és van egy sáv, egy kicsinyke sáv, ahol össze-összecsókolóznak, mint két hűséges szerelmes. A távolban a vihar felhői gyülekeznek, komor szürkéskékre változtatva az ég valójában égszín árnyalatát. S még így is átszökik valahogy egy kis fény, amely narancsos hófehéren világítja meg ezt a komorságot.
Mikor meglátom azt a panorámát, mit oly sokszor bámultam, hol Esthajnal vagy Azúr hátán hol egy-egy sziklán ülve elfog valami végeláthatatlan nyugalom és vele együtt az irigység. Hát nekem miért is nem jár ez? Hogy maradhatott ez a hely egész eddigi életemen keresztül rejtve? Ó a válasz pofon egyszerű. Ha nem így lett volna, már rég kisajátítottam volna és akkor Lestrange-nek le is út fel is út….
Na persze nem vagyok buta, tudom hogy nem épp miattam nem osztotta meg senkivel. Így pedig már duplán jár számára a víz az arcába. Nem bánom  meg hogy megteszem és a csintalan félig-meddig gyermeteg vigyor kiül arcomra mikor a csöpögő fejét látom. Megérdemelte!
Halk nyiffanással próbálnék menekülni, mert tudom, én következem. Mathias esetén okulva még pórul is járok rend szerint, de szeretem megadni a kezdő döfést, ami váratlanul csapja arcba a másikat. Mint most Ericet. Ő pedig pillanatok alatt utolér. Nem vagyok sem elég gyors sem elég ügyes. Ujjai rátekerednek a derekamra és nem hagynak elszaladni, hanem visszahúznak. Mintha apró semmitmondó kis csókot lehelne a vállamra, de olybá tűnik ezt csak én hallucinálom be. Biztosan én hallucinálom be. Az ablaküveg közeledik felém, mintha csak magától jönne, pedig nem. Igazából lépnem sem kell, elég ha felemelem a lábam és rábízom magam, mert hát lendületben van. Én meg nem ellenkezek, mert úgyis alul maradnék így inkább tartalékolok az energiámmal.
-Szóval kirúgsz?
Kirúgni? Mármint innen a szobából? Hát naná! Ha azt hiszi ez a jövőben is az övé maradhat súlyos tévedésben él. És ha kell a bátyámat is megfojtom egy kanál vízben csak hogy enyém lehessen ez a szoba! A vigyor az arcomon mindent elárul. Szemtelen, már-már pofátlan és úgy tűnik számára bátorító. Igaz ugyan hogy elenged, amint a hátam a hűvös üvegnek koppan, de nem tágít a közelemből. Ujjai még mindig a derekamba vájnak szelíden és így hogy a víz alatt van, és nem látszik mert nincs szem előtt olyan mintha nem is lenne így… Mintha csak a mi kis titkunk lenne…
Előrébb araszolok épp csak egy centit, mert nem akarom hogy a hideg végigszántson a gerincem mentél eltekintve azt az egy pillanatot, amivel Lestrange jutalmazott meg mikor odaszögezett. Most nem látom a panorámát mert teljesen háttal állok. Cserébe látom az ő türkizeiben felcikázó villámokat. Szelíd borzongás fut végig rajtam a gondolatra mégis a jóleső fajta. Így hogy itt van, nem félek. Így az egész tomboló hurrikánt is végignézném…
-Azt mondtad, hogy féltél… Szilveszterkor.  
A szavai megfontoltak és lassúan. Mintha gondolkodna valamin, és mivel nem látok a fejébe, nem tudom hova akar kilyukadni így egyszerűen csak bólintok. Igen féltem. És? Talán csak szabad, nem?
Hisz az emberek sokszor félnek, sokszor indokolatlanul, és sok mindentől..
-Most is félsz?
A kérdése meglep. Az előbb tudtam is volna még válaszolni, engedelmességre tudtam volna bírni a hangszálaimat, ez a velős kis kérdés azonban már nem engedi. Érzem hogy a szívem gyorsabb ritmusra kezd el verni, talán még normális, de sokkal gyorsabb mint a megszokott. Ő okozza. A kérdése. Az őszinte, vágyakozó kérdése. Beszívom a levegőt, majd kifújom. Félek? Nehéz kérdés. Igen is meg nem is. Ha azt nézzük hogy kint villámok csattognak a fejünk felett, akkor igen, félek, de így hogy itt van velem már nem annyira. Sőt csöppet sem. Ha a bátyám velem volt ugyanígy éreztem. Valahogy biztonságot áraszt a jelenlétük. Ez jó. Ha viszont nem így érti a kérdést, és nem így érti a kérdést, akkor már minden sokkal nehezebb. Vele minden olyan túlkomplikált. Talán leginkább azért, mert fogalmam sincs mit is akar Ő, ténylegesen, vagy mit akarok én magam. Bólintok egy igennel. Aztán a következő pillanatban rádöbbenek, hogy de hát ez féligazság szóval a gyorsan nemet csóválok a fejemmel. Hajam szelíden reppen, s mivel a vége a vízbe simul pár vízcseppet szórok szerteszét. Végül persze arcomra a kétségbeesett megrökönyödés ül ki. Vajon érti ,hogy nem tudom? Érti, hogy nem értem? Ajj, a fene!
Mintha csak megfejteni akarna, mint egy bonyolult bájitaltan receptet, amit olvashatatlanul körmöltek le, úgy hajol közelebb hozzám. Érzem, hogy most már tényleg kiesik a mellkasomból a vad vágtában dobogó szívem és igyekszem azzal csitítani hogy ostobaság az egész. Nem akar semmit. Maximum megfejteni mint egy rejtvényt… Persze mindehhez indokolatlan az aurám átlépése, de Eric sosem volt igazán illemtudó vagy tartotta tiszteletben a szabályokat. Ő mindig is a piszkos játékok híve volt. Elég sokat ecsetelte ő maga is alkalomadtán meg hát a köznyelv…
-Megbántad? – majdnem visszakérdezek hogy ugyan mégis mit? mikor folytatja. - Hogy viszonoztad a csókot…?
A kérdéstől felelevenednek a pillangók a gyomromban épp olyan hévvel mint annak idején pár hónappal ezelőtt a tetőn. Megbántam? Hát meg lehet egy ilyet bánni? Voltaképp akkor ott nem. Utána? Igen. Ellenben nem azért, mert rossz lett volna. Ezért nem válaszoltam a levélre sem. Tudtam, vagy elküldeném oda ahova való, vagy egy túlontúl csöpögős szerelmes kamaszlevelet írnék, ami nem tükrözi a valóságot. Jobbnak láttam, ha némaságba burkolózom. Esetleg haragszik majd rám emiatt, épp úgy, ahogy én haragudtam rá. Meg magamra. Kettőnkre. Hisz ez elég hamvába holt dolog, na. Tudhatja ő is.
Csak szórakozik veled, B.
A hang a fejemben egyértelmű választ ad, a szívem mégis botorul mást remél. Hogy lehet ennyire különböző érzelem egy helyen? Egy emberben? Egy testben? Szinte már fáj a vívódás.
Ilyenkor pedig mindig, immár ösztönből jön a mozdulatsor. Kihúzom magam, egyenes hát és emelt fej, mert ha elfog a kétségbeesés jobb szembenézni a dolgokkal. Apu tanította és a büszkesége maximálisan átözönlött az évek alatt belém. Csakhogy ez itt és most azzal jár, hogy orrom összeér Ericével. Nem húzódom el csak finoman elbiccentem a fejem, hogy ne kelljen kellemetlenül éreznie magát. Vagyis nekem magamat. Voltaképpen ugyanis már csak ennyi elég, ez a kis érintkezés is egy teljes háromfázisos gyomorszaltóval ér fel.
- Kellett volna… - suttogok. Miért suttogok? Teljesen indokolatlan, hisz csak mi ketten vagyunk. Akár harsányan dajdajozhatnánk is, senkit nem zavarna, de az mégsem illik valahogy ide. Bizalmas információ. Tőlem neki. Pedig talán nem érdemli meg hogy tudja az igazat. Hogy miért? Mert rendszerint kihasználja. Eric ugyanis mindenből előnyt kovácsol, amit hasznosíthat. Tudom, hogy most sem lesz másként. Azonban mégis arra hajt valami hogy válaszra méltassam. Őszintén, kertelés nélkül belenézve egyenesen a világos tengerszín szemeibe.
- … de nem.
Nem bántam meg. Nem haragszom érte. Már nem. Kiolvashatja ezüstkék csillogó tekintetemből. Mert ami a legfontosabb; talán újra, talán ugyanúgy megtenném. Ugyanúgy elkövetném ezt a ’hibát’ is, mint az összes többit. Mert ellentétben vele én nem érzem őket annak. Egyiket sem.
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2018. 01. 21. - 20:13:00 »
+1

****


                                       
Félrehajtom a fejem a nagy gondolkodás közepette. Blaire ingatja a fejét, igent biccent aztán nemet, pontosan kifejezve, hogy halvány lila gőze sincs. Én is így látom, tényleg elég fogalmatlan, de ezen most segítünk. Még mindig dühít, hogy lefeküdt Elliottal, de mostanra arra jutottam, hogy arra csak egy orvosság van. Ahogy egy hajszálnyira elhúzza az arcát az enyémtől már nem fenyeget a veszély, hogy esetleg véletlenül megcsókolom. Aztán azt mondja meg kellett volna bánnia a multkorit.
-Hát akkor miért nem bántad meg? -még távolabb húzódok, tekintetem megkeresi a szemét, az ajkait. Hangom épp úgy lehalkult mint az övé, suttogva beszélgetünk, mintha kihallgathatnának minket.
-Ha most megcsókollak, azt megfogod bánni? Nem mondtad el, hogy Elliottal miért nem jó…. - Igen, nem csókolhatom meg, amíg nem tudom, hogy pontosan hogyan állnak a dolgok közte meg Elliot közt, mert az azért sok mindent befolyásol. Lehetek akár milyen törzsgyökeres tapló, ha a legjobb haverom 16 éves húgára ráerőszakolom magam, miközben lehet, hogy valaki más után csorgatja a nyálát, az még tőlem is alávaló. Ráadásul nem bánhatok rosszabbul Blaire-rel, mint ahogy én elvárom más férfiaktól, hogy hogyan bánjanak Leával. Legalábbis a fejemben. A valóságban az ilyesmit nem tudjuk befolyjásolni.  Ujjaim a tenyerétől a válláig szaladnak, ott tovább köröznek míg Blaire meg nem válaszolja a kérdést. Szívesen megkérdezném azt is, hogy hogyan lehet, hogy egyáltalán összejött O’Marával, de nem hiszem, hogy jó lenne tovább feszíteni a húrt. Végülis meg tudom magamnak válaszolni. Elliot nem utolsó látványnak, kimondottan ügyesen hízeleg ha kell, és közel sem tűnik annyira egyértelműnek a kora, mint nekem. Igaz a fiú két évvel idősebb, mint én, sokkal fiatalabbnak tűnik vékonyka alakjával. Neki nem borítják izom kötegek a testét, sem több napos borosta az arcát, és meg kell vallani, sokkal kevésbé szőrös… Annyira különbözik a megjelenésünk, hogy nagyon csodálkoznék, ha Blairenek tetszenék, ha az Elliot féléket kedveli. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kislányok az én fajtámról álmodoznak, de az Elliot félékkel jönnek össze, míg a nőknek az is elég, ha találnak valakit, aki alaposan megbassza őket.  Talán csak azért nem bánta meg a csókot, mert olyan piszok jól csókolok, hogy azt egyszerűen nem lehet megbánni. De mi van, ha csak azért futott el, mert akkor még kis tapasztalant volt, de most máshogy lenne? Akarnám-e, hogy máshogy legyen? Mit mondanék Montynak, ha kiderülne? Nem vagyok biztos benne, hogy egy este Blaire-rel megérné, hogy elveszítsem a Montegrok barátságát. Sőt, biztos nem érné meg. De két este? Vagy egy hét? Egy hónap? De elég jó vagyok-e ahhoz, hogy ne bujkáljak bele mások bugyijába? Blaire egy hét múlva vissza meg az iskolába, egészen Július elejéig várnom kellene. Vagyok én olyan türelmes? A válasz elkészül a fejemben amikor megszólal…
 
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2018. 01. 21. - 21:23:43 »
+1

zene: H - The Road

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


+16


~~~~

-Hát akkor miért nem bántad meg?
Kettőt és könnyebbet barátom! Szívem szerint hozzávágnám ezt így, de nem teszem. Csak némán figyelem, ahogy hátrébb húzódik, teret adva nekem. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és mérhetetlen csalódással. Lelkem mélyén a kis hang gunyorosan felkacag. Az eszem hangja, a józan, objektív eszemé, ami rend szerint mindig a toppon van. Most is. A szívem persze némán hallgat, és csak püföli a bordáimat még egy kicsit ugyanolyan gyors ritmusban, de végül rájön hogy muszáj megszelídülnie. Mikor ez megtörténik olyan, mint a keserves elfogadás. Elveszti a csatát és szimplán megadja magát.
A kérdés ettől még ott függ közöttünk. Válaszolnom kellene rá. Igen, kellene. Miért nem bántam meg? Miért? Magam sem igazán tudom. Nem csak azért, mert ő volt az első, vagy mert tudom hogy milyen is ő..  egyszerűen elcseszettül is tökéletes volt. Talán a legjobb amit belőle és belőlem ki lehet hozni. Voltaképp talán ez is közrejátszott a megrettenésemben és a tovább állásomban. Na meg hát azért ott volt a bizonytalanság. Ő részeg volt, ha nem is a delíriumos verzió de azért kellően spicces. Én meg.. hát hagyjuk. Megment az újabb kérdése de ezzel nem könnyít a helyzetemen.
-Ha most megcsókollak, azt megfogod bánni?
Kézfeje felcsúszik a derekamról a karomra onnan meg fel egészen a vállamig. A kérdése egyértelműen több mindent rejt magába. Egyszerű, de úgy érzem magam, mint egy vallatáson. Talán nincs is rá jó válasz. Valahol azt hiszem azt akarja hogy elutasítsam, miközben a keze arról árulkodik mégsem akar ellökni magától, sőt… hát most melyiknek higgyek? Ugyanolyan nehéz mint az eszem és a szívem közti párbajt megfejteni. Talán egyik sem nyerhet, nem véglegesen.
Nyelek egyet és megemelem a kezem. Ujjaim megérintik az övét és megállítom a mozdulatát. Ha kérdez, ne vonja el a figyelmem mindenféle egyébbel, mert akkor nem megy a válaszolás. Szelíden elvonom onnan és a víz felszínére ejtem őket. Nem merülnek alá és tenyerem az övében marad. Felpillantok rá és egyetlen aprócska félmosollyal szólalok meg.
- Nem tudom. Talán igen, talán nem… de azt hiszem nem.
Ráharapok az alsó ajkamra, mert rájövök hangosan mondtam ki azt, amit alapvetően nem terveztem. A mondat első fele az ovjektív eszemé, de az utolsó kis bizakodó rész… na az már a szívem balga ábrándja. Égbekiáltó kis árulás.
-  Nem mondtad el, hogy Elliottal miért nem jó….
Mert ő nem olyan, mint te…
Rögvest félrever a szívem a gondolatra hogy épp csak megúsztam hogy ne csusszanjon ki ez a vallomás a számon. Még szerencse hogy továbbra is az ajkamba harapok különben reflexszerűen kimondtam volna gondolkodás nélkül…
Felsóhajtok megadóan, mert tudom ha Eric elkezd egy témát (egy számomra kényelmetlen témát) akkor nincs menekvésem. Felpillantok a plafonra, ahol a csillogó fények tükröződése villog. Így szólalok meg, mert így egyszerűbb.
- Nem azzal volt a baj, hogy nem jó… hanem…  - vállat vonok. Hogy mondjam el hogy fel is fogja? - … hanem azzal, hogy ő szabad szellem. Nem lehet megkötni. Egy kalandor, akit hajt a vére.
Kissé elpirulok, ahogy erre gondolok. Mennyire közös jellemvonás ez köztük! Most tűnik csak fel. Hisz Ericet sem lehet bekorlátozni... biztos volt olyan nő, aki megpróbálta.... és az már nincs is meg.
Lepillantok a kezére, benne az enyémmel. Balján meglátszik a heg, ami Voldemorthoz kötötte. Nem ismeretlen ez számomra, a bátyám karján ugyanez díszeleg. Olyan testvériség tagjai, amire talán nem büszkék… de még ez is összeköti őket. Engem nem köt senkihez semmi. Semmi az ég világon. Egyedül talán a bátyámhoz, de az is csak a vér. Mert a vér kötelez… ahogy a családi mondás tartja. No de emlékek híján? Hát kegyetlen nehéz. Inkább elengedem és elfordulok a férfitól. Így hogy hátrébb lépett van is helyem. Az üvegfalhoz lépek és mutatóujjammal megérintem az üveget. Hűvöse selymesen csiklandozza a bőröm. Pont ekkor cikázik fel egy újabb villám a távolban. Kivételesen ettől már nem félek és nem tudom ez azért van-e mert nem vagyok egyedül vagy azért mert már elvonult a természet pusztító ereje és ártalmatlan rám nézve.
- Ő kedves volt velem. Olyan kedves, mint talán senki soha… - a beismerés fájóan cseng. Még az én fülemben is keserűek a szavak, mert tudom vártam a levelére, ami nem jött. Ő is elfelejtett, mint rend szerint mindenki. Csak időszakos pótlék vagyok az embereknek. - … de sosem írt és sosem keresett. Igazából az én hibám volt. Ostoba voltam és naiv. Igen... joggal utálhatsz ezért.
Mint mindenki más is...
Tessék. Ezt akarta hallani? Megkapta!
Nem tudom itt van-e még, mert a csönd ölel csak körül. A hangom tompa moraja hal csak el. Most vagy nagyon figyel és talán levegőt sem vesz, vagy rég magamra hagyott. Nem tudom melyiknek örülök jobban. Újra elfog a szomorúság, az ami kint is a hatalmába kerített mikor hozzám vágta a fiolákat… mikor a könnyeim utat törtek maguknak.
Államat letámasztom a medence szélének, kezem pedig szép lassan elindul lefele az üveg felszínén.
- De nem bántam meg. Azt hiszem életem egyetlen hibáját sem bántam meg.
Motyogom a távolba felsejlő rózsaszín égboltnak. Nem teszem hozzá a nyilvánvaló tényt, ezt csak ő látja hibának. Meg vele együtt a társadalom. Esetleg a bátyám. Nekem ezek emlékek. Kapaszkodó mankók. Ezekre építkezek. Ez vagyok én…
És vagy így fogad el, vagy sehogy… mert megváltozni… hát nem fogok. Még az ő kedvéért sem.
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2018. 01. 22. - 07:21:04 »
+1

****


                                       
Elégedettséggel tölt el, hogy makrancos kisasszony nyíltan elismeri, hogy engem csókolni nem olyan megvetendő, de csak egy “na ugye” alakú dörmögés szalad ki a számon, aztán néma csendben hallgatom végig. Igaz, ügyetlenül és akadozva írja le azokat az érzelmeket, amik arra vezették, hogy lefeküdjön O’Marával, de próbálok meghallani minden ki nem mondott szót. Nem tudom szándékosan teszi-e, de kihallom szavai közül a vádaskodást: nem foglalkoztunk vele elege. Igaza van, sosem tettük. Mindig volt valami sürgetőbb,valami,  ami nem várhatott halasztást, így Blaire-re sosem maradt időnk. De hiszen az elmúlt hat évben többnyire iskolában töltöttee. Ott sem akadt senki, aki közel került hozzá? Okolhatjuk-e, hogy amikor végre talált valaki, aki megadta neki azt a figyelmet, szeretetet és kedvességet, amit mi megtagadtunk tőle, akkor megragadta a lehetőséget, hogy végre övé legyen a főszerep? Azt hiszem valami helyre kattan a fejemben, bezáródik egy ajtó és kinyílik egy másik, mondanék is valamit, de inkább kivárom, hogy befejezze. Minden szavát alaposan megfontolom, lejegyzem. Igyekszem nem feldühödni azon, hogy Elliot sosem kereste fel újra. Elvégre, én is tettem ilyet, pontosan tudom, mi motiválja a férfiakat. Persze azért örülök is neki, legalább nincs útban. Jól is teszi.
-Nem a te hibád volt, miért is lett volna? - nem szeretem a szóvirágokat, most mégis tudnék egy párat, amivel elmondhatnám, hogy mennyire nem az ő hibája, de inkább megmaradok a saját nyelvemnél. -Csak akkor voltál az, amikor nekem nem válaszoltál. Én írtam neked. Csak úgy emlékeztetőül mondom. És mint ahogy mondtad, Elliot egy kalandor, ráadásul majdnem olyan szabad-erkölcsű, mint én, csakhogy én nem vagyok hülye. De az igaz, hogy naiv voltál, és nagyon remélem, hogy most már nem vagy az, különben szólnom kell a bátyádnak, de attól még nem utállak. Csak azt utálom, hogy ilyen szép nő lett belőled, és nehezen megy az ellenállás.- óvatosan elindítom a mutató ujjam le a gerincén egy levegővételnyi szünetben, aztán folytatom. - Pedig próbálkozom. Remélem nem vagy olyan naiv, hogy azt gondold megúszhatod, ha nem válaszolsz a leveleimre. És jól sejted! Ha most azonnal nem szaladsz el a közelemből, sok levelet kapsz majd, és elvárom, hogy mindenre válaszolj is. -ujjam eléri a legalsó csigolyát, aztán késedelem nélkül elindul visszafelé. Látom, ahogy megremeg, a kérdés csak az, hogy azért nem sivalkodik, mert sokkot kapott, vagy azért, mert nem akar ellenkezni. Ahogy elérem a nyakát a kezemet tovább csúsztatom, hogy mindkét vállát átfoghassam, míg a másik karommal a derekát kapom el, hogy közelebb húzzam magamhoz. Olyan közel, amilyen közel csak fizikailag lehetséges, követelőzően. Nagyon igyekeznem kell, hogy ne durván csókoljam meg a nyakát, hanem finoman, hátha elhiszi, hogy engedni az erőszakosságomnak ártani nem fog neki.
-Szóval? - szúrom be a kérdést két csók közé. - Fogsz válaszolni? - addig fogom csókolni, amíg igent vagy nemet mond, ha túl sokáig húzza a válasz adást meg is harapom. Azt hiszem kellőképp kifejtettem, miről is van szó. Ha úgy dönt nem akar leveleket, akkor most szépen elvonul és nem történik semmi. Ha akar leveleket, akkor pedig marad és megalapozza a levelek jövendőbeli témáját. Mert hogy amit ma fogunk művelni, az szelíd bemelegítő lesz folytatáshoz, a levelek meg előjáték, hogy ne unja halálra magát az iskolában.
 
Naplózva


Blaire Montrego
[Topiktulaj]
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2018. 01. 22. - 18:40:37 »
+1

zene: H - The Road

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


+16


~~~~

Az elém táruló táj ismerős látványának részletei lassan, apránként homályosodnak el. Igazság szerint egy dolog miatt fordultam el. Egy nyomós ok miatt. Egyszerűbb nem szemtől szembe megvallani hanem az ablagüvegen át a néma világnak. Nevetséges ugye? Egyetlen ember van (már ha itt van még?) rajtam kívül az egész házban én mégis inkább a világnak ordítanám el a tetteim nem neki. Valójában nem akarom tudni hogyan reagál. Fájna ha azt látnám csalódott, és szíve ütne ha mélyen elgondolkodna. Az rémiszt meg hogy ha már Eric reakciójától így félek, egyenesen rettegek, mi lesz Mathiasnál? A saját bátyámnak csak muszáj valahogy közölnöm… és igaz hogy már jócskán megváltozott egykor volt önmagához képest, de… még így is ott a de. A vér nem válik vízzé és Mathias nem hülye….
-Nem a te hibád volt, miért is lett volna?

Hogy miért? Számtalan okot tudnék rá felsorolni. Csodálom hogy ő nem helyesel és egyszer az életben nem próbál még jobban átgázolni rajtam.
-Csak akkor voltál az, amikor nekem nem válaszoltál. Én írtam neked. Csak úgy emlékeztetőül mondom.
Ó remek, elkiabáltam a dolgokat. Mindig ez van, ha túl korán örül az ember. Keserédes a felismerés, a dolgok megmaradnak saját világi rendjükbe és balgaság mást, többet vagy jobbat remélni…
-… és mint ahogy mondtad, Elliot egy kalandor, ráadásul majdnem olyan szabad-erkölcsű, mint én, csakhogy én nem vagyok hülye. De az igaz, hogy naiv voltál, és nagyon remélem, hogy most már nem vagy az, különben szólnom kell a bátyádnak, de attól még nem utállak.
Mélyen beszívom a levegőt. Szóval most már nem kell annak lennem? Csakhogy ez nem olyan Eric Lestrange, amit az ember maga választ meg! A helyéhez vághatnám ezt, de mély hallgatásba burkolózom. Szívem szerint lemerülnék a víz alá, hogy ne kelljen hallgatnom a további kioktatását. Annyira nincs kedvem ehhez… ma már egyszer megríkatott.. hát újra ez a célja?
- Csak azt utálom, hogy ilyen szép nő lett belőled, és nehezen megy az ellenállás.
Szavai áramütésként érnek. Ajkaim szétnyílnak a vallomásra és aprócska o-betűt formálnak. Félrefordítom a fejem, így a hajam meglebben. Talán ezt használja ki vagy amúgy is már felém nyúlt, amit nem láttam. Meglepetésszerűen ér az érintése, pedig nem durva, nem sértő, nem ártó. Szelíden vezeti végig a hátamon a kezét, ami a víz felett csiklandoz, a víz alá érve lágyan sikamlós érzetet vált ki belőlem. A szívembe az ostoba remény felpislákol és újra vadabb ütembe kezd el verni, pedig az eszem még mindig azzal próbál védekezni és egyben lehűteni, hogy csak szórakozik velem. Csak szórakozik. Mert ő aztán mindig ezt teszi…! Hisz ott a sok példa, az évek alatt előttem hol burkoltan hogy pofátlanul nyíltan megelevenedő nő…. Ugyan már, nevetséges ostoba feltételezés még csak az elképzelés is. Nem lehetek olyan naiv, mert már nem szabad naivnak lennem. És mégis… az érzés ott motoszkál bennem, mikor elindul visszafele a keze. Úgy mozog mint egy ügyes zongorista ujja a billentyűkön. Mintha csak tudná, sejtené, érezné mi is kell nekem, hogy totálisan elhallgattassa a károgó hangot az agyamban.  
- Pedig próbálkozom. Remélem nem vagy olyan naiv, hogy azt gondold megúszhatod, ha nem válaszolsz a leveleimre. És jól sejted! Ha most azonnal nem szaladsz el a közelemből, sok levelet kapsz majd, és elvárom, hogy mindenre válaszolj is.
Megborzongok. Nem tudom a szavai váltják ezt ki belőlem vagy a csókjának emléke..? Esetleg a válasz nélkül hagyott levél újabb felemlegetése? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokat jelent ez neki vagy hogy ennyire bántja…  
Lehunyom a szemem, mikor átfogja a nyakam. Nem durván, sőt, egész lágyan. A kézfeje vizes, és jóleső meleg. Ahogy a vízcsepp végiggördül a száraz bőrömön libabőrös leszek. Nem ellenkezem mikor a karja a derekam köré fonódik és ahogy magához húz. Elszakadok az ablaktól, kezem elengedi az üvegfelületet, amin eddig pihent. Csak az ujjlenyomatom marad ott, jelezve egykor volt ottlétemet. Gondolom ha akarnék sem tehetnék mást csak előtte állni. A borzasztó az, hogy eszemben sincs elfutni. Most nem. Már nem. Így, hogy érzem a vállamnál a mellkasát, a benne lüktető szívét, derekamnál a hasát, hasamon a tenyerét… hát csak levegőt próbálok préselni a tüdőmbe azonban még ez is kemény embert próbáló feladatnak tűnik. Miért van az hogy akárhányszor a közelembe kerül kiszárad a torkom? Miért vágyom arra hogy megérintsen mint most? Tényleg ostoba és naiv vagyok..
-Szóval?
Szóval? Szóval mi? Mit mondott? Miről volt szó? Nem emlékszem, mert nem is figyeltem igazán… Mert hogy a fészkes fenébe lehet ha ennyire nagy hatással van az, ahogy megérint? De hála Merlinnek nem kell ostobának látszanom mert ő rögvest kisegít.
- Fogsz válaszolni?
Már a nyelvem hegyén van az igenlő válasz épp csak nem bír kicsusszanni, mert ő beelőz. Ajkai megérintik a nyakam és ettől aztán minden maradék épkézláb válaszadási lehetőségtől megfoszt. Az agyam automatikusan kapcsol ki, mintha csak azt mondaná hogy köszönte ő szépen, elmegy inkább szabadságra ha már ennyire nem tud mit kezdeni velem. Én pedig mit teszek? Hát csak még jobban belesimulok a karjába, engedve hogy még nagyobb felületet birtokolhasson. Halk sóhaj szakad ki belőlem ahogy a bőröm fellángol. A szelíd harapására a gyomrom összerándul és tudom, válaszolnom kell vagy bajban leszek.
- I-igen… - nyögöm ki nagy nehezen, beleegyezően. Hát tudnék bármi mást csinálni? Baromira nem. És még jó hogy tart, mert a térdeim mintha csak papírból lennének, elgyengülnek s most hálát adok, hogy a keze körülölel, mert ha nem így lenne beteljesülne nem sokkal ezelőtti vágyam s hamarjában a víz alatt találnám magam. És pechemre még az sem lenne segítségemre, mert a feketén ásító medence vize épp oly forró, mint a bennem tomboló vágyak garmadája.
Naplózva


Eric R. Lestrange
Eltávozott karakter
*****


whatever

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2018. 01. 23. - 19:09:54 »
+1

****


                                       
Ahogy Blaire beleolvad a karomba véget vetek a végső mérlegeléseknek. Most már nincs visszaút, döbbenek rá, ahogy a lány igent mond. Csak a jó ég tudja hova tettem az eszemet, amikor elkezdtem ezt a játékot, bár ez az esetek kilencven százalékában igaz rám. Blaire-rel kikezdeni mégis sokkal értelmesebbnek tűnik, mint bármi más, amit azelőtt műveltem, ebben biztos vagyok, és ez az ami nincs helyén. Nem kellene biztosnak lennem, sosem vagyok az, nem helyén való, hogy a vonzalom kiirtotta belőlem a kételyeket. Már pedig annak a mérlegnek mind két oldalán volt súly, most mégis úgy billen ki, mintha az ellenérvek átalakultak volna mellette szóló érvekké. Nem normális ez. És hiába tudom, hogy nem helyes, sajnos ez nem akadályoz meg benne, hogy vadabbnál vadabb ötletek jussanak eszembe. Mathias elhalványul, el száműzöm a tudatom peremére, ahol nincs útban. Egy pillanatra ugyan eszembe jut, hogy Blaire-re kéne fogni az egészet, Miss Józanra, de ez a kis terelés is csak átmeneti, az agyam abszolút tagadásban leledzik. Nem csinálok semmi rosszat. Nem ártok senkinek, Blaire láthatóan élvezi a helyzetet, én is élvezem a helyzetet, nem értem mi a probléma. Nincs is semmiféle probléma… Ahogy oldalra fordítja a fejét és azt mondja: igen, majdnem meg is csókolom, de aztán mégis csak veszem a fáradtságot, hogy magam felé fordítsam. Azonnal kiderül, hogy ez egy jó döntés volt, mert így jobban tudom tartani. Úgy tűnik, hogy Blaire már feladta a próbálkozást, hogy megtartsa a saját súlyát, lábai nem igen szeretnének részt venni a dologban, mintha előre tudnák, hogy nem sok szerepük lesz a továbbiakban. A szíve mintha minden pórusában ott dobolna, érzem a kezem alatt a derekán és a fenekén, ahol a kezeim állomásoznak egy pillanatra, aztán minden tagjában ahova még eljutnak, és érzem az ajkában is az ajkamon keresztül. Olyan őrültem ver, amilyen a csók is. Köszönő viszonyba sincs azzal a szilveszterivel, Blaire mégis kevésbé tűnik elveszettnek, mint akkor. Persze, nem csak a körülmények változtak meg, hanem ő is, de akár csak aznap este, most sem tudom mennyi ideje vagyunk egymásba gabalyodva. Valószínűleg tovább, mint akkor, hiszen odakint már egészen besötétedett, a súlyos felhőkön keresztül is látni, hogy már lement a nap. A víz ugyan sosem hűlt volna ki körülöttünk én mégis a feneke alá nyúlok, felemelem a lányt a csípőmre, hogy lábaival körülfonhasson és most, hogy alaposan sikerült felizzanunk és kimelegednünk inkább a párnák közt fetrengjünk tovább.
 

  

Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 05. 20. - 02:53:50
Az oldal 0.12 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.