Oldal nyomtatása - Montrego- birtok

****

A hónapban ez a második, hogy Anglia legdélebbi szegletéből a legészakibba utazom. Múlthéten Roxfortban jártam, ma a Montegro kastély közelében slattyogok a víztől felázott zöld lepedőkön. Valószínűleg gyorsabb lett volna szarrá ázni, ha fejest dobok a tengerben, de különösebben nem sietek sehova. Nem mondhatom, hogy az elmúlt időszak életem legjobbja volt, ez a kis felhőszakadás már meg se kottyan, elvégre ez sem rosszabb, mint az elmúlt hét évben dúló vihar. Azt épp csak túléltünk, hajótöröttként az óceán vizén. Néha arra kell jutnom, hogy talán nem is az itteni élettel van a baj, hanem azzal az 5 év távolléttel, a helyekkel, amelyeket annyira szerettem. Elvégre, az csak öt röpke év volt a huszonnégyhez képest, valami, amire tizenhét évig csak vágyakoztam, valami, ami mára már csak kifakult, szürreális álom maradt. Túl szép volt, talán igaz sem volt. A Roxiban hosszas teáztam McGalagonnyal, megkínált a híres tea-sütikkel míg végig vettük a társadalmilag elfogadott összes formulát a beszélgetésben. Természetesen mind ketten hamar megelégeltük az udvariaskodást, hamar bizalmatlan, szúrós szóváltásba keveredtünk. Mindent tud rólam meg a húgomról, azt is amit éveken át próbáltunk titkolni, hisz ma már napvilágot látott a valóság, mindenki hozzáférhet, de még így is sok a gyűlölet az emberek szívében, túl sok, túl sötét, hogy ilyen könnyen köreikbe vonjanak. Csoda lesz, ha jövendőbeli gyermekeink idejében napirendre tér a világ felettünk. Minden esetre, megtudtam, ami kellett, hogy Athalea jól van -vagy legalábbis meg van-, s bár számomra elérthetetlenné vált most már birtokában van örökségének és azt csinál, amit akar. Talán egyszer visszatér. Mint ahogy én is visszatértem erre a birtokra, pedig szilveszterkor esküdöztem, hogy nem fogok. A vihar őrületes, ritkán látni ilyet Anglia déli partjain. Ott többnyire masszív, szürke lepelként borul az égre a csend, akár hetekre is, befüllesztve a levegőt a téli hónapokra, aztán késő tavasszal felszakadozik az égbolt és megérkeznek a viharos szelek. A maihoz hasonló vihart legutóbb Amerikában láttam a Tampa Bay-en. Igaz a hurrikánról lemaradtam, de a maradványa is majdnem olyan ijesztő volt. Nem túl szép nap a húsvéti szünet kezdetére. Tisztában vagyok vele, hogy Blaire akármelyik pillanatban beállíthat, és azt is tudom, hogy ma nem kell halkan sugdolózni, mert senki más nem lesz itt. Monty Londonban tölti az ünnepet. Gondolom, be kellene mennem a házba, megszárítkozni, leülni és inni egy csésze forró teát miközben udvariasan várakozom. Vagy legurítani két lángnyelvet, biztos ami biztos alapon. Mindig is szabad bejárásom volt a házban, még B és Monty apja biztosította anno, azóta is vándor vendég vagyok a környéken, ha jövök, akkor azt többnyire indok nélkül és váratlanul teszem. Most viszont kivételesen még ürügyem is van. A ház bejáratától jól száz méterre találtam meg a legjobb helyet a viharos tenger víz fixírozására, de nem mondanám, hogy az első 10 perc után még láttam valamit. Egyrészt az elképesztő sűrűn zuhogó esőcseppek homályosítják el a látványt, másrészt a gondolataim. Többnyire az indokaimat sorakoztattam fel magamban, elismételtem újra meg újra, mintha még kéne magamat győzködnöm, hogy van jogom itt lenni, van jogom beszélni vele. Eleinte a mennydörgés és a villámlás felriasztott, aztán az is eltompult, és a magammal folytatott vita hátterévé halkult. Mióta lehetek itt? Egy órája? Talán több? Ha abból próbálnánk megállapítani, hogy mennyire vagyok elázva, hát legalább egy hete itt ácsorgok. Aztán egy különösen hangos robaj mégis csak kirángat a mélázásból. Próbálom megtalálni a hang forrását, de semmi különös, csak víz meg víz mindenütt. Pedig ha valami hangosabb, mint ezek az őrült mennydörgések, akkor az biztosan nem semmiség volt. Kivont pálcával indulok el arra, amerről a hang jött, s csak 50 méter után veszem észre, hogy a kastély felé tartok. Az eső függönye mögül épp csak felderengnek körvonalai, pedig a veranda már nincs messze, de a hang forrását még mindig nem látom. És aztán még egyszer! Mintha hatalmas szikla tömbök koccantak volna egymásnak. Hmm, talán a kastély nem bírja a feszültséget, és megadja magát a természeti erőknek, nem tudom, de kiderítem.

zene: C9+ - Breathe In (https://www.youtube.com/watch?v=37ftXSit7Mc)
(https://i.imgur.com/xjKOXjd.gif)
dress (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=233988735)

L E S T R A N G E

'Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...'

~~ ❈ ~~

Gyűlölöm az esőt. Vicces,végtére is itt élek Nagy-Britanniában, a szigeteken és mégis... egyszerűen gyűlölöm. Ráadásul ha Skye-on esik akkor olyan, mintha dézsából öntenék. Morcosan veszem tudomásul hogy megszívtam. Ó de mennyire hogy megszívtam! Hogy mégis miért? Hát mert Mathias természetesen tojik a fejemre és inkább békakirálylány Clemmel randizgat, míg én szenvedhetem magam egyedül haza. Való igaz rohadtul bent hagyhattam volna a ládámat a suliban, de a könyvek... Egyszerűen tudom, muszáj tanulnom ez alatt a pár nap alatt is mielőtt vissza nem megyek, mert a vizsgák a nyakunkon és így is totál el vagyok úszva. Mindemellé meg most még ázva is, mert hát muszáj a súlyos bőröndöt lebegtetnem. Így cserébe egyértelműen szarrá ázom. Ha fordítva lenne akkor meg szenvedhetnék a közel saját súlyommal vetekedő ládával a sárban... Szívás.
Mérgesen acsargok egy sort, miközben kiseprek egy nedves tincset a szememből. Felpillantok az égre, ami egyenletes szürke és küldi rám az áldást. Elmormogok egy jó büdös miatyánkot miközben kipislognom szememből a vizet.
Tekintetemmel a szürke esőfüggönyön át keresem a célom. A fák mögött már látszik a kastély, a fehér oszlopokkal és tudom, tíz perc múlva a forró fürdő kényeztet majd jó meleg tea társaságában. Lépteim megszaporázom és már nem foglalkozom azzal hogy a fehér ingem rám simul, mert úgyis mindjárt megszabadulok tőle és...
Gondolataim közepette elérem az ajtót, végre a verandán állok. Végre. végre... végre....
A pálcám megszünteti a bűbájt, minek következtében hangos puffanással érkezik meg a ládám a küszöbre. Tudom hogy a márványnak em lesz baja és leszarom hogy kint marad. Tőlem úgysem merne lopni és ha fél órával később kerülnek be a kötetek a lakásba az se baj épen. Már emelném a kezem hogy feloldjam a zárbűbáj, ami ugyan bonyolult de az évek meg a rutin már segítségemre is sietne, viszont megelőz és egyben ki is zökkent egy óriási nagy puffanás. Nem tetszik ez a dörrenés. Gyűlölöm a viharokat, a cikázó villámokat. Emlékszem kiskoromban is mennyire féltem és csak akkor nyugodtam meg, mikor Mathias kiültetett az ablakpárkányba, átölelte a derekam és együtt számoltuk a fényvillanást követő dörrenés közt eltelt időt. Most hogy egyedül vagyok összerezzenek a hangos zajra. Szemeim ide oda cikáznak, keresve a hang forrását de persze nem lelem.
Elfog a félelem hogy nem az istállók felől érkezett-e mert... az baj. Ott van azúr és Esthajnal is. Nekik semmi esetre sem eshet bajok. Már nem is érdekel a fürdő, a tea vagy az éhség, csak arra tudok gondolni hogy megnézzem mi is volt az égbekiáltó dübörgés, ami még mindig bennem visszhangzik.
Zakatoló mellkassal lépek ki újra az esőfüggönybe és a víz doboló zaja eltompítja az agyam. Lépek kettőt az istálló irányába és többet nem is tudok, mert konkrétan belefutok egy ismeretlenbe.
Ki a hóbelebancos fene képes itt járni? Ha a bátyám akkor úgy kiosztom de úgy mint a....
De nem a bátyám. Mathias biztosan nem módosítja a tervein csakis miattam. Más áll előttem, szintén bőrig ázva és amint megpillantom a türkizkék tekintetet a szívem a torkomban kezd el dobogni még erősebben mint eddig.
Hogy a fene vinné el! Káromkodásom csak némán ötlik fel bennem, de majdnem kibukik a nyelvem hegyéről.
- Eric? - kérdezem hitetlenkedve összehúzott szemöldökkel, habár a gesztikulációm valószínű nem túl jól kivehető az időjárási körülmények miatt. - Te mégis mi a szart csinálsz itt?
Hogy van képed ide jönni?
Ezt már nem teszem hozzá, pedig kellene. Tény, ami tény, Lestrange gyakran fordul meg felénk mikor erre szottyan kedve. Azonban azóta, mióta úgy döntött szabad lelkületű életet él ritka az olyan alkalom hogy erre eszi a penész. Legutóbb is szilveszter volt, mikor.... De nem. Erre nem gondolhatok. Tilos. És amúgy is, én erre kurvára nem érek rá! Mérgesen kerülöm ki és csattogva félig a sáros felázott földben gázolva mormogom el felé 'én nem érek most rád' szöveget.
És persze most már zavar hogy szakad az eső, hogy félek a villámoktól és elegem van abból hogy voltam olyan hülye fehér inget választani....

****

Nem érek el a széles veranda lépcsőjéhez, amikor egy alak belém szalad. Alig vettem észre, hogy közeledik olyan sűrű eső esik. Blaire. Nem számítottam rá, hogy a így futok belé, azt hittem van még egy kis időm mire megérkezik, de talán mégis órákig álltam az esőben. Most, hogy a lány ilyen közel van érzem csak mennyire átfagytam, a csontjaiban égetőbbnek érzem a hideget, ahogy a tüzes kis szörny felizzik a gyomromban, elégedetten ficánkol, amikor megérzem a lány karját a mellkasomon, ahogy ellök. Hiszen ő jött nekem! És ekkor egy harmadik, még fülsüketítőbb dörrennés ráz fel. Blaire azonnal kikerül, hogy a ház sarka felé induljon. Hová megy? A kis szörnyike csalódottan felszisszen, de nem alszik ki. Ó, persze, az istállók a ház másik oldalán vannak. Még időben felismerem a helyzetet, hogy elkapjam a karját. Felém pördül, esőtől áztatott arca eszelősen dühös.
- Menj be a házba, majd én utána nézek. - Jelentem ki egyszerűen, talán utasítgatóan, de elvégre én vagyok a rangidős, az egyetlen férfi a környéken, ha valaki intézkedni fog, az én leszek, nem ő. Elengedem a karját, és már indulok is. Persze, reményem, hogy hallgat rám azonnal semmibe foszlik. Fogvcsikorgatva dörrenek felé, de ez sem segít. Összeszorul a torkom, amikor arcába nézek és felrémlik előttem a szilveszter éjjel, tekintetem akaratlanul Blaire ajkaira vándorol, az arcom felforr, de aztán eszembe jut, hogy miért is jöttem ma. Agyam elönti a vörös köd. Arra a csókra gondolni egyenesen fájdalmas, amikor eszembe jut, hogy a lány lefeküdt O’Marával. Feltehetőleg. Legalább is ezt hallottam, nem tudom biztosan, de már a feltételezés is felrobbantja az agyamat. Egyrészt azért, mert Blaire pletyka tárgya lett, másrészt, mert nem akarom elképzelni, hogy az a szerencsétlen tolvaj a derekát szorítja, a nyakába liheg. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy Elliot csontos ujjai Blaire meztelen testét fogdosták, a fehér, puha bőrét… Nem, nem akarok erre gondolni, biztos csak pletyka. Megszaporázom a lépteim, akaratlanul, hogy eltűnjek a lány közeléből. Akármennyit gondolkodtam a dolgon, győzködtem magam, hogy járjak az igazság végére, nem állok készen, hogy megtudjam azt. Félek darabokra szedném, előbb őt, aztán Elliottot. Felettünk villámok cikáznak, az ég mintha az agyamban őrjöngő dühöt tükrözné. Fel kell idéznem magamban valami kellemesebbet, hogy lenyugodjak, de balszerencsémre nem segít, hogy az első ami az eszembe jut az a szilveszteri csók. A tűz forróbban izzik a gyomromban, de most nem hatalmas kígyó formájában, hanem verdeső lepkékében. Ez sem segít! Semmi nem segít, talán jó lenne, ha valami szörnyűség okozná azokat a hangokat, csak hogy legyen valami dolgom, valami ami lefoglal, amíg össze nem szedem magam, amíg fel nem veszem a ‘nemtörődömség’ álarcá. Még az is jobb lenne, ha Monty itt lenne, akkor talán az, hogy megleckézteti a húgát a pletykák miatt lenyugtatna egy kicsit, de úgy néz ki a fiú nem is tud semmiről. Összefutottam vele a Roxfortban, és elmeséltem neki a kis kalandomat Elliottal, óvatosan megkérdeztem, hogy Blaire is ismeri-e, de azt válaszolta, hogy nem. Szóval ő nem hallott semmit. Az istenek csak engem büntetnek, kitaláták mivel tehetnék még szörnyűbbé ezt a félévet. Nem elég, hogy a szilveszteri incidens után Blaire nem válaszolt az egyetlen levélre, amit küldtem neki, nem tudtam meg, hogy hol van Lea, egy sor szerencsétlenség törént, most még ez a hülye pletyka is. Hát eldobom az agyam, milyen világ az, ahol ezek a kibaszott Montegrok O’Mara félékkel szövetkeznek annak érdekében, hogy a maradék eszem is elmenjen?

Újabb dörrenés sarkall arra, hogy ne foglalkozzam Lestrange mogorva és félig meglepett fejével. Nem is tudom mire számított. Hogy nem leszek itthon? Való igaz elvileg a suliba kellene rohadnom, de hát ez rohadtul nem az ő háza és rohadtul nincs joga itt lenni. Még akkor sem ha apu annak idején szívélyesen fogadta, még akkor sem ha a családja rokonságba áll az enyémmel és még akkor sem ha a bátyám legjobb barátja.
Nem, egyszerűen nincs joga csak úgy ukk-mukk-fukk ide jönni és pláne dirigálni. Mert van mersze megragadni a karomat és visszatartani. Nem nehéz, mert jóvalta kisebb vagyok tőle. Még a lendületem sem segít. Visszafordulok, vizes hajam ívet ír le reppenve és ezzel megtörve az esőcseppek egyenletes hullását. Farkasszemet nézek vele mérgesen. Nem rá vagyok igazán mérges hanem mindarra ami történt köztünk. A leveleire, amikkel bombázott de egyetlen egyre sem adtam választ. Nem láttam értelmét… és… szégyen bevallani de gyáva voltam írni. Fölöslegesnek tartotta, mert ő Eric. Holnapra már másik csajt talált akivel vigasztalódhat. Nekem meg ott volt Elliot…
- Mégis mit képzelsz? Ez az én házam!
Cifra káromkodást nyomok el magamban és csak dühösen csörtetek utána. Engem nem ráz le aztán ennyire könnyen! Mikor megáll és acsarog rám egy sort meglepve pislogok de ugyanolyan elszánt arcot vágok, mint ő. Nem adom meg magam, most nem. Ma nem. Szóval mikor rájön hogy esélytelen levakarnia és végre újra elindul egy fél méterrel lemaradva követem.
Mire az istállókhoz érünk már konkrétan a bugyimból is facsarni lehet a vizet. Remek! Egyetlen pozitívum hogy az istállóban meleg van és már csak az eső dobolását hallom a tetőn. Az arcomon már nem érzem az éles szögben tűként szurkáló cseppeket csak megmaradt társaik futnak össze arcom ívét és szaladnak a föld felé. Ellépek Eric mellett és nem foglalkozom vele. Azon nyomban a két középső boksz felé indulok ahogy Azúr és Esthajnal otthona van. Mikor meglátom őket szívem felderül és egyben megnyugszik. Mély sóhajjal lépek oda és érintem meg őket. Először fekete telivér szőrén simítok végig.
- Esthajnal... - suttogom meghatottan a nevét. Le sem tagadjatom hogy ő a kedvencem. Anyám lovának utolsó fialása. A két koromfekete csikó a miénk maradt. A bátyámé és az enyém. Tekintetében öröm csillan meg én pedig a fejem az ő kobakjának döntöm. Hála Merlinnek nem lett bajuk. Azúr is kitekint érkeztemre és egyet prüszkölve pislog Eric irányába. Na igen, sosem bírta elviselni Lestrange-t. Fura, ezért nem tudom hibáztatni. Való igaz hogy Azúr nem könnyű természet de Eric sem. Két dudás meg az egy csárda….
- Úgy tűnik, itt minden rendben…- nézek körbe és gyors számolást végzek hogy az összes tenyészkanca is rendben a helyén van-e no meg Mathias lova, Alkony. Bólintok mikor végzek, mert valóban mindenki megvan. Tétován ácsorgok, majd rájövök hogy a hófehér cipőmnek lőttek. Lepislogok rá és eszembe sem jut hogy a fehér ingem kicsit több belátást enged, semmint az illendő lenne.
- A fene… ezt egyik tisztítóbűbáj sem fogja orvosolni! – morgok félhangosan magam elé, és nem teketóriázok sokat. Célszerűbb megszabadulni ettől. Nem célom mezítláb visszagrasszálni a házhoz, hanem jobb ötletem akad, végtére is az istállóban mindig van az én méretemben legalább három ha nem négy csizma. Az egyik pedig Azúr karámja előtt árválkodik. Na persze ilyenkor jó hogy trehány vagyok!
Lehajolok és fél kézzel leszedem a cipőm nem bajlódva a cipőfűzővel. Amint megvan széles ívben a hátam mögé hajítom. Nem érdekel kit vagy épp mit találok el. Úgyis tönkrement és majd valaki összeszedi vagy kidobja. Teszek rá. Aztán a másikat is megpróbálom ugyanígy megejteni de ez már persze nem megy ilyen könnyen. Elvesztem az egyensúlyom a vizes talpammal a csúszós kövezeten és hacsak meg nem fog valaki vagy csoda nem történik akkor egyenes találkozásom van a padlóval egy halk segélykiáltó sikkantás kíséretében.

****

A pampogása hidegen hagy, nem látom okát, hogy dühöngjön, szóval fel sem veszem. Túl tipikusan Blairees, hogy ez is hozzá tegyen a pocsék hangulatomhoz. Az istállóba beérve megcsap a meleg és a szalmaszaggal keveredett lószag jólismert keveréke. Nem kimondottan kellemetlen, de sosem volt a kedvenceim egyike, emlékszem Monty mindig azzal heccelte a húgát, hogy nekem majd lószagúan nem fog kelleni. Hát majdnem igaza lett, de azért nem egészen. Most egész más miatt nem kell, legalábbis az eszemnek és a büszkeségemnek. Már magában az, hogy szóba keveredett egy O’Mara félével sérti az önértékelésemet, de az, hogy esetleg le is feküdt vele.... Ezért húzódott el tőlem? Ezért rohant el a csók után? Egy O’Mara féle miatt? Megáll az eszem. Szó szerint megáll, ahogy fortyog bennem az indulat. Nem nézek Blaire után, hagyom hogy kedvenc lovaihoz szaladjon, én megállok az ajtóban és az eresz alatt rágyújtok. Jót tesz az idegeimnek a lovak hangos szuszogása és dobolása a háttérben, az eső hangja és a keserű füst. Hallom, ahogy a lány a lovakkal gagyog, de azt igyekszem kizárni a fejemből. A cigit alig három perc alatt tövig szívom majd eltaposom és egy pálca intéssel eltüntetem. Gondolom, ha már itt vagyunk én is megnézem a kedvenc lovam. Bár az istálló szagát nem szeretem, de a lovaglással semmi bajom, a lovakat pedig egészen megkedveltem, mióta a Montegrokkal haverkodom. A kedvenc ménesem arany színű, kecses darab, Monty apja Silas-nak nevezte el. Nem azért mert olyan vad, mint a legendák harci lova, hanem mert egy ébenfekete makrancos kanca ellette s azt gondolta, a csikó is örökli majd a rossz természetét, de Silas-ból azonban sokkal különlegesebb ló lett, mint arra számítottak. Azúrral ellentétben, aki most is pár méterrel odébb prüszköl rám. Tipikus. Hogy mi baja van velem?! A többi lónak semmi, de Azúr úgy viselkedik, mint Prichette. Igaz, a húgom macskájába belerúgtam párszor, neki van oka gyűlölni. Igyekszem elkerülni a lányt, rá se néztem mióta bejöttünk, de amikor megszólal, hogy közölje a nyilvánvaló helyzet állást muszáj kioktatnom. A torkomra forr a szó. Hogy a nyavalya ütné meg! Blaire fehér inge a sok víztől teljesen átátszó lett. Annyira átlátszó, hogy olyan tisztán látni a puszta bőrét, mintha semmit sem viselne. Érzem, ahogy a fejembe szökik a vér mielőtt gyorsan elfordulhatnék. Nem mintha zavarba hozna, csupán nem kívánok kívánkozni. Make sense? Most épp haragudnom kell rá, és ebbe nem fér bele, hogy foltosra szívjam a nyakát. Csak a nyekkenést hallom, amikor elvágódik, meg a tompa puffanást. Remélem beleesett egy jó adag lótrágyába. Perzse nincs ekkor szerencsém, az élet csak engem szeret kitüntetni a balszerencse minden áldásával.
Sóhajtva, kelletlenül fordulok a lány felé, hogy hozzá lépjek és kezet nyútjsak neki.
-Ha itt minden rendben, jó lenne, ha visszamennénk a házba, mert szerintem a cuki kis rózsaszín csipke melltartódból is ömlik a víz. - prüszkölök gúnyosan.
-Mellesleg, ha valakit le akarsz venni a lábáról ne ezt vedd fel, selejtezhettél volna 14 éves korod óta. - Húzom el az orrom, mintha nem tetszene a látvány. Épp csak féligazság, mert valójában tetszene, ha az ágyam fejtámlájáról lógna…

Talán hiba, kiindulva a legutóbbi alkalomból, de nem figyelem mit és azt is hogy csinálja Lestrange. Nem érdekel sem az hogy rágyújt vagy hogy végül elindul befelé és a saját ménjét szemlélve nekitámaszkodik a karámnak hárommal távolabb tőlem. Még csak az sem érdekel hogy mit mond ha mond is. Minek van egyáltalán itt? Mégis mi a fészkes jó büdös francot csinál itt? Valahol felötlik bennem hogy talán Mathiashoz jött, de hát ezek ketten nem leveleznek? A bátyám elég rég eldöntötte hogy Londonban marad…. Hát mégis mit várt Lestrange? Voltaképp rühellem hogy úgy viselkedik, mintha itt az övé lenne minden. Gyűlölöm hogy akkor jön és megy, mikor akar. Nem egy cseszett átjáróház ez könyörgöm!
Magamban puffogok. Nem elég Eric jelenléte, ami nem kétséges, frusztrálóan hat rám, de még mellé meg is csúszom és bizony kemény ütés kíséretében fog fel a padló. Hát ez pech. Nagyon bajom persze nincs, tompítok kézzel szokás szerint. Talány a tenyeremen súrolom fel a bőrt egy kicsit aminek a csípős érzete csak pár perc elmúlta után jut el agyamig. Nem mintha ennyibe belehalnék, estem már nagyobbat. Akár lóról, akár seprűről. Már épp arra jutok hogy felállnék tovább morogva, mikor egy két jelenik meg az orrom előtt közvetlen közel. Eric keze.
-Ha itt minden rendben, jó lenne, ha visszamennénk a házba, mert szerintem a cuki kis rózsaszín csipke melltartódból is ömlik a víz.
Ahhhh, basszus! Most hogy mondja eszembe jut hogy sikerült messzemenőkig eláznom és célom eddig nem volt más, mint a forró fürdő meg a tea… na és persze megszabadulni a vizes gönceimtől. Arról nem volt szó hogy vendéget is kell fogadnom, és evidensen reggel (mivel már megint sikerült elaludnom) örültem hogy találtam egyáltalán egy darab használható melltartót is. Bár… nem vagyok teljesen meggyőződve hogy ez valóban az enyém és nem Padma Patilé….
-Mellesleg, ha valakit le akarsz venni a lábáról ne ezt vedd fel, selejtezhettél volna 14 éves korod óta.
Leforráznak a szavai és meglepve ülök a fenekemen. Innen mélyebbre nem eshetek és a szégyenbe sem tudok jobban belefulladni. Hogy lehet ekkora seggfej? Most komolyan? Hogy képes bárki ilyet mondani? Hát egy doxyba több érzelem szorul az már biztos.
Naná hogy dühös leszek. Ne oktasson ő ki engem mit és mikor veszek fel, mert ad egy semmi köze hozzá, ad kettő meg ne nézze! Furcsa mód még csak el sem vörösödöm a szavaira, inkább csak dühösen villognak a szemeim. Segítő jobbját egyetlen határozott suhintással lököm félre ingerülten, jelezve tartsa meg magának vagy leginkább másnak a jófejség látszatát, mert engem aztán baromira nem vesz meg ezzel. Fellököm magam és mikor újra két lábon állok, akkor már kissé megnyugszom. A pálcám betűzöm a nadrágomra csatolt pálcatartóba de közben nem veszem le a tekintetem Ericről.
- Te meg több illemet tanulhattál volna, mint ami egy trollba szorult. Mellesleg, nem kötelező bámulnod!
Köpöm ki a szavakat mérgesen, és még egy percig farkasszemet nézek vele, majd úgy döntök, kár rá vesztegetnem az időmet. Lehúzom a másik cipőmet is és belebújok a lovaglócsizmámba, ami száraz és meleg. Ebben már nem fázik a lábam.
- Mi a fenét keresel itt? Mathias Londonba van…
Gondolom erre nincs felkészülve szóval felpillantok rá. Most tűnik csak fel hogy rajta is fehér, átázott ing van és kék farmer, mint rajtam. Meglepő de ez magamban cinikus hümmögés mellett mosolygásra fakaszt ami nem ül ki az arcomra, mindössze csak a vonásaim szelídülnek meg. Kezemben még mindig a mocskos cipőmet fogom. Elképzelem, ahogy Eric fejéhez vágom. Ó de jól esne… pláne ha jól pofán találja.

****

Tetszik, ahogy villog a szeme, olyan kis édes, mint egy mogorva hipogriff. Kíváncsi vagyok, hogy az ágyban is be tud e vadulni ennyire, vagy ott szégyenlős kislány marad. Visszagondolva a csókra… Nem, ezeknek a gondolatoknak túl nehéz gátat szabni. A sikertelen segítség nyújtási kísérlet után azonnal kivágtatok az istállóból, nem várom meg. A kérdést természetesen még hallom, de kell egy pillanat, hogy meggondoljam a választ. Eredetileg azt terveztem, hogy a nappaliban megteszem amiért jöttem, aztán fogom az utazó ládámat és egyenesen a kikötőbe hopponálok. Igen, de addig mivel húzzam az időt? Visszaérni a házhoz csak pár perc, addig akár játszhatnám a némát is. Lassan úgy is felépül az álarc az arcomon, a maszk, ami jól illik a hallgatáshoz. De a flegmaság még nem nem bújt be az új arc mögé. Amint B kilép az istálló ajtaján széttárom a karom az eső felé fordítom az arcom.
-Csakis a briliáns időjárás miatt jöttem, tudod, páratlan, hogy egy kis eső levetkőztessen valakit. - Ó igen, nem lehetne ennél célzatosabban megfogalmazni. Persze az, hogy engem is lemeztelenített az eső más kérdés, engem nem zavar. Sőt! Nem tudom, hogy a szavaimra, vagy a gondolataimra érkezik válaszként a tarkómhoz csattanó valami.
- -Hogy az a… - szegény tarkómat maszírozva pördülök meg, előbb a földre, a saras cipőre nézek, aztán B önelégült arcára. Biztos elég mély undor ül az arcomon ahhoz, hogy letöröljem az önhittséget az arcáról, de szerencsére nem kell sokáig foglalkoznom vele. Szárnycsapkodás hallatszik a pajta felől, jól hallani a csendesedő esőben. Astrill száll el Blaire feje felett, hogy a magam elé tartott karomon landoljon.
-Szervusz gyönyörűm… - Astrill a legkedvesebb baglyom, mindig megkíméltem a kellemetlen levelek kézbesítésétől, sosem engedtem a Malfoy kúria közelébe vagy olyan helyre, ahol rosszul bántak volna vele, így akár hányszor meglátom felém repülni tudom, hogy olyan levelet hoz ami boldoggá fog tenni. Még a Montegrot leveit sem viheti, mert tőlük sosem tudom, mit kapok. Leoldom a lábáról az apróra hajtott lapot. Nincs boríték, nincs címzés. Széthajtogatom s olvasás közben ismét elmosolyodom, majd szó nélkül hátat fordítok Blairenek, zsembre vágom a kezem a levéllel együtt, hagyom, hogy Astrill a vállamra szálljon, s pont olyan hetykén indulok a ház felé, mint akinek az ég világon semmi gondja. A levélben egyetlen jó hír sem volt, de nem akartam, hogy Blaire azt lássa, hogy még nyomorúságosabbá válik a hangulatom. Pedig elég lehangoló, hogy a hajóm nem indul holnapig a vihar miatt. Kereshetnék valami hagyományosabb módot is az utazásra, ha ismernék egyetlen varázsló családot vagy egyetlen elhagyatott helyet, ahová hopponálhatnék, de sajnos Izlandon még sosem jártam. Mélyen sóhajtok, nyugalom, nyugalom. Itt is maradhatok éjszakára, semmi gond. Blaire úgy sem fog zavarni, ha minden olyan rosszul megy ahogy gondolom, akkor hozzám sem fog szólni, én pedig nyugodtan elfoglalhatom a kedvenc vendégszobám. Már majdnem a háznál vagyok. Előveszek még egy cigit, jó sokáig húzom, hogy meggyújtsam, hogy bevárjam Blairet, aki jó pár lépéssel lemaradt. Végig a hátamon égett a tekintete, de úgy döntöttem, hogy most nem az ő szabályai szerint játszunk. Nem, addig nem, míg ki nem derül az igazság. Hozzá igazítom a lépteim, mire a házhoz érünk befejezem a cigim és eltüntetem a maradványait. Nem segítek neki a ládájával, sem az ajtó nyitással, sem semmivel, csak szótlanul várom, hogy haladjunk befelé. Oda bent két utazó ládám várakozik a bejárattal szembe.

zene: H - Castle (https://www.youtube.com/watch?v=Vk0xkd8qs9I)
(https://i.imgur.com/xjKOXjd.gif)
dress (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=233988735)

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'

~~ ❈ ~~

Naná hogy képtelen normális választ adni. Miért is lenne egyszerű egy nyílt őszinte ’ Azért Blaire, mert…’ mondatot elejteni felém? Hát persze hogy nem megy. Neki nem megy. Kertelnie kell, húzni az időt és ténylegesen a másik agyára menni. Újra összeráncolom a szemöldököm és megjelennek a kis ráncok közte mikor hátat fordít és kisétál az esőbe. Lépek utána egy lépést majd kettőt. A lovak prüszkölésére és nyerítésére rá sem hederítek. Leköt Eric meg az hogy mégis mi a francot csinál. Figyelem ahogy széttárja a kezét háttal nekem és úgy szólal meg, ami nem meglepő módon megint egy hiba.
-Csakis a briliáns időjárás miatt jöttem, tudod, páratlan, hogy egy kis eső levetkőztessen valakit.
Levetkőztetni mi? Hát a jó édes… Végig sem gondolom hanem csak lendül a kezem. Szép ívben küldöm utána a topánkámat, ami elég erőteljesen csapja fejbe ahhoz hogy mérgesen pördüljön meg maga körül. Elégedett vigyorral figyelem meglepett majd morcosba változó arcát. Összefűzöm mellkasom előtt a kezem és mivel még mindig csurom víz vagyok (amiről persze totál elfeledkezek) elősegítem a blúzomnak a jobb tapadási felületet. Valahogy jobban leköt Lestrange bosszús feje és veszélyesen villogó szeme. És ez egész addig így is van míg szárnysuhogás nem töri meg a csöndet az immár halk dobolássá szelídült esőben. A bagoly halk huhogással suhan el mellettem, szinte majdnem súrolja arcomat a szárnya tollának végével. Összeszűkülő tekintettel nézem, ahogy Eric kitartott kezére száll és a férfi megszólalására csak felhorkantok. Nem marad el a szokásos cinikus arckifejezésem felöltése. Úristen, milyen duma ez? Komolyan vajon az ágyába megforduló csajait is így hívja? Egészen biztosan…
Igazából magam is meglepődöm hogy mennyire elcsodálkozom, tud ő kedves is lenni. Már ha akar. Már akihez akar. Persze ez is ritka mint a fehér holló vagy a Kiváló Reximo professzornál bájitalkotyvasztáson. Meglep hogy a levelet egyetlen kommentár nélkül zsebre vágja és se szó se beszéd elindul.
Most komolyan itt hagy?
Elképedve állok tátott szájjal.
- Eric, hé! Nem … Nem kellene megnézni mi volt az a bitang nagy zaj?
Végtére is valami ide hozott minket, ami egyértelműen nem csak a szakadó esőnek volt köszönhető. De a másik mintha nem is hallaná vagy nem érdekelné, csörtet tovább. Megtorpanok kilépve az esőbe. Körbepillantok. Sehol semmi. Minden a szokványos rendben, a megszokott látkép. Nem tudom mi mehetett tönkre vagy mibe csapott bele a villám, de a lovak legalább jól vannak és csak ez a fontos. Majd Mathias megoldja a többit. Végtére is az ő tetves háza ez!
Morogva elindulok Lestrange után. Persze sietnem kell, mert míg ő egy széleset lép én hármat a magam méretében. Kicseszett óriás…! A fák szegélyezte mező képe lassanként tűnik tova. Másik oldalról az óceán vad hullámai ostromolják a sziklákat. Morajukat messzire sodorja a szél.
Mire a ház környékére érünk, lelassít. Vállán a bagollyal kényelmesen bagózik, amit utálok. Bevár. Felnézek rá sandítva oldalról, de nem szólok. Mit mondjak? Ha ő nem közöl semmit, hát én sem fogok. Az ajtóhoz érve tudom hogy nincs más opcióm, mint hogy beengedjem. Bárhogy nézzük is, ki fogja provokálni az invitációt. Megvannak a sajátos módszerei és nincs kedvem játszadozni vele. Ma baromira nem pláne így, esőtől elázott nedves ruhában. Kezembe kapom a pálcám, feloldom a bonyolult zárbűbájt és mikor kinyitom az ajtót meglepve látom a cuccait, amik mintha már várakoznának itt egy ideje. Erre sem szólok semmit csak némán belebegtetem a saját ládámat az övé mellé. Mikor ez is megvan becsapom az ajtót. Hangos dörömböléssel záródik és ettől na meg a hideg utáni melegtől megborzongok. Most döbbenek rá, mennyire átfagytam. Meg arra hogy voltaképpen most vagyok először újra kettesben vele. És most nincs nagy tömeg ahova el lehetne menekülni, nincs semmi mentőháló. Ő van meg én. Az ajtó záródásával pedig olyan, mintha bezártam volna magam az oroszlán barlangjába. Ráadásul mindezt önként és dalolva.

****

Zavar, hogy figyelmen kívül hagy akkor is, ha én kezdtem. Természetesen én tudom mit csinálok, és úgy sejtem, ő neki foggalma sincs mit kezdjen magával, csak azért hallgat, mert nem tudja mit mondhatna, nem azért, hogy büntessen. Hát jó, akkor essünk neki. Ahogy lassan helyre rakja a ládáját, úgy érzem elérkezett az idő. Mostanra elég szenvtelen az arcom, pont, ahogy egy jó blöffhöz kell. Az az őrült düh ami szétszabdalta az agyamat a viharral együtt enyhült. Várakozás telepszik rám. Ellépek Blaire mellett a ládám felé, ahogy találkozik a tekintetünk dobok felé egy cinkos kacsintást. A zavarodott éretlenkedése pont annyira tetszik, mint a dühe. Végre egy értelmes reakció! A kisebbik ládából mindenféle időhúzás nélkül előszedek egy kis dobozt. Szembefordulok Blaire-el. Lusta macskásan nézek rá, majdnem közönyösen. Újra végig nézek rajta, elidőzve karba öltött kezein, amik kiemelik kerek kis melleit, vizes cseppektől csillogó kulcscsontján. Még elázott, összetapadt hajával is nagyon szép, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom az egészet és inkább a levelek miatt kérem számon, aztán odalépek hozzá és felmelegítem minden megfagyott porcikáját pont mint a tetőn. De tudnom kell az igazat, sajnálom B. Nem tudom, hogy felkészültem-e, elég nyugodt tudok e maradni, akármi is az, de ha nem teszek semmit…
-Azért ugrottam be, mert ajándékom van számodra. - elnyújtom a szavakat, lassan, hogy alaposan megrágja őket, és amikor kellően értetlenebb, mint szokott, hozzá vágom a dobozt. Nem túl nehéz, hogy keményen csapódjon be. Ha ügyes elkapja, ha nem, akkor valószínűleg a vállához vágódik, aztán a földre. Mindegy, semmi baja sem lesz. Megvárom míg kinyitja. Nem tudom kiolvasni a szeméből, hogy sejt-e már valamit.
-Ne számold meg, tizenkét fiola. Heti egyet kell bevenni, hogy biztos ne ess teherbe, lehetőleg azonos időpontokban. Kivéve persze, ha örülnél egy kis fattyúnak. - Ahogy kimondom a közömbös szavakat, ismét tudatosul bennem, hogy miért is vagyunk itt. Hogy miért hoztam a vörös italt tartalmazó kis kristályfiolákat arany dobozkában. Arca minden kis mozzanatát úgy lesem, mint egy éhes macska, várom, hogy felkacagjon, hogy kioktasson vagy értetlenkedve bámuljon. De ennél sokkal rosszabbat látok. Uramisten! Nem, határozottan nem készültem fel. Tudatom egy kis szeglete biztos volt benne, hogy a pletyka nem igaz. Nem lehet igaz. A tenyerembe hajtom a fejem, szemem lehúnyva koncentrálok a lélegzetvételre. Nem tudom, hogy pontosan mi fog előbb utolérni: a rosszullét, a düh vagy azt a törést jelző kis fájdalom. Számítok a dühre, számítok a feleselésre, mert tudom, hogy előbb utóbb jönni fog az is. És ekkor belémcsap az érzés, amire a legkevésbé sem számítottam: a szégyen. Elégedett is lehetnék, hogy mennyire szépen csőbehúztam, de mégis inkább én szégyenlem magam. Miatta, de főleg magam miatt, és mert itt ragadtam egy szituációban, amit felelőtlenül én kreáltam anélkül, hogy tudnám kezelni.

Nem foglalkozom azzal mikor tisztes távolságból kikerülve a ládájához lép. A kacsintására sem reagálok. Ugyanúgy méregetem mint azelőtt. Már várom hogy van ebben a csapda. Mert nála mindig van egy csapda. A szegény ártatlan ember, Merlin védtelen csóró, balga lánya meg szépe belesétál…! Mert képtelenség nem belesétálni. Naná, hisz kiszámíthatatlan. Úgy ragadsz fel mint a légypapírra a zümmögő delikvens. Inkább csak némán kivárom hogy mire készül, mert tudom, ha most elindulok a konyhába meztelen lábaimmal halkan trappolva csak bosszankodni fogok egész hátra lévő nap. Ehhez pedig csöppet sincs ingerenciám. Nem. Ma nyugalmat akarok. Bekuckózni egy jó könyv mellé, elveszni valamelyik remek kis regény fantáziavilágában, ahol nincsenek seggfej Eric Lestrange-ek, és talán még a vihart is elfelejtem. Tudom hogy ostobaság, de azért örülök is hogy itt van. Ha egyedül kóvályognék a többszintes kastélyban miközben úgy hangzana, mintha a fejemre akarna omlani biztos visszamenekülnék inkább a Roxfortba. De azzal is tisztában vagyok, hogy az éjszakát egyedül fogom tölteni. Több mint valószínű álmatlanul várva hogy elcsituljon a kinti zord időjárás…
-Azért ugrottam be, mert ajándékom van számodra.
- Ajándék? – hűlök el és a szemöldököm felszökik a homlokom közepére. Arcomra rá van írva a ’ez most komoly?’ felirat. Így szemezek fele fél percet majd végül felhorkantva elfordulok. Nem kell nekem sem Lestrange, sem az ostoba ajándékai!
Már dacosan indulnék be a konyha irányába mikor a vállamon koppan valami. Megakadok két lépés között és félrefordítom a jobb vállam irányába a fejem, amit az ütés ért.
Most komolyan hozzám vágta? Hozzám merészelte vágni?
Felháborít hogy ugyanúgy reagált mint ahogy nem sokkal ezelőtt. Hogy van képe ugyanazt a technikát alkalmazni. Ó mennyire eredeti… cöh! Cinkusan pillantok irányába és figyelem a közömbös arcát.
-Ne számold meg, tizenkét fiola. Heti egyet kell bevenni, hogy biztos ne ess teherbe, lehetőleg azonos időpontokban. Kivéve persze, ha örülnél egy kis fattyúnak.
- Hogy mi?
Elakadó lélegzettel pördülök meg a tengelyem körül és nézek rá. Arcom először falfehérré sápad, pont mint a mellettem lévő oszlom kecsesen felfele szökkenő márványának színe, majd azt hiszem olyan vörös leszek mint még soha de soha életemben. A megalázottság hullámokban terít be. Nem egy perc alatt hanem minden egyes újabb másodpercben. Felháborít a vádja, és az ahogyan kérdezi. Mit kérdezi, hát nem is kérdezi! Közli, mintha bármit tudna… mintha bármit tudhatna….
Naná hogy nem segít, ahogy eszembe jut Elliot a Diadémban. Az sem hogy utána nem írt, nem keresett. Céklavörös arcommal már nem Ericre nézek. Nem megy. Egyszerűen csak nem megy…. Nem tudok ránézni. Sejtettem hogy szar lesz beismerni az egészet, de azt hittem hogy ezzel majd Mathias mogyoróbarna tekintetébe kell megvallanom. Soha álmomban nem gondoltam volna hogy Eric türkizei követelik majd ki tőlem….
Márpedig a helyzet ez. És elég egy pillanat, onnan már tudom hogy tudja. Mindezt megerősíti az is, ahogy a kezébe teszi az arcát. Mintha csak egy szaros megoldandó probléma lennék. Hát nem vagyok! Baromira nem vagyok! Legalábbis, nem az ő problémája!
Elfog a féktelen düh. Hát ezért jött ide… hát ezért várt. Engem. Nem a bátyámat, nem csak úgy szórakozott a környéken… ó de rohadtul nem. Ő számított erre, akarta ezt. Porig alázni! Engem! Rádadásul egy olyan dologért, amihez semmi köze nincs az égvilágon! Mert nem emlékszem, hogy a magánéletem Eric mindenbebelekontárkodó Lestrange kezében van…!
Két erőteljes lépéssel vagyok előtte, s mielőtt odaérnék még felkapom a vörös fiolákat tartalmazó csomagot. Undorodom megfogni, de nincs más lehetőségem. Erőteljesen csapom a mellkasának és tartom ott hogy megfogja.
- Takarodj innen!
Nem tudom hangom halk és sziszegő-e vagy épp a fejét üvöltöm le. Nem tudom, hogy mit olvashat ki a tekintetemből, de azt igen hogy baromira felcseszte az agyam. Talán ennyire sose még senki. És hát ehhez külön gratuláció jár, majd vicces kedvemben meg is mondom neki, de az sem most lesz….
- Takarodj innen te szégyentelen senkiházi!

****

Szégyenlem, hogy itt vagyok, hogy kikényszerítettem belőle az igazságot, mert olyan ez, mintha a saját húgom bugyiját szagolgatnám. Felfordul a gyomrom, hirtelen nem fázok már többet, arcom rákvörös lesz. Nem a szavaitól, hanem attól a megalázó helyzettől, hogy ilyen váratlanul ért és nem tudom lemosni az arcomról a megrökönyödést, elárulva, hogy csak blöfföltem. Itt kell állnom, nem tudok valahova elbújni, amikor belém csap a villám. Kurva élet! Ha tudom, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy esetleg ilyen szarul fogom magam érezni, akkor egyenesen a kikötőbe mentem volna, hogy amikor az igazság kiderül, akkor egy üres szobában találjon meg a hír. Szokásomhoz hűen ujjaimmal végig szántom a hajam, nem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit csináljak, amikor a mellkasomhoz vágja a dobozt.
-Tartsd csak meg. - hangomban sokkal több a lemondás, mint valaha. Ellépek, hogy a aranydoboz a mellkasomtól a földre essen és én is távolabb kerüljek a lány villódzó szemétől. A dühe nem ért váratlanul, de egészen másképp képzeltem a szituációt, a hangját, a vádakat amiket majd a fejemhez vág. Egyet tudok biztosra:
-A bátyádnak te mondod meg…. - nyöszörgöm halkan, most már ténylegesen a rosszulléttel küzdve. Akárhova nézek a szobába szemeim előtt Elliot Blaire felett liheg, a lány szeme lehúnyva, a combja egészen felhúzva… Jesszusom Eric fejezd be. Inkább menekülj, most le magadról ezt a mocskot. Tudom, hogy nem néztem a lányra, mióta felemeltem a fejem. Azóta inkább a plafon különböző pontjait vizsgáltam, égő fejjel, nem tudván mi mást mondhatnék még. Tessék Lestrange, itt az igazság. O’Mara megkúrta a lányt, aki a te kis hercegnőd lehetett volna.
-Ahogy szeretnéd, mire felkelsz nem leszek itt… - Végül kénytelen vagyok a szemébe nézni, várni, hogy mennzire gondolja komolyan a lány. Az utolsó szavait, úgy értem. Olyan mély szánalmat érzek iránta, mint amilyen mélyen szánom magam. Biztos ő is úgy szégyeni magát, mint én. El kell mennem. Ha szerencsém van B még mindig nem jött rá, hogy hol a hálószobám, ami azóta az enyém, mióta először betettem ide a lábam, azelőtt, hogy Blaire megszületett volna. Igen, megannyi szempontból jobban ismerem ezt az épületet, mint ő, talán nem jött rá hol az elrejtett kis rezidencia. Alig várom, hogy bezárkózhassam az elsötétített szobába és belezuhanjak a forró-vizes medencébe. Nem szólok egy szót se, várom, hogy távozhassak, hogy kimondja: a búcsún már túl vagyunk, ahhoz pedig, hogy tudjuk ez végleges, nem kell istenhozzádot mondanunk. Ellökhet, megüthet, megdobhat, tökönrúghat, haraphat, de ezt nem teheti meg. Nem teheti meg, hogy megalázza magát, a testét, ami a nép nyelvén forog, hogy aztán a családját, a testvérét majd engem is szívenszúrjon. Mindezek után olyan jegesen zár ki ebből a házból, az életéből, az életünkből, mintha rólam derült volna ki, hogy pornót filmeket adok ki magamról. Nem, ezt nem csinálja velem, nem ma. Nem kérek engedélyt a maradásra. Úgy is utál, jó eséllyel a barátságom a Monegrokkal itt vége is szakadt, nem tudom, hogyan fogok a szemükbe nézni ezek után. De az ellen nem tud tenni, hogy ma este a kedvenc szobámban aludjak, hacsak nem tanult meg valami nagyon csalafinta non-verbális átkot, és elég gyors, hogy elsüsse. Az én pálcám, már a kezemben, intek és az utazótáskák eltűnnek, hogy a földszint egyetlen hálószobájánban felbukkanjanak.

-Tartsd csak meg.
Eszem ágában sincs megtartani! Üvölteném neki, ahhoz az idióta fejéhez hogy felfogja, nem kell a segítsége. Ugyanúgy nem kell, ahogy a szánalma sem. Ahogy a jóakarata sem. Nem szorulok rá semmire, ami tőle származik.
Fortyog bennem a dühös csalódottság. A kérdésbeesés mardossa a torkom. Ellép és a csomag a földre esik már másodszor. Gondolkodás nélkül belerúgok hogy az ajtónak csapódjon. Meglehet el is tört de nem érdekel. Nem érdekel az egész. Nem érdekel sem Lestrange, sem a vádaskodása, sem a szemében megjelenő felismerés amit átvesz a csalódottság. Meg a szégyen. Főleg a szégyen. Szörnyű érzés hogy ezt én okoztam. Miattam elsüllyedne talán ő maga is. Hisz rám sem néz… még erre is képtelen. Érzem ahogy feltolulni készül a fájdalmam, de még visszatartom. Nem akarok sírni előtte. Nem, nem! Nincs az az isten hogy én itt könnyzáporba törjek ki. Nem adom még meg neki ezt a luxust is. Amilyen érzéketlen tuskó, úgysem érdekelné. Nem foglalkozna velem, ahogy mással sem teszi (gondolom). Feltételezem az évek és a rutin neki dolgozik. Van már kellően sok tapasztalata kellően sokféle nőtípussal, nem aggódom azon hogy pont rám nem lenne receptje…
-A bátyádnak te mondod meg….
Újabb jeges zuhany, újabb arcon csapás. Azonosulok a szavaival és kihúzom magam. Ösztönös reakció ez, ahogy felszegem a fejem. Most már érzem hogy szemeimet lassanként ellepi a könnyfátyol. Basszuskulcs, Mathias…. Ha Eric így fogadta…. hát hogy fogja a bátyám? Az a legrosszabb hogy tudom, igaza van a másiknak. Nem bújhatok ki a felelősség alól. Eddig el tudtam húzni, de így hogy Eric már tud mindent, kimondatlanul is tud mindent, hát már nem halogathatom tovább….
Egyszerűen megsemmisítő érzés hogy a saját életem, a saját boldogságom nem is igazán az enyém. Inkább nevezném közkincsnek. Több köze van hozzá egy Eric Lestrange-féle senkinek, mint nekem. Hát nem nekem kell tudnom és eldöntenem kit szeretek? Kivel vagyok? Kivel akarok lenni? Mi köze ehhez bárkinek? Miért kell mindent úgy kezelni mint valami tárgyat? Nem a vágóhídra való marha vagyok, akit citálhatnak és méregethetnek mennyire tökéletes…. Mert egyszerű; nem vagyok tökéletes. Ha valaki hát Lyana La Clair az. Mathias meg egy szerencsétlen hogy Clemet választotta helyette.
-Ahogy szeretnéd, mire felkelsz nem leszek itt…
Mi? Hogy ő itt marad? Mindezek után?
Értetlenkedve meredek rá. Hát nem voltam világos? Nem érti? Jobb ha elmegy. Jobb ha nincs itt, jobb ha nem látja hogy fél éjszaka a párnámba bőgök az elcseszett életem miatt a másik felébe meg a vihartól rettegek. Reggelre olyan leszek mint egy megfáradt szellem, az is tuti…. Amúgy meg, hol aludna? Egyetlen vendégszoba sincs előkészítve neki. Nem számítottunk vendégekre… Rá meg végképp nem. A szilveszter óta amúgy is nagy ívben került és most is csak emiatt talált meg.
Rádöbbenek gondolataimba süppedve hogy sosem voltam fontos neki. Nem úgy, ahogy hinni mertem az újév első pillanatában egy pillanatra is. Ez még jobban felemészt mint az a tudat, hogy csalódást okoztam neki. És immár nem tudom megállítani a bennem tomboló mérhetetlen keserűséget. Egyszerűen kiszakad belőlem. Jobb kezemmel átkarolom a saját derekam, ballal a túlzottan zakatoló szívem igyekszem visszanyomni hogy ne akarjon már kikötni a szoba túlsó végében ha nem muszáj. A könnyek, amik eddig csak felhőként úsztak el-elhomályosítva pillantásom mostmár szép tökéletes gömbként csillannak meg pilláim tövében hogy útra induljanak lefelé az arcomon. Ahogy végigszántanak ezüstös kis csíkot húznak. Elérve az állam pedig egyetlen pillanatot kivárnak hogy aztán megadják magukat a gravitációnak és lepottyanjanak a föld felé. Van amelyik a lábfejemet éri, van amelyik a kőpadlót. Mindez azonban csöppet sem lényeges már. Fejem lehajtom, és kócos nedves hajam kétoldalt jótékonyan keretez, miközben halk semmitmondó hüppögéssel veszem tudomásul hogy elcsesztem. Mindent elcsesztem. És a nevetséges az, hogy mégsem bántam meg.

****

Teljesen összezavar az arca. Kétségbeesett, törött, dühös, segélyt kérő mégis elutasító. Valószínűleg szüksége lenne valakire, aki nem én vagyok. Nem tudom mit mondjak, olyan elesett, hogy nincs kedvem leckéztetni, ártatlannak tűnik akkor is, ha gyűlölközve mered rám. Én hoztam ebbe a helyzetbe, nekem kellene megoldanom is, de nem hiszem, hogy kér belőlem, épp eléggé belekönyököltem a lelkébe, attól tartok akármit mondok csak rosszabbá teszi a helyzetet. De mikor is kezdett érdekelni a kis lelkivilága? Nem érzem feladatomnak, hogy vigyázzak rá. Minden családtagom, akit eddig óvtam, mind tönkrementek, Matthias sokkal ügyesebben intézi az ilyesmit, gondolom, ha valakin segíteni akarok jobb ha csak nem foglalkozok velük. Tehát azért nem hagy nyugodni, mert belőle is nő lett, és én szeretem a nőket? Az olyan lányok mint Blaire nem foglalkoznak velem, tudják, hogy ha közeledem feléjük az sokkal inkább a vér iránti kötelesség, nem kedvtelés, nem hordoz boldogságot. Nem állítom, hogy igazuk van, most már nem. Ha Blairet bántani akartam volna, akkor már nem lennék itt azon gondolkodva, hogyan érthetném meg, hogyan segíthetnék neki ebben az elcseszett helyzetben. Szóval, igen, ebben megegyezhetek saját magammal. Nem ártani jöttem, csak egy fontos leckét megtanítani és saját önző szívemen enyhíteni. Balul sült el. És nem tudom, hogyan mondjam el.
-Senki sem hibáztat, ha O’Mara-t szereted. - mondom óvatosan, szilárd meggyőződéssel, hogy akármit mondok, az nem segít.
-B, azt hittem egy ostoba pletykára foglak figyelmeztetni. Nem gondoltam komolyan, hogy a pletyka igaz… - Ez persze megint vádlóan hangzik, akár mennyi kedvességet is csöpögtetek belé. A lány könnyei tovább ömlenek, jobban, mint az előtt. El kellene mennem. Miért nem mond semmit? Miért néz olyan kétségbeesetten? Nem, nem tudok segíteni, ez már biztos. Erre persze megint felmegy bennem a pumpa, nem szeretek tehetetlen lenni.
-Ha ezért szaladtál szilveszterkor, ha ezért nem válaszoltál a levelemre, hát jó. Elfogadom, ha azt mondod, hogy jó neked vele. -A gondolat elsápaszt. Nem akarom, hogy jó legyen neki vele. A legkevésbé sem, de mit mondhatnék? Leát és az ő dolgait folyton elutasítottam, kinevettem, megtagadtam és végül teljesen elvesztettem őt. Most megpróbálkozok az ellenkezőjével, mert a közép utat nem ismerem. Egyetlen Lestrange sem ismeri. Csak a végletek vannak, s az előbb még ütöttem volna, most nem tudom megállni, hogy ne húzzam magamhoz, hogy betakargassam zokogó testét. Úgy át vagyunk fagyva, hogy olyan, mintha a didergő jégcsapot szorítanék magamhoz. Szilveszterkor azzal dühítettem fel magam, hogy a lány, aki gyerekkora óta ismer, nem is ismer. Most azon dühítem fel magam, hogy a lány, akit gyerekkora óta ismerek, valójában nem is ismerem. Miféle ördögi csapda ez? Szívesen vágnám pofon, de szívesen meg is ölelgetném. Nincs sok értelme ennek az egész agymenésnek. Szépen el kéne sétálnom, hagyni, hogy megnyugodjon. Megint önző vagyok, mert titokban tudni akarom. Tényleg azért hagyott faképnél, mert már akkor is Elliotton járt az esze? Azért nem akarta, hogy hozzáérjek? Nem tudom melykünk nyomorultabb ebben a nagyon hosszú pillanatban, de az biztos, hogy látom is meg nem is, hogy miért éri ez meg nekem. Ha mérlegre teszek mindent, az tökéletesen egyensúlyban marad. Egyetlen dolgot tudnék még rátenni arra a mérlegre, de azt még nem döntöttem el, hogy egyáltalán akarok-e gondolni rá vagy sem.

A könnyeim lassú folyása ugyanúgy fokozódik, mint a kint tomboló vihar ereje. Már nem érdekel mennyire megalázó a helyzet vagy mennyire nem akartam kimutatni neki, épp neki, vagy bárki másnak is hogy képes vagyok érzelmekre. Hogy képes vagyok megtörni. És hogy gyenge vagyok… nagyon gyenge… Annyira hogy a lábaimban is alig érzem az erőt… És nem segít csöppet sem az, ahogy megszólal.
-Senki sem hibáztat, ha O’Mara-t szereted.
Halkan csuklok egyet levegővételként és mert egyszerűen nevetséges a feltételezés. O’Marát szeretni? Végtére is van ráció benne… valóban szeretem, valóban kötődöm hozzá, és tény hogy fontos nekem. Volt valami benne, ami vonzott, ami hajtott ami segített elviselni a magányt és a hozzá párosuló űrt. Azonban mint minden ez is csak időszakos volt. Ő talán már el is felejtett, legalábbis azóta sem írt. Eleinte utáltam érte. Gyűlöltem saját magam is. Ostoba naiv fruskának éreztem magam. Mára már tudom hogy én ugyanannyira hibás voltam. Mondhattam volna nemet, mégsem tettem. És ennek részben akarva akaratlan, de Eric is az oka volt, bár magam sem ismertem fel vagy ismertem el.
Megrázom a fejem dacosan, nemet intve de nem tudok megszólalni. Torkomban a gombóc ott szorít és a könnyeim még vadabb tempóban törnek felszínre.
-B, azt hittem egy ostoba pletykára foglak figyelmeztetni. Nem gondoltam komolyan, hogy a pletyka igaz…
Mentegetőzik…
Akarnám mondani hogy teljesen fölösleges, hogy kár vesződnie. Mert valóban így van. Hitt valamit, mindenki hisz valamit, és ment a hülye feje után nem törődve azzal, hogy gázol a másik lelkébe. Ha nem így tett volna, nem is ő lenne. Nem hibáztatom, mert előbb-utóbb úgyis napvilágot látott volna az eset. Ha nem is pont így, nem is pont itt de kibújt volna a szög a zsákból. Talán hálásnak kellene lennem hogy senki nincs a házban, csak mi ketten.
- Pedig igaz…
Alig hallom a saját hangom. Alig érthető az a két szó, amivel megerősítem a feltételezést és bebizonyítom a tényállást. Örülhet. Megkapta, amit akart. És tudom, hogy ő ugyanúgy szenved mint én. Pedig ő sem jobb tőlem. Hány nőt vitt az ágyába? Hány fattya is van? Ó igen, ő rendszerint a pletykák kiskirálya és mégsem kéri senki számon rajta a tetteit. Csak nekem jut ez osztályrészül….
-Ha ezért szaladtál szilveszterkor, ha ezért nem válaszoltál a levelemre, hát jó. Elfogadom, ha azt mondod, hogy jó neked vele.
Már csak a feltételezés is nevetséges. Könnyeim közt felnevetek, esetlen keserűséggel hogy újabb zokogásrohamba fulladjon az egész. Kezem felcsúszik a számhoz és próbálom visszanyelni a fájdalmat, a keserűséget, de nem megy. Egyszerűen tényleg nem.
Aztán megérzem magamon a kezét. Átfon, ahogy megölel és a fejem a mellkasához ér. Érzem a nedves fehér ing anyagát, érzem az eső friss illatát keveredve az övével. Egyszerre újra megremegek, de nem azért mert fázom vagy mert a sírás okozza a rázkódást hanem mert a vágyam fellobban újra. És tudom, ez hiba. Ez rémített meg legutóbb is. Ezért nem reagáltam a levelére, ezért kerültem el a saját otthonomat is, ameddig csak tudtam. Hogy ne lássam Őt.
- De hát nem! Nem jó.... és... nem, nem azért mentem el… - hüppögök párat így megszakítom a mondandómat. Kivárok pár pillanatot, amíg újra rendesen nem tudok lélegezni. Megnyugtat a közelsége, annak ellenére is hogy egyben felforr a vérem tőle. Nevetséges ez kettősség. Megemelem a fejem, és felnézek rá. Alacsonyabb vagyok tőle de ez nem számít. Így is a kék szemeibe tudok nézni. – Akkor még nem is ismertem.
Szipogok, majd hagyom hogy a csend körbeöleljen. Nem tudom érti-e. Nem ismertem Elliotot szilveszterkor. Azt se tudtam hogy él, létezik egyáltalán van… Mindössze akkor került a képbe mikor hazahozta a bátyámat és a barátjának hazudta magát. Én balga megszerveztem a villásreggeli Mathias és Lya miatt… és elhívtam őt is mert hát nem is sejtettem hogy átver. De voltaképp nem vert át mert valóban jóban vannak. Szóval azt hinni hogy miatta hagytam ott, ostobaság.
- Én… ahm, megijedtem. – lesütöm a szemem és az ingjét fixírozom. A gombot, ami egyben tartja az anyag két oldalát. Felette már szétnyílik és a bőre sejlik fel. Kezem a mellkasára emelem, de épp csak hozzáérek ujjbegyeimmel a tenyerem nem teszem rá. Nem merem. Az talán túl sok. Túl bizalmas.
- Te voltál az első aki.... uhm a levélnél már szégyelltem magam… - motyogom a nyakának. – És haragudtam rád.
Kelletlen ismerem be a tényeket, de valóban így volt. Akkor már több minden lezajlott bennem, mint aminek kellett volna és Eric a levelének hangvétele sem segített a helyzeten. Felemelem a fejem, és újra a szemeibe nézek. A sírást már magam mögött hagytam, csak a szipogás marad meg a könnycsíkok az arcomon.
- Te… olyan nehéz eset vagy. – elbiccentem a fejem és bágyadtan sóhajtok egyet. Visszadőlök a mellkasához. Fejem elfordítom és teljesen hozzá simulok. Fülemben ott dobog a szívének egyenletes, megnyugtató ritmusa. Ez mosolyra fakaszt. Kiélvezem a percet és elhúzom egész addig, amíg lehet Csakis aztán toldom meg szavaimat a végső beismeréssel.
– Pedig olyan fontos vagy nekem… Igazán fontos...
Hangom suttogássá szelídül, és rájövök, tényleg örülök hogy kimondtam. Még akkor is ha egy tapló, legtöbbször tapló és ezen talán soha semmi nem változtat. Mindennek ellenére is, fontos. És nem csak mint egy rokon, vagy barát. Valami olyan határmezsgyén mozog, amit nem tudok igazán behatárolni. Felszegem az állam és felpillantok rá. Vajon érti? Érti hogy nem tudom hogy ő mit akar? Hogy azt sem tudom én magam mit akarok? Érti vajon hogy fogalmam sincs arról mit szabad már nekem és mit nem? Képes utat mutatni? Képes irányt adni? Vagy magamra hagy hogy tapogatózzak tovább a sötétben?

****

Azt, hogy a pletyka igaz, már attól a perctől tudtam, hogy kiejtettem a számon: fogamzásgátló. Meg sem próbálom leírni milyen arcot vágott (szerintem könnyű elképzelni), meg azt sem, hogy én milyen arcot vághatok, amikor megszólal. Megszólal, és nem üvölt. Ez a Blaire jobban hasonlít arra, akit ismerek… Így már nem is olyan kilátástalan a helyzet. Hagyom, hogy hozzám bújjon, áthidalja azt a nem létező távolságot, ami még köztünk van. Jéghideg. Megértem, hogy keresi a menedéket, csak hogy én is jéghideg vagyok. Nem melegít fel, amikor bevallja, hogy nem azért ment el, mert Elliot után sóvárgott és azért nem tudott a közelemben maradni, ahogy a fordítottja sem melegített volna fel. Ebből a körből biztosan hogy egyikünk se jön ki győztesen, de azért még tartom, lassan ringatom a karjaim közt. Szóval ez kell a síró lányoknak, ezt feljegyzem majd a naplómba. Már majdnem megkérdeztem, hogy attól félt-e, hogy csókolózás után lehajítom a tetőről, amikor folytatta. Én csókoltam meg először? Kicsit eltartom magamtól. Vajon azért én csókoltam meg először, mert mindenki mást kinyírt, vagy azért, mert a Roxfortban nem maradt több pasi? Az arca maszatos a sírástól, a szeme piros, az ajka lassan elkékül. Biztos annyira fázik, hogy egy gyilkosságot is bevallana, csak legyünk túl a beszélgetésen. Visszahúzom a mellkasomra, de ő makacsul felbámul az arcomba.
-Nem én vagyok az egyetlen… -morgom. Persze, hogy nem vagyok egyszerű eset, 16 évébe telt, hogy erre rájöjjön? Majdnem gúnyolódni kezdek vele, csak hogy még mindig olyan szemekkel bámul, hogy alig merek levegőt venni. Ha a látszat kivételesen nem csal, akkor lehet, hogy megkönnyebbülhetek. Blaire már nem dühöng, nem sír, nem makacskodik, csak ölel. Hála a jó égnek! Úgy látszik a sírás jót tett neki, talán gyakrabban kéne megbőgetnem. Vagy talán mégsem. Felmerül bennem, hogy a következő szavainak két oka lehet. 1: sírás közben agyára ment a takony. 2: megfagyott az agya. Nem számít, hogy melyik, hálás vagyok a sírásnak meg a hidegnek, hogy ezt hallhattam. Valószínűleg életemben először és utoljára.
-Szeretnék holnap is fontos lenni. - lehajolok, hogy megcsókoljam a haját, aztán felkapom mint egy kis hercegnőt.
-Ha ma megfagyunk, holnap már nem fontosak leszünk egymásnak, hanem… Nem tudom, szerintem megfagytak az agysejtjeim. - mondom szórakozottan, ő még mindig remeg. Nem baj, hamarosan felmelegszünk. Elővehetném a pálcát, hogy forró levegővel terítsem be, de az csak a bőrünket simogatná, a csontjainkig hatoló hideg ellen nagyon kevés lenne. Erre csak egy orvosság van. A szemem előtt ott lebeg a sötétkék, sötétzöld, arany, ezüst szoba, mahagóni bútorokkal. Igaz az egész a páva színeben pompázik, még sem kihívó vagy csicsás, hanem olyan… Eric-es. A hatalmas ággyal a szoba kellős közepén, amire három lépcsőfok vezet fel, meg a földbe süllyesztett márvány medencével, amiben már csobog a forró víz. Igen, ott jó lesz Blairenek, tetszeni fog neki, most, hogy odakint ismét tombolni kezdett a vihar. Nincs is jobb annál, mint tisztes távolságban maradni attól a jeges széltől, az esőtől ami ma egyszer már eláztatott.
-Kíváncsi vagy, hogy néz ki a rejtekhelyem? -gyengéden végig nézek rajta. - Akkor jól figyelj B, most beengedlek egy titokba. - hogy mikor indultam el vele, és mikor értünk ide? Nehéz lenne megmondani, végig a lányt néztem, ő meg engem, a lábaim meg tudták az utat. Az ajtó kinyílik, odabent félhomály van. Várom, hogy elkezdjen rugdosódni, forgolódni, de olyan fáradt és átfagyott, hogy valószínűleg majd csak akkor fog feléledni, amikor a csizmáját szedem le róla, hogy ruhástól a melegvízbe másszak fele. És ó istenek, ha tudnátok, hogy milyen jó!

zene: H - Castle (https://www.youtube.com/watch?v=Vk0xkd8qs9I)
(https://i.imgur.com/oUyWHy1.jpg)
dress (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=233988735)

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'

~~ ❈ ~~

Egyetlen bizonyíték hogy valóban ért engem, mikor elhúzódik tőlem és szuggerálva meglepetten figyel engem. Ebből sejtem, valóban felfogta csak talán nem hiszi el… Igazából mindegy is, mert már kimondtam. És jó hogy megtettem mert talán ha idáig húztam volna és most kellene megszólalnom, már képtelen lennék. A fogaim ugyanis összekoccannak és már érzem, ha ő nem tart meg menten összeesek.
-Szeretnék holnap is fontos lenni.
A mondat, amit mintha félig-meddig az orra alatt dörmög el meglepően jó érzéssel tölt el. Normál esetben biztosan kiugranék a bőrömből vagy legalábbis félreverne a szívem, de jelenleg csak egy bágyadt ám elégedett somolygásra futja. És mindössze csak jól esik hogy végre egyszer nem belém köt hanem kedves. Úgy kedves mint régen, gyerekkorunkba ha jobb kedve volt. Mert volt az az Eric aki kiszedte a játékot a kezedből és felgyújtotta, csak hogy megmutassa mennyire menő és mennyivel különb tőlünk, pisisektől és volt a kedves Eric. Aki meghallgatott, segített és néha még partner is volt a gyermeteg hülyeségekben. Most erre emlékeztet de nem teljesen. Valahogy egész máshogy csapódik le, valahogy több és másabb, de képtelen vagyok kielemezni az érzéseimet. Hagyom hogy a karjaiba vegyen és nem ellenkezem. Sőt, voltaképpen nagyon örülök ennek titkon. Nem jövök zavarba attól hogy a térhajlatom alá csúsztatja a kezét vagy attól hogy a derekam köré fonja a karját. Meglehet ez részben azért is van, mert már felnőttem. Az Elliottal megesettek után már sokkalta kevésbé hoz zavarba bármi ami hozzám vagy a testi dolgokhoz köthető. Mintha csak felszakadt volna bennem egy gát, ami egy prűd kislánnyá tett.
Karjaimmal könnyeden kapaszkodok a nyakába. Ujjaimat összekulcsolom és lazán fogom, mert nincs szükségem görcsös kapaszkodásba. Így hogy felemel, közel kerülök az arcához. Most mér erősebben érzem az illatát mellé keveredve a dohányszaggal. Jó ég vajon mennyit szívhat egy nap? Nem… nem akarom tudni.
-Ha ma megfagyunk, holnap már nem fontosak leszünk egymásnak, hanem… Nem tudom, szerintem megfagytak az agysejtjeim.
Halkan szinte már vidáman nevetek fel egy aprócska elhaló másodpercig. Vicces ahogy megjátssza magát, mert tudom nem annyira súlyos a helyzet. Nála biztosan nem. Nem figyelem merre indul velem. Vihet bármerre, úgysem tudnék ellenkezni. És mintha csak tudná hogy fontos figyelnie rám, nem veszi le rólam a tekintetét. Talán most történik meg életünkbe először hogy két percnél tovább nézzük egymást. Ez azért vicces mert még a bálokon kötelező táncok során sem esett meg ilyen.
Nem tudok megszólalni, mert a torkomban a sírás után a gombóc még mindig nyomot hagy. És alapvetően sincs mondanivalóm. Csak bámulom őt, az orra ívét, a szája vonalát és tudom, helyesen tettem hogy szilveszterkor elmenekültem. Ha nem tettem volna ki tudja mi történt volna…
És ki tudja mi történik majd most. Mert sajnos kénytelen vagyok beismerni, ugyanúgy vonzz magához, mint akkor. Talán még jobban is. Még a vita, a bunkósága és minden egyéb ellenére is. Agyrém. Kész agyrém.
-Kíváncsi vagy, hogy néz ki a rejtekhelyem?
- A mid? – kérdezek vissza és összevonom a szemöldököm értetlenkedésem jeléül. Választ azonban nem kapok, csak az ajka szegletében bújik meg egy sejtelmes, semmi jót nem sugalló mosoly. Ó igen, ha valami hát ez a lányok kedvence. Ezzel a csintalan rossz fiús stílusával hódít, és tudom hogy nem kell bedőlni, nem kell bedőlni… De bedőlök. És én is elmosolyodom.
Ahogy az ajtó kinyílik és elém tárul a szoba a levegő bennem reked.
- Ez meg… mi? Hogy?
Kicsit fentebb tornázom magam az öléből hogy jobban lássak. Mindet látni akarok, a legapróbb kis részletet is. Eszem megáll! Tizenhat éve élek ebben a kastélyban. Az én saját privát otthonom. Miért is nem tudtam erről a lakosztályról?
- Ez a tiéd? – körbejártatom a szemem újra a berendezésen, majd visszapillantok az arcára. Álmélkodva. – Hogy lehetséges? Hogy nem tudtam róla? Tuti a tiéd. Elég kiskirályi stílus.
Cinikus megjegyzésem az ágyra vonatkozik meg erre a pávát imitáló összhatásra. Najó nem rossz nem rossz, de azért abszolút nem illeszkedik a ház többi részéhez. Talán ezért is van lezárva és elrejtve.
Eric Lestrange kéjbarlangja… az én házamban!
- Mathias tud erről? Mégis hány nőt hoztál már ide?
Ahogy elhangzik a kérdés, már tudom hogy nem akarom rá tudni a választ, így inkább megrázom a fejem és hitetlenkedve dőlök vissza a karjai közé.
- Nem, inkább ne is mondd!
Ha tudnék legyintenék, de hát mindkét kezem foglalt. És ekkor jövök rá hogy két opcionális lehetőség van. Az egyik vagy a medence, ami a tengerre néző kilátással szolgál. Ez talán a jobbik, mert felmelegít és ha minden jól megy nem kell vetkőznöm (ugye nem kell vetkőznöm?), a másik… zavartan és immár nagyot dobbanó szívvel pillantok a megvetett ágy irányába. Vajon melyiket választja? És mibe mentem én bele? Hova kerültem? Merlin jószagú csontos bokájára! Mentsen meg valaki!

****

A szoba majdnem akkora, mint a Bexhilli lakosztályom, igaz, ez sokkal több melegséget áraszt, mint az. Talán azért, mert ebbe csak elvonulni járok, ide nem törtek be szörnyűségek, Anyám ordítása vagy Lea nyüszítése. Ez az eldugott zúg olyan félre esik a kastély többi szobájától, mintha nem is a kastély része lenne. Jól emlékszem, hogyan kaptam meg, hogyan nézett ki, amikor az enyém lett. A földszinten ez az egyetlen hálószoba, közel a nappalitól és az étkezőtől távol eső konyhához. Igaz, néha megfordul erre egy egy valaki, de sosem próbálnák meg kinyitni a hagyományosnak nem nevezhető ajtót, ami inkább hasonlít egy díszre, amit a falra akasztottak. A hatalmas, több mint két és fél méter magas üveglap mozaik, sok sok színnel és élettel olyan, mintha egy művész agyából pattant volna ki, mögötte jól látszik a fal, amire akasztották, így egyáltalán nem véletlen, ha soha senki nem próbált meg átsétálni rajta. Odabent egyből szemet szúr a szemközti fal, ami végig üvegezett, előtte nehéz sötét kék függönyök arany berakással. Az ablak teljes hosszában a fürdőkádam terül el. A fekete tört márvány medence már régen is itt volt, amikor 11 évesen először léptem be ide. Igazából ez az egyetlen dolog, ami nem változott, eredetileg ez a szoba nem is szoba volt. Mr. Montegro rakatta be az ágyat, ami a hasonmása annak, ami bexhillben is áll, de az, hogy emeljük fel a földtől már a saját ötletem volt. A hatlamas négyzet alakú, alig három lépcső magas állvány pontosan a szoba közepét uralja, az ablak felöli oldalon a lépcsők egyenesen a vízben folytatódnak. Kényelem a javából. A többi bútor látszólag szanaszét rendezkedik el, nincsenek benne hatalamas gardróbok, csak alacsony, széles fiókos szekrények ugyan abból a sötét mahagóniból, amiből az ágy is készült. És hogy a színek honnan jöttek? Nos, nem tudom, mind az én saját találmányom. Igaz már 17 év is eltelt, hogy berendezkedtem ide, még mindig ugyan úgy áll, mint akkor, igaz kicsit megkopott, de az idő még több karaktert kölcsönzött neki. Figyelem, ahogy Blaire végig hordja a tekintét a sötét kék és zöld összes árnyalatán, ami a szobában fellelhető; édes apám tinta-szemének kéke, a tengerek azúrja és az egek violája, és legalább ennyi zöld árnyalat, ha nem több. Minden átmenetben ahol a színek találkoznak ott vannak a nehéz arany és ezüst hímzések, ami tompítja a sötétséget.
-Régen csak amolyan… pihenő szoba volt. Édesapád adta nekem, amikor tizenegy voltam. Tudod, abban az évben bukott el a Sötét Nagyúr, abban az évben ölték meg édesapámat az aurorok. Azután anyám pedig Leával volt viseletes, nyolchónapos, minisztériumi kihallgatásokon, szóval senkinek nem volt ideje velem foglalkozni, Charlie meghívott. Az édesanyád Mathiast dajkálta, alig múlt egyéves, még nem tudta, hogy te megfogantál. Itt töltöttem az első iskolai nyaramat, azóta berendezkedtem. - vállat vonok. Ha már beengedtem ide, hát tudja is meg, hogyan került ez a sötét éjszakát idéző kis mini-birodalom az ő kis kastélyába. Legrosszabb esetben majd kitörlöm a csinos kis buksijából, ha úgy látom veszélyezteti a titkomat.
-Senki nem tud róla. -megmosolygom a gondolatot. Csak nem ismeretlen nők miatt fog rinyálni? - És nagyon ajánlom, hogy titokban tartsd. Na gyere, cipővel nem mész bele a kádamba. - A kádnak csúfolt medence feketén ásítozik, alig várja hogy elnyeljen magában valaki. Enyhe gőz száll fel belőle megtöltve a szobát enyhe citrus, fűszer és a tüzifa nyers szagával. Az én illatommal. Leültem a lányt az emelvény lépcsőjére, hogy leszedjem a cipőjét, majd kiugrottam az enyémből. A fehér ine még mindig nedvesen tapad rá, pontosan tudom milyen kényelmetlen, hisz én in hasonlót viselek. Én leveszem az enyémet, nem vagyok szényenlős, sőt, a nadrágomat is meg a zoknit, de a biztonság kedvéért az alsógatya marad. -Na mi lesz? Jössz vagy maradsz? -kérdem, de mivel csak meredtem bámul újra ölbe kapom, és belesétálok vele a vízbe. - Az az ing amúgy sem takar semmit, akár le is veheted...

-Régen csak amolyan… pihenő szoba volt…
Régen… mintha csak ezer évre visszamenőleg beszélnénk. Ahogy Eric belekezd a történetbe nyugodt sima hangszínnel megmosolyogtat. Aztán ez a mosoly hamar lelohad. Nem miatta, közel sem. Ő kivételesen tényleg nem csinál most semmi. Maga a történet visz magával. A múlt árnyai elevenednek meg Eric kiejtett szavai nyomán. Mind egytől egyik. Anyám arca, akit csak fényképről ismertem mert már születésem után nem sokkal elvesztettük. Igazából egyetlen épkézláb emlékem sincs. Fura belegondolni hogy Eric mindenkit ismert, mindent tudott… még ez a helyet is. Hát persze, hisz ő kapta. Ki más is kaphatta volna.
- Ez szomorú… - súgom halkan, és lelki szemeim előtt ott van ő, félárván, magányosan. És szinte látom apám nagy tenyerét, ami a vállára simul épp úgy, mint annak idején az enyémre. Meglep hogy apám képes volt befogadni őt. Jó, az aranyvérmánia evidensen Eric javát szolgálta… de sem Mathiasnál sem nálam nem volt épp a mintaapa…
Újra körbepillantok. Így már egész másképp fest a dolog. Mindennek több értelme lesz vagy csak akaratlanul is én magam akarok többet belegondolni. Végtére is, az egészet Eric maga találta ki és talán alkotta is meg. Ha valami hát ez egy mankó hozzá. Mondhatni a lelkének egy darabja. Egy fontos darabja. Lenyomat, amin ott hagyta a kézjegyét. Valami, ami igazán ő. Ez tetszik.
-Senki nem tud róla.
- Senki? – meglepetten pislogok, mert erre az információra nem számítottam. Inkább feltételeztem hogy mint valami rossz lebuj funkcionál. Végtére is ismerve a pletykákat, Eric stílusát na meg elnézve a berendezést és az ágy méretét… hát lehet csak nekem túl piszkos a fantáziám.
- És nagyon ajánlom, hogy titokban tartsd. Na gyere, cipővel nem mész bele a kádamba.
Erre már megszeppenek. Nem mintha a titoktartás nehezen menne, voltaképpen megértem. Én sem szeretném ha a magándolgaimba kontárkodnak… mint mondjuk ő nem is olyan rég még a folyosón. Viszont… belemenni? Hát mégis komolyan gondolta?
- Tessék? Mi az hogy a te kádad? Kérlek alássan, itt minden az enyém. Még ez a kád is. – bökök a fekete tükörszerűen kisimult vízfelszínre, miközben hagyom hogy leültessen és csak automatikusan emelem egyik lábam a másik után hogy a sáros csizmámtól megszabadítson. Valójában várok valami beszólást, valami kontrát mert ismerem őt hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Tutira az orrom alé dörgöl egy megszeghetetlen esküvel lepecsételt szerződést, melyben az áll hogy a birtok ezen egyetlen szobája szigorúan és kizárólagosan az ő tulajdona. Csak mert belehal ha egyszer nem basáskodhat….
Elfordítom a fejem és kibámulok az üvegen át a kint tomboló viharba, majd egy lépcsőfokot lejjebb csúszok. Lábujjaim beleérnek a vízbe ami melegségével körbeölel. Mosollyal arcomon pillantok fel és elakad a lélegzetem. Tudom nem kellene, és tudom hülyeség, de meghökkent ahogy Lestrange nekiáll vetkőzni. Az ingjének gombjai hamar megadják magukat és itt aztán nem áll meg. Ha a torkom engedelmeskedne és a hangszálaim nem mondták volna be az unalmast biztos rászólnék hogy gát héka… de persze ez nem megy. Így csak elpirulva fordulok el míg ő a nadrágjától is megszabadul. Inkább a víz simaságát fixírozom és megpróbálok arra koncentrálni hogy vajon milyen mély lehet? Vajon milyen mély?
-Na mi lesz? Jössz vagy maradsz?
Őszintén? Magam sem tudnám megmondani mi lenne a helyes döntés. Csak dermedten ülök, talpamat pedig cirógatja a meleg víz. Valójában vágyom rá hogy a melegség körbeöleljen, de hogy egy félmeztelen Lestrange-el az oldalamon kapjam meg mindezt? Hát az meglepően arcpirító gondolat a számomra. És nem tudom mikor lettem újra ennyire prűd, mert hát… azt hittem ezt már levetkőztem. Úgy látszik még sem teljesen. Nem tudom mi bódít el jobban, a pára, ami arcomba csapódik, a citrusos illategyvelege vagy az hogy ha felpillantok, akkor ott van Ő és várakozva néz rám. Képtelen vagyok bármit mondani, így csak önkényesen felkap. Esélyem sincs védekezni, mindössze egy meglepett sikkantás szalad ki belőlem, miközben már visz is be mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga…
- Az az ing amúgy sem takar semmit, akár le is veheted...
Egy fintort vágok és megpróbálok valami teljesen másra gondolni. Mintha csak máshol lehetnék agyban, de hát… nem megy. Újra meg újra visszatérek a tényhez hogy rajta szinte semmi ruha nincs, míg az én farmerem megszívja magát a blúzom meg… hát a nedvesből az ázott kategóriába sorolandó. Anyaga fellebeg,a felszínre mikor beljebb érünk és amint Eric elenged tétován megállok. Igazából tudom hogy igaza van mégis félek levenni. Vékonyka pajzs ez, de mégis csak pajzs. És naiv dolog azt hinni ennyi vagy ettől bármi több képes megvédeni tőle, mert biztosan nem. Hát lassan mozdulnak ujjaim hogy gombról gombra lefejtsem magamról a szétázott ruhadarabot, miközben ajkaim szétnyílnak és beszívom a párás levegőt ami jólesően ölel körbe és percek alatt elmúlik tőle a reszketésem.

****

Az egyik alsóbb lépcsőfokra teszem le a lányt, hogy csak a melléig érjen a víz. Nekem is addig ér, de én a medence alján állok. Először égeti a bőröm a meleg, majd szép lassan kellemessé válik, körülölel a finom illat és legszívesebben alámerülnék a vízben, de még várom, hogy Blaire hozzászokjon a gondolathoz, hogy beljebb is jöhet, ha akar, vagy csak szimplán elkezdjen zsörtölődni. Arra is számítok, hogy ahogy átmelegszik hanyat-homlok fog menekülni, de egyenlőre nem látom jelét, hogy ez a közeljövőben bekövetkezik. Ha nem sikítozott azért, hogy azt mondtam vegye le az ingét, akkor nagy valószínűséggel még mindig túl kába. És amikor tényleg elkezdi kigombolni az átlátszó fehér szövetet… Nyelek egyet, aztán még egyet. Karjaim mellettem lebegnek a nehéz vízen, a lány minden egyes mozdulatát nyomon követem onnantól kezdve, hogy lesüti a szemét, beszívja az alsó ajkát és elkezd szép lassan - túl lassan - kigombolkozni. Óvatosan közelebb araszolok hozzá, látom, ahogy eddig oly sápad arca most megint rózsás piros lesz, biztos a melegvíz teszi a dolgát. A lány keze a víz alá süllyed, hogy egy újabb gombbal küzdjön meg, kulcscsontja most már kiszabadul a fehér gallér alól, s ahogy az ing lassan szét nyílik a víz ringásában, előbukkan a rózsaszín csipkével szegélyzett völgy a mellei közt. Nyelek még egyet. Jó lenne azokat a kis ügyetlen kezeket arrébb lökni, és negyed annyi idő alatt leszedni róla az inget, de azért elijeszteni sem szeretném, hisz nem olyan régen még Elliot miatt sírt. Meg miattam. Még mindig nem tudom hanyadán állunk, és azt sem hogy O'Marával mi a helyzet, de aki nem próbálkozik, az nem ér el semmit.
-Blaire… -Kezdem halkan, aztán nem tudom hogy folytassam, szóval fejben visszaugrok egy mondathoz, amire nem válaszoltam. - Ugye tudod, hogy ha vissza akarod kapni ezt a szobát, úgy fogod viszont látni, ahogy volt, mielőtt beköltöztem? Ugye? - összehúzom a szemem, elégedetten, hogy sikerült magamra vonnom a figyelmét. Látom ahogy azonnal visszavágna, de elakad, amikor egy jól irányzott mozdulattal előtte termek, épp csak lépcsőfoknyira tőle és egészen fölé magasodok. Az ingét mostanra ügyesen kigombolta, s az most körülötte lebeg a vízen. Most már csak a vállait, meg a karjait kellene kiszabadítanom. Hát üsse nyavalya, ha innen is elszalad, akkor már végképp nem tudom, mit csináljak vele. De nem szalad. Lehajolok a füléhez: -Szabad? -súgom, de nem várom meg a választ, nem adok lehetőséget ellenállásra, szimplán csak megfogom az ing gallérját, két oldalon, hogy óvatosan kibújtassam a vállát. Hüvelyk ujjam végig simít a puha bőrén, majd mindkét karján, ahogy hátra tolom őket, hogy egyszerre húzzam le az anyagot mindkettőről. Talán nem úgy ér össze a testünk, mint korábban amikor hozzám bújt, most ép csak alig, óvatosan ér össze a bőrünk itt ott. Az inget elengedem, had uszkáljon a vízen.
-Hát nem máris jobb? Képzelem milyen nehéz lehet az a farmer teljesen csuromvizesen. - Direkt nem bámulom, inkább arcon csókolom, aztán fejemet ott hangom az arca mellett, hogy ne is essek kísértésben. Épp csak egy fél perc, aztán beljebb húzom a vízbe, karjainál fogva fenntartva, ha esetleg megcsúszna, ha esetleg az a nehéz szövet tényleg túl nehéz lenne. Épp csak a válla vonaláig ér a víz, nekem a mellkasom közepéig.
-Nézz csak le. Semmi nem látszik, a medence alja is fekete, a víz tükröződik. - És valóban. Csak saját arcunk és meztelen vállunk látszik a vízben, hogy mi van alatta, az nem. Remélem meggondolja azt a nadrág dolgot.
-Na? - felragyog egy igazi, hamisítatlan Eric féle “rosszban sántikálok” mosoly. Tetszik? Leveszed? Lassan elengedem a karját, óvatosan végig cirógatom a víz alatt egészen a kézfejéig, és a tenyerén kezdek körözni meg ujjai közt, egészen némán várva a választ.

Abszolúte praktikussági okoból cselekszem. Ezzel nyugtatom magam. Mert ha az ingem leveszem és bevállalom ezt a kockázatot akkor történetesen jobban járok. A párás melegbe ha kidobom a felsőm akkor hamarjába meg is szárad és legalább távozáskor nem kell egy szál melltartóban kisasszéznom. Hát micsoda fergetegesen remek ötlet? És amúgy is, nincs ebben semmi… nyugtatom magam. Olyan mintha fürdőruhában lennék, nem? Amúgy meg, Eric számára ez a tizennégy éves tinédzserviselet amúgy sem jön be. A cinikus hangsúlya az istállókban egyértelművé tette számomra. Úgyhogy teljesen fölöslegesen stresszelem magam. De tényleg…
És már valóban elhiszem a dolgot. Valóban tökéletesen megmagyaráztam az egészet helyette is, és tökéletesen bedőlök a saját magam által vázolt forgatókönyvbe. Egész addig jó is ez, míg el nem érek az utolsó gombokig. Ott aztán felpillantva meglátom, hogy figyel. Még csak nem is ez ezzel van bajom hanem azzal ahogyan.
-Blaire…
Nevem hallatára gyanakodva méregetem. Már nem tetszik a nyitány… és feltételezem a folytatás sem fog igazán. Ahogy a férfi elakad, rájövök, vagy elodázza amit ténylegesen mondani akar vagy inkább megmásítja a dolgot. Az biztos hogy valójában nem épp ez kívánkozott ki belőle.
- Ugye tudod, hogy ha vissza akarod kapni ezt a szobát, úgy fogod viszont látni, ahogy volt, mielőtt beköltöztem, ugye?
Elbillentem a fejem és úgy méregetem őt. Most komolyan alkudozik velem? Most komolyan kipakolna innen mindent csak hogy a kicsinyes bosszúját beteljesítse? Hát igen… Lestrange! Nem kell bemutatni. Megteszi. Csuklás nélkül megtenné. Már épp szóra nyitnám a szám hogy megkérdezzem, ugyan mégis melyik tartozékelem nem az eredeti állapot része, azonban belém fojtja a szót. Ahogy mozdul a víz felszíne megtörik és követi őt. Felém lép és én pislogva várom, hogy most mégis mit akar? Beránt a víz alá vagy mi? Nem igazán tetszik az, ahogy felém tornyosul és ennek részben az az oka hogy nem ismerem a szándékait. Ha Mathias lenne nyugodt lennék. A bátyám maximum puszta szórakozásból lenyomná a fejemet a víz alá hogy elszámolva tízig prüszkölve feljöjjek és jól lepocsoljam. Azonban Eric nem a bátyám. Lehetne, ha úgy vesszük bizonyos értelemben az is. És ugyanakkor mégsem.
-Szabad?
Épp hogy csak súrolja a fülemet ahogy lehajol. A szívem kihagy egy dobbanást és szó szerint úgy kell majdnem ráparancsolnom hogy tegye a dolgát. Első pillanatban nem is válaszolok a meglepettségtől, majd végül csak egy igenlőt bólintok, habár talán tök fölöslegesen. Ő ugyanis már eddigre elkezdi lefejteni rólam a blúzom, ami mint egy kis héj csusszan le a vállamról majd a karjaimról. A víz halk locsogásának kíséretében emelem a karom, hogy könnyebb dolga legyen, de így óhatatlanul összeér a testünk. Hol a keze hol a kézfeje, hol az én karom hol a derekam találkoznak össze különböző ritmusban, különböző elvétett másodpercben. Tökéletlen mégis tökéletes szimfónia elegyeként. Mikor teljesen eltűnik rólam furcsa mód nem hiányzik annyira mint vártam.
Nem tudom Eric hirtelen támadt udvariasságát hova tenni. Ide jön, kérdőre von, megsért, porig aláz, a magánéletembe vájkál, érzékelteti mekkora egy kupac sárkányürüléknek illek be, megbőget, majd itt kedveskedik meg előzékeny… hát érti ezt valaki? Mert én baromira nem…!
-Hát nem máris jobb? Képzelem milyen nehéz lehet az a farmer teljesen csuromvizesen. Nézz csak le. Semmi nem látszik, a medence alja is fekete, a víz tükröződik.
Arcon csókol és ez ledöbbent. Sima puha ajkainak lenyomata ott égeti a bőröm, borostája enyhe bizsergéssel szánt végig rajtam. Hirtelen rá sem merek nézni, mert túl közel kerül hozzám. Túlontúl veszélyesen közel. És ez azért baj mert kettőnk közül én vagyok a labilisabb. Hát nem érti? Nem tűnt fel neki? Amúgy sem értem honnan ez a hirtelen jött jókedv. Talán a víz ment az agyára? Mi van ebben?
Némán hagyom hogy a karomnál fogva beljebb tessékeljen és annyira megilletődök a gyökeresen átalakult viselkedésétől hogy még a kezemet is az övében felejtem. Követem a tekintetét, le a víztükörre, ami alatt valóban nem látom a saját kezem sem. Fura… biztos valami bűbáj vagy speciális elegy, amit kikotyvasztottak erre a célra. Eddigre már el is felejtem a blúzom de most hogy említi a nadrágom eszembe jut. Körbepillantok és megtalálom jóval odébb fehér kis foltként lebegni. Ahhh, most utána kellene mennem gondolom…
Nem tudom követi-e a tekintetem vagy sem, de végtére is a farmer nagyobb szívás. Az anyaga miatt sokkal nehezebben szárad. Amúgy hülyeség ez az egész, végtére is ez a saját otthonom könyörgöm! Csak az emeletig kell felgrasszálnom és az egész ruhatáram széles választéka vár rám. Na jó de Eric előtt? A kis vészcsiling ott villog a fejemben és mielőtt elkezdeném sorra venni a reggeli teendőlistám kezdve az öltözködéssel (hogy vajon milyen bugyi is van rajtam? Talán az is Patilé? Ó anyám, remélem nem!) megálljt parancsolok a gondolataimnak. Zavarodottan pillantok rá és összeszűkül a tekintetem. Vajon ez beugratós kérdés? Nem tudom eldönteni. Végül úgy döntök, nincs mit vesztenem. A büszkeségem amúgy is oda és lássuk be, Eric teljesen máshogy gondolkodik az életről mint én. Valószínű nem lát semmit ebbe az egészbe bele és megint csak én fújom fel.
- Na?
A kezemen lévő ujjának lágy körkörös mozdulatára és simítására a testem ösztönösen reagál. A gyomromban újraélednek az eddig szunnyadó pillangók. Ó te pokolfajzat Lestrange! Kínzod itt az ember lányát!
- Khm…. na jó! De csak egy feltétellel…. –pislogok rá, várva az ellenkezést. Nem tetszik ugyanis a vigyora. Tudom hogy ilyenkor forgat valamit a fejében, ami rend szerint csakis neki lehet jó. - … szépen elfordulsz!
Tudom hogy nevetségesen hangzik, végtére is nem látja mit művelek, de még azt sem akarom hogy lássa, ahogy kidobom a nadrágom a medencéből. Ostobaság de tiszta megalázónak érzem… Szóval kivárok és összefűzöm a kezem magam előtt hogy mikor végül hajlandóságot mutat beleegyezni a feltételembe kínkeservvel megpróbáljam a totálisan rám ragadt nadrágot leszedni. Csak fél élet… tényleg mire megvan, de megvan. És egy széles mozdulattal dobom ki, amit a puffanás övez hogy valóra vált a dolog. Mikor pedig visszafordul várja egy kis meglepetés. Jó adag víz egyensen az arcába. Ez meg az én bosszúm, amiért volt olyan pofátlan hogy ad egy, elhallgatta ezt a helyet, ad kettő, képes lépten-nyomon a lelkembe gázolni.

****

Lehet, hogy a végén átesünk a másik végletbe, és hőgutát kapunk? Nem is tudom mi forral fel jobban, a melegvíz, vagy az, hogy ilyen közel van és ilyen édesen naiv. Ujjaim még mindig róják a köröket a tenyerében, amikor a lány rábólint a nadrág levételre. Szinte szívesen fordulok el, levegőt kell vennem, egy kicsit elhúzódnom. Ahogy megfordulok feltűnik milyen messze araszoltunk a lépcsőktől, épp csak két-három lépést kell tennem az ablakig. A súlyos függöny behúzva, hirtelen jó ötletnek tűnik széttárni, hogy egy kicsit több fényt engedjünk be. Talán az segít majd józanabbul gondolkodni. Igaz, balra az egyik nyitva van, de azon nem látunk ki, és jelenleg semmi kedvem olyan messzire menni a lánytól. Vizes kezeimmel erősen rántok egyet a függönyön, a hirtelen beáramló fény egy pillanatra el vakít. Hallom, ahogy csendesen küzd a tapadós, nehéz, vizes farmerrel, de nem merek hátra nézni, hátha meggondolja magát. Bőven hagyok neki időt, közben a tájat kémlelem. Egy kicsit segít megnyugodni a végtelen, háborgó tenger látványa. Megbabonáz, ahogy a hullámok táncolnak, talán azt a vad, jeges, haragos acél szürkét is be kellene csempészni a szobába. Mondjuk egy új karosszék képében. Talán. Már nagyon régen nem vettem el vagy tettem hozzá a berendezéshez, a lehetőség, hogy Blaire talán kirak nem fenyeget. Miért tenné? Miért venné el azt a kis nyugodt szigetet, amit az apja adott nekem? A zavaros tenger felett ugyan olyan mérges, sötét felhők úsznak. Néha még meg-meg dörren az ég, felvillan egy villám a távolban, de a vihar nagy része már elvonult. A tenger felett a horizonton ki kukucskál néhány narancsos fény nyaláb, vörösre és rózsaszínűre festve az ég alját. Aztán hangosan csattan a nadrág a padlón. Szinte el is felejtettem, hogy miért kellett az ablakhoz jönnöm, de egy pillanat alatt visszakúszik belém a vágyakozás. Megfordulok, csak hogy egy adag vizet kapjak az arcomba. Na megállj, gonosz kis bestia. Esélye sincs megszökni, úgy kapom el a derekát, hogy alig volt ideje hátrálni. Legszívesebben lenyomnám a fejét a víz alá, de jobb ötletem is van. Blairet zavarba hozni sokkal szórakoztatóbb, na meg persze nem mondhatok le egy ilyen lehetőségről, hogy megérintsem, közelebb húzzam, hogy megcsókoljam a nyakát vagy a vállát. Ujjaim élesebben marnak a derekába annál, amit még finomnak lehet nevezni, szinte erőszakosan tolom az ablakig, hogy a hátát ahhoz a kis peremhez szorítsam az ablak párkánynál, ahonnan az imént nézelődtem.
-Szóval kirúgsz? - kérdezem játékosan, de elengedem, amikor meglátom, hogy megint kezd ellenségessé válni.
-Azt mondtad, hogy féltél… Szilveszterkor. - kezdem lassan elgondokdva. Szabad utat hagyok neki, hogy odébb csússzon, ha akar, nem szögezem a falnak, épp csak elég közel maradok, hogy könnyedén összeérjen egy egy porcikánk.
-Most is félsz? - az őszinteség kicseng a hangomból, jó lenne tudni mi jár a lány fejében. Azt megértem, hogy szilveszterkor még teljesen ártatlan és érintetlen volt, én meg enyhén ittas, de ma már egyik feltétel sem játszik. Fényes nappal van, én nem vagyok becsiccsentve és ő sem olyan naiv kislány már, mint pár hónapja, ráadásul a földszinten van, nem a tetőn, ahonnan nehéz menekülni. Mintha mágnesként vonzana, közelebb hajolok hozzá, ahogy várom a választ. Figyelmes tanulmányozom az arc vonásait, próbálom már azelőtt kitalálni a választ, hogy kinyitná a száját, de hirtelen túl közel lesz az arca az enyémhez. Ő jött közelebb, vagy nekem estek ki a másodpercek?
-Megbántad? -kérdezem egyenesen az ajkától. - Hogy visszonoztad a csókot…

zene: H - The Road (https://www.youtube.com/watch?v=WUsQbri9yaI)
(https://i.imgur.com/oUyWHy1.jpg)
dress (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=233988735)

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'

+16

~~ ❈ ~~

Beözönlik a fény, ami elvakít. Ösztönösen kezdek el hunyorogni, hogy a szemeim fokozatosan szokjanak hozzá. Annyira el voltam foglalva a nadrágom lecitálásával hogy teljesen elfeledkeztem Ericről. Pedig halk, surranó hangja volt a függönynek, melyet elhúzott…
Amint tekintetem kitisztul és hozzászokik a fényhez elakad a lélegzetem. Most nem miatta, csöppet sem miatta. Hát mi ez a panoráma? Látom az óceán végtelennek tűnő vizét. Látom a tajtékokat, a hullámfodrokat, a hófehér habvonalat. A sziklák csipkézve szegélyezik a vizet, vagy épp fordítva és van egy sáv, egy kicsinyke sáv, ahol össze-összecsókolóznak, mint két hűséges szerelmes. A távolban a vihar felhői gyülekeznek, komor szürkéskékre változtatva az ég valójában égszín árnyalatát. S még így is átszökik valahogy egy kis fény, amely narancsos hófehéren világítja meg ezt a komorságot.
Mikor meglátom azt a panorámát, mit oly sokszor bámultam, hol Esthajnal vagy Azúr hátán hol egy-egy sziklán ülve elfog valami végeláthatatlan nyugalom és vele együtt az irigység. Hát nekem miért is nem jár ez? Hogy maradhatott ez a hely egész eddigi életemen keresztül rejtve? Ó a válasz pofon egyszerű. Ha nem így lett volna, már rég kisajátítottam volna és akkor Lestrange-nek le is út fel is út….
Na persze nem vagyok buta, tudom hogy nem épp miattam nem osztotta meg senkivel. Így pedig már duplán jár számára a víz az arcába. Nem bánom meg hogy megteszem és a csintalan félig-meddig gyermeteg vigyor kiül arcomra mikor a csöpögő fejét látom. Megérdemelte!
Halk nyiffanással próbálnék menekülni, mert tudom, én következem. Mathias esetén okulva még pórul is járok rend szerint, de szeretem megadni a kezdő döfést, ami váratlanul csapja arcba a másikat. Mint most Ericet. Ő pedig pillanatok alatt utolér. Nem vagyok sem elég gyors sem elég ügyes. Ujjai rátekerednek a derekamra és nem hagynak elszaladni, hanem visszahúznak. Mintha apró semmitmondó kis csókot lehelne a vállamra, de olybá tűnik ezt csak én hallucinálom be. Biztosan én hallucinálom be. Az ablaküveg közeledik felém, mintha csak magától jönne, pedig nem. Igazából lépnem sem kell, elég ha felemelem a lábam és rábízom magam, mert hát lendületben van. Én meg nem ellenkezek, mert úgyis alul maradnék így inkább tartalékolok az energiámmal.
-Szóval kirúgsz?
Kirúgni? Mármint innen a szobából? Hát naná! Ha azt hiszi ez a jövőben is az övé maradhat súlyos tévedésben él. És ha kell a bátyámat is megfojtom egy kanál vízben csak hogy enyém lehessen ez a szoba! A vigyor az arcomon mindent elárul. Szemtelen, már-már pofátlan és úgy tűnik számára bátorító. Igaz ugyan hogy elenged, amint a hátam a hűvös üvegnek koppan, de nem tágít a közelemből. Ujjai még mindig a derekamba vájnak szelíden és így hogy a víz alatt van, és nem látszik mert nincs szem előtt olyan mintha nem is lenne így… Mintha csak a mi kis titkunk lenne…
Előrébb araszolok épp csak egy centit, mert nem akarom hogy a hideg végigszántson a gerincem mentél eltekintve azt az egy pillanatot, amivel Lestrange jutalmazott meg mikor odaszögezett. Most nem látom a panorámát mert teljesen háttal állok. Cserébe látom az ő türkizeiben felcikázó villámokat. Szelíd borzongás fut végig rajtam a gondolatra mégis a jóleső fajta. Így hogy itt van, nem félek. Így az egész tomboló hurrikánt is végignézném…
-Azt mondtad, hogy féltél… Szilveszterkor.
A szavai megfontoltak és lassúan. Mintha gondolkodna valamin, és mivel nem látok a fejébe, nem tudom hova akar kilyukadni így egyszerűen csak bólintok. Igen féltem. És? Talán csak szabad, nem?
Hisz az emberek sokszor félnek, sokszor indokolatlanul, és sok mindentől..
-Most is félsz?
A kérdése meglep. Az előbb tudtam is volna még válaszolni, engedelmességre tudtam volna bírni a hangszálaimat, ez a velős kis kérdés azonban már nem engedi. Érzem hogy a szívem gyorsabb ritmusra kezd el verni, talán még normális, de sokkal gyorsabb mint a megszokott. Ő okozza. A kérdése. Az őszinte, vágyakozó kérdése. Beszívom a levegőt, majd kifújom. Félek? Nehéz kérdés. Igen is meg nem is. Ha azt nézzük hogy kint villámok csattognak a fejünk felett, akkor igen, félek, de így hogy itt van velem már nem annyira. Sőt csöppet sem. Ha a bátyám velem volt ugyanígy éreztem. Valahogy biztonságot áraszt a jelenlétük. Ez jó. Ha viszont nem így érti a kérdést, és nem így érti a kérdést, akkor már minden sokkal nehezebb. Vele minden olyan túlkomplikált. Talán leginkább azért, mert fogalmam sincs mit is akar Ő, ténylegesen, vagy mit akarok én magam. Bólintok egy igennel. Aztán a következő pillanatban rádöbbenek, hogy de hát ez féligazság szóval a gyorsan nemet csóválok a fejemmel. Hajam szelíden reppen, s mivel a vége a vízbe simul pár vízcseppet szórok szerteszét. Végül persze arcomra a kétségbeesett megrökönyödés ül ki. Vajon érti ,hogy nem tudom? Érti, hogy nem értem? Ajj, a fene!
Mintha csak megfejteni akarna, mint egy bonyolult bájitaltan receptet, amit olvashatatlanul körmöltek le, úgy hajol közelebb hozzám. Érzem, hogy most már tényleg kiesik a mellkasomból a vad vágtában dobogó szívem és igyekszem azzal csitítani hogy ostobaság az egész. Nem akar semmit. Maximum megfejteni mint egy rejtvényt… Persze mindehhez indokolatlan az aurám átlépése, de Eric sosem volt igazán illemtudó vagy tartotta tiszteletben a szabályokat. Ő mindig is a piszkos játékok híve volt. Elég sokat ecsetelte ő maga is alkalomadtán meg hát a köznyelv…
-Megbántad? – majdnem visszakérdezek hogy ugyan mégis mit? mikor folytatja. - Hogy viszonoztad a csókot…?
A kérdéstől felelevenednek a pillangók a gyomromban épp olyan hévvel mint annak idején pár hónappal ezelőtt a tetőn. Megbántam? Hát meg lehet egy ilyet bánni? Voltaképp akkor ott nem. Utána? Igen. Ellenben nem azért, mert rossz lett volna. Ezért nem válaszoltam a levélre sem. Tudtam, vagy elküldeném oda ahova való, vagy egy túlontúl csöpögős szerelmes kamaszlevelet írnék, ami nem tükrözi a valóságot. Jobbnak láttam, ha némaságba burkolózom. Esetleg haragszik majd rám emiatt, épp úgy, ahogy én haragudtam rá. Meg magamra. Kettőnkre. Hisz ez elég hamvába holt dolog, na. Tudhatja ő is.
Csak szórakozik veled, B.
A hang a fejemben egyértelmű választ ad, a szívem mégis botorul mást remél. Hogy lehet ennyire különböző érzelem egy helyen? Egy emberben? Egy testben? Szinte már fáj a vívódás.
Ilyenkor pedig mindig, immár ösztönből jön a mozdulatsor. Kihúzom magam, egyenes hát és emelt fej, mert ha elfog a kétségbeesés jobb szembenézni a dolgokkal. Apu tanította és a büszkesége maximálisan átözönlött az évek alatt belém. Csakhogy ez itt és most azzal jár, hogy orrom összeér Ericével. Nem húzódom el csak finoman elbiccentem a fejem, hogy ne kelljen kellemetlenül éreznie magát. Vagyis nekem magamat. Voltaképpen ugyanis már csak ennyi elég, ez a kis érintkezés is egy teljes háromfázisos gyomorszaltóval ér fel.
- Kellett volna… - suttogok. Miért suttogok? Teljesen indokolatlan, hisz csak mi ketten vagyunk. Akár harsányan dajdajozhatnánk is, senkit nem zavarna, de az mégsem illik valahogy ide. Bizalmas információ. Tőlem neki. Pedig talán nem érdemli meg hogy tudja az igazat. Hogy miért? Mert rendszerint kihasználja. Eric ugyanis mindenből előnyt kovácsol, amit hasznosíthat. Tudom, hogy most sem lesz másként. Azonban mégis arra hajt valami hogy válaszra méltassam. Őszintén, kertelés nélkül belenézve egyenesen a világos tengerszín szemeibe.
- … de nem.
Nem bántam meg. Nem haragszom érte. Már nem. Kiolvashatja ezüstkék csillogó tekintetemből. Mert ami a legfontosabb; talán újra, talán ugyanúgy megtenném. Ugyanúgy elkövetném ezt a ’hibát’ is, mint az összes többit. Mert ellentétben vele én nem érzem őket annak. Egyiket sem.

****

Félrehajtom a fejem a nagy gondolkodás közepette. Blaire ingatja a fejét, igent biccent aztán nemet, pontosan kifejezve, hogy halvány lila gőze sincs. Én is így látom, tényleg elég fogalmatlan, de ezen most segítünk. Még mindig dühít, hogy lefeküdt Elliottal, de mostanra arra jutottam, hogy arra csak egy orvosság van. Ahogy egy hajszálnyira elhúzza az arcát az enyémtől már nem fenyeget a veszély, hogy esetleg véletlenül megcsókolom. Aztán azt mondja meg kellett volna bánnia a multkorit.
-Hát akkor miért nem bántad meg? -még távolabb húzódok, tekintetem megkeresi a szemét, az ajkait. Hangom épp úgy lehalkult mint az övé, suttogva beszélgetünk, mintha kihallgathatnának minket.
-Ha most megcsókollak, azt megfogod bánni? Nem mondtad el, hogy Elliottal miért nem jó…. - Igen, nem csókolhatom meg, amíg nem tudom, hogy pontosan hogyan állnak a dolgok közte meg Elliot közt, mert az azért sok mindent befolyásol. Lehetek akár milyen törzsgyökeres tapló, ha a legjobb haverom 16 éves húgára ráerőszakolom magam, miközben lehet, hogy valaki más után csorgatja a nyálát, az még tőlem is alávaló. Ráadásul nem bánhatok rosszabbul Blaire-rel, mint ahogy én elvárom más férfiaktól, hogy hogyan bánjanak Leával. Legalábbis a fejemben. A valóságban az ilyesmit nem tudjuk befolyjásolni. Ujjaim a tenyerétől a válláig szaladnak, ott tovább köröznek míg Blaire meg nem válaszolja a kérdést. Szívesen megkérdezném azt is, hogy hogyan lehet, hogy egyáltalán összejött O’Marával, de nem hiszem, hogy jó lenne tovább feszíteni a húrt. Végülis meg tudom magamnak válaszolni. Elliot nem utolsó látványnak, kimondottan ügyesen hízeleg ha kell, és közel sem tűnik annyira egyértelműnek a kora, mint nekem. Igaz a fiú két évvel idősebb, mint én, sokkal fiatalabbnak tűnik vékonyka alakjával. Neki nem borítják izom kötegek a testét, sem több napos borosta az arcát, és meg kell vallani, sokkal kevésbé szőrös… Annyira különbözik a megjelenésünk, hogy nagyon csodálkoznék, ha Blairenek tetszenék, ha az Elliot féléket kedveli. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kislányok az én fajtámról álmodoznak, de az Elliot félékkel jönnek össze, míg a nőknek az is elég, ha találnak valakit, aki alaposan megbassza őket. Talán csak azért nem bánta meg a csókot, mert olyan piszok jól csókolok, hogy azt egyszerűen nem lehet megbánni. De mi van, ha csak azért futott el, mert akkor még kis tapasztalant volt, de most máshogy lenne? Akarnám-e, hogy máshogy legyen? Mit mondanék Montynak, ha kiderülne? Nem vagyok biztos benne, hogy egy este Blaire-rel megérné, hogy elveszítsem a Montegrok barátságát. Sőt, biztos nem érné meg. De két este? Vagy egy hét? Egy hónap? De elég jó vagyok-e ahhoz, hogy ne bujkáljak bele mások bugyijába? Blaire egy hét múlva vissza meg az iskolába, egészen Július elejéig várnom kellene. Vagyok én olyan türelmes? A válasz elkészül a fejemben amikor megszólal…

-Hát akkor miért nem bántad meg?
Kettőt és könnyebbet barátom! Szívem szerint hozzávágnám ezt így, de nem teszem. Csak némán figyelem, ahogy hátrébb húzódik, teret adva nekem. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és mérhetetlen csalódással. Lelkem mélyén a kis hang gunyorosan felkacag. Az eszem hangja, a józan, objektív eszemé, ami rend szerint mindig a toppon van. Most is. A szívem persze némán hallgat, és csak püföli a bordáimat még egy kicsit ugyanolyan gyors ritmusban, de végül rájön hogy muszáj megszelídülnie. Mikor ez megtörténik olyan, mint a keserves elfogadás. Elveszti a csatát és szimplán megadja magát.
A kérdés ettől még ott függ közöttünk. Válaszolnom kellene rá. Igen, kellene. Miért nem bántam meg? Miért? Magam sem igazán tudom. Nem csak azért, mert ő volt az első, vagy mert tudom hogy milyen is ő.. egyszerűen elcseszettül is tökéletes volt. Talán a legjobb amit belőle és belőlem ki lehet hozni. Voltaképp talán ez is közrejátszott a megrettenésemben és a tovább állásomban. Na meg hát azért ott volt a bizonytalanság. Ő részeg volt, ha nem is a delíriumos verzió de azért kellően spicces. Én meg.. hát hagyjuk. Megment az újabb kérdése de ezzel nem könnyít a helyzetemen.
-Ha most megcsókollak, azt megfogod bánni?
Kézfeje felcsúszik a derekamról a karomra onnan meg fel egészen a vállamig. A kérdése egyértelműen több mindent rejt magába. Egyszerű, de úgy érzem magam, mint egy vallatáson. Talán nincs is rá jó válasz. Valahol azt hiszem azt akarja hogy elutasítsam, miközben a keze arról árulkodik mégsem akar ellökni magától, sőt… hát most melyiknek higgyek? Ugyanolyan nehéz mint az eszem és a szívem közti párbajt megfejteni. Talán egyik sem nyerhet, nem véglegesen.
Nyelek egyet és megemelem a kezem. Ujjaim megérintik az övét és megállítom a mozdulatát. Ha kérdez, ne vonja el a figyelmem mindenféle egyébbel, mert akkor nem megy a válaszolás. Szelíden elvonom onnan és a víz felszínére ejtem őket. Nem merülnek alá és tenyerem az övében marad. Felpillantok rá és egyetlen aprócska félmosollyal szólalok meg.
- Nem tudom. Talán igen, talán nem… de azt hiszem nem.
Ráharapok az alsó ajkamra, mert rájövök hangosan mondtam ki azt, amit alapvetően nem terveztem. A mondat első fele az ovjektív eszemé, de az utolsó kis bizakodó rész… na az már a szívem balga ábrándja. Égbekiáltó kis árulás.
- Nem mondtad el, hogy Elliottal miért nem jó….
Mert ő nem olyan, mint te…
Rögvest félrever a szívem a gondolatra hogy épp csak megúsztam hogy ne csusszanjon ki ez a vallomás a számon. Még szerencse hogy továbbra is az ajkamba harapok különben reflexszerűen kimondtam volna gondolkodás nélkül…
Felsóhajtok megadóan, mert tudom ha Eric elkezd egy témát (egy számomra kényelmetlen témát) akkor nincs menekvésem. Felpillantok a plafonra, ahol a csillogó fények tükröződése villog. Így szólalok meg, mert így egyszerűbb.
- Nem azzal volt a baj, hogy nem jó… hanem… - vállat vonok. Hogy mondjam el hogy fel is fogja? - … hanem azzal, hogy ő szabad szellem. Nem lehet megkötni. Egy kalandor, akit hajt a vére.
Kissé elpirulok, ahogy erre gondolok. Mennyire közös jellemvonás ez köztük! Most tűnik csak fel. Hisz Ericet sem lehet bekorlátozni... biztos volt olyan nő, aki megpróbálta.... és az már nincs is meg.
Lepillantok a kezére, benne az enyémmel. Balján meglátszik a heg, ami Voldemorthoz kötötte. Nem ismeretlen ez számomra, a bátyám karján ugyanez díszeleg. Olyan testvériség tagjai, amire talán nem büszkék… de még ez is összeköti őket. Engem nem köt senkihez semmi. Semmi az ég világon. Egyedül talán a bátyámhoz, de az is csak a vér. Mert a vér kötelez… ahogy a családi mondás tartja. No de emlékek híján? Hát kegyetlen nehéz. Inkább elengedem és elfordulok a férfitól. Így hogy hátrébb lépett van is helyem. Az üvegfalhoz lépek és mutatóujjammal megérintem az üveget. Hűvöse selymesen csiklandozza a bőröm. Pont ekkor cikázik fel egy újabb villám a távolban. Kivételesen ettől már nem félek és nem tudom ez azért van-e mert nem vagyok egyedül vagy azért mert már elvonult a természet pusztító ereje és ártalmatlan rám nézve.
- Ő kedves volt velem. Olyan kedves, mint talán senki soha… - a beismerés fájóan cseng. Még az én fülemben is keserűek a szavak, mert tudom vártam a levelére, ami nem jött. Ő is elfelejtett, mint rend szerint mindenki. Csak időszakos pótlék vagyok az embereknek. - … de sosem írt és sosem keresett. Igazából az én hibám volt. Ostoba voltam és naiv. Igen... joggal utálhatsz ezért.
Mint mindenki más is...
Tessék. Ezt akarta hallani? Megkapta!
Nem tudom itt van-e még, mert a csönd ölel csak körül. A hangom tompa moraja hal csak el. Most vagy nagyon figyel és talán levegőt sem vesz, vagy rég magamra hagyott. Nem tudom melyiknek örülök jobban. Újra elfog a szomorúság, az ami kint is a hatalmába kerített mikor hozzám vágta a fiolákat… mikor a könnyeim utat törtek maguknak.
Államat letámasztom a medence szélének, kezem pedig szép lassan elindul lefele az üveg felszínén.
- De nem bántam meg. Azt hiszem életem egyetlen hibáját sem bántam meg.
Motyogom a távolba felsejlő rózsaszín égboltnak. Nem teszem hozzá a nyilvánvaló tényt, ezt csak ő látja hibának. Meg vele együtt a társadalom. Esetleg a bátyám. Nekem ezek emlékek. Kapaszkodó mankók. Ezekre építkezek. Ez vagyok én…
És vagy így fogad el, vagy sehogy… mert megváltozni… hát nem fogok. Még az ő kedvéért sem.

****

Elégedettséggel tölt el, hogy makrancos kisasszony nyíltan elismeri, hogy engem csókolni nem olyan megvetendő, de csak egy “na ugye” alakú dörmögés szalad ki a számon, aztán néma csendben hallgatom végig. Igaz, ügyetlenül és akadozva írja le azokat az érzelmeket, amik arra vezették, hogy lefeküdjön O’Marával, de próbálok meghallani minden ki nem mondott szót. Nem tudom szándékosan teszi-e, de kihallom szavai közül a vádaskodást: nem foglalkoztunk vele elege. Igaza van, sosem tettük. Mindig volt valami sürgetőbb,valami, ami nem várhatott halasztást, így Blaire-re sosem maradt időnk. De hiszen az elmúlt hat évben többnyire iskolában töltöttee. Ott sem akadt senki, aki közel került hozzá? Okolhatjuk-e, hogy amikor végre talált valaki, aki megadta neki azt a figyelmet, szeretetet és kedvességet, amit mi megtagadtunk tőle, akkor megragadta a lehetőséget, hogy végre övé legyen a főszerep? Azt hiszem valami helyre kattan a fejemben, bezáródik egy ajtó és kinyílik egy másik, mondanék is valamit, de inkább kivárom, hogy befejezze. Minden szavát alaposan megfontolom, lejegyzem. Igyekszem nem feldühödni azon, hogy Elliot sosem kereste fel újra. Elvégre, én is tettem ilyet, pontosan tudom, mi motiválja a férfiakat. Persze azért örülök is neki, legalább nincs útban. Jól is teszi.
-Nem a te hibád volt, miért is lett volna? - nem szeretem a szóvirágokat, most mégis tudnék egy párat, amivel elmondhatnám, hogy mennyire nem az ő hibája, de inkább megmaradok a saját nyelvemnél. -Csak akkor voltál az, amikor nekem nem válaszoltál. Én írtam neked. Csak úgy emlékeztetőül mondom. És mint ahogy mondtad, Elliot egy kalandor, ráadásul majdnem olyan szabad-erkölcsű, mint én, csakhogy én nem vagyok hülye. De az igaz, hogy naiv voltál, és nagyon remélem, hogy most már nem vagy az, különben szólnom kell a bátyádnak, de attól még nem utállak. Csak azt utálom, hogy ilyen szép nő lett belőled, és nehezen megy az ellenállás.- óvatosan elindítom a mutató ujjam le a gerincén egy levegővételnyi szünetben, aztán folytatom. - Pedig próbálkozom. Remélem nem vagy olyan naiv, hogy azt gondold megúszhatod, ha nem válaszolsz a leveleimre. És jól sejted! Ha most azonnal nem szaladsz el a közelemből, sok levelet kapsz majd, és elvárom, hogy mindenre válaszolj is. -ujjam eléri a legalsó csigolyát, aztán késedelem nélkül elindul visszafelé. Látom, ahogy megremeg, a kérdés csak az, hogy azért nem sivalkodik, mert sokkot kapott, vagy azért, mert nem akar ellenkezni. Ahogy elérem a nyakát a kezemet tovább csúsztatom, hogy mindkét vállát átfoghassam, míg a másik karommal a derekát kapom el, hogy közelebb húzzam magamhoz. Olyan közel, amilyen közel csak fizikailag lehetséges, követelőzően. Nagyon igyekeznem kell, hogy ne durván csókoljam meg a nyakát, hanem finoman, hátha elhiszi, hogy engedni az erőszakosságomnak ártani nem fog neki.
-Szóval? - szúrom be a kérdést két csók közé. - Fogsz válaszolni? - addig fogom csókolni, amíg igent vagy nemet mond, ha túl sokáig húzza a válasz adást meg is harapom. Azt hiszem kellőképp kifejtettem, miről is van szó. Ha úgy dönt nem akar leveleket, akkor most szépen elvonul és nem történik semmi. Ha akar leveleket, akkor pedig marad és megalapozza a levelek jövendőbeli témáját. Mert hogy amit ma fogunk művelni, az szelíd bemelegítő lesz folytatáshoz, a levelek meg előjáték, hogy ne unja halálra magát az iskolában.

Az elém táruló táj ismerős látványának részletei lassan, apránként homályosodnak el. Igazság szerint egy dolog miatt fordultam el. Egy nyomós ok miatt. Egyszerűbb nem szemtől szembe megvallani hanem az ablagüvegen át a néma világnak. Nevetséges ugye? Egyetlen ember van (már ha itt van még?) rajtam kívül az egész házban én mégis inkább a világnak ordítanám el a tetteim nem neki. Valójában nem akarom tudni hogyan reagál. Fájna ha azt látnám csalódott, és szíve ütne ha mélyen elgondolkodna. Az rémiszt meg hogy ha már Eric reakciójától így félek, egyenesen rettegek, mi lesz Mathiasnál? A saját bátyámnak csak muszáj valahogy közölnöm… és igaz hogy már jócskán megváltozott egykor volt önmagához képest, de… még így is ott a de. A vér nem válik vízzé és Mathias nem hülye….
-Nem a te hibád volt, miért is lett volna?
Hogy miért? Számtalan okot tudnék rá felsorolni. Csodálom hogy ő nem helyesel és egyszer az életben nem próbál még jobban átgázolni rajtam.
-Csak akkor voltál az, amikor nekem nem válaszoltál. Én írtam neked. Csak úgy emlékeztetőül mondom.
Ó remek, elkiabáltam a dolgokat. Mindig ez van, ha túl korán örül az ember. Keserédes a felismerés, a dolgok megmaradnak saját világi rendjükbe és balgaság mást, többet vagy jobbat remélni…
-… és mint ahogy mondtad, Elliot egy kalandor, ráadásul majdnem olyan szabad-erkölcsű, mint én, csakhogy én nem vagyok hülye. De az igaz, hogy naiv voltál, és nagyon remélem, hogy most már nem vagy az, különben szólnom kell a bátyádnak, de attól még nem utállak.
Mélyen beszívom a levegőt. Szóval most már nem kell annak lennem? Csakhogy ez nem olyan Eric Lestrange, amit az ember maga választ meg! A helyéhez vághatnám ezt, de mély hallgatásba burkolózom. Szívem szerint lemerülnék a víz alá, hogy ne kelljen hallgatnom a további kioktatását. Annyira nincs kedvem ehhez… ma már egyszer megríkatott.. hát újra ez a célja?
- Csak azt utálom, hogy ilyen szép nő lett belőled, és nehezen megy az ellenállás.
Szavai áramütésként érnek. Ajkaim szétnyílnak a vallomásra és aprócska o-betűt formálnak. Félrefordítom a fejem, így a hajam meglebben. Talán ezt használja ki vagy amúgy is már felém nyúlt, amit nem láttam. Meglepetésszerűen ér az érintése, pedig nem durva, nem sértő, nem ártó. Szelíden vezeti végig a hátamon a kezét, ami a víz felett csiklandoz, a víz alá érve lágyan sikamlós érzetet vált ki belőlem. A szívembe az ostoba remény felpislákol és újra vadabb ütembe kezd el verni, pedig az eszem még mindig azzal próbál védekezni és egyben lehűteni, hogy csak szórakozik velem. Csak szórakozik. Mert ő aztán mindig ezt teszi…! Hisz ott a sok példa, az évek alatt előttem hol burkoltan hogy pofátlanul nyíltan megelevenedő nő…. Ugyan már, nevetséges ostoba feltételezés még csak az elképzelés is. Nem lehetek olyan naiv, mert már nem szabad naivnak lennem. És mégis… az érzés ott motoszkál bennem, mikor elindul visszafele a keze. Úgy mozog mint egy ügyes zongorista ujja a billentyűkön. Mintha csak tudná, sejtené, érezné mi is kell nekem, hogy totálisan elhallgattassa a károgó hangot az agyamban.
- Pedig próbálkozom. Remélem nem vagy olyan naiv, hogy azt gondold megúszhatod, ha nem válaszolsz a leveleimre. És jól sejted! Ha most azonnal nem szaladsz el a közelemből, sok levelet kapsz majd, és elvárom, hogy mindenre válaszolj is.
Megborzongok. Nem tudom a szavai váltják ezt ki belőlem vagy a csókjának emléke..? Esetleg a válasz nélkül hagyott levél újabb felemlegetése? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokat jelent ez neki vagy hogy ennyire bántja…
Lehunyom a szemem, mikor átfogja a nyakam. Nem durván, sőt, egész lágyan. A kézfeje vizes, és jóleső meleg. Ahogy a vízcsepp végiggördül a száraz bőrömön libabőrös leszek. Nem ellenkezem mikor a karja a derekam köré fonódik és ahogy magához húz. Elszakadok az ablaktól, kezem elengedi az üvegfelületet, amin eddig pihent. Csak az ujjlenyomatom marad ott, jelezve egykor volt ottlétemet. Gondolom ha akarnék sem tehetnék mást csak előtte állni. A borzasztó az, hogy eszemben sincs elfutni. Most nem. Már nem. Így, hogy érzem a vállamnál a mellkasát, a benne lüktető szívét, derekamnál a hasát, hasamon a tenyerét… hát csak levegőt próbálok préselni a tüdőmbe azonban még ez is kemény embert próbáló feladatnak tűnik. Miért van az hogy akárhányszor a közelembe kerül kiszárad a torkom? Miért vágyom arra hogy megérintsen mint most? Tényleg ostoba és naiv vagyok..
-Szóval?
Szóval? Szóval mi? Mit mondott? Miről volt szó? Nem emlékszem, mert nem is figyeltem igazán… Mert hogy a fészkes fenébe lehet ha ennyire nagy hatással van az, ahogy megérint? De hála Merlinnek nem kell ostobának látszanom mert ő rögvest kisegít.
- Fogsz válaszolni?
Már a nyelvem hegyén van az igenlő válasz épp csak nem bír kicsusszanni, mert ő beelőz. Ajkai megérintik a nyakam és ettől aztán minden maradék épkézláb válaszadási lehetőségtől megfoszt. Az agyam automatikusan kapcsol ki, mintha csak azt mondaná hogy köszönte ő szépen, elmegy inkább szabadságra ha már ennyire nem tud mit kezdeni velem. Én pedig mit teszek? Hát csak még jobban belesimulok a karjába, engedve hogy még nagyobb felületet birtokolhasson. Halk sóhaj szakad ki belőlem ahogy a bőröm fellángol. A szelíd harapására a gyomrom összerándul és tudom, válaszolnom kell vagy bajban leszek.
- I-igen… - nyögöm ki nagy nehezen, beleegyezően. Hát tudnék bármi mást csinálni? Baromira nem. És még jó hogy tart, mert a térdeim mintha csak papírból lennének, elgyengülnek s most hálát adok, hogy a keze körülölel, mert ha nem így lenne beteljesülne nem sokkal ezelőtti vágyam s hamarjában a víz alatt találnám magam. És pechemre még az sem lenne segítségemre, mert a feketén ásító medence vize épp oly forró, mint a bennem tomboló vágyak garmadája.

****

Ahogy Blaire beleolvad a karomba véget vetek a végső mérlegeléseknek. Most már nincs visszaút, döbbenek rá, ahogy a lány igent mond. Csak a jó ég tudja hova tettem az eszemet, amikor elkezdtem ezt a játékot, bár ez az esetek kilencven százalékában igaz rám. Blaire-rel kikezdeni mégis sokkal értelmesebbnek tűnik, mint bármi más, amit azelőtt műveltem, ebben biztos vagyok, és ez az ami nincs helyén. Nem kellene biztosnak lennem, sosem vagyok az, nem helyén való, hogy a vonzalom kiirtotta belőlem a kételyeket. Már pedig annak a mérlegnek mind két oldalán volt súly, most mégis úgy billen ki, mintha az ellenérvek átalakultak volna mellette szóló érvekké. Nem normális ez. És hiába tudom, hogy nem helyes, sajnos ez nem akadályoz meg benne, hogy vadabbnál vadabb ötletek jussanak eszembe. Mathias elhalványul, el száműzöm a tudatom peremére, ahol nincs útban. Egy pillanatra ugyan eszembe jut, hogy Blaire-re kéne fogni az egészet, Miss Józanra, de ez a kis terelés is csak átmeneti, az agyam abszolút tagadásban leledzik. Nem csinálok semmi rosszat. Nem ártok senkinek, Blaire láthatóan élvezi a helyzetet, én is élvezem a helyzetet, nem értem mi a probléma. Nincs is semmiféle probléma… Ahogy oldalra fordítja a fejét és azt mondja: igen, majdnem meg is csókolom, de aztán mégis csak veszem a fáradtságot, hogy magam felé fordítsam. Azonnal kiderül, hogy ez egy jó döntés volt, mert így jobban tudom tartani. Úgy tűnik, hogy Blaire már feladta a próbálkozást, hogy megtartsa a saját súlyát, lábai nem igen szeretnének részt venni a dologban, mintha előre tudnák, hogy nem sok szerepük lesz a továbbiakban. A szíve mintha minden pórusában ott dobolna, érzem a kezem alatt a derekán és a fenekén, ahol a kezeim állomásoznak egy pillanatra, aztán minden tagjában ahova még eljutnak, és érzem az ajkában is az ajkamon keresztül. Olyan őrültem ver, amilyen a csók is. Köszönő viszonyba sincs azzal a szilveszterivel, Blaire mégis kevésbé tűnik elveszettnek, mint akkor. Persze, nem csak a körülmények változtak meg, hanem ő is, de akár csak aznap este, most sem tudom mennyi ideje vagyunk egymásba gabalyodva. Valószínűleg tovább, mint akkor, hiszen odakint már egészen besötétedett, a súlyos felhőkön keresztül is látni, hogy már lement a nap. A víz ugyan sosem hűlt volna ki körülöttünk én mégis a feneke alá nyúlok, felemelem a lányt a csípőmre, hogy lábaival körülfonhasson és most, hogy alaposan sikerült felizzanunk és kimelegednünk inkább a párnák közt fetrengjünk tovább.

Folytatás (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,13360.msg71119/topicseen.html#msg71119)

Roxfort RPG

Múlt => Montrego kastély => A témát indította: Mathias Montrego - 2018. 01. 18. - 17:57:44