+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Fahéj és puncs
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fahéj és puncs  (Megtekintve 1865 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 12. 03. - 12:24:20 »
+4



A te karaktered is izgatottan várja az ünnepeket?
Imádja a girlandokat és díszbe öltözteti velük a lovagi páncélokat? Kikutatja a neki szánt ajándékot? Lelopja a szomszéd bögréjéből a habcsókot? Esetleg már dörzsöli a kezét a legújabb csínytevésre?
Oszd meg velünk hogyan is készülődik az ünnepekre!

Minden reag +10 pontot ér!
Kérjük hogy a felnőtt karakterek a reag ELEJÉN tüntessék fel, mely háznak kívánnak adakozni!

Határidő: dec. 31

Merry Christmas!
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 12. 04. - 21:15:05 »
+3


TOJÁSLIKŐR ÉS FORRÓCSOKI
Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom


Egyik kezében forró csokiját szorongatta, miközben másik kezével Elliotot húzta még közelebb magához, hogy csókot adhasson a sötét fürtökre. Nautilus lábára fektette a fejét, úgy ült egy darabig, új játékával a szájában, majd mivel simogatást nem kapott, inkább visszasétált a helyére. Ada egy szőnyegen ült, sorra véve az új játékait és könyveit, amiket idén kapott. Már így is szinte töménytelen mennyiségű holmi volt az amúgy katonás rendben tartott szobájában, de a legtöbb inkább csak mutatóba volt, mint tényleges használatra. Ada most is egy könyvet részesített a legnagyobb kegyben, egyenesen a furcsa külsejű baba után. Amiben ő maga konkrétan semmi szépet nem látott, de a kislány szerint tökéletes és gyönyörű. Nos… Ő bizonyára olyasmit is meglát még, őszinte és tiszta szemeivel, amiket Nat sosem fog megérteni. De nem bánta. Épp így szerette. Épp így volt a kislány maga tökéletes...

Elfáradt. Még sosem volt ennyire jó karácsonya, de éppen ezért, ennyire munkás sem. Mintha az eddigi életét víz alatt töltötte volna. Csak fuldoklott a nehéz, túlboldog és túldíszített karácsonyi hangulat alatt. És az egészhez egy percig sem volt kedve. Tavaly a gyász keserítette meg, azelőtt csak önmaga elviselhetetlen és unott természete. De most. Mintha feljött volna a fulladásból, mintha egy kéz, bizonyára Ellioté, kiemelte volna a hókupac alól, átmelengette volna tagjait és életre inspirálta volna őt. Így érezte magát. Megihletődve. Boldogan.

Már hetekkel ezelőtt rohangált egyik boltba be, majd ki, aztán másikba be. Azelőtt szinte sosem vásárolt önmaga ajándékokat, most mégis tucatnyi szatyorral távozott a legelitebb bevásárló negyedekből. Olykor Adát is magával vitte. Néha azért, hogy lássa a kislány, minek örülne. Máskor azért, hogy a kislány a segítségére legyen. Aztán megint máskor meg azért, mert lényegében ő kísérte el a kislányt és nem fordítva. Egy nap ugyanis megkérte a pénzőrző mágikus perselyét, hogy adja oda galleonjait, hagy vegyen belőle ajándékokat. A perselynek úgy fest, ez megfelelő indok volt és ki is öntötte magából az érméket. Nat pedig boldogan ment ismét egy körútra, hogy a segítségére legyen…

Napokkal ezelőtt nekiállt a sütésnek is. Igen. Ő maga. Sütött süteményeket. Sokfélét és sokat, mivel tudta, hogy édesszájú párja, nyilván be fogja tömni az egészet ünnepi vacsora címen. Nem bánta. Most még ezt sem bánta. Sőt… Úgy érezte soha életében nem volt még ennyire, de ennyire boldog.
Nem véletlenül döntött hát úgy, hogy idén ő vendégeli meg idős nevelőszüleit. És bár tudta, hogy ez mennyi plusz munkával járt az ajándékok bevásárlásán túl, egy pillanatig sem bánta. A girlandok, mágikus gömbök, csillagok és csillagszórók, különféle hógömbök, nagy karácsonyi dísz zoknik, piros és arany díszítőkelmék, csak úgy szaporodtak az egyik szekrényben, várakozva az ünnepi nagy jelenésükre.

Aztán végre eljött az a nap, ami zsongásban tartotta a férfit és végül elérte zsongásának a tetőpontját. Igyekezett mindenbe belevonni nevelt lányát és párját, így mikor hajnalban behozta a hatalmas fát, annak díszítését kettőjükre bízta. Ő pedig mágiával szétszórta a díszeket a ház legapróbb zugait sem kihagyva. Egy-egy kedves kis tárgy még a mosdót, de még a pincében sorakozó borokat is ékesítette. Lehet, egy kicsit túl lelkessé vált a dolgokban, de úgy érezte, most az egyszer megengedi magának, hogy igazán olyan legyen, mint egy gyermek. Mert úgy érezte, ez az első karácsonya, amikor megéri, amikor végre minden rendben és a helyén van.

Ballardék korán érkeztek. Az asszony segített Natnak a főzésben, az idős férfi pedig csak figyelte a kanapéról, ki miként tüsténkedik. Néha-néha azért lapozott egyet az újságjában, nehogy úgy tűnjön, mintha nem lenne olyan, mint mindig…
Natot a vacsora közben fogta el a legnagyobb izgalom. Addig a készülés láza fogta el, annak minden fáradalma és szépsége. De akkor ott ülve, végignézve párján, gyermekén és szülein, már nyugodt volt. És elégedett. Tudta, bármi történik is, az ünnep pontosan attól lesz szép és tökéletes.
Ha leverik a puncsos tálat, eldől a fa, leesik a süti, Elliot és ő összekapnak valamin, Nautilus ugatva rohan a cukormókusok után, véletlen Adának adja Elliot ajándékát, de Ballardék is összekevertek mindenkit a csomagolásokon, Ballard asszony helyrerakja Elliotot, Ada inkább múmiákról csevegne, mintsem télapókról… játszanak pár kör mágikus társasjátékot, amin megint mindenki összeveszik és végül Ballardék elég korán távoznak, mert nem akarják sokáig zavarni az idillt…

Az író nagyot sóhajtott, miközben végignézett a rengeteg ajándékon, majd miután belekortyolt csokoládéjába, odahúzta párjának édes ajkait egy csókra. – Boldog Karácsonyt!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 12. 04. - 21:16:24 »
+3

Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom fel.

TOJÁSLIKŐR ÉS FORRÓCSOKI


[viselet]

NAT
1999
Karácsony

Szenteste…
Némi gúnyt éreztem a szokásos belső hangban, ahogy felhorkant valahol mélyen bennem. Minden arra emlékeztetett, hogy ma este bizony mindenki ünnepel. Nem gondoltam arra, milyen lesz ez a nap nekem. Ott volt az a már megszokott érzés, hogy nekem nem kell erre gondolni, nem kell túlreagálnom ezt az egészet… pontosan olyan este lesz, mint az összes többi eddig.
Csendesen ácsorogtam a Czikornyai és Patza kirakatát bámulva, ahol egy megbabonázott apró vonat kerülgette a hópihékkel borított könyvkupacokat. Valahonnan a plafon felől érkezett a tetemes mennyiségű fehér pelyhecske. Mesés látványt nyújtott volna mindez az Abszol út látogatóinak, akik szinte az utolsó pillanat utolsó perceiben kapkodták össze a karácsonyi ajándékokat, ha nem álltam volna el a látnivalót. Na meg persze a mogorva eladó sem volt túlságosan lelkesítő látvány, amint percenként törölgette le erőszakos mozdulattal a havat egy-két vaskosabb példányról. Bizonyára a pult mögött ácsorgó társa túlzásba vitte a varázslatot. Kellemes, békés havazás helyett ugyanis egyenesen vihar tombolt az üveg mögött.
Csupán egyetlen pillantásra méltattam a jelenetet, engem ugyanis egészen más dolog ragadott magával.
Az ajkaimhoz emeltem azt a finom csokis fánkot, ami ott volt a kezemben. Egy falatot haraptam le óvatosan – szokás szerint túl nagyot és talán még maszatos is lettem. Közben az üvegen keresztül egy a bolt hátsó részében kiragasztott hirdetést bámultam. „Nathaniel Forest karácsonya” felirat díszelgett rajta.
Hát normális vagy te, O’Mara? A lelkiismeretem csak úgy ordított. Nem azért, mert lemaradtam esetleg Nat egy újabb világot megrengető irodalmi alkotást adott közre – habár ez a feliratból közel sem volt egyértelm. Egészen más okaim voltak. Kora reggel léptem le, lényegében neki nem is szóltam, holott tudtam, milyen szentimentális. Igen az, még ha az idő nagy részében dörmögő mackót is játszik.
Már láttam is magam előtt a következő szalagcímet a Próféta pletykarovatában: „A kínai felültette Nathaniel Forstet” vagy: „Nathaniel Forest kellemetlen karácsonya.” Beleborzongtam, ahogy a csalódott arca megjelent előttem.
Te fogsz a sírba tenni… – dörmögtem magamban, miközben elmosolyodtam.
Hirtelen fordítottam hátat a könyvesbolt kirakatának. Csámcsogva nyamnyogtam a fánkom maradékán és közben igyekeztem felmérni a legközelebbi üzletet, ahonnan valami értelmes ajándékkal távozhatok aztán. A gondolataim megállás nélkül azon jártak, hogy vajon mit illik ajándékba adni, ha az ember egyetlen szó nélkül tűnt el korán reggel, mintha nem is ünnep volna… Egy pillanatra lehunytam a szememet élvezve a csokoládés édesség ízét.
A következő percben a lábaim elindultak az immár üres kezeim a zsebembe vándoroltak és indulhatott a hajsza. Nem is tudom, hogyan jutottunk el a nap végére, mikor Nattal már kettesben ücsörögtem a kanapén, a vadi új, mézeskalácsos pulcsimban és élveztem azt a békét, amit azelőtt csupán gyerekmesének gondoltam. Nem volt szükségem a fa alatt várakozó ajándékokra, bőven elég volt a tény, hogy már nem egyedül ücsörgök egy kocsmába, a vajsörömmel vagy éppen egy adag whiskey-vel merev részegen – ezúttal ugyanis a tojáslikőr volt a ludas a dologért. Talán ezért is dúdoltam magamban azt az ünnepi dalt, amit azelőtt Ada énekelgetett.
Nat csókra húzott magához, miután nagyot kortyolt a kezében szorongatott bögre forrócsokoládéba. – Boldog karácsonyt!
Óvatosan csúsztattam a kezemet a nadrágom zsebébe, hátha megtalálom Nat ajándékát. Egy aprócska érmét, amit majd felajánlhat Kidhusznak, ha visszatérünk Izlandra még valaha… mert nincs nagyobb boldogság nekem, mint egy újabb kaland vele, ami egy még nagyobb kalandnak: a közös életünknek aprócska része. Éppen nagyon elvoltam ezekkel a drámai gondolatokkal, mikor az ujjaim valami ragacsos, morzsás dologra tévedtek. Megmarkoltam és kihúztam.
Ó! – kiáltottam fel a meglepetéstől.
Három különböző sütemény összeroncsolódott maradványai pislogtak vissza rám. Csupán egy dolog volt mindegyikben közös: hogy a csokoládé volt a fő alapanyag. Nem emlékeztem, hogy hogyan kerültek a zsebembe, hiszen sem a vacsorát követő desszertben, sem az Abszol úton nem ettem hasonlót. Mindenesetre így is Nat felé nyújtottam: – Boldog karácsonyt! – tettem hozzá és ezúttan én csókoltam meg, mielőtt még értékelhette volna a kétségtelenül „remek” meglepetést, amit okoztam.  
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 12. 06. - 11:33:32 »
+2


A TÉL IDEJE


A fehér pelyhek átlibbentek látómezején, hogy aztán a földre érkezve egy nagy masszává álljanak össze az előttük érkezőkkel.

Ha valamit, hát havat Dakota az iskolaudvaron is láthatott nem kis mennyiségben. Ahogy lényegében a karácsonyi hangulat sem hiányozhatott az eldugott kastély folyosóiról. Hiszen a kórus már novemberben megkezdte a karácsonyi dalok éneklését, aminek gyakorlását a lelkes tagok természetesen sosem szorították olyan időkeretek közé, mint a hivatalos tanóra… Ezért egy hónapon keresztül unalomig ismételgették azokat a dalokat, amit a kevésbé lelkes, nem kórustag diákok majd szépen ünnepélyes keretek között is meghallgathattak. Mondjuk akkor már valóban örültek a ténynek, hogy az legalább biztosan az utolsó alkalom lesz… Kár lenne azonban megfeledkezni a karácsony iránt lelkesülők másik nagy csoportjáról: a díszítőkről. Ezek a többnyire lánytanulók telerakták giccsesebbnél giccsesebb díszekkel az egész épületet. Ettől aztán a kórus még lelkesebb lett és általában még többet gyakoroltak. Amitől a diákseregnek előbb elege lett a karácsonyból, minthogy az tényleg elérkezhetett volna…

Csakhogy aztán kiszabadulhattak a szabályokkal körülzárt birtokról. S, ahogy mindnyájan megérkeztek szerető családjaik körébe, úgy hullott rájuk ismét a karácsony. Minden szeretetével, hangzavarával és kapkodásával együtt; imádnivalóan.
És most végre itt van. A szokásos karácsonyi úton, a számára legkedvesebb emberekkel. És bár idén plusz fővel bővült a csapat… nevezetesen az édesanyjával, mégsem érezte, úgy, hogy ez az ünnep kárára menne. És ez őt magát is meglepte. Sosem volt jó a viszonya édesanyjával. Mivel sosem viselkedett úgy, mint az édesanyja… De lehet, hogy ez változni fog. És ennek nem kíván ellenállni azzal, hogy folytatja az eddigi ellenszenves viselkedését. Elég volt a harcból. Békét akar, minden téren. De legalábbis karácsonyra biztosan…

Dakota az égre emelte tekintetét. Mindig is szerette így figyelni a lehulló pelyhek összességét. Volt bennük valami kesze-kuszán békés. Olyasfajta ellentmondás, ami őt magát is jellemezte. A legnagyobb nyugalomra vágyó, legnyüzsgőbb lélek…
Persze tettét abban a pillanatban megbánta, ahogy egy nagyobb hógolyó csapódott karjának. Mindig pontosan ugyanez történik. Hiszen barátja sosem épp a fair play szabályainak megfelelően játszik. Ilyenkor. Még jó, hogy népes kosárlabda-rajongó tábora előtt nem szokta labdával hátba vágni az épp nem figyelő ellenfelet. A kócosszőke fejen persze nyoma sincs a megbánásnak. Arcán óriási vigyor jelenik meg, ahogy Dakota felé fordul. S már gyúrja is a következő golyót, felkészülve az esetleges csatára… Esetlegesre… Még mit nem… A környék összes gyermeke és fiatalja számára lelkesítő kihívást jelent a mozdulat. S mikor Zain egy jókora medveüvöltés közepette rohan, hogy elégtételt vegyen Dakota becsületén, az egész domboldal nevető harcba kezd.

Ezek után mégis ki foglalkozik a szabályokkal?
Dakota biztosan nem. És jókora hókupaccal indult meg unokatestvére felé, hogy aztán az egészet kapucnijába szórhassa. Lesz mit kiolvasztani Zain barna hajkuszaságából… Pontosan úgy, ahogy Thomas támadása révén Dakotáéból. Vagy a szomszéd kisfiúk lerohanó hadművelete miatt az óriás termetű sportolóéból…
De mégis mit számítanak a szinte összefagyott ujjak és a vizes fejfedők? Már azonkívül, hogy a szülőknek okot ad a szörnyülködésre, mikor ki-ki összeszedi a maga hóemberré változott csemetéjét… Ezen kívül semmit. Mikor ezek a barátok vagy rokonok ismét megbizonyosodhatnak a felől, hogy léteznek egymásnak. Szeretetben, bohóckodásban, bajtársként vagy ellenfélként…

Dakota laza mozdulattal huppant az üvegezett terasz hintaágyába. Pontosan Thomas és Zain közé, majdnem rájuk borítva jól megérdemelt forró kakaóját. Unokatestvére vállának dőlt, miközben lábát átvetette barátja térdén. Arcuk és orruk még mindig piros volt, ujjaik is szinte elgémberedve markolták italaik. Odabentről émelyítő klisével hangzik fel egy ismert karácsonyi dal. Miközben felvillannak a kellő giccsel díszített égősorok. De ez már nem az iskola. A szeretetben valahogy ezek a dolgok is megszépülnek Dakota számára. Hiszen maga az ünnep is éppen a család egységétől szép.

A fehér pelyhek táncát figyeli. Olyanok, mint egy nyüzsgő sokaság, akik a földre érkezve egy masszává állnak össze az előttük érkezőkkel. Teljesen összetartozóvá.  

Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hetedév ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 12. 10. - 20:29:50 »
+2

zene: JW - Somewhere in my memory



C H R I S T M A S

'Meleg házakban terül asztal,
Ahol most gyertyafény világol,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.'


~~~~


- Basszus Mathias! Már megint elfelejtetted felrakni az égősort? Már kétszer kértelek a héten!
Hát igen, üvöltök, mint mindig. Nem értem miért van ez. Miért rendszeres és nyilvánvaló hogy ha jön a karácsony jön vele az őrültekháza? Márpedig mindig így van. Mindig ez van. Korábban rosszabb volt. Valahogy sosem volt az ünnepnek igazán ünnep hangulata. Sosem voltunk teljesen felszabadultak, már kisgyerekként sem. Mindig tudtam, a karácsony arról szól, hogy szép ajándékokat kapok, szép csomagolásban, gondosan tarkított varázsbűbájt alkalmazva, hogy a két masni megfelelő és azonos hosszú és ívű legyen. Tökéletes. Persze melyik gyereket érdekli hogyan van becsomagolva a meglepetés? Különb sosem voltam senkinél. Mindössze az volt kicsit más, hogy anya híján csak a bátyámra számíthattam. Ő rendszerint a lépcsőfordulóban leste ki, ki jön épp, én viszont rettegtem a második lépcsőfoknál lejjebb merészkedni. Ha Lestarnge-ék jöttek, az jó volt. Valahol volt egy kis megnyugtató hogy Athalea szintén lányként, ráadásul velem egykorúként társaságot nyújtott. Még akkor is ha kellően bárgyú volt és semmi hasznát nem tudtam értelmes beszélgetésekben venni. Mathias persze Eric-el jól megtalálta a hangot, apa pedig a felnőtteket szórakoztatta. Valahogy a gyermekkori karácsonyokra, még ha a feszélyezettség volt is a jellemző azért örömöt is hozott. Illendően viselkedni, jól neveltnek lenni, nem hangosan örülni... ezek voltak a meghatározóak főleg, bár... akadt kivételes pillanat. Elég volt kiszabadulnia  hideg téli időbe és akkor lehettünk igazán önmagunk. A csípős idő ellenére ez volt a mi menedékvárunk. Hógolyóztunk, szánkóztunk, korocsolyáztunk... Rendszerint az erdőszélig kiszaladtunk, oda amerre a lovakkal szoktunk nagy köröket lecsapni ha szimpla fárasztási tréninget vetünk be. Emlékszem mennyi tobozt gyűjtöttem mindig, hogy végül roskadásig tele volt már az összes zsebem. Sose fogom elfelejteni Lea kipirult arcát, ahogy sírva könyörög a bátyámnak hogy ne fürdesse meg a hóba többet és persze Eric széles vigyorát, ahogy engem kergetett én meg jól orra buktam a térdig érő szűz hóban siettemben.
A fanyarédes emlékek most is egy groteszk fintort csalnak elő belőlem, miközben felteszek egy újabb üveggömböt a fára. Arra, mit tegnap kínkeservvel húztunk be és állítottunk fel. Tudom, ez is mehetne varázslattal, ezerszer gyorsabb lenne, de... mi abban a móka? Helyette igenis egyesével rakosgatom szép sorjában a díszeket, kitéve kezem a tűszúrásnyi fájdalomnak. Persze a fenyő szépsége mindezt kárpótolja. Hát még az illata!
- Jól van már, Blaire! Szörnyű vagy! Most mit kell hisztizni?
Szemforgatást iktatok be a bátyám válaszára és helyette csak dudorászok tovább. Valahogy most jobb lesz minden. Talán ezért vagyok ideges? A tavalyi karácsony is már kettesben telt (és ezt nem is bántuk. Még a szokásos Lestrange-party sem hiányzott, legalábbis nekem abszolúte nem!) de az idei... hát végül is meghittebb lesz, pláne hogy Lya is velünk ünnepel állítólag. Legutóbb ketten csak úgy... eltelt. Kicsit nosztalgiázva, kicsit sírva, kicsit keserédes szomorúsággal telve. A mostaninak viszont tökéletesnek kell lennie. Igen, egyszerűen muszáj annak lennie! Muszáj új hagyományokat beiktatni és normális családként funkcionálni, bármennyire is nehéz ez.  Szóval így inkább a létra tetején ágaskodva egyensúlyozok és biztosra megyek. Szerettem ugyanis az itteni karácsonyokat. Szerettem a kastélyt, az egyedi hangulatát főleg úgy ha kidíszítve pompázik. Imádtam mindig is az óriási plafonig érő fát felállítani, de mégis a londoni karácsonyok (amik ritkák voltak) voltak talán a legjobbak. Azért London széles tárháza szórakozásnak. Imádtuk az utcákat róni, bevásárolni forró habcsókos puncsot inni, és persze nevetni. Volt időszak mikor még apa is felengedett... de azon a két vagy talán három londoni alkalmon kívül nem sokszor történt meg ez. Valahol sejtettem hogy anyuhoz lehetett köze. Szomorú, mert egyedül van, szomorú, mert csak mi ketten vagyunk és valahol az emlékek súlya meg tudja fojtani az embert. Tavaly a képeket nézve, és Mathias arcát látva szemében a sok égő kérdéssel... pont ugyanígy éreztem magam. Ó de mennyire!
A testvérem hangos léptei dübörögnek fel és egy kaján mosoly siklik arcomra. Tudom hogy morcos és nem tetszik neki hogy én vagyok a főnök, de... és hát itt fontos a de, igenis én vagyok a főnök. A díszítés terén mindenképp.
- Megcsináltam, jó? Örülnék ha mára békén hagynál.
- Mégis miért? - vonom fel a szemöldököm miközben lepillantok rá. Ő felnéz rám, és egyetlen néma perc kell csak, tekintetünk ezalatt összefonódik. Az ő barnái az én ezüstkékjeimmel... majd mind a ketten mozdulunk. Én lefele szökkenek a lépcsőn ő pedig utat akar állni nekem.
- LÁTNIAKAROM! - ahogy csak torkom szakadtából kifér, visítok. - LÁTNI AKAROM MIT ADSZ NEKI! MOOOOOOOOOST!
- Nem!
A felcsattanására ügyet sem vetek. Igyekszem a karja közt valahogy átfurakodni, hogy kiszabaduljak a nappaliból és hadjáratot indítsak a féltve rejtett ajándékokért. Persze sikertelenül, mert Mathias nagyobb is, erősebb is és határozottabb is tőlem.
- Blaire, nem!
Szusszantása tudom, hogy jelzésértékű. Eddig és ne tovább.
Elkámpicsorodva hagyom abba a kapálózást és biggyesztem le az ajkaim.
- Mint egy gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát! - nevet fel egy perc múlva fancsali képemet látva és csóválja a fejét. Orromba beszökik a jól ismert férfias illata. Aminek minden nő nehezen tud ellenállni és amit úgy de úgy szeretek. - Na jó, menj. De csak egyet kutathatsz ki.
A visításom felzeng a hirtelen jött örömtől. El sem hiszem hogy engedélyt adott, ráadásul magától! Aztán elhal, mert lépteim elnyomják ahogy zokniban, igen karácsonyi zokniban ás pizsamában kirobogok, hogy fel és alá rohangásszam a lakásban, mint egy idióta ötéves. Még hallom valahol Mathias hangját a távolból kiabálni.
- Lyanáé már be van csomagolva! Ha ki merészeled bontani megfojtalak a kerti tóban!
Éljen a karácsony! Gondolom magamban röhögve és már ügyet sem vetek a korláton elhelyezett fényekre, miket Mathias kérésemre csinált meg, mert helyette már lázban égek. Az ajándékkeresés lázában. A jól ismert és már várt karácsony lázában.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 11. - 22:17:37 »
+2

Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom fel.

K A R Á C S O N Y I L E V E S


1999
Karácsony

 
Az apró vágások csípős fájdalomtól lüktettek, ahogy ujjaim finoman körbe kulcsolták a forró lábast. Egész útközben szorongattam és így sétáltam végig az utcán, egy kocsmától Esmé lakásáig. Nem akartam rátörni, a kandalló keresztül érkezni egyetlen szó nélkül. Már nem tudom az élete minden apró részletét és még az sem lepett volna meg, ha esetleg vendége van… és ha az a vendég az anyja, akkor semmiképpen nem szerettem volna átlépni a küszöböt.
Natot korán reggel hagytam magára az ágyban. Igyekeztem nem foglalkozni a fejfájással, amit a túlzott tojáslikőrfogyasztásom okozott. Éppen csak a halántékom lüktetett és úgy éreztem, mintha egy csepp folyadék sem maradt volna a testemben. Próbáltam én vizet inni, de az egyetlen megoldást lényegében egy újabb pohárka alkohol jelentette. Ezúttal egy sört nyitottam ki.
Az ital társaságában könnyebb volt elviselni az ujjaimat kínzó kést. Nem sokszor babrálok ilyesmivel, főleg nem a zöldségek környékén… de most saját kézzel akartam elkészíteni a levest. A szívem mélyén még mindig hálás voltam Esmének, hogy kirángatott abból a letargiából, amiben visszatértem az országban. Utat mutatott a boldogsághoz – bár sokáig azt hittem, ő nyitja az ajtót, ami mögött azt valóban meg is találom –, még mindig úgy gondolom, mérföldkőnek elég nagy és jelentős volt az életemben. Fájt, amiket tett velem, ezt nem tagadom… de legalább annyi jót is adott, mint amennyi rosszat.
Eldöntöttem, hogy meglepem egy levessel – azzal, amit ő tanított nekem és amit lényegében azóta sem készítettem el. Nem tudtam jó-e az íze, mert a sör után cseppet sem kívántam. Bele sem kóstoltam. Csupán egy piros szalagot próbáltam meg rákötni a lábasra. Kissé csálén sikerült, de úgy gondoltam, Esmé ennek is örülni fog.
Már az ajtaja előtt ácsorogtam, legfeljebb hét óra lehetett – esetleg fél nyolc –, mikor elbizonytalanodtam. Ostoba vagy O’Mara! Pont rád nincs szüksége az ünnepek alatt! A gondolat remegéssel futott végig a testemen. A lányra barátként tekintettem, hiszen találkoztunk, amikor csak volt rá lehetőségünk, ráadásul az öcsémnek is segített. Ez utóbbiért hálás voltam. Amber átvállalásával ugyanis Danielnek végre jutott ideje magára.
Egy idióta expasi vagy, aki ráakaszkodott a régi barátnőjére… – dörmögtem magamnak, ahogy egyik kezemet felemelve finoman kopogtam.
Nem akartam túlzott hangzavart csapni, hogy esetleg felverjem az exanyóst, aki aztán biztosan szívből utál. A szakításunk után Esmé a Mungóban kötött ki, bizonyára megvan rólam a véleménye… ráadásul, ahogy az elmúlt események mutatják: nem vagyok éppen népszerű a szülők körében. Nat nemigazi családja sem hinném, hogy túlzottan kedvelne – nem mintha különösebben törekedtem volna az ellenkezőjét elérni.
Az ajtó nem tárult fel. Némán bámult rám, még kutyaugatás hangja sem törte meg a csendet. Sóhajtva néztem le a kezemben tartogatott lábasra. Annyira nem illett hozzám ez az egész… annyira szerettem volna egy másik odalam mutatni Esmének. A hálásabbikat – aki olyan ritkán tör elő belőlem.
Leguggoltam és a lábtörlőre tettem a lábast. Egy pálcaintéssel megfagyasztottam, hogy a tartalma elálljon egy darabig. A zsebemben volt egy darab pergamen és egy kisebb úti penna, amiről sosem fogy el a gyönyörű, ébenfekete tinta. A falnak támaszkodtam, hogy olvashatóan leírjam a gondolataimat: „Boldog Karácsonyt! Elliot.”
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 12. 15. - 16:33:02 »
+1

Pontjaim a Hollóhát ajándékai legyenek!


~1999. december 24.~

Christmas Carol


Minden Feliciára emlékeztetett. A kopott párkány szélén ülő piszkos kis aranycsengettyű, a poros falikárpitok és függönyök mélabús lógása, a kristályból és aranyból készült hatalmas csillár fátyolos, de meleg fénye, sőt, még a kandallóban vidáman kergetőző lángnyelvek szédítő tánca is. Az asztalon egy csésze friss csalántea gőzölgött. Gőzének egy fodra csónakká változott, ami átúszott a tea sárgászöld tengerének sima tükrén. Hatalmas szivarra gyújtottam, melynek füstje sokkal csipkésebb és szögletesebb volt, mint a tea gőze. Figyeltem a felizzó dohány sercegését, a kandallóban pattogó lángnyelvek táncparkettjéül szolgáló hasábfák recsegését, és a magány kongó ürrességének sípoló, tompa hangját. Elkenődötten sóhajtottam, és hátradőltem a hatalmas, bordó, halvány virágmotívumokkal tarkított fotelben. A lobbyban állt régen a fa, hatalmas, négyméteres fenyő, arany és bordó gömbökkel, fityegőkkel, láncokkal és függőkkel díszítve. Legutóbb akkor volt a kastélynak karácsonyfája, mikor még Felicia élt. Azóta egyedül „ünneplek”. Minden karácsony egy undok emlékeztető rá, hogy ideje volna tovább lépnem, és lezárni a múltat, nem pedig makacsul, és önsajnáltatva kapaszkodni belé. A baj csak az volt, hogy túl sok mindent, és túl sok mindenkit veszítettem el ahhoz, hogy lássam az értelmét is annak, hogy új életet kezdjek. Bár azzal, hogy elfogadtam McGalagony felkérését, és elkezdtem tanítani, már magában egy óriási lépés a változás irányába. Ha azonban csak egy pillanatig is elbíztam magamat, és saját vállam veregetésébe kezdtem, később hosszasan méregetem magam a tükörben, és keserűen állapítottam meg ,hogy talán túl öreg vagyok már ahhoz, hogy bármi újba fogjak. Kinek kellene egy szánalmas vén barom? Lassan előredőltem a fotelben, és a dohányzóasztalra helyezett kristályfaragott hamutálba kocogtattam szivarom végét, majd annak a szélére fektettem, és belekortyoltam a teámba. Rufus a sarokban kapirgált, talán valami hó elől menekülő apró bogarat pöckölgetett. Kevesen gondolnák, hogy az ember magányában mennyit képes nevetni egy macskán. Ha ideje van az embernek, megfigyelheti micsoda kifinomult, egyedülálló egyéniségek kistermetű négylábú barátaink. A kistermetű mondjuk Rufusra nem éppen jó szó, tekintve hogy méretével néhány kisebb méretű kutyát fejhosszal előz... Az ablakpárkányra  jó húsz centi hó rakódott, odakinn pedig szüntelen havazott. Ezen a környéken állandóan esett valami az égből, mindegy volt hogy eső, jégeső, hó vagy havaseső, kétnaponta rákezdett. Ettől voltak nyáron és tavasszal bámulatosan zöldek a lankák, tarkák a virágok és magasak a fák, és ettől volt télen, egészen varázslatos, hatalmas, vastag fehér hódunyhával takart a táj. Az apró csésze tartalma kiürült, azt mégis tovább tartottam a kezemben. A lassan elhaló szivar parazsán tűnődtem, és lassan felemelkedtem a fotelből. Határozott léptekkel indultam a hallba. Rufus érdeklődően bámult utánam, majd folytatta az apró lény szekálását. Az előtérben felöltöttem hosszú, fekete kabátomat, sálat és kesztyűt húztam, majd kiléptem a kastély ajtaján. Csupán a hó szitálásanak zenéje, és a hegyek robaja töltötte fel a csendet. Elegem volt. Kisvártatva elindultam, heves léptekkel átszeltem a számból és orromból kitóduló párafelhőket, és a birtok északi részén fekvő erdő irányába haladtam. A hó csaknem derékig ért, én mégis szaladni akartam, vagy röpülni, elmenekülni ebből a húsz éve kínzó magányból, el ettől a nyakamra telepedett átoktól, és a kínzó álmoktól, a lídérces emlékek valóságos kísértésétől, el a világ elől. Arra eszméltem, hogy zihálok, és a hóban fekszem. Alig éreztem a tagjaimat, és a ruhám is átázott. Fölültem, a szitáló hó ködfátylat borított az elém táruló tisztásra. Ismertem a birtokot, akárcsak a tenyeremet, és itt, mégsem jártam még sohasem. Aggodalmasan pillantottam körül, a tisztást szabályos körben körülvevő tölgyfákat szemléltem. Kopaszok voltak, minden redőjükben hó fészkelt. Lassan felálltam, és a kör közepe felé indultam. Meghaltam volna? Kérdeztem magamtól, és lépteimet szaporítva éreztem csak meg, amint a lábamba lassan ismét vér tódul, majd csipkedő, szúrkáló érzéssel megtölti teljesen. Csaknem orra buktam, mikor megtorpantam. A körtisztás közepén egy szabályosan elmetszett törzsű fenyőfa feküdt. Közelebb léptem. Mostanság úgy tűnik, valaki a bolondját járatja velem. A megmagyarázhatatlan események sora tetemes, az utóbbi időben. Ez azonban, akárhonnét, és akárkitől érkezett is, egy jel volt. Egy megmagyarázhatatlan, karácsonyi csoda.
A vizes ruháimat a kandalló kopott párkányára akasztottam, majd bordó köntösöm meleg ölelésében felkerült az arany csillag a fenyőfa csúcsára. Egy sovány könnycsepp futott végig az arcom jobb oldalán, és a fotelben sütkérező macskára pillantottam mosolyogva.
„Boldog karácsonyt, Rufus...”
Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


A Hugrabug ház vezetője

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 12. 16. - 22:00:05 »
+1

Nem kérdés, melyik háznak adom a pontjaimat.
Természetesen a Hugrabugnak.

GYÖMBÉRES KEKSZ


1999
Karácsony

Az első közös karácsony gondoalta még engem is képes volt felzaklatni. Már évek óta a Roxfortban töltöttem az ünnepeket, csak egy-egy napra hagytam el a kastélyt, hogy apámat meglátogassam és ajándékot vigyek neki. Ez általában egy doboz volt a kedvenc, gyömbéres süteményéből, ami aztán hatalmas morzsák formájában még órákig díszelgett a takaróján. Ilyenkor fogtam menekülőre… mikor már nem értettem a szavait csak a piszkos ágyneműt bámultam mereven.
A Mungóban amúgy sem volt túlzottan szívélyes a karácsonyi hangulat. A sápadt folyosókat éppen csak egy-egy gyéren díszített fenyő vagy éppen lebegő díszek töltötték meg. Összességében üres és rideg maradt az épület, mint bármikor máskor. 1999 karácsonyán sem kapott el a hangulat, már megszoktam, hogy egyedül vagyok, esetleg az egész évben megszokott arcokkal. A Roxfortban rendezett karácsonyi ünnepség sem volt igazán az én ízlésemnek megfelelő.
Ezúttal is szokás szerint Roxmortsban ácsorogtam. A Mézesfalás kellős közepén, egy kisebb állványon sorakoztak piros, giccses karácsonyi dobozokban a gyömbéres sütemények. Volt közöttük sima és csokis, meg áfonyás… én mégis a hagyományos, kerek csomagolásba rejtett falatokért nyúltam. Ez volt apa kedvence.
Mosolyogva jutott eszembe, ahogy gyerekként egy karácsony előtti napon az ölébe ültem. Egy ilyen süteményt adott a kezembe és közben arról mesélt, hogy miként állította fel a nagyapámmal gyerekként a karácsonyfát. Ez volt az ő dolga és nagyon komolyan vette. Másnap én is lelkesen hajtogattam hófehér papírból az angyalokat és rohantam ragyogó gömb díszekkel a fenyő felé. Elhatároztam, hogy az én művem lesz a legszebb és leveszem a szüleimet a lábáról… de aztán megláttam azt az ostoba tűlevél halmot a földön és mindent összekutyultam. Anya és apa persze megdicsértek – hiszen ez egy szülő feladata –, de én nem voltam elégedett.
Már nem vagyok egyedül… – Suttogtam a süteményeknek.
Újra feléjük nyúltam és szögletes dobozos, csokisat vettem el. Remélem, Batsa örülni fog – gondoltam és közben el is indultam a pénztár felé. Gyorsan fizettem, hiszen hétköznap volt és kevésbé tömeg, mint a diákok roxmortsi hétvégéinek alkalmával. Ahogy kiléptem a hóval borított, enyhén macskaköves utcára, elnéztem a kastély felé. A lábaim szinte már vittek is volna arra, de sikerült megfékeznem őket.
Nem, Reed, már nem csak oda tartozol. Ezzel a mondattal a gondolataim között hoppanáltam haza, Buxtonba, a házam elé. Könnyedén sétáltam végig a kővel kirakott úton, egészen az ajtóig. Nem babráltam a kulccsal, nem kopogtam, csak benyitottam.
Megjöttem, szívem! – kiáltottam be az előszobából.
Finom illat volt, olyan igazi, karácsonyi… amilyen a Roxfortban szokott előfordulni. Batsával megbeszéltük, hogy ezúttal nem utazik haza a családjához, hanem mi hívtuk meg őket. Mindketten nagyon készültünk, legalábbis én biztosan… lényegében ezzel a nagyszerű nővel kaptam egy nagyszerű rokonságot is, akinek reméltem, hogy meg tudok felelni. Bizonyára nem arra számítottak, hogy egy hozzám hasonló, idősebb fickót választ majd magának. Valahol megszerettem volna nekik mutatni, hogy jól működünk együtt Batsával, hogy képesek vagyunk olyan családdá válni, amire mindkettőnknek igazán szüksége van.
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 12. 16. - 23:28:05 »
+1


GYÖMBÉRES KEKSZ
Pontjaimat a Hugrabugnak ajánlom

- Legalább pénzes, ha már öreg… - Miron egy vállrándítás kíséretében közli mondandóját, miközben ugyanezzel párhuzamosan egy sajtos finomságot kezd el majszolgatni. Persze gúnyolódásának jutalma nem lehet más, mint egy nyakleves anyám részéről. Bravó! Kiáltanám, de csak mosolygok bátyámra a kinyújtott tészta fölött. – Jól van, na… - Tudjátok, hogy tökre bírom a pasast amúgy. – Tárja szélesre a karját, aztán egyszerűen csak odalép és megpuszil. – Bár sokat segített a szimpátiámon, amikor megláttam a családja birtokát…
- Miron. – Forgatom a szemem és immáron én csapok oda egy konyharuhával.
- Kedvelem, mert szeret téged. Ennyi. – Szúrja oda gyorsban a békítést, majd kifordul a női birodalomnak számító konyhából és eltűnik a könyvtár irányában, ahol épp apánk szemrevételezi a Lancaster gyűjteményt.

Körbenézek a helyiségen, ahol anyámmal és legkedvesebb unokatestvéremmel, Rachellel készítem a karácsonyi sütemény és vacsora menüt. Furcsa érzés valahogy ez az egész. Itt állva, egy birtoknak lényegében az úrnőjeként, vendégül látni a szüleimet. Sok minden megváltozott alig pár hónap alatt. De talán én a legjobban. Ha végigmegy az ember most ezen a házon, látszik, hogy egy határozott nő keze nyomát viselik a bútorok és a tapéták. Igen. Eszközöltem néhány változtatást miután beköltöztem. Felújíttattam pár helyiséget, hogy kissé kizökkentsem a házat a komor úriasságból. A fényéből persze mit sem vesztett. De már kezd sokkal bájosabb és így számomra otthonosabb lenni. Ami fontos, hiszen itt óhajtom felnevelni a gyermekeim és itt óhajtok megöregedni. Reed oldalán. Így igen. Bár a bútorok egy része is változott. Az én határozottságom is új keletű volt és mégis minden és mindenki azonnal megérezte. A birtok épp úgy, mint a csapat- és munkatársaim, vagy a családom.

Anyám visszakapott valamennyit a régi énemből. Abból a Batshebából, aki gyermekként eldöntötte kviddicsező lesz. Bár olyan cserfes talán sosem lehetek már, mint kislányként voltam, de sokkal többet nevetek, mint eddigi felnőtt éveim alatt. És anyám ezért hálás. Hálás Reednek. Ahogy apám és valójában Miron is. Nem bánták hát, hogy velünk kell ünnepelniük. Kissé kiszakadva a családból és abból a hagyományból, amit évtizedek óta ápolunk. Majd jövőre mi is annak a részei leszünk. De most még kellett egy kissé a meghittség.

Aztán remélem Reed nem bánja meg... Sóhajtok egyet, miközben végig nézek a szinte csak tradicionális zsidó ételekből álló menün. Nos igen, anyám nem hazudtolta meg magát ünnepi vacsora terén most sem. Hiába lenne elvileg ő a vendég. Nálunk úgy szokás, hogy ahol a lány asszonnyá válik, ott a női rokonság feltétlen uralmat vehet át a konyha fölött bármikor. Persze ez engem valójában abban az esetben sem zavarna, ha az összes nagynéném és unokatestvérem itt sertepertélne ebben a konyhában. Én sosem volt egy nagy tündér ezen a téren. Azóta tanulgatok csak, hogy Angliába költöztem. Persze így is van az asztalon olyan, amit direkt én magam készítettem el és csakis Reed kedvéért. Egyszerű kis csokoládés sütemény, de párra nagyon szerelmesen kis piros szívecskéket festettem ételfestékkel, megint párra pedig még a nevét is ráírtam. Kár, hogy Miron épp gúnyos gonoszsággal egy ilyet emel fel és eszik meg. Ajjj… Hát ő se nő már sose fel, az is bizonyos…

Gyorsan szaladok fel és öltözöm át valami szép ruhába, hogy Reedet épp ugyanolyan tökéletesen várjam haza, mint amilyen tökéletesen karácsonyivá varázsoltuk az egész házat. Sietek, mert tudom, hogy párom bármelyik pillanatban megérkezhet és bizony én szeretnék lenni az első, aki köszönti. Mindig furcsa, buta féltékenység fog el, ha másnak jut először egy kézfogás vagy egy kedves szó. Bár ilyenkor mindig el is mosolyodom magamon. Buta… buta Batsa… Ez a férfi immáron úgyis egy életre a tiéd…
De most nem kell korholnom magam. Mert a házból szétszórtan hallani a családtagjaim, akik imitt-amott beszélgetnek. És csak én vagyok az egyetlen, aki tisztán és a lehető legközelebbről hallja, ahogy az ajtó tárul, majd csukódik. És ahogy Reed beleköszön a ház kis zúgásába.

Épphogy elhagyják ujjaim lépcsőkorlátra feltekert girlandot, kezeim máris Reedet karolják át. Magamhoz húzom, finom illatú és kedves alakját. Majd csillogó szemekkel nézek az ő szemeibe. – Hiányoztál… - Suttogom halkan és apró csókot lehelek az ajkaira. – Jó, hogy itthon vagy.
Naplózva


Patrick McFly
Hollóhát
*


Mcröptű Patrick

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 12. 20. - 15:51:56 »
+1

Karácsonyi lista


Ezer dolog lenne, amit még az ünnepek előtt ki szeretnék próbálni, de a legfontosabbakat egy listára írta fel. Karácsonyeste előtt még minden pontot szeretnék teljesíteni.

1. Hóember
Elérkezett az idő az első pont teljesítéséhez. Az órákon nehezen tudtam figyelni, hiszen annyira izgatott voltam és azon gondolkoztam, hogy miként fog kinézni a hóemberem. Mikor végre vége volt a tanóráimnak szélsebesen siettem fel a hálókörletembe. Felkaptam hát a nagykabátot, kesztyűt, sálat, sapkát, bakancsot és egy táskát, ami tele volt a hóemberépítéshez szükséges eszközökkel, majd elindultam az iskola udvarára. Kis keresgélés után Hagrid kunyhója előtt találtam egy jó területet, ahol még viszonylag érintetlen a hó. Neki is álltam elkészíteni a hatalmas hólabdákat a testének, ami elég fárasztó feladatnak bizonyult, de végül sikerült elkészíteni egy nagy, egy közepes és egy kicsi gombócot. Kiválasztottam a helyet ahol, majd a hóembert összeállítom, a helyválasztásnál arra figyeltem, hogy ha Hagrid kinéz az ablakán, akkor pont a hóembert lássa, aki mosolyogva kíván, majd neki boldog karácsonyt. Egy kis varázslat segítségével sikerült az összes golyót a helyére mozgatnom, s így már csak a díszítés maradt hátra. Előveszek egy marék szenet, amit még tegnap éjszaka szereztem a kandallóból, ezekből lesznek a szemei, a mosolygós szája és a gombjai. Nyakamból a kék és fehér színű sálamat a hóemberem nyakába akasztom, majd a sapkámat is ráillesztem a fejére. Két nagyobb botot pedig beleszúrok az oldalaiba kéz gyanánt. Kicsit hátrébb álok, hogy megnézzem a kész remekemet. Már egész aranyos, de még valami hiányzik. Előkapom a pálcám és előkészülök egy kis varázslásra. Megcélzom a hóember jobb kezét és elsütök egy varázslatot, ami reményeim szerint úgy fog működni, ahogy én szeretném. A kezet szimbolizáló gally el is kezd fel-le billegni és azt a hatást kelti, mintha a hóember integetne. Tökéletes – jelentem ki magamban.


2. Korcsolya
Ez igazán szórakoztatónak ígérkezik. El is indulok a Fekete tó partjára, hiszen a tó szélén a jég kellően vastag ahhoz, hogy ne szakadjon be a diákok alatt. Egy bódé van felállítva, ahol korcsolyát lehet kérni. Sorba állok, hogy én is hozzájussak egyhez és elkezdhessek pengeélen táncolni. Elsőre inkább csak próbálok egyenesen megállni és nem elesni, de egy kis idő elteltével észre sem veszem, és már szélsebesen siklok el a diákok mellett. Nem tartózkodók sokáig a jégpáncélon, hiszen másnak is át kell adni a helyet, ugyanis a korcsolyák száma véges.


3. Mézeskalács
Már napok óta szemeztem a Nagyteremben elhelyezett hatalmas méze kalács házikóval. Mindig mikor elsétáltam előtte azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne egy akár csak egy harapás belőle. Végül elszántam magam és ezt is felírtam a listámra. Egyik éjszaka csendben kilopództam a házikóhoz, hogy megkóstoljak belőle egy darabot. Az ízé annyira nagyszerű volt, hogy úgy döntöttek veszek még egy darabot. Amint így eszegettem már csak arra lettem figyelmes, hogy a házikó tetője teljesen elfogyott. Nem sokkal ezután egy vénsége boszorkány sétált el a terem előtt és én pedig ijedtemben igyekeztem minél hamarabb visszatérni az ágyamba mielőtt felhizlalna és megenne pont, mint abba az estimesébe.


4. Forrócsoki
Már tegnap is éreztem, hogy kissé fáj a torkom, de ezen a napon már pontosan tudtam, hogy alaposan megfáztam. Jól is jött, mert így legalább volt időm elvégezni az aznapi listapontot. Reggel az első dolgom volt, hogy vegyek egy jó forró fürdőt, majd egy vastag takarót terítettem a hátamra és leültem a kandalló elé egy pohár jó habos forrócsoki és egy izgalmas könyv társaságában. Bár nem tartott sokáig, míg kiolvastam azt a könyvet, így aznap legalább öt könyvet olvastam el. De jó is volt, teljesen felfrissültem szellemileg.
Naplózva




Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 12. 20. - 23:07:48 »
+2

Előzmény
 




          A kandallós utazás ellenére is hulla fáradtan rogyok le az ágyamra, mikor hazaérkezem. Nagyszerű pár nap volt, amit az otthonomtól távol töltöttem. Nyaralással, kikapcsolódással, feltöltődéssel. Szükségem volt rá, és ebben a partnerem volt a legszuperebb. Nem gondoltam, hogy valaha érezhetem majd jól magam Olaszországban úgy, hogy nem a családommal megyek. Csupán egy két személyes kiruccanás az ünnepekre, ezzel megbotránkozva Regi és a saját családomat is. De akkor is, ez a kis idő fergeteges volt.
          Felixért ráérek még elmenni, először szeretnék kicsit itthon lenni nélküle. Hamarosan úgyis tovább indulok szerelmemhez, oda pedig nem szeretném vinni magammal. Csupán kis előnyt adtam neki, hogy ha akar, akkor felkészülhessen. Nekem is szükségem van még néhány dologra, amiket nem vittem magammal, de most nagyon jó szolgálatot tesznek majd. Coco sincs még velem, rá is anya vigyáz és ez jól is van így. Holnap majd elmegyek értük hazafelé jövet. Úgyis át kell adnom a család egy részének a szuveníreket, amiket onnan hoztam.
A fürdő felé, hogy megyek, egy cetlit látok meg az ajtó előtt a földön. Nem gondolok semmi rosszra, ezért felveszem, és megpróbálom kibetűzni a macskakaparást.

„Kedves szomszéd. Az ajtaja előtt találtam egy lábost, amit voltam szíves magamhoz venni. Megőrzésre természetesen, amíg vissza nem ér. Üdvözlettel: Martha Fox”

          Nagyra kerekedik a szemem, mikor meglátom a lábos szót, és pont ezért azonnal át is megyek az illetőhöz. Tudom, nem szeretik, ha későbbi időpontban zargatják őket, de ez van. a kíváncsiságom legyőz, és úgy tíz perccel később már a kérdéses edénnyel a kezemben a konyhában ülve olvasom Elliot levelét. Tudtam, hogy kellett volna egy levelet küldenem neki, hogy nem leszek itthon, de mindenképpen találkozni szeretnék vele. Most bezzeg bánom, hogy Coco nincs itthon. Nem baj, majd megoldom valahogy, hiszen mindig meg szoktam.
          Elkezdem felmelegíteni a levest, addig elkezdem megírni a kis levélkét. Végül úgy húsz perc múlva már izgatottan szedek ki egy tányérba az elkészült levesből. Csak a tapasztalataimra hagyatkozva tudom elképzelni, hogy mekkora munka lehet benne, ezért előre elhatározom, hogy akármi is lesz a végeredmény, csak jót fogok írni majd. A végeredmény viszont nagyon is meglep. Ugyan nekem egy picikét sós lett, ami nem meglepő abban az esetben, ha valaki nem jártas eléggé a készítésében, és régebben talán fel se tűnt volna, de eléggé visszafogtam magam a só fogyasztása tekintetében.
Papírra is vetem soraimat.

„Kedves Elliot! Nagyon örülök a meglepetésnek, sajnálom, hogy nem szóltam róla, hogy elutazom. Hoztam neked szuvenírt, és készültem ajándékkal is, örülnék neki, ha össze tudnánk futni majd egyszer, hogy át is adjam. A leves nagyon finom lett, örülök neki, hogy elkészítetted. Nagyon boldog új évet! Üdvözlettel: Esmé”

          Megfogom a táskámat, majd elindulok az Abszol útra. Annyira még nincs késő, hogy az ottani postahivatalt ne találjam nyitva, bár igaz, éppen zárás előtt fogok beesni. Út közben összefutok még néhány osztálytársammal is, akikkel megbeszéljük, hogy mi a helyzet az iskola körül, aztán ahogy sejtettem, pont zárás előtt sikerül elküldenem az üzenetemet. Innen már csak egy irányba visz az utam, remélem szerelmem felkészült a fogadásomra.




Pontjaimat a Hugrabugnak adom.
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 12. 22. - 10:03:07 »
+1

N O L A N   P Y E   K A R Á C S O N Y A


„I already let you go
Cause you cut me too deep
And I ain't losing sleep
But one thing that you should know
I already let you go”


***

Nem az én ünnepem, még a hülye is tudta a Karácsonyról. Hányszor maradtunk bent annak idején Edwarddal és Dariennel az iskolában az ünnepekre… lényegében a roxforti tanulmányaim megkezdése óta idén utaztam először haza. Berwick-upon-Tweed csendes volt, hóval borított. Olyan, amit igazán lehet szeretni ilyenkor. Engem azonban nem foglalt el különösebben.
Unottan bámultam ki az ablakon, figyeltem, ahogy hatalmas pelyhekben, békésen hullik a hó. Közben Héliosz fültövét vakargattam. A róka egészen elpilledt a benti melegtől és hortyogva nyomta el az állom. Elmosolyodtam, ahogy ránéztem. Talán megérezte, hogy a tekintetem őt kutatja, mert hirtelen felélénkülve nézett vissza hatalmas, aranybarna szemeivel.
Te is unatkozol? – suttogva tettem fel a kérdést.
Héliosz válaszként nyüszítve billentette oldalra a fejét. Úgy méregetett, mintha valóban mondandója akarna lenni… talán ő is a fejemhez akarta vágni, mennyire megváltoztam. Lényegében igaza lett volna, mert a barátaim elvesztése sok újdonságot hozott. Az előtt sem tartoztam sehová, de magányosnak nem éreztem magam egyetlen percre sem. Miután beosztottak a Mardekárba úgy éreztem, mintha kaptam volna egy új családot, olyat, ahová minden feltétel nélkül befogadtak.
Velük nem ücsörögtünk volna bent… – Rekedten folytattam, kicsivel hangosabban, mint az előbb. A szobámban, zártajtó mögött amúgy sem sokan hallhatták, miket beszélek. Evelyn meg amúgy is elhitette már a szüleinkkel, hogy nem vagyok beszámítható… gondolom az sem lett volna különösebben meglepő, ha bekattanok. Végül is Augustus bácsi és az apja is finoman szóval megőrültek. Nem lenne újdonság a családunkban az ilyesmi.
Hirtelen pattantam fel az ágyamról. Intettem Héliosznak, hogy kövessen át a házon. A bejárati ajtó mellett lógó fogashoz kaptam. Elvettem a sálamat, gyorsan a nyakam köré tekertem, majd ugyanazzal a gyorsasággal a kabátomat is magamra ráncigáltam. Közben már bújtam is a bakancsomba… egy mosollyal jutalmaztam Hélioszt, aki immár az ajtóban toporgott.
A kilincsre tettem a kezem.
Indulhatunk? – kérdeztem lelkesen.
Az ajtót egyszerűen feltéptem. Az arcomba csapott a jeges hideg. Fájdalmasan égette szinte a bőrömet. Héliosz előre rohant. Vörös bundájával színessé varázsolva a tiszta, fehér környéket. Én is kiléptem, hagytam, hogy havas legyen a bakancsom orra és a hideg egészen áthatoljon az anyagán. Nem törődtem semmivel. Behúztam az ajtót magam után.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, mély levegőt vettem. Készen állok – gondoltam. Közben nagyot nyeltem, mintha el kéne rejtenem az érzéseimet. Újra nagyot szippantottam a hidegből, majd lassan indultam meg a házunk mögött húzódó kisebb facsoport felé. Nem neveztem volna éppen erdőnek, de gyerekkorunkban sokszor neveztük annak. Sailorral – az egyik másodunokatestvéremmel – sokszor játszottunk ott.
Az első fánál álltam meg és a törzsére tettem a kezemet. Lüktetést éreztem belőle, bár valószínűleg csak képzeletem játszott velem. Úgy éreztem, mintha nem csak kettesben lennék Héliosszal… mintha Edward csúsztatta volna a vállamra a kezét, Darien kacagása pedig ott csengett a fülemben. Tudtam, mint akarnak – vagy talán én akartam nagyon is odabent, mélyen elásva valahol, ám kényelmesebb volt az ő alakjukhoz kötni ezt az egész. El kellett engednem már a szellemeket, amik több, mint egy éve kísértettek.
Elengedlek titeket… – suttogtam be a berwicki csendben. – Valójában már meg is tettem, csak bele kellett kapaszkodnom az emléketekbe… mert csak az által tudtam magam büntetni. – Hirtelen megremegtem, egy jó adag könny folyt végig az arcomon. A rókám is odabújt az lábamhoz, mintha vigasztalni akarni. – A halálotok túl mély sebet ejtett rajtam, mintha csak az én hibám volna…
Nyeltem egy nagyot és elhúztam a fától a kezem. Végig simítottam az arcomon, hogy megszabaduljak a könnyeimtől. Tudtam, hogy ez volt a legjelentőségteljesebb ajándék erre a karácsonyra. A sebek lassan gyógyulni kezdtek a szívemen, az önkínzás, a gyötrődés lassan semmivé fog foszlani és végleg elengedhetem azt, ami ezt a fájdalmat okozta. Darien és Edward pedig csak egy szép emlék lesz az életembe, akiknek örökre hálás lehetek… és akikre csupán mosollyal az arcomon, könnyek nélkül gondolhatok.
Vége…   – súgtam a mellettem várakozó Héliosznak, ahogy megvakargattam a fejét. Rekedten tettem hozzá: – Szabad vagyok…
Naplózva


Jimmy Slinkhard
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 12. 23. - 16:21:10 »
+1

Csendes éj

Ady Endre: Karácsonyi Rege

„De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.”

Roxfort, 1999. XII. 24. 08:30

A nagyteremben csak pár diák ül és reggelizik, nincs hova menniük, sok az árva a háború után pár évvel. Én is ott ültem ama pár diák között, egy asztalánál. Nem számított, hogy Mardekáros, netán Griffendéles vagy Hugrabugos, mind egyek voltunk.
Pár nappal ezelőtt levelet kaptam nevelőmtől, Helga nénitől, melyben megüzente, hogy jobb, ha nem megyek haza karácsonyra, ugyanis ő kórházban van, és ő tudja, hogy csak miatta megyek haza minden szünetben. Nagyon nyugtalanított, hisz a nővért sose láttuk betegnek, vajh mi lehet azt, ami miatt még kórházba is jutott? Anyám helyett anyám volt és az egyetlen, akiért jelenleg haza mennék. Félek.
Lassan költöttük el a nap első étkezését, miközben odakint nagy pelyhekben hullt a hó. A nagyteremben egy nagy fenyő állott, szépen feldíszítve, segítve a nehéz lelkű embereket a karácsonyi hangulat elmélyülésében.
Nem beszélgettünk, mi ottmaradt diákok, mind tudtuk, hogy mily nehéz nap, ez a karácsony.

Roxfort, 1999. XII. 24. 10:25

Az udvaron enyhe zsibongás, szolid sikkantás hallatszik a diákok által, én magam is köztük voltam. Az együtt játszás enyhítette lelki fájdalmunk, hiába fájt már a kezünk a jéghideg hótól, mégis azok a pillanatok gyönyörűek voltak.
Nevetve fürdettük egymást a hóban, hógolyókat dobáltunk és vidám arcú hóembereket építettünk. Egy lélegzetnyi boldogság, ez volt nékem ez a pár perc, netalán óra. A többiek mosolya átmelegítette a szívem, mely kezdett a bánat mázsás súlya alatt összeroskadni. Hiába mosolyogtam, nevettem a többiekkel, a szívemben akkor is szomorúság honolt, mint minden karácsonykor.

Roxfort, 1999. XII. 24. 18:45

A rendkívül ízletes ünnepi vacsora elfogyasztása után ott maradtunk egy kicsit a nagyteremben. Az igazgatónő szólt pár meghitt szót, majd hamarosan jött egy kis fa körül éneklés.
Ahogyan a sok gyermekhang egyszerre csendült fel, otthon éreztem magam, a többiek között. Bántanak az árvaházban lévő gyerekek, ám most még ők is hiányoznak. Hiányzik a nővér könnyes szeme, ahogyan a gyertyákat gyújtja és visszaemlékezik az elmúlt évekre, amiket megélt, a karácsony benne is felhozza az emlékeket. Mindig úgy örültünk, mikor jutott egy-két szelet kalács a vacsora után, és, hogy a fa körül, együtt elénekelhettük a Csendes éjt, hálát adhattunk az Úrnak, hogy ez az év is könnyen eltelt.
Most, ahogy itt a fa körül és elhangzott pár karácsonyi dal, gombóc lett a torkomban, egyszerűen fáj a szeretet ünnepe.

Roxfort, 1999. XII. 24. 20:30

Lassan szedtem a lépteimet a hálókörletem felé. Hamarosan megtettem a szokásos esti dolgaimat, tisztálkodás satöbbi.
Csak bámultam a plafont. A többi itt maradt elsős fiú kicsit mozgolódtak és fecsegtek, de hamarosan elcsendesedtek. Hozzám nem szóltak, nem csatlakoztam a beszélgetéshez.
A gondolatom nem a Roxfort falain belül kalandozott, hanem a városban, otthon. A fülemben nem az itteni fiúk beszélgetése, hanem az apáca szép szavai járták át hallójárataimat. A szemhéjam kezdett elnehezedni és elaludtam.
Ismét az a visszatérő emlékfoszlány, álom kísértett. Nyöszörögve forgolódtam az ágyban, nem éltem meg az álmot túl jól. Karácsony volt és még mindig egy helyben toporgok, szinte semmit nem tudtam a szüleimről.
Felriadtam az éjszaka közepén. Zihálva, rémülten pislogtam, mire tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. A mellkasomhoz kaptam és a medálomat kivettem a hálóingem mögül. Csak bámultam a kis ovális ezüst medált, rajta a nevemmel és születési dátumommal.
A szemeimben könny termelődik és zokogni kezdek.
Úgy szeretnék otthon lenni, a családom körében, mint sok gyermek teheti. Nekem miért nem adatott meg ez? Miért tűnt el majdnem nyolc év az életemből teljesen nyomtalanul?  – gondolom magamban szorongatva a medált az ágyban ülve, ügyelve, hogy a többiek ne ébredjenek fel.
Próbálom fékezni a könnyűimet, de nem megy. Hirtelen mézeskalács és friss fenyő illata üti meg az orrom. Kinyitom a szemeimet, melyből a könnyáradat hevesen csorgott, és nem hiszem el, amit látok.
A ház előszobája, mely az álmomban szerepel, karácsonyi díszben, a kandallón zokni, és magas, nagyjából két méter magas karácsonyfa töltötte meg. Mézeskalács az asztalon a forrócsokis bögrék mellett, majd hamarosan megpillantom apámat és anyámat ahogy befordultak a szobába, hogy él tartózkodtam.
Apám felkapott és magához ölelt, éreztem a borostás arcát és láttam az enyémhez hasonló állású orrot és szemet, ám tiszta zöldben. Hamarosan anyu is mellénk lépett és én lenéztem rá, ő meg feltekintett nagy, kék szemeivel, melyben örömkönny tivornyázott.
– Boldog karácsonyt Jimmy! – mondták, és megpuszilták az arcom.
– Boldog karácsonyt, apu és anyu! – mondtam én is, majd vége lett az álomképnek.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 12. 23. - 19:58:51 »
+3


Elliot O'Mara ötlete alapján
és neki ajánlva


Csak ült a nagy zöld, bársonnyal borított fotelben, mintha ő maga lenne a Télapó és onnan nézett végig a Czikornyai és Patzában összegyűlt olvasóközönségének egy részén. Egy apró részén. Ez a kis könyvesbolt ugyanis nem tehette lehetővé, hogy akárki beférjen. Az ajtó így is nyitva állt, és a kirakaton keresztül is kukucskáltak be az emberek. Mintha, amúgy soha semerre nem lehetne látni őt. Sokszor sétál végig az Abszol úton. Igaz, ezek a séták mindig négyszer, ötször annyi időt vesznek igénybe, mint egy átlagember sétái, de bevásárolnia olykor-olykor neki is kell. Márpedig az utóbbi időben szereti ezt maga intézni. Ami furcsamód felüdülés a szokásos „Vegyél valamit, ami drága!” parancsokat követően.

Ez az első karácsonya, amikor igazán boldog. Így mikor végre visszahúzza tekintetét a kirakat előtt ácsorgókról, be a kis helyiségbe, ahol egy fiatal nő ácsorog éppen, szinte remegve pillantva rá, várva, hogy feltehesse a kis kérdését. Csak elmosolyodik. És nem botránkozik meg azon se, ha a magánéletéről kérdezik. Miről is kérdeznék éppen most, amikor az újságok tele vannak Elliot arcával. Mi más is érdekelhetne egy ilyen egyszerűnek tűnő kis teremtést, mint aki előtte állva, végül fel merte tenni kérdését. Ők nem újságírók. Ők a rajongói. Akik a legrosszabb helyzetekben találják meg, és akik mégis képesek egészen sokszor megmosolyogtatni. Legfőképp azok, akik nem mernek hozzászólni, csak dadogva. Pont úgy, mint ő, amikor Deannel beszél… Érdekes tapasztalat, találkozni a másik oldallal…
- Sosem volt titok, hogy a nőket és férfiakat egyaránt, ugyanolyan gyönyörűnek látom. – Kezdi az őszinte válaszadást, de csak, mert mikor máskor, ha nem karácsonykor nyilatkozik szeretetről az ember. - Számomra sem a szépség, sem a szerelem nem fűződik egy ember olyan, apró kis tulajdonságához, mint a neme. Nekem az egész lénye számít. Hogy testestül lelkestül megigézzen. És a párom ezt tette. – Mosolyodik el. – Na, erről se meséltem még egy újságnak se, kíváncsi vagyok, hány lapban látom holnap a válaszomat. És milyen szalagcím alatt… De a lényeg, hogy szeretem. És ő is engem. Mi mást kérhet egy ember?  

Ismét elmosolyodik, a lány leül. Az interjút vezető bolttulajdonos felől pedig hall egy hangos, megnyugvó sóhajt. Oldalra néz, látja, hogy az arca is fal fehér. Komolyan ennyire ijesztő ember volna? Nagyon ritkán fordul elő, hogy otrombán viselkedik az emberekkel. Olyankor is bocsánatot szokott kérni, ha ok nélkül goromba. De amúgy mindig maga a bűbáj, ha a rajongóiról van szó. És nagyon-nagyon reménykedik benne, hogy ők sosem fogják látni azt a dühödt őrültet, aki Elliot mellett, féltékenységében lenni tud. Sok rosszat tenne a róla kialakult képnek. Tény, ami tény, hogy a magánéletét védi. Már amennyire tudja. De Elliotot nem zárhatja el egy pincébe például. És már nyilvános találkozóra is magával vitte a nélkül, hogy egy pár szavas közlönynél többet mondott volna róla. Ő a párom. Boldogok vagyunk. Pont. Nagyjából ennyi állt benne akkor. Azon csodálkozott, hogy a kiadó környékét még így is csak szórványosan lepték el a fotósok. És nem csináltak gyalogos dugót vagy barikádot a környéken.

Újabb izguló teremtés áll föl, újabb izgulástól remegő hang tesz fel kérdést, újabb magánéletit. Nyilván az előzőn felbuzdulva. De tény, ami tény, hogy most épp nincs is olyan könyve, ami témába vágna egy karácsonyi összejövetelre. Majd jövőre ír egyet. Ezt épp ebben a pillanatban döntötte el…
-  Azt a tragédiát, amit Adának és lényegében nekem is, át kellett élnie, élnünk, nem tudom ki lehet-e heverni bármikor is. Idén ő is boldogabb és igen, ehhez szerintem a páromnak is köze van. Új színfolt, változatosabb légkör. Jót tesz neki. Szeretik egymást és sokszor mosolyt csal Ada arcára. Szóval azt azért kijelenthetem, hogy már gyógyulunk. Épp úgy, lassanként haladva, ahogy sokan mások, akik elvesztették hozzátartozóikat a háború alatt. Idén karácsonykor a gyertyáinkat, értük is gyújtjuk.

Egy darabig csönd. Igen, az író is érzi, hogy érzékeny témába tapintottak bele. Vélhetőleg nem ő az egyetlen, akinek gyász jutott az elmúlt évben. Óvatos mosolyra húzza a száját és ő maga szólít fel valakit, hátha lenne még egy utolsó kérdés, mielőtt nekikezdenek a dedikálásnak. És igen. Fel is áll a kis alak, bizonytalanul, mert nem valószínűleg nem is számított rá, hogy pont az ő kérdése izgatna bárkit is. Sőt, mintha épp a mozdulat közben igyekezne kitalálni, mit is mondjon. És végül, mintha az első dolgot kérdezné, ami csak eszébe jut, de ami ilyenkor karácsonykor nagyon is időszerű.
Nat elmosolyodik. Szélesebben, boldogabban, mint az elmúlt órában bármikor.
- Ha egy dolgot kívánhatnék karácsonyra, mi lenne az? Nézzük csak. Ha egy tárgy lenne az, akkor nagyon anyagiasnak tűnnék. De tegye fel a kezét az, akinek karácsonykor nincsenek tárgyi kívánságai. – Az emberek felnevetnek. Az író ugyanúgy velük nevet. – Na ugye? Épp a napokban adtak piacra egy új, különleges írógépet. Kétlem, hogy bárkinek is eszébe jutna ilyesmit venni nekem a családomban, de azért jól látható helyekre kitapétáztam a képét, hátha valaki célzásnak veszi. – Abban azért nem reménykedett, hogy ez épp Elliot lenne… - De, csakhogy ne tűnjek ennyire anyagiasnak, bizonyára lenne vagy lehetne valami fennkölt kívánságom is. – Körbenéz az embereken, most sokkal lágyabban mosolyogva, mint eddig. – De most, most minden boldogságom megvan. Így nincs szükségem másra, mint mások boldogságára. Ezt kívánom én. Boldog karácsonyt, mindenkinek!

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 12. 24. - 11:19:50 »
+2

C- Christmas Lights
   
You are my Christmas Lights


~~~~~*~~~~~

A hó sűrű pelyhekben hullott és Blaire szavait messzire sodorta a szél. Valahol ez ugyanolyan normálisnak hatott, mint a nagy kristályok, melyek újra meg újra megérintették az arcomat hogy félig elolvadva megrövidítsék saját kis esendő életüket.
- Nem, nem jó! Magasabbra! Na! Végre! Na így! Most jó! Aha, tartsd! Oké! És akkor most irány befelé!
A húgom kiadva az utasítást már masírozni is kezd, mint aki jól végezte dolgát én pedig azért nem állom meg a még a vállamra csapott fával is összeszenvedek egy hógolyóra valót, amivel sikeresen halántékon vágom. Mert nem jártja hogy ő hóangyalt kreál meg fát választ, nekem meg semmi de semmi móka ne maradjon... még az ő fürdetése sem.
A szisszenése és a mozdulatba való belemerevedése az egyértelmű jele, retorziókra számíthatok. Én pedig nem várom meg míg támadásba lendül, hangosan röhögve iramodok el kezemben a karácsonyunk szimbólumával hogy biztonságba érjek bentre, ahol már vár a forró tea, a kakaó és a fahéjas puncs.

A tavalyi karácsony csendesen telt. Csak ketten voltunk én meg ő. Jó volt ez így, ha bárki kérdezi jobb, mintha ezer meg egy ismeretlen arc vett volna körül. De még így is... nehéz volt. Nehezen tudtuk megemészteni a tényeket, a meglévő fájdalmat, a hamisítatlan tényt hogy számomra minden új, minden szokatlan és ismeretlen. Sosem fejeltem ez a pillanatot mikor felállítottuk a fát, úgy mint idén, és díszeket aggatva rá Blaire szomorkás mosollyal arcán pillantott rám. Aztán mikor teljesen elkészült és mi csak hátrébb lépve néztük, kezem rásiklott az ő kecses vékony szinte márványsima kézfejére ő pedig halk suttogással szólalt meg, mintha csak titkot mesélne. 'Idéntől minden más lesz. Új hagyományokat teremtünk Olyanokat, mik csak a mieink.'
Az övé és az enyém, mert így mi ketten vagyunk csak. Az egész világ ellen. És itt nem számít a rokonság, a barátok igazából senki más. Csak ő meg én... hisz ő a családom. Egyedül rá számíthattam. Egészen eddig.

Az izgalom újra és újra elönt, ahogy belegondolok abba Lya bármelyik pillanatban betoppanhat. Hallom, ahogy Balire lent sürög-forog és morgolódik, én pedig csak fél perc múlva indulok le a lépcsőn. Lépteim halkan puffannak a lépcsőfokokon és mire leérek izgatott kipirult arca fogad. Valamit hadoválni kezd a tökéletességről meg hogy ez mennyivel jobb karácsony lesz idén, mint a többi, de hogy teljesen őszinte legyek, fel se fogom. Nem azért mert nem akarom vagy mert nem érdekel, egyszerűen annyira leköt hogy Lya ajándékával ne legyen gond. Be kell vallanom nehezen ment a döntés. Ráadásul senki segítségét nem kértem mert tudtam, ez olyan dolog, mit egyedül kell intéznem. Ha Blaire-en múlt volna valami méregdrága ruhára vagy parfümre beszélt volna rá. Igazából nem lett volna nagy kaland valamelyik nevesebb tervezővel varratni egy göncöt, mert Lyana alakja messzemenőkig tökéletes, és elég egy fotó róla hogy a szakember levágja mik is az adottságai. Ám Saab múltkori ruhája után, mit Napsugárnak alkotott, nem hiszem hogy lehetne jobb munkát várni tőle. És nem akartam véletlen sem rossz szájízzel ajándékot adni, mellesleg meg, Lyának biztosan tele a ruhásszekrénye. Abban semmi személyes nincs. Ettől pedig többet akartam, mert neki több kell. Több jár. A legtöbb. A legjobb.
Eric segítségét sem kérhettem. Ő meg a romantikus vonulat két külön világ. Mellesleg jobb is egyedül megszenvedni az ötletet magát, mert így a siker garantált.
A kinti hófehér táj igazán csodálatos látványt nyújt. A havazás már elállt de a csípős hideg megmaradt. Az a típusú, mikor az ember bekuckózna inkább egy jó meleg bögre társaságában és a kandalló pattogó tüze mellől bámulná a kinti tájat, ám én mégis kint találom magam. Valahogy túl nyomasztó lett a benti meleg, fullasztó a sok sütemény illata és a friss levegő segít kicsit, hogy elvonatkoztassak attól, Lyana miatt mennyire másabb ez az ünnep. Nem rosszabb, sőt, sokkal de sokkal jobb, ugyanakkor másabb is. Magamnak is nehezen vallom be, mennyire nem találom a helyem még így mellette sem. Inkább csak se szó, se beszéd kiléptem a teraszajtón míg ők elindultak egy újabb adag fahéjas gyömbéres süteményért, át a hófehér világba. A fűzfa most jégbe fagyva pompázik, fenséges látványt nyújtva. Elnézem pár pillanatig a tündöklő jégcsapokat, a napsugár csillanását mely a víztiszta üvegfelületeken törik meg ezer és egy darabbá.
A kezemben lévő ajándék csomagolására lepillantva eltűnődöm a múlton, mit homály fed meg a jövőn, amit épp oly kétely övez. Babrálok kicsit a szalaggal és csak Lyana jól ismert púderillata zökkent ki nem is olyan sokára. Tekintetem összekapcsolódik az övével. Kék íriszeimben kérdés és vidámság csillog, nem kétséges, örül hogy lát, de mégis mintha, aggódna értem.
- Láttam hogy kiszöktél és... minden rendben?
Tétovázva hallgat el, és ez a fajta irántam tanúsított félelme meghat. Ujjaim felé nyúlnak, dereka köré fonom a karom és magamhoz húzom. Piros arcán egy kis pír is ül ki, mely lehetne a hidegtől éppúgy, mint cselekedetemtől.
- Persze. - súgom immár ösztönös örömmel még jobban beszívva a téli levegő mellett az ő illatát. - Csak inkább itt akartam átadni ezt neked. Állítólag ez volt a kedvenc helyem az egész birtokon - mosolyodom el, és vezetem a tekintetem a fára, majd onnan vissza a lányra. A kezébe helyezem az ajándékot lassan és jelentőségteljesen. Ezzel is éreztetve súlyát. Mert igen. számomra ez nagyon de nagyon fontos.
- Olyat akartam, ami rám emlékeztet és azt hogy tudd, mennyire sokat jelentesz nekem. - közlöm komolyan de a mosoly ott játszik ajkaim szegletében. A gyönyörű koboldmunka biztosan lenyűgözi majd, mely persze mágikus tulajdonsággal bír. Ha az ember arra gondol, kit választott enyhe melegséget áraszt magából a finom ívű ékszer. Ideális választás.
- Boldog karácsonyt, egyetlenem! - suttogom és apró csókot lehelek ajkai sarkába egy pillanattal tovább elhúzva csal az időt, megrekedve a pillanat varázsában.
Naplózva



Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 12. 02. - 21:16:59
Az oldal 1.811 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.