+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Camden Town
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Camden Town  (Megtekintve 7003 alkalommal)

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 03. 09. - 08:54:32 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem foglalkozom a gunyoros megjegyzéseivel vagy éppen a tudálékos kérdéseivel. A nevem kurvára ráér később, mondjuk akkor mikor a kedves orosza nem üldöz minket, a bizalmatlansági faktorának elemezgetése pedig... legyen az ő problémája. Olyan téren érint csak engem hogy ha közbeavatkozik és ezáltal beleköp a tervembe mindketten megszívjuk. De hát nem hiába az első benyomás... okos nő ő, nem csinál ilyet, hanem inkább türelemmel kivár. Ha nem járnék sikerrel nyugodtan leátkozhatja a fejem a picsába, de szerencsénkre az emléktörő átok célba ér és ennek köszönhetően a veszély elmúlik.
Nem teketóriázok sokat, lazán magára is hagyom a másikat a tett helyszínén. Persze előtte azért tudatosodik bennem, hogy míg én töröltem Igor emlékeit ő belém karolt. Igenis még most is érzem ujjait, ahogy a kabátom és az alatta lévő ing anyagába marnak szelíden. Pedig már nem is fogja. Mindössze akkor pillantottam egyedül felé, mikor nekem dőlt. Nem teljes testsúllyal csak épp egy picit. Nem tudom mi volt ez... hála? Megkönnyebbülés? Megrökönyödés? Vagy a teljes erőnlétének hiánya? Jó futni kellett, de ennyit azért nem hogy ettől kifeküdjön...
Aztán ott az a zavaró tényező, hogy ahogy érzem a teste melegét kedvem lenne újra megcsókolni. Talán csak az adrenalin hajt még mindig, legalábbis jobb erre fognom. Hát ezért hagyom lazán magára miután a kalaptól megválok. Ne fogják rám, hogy lopok, s indulok neki az összekötő sikátoron át a bárba.
Csakhogy nem sokáig maradok magányos. Épp a pálcám teszem el a kabátom belső zsebébe, mikor kopogó, siető léptek zaja üti meg a fülem, ahogy pont kikerülök egy taláros boszorkányt. Meglepő hogy egyesek ennyire képtelenek mugli módra viselkedni, noha Camdenben semmi nem furcsa. Itt ha valaki alsógatyában rohangál se bámulják meg. Ez még Londonon belül is egy más világ...
Talán azt hiszik, hogy kosztümös buli van a Cyberdog-ban vagy faszom se tudja..
A léptek mellém érnek és mire hátra fordulhatnék a fejembe kerül egy keménykalap. Történetesen egész pontosan az a kemény kalap, ami nem sokkal ezelőtt gyér álcámat képezte.
- Így! Kicsit gengszteres, de meglepően jól áll. Ezzel elkezdem törleszteni az adósságom. És megengedem, hogy meghívj arra a bizonyos italra is.
Eleinte összevonom a szemöldököm. Tekintetemben a harag bújkál. Most szórakozik? Szerinte vicces ez? Mert ha tudná hogy valóban ’gengszter’ vagyok lehet nem nagyon akaródzna neki itt vihorásznia rajta. Aztán az adósság említésére azért csak megenyhülök. Nem mintha szükségem lenne egy kalapra, de maga a gesztus értékelendő. Vajon lopta és most a boltos elől kell menekülnünk? Kellett volna plusz két adag instant feketeport vennem. Ehhh... ezt is elbasztam.
- Ennyivel azért nem segíted ki magad.
Közlöm miközben folytatom az utam és rá sem pillantok a mellettem kopogó nőre. Nem, ennyivel senki nem törleszthet. Igaz, tetszik a kreativitása, végre valami új, valami friss, de lássuk be az én szolgálataim ettől magasabbra rúgnak mint két üveg jófajta tequila ára.
- Nos, hová megyünk?
- Valahova... - morgom az orrom elé. Aztán belátom jobb ha nem titkolózom, mert ismerve a kínzási módszereit az én tökeim is fájhatnak ha nem vigyázok.
- Baráthoz. Loco bárjában mindig van hely a magamfajta... ’gengsztereknek’.
Szándékosan használom az általa használt jelzőt. Megelemem a kalapom amolyan üdvözlésképp és elvigyorodom. Befordulok balra és a piros neonfeliratos bár ismerős képe ott virít immár az utca közepén.
- Itt is vagyunk.
Közlöm, habár nyilvánvaló. Egyetlen pillanatra torpanok meg. Beszívom a mexikói életérzés minden apró cseppjét, ami már innen kiárad. A számban a nyál összefut a citrom és az erős pia gondolatára is. Aztán nem teketóriázok sokat, elindulok hogy az ivó fülledt melegében találhassam magam egy perccel később.
Loco-nál az a feneség, hogy minden két órában van ingyen pia. Emiatt persze teltház van. Most sincs ez másképp, de azért akad szabad hely a pultnál. Egyetlen gyors pillantással mérem fel a jelenlévőket, hogy semennyire nem ártalmasak s aztán meg is célzom az egyik egymás mellett várakozó magányos székpárt.
- Négy tequilát, és a legjobbat add!
Közlöm ellentmondást nem tűrően a fiatal pultos lánynak miközben leülök a székre. Csinos, de jelen pillanatban a pia amivel kiszolgál jobban érdekel. Leveszem a nőtől kapott kalapot és a félig összekaristolt fapultra dobom. A kabátom pedig a szék háttámlájára kerül.
- Ha akarsz itt tudsz enni. A legjobb mexikói szakács itt van egész Londonban. És van fent szabad szoba, szóval ha nincs szállásod...
Fejemmel a plafon felé intek ezzel is jelezve hogy a hátsó mosdó melletti lépcső bizony oda vezet. Nem tudom hogy a nő csak most érkezett vagy már itt él régebb óta. Nem töri az angolt, de ez ettől még semmit nem jelent. Előrehulló tincseimet kiseprem egyetlen gyors mozdulattal az arcomból. Felötlik bennem, hogy kérdezte a nevem s hogy én sem tudom az övét, de egyelőre még nem vagyok biztos benne hogy erre a kérdésre most térjek vissza élből, vagy csak a pia után...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 03. 19. - 20:27:33 »
+1



2000. február vége


Furcsa, hogy bizonyos dolgok együttes átélése milyen könnyedén kovácsol valamiféle egységet két akár teljesen vadidegen ember között. Szélesen rámosolygok, ahogy rámbámul a kalap alól. Látszik, hogy megint idegállapotba kerül, de figyelmen kívül hagyom. Pontosabban szólva nem látványosan szórakozom rajta, csak magamban. Olyan ez a fickó, mint egy érzelmi hullámvasút, de talán épp ez mentett meg, úgyhogy hálás vagyok érte.
- Ennyivel azért nem segíted ki magad.
- Oh, majdnem elfelejtettem, milyen drága vagy - vágom rá keresztbe font karokkal a szándékosan kétértelmű, finoman gúnyos megállapítást.  Megpróbálva megelőzni, hogy megint mérgelődjön egy sort, hamiskás félmosollyal hozzáteszem: - Csak ne felejts el szólni, mennyi az elég.
Látom, hogy reflexből vonakodva válaszol a következő kérdésre, mint aki úgy általában soha semmit nem köt senki orrára. Aztán meg mégis beadja a derekát, s amíg hallgatok, azon gondolkodom, hogy érdekes beszélgetésnek nézünk elébe. Valahogy úgy érzem, hasznos lesz az ismeretségünk. Vagy ha az nem is... Azért szórakoztató.
- ... Gengsztereknek... - mondja ki újra a szót, nekem pedig önkéntelenül felszalad a fél szemöldököm. Pont annyira ráillik ez a szerep, amennyire a csinos kis fejére a kalap. Amint a forduló után elborít minket a neonfények vörös derengése és a lendületes dallamok, átsuhan az agyamon, hogy vajon hány brit gengszter fogyaszt ma este fűszeres vacsorát,  és hogy talán most kéne angolosan távozni, mielőtt ez kiderül. Csakhogy én külföldi vagyok! Magabiztosságot merítek abból, hogy amúgy szépen rendezett tincseimen rutinmozdulattal végigsimítok, majd  kelletlenséget tettető idegenvezetőm sarkában én is belevetem magam a hely kavalkádjába.
- Ha magadfajták, akkor menjünk csak!
Hagyom, hadd vezessen. Ez a felállás az este eddigi részében jól bevált. Szokatlan, de üdítő módon hat rám. Meleg van a rengeteg embertől meg az alkoholgőztől, úgyhogy a fickó jó példáját követve én is megszabadulok a legfelső ruharétegtől. Kicsit bánkódom, hogy nem valami színesebb van rajtam, az egyszerű, fekete ruhában kissé árnyékos foltnak hatok ebben a hely dekorációjának színkavalkádjában.
- Miben szomjaztál így meg? - kérdezem huncutul a poharakra pillantva, és elegánsan helyet foglalok úgy, hogy a pultra támaszkodom (egy lehetőleg kevésbé maszatos és karcos részre), de közben vele fordulok szembe. Látom, hogy még a csinos kiszolgáló lányt se méri végig igazán. Ha kevésbé volna rezignált, biztos megtenné. Egy sóhajjal én is felengedek kissé, és amíg magyaráz, elkapok egy poharat.
- Egyelőre jussunk el a szíverősítőig - emelem feljebb a poharat jelentőségteljesen, s várok egy keveset, hátha ő is így tesz. - Szerintem ránk fér valami tüzes - teszem hozzá, és egy kecses mozdulattal, mutató és hüvelykujjammal a zöldjénél fogva elkapok a mellettünk lévő megpakolt tálról egy apró jalapenhót. Gondolom az ételek miatt tették ki, de kísérőnek nekem épp megteszi. Az alkohol majd fertőtleníti, így kivételesen eltekintek attól az aggályomtól, hogy ehhez más vendégek is hozzáérhettek.
- Szóval, megmondod a neved, hogy tudjam, kivel iszok ma egy kösz-hogy-túlélük felest? - kérdezem, és megforgatom a kis paprikát az ujjaim között. Jól megy ez a méregzöld a vörös körömlakkomhoz, tulajdonképp.
- Én Anna vagyok. Nazdarovje! - mondom, de nem úgy, mint a sarkított filmekben szokták hangos honfitársaim, csak úgy egyszerűen, jelentőségteljes mosollyal. Rápillantok a fickóra, s tekintetem egy tört pillanatra megragad lezserül tökéletesre borzolt frizuráján, megnyerő arcán. Azért elképesztő, ahogy rögtönzött módon kikevert minket (nos, főleg engem) a bajból. Rutinos lehet ebben, ahhoz képest nem viselte meg nagyon a dolog. Bár biztos jobban annál, mint amennyire sikerül neki eltitkolni...- És köszönöm - teszem hozzá egy biccentéssel. Leharapom a csípős kis paprikácska felét, majd egy pillanatig hagyom, hogy a parázslás végigkússzon rajtam, aztán utánaküldöm a tequilát, hogy lángra lobbantsa. Mosolyogva borzongok meg, aztán a megmaradt másik felet még mindig két kecses ujjammal fogva lazán társaságom felé kínálom.
- Van szállásom - válaszolok a kérdésére. Ennyire idegennek tűnök? Szomorú, ha így látszik. Majd az idő segít ezen... - Gyakran jársz ide? Én nem ismerem a mexikói konyhát. Ajánlj nekem valamit! - javaslom először, majd hozzáteszem: - Aztán mesélhetsz magadról valami érdekeset. - Kicsit előre dőlök, közben jobban megtámasztom a pultot is. Azért jó nagyot futottunk, és sok minden múlt rajta. Hagyom, hogy az alkohol és a fieszta hangulat szép lassan feloldja a feszültségeket, amiket idáig lenyeltem. Ebből ne sok látszik, bár a kezemben tartott üres pohár kissé megremeg, ezért inkább sietve leteszem.

Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 03. 20. - 18:44:49 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

A pultra letett italok lágy csilingelése zene füleimnek. Igazán élvezem már csak a gondolatot is, hogy végre leguríthatok egy jó erős tequilát. Pláne kettőt. Azért még mindig bennem ég a nő szemérmetlenül kihívó mosolya és csipkelődő visszaszólása, amit idefele jövet felém küld. Én drága... na igen. Sosem voltam olcsó és sosem adok semmit ingyen. Ne higgye azt, hogy nála bármi is máshogy lesz.
- Miben szomjaztál így meg?
- Még kérded?
Félig megjátszott félig valós a felháborodásom. Most komolyan ki kellene veséznem az elmúlt fél óra történéseit? Nem... ennyire nem buta ő. A mosoly, az a veszélyesen megvillanó szempár egyértelművé teszi ezt. Akaratlanul is egy kicsit lejjebb siklik a tekintetem. A nő elegánsan mégis lezser hatással támaszkodik a pultnak. A ruhán keresztül is látni bájait, de sajnos nem eléggé kivágott a felső ahhoz hogy kényelmesen ráláthassak a lényegre. Kár.
- Szerintem ránk fér valami tüzes
Hümmögve egyet értek. Hát persze hogy ránk fér. Nem elég hogy forró volt a talaj nem is oly rég a talpunk alatt, az erős pia mindent megszépít. Jobbára szinte teljes egészében mindent. Igaz ez a múltra is. És persze a ködös jövőre.
- Szóval, megmondod a neved, hogy tudjam, kivel iszok ma egy kösz-hogy-túlélük felest?
Most rajtam a sor, hogy simlisen elvigyorodjak. Ó szóval érdekli a nevem. Talán nem vagyok számára közömbös vagy legalábbis érdektelen. Ennek valahol örülök. Egyetlen másodpercre fordul csak meg a fejemben, hogy hamis nevet mondok, de voltaképp kurvára fölösleges. Hogy miért? Mert a titkokra előbb utóbb fény derül, én pedig vagyok annyira hírhedt hogy előbb-utóbb rájön minek is vagyok a feje. Így hát csak a kezem nyújtom felé, tipikus hamisítatlan brites stílusban.
- Chris Cartwright.
A nevem mellé biccentek, s ha elfogadj a nő a felé nyújtott kezet egy percre megszorítom azt szelíden. Hüvelykujjam könnyeden siklik végig a kézfeje tetején, majd el is engedi hogy a pohárért nyúljon.
- Nos Anna... örülök, a találkozásnak.
A szavaim őszinték és komolyak. Ritkán mondok ilyet, mert ritkán segítek csak úgy, random, valakinek mint most pont neki. Ezt persze ő nem tudhatja, hisz nem ismer. De talán ebből is kiérezheti a jelentőségét. Ujjaim közé veszem a paprikát, amit felém kínál és a számba teszem. Már magában ez csíp mint a kurvaélet, de a rá küldött italtól egyenesen lángol a torkom, mint egy Magyar Mennydörgő tüzes lehellete.
Egy fintort vágok pont akkor, mikor közli van szállása. Ez a mimika inkább az erős italnak szól semmint a nő lakhelyének de könnyen félreértheti én pedig nem sietek kimagyarázni a dolgot.
- Gyakran jársz ide? Én nem ismerem a mexikói konyhát. Ajánlj nekem valamit!
- A taco-val nem lőhetsz mellé. És a salsájuk legalább annyira csípős mint ez itt. És látom, te ezt kifejezetten szereted.
Ujjammal az immár üres felespohár felé bökök. Aztán beletúrok a hajamba és a lány felé fordulok. Érdekel mit keres itt, minek jött, miért kergetik, mit akarnak tőle, milyen gyógyszerről van szó és miért ennyire nyugodt. Az oroszok mindig is furcsa népségek voltak s lesznek is... ez a nő is... rejteget valamit. Én pedig imádom a kihívásokat és persze a rejtvényeket.
- Aztán mesélhetsz magadról valami érdekeset.
Cinikusan felnevetek.
- Ó hogyne! Nagyon nem tudok mit... hisz igazi gengszter vagyok, már megfejtetted. De mondd csak... veled mi a helyzet? Mi szél hozott London szeles és esős utcáira a orosz seggfejeken kívül?
Félig én is a pultra könyökölök miközben azúrkék íriszeim áthatóan vizsgálják Anna vonásait. Tudni akarom, mit rejt ő. Még sose akartam ennyire tudni semmit se. Sophie óta biztosan nem.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 03. 21. - 09:54:49 »
+1



2000. február vége


Végre a csontjaimig is elért az alkohol és a paprika simogató lángja. Nem mintha átfagytam volna az itteni lagymatag, télinek csúfolt  időjárástól, inkább az izgalmaknak köszönhettem a dermedtséget, amit most jólesőn kergetett szét a mardosó tűz. És talán a megfelelő, izgalmas társaság is hozzájárult.
Cartwrightot egy igen szórakoztató fickónak gondolom, így az után a rövid, de tartalmas idő után, amit eddig együtt eltöltöttünk. Hüvelykujja rintése nyomán végigkúszik karomon az enyhe libabőr, de nem húzom el a kezem. Az érintés közben a tenyerét vizsgálom, itt-ott futnak rajta beszédes ráncok, de nem olyan kéz ez, ami mostanság sok kétkezi munkát végezne...
Nem kerüli el a figyelmem, hogy pillanatnyi szünetet tart, mielőtt megmondaná a nevét - pedig annyira biztos nem ütött be nála a tequila, hogy ezen gondolkodnia kelljen. Átható pillantással, várakozva mosolygok rá tovább, közben annak esélyeit százalékolom, vajon ez az igazi neve, vagy sem. Ha ezt nem is tudom kiolvasni a tekintetéből, a paprika képzeletbeli füstje okozta fátyolt világosan látom a szemében. És a fintorgást is, ami éppúgy szólhat a lángoknak a torkában, mint amennyire a kijelentésemnek, miszerint nem szorulok hotelszobára. Gondolom ezzel letörtem valamilyen hátsó szándékát.
Az arcom nem mutatja, de kicsit elszomorodom a gondolatra. Hiába a mai őrült este, annak minden spontaneitásával és vakmerőségével, megvannak a szabályaim, amik életben és viszonylagos védelemben tartanak. Az egyik ilyen, hogy még véletlenül sem kerülök senki kívülállóhoz veszélyes közelségbe. Elég egy csepp vér, egy apró karcolás vagy egy önkéntelen, erősebb karmolás... Nem véletlenül születtek meg életem törvényei, és nem véletlenül tartom magam hozzájuk olyan szigorúan. Néha nagyon nehéz, de ez van. Úgyhogy az a szoba üresen marad, de azért itt ücsörögni a pultnál sem rossz.
- A taco-val nem lőhetsz mellé. És a salsájuk legalább annyira csípős mint ez itt. És látom, te ezt kifejezetten szereted.
Biccentek a kijelentésre, hogy a legteljesebb mértékig így van, meg azért is, hogy a mozdulat kissé szétkergesse a keserű gondolatokat a fejemben.
- Szeretem az erőset, és szeretem tudni, hogy erősebb vagyok-e! Akkor nézzük azt a taco-t - pillantok a pincérlány felé, aki érti a célzást és elinal intézkedni.
- Ó hogyne! Nagyon nem tudok mit... hisz igazi gengszter vagyok, már megfejtetted...
- Megfejtettem? - fordulok vissza Chris felé felvont szemöldökkel, gúnyosan prüszkölve. - Láttam! Szokatlan rutinod van a sikátorokban való menekülésből, nem igaz? - kérdezem, és közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vegyem, mit reagál erre. Láttam én, ahogy előre rohan, hátra lő, közben még velem is bajlódik...  - Tényleg túl jól illik Rád az a gengszter-kalap - teszem hozzá, de hangomban nincs se félelem, se helytelenítés, se megrovás. Látom, hogy nem egy szent, aki éjszaka ezen a környéken egy nagy doboz vicces cigivel és készenlétben tartott pálcával egyedül várakozik, de ha az is vlna, aminek ilyen gunyorosan vallja magát, nem ejt vele kétségbe. Igorék nevetséges bandája csak egy a sok közül (a gyengébbek közül), amivel a Falkának köszönhetően kapcsolatba kerültem.
- De mondd csak... veled mi a helyzet? Mi szél hozott London szeles és esős utcáira a orosz seggfejeken kívül?
Halkan felnevetek az Igor bandájára tett utaláson. Én az emberi alfél egy másik szegmensével helyettesíteném a megnevezésüket, de egy hölgy ilyet nem mond. Legalábbis nem ennyi fül hallatára. Kicsit várok, hogy átgondoljam, mit is kéne válaszolnom erre a kérdésre.
Mi szél hozott...? Egy egész vihar, inkább. Annyi okom volt lelépni otthonról, hogy igazából az a csoda, hogy nem tettem meg már jóval korábban. Persze, egyszerűen csak nem akartam. Nyugodtan akartam dolgozni, küzdeni a reménytelenséggel, megzavarás nélkül végezni a kísérleteimet és a kutatásaimat. Békében foglalkozni azokkal a pacienseimmel, akikre képesítésem van, és nem azokkal, akik élet-halál között erőszakosan rám törik éjszaka az ajtót...
Elmélyedtem egy pillanatra a szikrázó kék szempárban. Nem azé az emberé, akinek csak úgy egyszerűen, unalmasan kiönteném a titkaimat. Ó nem, semmiképp. De épp ez ebben az izgalmas.
- Tudod mit? Játszunk! - javaslom egy huncut félmosollyal. - Te is megpróbálsz eltalálni valamit az én múltamból, és én is megpróbálok valamit a tiedből. Ha valaki talál, a másik iszik. Kíváncsi vagyok, milyen válaszra számítasz. Kezdd te! Tippelj valamit, mit, gondolsz, mit mondanék az előbbi kérdésedre! - mondom, és keresztbe font karokkal, várakozva dőlök hátra, kíváncsian arra, vajon mit mond elsőre.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 03. 23. - 01:33:00 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

- Láttam! Szokatlan rutinod van a sikátorokban való menekülésből, nem igaz?
- Valami olyasmi.
Hagyom szimplán ennyivel helyben a tényközlést követő kérdést. Mert valóban van egy jópár éves tapasztalatom. Gyerekkorom erre alapult ha úgy vesszük. Itt minden a túlélésről szól, legalábbis számomra. S noha ugyan már nem feltétlen igaz ez a szó szoros értelmében, azért jobbára mégis ez motivál. Mert tudom, milyen könnyű eltűnni a semmibe. Én pedig onnan jöttem ugyan, de vissza nem szándékozom menni. Azt meghagyom Hayes-nek, pont neki való.
- Tényleg túl jól illik Rád az a gengszter-kalap.
Erre csak mordulok egyet, nemtetszően. Nem vagyok különösebben oda a kalapokért, evidensen ezért a darabért sem, de akaratom ellenére is pillantásom rásiklik. Való igaz, művészi darab. Camdenben mindent megtalálsz, de tényleg... ez is jól tükrözi. Valójában talán csak a kaland miatt válik szimpatikussá a fejfedő, de ezt ha megölne se vallanám be Annának. Ó nem, attól agyafúrtabb vagyok én. Már most tudom, megtartom. Ha más nem is hát legalább ennyi emlékem lesz róla. Mert valami kell... leginkább ő maga.
A feltörekvő vágyam elfojtom azzal, hogy lehúzom a második felest, biztos ami biztos alapon. Addig is elvonja a figyelmem az ital maró íze és nem a melleit próbálom bámulni vagy azon tanakodni vajon valóban a jószerencse sodorta-e ide vagy létezhet olyan hogy ultranagy mázlival belebotlok egy ilyen nőbe. Mert nem tudom mi, de valami van benne, ami feltüzel és izgat.
- Tudod mit? Játszunk! Te is megpróbálsz eltalálni valamit az én múltamból, és én is megpróbálok valamit a tiedből. Ha valaki talál, a másik iszik. Kíváncsi vagyok, milyen válaszra számítasz. Kezdd te! Tippelj valamit, mit, gondolsz, mit mondanék az előbbi kérdésedre!
Nem sok kell ahhoz, hogy félrenyeljek. Még jó hogy fél pillanattal beelőzöm, így nem megy cigányútra a leküldött ital szavai sokkoló hatására. És persze ott az a ragadozómosoly, amitől képtelen leszek nemet mondani. Mert elsőre kurvára ellenkeztem volna, úgy bizony. Veszélyes játék ez ugyanis. Számára mindenképp. De hát az élet végtére is így szép, nem?
Lekövetem a mozdulatsorát, némán. Hátra dőlök én is és ugyanolyan ravaszkás arckifejezéssel méregetem őt. Szóval játék... hát rendben.
Kabátom zsebéből előhúzom a füves cigit. Ha már játszunk és kibaszottul őszintének kell lennem (gondolom), akkor kell némi rásegítés a dologra. Eszem ágában sincs megkínálni a nőt. Ajkaim közé biggyesztek nemtörődöm mozdulattal egy szépen felsodort szálat és meggyújtom. A füstöt a plafon felé fújom és követem a tekintetemmel. Aztán Annára pillantok.
- Akkor több ital kell.
Közlöm magabiztosan és intek a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört mindkettőnknek. Egyúttal egy hamutálat is magam elé húzok. A felfelé ívelő kanyargó füstcsík felett nézem őt. A sötét fürtöket, a ravasz tekintetet, a szép ívű ajkakat, melyek a bíbor sötétjében pompáznak. Nem kérdés, ágyba vinném ha tehetném. De hát játszani akar..
- Nos... gondolom rohadt okos vagy. Egyrészt, mert kitaláltad ezt a szarságot. Másrészt, mert képes voltál belerángatni ebbe. Harmadrészt, mert a sikátorban valami gyógymódot emlegettek. Gondolom valamit kutatsz vagy keresel. És bár Camden méltán híres sok szempontból, úgy hiszem itt kibaszottul mellé lőttél. Hacsak engem nem számítunk.
Intek lazán a kezemmel és újra szívok a cigiből.
- Szóval szinte biztos hogy nem számítottál rá, hogy belém botlasz. Arra sem, hogy segítek neked. De arra igen, hogy üldöznek. Láttam a szemedben a rettegést hogy emléktörés nélkül elengedném a fickót. Folyamatosan követnek. És állandóan menekülsz. Felsimerem ezt. Mégis.. miért félsz?
Igazából azt akartam volna kérdezni miért nem bízik bennem, de erre meglehetősen könnyű a válasz. Én sem bíznék magamban a helyében. Pláne nem öt perc menekülés után, pláne nem egy veszélyesen forró csókot követően.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 03. 23. - 12:04:59 »
+1



2000. február vége


Azt hiszi, nem látok át a mordulásain. Nem akarja, hogy tetsszen neki a kalap, de ahogy ránéz, tudom, hogy mégis így van. Minél inkább figyelem, annál biztosabb vagyok benne, hogy van körülötte valamiféle fal, melyben néhány tégla zsémbességből, néhány haragból, néhány pedig valami cinikus, makacs és gúnyos gazemberségből van. De átviláglik a köztük lévő réseken valami, egy-egy pillantás vagy egy túljátszott mordulás formájában, mutatva, hogy itt valami több van. Hogy belül valami más van. Kutató vagyok. Tudós vagyok. Benne van a munkaköri leírásomban - sőt benne a felvételi követelményben is a végtelen; olykor teljesen értelmetlenül erős, mindenre kiterjedő kíváncsiság. Biztosan ezért fogja meg ez a fickó szinte minden figyelmi kapcitásom, annyira, hogy a mellettünk lévő pultot leszámítva már arra se vetek ügyet, mi van körülöttünk. Igen, bizonyára a szakmai ártalom ragasztja rá pillantásom. Semmiképp sem a tetszetős képe vagy a keze mozdulata, ahogy olyan szánt szándékos önző módon szája elé emeli a cigit, s közben engem les a szeme sarkából, hogy vajon ugye észreveszem-e, milyen önző és hanyag is ő, hogy nem kínál meg belőle. Magamban továbbra is jól szórakozom a játszmáin, s csak azért se engedek a provokálásnak, hanem megingathatatlan türelemmel figyelem a ténykedését, elvégre nem sietünk sehova.
- Akkor több ital kell.
A kijelentéssel nem vitatkozom, közben megint eszembe jut az a fal. Nem csak nekem nehéz átjutnom rajta, gondolom. Az alkohol pedig sok mindent old - én már csak tudom. Azért hálásan pillantok a kiszolgáló által elém helyezett nagy tál felé, ami tacot tartalmaz némi extra erőspaprikával. Nem baj az, ha nem állunk fejre az éhgyomorra való ismerkedéstől, nem igaz? Jobb észnél lenni, mára már elég volt abból, hogy hülyeségeket csináljak...
Úgyhogy kitartóan nem zavartatom magam a tekintetétől, bár kissé felborzolódnak a pihék a tarkómon miatta. Nem lesz jó napja, ha olyasmiben reménykedik, amit gondolok. Kissé megszelídül kutató pillantásom, és újból a pultra könyökölök, mely az újonnan érkezett pohárkákkal, tálakkal immár igencsak zsúfolttá válik előttünk. Sebaj, legalább eltakarják a túlontúl rusztikus részeket.
- Nos... gondolom rohadt okos vagy. Egyrészt, mert kitaláltad ezt a szarságot. Másrészt, mert képes voltál belerángatni ebbe. Harmadrészt, mert a sikátorban valami gyógymódot emlegettek. Gondolom valamit kutatsz vagy keresel. És bár Camden méltán híres sok szempontból, úgy hiszem itt kibaszottul mellé lőttél. Hacsak engem nem számítunk.
Mivel úgy veszem észre, itt még nincs vége a körének, türelmesen várok a folytatásra. Szavait hallgatva a füstoszlop spirálos gomolygásán merengek. Nem jár nagyon messze az igazságtól. Sajnos.
- Szóval szinte biztos hogy nem számítottál rá, hogy belém botlasz. Arra sem, hogy segítek neked. De arra igen, hogy üldöznek. Láttam a szemedben a rettegést hogy emléktörés nélkül elengedném a fickót. Folyamatosan követnek. És állandóan menekülsz. Felismerem ezt. Mégis.. miért félsz?
Apró félmosollyal elkapok egy teli poharat, de egyelőre nem iszom belőle, csak elegáns mozdulattal körbelendítem benne a vízszínű, cspős italt és gyönyörködöm abban, ahogy a hullámzó felszín ingatagon visszaveri a hely színes-bohém fényeit.
- A véletlen hozott ide, ebben biztos lehetsz. Hogy okos lennék? Szubjektív tulajdonság - jegyzem meg vállrándítva. - Kap az ember valami alapot a születésekor, az biztos, de én emellett jó helyen voltam a jó környezetben. Vagy nem... - nevetem el magam egy leheletnyi keserűséggel a hangomban. - Mihez képest. Ha életed első értelmes percétől egy bizonyos tudományterületben merülsz el, és még érdekel is, nem sok esélyed van arra, hogy ne kelljen okosnak lenned, vagy hogy megúszd a pályát. Apám mugli orvos, és én is olyasmi lettem. Bár én állatokra és varázslényekre specializálódtam. Meg lennél lepve azon, mennyi az átfedés, és mégis mennyire máshogy gyógyítanak a két világban. De egy biztos, az én mindenkori betegeim kevesebbet panaszkodnak és hazudnak, mint apáméi. De többet harapnak - teszem hozzá. Uralkodok vonásaimon, de azért bevillan Alexej, meg a hozzá hasonló kéretlen-kényszerű, nagyobbrészt emberi "pacienseim". Róluk persze hallgatok, igyekszem még magam előtt is.
- Én folyton kutatok. Sok minden foglalkoztat. Lételemem az élet titkainak kutatása, a kíváncsiság. És mint tudjuk, ez hamari öregedést jelent. Ahogy állandó menekülést és félelmet is - teszem hozzá egy biccentéssel. Azt hiszem, eleget mondtam neki. Jobb, ha mindkettőnk érdekében nem feszegetjük ezeket a dolgokat. - Úgyhogy van, aki okos, és van, aki csak túl sokat tud - kacsintok rá újabb keserédes félmosoly kíséretében. - Ez bőven elég ahhoz, hogy félnem kelljen, és hogy megtanuljak együttélni a félelemmel. De tényleg, kibaszottul mellélőttem Camdennel.
Na most, a rám annyira nem jellemző káromkodást követően emelem a poharat a számhoz, és húzok belőle egy jóleső kortyot. Azt nem teszem hozzá, hogy még nem tudom, számítsam-e őt, vagy sem ehhez a kijelentéshez. De a pohár lendületesen koppan a pulton, én pedig ismét jobban végigmérem Christ.
- Most én jövök - vágok bele színpadias játékossággal.
- Bár nem ismerjük egymást régóta, igen bő kutatási anyagom van. Tudom, hogy úgy tudsz padlógázzal futni, hogy közben hátrafelé lősz, nem is akráhogy. Tudom, hogy vajmi keveset aggódsz az egészséged miatt, és nem esel kétségbe, ha éjszaka, egyedül kell megjelenned London egy kétes hírű környékén. Azt gondolom azért, mert sok hétköznapi emberrel ellentétben te ismered a lehetséges veszélyeket és következményeket. Magabiztosan mozogsz, mert azt gondolod, már nincs olyan baj, ami meglephetne, és a rutin adja a magabiztosságod. Minden helyzetből a legtöbbet hozod ki, mindenen nyerned kell. Ez a része az, amit te mutatsz - tartok egy pillanatnyi szünetet, de csak hogy érezze, ez még nem a vége a körnek.
- De ebben nincsenek benne azok a dolgok, amikről nem tudod, hogy mutatod őket. Például a körmeiden lévő apró, fehér foltokat, és azt az alig észrevehető hullámot, ami mindegyik tövénél ott van. Ez a szervezetedet érintő traumától lehet, utalhat a közelmúltbeli nagy betegségre, emelt gyógyszer vagy éppen méregfogyasztásra. - Itt egy pillanatra újra a szemeit fürkészem, mert a körmeiből azt nem tudom eldönteni, ezek közül vajon melyik eset a legvalószínűbb. Mondjuk a végső diagnózis szempontjából ez nem is érdekes. Aztán folytatom.
- Nem tudom, hallottál-e a mugli kineziológiáról, ami igazából szemen szedett ostobaság, van benne azonban egy érdekes gondolat, miszerint az izmokat nem mint különálló darabokat, hanem mint egyetlen, egybefüggő rendszert kel szemlélni. Eszerint pedig, ha a rendszerben egy helyütt sérülés történik, az az egészre maradandó kihatással van, köszönhetően az izmok szoros összefüggéseinek. Köznapi megfogalmazással élve, ha eltörik a kisujjad, az később meglátszik a járásodon. Ha megvágod a talpad, az észrevehető akkor is, ha a fejedet mozdítod. Ha teszem azt, hasbaszúrnak, hiába gyógyult meg már rég a seb, a valamikori kíméletes mozgás átalakítja az izomrendszert, és látszik a törzs enyhén féloldalas tartásán, vagy hogy az egyik váll egy hajszállal alább ereszkedik.
Elképzelhető, hogy olyan mélyre tapogatok a találgatással, amivel megint felbosszantom, de azt már inkább szóvá sem teszem, hogy mindez megint csak engem igazolna. Meg egy kicsit szórakoztat is. Szakmai ártalom, az én pacienseimmel ugyan nem lehet beszélni, de ha az ember kitanul olvasni a tünetekből, akkor hazudni sem tudnak igazán.
- Ha jól sejtem, a ruha alatt van egy-két sebhely - célzok sejtelmesen. - Szóval én azzal gyanúsítalak az általad mutatott és a mutatni nem akart dolgok alapján, Chris Cartwright, hogy te valóban kemény életet élsz, talán valóban gengszter vagy, mi több, teszed ezt élvezettel és saját akaratodból!
Hátradőlök, nyugodtan mosolyogva, karjaimat magam előtt keresztbe fonva és várva, hogy rámzúdítsa ismét a bosszússágot, amire az eddigiekből kiindulva bizony számíthattam. De kíváncsi voltam, mit reagál rá, ha a szemébe mondom, úgyhogy megtettem. Magam sem értem, miért hozza elő belőlem ezt a rögtönző, bosszantó, óvatlan oldalamat, de tetszett. Még mielőtt elfajulnának a dolgok, közbebököm:
- És nekem épp ez a szerencsém. - A hangomban a huncutság mellet jó adag elismerés és hála bujkál. Az igaz, hogy sok hasonló tüneteket mutató emberrel (és olyasmivel) összesodort már az élet, de ezeddig ez az első, hogy jól jártam vele.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 03. 24. - 10:55:45 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom mulat-e rajtam, vagy az a cinikusan negédes vigyor örök kelléke-e az arcának, de egyszerre idegesítő és egyszerre csábos. Van ebben a nőben valami megfoghatatlan új, valami friss, amit nem lehet csakis az első találkozás számlájára írni. Nem fritatja azt sem, hogy több piát rendeljek és ez jó. Határozottan szimpatikus tulajdonság. Nem bírom azokat, akik határt és gátat próbálnak szabni. Világéletemben öntörvényű ember voltam és világéletemben én magam szabtam határokat. Ezek pedig mások számára egyértelműen tágak, szélsőségesek és vadak.
- A véletlen hozott ide, ebben biztos lehetsz. Hogy okos lennék? Szubjektív tulajdonság.
Újabb slukkal kísérem a szavait. A gyanúm egy része, egy erős része igazolást nyert, de ez közel sem jelenti azt hogy nem nekem kellene innom. A találgatás ingoványos mezején könnyen fordul az ember rossz irányba. Én pedig sose szerettem a barkóbát, sose voltam oda az ilyesfajta ostoba játékokért. Jobban kedveltem a tényeken alapuló megfejtéseket, és a siker édes ízét. Na persze ez a nő mér erre is képes volt... hogy ezt a cseszett szar játékot játszassa velem.
- Én folyton kutatok. Sok minden foglalkoztat. Lételemem az élet titkainak kutatása, a kíváncsiság. És mint tudjuk, ez hamari öregedést jelent. Ahogy állandó menekülést és félelmet is
Hümmögve nézem az elém letett színtelen áttetsző erős italt. Tudom, hogy marni fog ha leküldöm, hogy nyelőcsövem tiltakozni fog, hogy az íze ott tombol majd bennem jó pár percig mire eloszlik a hatása. Valahol érzem, Anna ugyanilyen hatással van rám. Nem ismerem igazán, sőt, kurvára nem tudok róla semmit. Mégis ismerni akarom, elvenni, birtokolni, megfejteni és minden részletét kiélvezni.
Félelem... a félelem az, ami örök kísértet marad minden ember életében függetlenül varázsló vagy varázstalan. Miért kerülne el pont engem? Miért hagyna békén? Hazugság lenne azt állítani hogy nincs olyan, amitől tartok. De valójában ezt bevallani hangosan... nehéz dolog. Talán pont emiatt csodálom titkon, hogy a másik ezt megteszi.
- Úgyhogy van, aki okos, és van, aki csak túl sokat tud.  Ez bőven elég ahhoz, hogy félnem kelljen, és hogy megtanuljak együttélni a félelemmel. De tényleg, kibaszottul mellélőttem Camdennel.
Halkan felnevetek az utolsó mondatra. Most döbbenek csak rá, ez volt az első káromkodás, amit hallottam tőle. És ettől csak még elevenebb és még izgalmasabbá válik a szememben. Jó áll neki ez is még akkor is ha látszik, nem a sajátja.
Kezem mozdul és kérdés nélkül kiszolgálom magam. vVeszek egy nacho-t a tacoja mellől és a hozzá felszolgált salsába mártom. Erre a megszólalásra kell valami erős nekem is, és ha már innom nem lehet mert az a játékhoz van kötve (önként meg nem részegedem le a kedvéért) így marad ez a megoldás.
Míg én elrágom a tortillát, addig a tequila legördül Anna torkán. Elnézem a mozdulatsort, ahogy felhajtja az italt majd az asztalra vágja le koppanva a poharat. Rutinos ivó, szóval jobb lesz vigyázni vele.
- Most én jövök! Bár nem ismerjük egymást régóta, igen bő kutatási anyagom van. Tudom, hogy úgy tudsz padlógázzal futni, hogy közben hátrafelé lősz, nem is akráhogy. Tudom, hogy vajmi keveset aggódsz az egészséged miatt, és nem esel kétségbe, ha éjszaka, egyedül kell megjelenned London egy kétes hírű környékén...
A hajamba túrok újra. Hát ezek a szilárd tények, való igaz. Bosszúsan hallgatom őt, és a kis teóriáját rólam. Legyek őszinte? Vagy hazudjak? Latolgatom az opciókat, a lehetséges végkimenetelt.
- Ha jól sejtem, a ruha alatt van egy-két sebhely .
A szavak váratlanul érnek. Olyan vád ez, ami ellen ha akarnék se tudnék tiltakozni. Leforráz a felismerés mennyire okos ez a nő és mennyire jól képes ráérezni a dolgokra. Morogva fogom a kezembe a poharat.
- Szóval én azzal gyanúsítalak az általad mutatott és a mutatni nem akart dolgok alapján, Chris Cartwright, hogy te valóban kemény életet élsz, talán valóban gengszter vagy, mi több, teszed ezt élvezettel és saját akaratodból!
- Most kurva okosnak hiszed magad, mi?
Szinte alig hallható  cinikus megjegyzésem és már le is döntöm az italt. Ha másért nem hát ezért megéri hogy kitalálja. Legalább ihatok. Jó sokat és jó erőset.
- És nekem épp ez a szerencsém.
Nem téveszt meg a bájos kis mosolya. Összeszűkülő szemmel nézek rá és dőlök szelíden felé.
- Ó ezt hiszed? Akkor kurvára tévedsz. Valóban, kemény életem volt. És valóban gengszter vagyok. Egész pontosan ha tudni szeretnéd, tolvaj. Profi tolvaj. De manapság inkább már csak összekötő és informátor.
Nem fejtem ki hogy ezzel együtt bérgyilkos is és hogy mesterlövészként több kilométerről kilyuggatok bárkinek az agyát ha arról van szó.
- Szóval mit akarsz még tudni rólam?
Szándékosan nem kérdezek az ő múltjáról. Én őszinte voltam, és eddig bírtam a játékot. Nem emiatt akarom ismerni a múltját, hanem azért mert ő magától elmondja. De megosztja-e?
Van egy olyan érzésem, hogy.. ahogy az ágyát sem úgy minden egyebet megtart magának. De azért... reménykedni szabad.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 03. 25. - 14:04:51 »
+1



2000. február vége


Először úgy tűnik, ő is jól szórakozik ezen. Elégedetten pöfékel, amíg előadom a történetem, és hát persze, hogy nyerít egyet a csúnya szón. Lesütve forgatom a szemem, próbálom titkolni, hogy a gyerekességét igazából édesnek találom. Van benne valami, ami egyszerre teszi hátborzongató, ijesztő alakká, közben meg egy morcan kedélyes fiatalemberré. A kettő keverékéből alakul ki a benyomásom, hogy kedélyesen borzongató.
Ahogy azt vártam, az már kevésbé tetszik neki, ha róla esik szó. Azért azt becsülöm benne, hogy csak felhajtja a tequiláját, beismerve, hogy legalábbis valamely állításom igaz volt.
- Ó ezt hiszed? Akkor kurvára tévedsz. Valóban, kemény életem volt. És valóban gengszter vagyok. Egész pontosan ha tudni szeretnéd, tolvaj. Profi tolvaj. De manapság inkább már csak összekötő és informátor.
Nem húzódok el, amikor közeledik, már csak azért sem, mert nem olyan dolgokról beszél, amiket az ember szeretne hangosan kimondani. Ugyan elég hangos ez a hely, szerintem hatékonyabb a fiesta zsivaja bármilyen disaudio-nál, de azért jobb a minimumon tartani a hangerőt. Persze, ő sem hibbant meg, s állítását igazolandó, profin óvatos. Az a benyomásom támad, hogy szeretne megijeszteni amellett, hogy mintha büszkélkedne is mindazzal, amit most elmond nekem.
Csendben, nyugodtan emésztem a hallottakat, vagyis próbálom. Az összeszűkült szempár, a kirívó arc egy másik emléket idéz lelki szemeim elé. Most nem a szőkésbarna hajtincseket látom, hanem ébenfekete, hosszú, enyhén göndörödő végű hajbozontot. Sápadtfehér , a hidegtől vértelen arcot. Alexejt, ahogy felveti a fejét, ahogy szenvedélytől szikrázik a szeme, amint fölém magasodik...
- Kemény ez az élet, tudod? Ez van, keményebbnek kell lenni, én az vagyok, Anna, ennyi, bűnöző vagyok, méghozzá rohadtul rátermett, ha tetszik, ha nem! És tudod mit, a másik oldalon is bűnözők vannak! Azt hiszed, távol tarthatod magad ettől? Azt hiszed, tisztán tarthatod a kezed?
Ugyanilyen büszke, ugyanilyen lobbanékony. A férfi, aki az emlékeimben él, nem füves cigarettát, hanem gyilkos kést tartott akkor épp az ujjai között. Gyűlöltem ezt az emléket, mégis úton-útfélen felrémlett előttem. Nem elemezgettem tovább, hogy miért, mert inkább visszakergettem gondolataim mélyére, és rátettem egy újabb lakatot a sok másik mellé. Egyszer csak lesz rajta annyi, hogy többé ne törje át őket és ne kerüljön elém...
- Kurvára nem tévedek - fújom vissza makacs határozottsággal, mikor mondandója végére ér. - Ugyanis ha nem lettél volna a helyzet magaslatán, fogalmam sincs, most hol lennék, és tudod mit? - kérdezem, de ez költői kérdés és én hadarok, nehogy közbe vágjon. - Az lehet, hogy kemény életed volt, és kemény lettél te is, de nem következik egyenesen, hogy profi tolvaj legyél, én csak azt láttam, hogy rátermett vagy, és ez kihúzott a sárkánytrágyából, ennyi! Az élet megerősít, aztán az, hogy te ezt az erőt mire fordítod, az már nem az életen, meg a másokon, meg a környezeteden múlik, hanem rajtad! Ma éppen szerencsém volt, hogy így alakult a dolog, ahogy - jelentem ki továbbra is makacskodva. Bizony. Lehet, hogy más körülmények között azt kívánnám, bár sose találkoztunk volna. Talán olyan lenne, mint Allel. Mindig pórul jártam, ha ő megjelent az életemben. Talán, ha őt sem úgy ismerem meg, ahogy... De kár azon töprengeni, amit nem lehet már megváltoztatni.
- Szóval mit akarsz még tudni rólam? - köpi, nekem pedig átsuhan az agyamon, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból minél többet.
- Hogy miért? - vágom rá szinte azonnal. - Miért lettél tolvaj? Vagy az, amit mondtál, vagy az, amit nem mondasz. Hogyan sodort erre az útra az élet? Szóval, miért? - kérdezem, s a lendületem a végére már jócskán alábbhagy, hangom meglágyul. Nagy szemekkel, leheletnyit félre fordított fejjel figyelek rá. Közben kedvesen közelebb tolom hozzá a tálat, ha venni szeretne.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 03. 26. - 20:07:10 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

Értékelendő az a botor bátorság, ami a lányban lakozik. Én a helyében ha önmagammal állnék szembe, biztosan nem lennék ennyire nyugodt s nem tűrném hogy ugyan nem durván, de az aurámba tolakodjanak mégiscsak. Anna ellenben csak ül azzal a szédítően gyönyörű és sokatmondó mosolyával az arcán, ami olyan mindenttudó és egyben sokat sejtető. Prüszkölni támad kedvem az önhittsége láttán, akárcsak a saját ostobaságom végett, amiért képes voltam hagyni hogy belevigyen ebbe. Mert persze kiadom a saját titkaim, ráadásul önként!
- Kurvára nem tévedek. Ugyanis ha nem lettél volna a helyzet magaslatán, fogalmam sincs, most hol lennék, és tudod mit?
Csak a szavai végére, mikor kicsi szünetet hagy, pont annyit hogy magára terelje a figyelmem pillantok is rá. Előtte egyszerűbb a kiürült felespohár peremén visszacsillanó fényjátékot szemlélnem.
- Az lehet, hogy kemény életed volt, és kemény lettél te is, de nem következik egyenesen, hogy profi tolvaj legyél, én csak azt láttam, hogy rátermett vagy, és ez kihúzott a sárkánytrágyából, ennyi! Az élet megerősít, aztán az, hogy te ezt az erőt mire fordítod, az már nem az életen, meg a másokon, meg a környezeteden múlik, hanem rajtad! Ma éppen szerencsém volt, hogy így alakult a dolog, ahogy
Mordulok egyet. Igazából nem tudok mit kezdeni a bókjával. Mert valójában ezt annak vélem. Nem az elismerés maga zavar, annak tulajdonképp örülök, hanem hogy míg ő engem éltet, addig én közel semmit nem ismerek belőle. Azon kívül persze hogy tökéletesen vallat, és szívdöglesztő magassarkúban menekülés közben.
Inkább csak fél vállról vetem felé a közel sem túl kedves kérdést. Mert tudom jól, akarni mindenki akar. És akarni jó. Én is sok mindent akarok. Vele kapcsolatosan is. Csakhogy annak nem jött még el az ideje, hogy a fene vigye el.
- Hogy miért?
Nem értem mire vonatkozik a kérdés. Szemöldököm összeszalad, így két mély barázda jelenik meg köztük. Gyanakvóan pillantók a nőre. Azúrkék szemei őt vizslatják. Meg akarom fejteni mire is akar kilyukadni de ugyanakkor mivel pocsék legillimentor vagyok csak a gesztusaiból olvashatok.
- Miért lettél tolvaj? Vagy az, amit mondtál, vagy az, amit nem mondasz. Hogyan sodort erre az útra az élet? Szóval, miért?
Felsóhajtok.
- Ahhoz még több pia kell!
Intek is egy újabb körért. Míg elénk kerülnek a poharak a mellettem ülőre fordítom a fejem.
- Valóban tudni akarod? Mert nem épp kellemes türténet.
Persze hogy tudni akarja, ég a kibaszott vágytól. Nem tudom mi vonzza az embereket a tragédiában. Talán az, hogy ha hallja, ha azonosul valamennyire vele akkor a saját nyomora már nem is tűnik annyira rossznak, mélynek, szánalmasnak.
- Az éled nem sodor, az élet lök. Lehetőséget kínál, amit vagy megragadsz vagy nem. Mikor a lét a tét, nem válogathatsz. Én szar helyre születtem. Egy szar világba. Nem címerek és rangok közé, nem az aranyba bele. Én senki voltam, és ez vált tulajdonképp előnyömmé. Egyvalamit köszönhettem a szüleimtől az életemben kívül, azt is jobbára anyámnak… a varázserőmet. A Roxfortba jártam, el is végeztem, de miután sose voltam éltanuló és mintadiák, gondolhatod… nem tanultam tovább.
Elhallgatok és elmerengek. Az emlékek megrohamoznak, különösképp Sophie.
- Aztán persze egy darabig bennem is meg volt hogy becsülettel küzdök a megélhetésért. Csakhogy az kurvára nem vezetett semmire. Rájöttem hogy attól dörzsöltebb ember vagyok, és becsvágyóbb is, nem elégszem meg annyival hogy a gazdag mocskok talpát nyaljam. Beleszületni csak lehet egy aranyvérű családba. De ha pénzed van, mindent megkaphatsz.
Vállat vonok cinikusan, mintha ez sem számítana.
- Első lecke az volt, hogy mindenki megvásárolható. Még önmagad is le tudod fizetni. El tudod hitetni magaddal hogy amit teszel nem helytelen. Hogy annak értelme és célja van. Ne érts félre, nem vagyok álszent. Nem vagyok jó ember bár talán barbár se. Hisz mint minden, ez is nézőpont kérdése.
A lány felé tolom vissza a tányért. Ő kért enni, ő akar, hát tegye csak nem gátolom meg benne.
- Szóval így váltam azzá, ami. Persze ehhez kellett jó pár év tapasztalat, pár ügyes svindli és sok szerencse. De kitartó típus vagyok és amit akarok, azt meg is kapom.
Itt megejtek egy vigyort s nem rejtem el a pillantásom sem, amivel tetőtől talpig végigmérem Annát. Érezze csak kényelmetlenül magát, ó igen.
- Pár ér leforgása alatt kinőttem magam, hírnévre tettem szert, tiszteletre és egyfajta megbecsülésre. Manapság már befolyásos barátaim vannak a világ összes táján. És manapság a világ csak egy tisztes vállalkozóként ismer mert kényelmesebb ezt az arcomat mutatnom. De persze… az igazság mint tudjuk, közel sem ez.
Talán túl őszinte vagyok. Talán nagyon is. De most az egyszer kivételenesen… nem bánom.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2019. 03. 27. - 20:08:53 »
0



2000. február vége



Furcsa, hogy hogyan próbálunk belső démonainkkal zöld ágra vergődni. Van, aki mélyen magába rejti, mint én, és van olyan is, mint Christopher, aki épp, hogy az arcomba vágja, s tűkön ülve, villogó szemekkel várja, hogy megrettenjek tőle. Biztos vagyok benne, érzem. Ez igazolná az önképét, gondolom. És egy kicsit igaza is van. Egyre nő bennem a feszültség - kibe botlottam, mibe keveredtem? Furcsa módon mégsem hallgatok saját, jól megbízható józan eszemre. Elcsitítom. Visszanyelem a késztetést, hogy elhúzódjak. Nem, az oroszlán elől sem kezdesz azonnal szaladni, mert akkor üldözőbe vesz. Ugyanakkor, ha jó megfigyelő vagy, ügyes és szerencsés is, akkor van egy oroszlánod, akit sikerül kiismerni, és esetleg megbarátkozni vele...
Közben újabb pohárkák koppannak az asztalon - emlékeim szerint én csak kettőt ittam, az első kör rám eső felét. Elbizonytalanodom, talán túlságosan veszélyes ilyen mélyre ásni, s tán messzire megyek a boncolgatással. Ez esetemben lehetne szakmai ártalomnak nevezhető , de egy kicsit azért halványodik a mosolyom. Vajon mennyire bírja az italt? Feltételezem nagyon, de azért mindenkinél van egy élettani határ. Vajon én kényszerítem ki belőle, hogy ezt kezdje kerülgetni?
Hát így hálálom meg, hogy kisegített, mikor forró volt a föld a talpam alatt... Górcső alá veszem, mint egy mintát, egy csepp vért...? Bár, ekkor az is eszembe jut, hogy az elején leszögezte, nem lesz ingyen, hogy kisegítsen. Eldöntöttem, most már tartózkodom attól, hogy ideget szúrjak, s csak csendben figyelem, hány körre hívom meg őt. A történtek után kétszer is leihatja magát az én kontómra, ha ahhoz van kedve.
- Valóban tudni akarod? Mert nem épp kellemes történet - kérdezi, én pedig mindannak ellenére, amit eddig végiggondoltam, finoman bólintok. Elmerengek, vajon úgy érti-e, hogy nekem nem kellemes hallgatni, vagy úgy, hogy neki nem az elmondani. Miért is szeretném hallani? Kevéssé jellemző módon erre az az egy indok jut eszembe, hogy: Csak.
Figyelek csendben, már nem mosolyogva, de nem is szánakozó arccal. Próbálom megérteni a hallottakat, megfejteni a szavak mögött húzódó történetet a való világról, az ő valóságáról.
- Az iskola nem mér semmit. Nem mondja el, mennyire vagy értékes azzal, hogy minősíti a tudásod néhány területen - vitatkozom halkan, de talán nem is figyel. Látom, hogy messze jár, és bár nekem nem mond igazi konkrétumokat, tudom, hogy őt elragadják az éles és valóságos emlékképek, és most azokba néz.
Majd folytatja, s beszámolójából kihallani vélek egy-két szót, mely jelentéktelennek tűnik, s mégis annyi mindent elmond. Dörzsölt... Becsvágyó... Gazdag mocskok...
Türelmesen hallgatom végig, elgondolkodva veszek az elém visszatolt tányérból. EZ is olyan különös, amíg nem kínáltam, vett, most meg nem kér. Ahogy a jégkék tekintet végigszánt rajtam, szinte érzem bőrömön a hidegét. Visszanézek rá, várom, hogy a tekintete újra megtalálja az enyémet. Nem hoz zavarba a csibészes vigyora. Inkább az, amit mond.
- ... De persze… az igazság mint tudjuk, közel sem ez.
Enyhén elfordítom a fejem, aztán hátradőlök. Bár fizikai látványától kerülök távolabb, de valójában az elmondottakat próbálom egészben látni.
Azok a szavak mind-mind negatív jelentést hordoznak, világosan kiérzem belőlük. Azt mondta, dörzsölt, és nem pedig, hogy talpra esett. Úgy fogalmazott, hogy becsvágyó, ahelyett, hogy céltudatos. Csak megfogalmazás kérdése, de talán nem véletlen ez. Azt mondja, gazdag mocskok, míg ő nem volt az. Most befolyásos barátok ugyanezek az emberek. Lassan formálódik bennem az elgondolkodtató, némileg kettős hallottak alapján egy szomorkás sejtés, mégsem mondok egy szót sem róla. Itt legyen elég.
- Igazából ez egy elég kettős történet - jegyzem meg ahelyett. - Furcsa, mert ha csak azt néznénk, honnan hova ível, egész szép volna. Egy mondás szerint, mivel a szenteknek is van múltja, a bűnözőknek is kell, hogy legyen jövője - mondom, s keresztbe fonom a kezemet magam előtt. Egy pillanat után apró szusszanással fojtok el egy kitörni készülő keserű kacajt.
- Bár ebből nem következik, hogy minden bűnözőből szent kell, hogy legyen - teszem hozzá, aztán más vizekre evezek. - Szóval, milyen vállalkozást vezetsz? - érdeklődöm kíváncsian. Igen, azt hiszem túl közel mentem, minden tekintetben. Jól esik távolságot tartani, keresztbe font karokkal hátradőlni, és valami hétköznapibb dologról szót ejteni.


Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2019. 04. 02. - 19:35:15 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

- Az iskola nem mér semmit. Nem mondja el, mennyire vagy értékes azzal, hogy minősíti a tudásod néhány területen
Milyen igaz észrevétel is ez. És mégis hányan és hányan esnek abba a hibába, hogy nem ismerik fel. Nemcsap képtelenek, egyszerűen ostobák. Sokan szabályok szerint akarnak élni. Talán egyszerűbb így nekik, talán átláthatóbb. Nem mondom, nekem is megvannak a magam sajátos szabályai. De ha úgy adódik, ezeken gátlástalanul át tudok lépni. Mert én úgy vagyok vele, mindent a cél érdekében. Hisz minden csak üzlet... Minden. Még ez a kis találka is. Igaz ez az orosz maca nem tudja, talán még csak nem is sejti... de valójában ez is így van.
Meglehet megkövült a szívem, mikor Sophie-t elvesztettem. Sokan egyenesen gonosznak, barbárnak tartanak. Mások álszentnek, David miatt. David pedig egyenesen utál Mirabella miatt. Ördögi kör, hogy senki kedvére nem tudok tenni. De... mentségemre legyen mondva... kurvára nem is akarok.
- Igazából ez egy elég kettős történet
Nem igazán értem mi is ezen a kettős. Így csak szórakozottan veszek egy mély levegőt, míg a nő szépséges pillantásának kereszttüzében megérkezik a nyakamra az ítélete pallosa szavai által.
Furcsa, mert ha csak azt néznénk, honnan hova ível, egész szép volna. Egy mondás szerint, mivel a szenteknek is van múltja, a bűnözőknek is kell, hogy legyen jövője
Haloványka kis elégedett mosoly bújik meg. Valahol szórakoztat, hogy még mindazok után amit bevallottam is a jót képes meglátni. Csupa-csupa optimizmus, csupa-csupa naivitás.
Kurvára nem vagyok jó, maximum a magam sajátos módján. Kurvára önző vagyok. És baromi nagy seggfej is. Nem vitatom ezeket, sosem akartam cáfolni. Az, hogy segítettem neki... nem volt véletlen. Betudhatja annak, hitegetheti magát ezzel meg azzal... mint az én szépségesen felfele ívelő jövőm képével... de lássuk be, nincs sok értelme. Lehet, hogy valóban a pályám felível. Lehet hogy valóban még sikeresebb leszek. De ez közel sem azért, mert olyan kettős lenne a sztori.
Nem.
Én megdolgozom a sikerért. Én átgázolok mindenen és ha kell mindenkin. Én megveszek embereket, zsarolok embereket, hazudok, csalok és persze lopok. Meg ha úgy adódik, ölök is. Végtére is a mesterlövészet is szerves része az életemnek, noha ezt a legtöbben nem is tudják. Van, amit megtartok amolyan élvezeti sportnak, pont mint ezt.
- Bár ebből nem következik, hogy minden bűnözőből szent kell, hogy legyen
- Ha ismernél egy valamire való gengsztert is, tudnád hogy rohadtul nem szent.
Ez félig-meddig letolás szolíd morgásba bújtatva. Én értem, hogy eddig az orosz maffia agyatlan tagjaihoz volt szerencséje és azt is, hogy ezek a fickók keménynek hiszik magukat a mínusz ötven fokos tundrán a közel hetven fokos pálinkát vedelve és agyontetovált bicepszeiket mutogatva olyan vékonyka és törékeny leánykáknak, mint amilyen ő is... de a valódi alvilági élet baromira nem ez.
Az, mikor máról a holnapra élsz, mikor minden falat kenyér a túlélésed záloga... na az az igazi valódi pokol.
- Szóval, milyen vállalkozást vezetsz?
- Kifejtem, ha te elárulod mit is kutatsz oly lelkesen. Mert valahogy eddig erről nem esett szó.
Elnyomom a cigi leégett végét. Szemeim megvillanva vetülnek rá az elhaló füstcsíkon át.
Na igen, eddig csak engem veséztünk ki. Csak az én múltam került előtérbe és az én jelem uralta a társalgást. De azon kívül hogy őt üldözik igazából nem sok infóm van róla. Márpedig nagyon is érdekel. Az életének minden egyes legapróbb részlete... eszméletlenül érdekel.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2019. 04. 04. - 12:17:51 »
0



2000. február vége



- Ha ismernél egy valamire való gengsztert is, tudnád hogy rohadtul nem szent.
- Majd ha látok egy valamire valót, igyekszem alaposan kiismerni - vágom rá arcomon a derű álarcával. Hát igen, akikkel ma összeakadtunk, igazából erős csicskáknak mondhatók. Nem, akik igazából mozgatják a szálakat, nem hajkurásznak kislányokat a sikátorokban. Nem mennek terepre. Ők csak megszerzik, amit akarnak, az embereket szép szóval élve szolgaként használva fel. Tudtam jól, én is egy vagyok a sok játékfigurából, amire fáj a foguk. Érdekes játék ez, ahol mindenki játékos és sakkbábu is egyben. És igazából soha, senki nem nyeri meg a győztesek trónját, az egész harc csak azért megy, hogy minél tovább játékban maradj...
Finoman megborzongtam a szomorú gondolatra, s gyorsan számba vettem egy újabb csípős falatot, hogy az átmelegítsen. Talán az alkohol mellett kellett volna döntenem, mert hiába a számban égő tűz, gondolataim közé befészkelte magát az az egy, kegyetlen felismerés: A játéknak majdnem vége... Tudják...
- Kifejtem, ha te elárulod mit is kutatsz oly lelkesen. Mert valahogy eddig erről nem esett szó.
Cartwright morgós szavai erőszakosan rángatnak vissza a valóságba. Nem kerülte el a figyelmem, hogy időről időre érdeklődve mér végig.
- És ez kizárólag a te hibád. Érdekes alak vagy - tettem hozzá pattogósan Persze, ezzel csak azt leplezem, hogy nem szívesen avatnám be saját kis dolgaimba, mert sokkal szórakoztatóbb a más titkaiban kutakodni, de aztán nem tudok ellenállni a tekintetének. Pedig nem néz szépen, mégis, elragad a jeges, kék pillantás. Nem a kérdés, ugyan már. Úgy is tudom, mi érdekli igazából... Nos, pontosabban mik, de a mustrálásának engedni semmiképp nem fogok. Viszont hogy mibe is keveredett igazából, arra jogosan kíváncsi, így hát megadom magam, és beszélni kezdek. Amiből viszont elképzelhető, hogy mindkettőnknek gondjai származhatnak.
- Tudod mit? Olyan rendkívül megbízhatónak tűnsz, hogy elárulok egy-két dolgot, ami azt hiszem, érdekel - jelentem ki gúnyosan nyomva meg a leglényegesebb szót, majd némi szünetet tartok, hogy átgondoljam, mennyit is oszthatok meg vele biztonsággal. Nos, az eszem igazából tudja, hogy semmit, az eddig elfogyasztott ital azonban, karöltve a beszívott fűszeres füsttel, kicsit megenyhít. -Akiket láttál, azok egy jófajta orosz vodkakészítő üzem gazdag tulajdonosának az emberei. Kevesebbet kellene fogyasztaniuk a cég termékét, nem igaz? - teszem hozzá kedélyeskedve. Az ő szempontjából talán kevésbé voltak fenyegetőek, de számomra... Nos, én nem véletlenül választottam inkább a menekülést. - De arra, hogy engem kézre kerítsenek, vagy legalábbis igazolják, hogy ebben az országban tartózkodom, alapból megfeleltek volna. Fizikumban azonban, attól tartok, némileg elmaradok mögöttük - teszem hozzá, színpadiasan és kecsesen megmutatva nőies, karcsú felkarom.
- De az alkohol csak a külvilágnak szól. Ők egy kicsit többek ennél, nemcsak a pénzre utaznak, hanem hatalomra, befolyásra... A szokásos maffiás dolog, gondolom. Nem szándékozom jobban... vagyis egyáltalán belefolyni az ügyeikbe, csakhogy úgy alakult, hogy a főnök fiának orvosi segítségre volt szüksége, és egész véletlenül belém botlott. Nem untatlak a részletekkel, de a lényeg, hogy felfigyeltek a munkásságomra. Amit fájdalom, de nem oszthatok meg veled - tettetem a szomorúságot mély, bánatos nézéssel bombázva őt. Majd bolond lennék. Ha tudná, miről is van szó, vagy ő is meg akarná szerezni, vagy engem akarna azonnal eltenni láb alól, attól függően, mennyire nem kedveli vagy lenne hajlandó megvédeni a jelenlegi emberi társadalmat. - De annyit leszögeznék, én a gyógyítással foglalkozom. Az, hogy a munkám során véletlenül balul üt ki néhány kísérlet eredménye... Az csak sajnálatos véletlen. Jobb volna szót sem ejteni az egészről - mondom, ezt viszont most őszintén. Elég egy hívószó, egy kérdés, és eszembe jut a borzalmas eset, a fékét vesztő szörnyeteg, amely, mielőtt kimúlt, porig rombolta a laborom. Újabb hidegrázás jön rám, melyet Cartwright előtt most már hatékonyabb módszerrel, egy kupica tequila bevetésével igyekszek leplezni.

Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2019. 04. 07. - 11:28:42 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

Kizárólag az én hibám lenne? Valóban? Mikor elhangzik, hogy érdekes alak vagyok elégedett, már-már öntelt mosoly ül ki arcomra. Naná, hogy érdekes vagyok. Naná, hogy összetett és egyedi, szinte utánozhatatlan. Tettem mindig is róla és evidensen teszek is mindig, hogy megjegyezzék a nevem. A hírnév hűtlen barát, de én sosem tagadtam meg ezt az élvezetet.
Elnéztem a nőt még egy pillanatig. A mondatait, a szavakat, ahogy formálta, a tekintetét, ami olykor-olykor felém villant. Nem érdekelt ki van a közelünkben, ki hallgathat ki, mit tudhat meg és miért is teszi ha teszi. Nem jutott eszembe az ajtót figyelni, pedig talán kellene.
Nem.
Engem teljesen lekötött a vodkával vegyes borgőzös levegőben a nő kipirosodó arca, a kacér pillantása, a bájosan csábos mosolya és persze a szavai tökéletes kétértelműsége. Nem tudom mennyire szándékosan mond mindent úgy, hogy könnyen félreérthető legyen. Vagy talán csak én akarom, hogy az legyen?
Eltűnődöm egy pillanatig ezen, majd magamban vállat vonok. Kurvára tökmindegy.
A történet, amit lefest közel sem olyan simulékony, hogy beleilleszkedjen a valóság kuszán szőtt fonalába. Evidensen eltitkol részleteket, kihagy dolgokat, és elmismásol tényeket. Nem hibáztathatom, hogy nem oszt meg velem mindent, de sovány kis felvilágosítás ez az én életem valós kivesézése után. Haragudhatnék, de azzal szart se érnék. Inkább csak rosszalló arccal és még rosszallóbb pillantással díjazom a felvázolt élettörténetét. Nem mintha ez meghatná, de hát... ki tudja? Lehet mégis célt érhetek...
- Az, hogy a munkám során véletlenül balul üt ki néhány kísérlet eredménye... Az csak sajnálatos véletlen. Jobb volna szót sem ejteni az egészről
Nem kerüli el a figyelmem a szavait követő szelíd borzongás. Annyi bizonyos, hogy ezt nem az itt bent tomboló fülledt meleg idézi elő, sokkal inkább egyfajta megkopott emlékkép, vagy a tények sokasága, ami így kimondva... nos igazán valóssá válik.
Valahol emiatt megsajnálom. Nem akartam vájkálni a múltjában, mégis megteszem. Ráadásul élvezettel. És hogy őszinte legyek ha előröl kezdhetném, ugyanígy tennék szinte mindent.
Egy másodpercig várok csak ki, míg ujjai szelíden remegve rásimulnak a kis üveg víztisztának ható oldalára, melyben a tömény szesz lötyög s mielőtt a szájához emelhetné, az ujjaim a csuklójára kulcsolódnak.
Igazából hosszú idő óta ez az első fizikális kontaktusunk. Korábban fel se fogtam mit művelek. Na jó, a csóknál azért észnél voltam még, de az üldözési jelenetekben inkább az ösztön és az adrenalin vitt előre... Most azonban nincs semmi plusz, hacsak a belénk került tequilát és persze a füves cigit annak nem vesszük.
- Jobb lenne óvatosan. Ha így haladsz akkor biztosan az ágyamban kötsz ki. És nem vállalok azért felelősséget.
Igazából a szavaimban a rosszalló jóakarás mellett ott van felszínesen a sóvárgás is. Mert jó lenne alaposabban tanulmányozni ezt a dokit. És ha nincs eszénél, ami köszönhető az alkoholnak, a drognak vagy akár szerény személyem ellenállhatatlanságának, én sem vállalok garanciát semmire. Az elején megmondtam neki... kurvára nem vagyok úriember. Én a lehetőségekből élek, és ha felkínál nekem egyet, mint ott a buszmegállóban, élek a jogaimmal.
Ujjbegyeim bizseregnek a bőrén. Selymesen puha, lágy. Melegen lüktető. Érzem a pulzusát, azt, ahogy kicsit megrándulva erősebbé válik. A fokozás nem tudom annak szól-e hogy megérintettem, vagy a fellobbanó haragnak, amiért nem hagyom inni. Akárhogy is elégedett vigyorral konstratálom, hogy nem tud közömbös maradni irányomban. Még akkor sem, ha az arcával igyekszik nagyon is mást mutatni annak a bizonyos külvilágnak.
És persze nekem.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2019. 04. 10. - 07:20:42 »
+1



2000. február vége



És a düh egy varázsütésre elégedett, nagyképű vigyorrá alakul. Én is elmosolyodom, az élet apró örömein némileg felvidámulva - egészen addig, míg el nem kapja a kezemet, amivel a poharam a számhoz emelem. Az én hazámban ennél kevesebbért is öltek már embert, igaz, akkor a pohárban vodka van, a társalgás pedig már régen kevésbé artikulált. Maradva tehát a szofisztikált európai viselkedésnél, inkább kérdőn vonom fel a szemöldökömet. Közben próbálom nem elengedni a poharat. A határozott szorítás, a kemény kéz érzése a csuklóm körül valamilyen furcsa, kifacsart módon biztonságérzettel tölt el, talán azért, mert azt jelzi, hogy valaki nálam - legalábbis fizikai értelemben - erősebb illető figyel a tetteimre. Nem mintha szükségét érezném ennek, de egészen addig, míg meg nem szólal, nincs is ellenemre különösebben. Csak aztán kinyitja a száját.
- Jobb lenne óvatosan. Ha így haladsz akkor biztosan az ágyamban kötsz ki. És nem vállalok azért felelősséget.
Még mielőtt meggondolhatnám, mi az erre adott legelfogadhatóbb és legelegánsabb válasz, kibukik belőlem némi ellenőrizhetetlen röhögés. Csak néhány pillanat, amíg őszintén vihogok, aztán a kifejezés lassan komoly, a tőlem megszokott kontrollált és kissé gúnyos mosollyá szelídül.
- Azért én sem vállalnék, így attól tartok, ezt el kell kerülnünk - jelentem ki színpadias komolykodással; bár valójában komolyan is gondolom. Szomorú ez, de mindenkinek jobb így, különösen az én lelkiismeretemnek. És egész Londonnak. Talán jobb, ha ez a fickó megmarad egyszerű rosszfiúnak, s renoméja nem egészül még ki a vérfarkaslét kérdésesen áldásos hatásaival. És amúgy is, csak most ismertem meg. Segítség ide vagy oda.
- Különben minek nézel engem, Cartwright? - szegezem neki kissé élesebben, bár a kérdés élét némileg kicsorbítja az érintés, amely még mindig nem hagy szabadulni. Megkísérlem kiszabadítani fogságba esett felső végtagom, s különösen az abban veszteglő italt, közben még fejcsóválva azt is hozzá teszem.
- Talán ez után az ital után az volna a legjobb, ha mindketten a saját ágyunkban kötnénk ki. Én legalábbis biztosan a sajátomban, de ha te még fogyasztani szeretnél, csak nyugodtan csapd a számlámhoz. A vendégem voltál, tudod - kacsintok rá olyan édes mosollyal, ami remélhetőleg leolvasztja az ujjai bilincsét rólam. Terveim között szerepelt, hogy még ez az utolsó korty tequila egy kicsit ellazítson - persze ennyi nem juttatna el a teljes delírium állapotába, de még ha annyit innék, hogy meg is tenné, és minden emlékem kiesne erről a ma estéről, valószínűleg másnap a kiesett részek miatt erősen gyanakodnék bizonyos orosz bűnszervezetekre és...
Arcomról egy csapásra eltűnik minden derű és a rémületnek adja át a helyét. Most már tágra nyílt szemekkel, kissé bosszús és nagyon zaklatott arccal bámulok a mellettem ülő fickóra.
- Baszki - szalad ki a számon, de ez enyhén szólva indokolt, tekintve a rám törő felismerést. - Elszúrtam. Nem hiszem el - tépem el a kezemet hirtelen és nagyon határozottan, majd egy mozdulattal felhajtom a kupica tartalmát, mielőtt megosztanám a tényállást a másikkal. - Képesek voltunk emlékékeiket törölve otthagyni őket egy sikátorban. Csak így, egyszerűen. Ha legalább hagytunk volna mellettük piás üvegeket, de nem, simán úgy feküdtek ott, mint akiket valaki jól elintézett. Ha nem is emlékeznek ránk, nyilván összerakják a képet, hogy mi történhetett. Jó, hogy nem hagytam egy cetlit nekik azzal, hogy: Amúgy ügyesek vagytok, tényleg Londonban vagyok - csaptam a homlokomra, majd Cartwrightra pillantottam kecsesen fintorogva.
- Remélem te nem szívod meg emiatt. Csak néhány mugli látott minket együtt. Meg akik itt vannak - szaladt körbe tekintetem a mulató tömegen. Nem tűnt úgy, hogy bárki ügyet vetne ránk, de mégis... -  Talán jobb, ha most indulok. Nem volna szép, hogy azok után, amit ma tettél értem, belekevernélek ezekbe a dolgokba - tettem hozzá szomorúan, s bocsánatkérőn néztem a szép, kék íriszekbe. Nem, valóban nem volna szép, az eszem ezt jól tudta. Pedig valamiért egy kicsit mégis úgy éreztem, nem is volna az akkora baj. Legalábbis nem bánnám annyira, mint szeretném.


Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2019. 04. 10. - 20:23:38 »
+1

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom a füves cigi teszi, vagy a sok pia, esetleg a meleg, fülledt levegő vagy a nő érzékisége, de nyílt vagyok, nyers és őszinte. Ez önmagában nem lenne baj, de végül is simán lehet hogy valami szexi kém, aki most hálóz be totálisan. Akárhogy is, ez eddig nem érdekelt és most hogy megfordul a lassan tekergő agyamban is elvetésre kerül a gondolat.
Mert szimplán leszarom.
Elégedetten figyelem, ahogy felnevet. Nem kinevet hanem őszintén jól mulat és ez is felettébb jól áll neki. Talán a helyzet közel sem olyan durva abszurditásán szórakozik vagy azon, hogy ha a szemeimbe néz akkor a halálos komolyságot látja? Bárhogy is a válasza egyértelmű... ő sem totálisan közömbös irányomba.
Egy kicsivel tovább tartom csak a kezem az övén, aztán szelíden engedem el, mintha ott se lett volna. Nem az érintésem zavarja, hanem sokkal inkább a mozgásképtelenség. Megadom neki a szabadságot, sokkal is inkább, hisz én magam is annak a szerelmese vagyok.
Ahogy lehajtja az utolsó italt amolyan búcsúzóul szinte belesajdul a szívem a látványba. Sophie sosem volt ennyire belevaló, sosem ivott férfi módra, mégis imádtam. Anna valami teljesen más és máris felfedezni vélek benne valami olyat, amit eddig soha senki iránt nem érezem. Kihívással vegyes csodálattal bámulom.
Nem lep meg mikor visszakérdez. Szavait válasz nélkül hagyom, mindössze egy szemtelen sokat mondó pillantást intézek felé. Higgyen amit csak akar, tudom amit tudok. Meg amúgy is, imádok vele évődni és ehhez elég volt egy óra csevegés. Nem mellesleg a menekülés sem épp rossz a társaságában.
- Talán ez után az ital után az volna a legjobb, ha mindketten a saját ágyunkban kötnénk ki. Én legalábbis biztosan a sajátomban, de ha te még fogyasztani szeretnél, csak nyugodtan csapd a számlámhoz. A vendégem voltál, tudod
Kissé csalódottan fogadom a hírt. Nem számítottam rá hogy a karjaimba omol, de evidensen nagyobb hatást vártam a megmentésére sietésnek és a vele összeadódó sármomnak. Enyhe csorbulását az egómnak még így, a kissé delíriumos állapotomban is megérzem.
Már épp hangot adnék a sértettségemnek és a nő hálátlanságának, mikor az arca pillanatok alatt változik meg. Egyszerűen elsápad és a nem túl gyakori káromkodás és tényfelismerés uralkodik el rajta. Fürkészve figyelem az arcát, az enyémről is lelohad idő közben a magabiztos vigyor. Nem tudom mit baszott el de ha megesett lehet én is a részese vagyok. Nem is tévedek túl sokat, mert ahogy felpattan tudom, mégis miért siet annyira. Csakhogy nem akarom búcsú nélkül elengedni.
- Anna várj...!
Újra elkapom a csuklóját, de a hirtelen felállástól én magam is kissé megszédülök. Még jó hogy a pult mögöttem van és megtámaszt. Egyetlen mozdulattal rántom magamhoz mert újra még egyszer (talán utoljára) ki akarok élvezni és persze érezni a közelségét. Mert mi a garancia hogy valaha újra látom?
- Csak az... hogy...  Örömmel mentettelek meg.
Elvigyorodom pimasz elégedettséggel, mintha csak sértegetném és valójában talán azt is teszem.
- És szeretném hogy tudd, megtenném újra. Bár továbbra se adnék a cigimből... - megvonom a vállam. - És továbbra is tartozol nekem. Legalább még egyszer ennyivel...
Felé hajolok és most kivételesen lágyan, szinte szelíden csókolom meg. Fél kezemmel újra az ébenfekete tincseibe fúrok és ismét magam felé húzom, mint ott a buszmegállóban is tettem. Imádom a simaságát, a puhaságát, a lágyságát. És felháborít hogy nem kaphatom meg őt, csakis ennyire.
A másik kezem eközben a nadrágzsebemből kap elő módszeresen egy névjegykártyát, rajta a mobilszámommal. A lány zsekijének zsebébe rejtem miközben átölelem a derekát.
Mindössze pár pillanat az egész. Az, ahogy összefonódunk, az ahogy a tequilával vegyes csípős csók elmúlik, de mégis tudom, legyek bármennyire részeg vagy elszállt, erre még holnap is emlékezni fogok.
Én húzódom el, mert tudom, nem lehet erőltetni azt, ami nem megy. Így hát megerőszakolom magam és elengedem. Egyetlen percig úgy nézek rá, mintha fel akarnám falni, aztán megváltoznak a vonásaim, noha a fejem még lassan tisztul ki az illata után.
- Kösz a kalapot. És ne kérj más kétes alaktól buszmegállóban cigit.
Ezzel a jótanáccsal és egy mellé fűzött nevetéssel engedem el. Elnézem, ahogy kilibeg a magassarkújában a bárból én pedig a kalapra nézek. Végül visszafordulok a pulthoz iszok még egy kilépő kört, majd összeszedem magam és elindulok haza. Előtte azért még egy utolsó cigit elszívok, mert rendszeresen négynél szoktam elveszteni a fonalat igazán, így a három még eggyel alul marad, akárcsak a többi eddigi este ehhez képest.


Köszönöm a játékot!  Puszi
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 04. 27. - 03:02:32
Az oldal 0.172 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.