Oldal nyomtatása - Camden Town

dark age (https://www.youtube.com/watch?v=f5U5xJimruw)
(https://i.pinimg.com/originals/d0/ad/30/d0ad30cbd19a5881dd76ea5ca0a179d6.gif)

...Véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Az éjszaka a tolvajok barátja. Legalábbis a közhiedelem ezt állítja és végül is nem is tévednek nagyot. Én magam is inkább éjszakai bagoly vagyok mint megrögzött korán kelő és ez több szempontból is kifizetődő. Egyrészt hátrány hogy gyorsabban égetem a gyertyát, ráadásul mindkét végén, de ugyanakkor a kapcsolatrendszerek így épülnek ki nemcsak gyorsan de biztosan is. Szükségem van erre, ha meg akarom erősíteni a pozíciómat, nemcsak Hayes-zel szemben de az összes többi felkapaszkodó alvilági esetében is.
A fiúk napi feladatait kiosztottam két órával ezelőtt a Patkányfészekben és ideje volt mára elhagynom az Abszol út alatt végigfutó biztonságos alagutakat. Megtehettem volna hogy ezt a melót is másra bízom, de a bérgyilkos munkák a saját egyéni privilégiumomat képezték így az összes ezzel kapcsolatos problémát magam kellett megoldjam.
A szerteágazó alagutakban az a jó hogy elvisznek akár a város legtávolabbi pontjaiig. Ezért is választom mindig őket, ha tehetem. Csatornapatány vagyok, talán az is maradok örök életemre...
Ha valamit keresel, ami felettébb illegális akkor azt egy helyen biztosan megtalálod Londonban. Ez a hely pedig nem más, mint Camden. A város legmocskosabb bűzével elárasztott csatornája mentén (ahol képesek a muglik hajóra ülni, frász se érti minek?) megtalálod mindazt ami kell. Egy kis kokó? Megoldjuk! Halloween-i arcmaszk húsvétkor? Nem gond! Ruhanemű mindenféle stílusban? Jó helyen jársz? Peru instant feketepor? Gyere bátran. És persze ha illegális lőfegyver kell, akkor azt is könnyeden beszerezheted itt.
A távcsöves messzelátó puskához a speciális golyók, amiknek nincs sorozatszáma csakugyan itt találhatóak meg. Nemcsak hogy olcsó, de egyenesen egyedi szériás darabok, amik tökéletes kalibrációjuknak köszönhetően úgy mennek át az emberi koponyán, mint a kés a vajon.
Így hozott ide a sors a hűvös esti széllel együtt. Nem tudom, talán északról fúj, minden esetre összébb kényszerülök húzni a kabátomat hogy ne érezzem még a ruha alatt is. Az órámra sandítok, miközben a Camden csatornájának bűzös vize megcsap. Még csak háromnegyed 11. Fiatal az idő.
Pár percet toporgok, körbepillantok. Azúrkék tekintetem fiatalok csoportját látja meg, akik sörrel a kezükben nevetgélnek. Amott áll egy szerelmespár, és smárolnak bár nem tudom hogy van rá ihletésük pont itt... lehet be vannak állva. Erről eszembe jut, hogy nem ártana némi anyagot szereznem. Jók a varázsbájitalok is, amik kiütnek, de a mugliknak is remek poraik vannak erre. Na meg ott a füves cigi...
Kellene egy jó erős füves cigi...
Lábaim önmaguktól indulnak meg. Elhagyom a kivilágított bazársort, eltűnik Camden hívogató felirata és bevetem magam a forgatagba. Három utcasarokkal odébb már nincs akkora tömeg se nyüzsgés és ott állok Palo előtt, akinek a pupillája úgy ki van tágulva mint egy macskának teliholdkor. Lelkesen artikulálva ecseteli hogy a legjobb áruja van, és hogy extrafriss, mert tegnap jött. Vállat vonogatva nézem a portékát. Van itt minden, venezuelai hasis, mexikói kokó, perui joint meg persze egyéb szintetikus kéjdrogok, mint Gina és társai. Pablo vihorászva közli hogy nem illik keverni mert veszélyes is tud lenni de miután lever egy kígyós vízipiát nem igazán figyelek rá. Jó gyerek ő, anno Brazíliából szökött el és kötött ki itt, ami számára az ígéret földje.
- Adj tíz grammot ebből, meg öt doboz füves cigit. Jó darabig nem tervezek Camdenbe jönni.
Bökök a ketaminra, aztán kicsengetem az árát. Ő ajándékba ad pár pirulát, ami szerinte extrahatásos ha bulizni akarnék. Remek.
A kabátom mélyére süllyesztem a cigit és a drogot, majd intek és otthagyom Pablo Ecobart... igen, képes volt ezzel a vezetéknévvel titulálni magát (gondolom kurvabüszke önérzete lehet ) aztán elindulok vissza a találkapontra.
Még bőven van nálam elég pénz hogy vegyek két tár lőszert és ha úgy van akkor egy pisztolyt is. Két nap múlva muszáj kiiktatnom azt a mocsok japán üzletembert. A cél pedig szentesít az eszközt.
Kielőzök egy nagyobb gyerekcsoportot, csupa tizenéves és olybá tűnik az egyik szórakozóhely felé sietnek. Az egyik lány már épp a vacsoráját hányja ki, nem tudni a sok piától vagy a drognak köszönhetően. Nem foglalkozom velük, tekintetem a beszállítómat keresi, de Graves szokás szerint késik. Unottan toporgok és állok be az egyik féloldalt üveggel levédett buszmegálló belső felére. Ha nem ér időben keresnem kell új fegyverlövedék szállítót.
- A faszom.. - morgom magam előtt, de épp hogy csak kimondom és felszökken ajkaimról a pára, megjelenik a sarkon egy vékony alak. De az nem Graves, hanem egy nő. És sietősen pillant hátrafele újra meg újra mintha csak menekülne valami elől. Vagy valaki elől?

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

„Egy titkot néha úgy lehet a legbiztosabban megőrizni, ha titokban tartjuk, hogy titok.”
Ennek a McDevitt idézetnek az igazságát követve, óvatos sóhajjal léptem át a Mágiaügyi Minisztérium küszöbét. Nagyjából olyan érzés volt ez, mintha az oroszlán barlangjába sétáltam volna, köszönhetően annak a túlbuzgó aurornak – valami Mr. Stick, azt hiszem – aki az országba érkezésem első óráján úgy vallatott, akár egy bűnözőt.
De nem ijesztett meg. Felmentem a megfelelő ügyosztályra, téptem egy sorszámot (már elég későn volt, úgyhogy aznap az utolsót), és egyszerűen megmondtam, hogy farkas vagyok. Hogy mondtam? Sőt. Meg is mutattam. Azt, hogy animágus vagyok. Mágikus farkasalakom lényegében szinte megegyezett azzal a fekete bundájú, szikrázó kék szemű lénnyel, akit a telihold szólított elő belőlem, épp csak azok az apró különbségek nem voltak rajta megfigyelhetőek, amik a vérfarkas bestiális alakját az általános farkastól megkülönböztetik.
Máskülönben nem mondtam nekik újat. A minisztérium egyébként is értesült már fél-hivatalos úton a dologról, mert a Varázs-bűnüldözési főosztály előbb említett, lelkes ügynöke utánakérdezett az orosz hivataloknál, mit lehet rólam tudni, amire bizonyíték is van. Hát ezt. Ez is úgy van, mint a farkasölőfűvel, ha kirakom az ablakba, egy tetszetős cserépbe, némi levendula közé, a kutya sem mondja meg, hogy ezeket az ártalmatlannak tűnő, lila virágokat mire használom. Így működnek az emberek; ne mutasd, hogy valami titok, és akkor észre se veszik. Ha teliholdkor valaki az ágyamban egy altatótól mélyen alvó fekete farkast találna, jó eséllyel azt hinné, az az animágus alakom. Én nem bízok a véletlenre semmit. Bár, ha egy idegen állna az ágyamnál, az semmilyen időpontban nem volna kívánatos helyzet. Főleg, mivel a farkasölő-fű és az erős altató kombinációjától nem valószínű, hogy erre felébrednék. Borzongva fújtam ki a levegőt, s elhessegettem magamtól a gondolatot. Ennek nem sok valószínűsége volt. Hacsak… De nem. Itt nem találnak rám.
Már beesteledett, az utolsó voltam a fogadási idő végén, akivel még tudtak foglalkozni a hivatalban. Aztán csak úgy foglalkozási ártalomból átnéztem a Varázslény-felügyelethez; hogy beköszönjek, bemutatkozzak az ottaniaknak, megnézzem, milyen bestiák vannak átmenetileg éppen az osztályon. Hátha szükségük lesz valamikor egy külsős gyógyítóra. Egész sokáig beszélgettem velük a helyi sárkánypopulációt támadó, különösen agresszív pikkelygombáról. Meg is beszéltünk egy találkozót a rezervátumban, néhány nappal későbbre.
Valahogy nem akaródzott visszamennem a házba, ahová lassacskán teljesen beköltözködtem. Új bútorok, új lakás, új környék… Az egész jelenlegi, alakulóban lévő életemet kicsit ismeretlennek éreztem még. Annyira más volt, annyira elütött az eddigitől, tele idegen dolgokkal. De volt benne sok lehetőség is. Lehettem akárki. Nem kellett, hogy a mindenféle csürhék titkos gyógyítója legyek, nem kellett az ellenséges szervezetek emberei elől rohannom, sem a Falka elől bujkálnom. Itt lehetne normális életem, lehetnék egyszerű, becsületesen dolgozó gyógyító… Magamban úgy gondoltam, ideje hátrahagyni a múltat, és a visszavágyódást. Ideje ezzel a kellemetlen ürességgel, amit mindig éreztem, végre kezdeni valamit.

Betti, a Varázslény-felügyeletis hölgy, aki a legtovább maradt benn velem, felajánlotta, hogy üljünk be valahova és folytassuk a csevegést. A „valahova” nem számított éppen túl nívós helynek, London egy eldugottabb negyedében volt, Camdenben. Csak egy apró kis lyuknak lehetett nevezni, és borzalmas vodkát adtak, de Betti jó társaság volt, a szakmáról is esett szó, de sokat nevetgéltünk is, ez pedig segített elterelni a gondolataimat. Néhány óra múlva ő hazaindult, és én is felkerekedtem.
Az első dolog, amit megéreztem az utcára lépve, az a friss, hóillatú szél volt, ami kellemesen végigsöpört ezen az egyébként igen rossz levegőjű környéken. Mintha egyenesen otthonról jött volna. Nagyot sóhajtottam belőle, a szél irányába fordulva. Furcsa, hogy pont akkor vág az arcomba egy ilyen becsületesebb, az otthonomat idéző téli szélroham, amikor épp eldöntöttem, nem gyászolom tovább.
Emiatt az egyébként nem indokolt mozdulat miatt vettem észre a nagydarab, szőrös alakot, ahogy az utcán bóklászik a hátam mögötti tömegben, fejét forgatva. Elkaptam a tekintetem, és nekivágtam az emberáradatnak. Nagyon hasonlított valakire. Valaki nem kívánatos személyre…
A szívem a torkomban dobogott, sok erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak el hanyatt-homlok. De az nagyon feltűnő lett volna. Én nem követek – nem követhetek – el ilyen hibát, úgyhogy ahelyett sietős, de fegyelmezett léptekkel haladtam a következő sarokig, magamban bosszankodva. Nem lehet, hogy megtalált az Alfa egy fogdmegje, pláne nem ő, ez a drabális, eszetlen bunkó. Mit is keresne itt? Honnan tudhatta volna, hogy én itt leszek? Nem vagyok gyáva, hogy ok nélkül fussak.
Ahogy befordultam, a szemem sarkából hátra lestem a mozdulat közben. Töretlenül mentem tovább, pedig két dolgot is sikerült egy pillantással tisztáznom. Igen, Igor volt az, az orosz Falka egyik összetéveszthetetlenül óriási vadásza, és minden bizonnyal észrevett, mert trampli lépteivel utánam gázolt az emberek között. Ami még rosszabb, látni véltem két másikat is, akiket ugyan nem ismertem fel, de ugyanebbe az irányba és ugyanolyan zord arccal siettek.
Minden az önfegyelmen múlt. Nem rohantam, nem viselkedtem különösen gyanúsan, nem hoppanáltam (annak követésére tudtam, hogy megvannak az eszközeik), csak mentem egyenesen előre, olyan sebességgel, ami még éppen nem kelt gyanút. Próbáltam, legalábbis. Nem vagyok én amatőr, hogy így eláruljam magam, elvégre nem is biztos, hogy látta az arcomat! Ugyanakkor most valahogy jobban hatalmába kerített a pánik, mint korábban, ha így jártam. Mert most nagyon biztos voltam a dolgomban, és nem gondoltam, hogy újra így járhatok.
Nem, ezúttal nem hagyom magam – gondoltam elszántan. A fél kezem a kabátom alatt volt, s még hezitáltam azt illetően, hogy a varázspálcát ragadjam-e meg vele, vagy esetleg azt az aprócska, mugli pisztolyt, ami sikeresen átcsusszant az itteni vámon…
Leszegett állal újabb és újabb sarkon fordultam be, próbálva a népesebb részeken maradni. Úgy gondoltam, a többi ember társasága megvédhet. Volt egy olyan érzésem, hogy talán feltűnésmentesen akarnak rám találni és élve kellek nekik. Vagyis inkább egy reményem. Talán…
Agyam lázasan zakatolt megoldási terveken. Hiába igyekeztem, éreztem, hogy nem maradnak le. Fordulót forduló után tettem, így azért nem volt egyszerű dolguk. Ha a lépteimet hallották is, látni nem láthattak itt, ahol a közvilágítás is erősen foghíjas volt, és gyorsan jöttek az újabb és újabb sarkok. Elkezdtem álcázni magam. Amíg nem láttak, letéptem kabátomról a patentos szőrmeszegélyeket, és fájó szívvel, de hezitálás nélkül hajítottam őket a csatornába. Egy fordulónál, míg nem voltak a közelben muglik, titkos varázspálca-lendítéssel átszíneztem a kabátomat, egy másiknál a cipőm változott át (a magassarkú helyett most egyébként is jobb választásnak tűnt a laposabb csizma). Egy szűkebb sikátorba fordulván apró lángot gyújtottam az útra borult szeméthalom oldalán. Nem vártam meg, vajon tűzre kap-e a kuka tartalma, s üldözőimet vajon feltartja-e. Kivágtam a sikátorból, majd elsiettem egy csoport ténfergő fiatal mellett, akik szerintem nélkülem is különös dolgokat láthattak, akkor se vettek volna észre a tudatmódosító szerek és a cigifüst ködén át, ha előttük változtatom a hajam fűvé. De rájuk tekintettel inkább csak egy egyszerű, varázstalan mozdulattal nyúltam fel, és letéptem a kontyomat tartó hajgumit, majd óvatosan megingattam a fejem, hogy a hajam kibomoljon.
Az ezt követő elágazásnál két nagyobb utcakövet bűvöltem meg, hogy kocogjanak a lépéseim ritmusában, de épp az ellentétes irányba, mint amerre én tartottam.
Óvintézkedéseim nagyjából átalakították a külsőmet, és talán elterelték a sarkamban lévőket, de még mindig nem voltam magammal megelégedve. Ha a trükkjeim ellenére valamelyikük mégis a helyes irányba fordul, a termetem alapján talán kiszúr, amint az utcán sietek. Nem bírtam ki, hogy kezdő módjára hátra ne pillantsak, vajon ez-e a helyzet, de úgy tűnt, üldözőim vagy elkeveredtek, vagy lemaradtak egy kicsivel jobban.
Ezen a ponton, bár biztos nem lehettem, újabb felismerésre jutottam. Meg kell állnom, és valami olyat csinálnom, ami rám egyáltalán nem jellemző. Hogy meg se forduljon a fejükben, hogy én lehetek. Láttam, hogy valaki áll a buszmegállóban, ami elég félreeső volt, elég sötét is, talán a busz is jár még… Önkéntelenül arra vitt a lábam, s a férfi mellé érve már azt is tudtam, mit teszek. Igor elég jól ismer, tudja, hogy nem dohányzom, hátha…
- Bocs, ne haragudj, van egy cigid? – kérdeztem a lehető leglazábban és lehengerlően, majd egy kecses mozdulattal nekivetettem hátamat a megálló oszlopának. A szemben lévő üvegfalra pillantottam, hátha saját, visszatetsző arcom mellett, a tükröződő árnyak közt meglátom, vajon felbukkannak-e a sarkon az utánam koslató alakok. Aztán futólag visszanéztem a férfire, aki itt ácsorgott. Kicsit felfelé kell emelnem tekintetem, mert egy igen magas, másodszorra tanulmányozva nem egy ártatlannak tűnő fickóról volt szó. Küldtem felé egy lehengerlő félmosolyt, és a kezemet nyújtottam, hátha szerencsém lesz vele. Fél szemem közben újra az üvegfalon homályosan tükröződő múltamra tévedt, ami attól tartok, bárhogy menekülök is előle, újra és újra rám talál…

dark age (https://www.youtube.com/watch?v=f5U5xJimruw)
(https://i.pinimg.com/originals/d0/ad/30/d0ad30cbd19a5881dd76ea5ca0a179d6.gif)

...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Talán máris megkönnyíthetném azzal a dolgom, hogy felszívok egy csíkot. Vonzó már maga a gondolat is, noha a mugli drogok sosem voltak a nagy kedvenceim. Ha nem volt olykor pénzem elég, persze az is jobb a semminél, de a drága lángnyelv mégis jobb a szervezetnek és ott vannak a halálos koktélok, amiket a Soho bárjaiban kevernek.
Már csak a gondolatra is számban érzem a Mérges Csók ízét. Speciális elegy, amiben állítólag van némi borókabogyó és mellé szalamandra vér. Persze a recept titkos, de jobban üt mint bármilyen heroin és ketamin egyben. Még ezeknél a szintetikus mugli drogoknál is hatásosabb...
Na jó azért a bitangerős kubai füves cigi sem megvetendő. Igazából elég lenne az ötből az egyik dobozt megbontanom míg várok, de mégse akarom a bizniszt félig bemókolva lebonyolítani. Észnél kellene maradnom, pláne mert alig negyvennyolc óra múlva sok függ ettől a szállítmánytól.
Újra az órámra pillantok. Nem szokott Graves ennyit kérni. Valami itt nincs rendben, érzem...
A nyakamban lévő medál lassan elnehezül. Tudom mit jelent ez... nem sok jót. Sophie mindig vigyázott rám, mindig óvatos volt és mindig a külső intuíciókra hallgatott. Számtalanszor intett engem is erre, de mivel én a vakmerőbbek közt is első voltam, igazi griffendéles, ezért bűvölte meg egyedi mágiával a medált. Az eredmény ugyan körültekintőbbé tett, de belátóbbá közel sem.
Az üveg beszűrődő fényén át pillantok fel a közeledő nőalakra. Fura, mert még az előbb magassarkúk kopogása hangzott fel mostanra már mindez tovaszállt. Távolabbról mintha az alakja is másabb lett volna, de lehet csak a kibontott hajzuhatag teszi...
Azúrkék szemeim őt figyelik, miközben úgy tűnik csal elsétál mellettem...
Szép nő. Karakteres.
Ez már elsőre kitűnik. Szinte várom is hogy a tekintetünk találkozása után szimplán tovább álljon. Pont ugyanebben a percben tudom azt is, Graves felültetett. Igazából bosszantania kellene a dolognak, mégse érdekel. Van valami ennek a nőnek a pillantásában, ami miatt nem bánom hogy itt vesztegeltem és Pablonál voltam elkölteni a pénzem.
Elég egy villanásra elszakítsam tőle a tekintetem, látom hogy amerről jött az utca túlfelében megjelent egy majd két fickó is. Gondolom őt követik, mert esélyesen nem jó kislány.
Ha nem így lenne, már rég megerőszakolták volna a sikátorban, ahonnan kisasszézott.
Unottan figyelem, ahogy a gorillák tétován megállnak. Az egyik kopasz fején megcsillannak a fények.
A lány ügyesen álcázta magát, eddig. De még közel vannak és még forró a talaj.
- Bocs, ne haragudj, van egy cigid?
Úgy fordulok felé, mintha beszélő futkárt látnék. A kérdés talán hihetném hogy nem tudom ki feléhangzik el, csakhogy rajtam kívül kurvára nincs senki más ebben a nyamvadt buszmegállóban. Tőlünk három méterre csak egy szakadr csöves hugyozza oldalba a házfalat, gondolom nem épp őt akarja ilyen távolságról lelejmolni hanem engem. Pont engem.
A szemöldököm felszalad. Kérdőn.
Nem vagyok hős lovag. Kurvára nem. Semmi szükségem arra, hogy két nappal egy fontos biznisz előtt kockáztassam a testi épségem. Miért? Egy nőért? Egy hálás numeráért ha sikerül leráznom neki a két félkegyelműt? Talán... mert persze semmire nincs garancia.
Nem. Én ettől sokkalta önzőbb vagyok. Találja csak fel magát, végtére is az evolúció se kegyes. Még a nyomorult muglikhoz se. Ezért találták fel a tüzet, majd gépiesítettek és lám, mára autókkal szaladgálnak és repülőgépekkel szelik az eget. A farkastörvények előnyt is adhatnak, nemcsak hátrányt jelenthetnek...
De ettől még lehetnék jó fej. A kurva medál persze Sophie hangjával azt súgja, legyek kedves. Hát hogyne. Hogy megint az én kontómra érezze jól magát valaki... Remek...
Magamban morgok egy sort, és jó pár értékes perc után nyúlok csak a zsebembe. Rögtön kitapintom a zsakóm tértágított belsejében az egyik dobozt. Egyetlen elegáns mozdulattal tépem fel és nyújtom a nő felé.
- Remélem tudod, hogy nincs ingyen. Mindennek ára van, aranyom.
A jelzőt szándékosan nyomom meg és a csábos félmosolyának nem dőlök be. Tudom mire megy ki a játék. Ismerem az ilyesféle cédákat. Keresi a fogást, a gyenge pontot hogy azt kihasználva bevigye a sajátos kis találatait. S talán még meg is fűzhetne... talán... ha van elég ügyes. De vajon van elég ügyes?

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

A múlt utolér. Mindig, törvényszerűen. Persze nem mindig ugyanabban a formában, de az ember nem kezdhet új lapot anélkül, hogy ne találkozna a régi oldalakra vésett betűkkel halvány barázdáival, melyeket a penna erősen szántó hegye átnyomott a következő papírra is.
Az üvegben visszatetszenek a sarkon kibukkanó sötét alakok. Még véletlenül sem fordulok hátra, ahelyett sűrű, fekete hajam hullámai alá húzódok, amennyire lehet, hogy az arcomat elrejtsem a gyér világítás elől. Magamra kényszerítem a nyugodt, egyenletes légzést, próbálva úgy tenni, mint aki nem most sietett (mert egy nő sosem futkos, csak méltóságteljesen siet!) keresztül fél Londonon. A szakadtabbik felén. Hogy belebotoljon ebbe a mogorva fickóba...
Látom, hogy szánt szándékkal kellemetlenkedik. Húzza az időt, tudom, gondolom látta, hogy tőlem szokatlan módon milyen amatőrként menekülök. Igen, ami azt illeti, kissé szétcsúsztam...
Igor meg a sleppje, úgy tűnik, legalább megtorpannak, míg kevéske eszük kitalálja, hogyan tovább. A másik irányban is mozgás támad, gondolom, azon tanakodnak, merre induljanak, felénk, vagy a túlsó oldali emberalakok irányába menjenek. Onnan azt azért még nem látják, hogy ki kicsoda. Ha szerencsénk van, szétválnak. Minden esetre, míg ezt ők eldöntik, addig a férfi velem szemben egy olyan lassú mozdulattal veszi elő a cigisdobozt, ami még egy mugli akciófilmnek is a díszére válna.
- Remélem tudod, hogy nincs ingyen. Mindennek ára van, aranyom.
Rámeredek a fickóra, majd a néhány sornyi fehér, szedett-vedett tekercsre. Érzékeny orromat egzotikus aroma csapja meg. Ó, bozsevoj! Nem is tudom, mire számítottam. Visszaemeltem tekintetem a másikra, de már nem próbáltam kedvesnek tűnni.
- Nehéz az élet, mi? - kérdezem kissé bosszús tekintettel. Látta, hogy bajban vagyok. Látta, hogy megjelennek az üldözőim a sarkon. Nem ostoba tekintettel néz rám, szerinte még azt is kikövetkeztette, hogy meglapulni próbálok. Egy cigit se volt képes megelőlegezni anélkül, hogy azonnal ne tájékoztatna a tartozásomról. Megforgatom a szemem, s közben azon gondolkodom, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és az ilyen apróságok, mint az, hogy nem előlegez meg az ember bizalmat a másiknak, s nem fektet belé jóakaratot, mert azt várja, hogy nem kapja vissza, tulajdonképp önbeteljesítő jóslat. Milyen szomorú, hogy talán ezek a semmiségnek tűnő dolgok határozzák meg az ember egész életének kimenetelét, a pályája ívét, azt, hogy milyen bajt idéz önmaga fejére épp azzal, amivel azt elkerülni próbálja... Vajon én mivel érdemeltem ki az örökös üldöztetést?
Újra a férfi borostás, ravasz arcára vetem a pillantásom, mely már nem mosolygós, nem lehengerlő, nem hízelgő, sem semmi ilyesmi. Már csak üres nézés. Igazából szinte nem is látom a fickót, hátrafelé fülelek - hallgatom Igor közeledő, senki máséval össze nem téveszthető medve-lépteit. Reménytelenül fújom ki a levegőt
- Mindennek, bizony. És ez többe fog kerülni, mint egy szál vacak cigi - mondom halkan. Magamat is meglepem vele, hogy a hangom kevesebb rémületet és több fásultságot tartalmaz. Már megint ez történik, és én már belefáradtam. Semmi kedvem tovább rohanni, nem is igazán tudok, és nincs is értelme.
Azon gondolkodom, hogy a másik mugli-e, vagy varázsló. Árulkodó nyomot így hirtelen nem veszek észre. Kabát alatti kezem újfent hezitál - pálca vagy a kis revolver? Megszegjem a Titokvédelmi törvényt, vagy a mugli rendet zavarjam meg? Ezt még ráérek eldönteni. Nézzük, Igor mit akar. Az időhúzás jól bevált, a léptek már közvetlenül mögöttünk döngnek.
Felszegem az állam, próbálok nem oda nézni, az arcommal még jobban elfordulni. Még van egy halvány reményem, hogy tovább halad. De a fejem fölül reszelős, morgós szavak zúdulnak.
- Ejnye-bejnye doktorka, rádszáll kis brit nyikhaj? Akarod Igor segít levakarni muglicska? - Igor angolul beszél, gúnyosan és főleg borzalmasan darabos, orosz akcentussal, amivel engem egy pillanat alatt a plafonra lehet küldeni. Meg aztán, a legjobb védekezés...
- Te ostoba barbár, annyi eszed sincs, hogy rendesen beszélj! - förmedtem rá jeges dühvel, s hirtelen hátraperdültem. Jó jel, hogy Igor ekkor megtorpan, nem rémülten ugyan, de azért látszik, hogy azonnal óvatsabbá válik. A kezem még mindig a kabát bő redői között rejtőzik, nyitvahagyván a dilemmát, vajon melyik fegyverrel próbáljak meg védekezni, ha a szükség úgy hozza. Igor se mutatja még, mi mellett dönt, de tudom, csak idő kérdése, hogy kiderüljön.
Nem akarom, hogy olyan is kereszttűzbe kerüljön, akinek semmi köze az egészhez (még akkor is, ha határozottan nem egy úriemberről van szó), de attól tartottam, Igor viszont épp az ellenkező esetben lelné örömét. SZámukra jó szórakozás belekeverni olyanokat, akiknek nem feltétlenül kellene. Idegesen pillantottam szemem sarkából a cigijét annyira féltő fickó felé, és azon gondolkodtam, mi olyat mondhatnék vagy tehetnék, ami javítana a helyzeten. Ő adja az ötletet, az ő taktikájához folyamodva az időhúzás mellett döntök:
- Még a te fafejed is fel kellene fogja, hogy nem szándékozok több időt fecsérelni rátok, Igor. Mégis mit akartok tőlem ezek után? - kérdezem, ugyan oroszul, de a hanghordozásomból és az elhangzó kemény "nyet"-ből a fickó talán elérti a lényeget.

..a trágár szavak esélyesek...

Tény és való, szar dolog menekülni. Nem fedi homály azokat az időket, mikor én magam kényszerültem erre. Persze, manapság is előfordul hogy muszáj kreatívan olajra lépnem. Mint mondjuk legutóbb Amerikában. A Szilkánra kicsit hevesebben dobban meg a szívem. Hát igen, egy ereklye birtoklása azért mégis csak örömmel tölti el az embert, de az ereklye birtoklása, amit fél életeden át kutattál még sokkal inkább.
Talán valahol mélyen valóban sajnálom a nőt. Nem könnyű ez az élet. Fogalmam sincs kicsoda, mit csinál és azt is hogy, vagy hogy mi a frászt ártott ezeknek a tuskóknak. De az biztos, hogy folyton folyvást a hátad mögé pislogni közben pedig előre menni hogy ne ütközz bele senkibe... hát nem jó élet. Ettől viszont én kedvesebb nem leszek. Miért is lennék? A szánakozás eddig sosem segített senkinek. Csak puhányok és a bénák hagyják el magukat. Ha ő életerős kikaparja a szemét a másiknak szarva bele mi lesz aztán. Az élet, az igazi élet, ösztön. Ősi és elemi. Az erő pedig társulhat ravaszsággal, fortéllyal, okossággal, szóval én nem írnám le elsőre ezt a csajt. Annál is inkább, hisz volt mersze megszólítani engem.
Feszes kis mosolyjal tartom neki a dobozt. A fehér szálak szép sorjában kandikálnak ki, arra várva, hogy kivegyen közülük egyet. Már az illatuk innen is erős, nem hogy elszívva.
Nem kellene cigiznem. Nem kellene erőltetnem ezt csak otthon, Garden Lodge-ban... de az aroma kísértése nagy.
Így mikor a csaj kivesz egy szálat némi hezitálás után én is a saját ajkaim közé akasztok egyet. A cigisdobozt visszarejtem a zsebembe, s míg a mozdulatsorban előhúzok egy öngyújtót figyelem a fickókat, akik döntenek az út távolabbi végében. Felénk jönnek. Ajjj, ajj.
Eszembe villan hogy illene segítenem. Végtére is a cigivel azt tettem, mondhatni, de láthatóan nem ért célt.
- Nehéz az élet, mi?
Ajkaim feszesen gunyoros mosolyra húzódnak. Tudom hogy nem tetszik neki a köszönésem, de hát a nyitányt ő kezdte, én csak alkalmazkodom. Miközben tűzzel kínálom válaszolok is neki.
- De még mennyire...
Ha úgy vesszük túléltem egy kurvaritka mérgezést Hayes jóvoltából, aminek köszönhetően O’Mara adósa maradok kb életem végéig. Szóval ja, kurvára nehéz az élet. És kibaszottul megérdemlem ezt a cigit én is.
Figyelem ahogy a nő cigarettája vége felparázslik. A gyér fényben kiveszem a rám vetülő szemét, ami lágyan csillog. Magam is lekövetem a dolgot és hosszan szívom be majd fújom ki a füstöt. Mennyei.
- Mindennek, bizony. És ez többe fog kerülni, mint egy szál vacak cigi
Elvigyorodom. A mosolyom sokszor mondják hogy sármos, de most valóban lehengerlőnek is szánom. Nem tudom mi fog meg, a nő pesszimizmusa vagy a realitása? Eddig mindig olyanokkal akadtam össze jobbára, akik szeretik álomvilágokba ringatni magukat. Kevés az, aki nyersen őszinte és a földön jár két lábbal.
- A társaságom még drágább...
Figyelem, ahogy a fickó közeledik. Már nincs messze talán három négy méterre lehet. Innen már kiveheti a lány vonásai mellett az én arcomat is. Hiába vezetem a tekintetem a túlsó oldalra, nem hallom az elkésett pukkanást a sikátorból, szóval most már szinte biztos, hogy Graves nem jön el. Valószínű befürdött egy biznisszel, mást nem tudok elképzelni. Ergo megszívtam. Még egy utolsó slukkot szívok a cigiből, aztán lazán eldobom. Nem bajlódok az eloltásával.
Szeretem a hirtelenséget, na meg azt hogy a másik nem számít arra, mit is teszek. A lány sem gondolhatja, hogy határozottan ragadom meg a karját és perdülök meg vele. Így ő kerül szembe a fickóval, ami talán hátrány, de mivel közelebb lépek felé már újra takarásba van az arca. Centikre hajolok hozzá. Talán a fű kezdődő hatása a szervezetemben hajt, vagy csak a bosszúság, amiért az estém szarul alakult, de végül úgy döntök kihasználom a helyzetet. Ha másért nem, hát a lány hálás lehet.
- Ne mondj semmit...
Szinte súgom neki, aztán szenvedélyesen megcsókolom. Egyik kezem látványosan a hajába túr de nem hátrafelé simítom fürtjeit hanem magam felé húzom, mint egyfajta kendőt, hogy még inkább takarja árulkodó arcélét. A másik ellenben nem a nő formás testét tapizza, hanem a kabátzsebemben lévő pálcát ragadja meg. Nem a nőt célom elkábítani, hanem ezt a patkányt, aki nem hagyja békén. Olyan vagyok, ez is talán a dohánynak köszönhetően, mint a dacos kisgyerek.
Ő már az én játékszerem, kopj le te barom...
Na persze, semmi nem ennyire egyszerű. Ahogy felcsendül mögöttünk a darabos orosz akcentussal megáldott angol, elhúzódom a lánytól és látványosan az égre emelem a tekintetem. Felsóhajtok lemondóan. Hát... ez se jött be. Faszom. Pedig máskor mindig működik.
- Te ostoba barbár, annyi eszed sincs, hogy rendesen beszélj!
A hirtelen felszökő felcsattanásra nehezen állom meg, hogy ne röhögjem el magam hangosan. Úgy kell viaskodnom önmagammal. Elengedem a lány éjbarna fürtjeit és miután eddig nem most picit hátrébb lépek tőle. Mindössze fél lépéssel, hogy ha akar neki eshessen.
- Még a te fafejed is fel kellene fogja, hogy nem szándékozok több időt fecsérelni rátok, Igor. Mégis mit akartok tőlem ezek után?
- Azt hiszem, kár rájuk a szó. Ezektől egy troll is okosabb.
Igazából nem tudom kinek is mondom ezt. A lánynak nyomatékosítom, hogy kurvára fölösleges ezekkel vitáznia, vagy csak magamban jutok dűlőre, hogy jobb ha a tettek mezejére lép az ember. Mondjuk az is tény, hogy egy troll elsétált volna mellettünk szóval ezekbe valami alap intelligencia szorult.
- Stupor!
A pálcámból a jól ismert átok reppen és a hústorony összecsuklik előttünk. Halkan puffan a földön én pedig megfogom a lány kezét mielőtt belerúgnék egyet a dagat Igornak nevezett baromba.
- Beszoptad, mert nem vagyok mugli.
Ravaszt mosolyt villantva nézek a lányra. Oké egy elintézve, de már lohol is az összes többi felénk. Le kell őket rázni, mégpedig sürgősen. Ha nem tesszük, akkor vagy a golyók közt húzhatjuk a nyakunkat vagy az átkok fognak a fejünk felett sziporkázni. Utálom magam, hogy az utolsó perui instant feketeporomat is elhasználtam és nem szereztem be újat. Kurva nagy hiba.
- Bízz bennem. Gyere!
Mondom neki és húzni kezdem magam után. Amint kiérünk a buszmegálló üvegbúrája alól az eső lágy cseppjeit érzem meg az arcomon. Fél szemmel sandítok csak hátra, miközben pálcámat újabb varázslatra lendítem. Ezúttal nem a felénk közeledőket célzom meg hanem a nőt, akinek a kezét szorosan fogom a csuklójánál fogva ha máshogy nem is.
- Umbra!
Halkan motyogom magam elé, mire a pálcából előtörő lágy fénynyaláb sötét feketeséggel vonja körbe a lányt és általa engem. Sokszor alkamazott bűbáj ez is, és jó pár forró helyzetből megmentett, de közel sem annyira hatásos mint a sötétségpor. Mindegy... addig míg az egyik sikátorban egy kiábrándító bűbájjal kivárunk pont elég lesz.
- Most pedig, futás!
Közlöm, mert amint a sötétség felhője jótékonyan homályba fedi a fél utcát futásra gerjeszti követőinket. Így hát megragadva a lány kezét én is rohanni kezdek hogy ne veszítsünk sok előnyt. Az első sikátornál pedig váratlanul befordulok és magam után húzom lendületből a valódi üldözöttet.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

A fehér kis tekercset elgondolkodva forgatom meg. Jól illik a vékony, kecses ujjak és a sötétbordó, fényesre lakkozott körmök közé. Bizonytalankodni nem szoktam, így azt az időt, amit a hogyan tovább kigondolásával töltök, inkább az óvatos megfontolás számlájára írom. Tekintetem a cigaretta és a férfi között ingázik. A csomagolásból nem derül ki, mi is a tartalom, de a szimatom nem szokott csalni. Felismerem a trükkös cigit, ha elém kerül. És ha feltekintek a másik kék szemeibe, ravasz huncutsággal felfelé görbülő vonásaira, ugyanez az érzés fog el.
De ez a nap már elindult a lejtőn, úgyhogy lassan a fényes, kék lángba tartom a cigi végét. A papír és a benne szorosra préselt mindenféle egyéb dolog mélyvörös izzásba kap. Füst tekeredik fel kettőnk között, a kék íriszek nagyjából úgy ütnek át rajta, mint az előbb az öngyújtó lángjának fénye.
Szerencsémre ő eléggé belefeledkezik a tudatmódosító gomolygásba. Magabiztos rutint fedezek fel a mozdulataiban. Talán nem veszi úgy eszét a trükkös cigi, mint nekem venné, ha tényleg beleszívnék, de óvatos vagyok, ráadásul a hátam mögött döngő léptek figyelmeztetnek; jobb, ha józan maradok.
- A társaságom még drágább... - mondja, én pedig mélyen a szemébe nézek, felvonom fél szemöldököm és anélkül, hogy megperzselném vele magam, fél kezemben újra megforgatom a most már izzó végű tekercset. Közben elmosolyodom. Nincs itt önbizalomhiány, az már egyszer biztos. Vagy ha van, azt a füst ügyesen kitölti. Mindenesetre inkább nem mondok semmit. Lehet, hogy neki is sokba fog kerülni a velem való találkozás. De minden elhangzó szavával egyre kevésbé érzem úgy, hogy egy ártatlant kevertem bele az ügyembe véletlenül.
Az eldobott csikk fényes ívet húz, míg a betonba nem csapódik, majd apró, parázsló szikrák törnek le belőle minden egyes pattanásnál. Hajam és a kezemben tartott cigi szürke füstfátylának rejteke alól elgondolkodva figyelem, ahogy még pislákol keveset, mielőtt kialszik az esőmosta aszfalton. Nem nézek fel, de nem is szükséges ahhoz, hogy tudjam, mindjárt mellénk érnek a medveléptek. Arra az esély, hogy mindjárt fellélegezhetek, legalább annyi, mint arra, hogy beüt a katasztrófa.Újfent belenézek a másik kissé füstködös, kék íriszébe. Az arcom nem nagyon mutatja, de a tekintetem sok mindent üzen, talán akkor is, ha nem akarom. Csak nagyon enyhén remeg meg a kezem. Mintha a másik szemének tükrén is látnék valamit, amit egy pillanatig még nem tudok hova tenni...
Aztán megpördült körülöttem a világ. A környezetem, az üvegben visszatetsző, közeledő sötét alak, a levegőben gomolygó szürke füst, a közvilágítás sápadt fénye és az általa vetett csillanások és árnyékok mind-mind egy hosszú, összemosódott csíkká nyúlnak. Egyedül a másik marad kristálytiszta és éles.
- Ne mondj semmit... - A halk szavak előre figyelmeztetnétek, de már az iménti pördülés is elérte azt a hatást, hogy csendben maradjak.
Az egész nyavalyás életem ugyanúgy lengedezik, ugyanúgy állandóan imbolyog és forog, és kiszámíthatatlan, mint az imént ez a füstös, félhomályos világ volt körülöttem. Most pedig hirtelen megakasztott egy erős kéz és egy nagyon is stabil, határozott csók.
Nem szokásom átadni az irányítást. Nem, határozottan nem, de olyan jó volt, hogy helyettem egy kicsit más irányította a helyzetet. Biztos a fű volt az oka, de nem is tiltakoztam - az is lehet, hogy átláttam valamennyire, mi a terve. Nem húzódtam el, hanem hagytam, hadd vezessen, és rábíztam, mi történik ezután. Hozzásimultam, próbáltam elveszni a nagy karok között, s mélyre bújni az árnyékában meg a felborzolt tincseim között. Éreztem, hogy a másik keze valahol máshol jár, és csak reménykedni tudtam benne, hogy bármi után is kutakodik, azt nem ellenem használja.
De ez a körbefordulás kockázatos volt, és így is lebuktunk. Nem is tudom, küldjek-e felé egy helytelenítő pillantást, elvégre talán segíteni akart... Bár egyben rögtön az árát is elkérte. Azért finoman eltolom magamtól, tenyerem a mellkasára simul, közben ujjai közül kisiklanak hullámos tincseim. Csak egy halk lélegzetvételbe kerül, hogy rendezzem soraimat, és egy utolsó, kutató pillantásba a másik fagyos, kék szemeinek mélyére irányulva.
Minekutána kiosztottam Igort, a másik keményen közbeszól. Nem vagyok benne biztos, hogy Igor ismeri az "okosabb" szót, de a trollt biztosan. Halk prüszköléssel fojtom vissza gúnyos nevetésem, s közben hálát adok a sorsnak, hogy nagy eséllyel egy varázsló társaságába kevert. Bár elsőre nem mondtam volna meg, a mi fajtánk más tudatmódosítókkal él, mint egy doboz mugli füves cigi, de úgy tűnik, fél lábbal ő is a varázstalan világban jár.
Olyan gyorsan ránt pálcát, hogy nem is tudom szememmel követni a mozdulatot. Igor úgy vágódik el, hogy azt szerintem két sarokkal arrébb is hallani lehet, esélye se volt válaszolni. Megtetézi ezt egy vadállatias hördüléssel, ami kétség kívül az összes jelenlévő figyelmét magára tereli. Tehát lényegében egy helyére rögtön két másik fog állni, ha nem lépünk gyorsan valamit.
- Kösz. Jó válasz - sóhajtom kissé bosszúsan, míg Igor nyála meg némi vére elárasztja a betont, aztán a másik felé pillantok. Szép átok volt, de most még nagyobb slamasztikába kerültünk... Ravasz mosolya mégis kicsal belőlem egy fancsali mosolyt és egy biccentést, valamiféle elismerésképp. Valahol mókás, hogy az előbb még árakat emlegetett, most pedig hogy feldobta, hogy hős megmentőt játszhat. Nem mintha megmentésre szoruló virágszál volnék, de tény és való, jól jött az erősítés. Mikor nem jön az jól?
- Beszoptad, mert nem vagyok mugli.
- Nagyszerű - fújom levegősen, és hátrapillantok, mert már nagyjából mindegy, a többiek látják-e az arcom, vagy sem. Teszem mindezt olyan szúrós szemmel, hogy az talán megtorpanthatná őket. A pálca már nekem is a kezemben, legalább most már nem kell a Titokvédelmen aggódnom. Csak a két másik fafejű miatt, akik oroszul szitkozódva rohannak felénk.
Elárasztanak a gondolatok és tervek, hogy hogyan fogom én ezt megúszni, hogy tudom meg tőlük, hogy találtak rám és mit akarnak tőlem. Egyik hajmeresztőbb a másiknál, de már emelem a pálcám, mert úgy érzem, úgyis gyorsabbak nálam, ekkor azonban a másik kezemre erős ujjak kulcsolódnak.
Kézen fog? Elképedtem. Tudom, vészhelyzet van, de legutoljára öt éves koromban fogtak kézen. Engem sosem kellett vezetgetni. Nem vagyok az a hercegnő típus, aki a hős megmentőre vár. Magam döntöttem el, merre menjek, hogyan meneküljek vagy épp küzdjek... Igaz, nem jutottam egyről a kettőre vele, hiszen újra meg újra ugyanott találtam magam.
- Bízz bennem. Gyere!
- Hogyne... -bököm, de a másik úgy húz-von maga után mintha óvodások volnánk, és a folyosón rohangálnánk. Nyilván a tudatmódosító füst az oka, hogy ez jut eszembe, íg próbálom összeszedni épkézláb józan eszem. Ami nehezen megy. Bízzak meg egy ilyen alakban? Bízzak meg benne, akit most látok először, aki lényegében durván lekapott, feltételezve, hogy mindent jó szándékból cselekszik? Az első mondata az volt hozzám, hogy mindennek ára van... Tőlem szokatlan módon mégis hagytam, hogy az erős, kemény kéz vezessen, s azon gondolkodom, vajon mi lesz az ára ennek a bizalomnak, amit említett. Bizonyára nem olcsó.
Szinte közvetlenül ekkor a pálcája hegye felém fordul. Nem vagyok az a szívbajos, sem az a sikítós típus. Kinek is sivalkodnék, jó ideje csak magamra számíthatok. Bár nem látok rá logikát, miért fordulna hirtelen ellenem, de megpróbálom eltépni tőle magam, s közben másik kezem már emeli a pálcát. A csuklómon mintha bilincs feszülne, a kőkemény szorítás nem lazul. Mielőtt én elmondanám a védekező varázslatom, ő rám olvassa a sötét felhőt.
- Most pedig, futás!
- Egy nő sosem futkos, csak... - Ezt gondolom megint a trükkös füst mondatja velem (vagy háborgó büszkeségem), de bennem akad a szó, ahogy a másik újból magával ránt. Kénytelen vagyok felvenni a tempót, s utána "sietni", de szerencsére nem sokáig, csak az első sikátorig.
Nem látszik belőlünk semmi, csak a fekete füstfelleg, ami azonban túl árulkodó.
- Umbra pulsum! - Szinte csak tátogom, s az első szavak még el sem halnak, máris új varázslatra lendítem pálcám. A kiábrándító bűbáj működésbe lépése előtt egy villanásnyi időre megpillantom a másik huncut szempárját. Most eszembe jut, hogy az én morc hősöm Igort hamarabb elintézte, minthogy megtudjam tőle, mit akarnak tőlem. És ha már úgy is erre fog elrohanni az a két másik, talán az egyikből kiszedhetném a választ a kérdéseimre. Jelentőségteljesen megemelem a pálcám, és a sikátor vége felé biccentek, hátha hajlandó továbbra is partnert játszani - gondolom, ezt is hozzáírja majd a számlámhoz, ha belemegy. Nem állom meg, hogy ne dobjak felé egy finom, nőiesen csibészes vigyort. A szemem nagyjából talán úgy izzik, mint az előbb az egzotikus növényekkel megtömött csikkek végei. Aztán majdhogynem láthatatlanná válunk - persze nem igazán, de ez a kis álca elég ahhoz, hogy észrevétlenek maradjunk, ameddig szükséges. A sikátor vége felől máris meghallom a két pár láb sietős dobogását.

..a trágár szavak esélyesek...

- Egy nő sosem futkos, csak...
Valahol félúton hallom a mondatfoszlányt, amit nekem szánt. Biztosan nekem szánt. Nevetek magamban a dolgon. Egy nő kurvára fut ha az életéről vagy az érzelmeiről van szó. Ha gyereke van, akkor az ösztön vezérli. Szóval kár itt papolni arról, hogy ő mennyire nem fogja bírni az iramot mert szemmel láthatóan nem okoz neki gondot. Az legalábbis, hogy a sikátorba bevágódunk ezt bizonyítja.
A tüdőmből a levegő ki és be szaladgál a megszokottól kétszer de lehet háromszor is gyorsabban. Rég futottam már ennyit ilyen gyorsan, de rég kellett ennyire kidolgozatlanul is rögtönöznöm. Meg kellene mondanom Alfred-nek hogy kevesebb habcsókos sütit tömjön belém, mert ez így nem lesz jó...
Ahogy hátam a téglakövek hidegének vetem lendületből magamhoz húzom a lányt. Nem akarom hogy bármi baja essen a lendület vagy a centripetális erőnek köszönhetően. Ha nekem is csapódik csak másodpercek műve és mindössze egy szelíd de elégedett mosolyt villantok felé. Nahát, eddig se bírta nélkülem- címzéssel, s be is ékelem közénk a megfelelő pár centis teret. Kell ez, mindenképp kell. Nem szándékom épp egy sikátor kellős közepén neki esni, hiába még ha tetszik is. De miután én is férfi vagyok jobb félni semmint megijedni.
- Tudom, tudom. Csak elegánsan sietsz a magassarkúdban, mi?
Szelíden előre hajtom felé a fejem gesztikulálás gyanánt. A csókja még ott bizsereg ajkaimon, de ajkairól hamar tovasiklik tekintetem s helyette levezetem lassan de határozottan a saját csinos lábaira az övét is a sajátommal együtt, ahol nyoma sincs a tűsarkaknak. Tudtam én hogy nem az a fajta üresfejű tyúk ő, habár valószínű a tűsarkak is jól állnának neki. Egyszer mindenképp megnézném benne magamnak.
- Umbra pulsum!
A minket jótékonyan körbeölelő varázs lassanként szertefoszlik. Hallom a mély lihegést ami felénk közeledik. Ideje lenne újabb terv kiötlésének. Mondjuk kezdve egy jó kis kiábrándító bűbájjal akár...
Mintha csak a gondolataimban olvasna, az ismeretlen amazon fogja a pálcáját, egyszer lazán körbepörgeti ujjai közt, akárcsak a cigit és a saját fejére koppint vele. Lassan, egyenletesen veszi fel a környezete színeit és formáit. A ravasz mosolyt viszonzom, majd én is nonverbálisan magamra olvasom a bűbájt. Olyan érzés, mint mikor a fejed tetején széttörnek egy tojást, ami lefolyik végig a testeden. Nem kellemes de rohadt hasznos. Elég egy fél perc s eltűntem a színről.
Na ezzel is megvolnánk. Így a város bármely részére el tud szökni észrevétlen, mert ezek a húgyagyúak ugyan feltételezhetően varázslók de abból is az elégségessel vizsgán átverekedettek közé tartoznak. Mindössze csak arra kellene figyelnie, hogy ne bukjon le az meg menne nélkülem is gondolom.
Már épp megfogalmazódik bennem, hogy beugrom Loco bárjába inni egy Méreg Csókot, rám is fér az a koktél ez után az instant pár perces manőversorozat után, de a lány felém villanó tekintete egyszerűen nem enged tovább indulni. Nem tudom mi van benne, de valami igen, ami arra késztet maradjak.
Látom, ahogy a sikátor széle felé lép. Az üldözőink is pillanatok múlva ott lehetnek.. Mi a frászt akar? Kinyírni mindenkit mint egy maffiózó? Na nem, nem engedem hogy itt pont Camdenben legyen balhé és az oroszok ránk szálljanak. Van elég bajom a Patkányfészekben, nem szükséges hogy a Minisztérium kijöjjön ide vizsgálódni. Camden mindig is szürke terület volt. A Minisztérium szemet hunyt elfölött is, akárcsak a Csodák Udvara felett de nekik is véges a tűréshatáruk. És Camden esetében ugyanez igaz a mugli rendőrségre is. Ahh de nem bírom azokat se..
- Mondd, mégis mire készülsz?
Halkan súgom neki közvetlen mögé lépve. Nem érek hozzá mert akkor a bűbáj szertefoszlik. Most is azért látom, mert ugyanúgy megbűvölve állok mögötte. De ha ez átmegy valami bosszúhadjáratba akkor én tutira kiszállok a buliból. Az hogy itt varázsolok egy dolog, leszarják mert megszokták. Sőt a város többi részében is. Tuti csinos aktahalmazuk van rólam az auroroknak, de fosok bele. Viszont a gyilkossági ügyek más dolgok. Az csak mugli szinten működnek jól bérgyilkosként ott is csak válogatott eszközökkel. Ha nem így lenne Cooper Hayes már rég a föld alól szagolná az orrsáncfűt, az is biztos...

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

- Tudom, tudom. Csak elegánsan sietsz a magassarkúdban, mi? - Meglepett félmosollyal bólintottam a költői kérdésre. Pontosan eltalálta, mit mondtam volna, leszámítva a magassarkús részt - bár technikailag az van rajtam, csak épp a felismerhetetlenségig átalakítva.
Ahogy a fordulónál egymásba ütköztünk, megint úgy éreztem, hogy ez most valahogy más. Eddig mindig magam intéztem az ügyeimet, magam kormányoztam az úton. Most vezetett valaki más határozott, erős keze, és volt mibe kapaszkodnom, ha megbotlanék - őszintén szólva tetszett ez az új érzés, még akkor is, ha az említett kapaszkodó egy egyre ázottabb kabát, és az általa rejtett, feltételezhetően egész izmos felsőtest... Ugyanakkor aggasztott is kissé ez az egész. Helytelenítő pillantást vetettem felé, amiért megint magához vont, de épp egy hajszállal azelőtt, hogy önszántából elhúzódott volna néhány centit a személyes teremből. Bár még mindig igen közel állt. Éreztem rajta az iménti fűszeres füstöt, s jól hallottam, ahogy a futástól a levegőt szedi. Ez még hátrányunkra válhat, bár ahogy földijeim trappolnak, még azt se hallanák meg, ha hiperventillálna.
Láttam, hogy tetszem neki, nem volt ismeretlen a tekintet, amivel rám nézett. De az én pillantásom, amivel válaszoltam a közeli íriszek kék csillogására, nem lágyult el. Bármennyire is meglett volna rá az ok. Nem engedhettem...
Ahogy a hűvös, folyékony érzetű bizsergés elárasztott a fejem búbjától indulva lefelé, különösen jól esett volna tudni, hogy eltűnök a szeme elől. Igazából jobb lett volna ez így. Ezt nagyon nem szabad. Mióta a Falka berántott, mióta rajtam volt a ragályos kór, azóta teljesen lemondtam a másik nem társaságáról. És ez jól van így, és így is marad. A fertőzés kockázatán felül semmi szükségem rá, hogy az ilyesfajta ügyek (is) elvonják a figyelmemet a kutatásról. De főleg, nem kockáztathatom, hogy megharapok valakit, semmilyen körülmények között. Pedig adódhatna, hogy csak egy hajszálon múlik, mint az imént annál a kis afférnál is. Erre a gondolatra határozottan hátrább léptem még egy lépést.
A sarok felé oldalaztam, kihasználva, hogy nem kopogtak a lépéseim. A csizmás lábak döngéséből és az orosz, reszelős szitkozódás hangosságából igyekeztem megbecsülni, hol lehet a másik kettő. Rossz szokás, hogy azonnal körbeforgatom, ami az kezembe kerül, de jól levezeti az idegességet. A pálca megperdül az ujjaim között, aztán irányba áll arrafelé, amerre majd felbukkannak üldözőink. Mivel nem lehetek biztos abban, hogy hős megmentőmnél vajon még mennyi hitelem van a jóindulatából, inkább magam gondolkodom a megoldáson, mert nem vagyok egy kifejezett harci mágus, egyszerre legfeljebb az egyiket tudom leteríteni. Gyors egymásutánban kéne ezt megtennem? De ha fej-fej mellett futnak? Használhatnák olyan bűbájt, ami mindkettőt megakasztja, de azok hatékonysága talán nem a legjobb, és nem hiányzik a hangoskodás, meg a feltűnés. Az idő leteltét az egyre hangosabb csörtetés mutatta, s én tudtam, lassan kifogyok a tervezésre maradt időből.
- Mondd, mégis mire készülsz? - üti meg fülem az elsuttogott kérdés. Nem ér hozzám ugyan, mert annál ezek szerint profibb, de olyan közel áll, hogy libabőrös lesz a tarkóm. Hallom a nyakamba fújt szavakon az aggályt, az említett segítőkészség limitjét. Próbál lazának hangzani, de valahogy mégis kiérzem belőle, hogy a hátterükben valami ellenérzés van.
- Félsz? - kérdezem hasonló halk suttogással, kihívón, egy leheletnyi huncutsággal. Úgy teszek, mintha játékra venném az egészet, pedig erről szó sincs, a szívem a torkomban dobog, de erőt veszek magamon. Hátrafordulok, hogy lássam, milyen arccal válaszol, és hogy feltüzeljem a kacér pillantásommal. De egyelőre nincs változás és nem érek rá megvárni, lesz-e. Maradnak a puszta nyakamba suttogott, libabőrkeltő szavak.
- Meg kell tudnom, mit akarnak. Csak el kéne őket kábítani. Ha volnál szíves... Tudom, hogy ára van, írd csak a számlámhoz - teszem hozzá játékosan, enyhe gúnnyal, majd elhallgatok, és visszaszámolom a léptek dobbanásait. Most már rábízom, mit választ. De mivel itt áll mögöttem, ha valami balul üt most ki, jó eséllyel ő is legalább olyan rosszul jár, mint én. Értelmesnek tűnik és tapasztaltnak, gondolom ez az ő figyelmét sem kerüli el. Vagy kereket old. Sebaj. Akkor megoldom egyedül, ahogy szoktam. Megszorítom a pálcám, és mély lélegzetet veszek. A fejem most már üres, a rajtam végiggördülő esőcseppeket sem érzem. Csak a célra koncentrálok.
Az utolsó lépés hangja után mintha több idő telne el, pedig nincs így, csak az erős koncentrálás okán érzem ezt. Még nem látom a fickót, de már elkezdtem a nonverbális átkot: Petrificus totalus! Egy villanás az egész. A kopasz tag, aki a pálcám hegye elé keveredett, nem is nézett felém. Nem látta, mi lökte a földre. Olyan hanggal vágódik el, mintha nemcsak mozdulni nem volna képes, de valóban kővé is vált volna. Arccal előre, persze. Talán nem lesz olyan állapotban, hogy kiszedjek belőle bármit, minden esetre egy gonddal kevesebb. Hogy a másikkal mi történik, és hogy a mögöttem álló fickó végülis közreműködött-e benne, azt csak egy pillanattal később tudom meg, de úgy fordítom tovább a pálcám, hogy ha szükséges - és még kivitelezhető - a másik tagot is megpróbáljam ártalmatlanná tenni.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem vagyok az a fajta, aki sok mindenen meglepődik. Meghökkeni, az más. Nagyon más. Mindössze pillanatnyi fennakadás csupán, semmi több. De valóban újat, frisset, érdekeset mutatni... megint egy új műfaj. A lány egyértelműen a kettő között mozog. Ugyan eddig nem okozott olyan meglepetést, amit ne vártam volna logikusan de persze ez könnyen változhat. Kiszámíthatatlan. Ez tetszik.
- Félsz?
Már maga a kérdés is kissé gunyoros. Jól tudom mire megy ez ki. Hogy mit akar elérni ezzel. És persze elmaradhatatlanul ott a felém lövellt pillantása. Egyszerre képes szemrehányó, fellengzős és kérkedő lenni. Még hogy félni... cöh! Én? Pont én? Minek néz ő engem? Minek hisz? Ostoba kis átlag varázslónak? Na nem. Nem vagyok egy hétköznapi unalmas közember, ezt leszűrhette volna az első öt percünkből. Nem bánom hogy nem sikerült neki, mert úgy vélem akad még alkalom, ha... nos persze ha, sikerül elintézni a kéretlen társaságát.
- Ahhoz hamarabb kellett volna felkelned, aranyom...
Rosszalló arccal szuggerálom, de csak a sötét fürtöket tudom, mert már nem rám figyel. Ez valahol kissé bosszant. Rend szerint ha megjelenek valahol a nők rám figyelnek. Legyen az egy kurva bár vagy üzlet esetleg a nyílt utca... de ezt a nőt jobban leköti más. Az üldözői.
Miért ilyen érdekesek? Miért nem old kereket szimplán és élvezi az életet?
Valami mélyebb húzódik meg itt és ritka ha az ösztöneim megcsalnak. Rohadt ritka alkalom az.
- Meg kell tudnom, mit akarnak. Csak el kéne őket kábítani. Ha volnál szíves... Tudom, hogy ára van, írd csak a számlámhoz.
Nem tetszik a mondat első fele, hiába érthető az indoklás. Csak elkábítani valakit rohadtul nem könnyű menet, pláne ha számít rá. Még akkor sem ha buta mamlasznak tűnik. Az orosz gengszterek meg duplán veszélyesek. Nem tudom mennyire jó ötlet belefolynom ebbe. Ha én belekeveredek jó eséllyel az egész tolvajszervezetet magával rántom. A Patkányfészek ettől lesz hangos és nem csak az... az egész alvilági szekció is. Akarom én ezt? Megéri ezért kockáztatni? És mit kapok cserébe?
- Sokkal fogsz te tartozni nekem...
Se igen, se nem. A válasz kérdéses mert én magam sem tudom eldönteni, mit is akarok igazán. Az üzlet az üzlet. És mintha a lány a gondolataimban olvasna, egyértelműen közli, nem felejtette el a nyitómondatom.
Ez tetszik. Ritka az olyan ember, aki odafigyel ténylegesen a másikra vagy annak apróbb rezdüléseire. Úgy látszik tényleg kár megvonni tőle a bizalmat. Ha másért nem is hát már ezért is.
Elvigyorodom ugyanúgy mint mikor nekem csapódott és összeért a testünk egyetlen pillanatra. Az elégedettség dominál bennem, és ennek köszönhetően újra vakmerővé válok. Az adrenalin íze ott tombol a számban, érzem az ereimben. Hát jó, nem ellenkezem. Legyen neki karácsony...
Mély levegőt veszek, kezem a szilpálca nyelére kulcsolódik s csak lehelettel szorítom meg erősebben mint eddig. Az eső csöpög visszhangot ver a csatornában és egész Camdenben.
A jelre várok. A jelre, amit ő ad meg. Mikor kiugrik és célba veszi az első embert akit meglát nem állok az útjába. Követem, de nem sietve. Elegánsan lépek ki utána és veszem észre a másik fickót. Az nem láthat engem, csak a sötétet kémleli valahol tőlem kicsit jobbra. Elvigyorodom elégedetten. Rühellem a kiábrándító-bűbájt de ilyenkor mégis annyira hasznos....
Szóval lefegyverzés meg elnémítás, mi? Könnyű lenne egy sóbálvánnyal vagy hasonlóval megoldani a kérdést, de a tökömnek sincs kedve ki meg befagyasztgatni a tahókat. Inkább csak egyszerűen rászegezem a pálcám célpontomra. Arcán mély heg éktelenkedik most, hogy a hold és a lámpák fénye ráesik ahogy elfordul a másik irányba. Nonverbálisan mondom csak ki a varázsigét, aminek köszönhetően a keze és a lába köré kötelek fonódnak, megbénítva őt. Elborul a hátára, mint egy liszteszsák. Mire megszólalhatna vagy egyáltalán kiálthatna egy Silencio-t is ráküldök, ezzel csak egy tompa nyögést eszközöl ki a hangszálaiból. Szar ügy.
A szívem vadul lüktet részben a siker féktelen mámorától másrészt mert azért a veszély még koránt sem ért véget. Körbepillantva mégse látok senki mást. Kivárok egy hosszú percet de csend honol az utca ezen szakaszán. Valahol arrébb hangosan szól a reggie ritmusa. Kéne még egy füves cigi...
- Remélem elégedett vagy.
Pislogok a lány felé és az általam lefegyverzett rossz arcúba rúgok. Az kénytelen beljebb fordulni maga körül így közelebb kerül a sikátor széléhez.
- Mégis milyen módszerrel akarod őket szóra bírni? Mert elnézésed kérem, de Veritas-szérummal nem készültem mára...
Gunyoros mosollyal figyelem. Igen, cinikus vagyok mert nőt sosem láttam még kihallgatni. Nem tudom róla elképzelni hogy barbár lenne. Ahhoz túl kecses. Túl szép. És túl jól csókol.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Halkan mosolygok a piszkálódó kérdésemre kapott feleleten. Hiába, ha a megfelelő választ akarod hallani, akkor a legbiztosabb mód, ha jót kérdezel. Hallom a hangján a férfibüszkeség sértett morgását, ez pedig nekem pont elég. Azt a mély, bársonyos morgást, ami azt illeti, egész kedvemre való volna hallgatni, ha nem éppen ebben a helyzetben lennénk, amiben vagyunk...
Még mielőtt elsütöm a saját varázslatomat, sem vagyok benne biztos, hogy számíthatok-e a segítségére, de nem érzem úgy, hogy bármi félre csúszhat. Észre se veszik a sikátort, úgy rohannak el előtte. Vagyis rohannának. Amíg én azt az egy egyszerű rontást elvarázsolom, mögülem a hajamat fellebentve gyors egymás utánban két löket is suhan elő, s a másik, sebhelyes arcú fickó is rövid úton a földre kerül.
Hirtelen áraszt el az érzés, hogy fordult a kocka. Hogy most nálam (nálunk) a labda. Nagy sóhajjal szabadulok meg az eddigi pániktól, amit jó mélyen magamban tartottam idáig. Az idegesség persze nem múlik el teljesen, hiszen még mindig nem túl rózsás a helyzet, de legalább már itt az irányítás.
- Remélem elégedett vagy.
Ránézek és megbillentem a fejem mindkét irányba, halvány mosollyal tudatva vele, hogy részben igen. De még ha tökéletesen meg lennék elégedve, sem tudatnám vele.
- Kösz - biccentek a másik által földre küldött behemót felé. Nem dicsérem meg a bravúros leszerelést, pedig elönt a hála és az elismerés, az elegáns és rutinos ártáshasználat miatt, de ezeket megtartom magamnak. Nehogy elbízza magát...
Üldözőből lett áldozataink felé fordítom figyelmem, s bár ma esti társaságom elkezdi befocizni az egyiket a sikátor jótékony sötétjébe, én néhány pálcasuhintással rásegítek a dologra, mert nem hiányzik, hogy itt a nyílt utcán meglásson minket valaki. . Egy szempillantás múlva mindkettő szépen becsusszan a sikátor jótékony sötétjébe.
- Mégis milyen módszerrel akarod őket szóra bírni? Mert elnézésed kérem, de Veritas-szérummal nem készültem mára...
Míg elhangzik a kérdés, én elindulok a melákok után, s menet közben néhány gyors rutinmozdulattal visszavarázsolom a külsőm is. A kabátom egy lebbenéssel szépen visszavált feketéből mélyvörös meggyszínné (bár a szőrmét már nem kapom vissza, de több is veszett Mukdennél), a lapostalpú cipőből pedig újra fekete, magas szárú kopogós csizma lesz. A hajam újrakontyolásával nem bíbelek, bár megszokásból azon is végigsimítok, ha már így kibontva marad, legalább ne legyen kusza. Nem mintha eddig nagyon zilált lett volna, de mégis, a sok futkosás után ezt nem bízom a véletlenre.
- Elnézem most az egyszer - küldök hátra egy újabb, kedvesen kihívó félmosolyt a sikátor és a nyílt utca sarkáról, épp a közvilágítás sápadt fénye és a baljós sötétség határáról.
- Jössz? - kérdezem félvállról és belevetem magam a szűk utca feketeségébe. Ha akarja tudni a módszerem, jöjjön és nézze meg a saját szemével. Nem mintha szeretnék ehhez közönséget... Vajon utánam jön? Most már nem sok oka van rá, hacsak az nem, hogy tovább várja a fizetségét. Arra pedig még várnia kell, mert jelenleg fontosabb dolgom akad.
Még néhány lépés múlva ott állok a két földön fekvő alak között. Szórok körénk egy disaudiót, a biztonság kedvéért. Csak egy tört pillanatig hezitálok, majd a sebhelyes mellett döntök, mert aki a képére esett, valószínűleg kiköpne néhány fogat, amint feloldanám az átkot, ami sóbálvánnyá kövesztette. Nem mintha sajnálnám, de nem volt kedvem az agyrázkódott selypegését hallgatni.
- Hát akkor kezdjük veled... - dünnyögöm halk orosz szavakkal, és körbejárom a megkötözöttet, egyszer majd még egyszer. Farkasszemet nézek vele közben, a sötétben szinte villog a szeme fehérje, ahogy tekintetével követ engem. Egyelőre dühös képet vág, de ez gyorsan alakul gyanakvássá, majd komoly aggodalommá. Kényelmetlenül közel lépek a fejéhez, ha óvatlan lennék, eltalálnám a fülét vagy a nyakát, de ügyesen manőverezek, így azok a megmentő hajszálak még épp a férfi és a gyorsan le-lesújtó magassarkak közé férnek.
- Érdekes, hogy fordult a kocka, nem? Néha kell a férfinek, hogy ő legyen alul - teszem hozzá finom félmosollyal. Társaságom, ha követett, a szavakat talán nem érti, de a történéseket biztosan. Kellemetlen ilyen helyzetben mutatnom magam, mert nem kenyerem ez a stílus, de így hozza a kényszerűség.
Magam is megfordulok, mint az említett ikonikus tárgy. A kecses mozdulat közben úgy perdülök, hogy kicsivel a szokottnál kicsivel szélesebb terpeszbe érkezzek. Egyik csizmám épp a fickó két lába közé, igencsak kényelmetlen helyen landol, de a magassarkat letámasztom a betonnak. Így se lehet neki kellemes, de a teljes testsúlyomtól e módon az igazán kényes területek mentesülnek - egyelőre. Én próbálok nem fintorogni, s legyűröm irtózatom, hogy a fontos dolgokra koncentrálhassak. Azért némi undor mégis kiül az arcomra.
- Van két egyszerű kérdésem. Bízom benne, hogy sikerülni fog rájuk őszintén válaszolni - teszem hozzá. A nyomás egy leheletnyivel nő, a megkötözött melák kétségbeesése szintén. Az én arcom nem változik, pedig legszívesebben hánynék. Fűzfapálcám hegye a sebhelyes fickó szeme közé mutat és halvány fénnyel parázslik fel.
- Ez ugye egy silencio volt? - kérdezem, hátha segítőtársam a közelben maradt, de nélküle is feltalálom magam azügyben, hogyan bírjam szóra emberem.
- Egy. Hogyan találtatok rám? - érdeklődöm hidegen. Ez bemelegítő kérdés, legalábbis a tag azt hiheti. Számomra pedig tanulság a jövőre nézve. Meglepő, de angol választ kapok, ráadásul akcentus nélkülit.
- A Falka mindenhol ott van. A Minisztériumban is. Nem nehéz kitalálni, hova bújsz, ha brit kopók szaglásznak utánad - teszi hozzá gúnyos-kárörvendő hörgéssel, s amíg én emésztem a hallottakat, egész belelendül. - Feleslegesen ügyeskedsz, esélyed sincs akkor sem, ha mindenféle ölebek...
Nagyot nyikkanva hallgat el, amikor egy erősebb nyomással egyértelműsítem számára, hogy nem riadok vissza maradandó károk okozásától az említett érzékeny területen. A pálca hegye is ismét felizzik, s szép lassan a homlokáról a torka felé siklik. Én továbbra is nyugodt, hűvös hangon szólalok meg, a belső háborgások ellenére.
- A modor, jóuram! - figyelmeztetem, aztán felteszem a második kérdést. - Miért? Ezúttal mi olyan fontos, hogy a fél világot átszeljétek utánam? - érdeklődök, bár van egy olyan sejtésem, hogy sebhelyes arcú barátunk helyi, kiindulva tökéletes angolságából.
- A Falka nem engedi, hogy a titkaival ide-oda rohangásszanak az ilyen... - Összehúzott szemöldökömet látva szerencséjére elhallgat, majd még hozzá teszi: - De leginkább a "gyógyszer", doki. A szer, amin dolgozik, és amiről azt állítja, hogy gyógyít, de mint tudjuk, inkább méreg. Dúúúrva méreg... - köpi gúnyolódva, és azonnal tudom, hogy nem hazudik.
Azt hiszem, elsápadok egy cseppet. Szoborrá dermedek, szám pengevékonnyá préselődik. A kezem meg se rezzen, a pálcából úgy robban elő a nonverbális varázs, mint egy váratlan villám. A fickó feje ájultan vágódik hátra.
Gyorsan elhátrálok tőle, meg a másiktól is, és mindkettőre ellövök egy erős emléktörlő bűbájt. Aztán tekintetemmel a harmadik férfit keresem meg, aki talán még itt van. Vajon mennyit hallott? Vajon... Vajon ennyi tudással elengedhetem?
Mielőtt azonban eldönthetném, hogy elkeseredésemben pálcát emeljek-e rá, tudva, hogy nálam sokkal ügyesebb párbajban, nehéz, döngő léptek ütik meg a fülemet. Azonnal belém üt a felismerés, hogy a kábító átok nem tart örökké, és Igor emlékeit nem töröltük...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem is rejtem el hogy érdekel a folytatás. Valahogy úgy vagyok vele, hogy lássa csak, elvárásokat támasztok vele szemben. Hogy ez miért is jó? Miért jó igazán? Teher alatt nő a mandragóra... Így legalább muszáj a legjobb oldalát mutatnia. Vagy ha már törekszik rá az is fél siker.
Nem segítek az emberek sikátorba való vontatásába. Nem azért mert nem tudnám megtenni, szimplán nem vagyok túlzottan segédkező kedvemben. Ha úgy nézzük ez is több volt már, mint amennyit a másik remélhetett.
- Jössz?
A kérdésére nem reagálok semmit, csak figyelem, ahogy beindul a sikátorba és elnyeli az alakját a jótékony homály. Apró sóhaj szakad ki belőlem. Valahol a lelkem egy része tiltakozik. Az amelyik Sophiehoz hű, aki talán féltékeny lenne... a másik oldalam meg kurvára kíváncsi. Kettősség, megint.
Egyetlen pillanatra hunyom le a szemem majd végül indulok meg a nő után. Nem kell nagyon keresgélnem merre is lehet. Bentebb meg is találom, ahogy épp az áldozatokat szemléli. Elnézve az arcát olyan, mint egy ragadozó. Keresi, melyik préda a gyenge. Az oroszoknál van olyan hogy gyenge?
Nem sűrűn volt összetűzésem az orosz maffiával, de valami oknál fogva elfog a gyanú ez most esélyesen megváltozik. Nem tudom ennek örülök-e vagy sem. A nő minden esetre olybá tűnik a helyzet magaslatán van. Nem kellek én ide...
Nekidőlök a vízzel ázott téglafalnak és elnézem mint egy jó mugli a remek horrorfilmet, hogy mi a frász is lesz ennek a 'kihallgatásnak' a végkimenetele. Igazán érdekel és felettébb izgat mit hoz ki ebből a jócskán előnyös szituból. Persze talán más lenne ha nem lennék ott háttértámogatásként a tudatában, s evidensen a szil pálcám a kezemben marad. Tuti ami ziher, csak akkor teszem el ha már teljesen veszélytelen a dolog.
- Hát akkor kezdjük veled...
Nem tudom mi alapján voksol az általam megbénítottra, de pont le is szarom az okát. Annál kíváncsibban figyelem, ahogy felveszi azt a testhelyzetet, amiben... nos nem szeretném viszont magam találni. Valaki emlékeztessen rá hogy ne kezdjek ki ezzel a nővel...
- Van két egyszerű kérdésem. Bízom benne, hogy sikerülni fog rájuk őszintén válaszolni. Ez ugye egy silencio volt?
- Ja.
Közlöm unott hangon miközben összefűzöm magam előtt a karom. A testsúlyom a falnak döntöm, a lábam is x-be rakom és úgy figyelem, mit is hoz a helyzet. A némító bűbáj lekerültével sok mindenre fény derülhet... Nagyon sok mindenre.
- Egy. Hogyan találtatok rám?
- A Falka mindenhol ott van. A Minisztériumban is. Nem nehéz kitalálni, hova bújsz, ha brit kopók szaglásznak utánad..
Összevonom a szemöldököm. A Falka? Mi ez, valami farkasklán? Vagy valami fedőnév? Mint a briteknél a sólyom meg a kígyó testvériség?
- A Falka nem engedi, hogy a titkaival ide-oda rohangásszanak az ilyen... De leginkább a "gyógyszer", doki. A szer, amin dolgozik, és amiről azt állítja, hogy gyógyít, de mint tudjuk, inkább méreg. Dúúúrva méreg...
Méreg...
A szó ott visszhangzik közöttünk. Gyógyszert emlegetett, amihez ennek a nőnek van igazán csak köze. Meglep. Nem néztem volna ki hogy gyógyító. Bár így most félprofilból nem is annyira elképzelhetetlen. Még a gyér fényviszonyok között is látom a megrettenést az arcán. Nem tudja gyorsan rendezni az arcmimikáját hogy ne vonjam le rögvest a következtetést. A fickó igazat mond és ő felismerte hogy valódi veszélyben van. Na nem mintha ezt nem tudta volna eddig is...
- Már csak a lefagyott testtartás is utal rá, érzékenyen érinti a megszólalás. Vagy az hogy én is hallottam? Fene tudja...
Figyelem, ahogy hirtelen feláll és elhátrál tőlük. Aztán mire észbe kapok vagy szólhatnék két fénynyaláb süvít ki a pálcájából és találja el a csávókat. Exmemoriam és annyi neked helló szevasz.
Duplán emlékeztessen valaki, hogy ne húzzam fel.
Hirtelenjében nem is tudom mit mondjak. Csak meglepetten meredek rá tekintetem tele kérdéssel, míg ő szintén rám mered. Így telik el egy pillanat, talán kettő. Érzem, az esélyeit latolgatja. Érzem, hogy gondban lehetek. És a végtelen hosszú perc lassan pereg le. Talán már szinte dönt. Talán már szinte cselekedne, csakhogy megzavarja egy másik hang, ami nem az él szaggatott lélegzetvételem vagy szívem vad ritmusú dobogásának összjátéka. Nem, ez a hang a sikátor túlvégéről jön... és a nagydarab monstrum Igor-hoz tartozik.
- Ó hogy bassza meg...
Káromkodom el magam és lehúzom a fejem. Az átok pont a fejem helyén csapódik a falba. Nem gondolkodom, hanem megragadom a lányt és rohanni kezdek. Néha egyszer egyszer hátraküldök egy taroló vagy kábítóátkot, de nincs időm alaposabban célozni. Jobbra fordulok az egyik sikátorból a másikba, aztán fejet lehúzva újabb átok után balra s végül újra balra. A célom lejutni Camden hírhedt földalatti piaccsarnokához, mert ott könnyű elvegyülni. És amúgy bármi megkapható. Még a tiltott emberi vese is... Ráadásul pont ezért mindig ezernyi meg egy ember van és ha ennek vége tuti nem csak egy kurva füves cigivel ajándékozom meg magam hanem valami rohadtjó kábszerrel is, ha már a nő volt szíves ilyen helyzetbe hozni...

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Mind így működnek. Szorongasd meg a tökét, és azt is elénekli, amit semmiképp sem akarnál hallani. A falka, a gyógyszernek induló borzalmas méreg... Jó, hogy nem regéli el mindjárt az egész sztorit, a valódit, azt, hogy miért hagytam el a szülőföldemet, hátrahagyva mindent, hogy milyen tömegpusztító förtelemre bukkantam véletlen balszerencsém folytán...
Én vagyok ostoba, egyedül én. Mindig, mikor már abba a tévhitbe ringatom magam, hogy ennél óvatosabb már nem lehetnék, hogy a furfangok pajzsával elérhetetlenül körbevettem magam, történik valami ehhez hasonló, és a rideg valóság áttör az általam húzott foghíjas falon.
A kísérleti összetevőket sosem írtam le, mert ennyire azért nem vagyok óvatlan. Az ilyeneket fejben tartom, onnan nem tudják ellopni. De a kutatási naplóba sajnos jegyzeteltem a hatásokat, amiket az új bájital okozott... Okozhatott. Ez végül is nem tisztázott még. Nagy hiba volt ez, de sajnos még a legnagyobb koncentráció mellett sem voltam képes ennyi információt, ennyi változót és különböző verziók különböző hatásait fejben tartani. Muszáj volt dokumentálnom, és egészen addig nem aggódtam különösebben emiatt, amíg be nem törtek az otthoni laboromba, és fel nem dúltak mindent. A papírok közül persze nem hiányzott semmi sem, de gondolom nem került nekik sokba egy gyors bűbájjal lemásolni a nekik tetsző anyagokat.
Ez a másik fickó idegen volt, és nem tudtam, bízhatok-e benne. Vagyis tudtam, hogy nem, ami azt illeti. Ez nem ellene irányult feltétlenül, de magamon kívül senki sem élvezheti becses bizalmamat. Mégis, mindennek ellenére jó volt tudni, hogy ott áll mögöttem, kivont pálcával. Ha nem lett volna fontosabb dolgom, biztos a szemére vetem, hogy milyen szenvtelenül jót szórakozik a műsoron, amely számomra viszont meglehetősen kellemetlen volt. Az a gondolat is átfutott bennem, hogy talán nem először lát hasonló szituációt, azért nem kap szívbajt ettől az egésztől. Szerencsém ez, vagy épp balszerencsém? Talán kicsit mindkettő.
Igor léptei nyilván későn jutottak el hozzánk, mert mire megmozdulnánk, már majdnem késő. Az átok vakító fénnyel hasítja ketté a sikátor sötétjét, és szikrákra robban a falon. Segítőtársam ismét lenyűgöz elképesztő túlélő ösztönével, hiszen hogy ezt az átkot kikerülje, nyilván hatodik érzék bevetésére volt szüksége. Ő elég jól megőrzi lélekjelenlétét, rutinosan és elképesztő gyorsan tér ki, én viszont csak bámulok, mint az őz a reflektor fényébe, és még sokáig látom a szemem előtt táncolni a vakító fényfoltokat, melyek bárhogy próbálok pislogni, nem tűnnek el előlem.
Érzem, hogy a fickó megragad és maga után ránt. Nem tudok ellenkezni, hiszen fizikai erőm szinte a semmivel egyenlő. Nem beszélve arról, hogy nem látok, csak foltokat. Azt azért érzem, hogy egy újabb átok csapódik a kukákba, amik mellett elszaladunk. Záporozik ránk Igor haragja, durva, darabos rontások formájában. A környezet hamar megsínyli, és ennek bizony figyelemfelkeltő hangja is van, mely az orosz drabális alakot egy cseppet sem izgatja. A köztéri pad, amelyet a vörös sugár eltalál, épp mellettünk forgácsolódik nagy robajjal pozdorjává. Ez legalább feloldja a szájzárat, amit az ijedtség okozott nálam. Egy halkat sikítok, de hangomat szerencsére elnyomja a partner által útjára indított válasz-átok. Ez talán lelassítja Igort, mert mintha kissé lemaradna.
Az újabb forduló után, hogy nem vagyunk közvetlenül az üldözőnk előtt, végre elkezd kitisztulni a kép, és nagy nehezen, de a számra találnak a szavak is.
- Ne... Nem... szaladhatunk! - Ahogy úrrá leszek a ziháláson, egyre határozottabban értelmes és érthető dolgokat mondok. - Figyelj, meg kell... be kell várnunk! - makacskodom idegesen, és nem azért, mert félek, hogy az őrült hajszában letörik csizmám sarka. Nem csak azért, őszintén. Próbálom megvetni a lábam, vagy megrántani a hős (vagy épp gyáva) indulatoktól némileg se hall-se lát férfi kabátját, hogy inkább keressünk fedezéket, de olyan erős, és láthatóan annyira eltökélten rohan egy bizonyos irányba, hogy jószerével talán meg se érzi. Fel is adom, hogy fizikailag hassak rá.
- Ha most elveszítjük, Rád is emlékezni fog! - hadarom mérgesen, hátha az őt magát érintő tények meghatják, vagy legalább eljutnak a füléig. És itt nem állok meg. - Ha nem töröljük ki az emlékeit, továbbadja amit megtudott, és nem csak a bizonyosságot, hogy én itt vagyok Londonban, de azt is, hogy segítségemre volt egy bizonyos illető, aki ezek után olyan dolgokba keveredik, amikbe igazán nem akart volna, erről biztosíthatlak!
Újabb átok csattan mellettünk, a menetszele meglibbenti némely kósza hajtincsemet, villanása kékes fénybe vonja mindkettőnk arcát. Az enyémre szokatlan módon most minden kiül. Meg sem próbálom titkolni, hogy rémült vagyok, és dühös, hogy legszívesebben én is hanyatt homlok elrohannék... De meddig? Másik országba? Más kontinensre? Egy távolabbi bolygóra? Ha a kezükre kerülök, és napvilágra jut a méreg receptje, az sokakat katasztrófába sodor. És mindenkit, aki véletlenül belekeveredik, szintén.
Az átokra válaszul hátralövök egy Ingravesco pedis átkot, de természetesen nem talál, úgyhogy hacsak nem fárad el üldözőnk lába magától, akkor nem várhatom, hogy lelassuljon. Engem nem arra találtak ki, hogy mágikus párbajokban vegyek részt, különösen futkosás közben. Igor újból céloz, és bár jóval előtte rohanunk, pálcájából hosszú láncsor csap elő, mely fenyegetőn nyúl felénk olyan gyorsan, hogy nekem esélyem sincs kivédeni. Ez már halkabb átok, talán még neki is van annyi sütnivalója, hogy felismerje, forgalmasabb utcákhoz közeledünk, ahol jó volna nem feltűnést kelteni...

..a trágár szavak esélyesek...

Felborul a kurva kuka. Úgy csörömpöl, mintha csak egy kiválóan értékes szólam lenne egy szépen megkomponált darabban. Pedig nem. Rohadtul nem. Bűzös szemete elönti az utcát, de ez baromira nem izgat engem legalábbis. Inkább csak a nyakam húzom be, hogy az átok ami a kuka után süvít ne az én fülemet nyesse le. Sajnos ez az Igor-alak egész ügyes a pálcájával még ha nem is kifejezetten kifinomult.
Valahol bosszant, hogy ennyire rátermett a maga csökött módján. Nem gondoltam volna, hogy ismeri mondjuk a gumilábrontást, de hát... sose szabad leírni az ellenséget és mindig érdemes résen lenni.
A lány nem vonakodik, és ez jó. Nem lenne hangulatom még őt is magam után vonszolni mint egy kurva kulit tele ládákkal. Eleget szenvedtem azokkal a Roxfortban anno. Mára persze már más a helyzet, ha akarnál könnyűszerrel elkábíthatnám a nőt, a vállamra csaphatnám és mehetnék is utamra, de... ad egy, nem vagyok az ilyen módon kábító típus. És ad kettő, nem jutnék messzire a kevéske holtsúlyával sem. Mégis csak feltűnő egy félájult a vállamon a tömegben, na.
Apropó tömeg. Már csak fél utcányira vagyunk mire a pad felrobban és a fadarab szálkáira oszlik szét Igor barátunk jóvoltából. Gratulálhatnék a kevéske köztéri érték szétbarmolásához de ettől eltekintek, mert egy ügyesen bevitt hátráltató bűbáj ad némi előnyt végre nekünk.
Már épp örülhetnék hogy na akkor a következő fordulóban a piac népsége közt könnyeden és hamar elvegyülhetünk, mikor a lány kitalálja hogy neki felettébb fontos közlendője van. A kezem erőteljes rángatása ugyanis egyértelműen az útirány megváltozását akarja elérni vagy legalábbis az osztatlan figyelmem kikövetelését.
Merlinre! Miért pont most?
Kifakadok de csakis magamban. Felé egy állatias morgás kíséretében fordulok. Azúrkék íriszeim az övébe fúródnak miközben a harag megvillan benne. Hát nem érti hogy kurvára nem szeretnék megpörkölődött seggel hazamenni?
- Figyelj, meg kell... be kell várnunk!
- Te teljesen hülye vagy?
Nem is kérdezem, inkább csak a lány arcába sziszegem az indulatos kérdést. A testmozgásom is ezt a lelkiállapotot tükrözi. Kezem az övét szorítja és egy lépéssel kissé felé dőlök. Ezzel is jelezve, hogy rohadtul én vagyok a főnök és jó lenne ha okos másodhegedűs módjára nem szólna bele a vezetési stílusomba. Láthatóan a kis tervei sorra kudarcba fulladtak.
- Ha most elveszítjük, Rád is emlékezni fog!
A szavak jeges gombócot képeznek a torkomban. Igaza van, kurvára igaza van. De mégis mit tehetnék? Vállalom ezt a kockázatot? Olybá tűnik, igen.
- Ha nem töröljük ki az emlékeit, továbbadja amit megtudott, és nem csak a bizonyosságot, hogy én itt vagyok Londonban, de azt is, hogy segítségemre volt egy bizonyos illető, aki ezek után olyan dolgokba keveredik, amikbe igazán nem akart volna, erről biztosíthatlak!
Mordulok egyet. Nem is volt egy másodpercig sem kérdéses hogy a nő magát akarja menteni. Az egész duma ami rám irányult csak beetetés. Sejthettem volna.
- Akkor sem most. Bízz bennem. Gyere!
Közlöm ellentmondást nem tűrően, bár a bízz bennem-ben van valami enyhülés, ami talán a kérlelés egy ki nem mondott formája.
Nem is gondolkodom sokat, csak beforudulok a sarkon, ahol majdnem belém ütközik egy fiatal mugli srác. A másikat magam után vonszolva megyek az utcán, kerülgetve az emberek sokaságát. A föld alatti piac éjjel-nappal nyitva van, legalábbis ez a része. Tudom, hogy üldözőnk így nehezebben jut célponthoz de azért ügyesen szlalomozok egész addig míg egy kalapárushoz nem érünk. Ott leparkolok és betolom a fekete loboncos szépséget az egyik kifüggesztett állványhoz. A fejébe nyomok egy nagy rózsaszín dísztollasat a magaméba egy keménykalapot.
Kivárok. Egy perc.
Pillantásom a nőre szegezem. Csak lassan nemet intek a fejemmel, jelezve, legyen türelmes. A karórámra pillanok. Harminc másodperc. Húsz. Tíz.
Ujjaim a szilpálcát markolják. Tenyerem szelíden nedves. A adrenalin bennem tombol. Csak egy jó szög kell és egy jól eltalált pont... akkor megmenekültünk. Ha nem... akkor futunk tovább.
Öt másodperc.
Amint kibukkan Igor jellegzetes orosz feje elvigyorodom.
- Megvagy te mocsok...
Morgom a bajszom alá, majd a pálcám lendül. Kalapok és fejek közt süvít el az átok, Igor pont rám néz, a felismerés a szemében, de addigra késő. Kékes villanás és a tekintete üresen pislog rám majd siklik át rajtam s indul tova.
A levegő kiszökik a tüdőmből. Sikerült....
El se hiszem. Most érzem csak hogy remeg a kezem és hogy rettentően szomjas vagyok.
- Innom kell egy tequilát...
Közlöm szárazon és elfordulok a nőtől. A kalapot visszabiggyesztem a helyére és befordulok az egyik kis föld alatti sikátorba ami egy másik nagyobbal köti össze. Onnan három utca Loco bárja, ahol ma tutira leiszom magam. És ez a legkevesebb.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Ahol a hó és a jég az úr, ahol a természet nyers ereje fenyegeti az életed, ott nagyszerűen megtanulod, mi a túlélés kulcsa. Azt gondolod talán, hogy az erő, a kitartás, a rátermettség vagy az ész, de ez nem igaz. Lehetsz elképesztően elszánt, vagy okos, ravaszkodhatsz akármivel, ha jön a mínusz ötven fok és a viharos szél, neked annyi. Egyedül a szerencse az, ami esélyt ad.
És én ezt mindig is utáltam. Igyekeztem a lehető legkevesebbet bízni arra a hiábavaló reményre, hogy a dolgok majd valahogy jól alakulnak. Nem, határozottan nem vagyok egy optimista típus. Minden lehetséges módon előre gondolkodva próbálom megvédeni magam azoktól az alternatíváktól, amik számomra nem kedvezőek. Ez nem borúlátás, és nem is felesleges aggodalom. Ez egyszerű, mindenre kiterjedő realizmus. Félig tele az a pohár, vagy félig üres? Kit érdekel. Egy deci folyadék, ami a színe alapján víz vagy vodka, vagy egyéb. Körbelendítem a pohárban, megszemlélem a folyását, tanulmányozom az illatát, de végső soron meg kell kóstolnom ahhoz, hogy megtudjam, iható-e. Normális esetben ezért nem érdekelnek fél pohár gazdátlan italok, de ha a sivatag közepén, két nap után botlanék bele, talán nem érdekelne... Szerencse. Ennyi marad.
Miért dobtam félre az óvatosságom? Ahogy rohanunk, ahogy ez a férfi egyszerűen csak gondolkodás nélkül, csípőből cselekszik, beránt magával. Meglepem magam, nem értem, hogy történt ez az egész. Nem szeretem a szerencsére bízni magam. Általában végiggondolnám a veszélyeit ennek a helyzetnek, elemezve a kockázatot. Mi van, ha valamely másik szervezet beépített embere? Mi van, ha egyszerűen csöbörből vödörbe kerülök vele?
Mégis hagytam magam. Egy darabig.
- Te teljesen hülye vagy?
Nem hoz zavarba azzal, ahogy kérdezi, és nem válaszolok. Majd úgy is megtudja... Szerintem nem is gondolkodik igazán, csak teszi, ami eszébe jut. Közben azonban fölém magasodik, rámborítja a dühét, fitogtatja az erejét, úgy szorítja vékony csuklómat, hogy ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azon aggódnék, hogy eltöri. Erre pedig csak bámulok. Miért tetszik ez nekem? Érthetetlen.
Azért még nem mondok le az agyalásról, és bár morogva, de mintha kezdeném meggyőzni. De nem teljesen...
- Akkor sem most. Bízz bennem. Gyere!
- Ó, mert ez így működik, parancsra! - szalad ki a számon a gúnyos megjegyzés. Nem szoktam gondolkodás nélkül beszélni, de úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Vele tartok persze, de közben halkan, és levegő után kapkodva szitkozódom. - Hogy tudnék... És ha baj lesz... A neved se tudom. - De azért mégis megyek utána. Mégis hagyom, hogy vezessen. Talán mégis így működik valahogy.
A sikátorok sötét egyszerűsége után hirtelen borul rám a piac megannyi színe-szaga. Mi meg csak úgy belevetjük magunkat, úgy ösztönből. Már egyáltalán nem tiltakozok, beletörődöm, jobb, ha hagyom, hogy a fickó vezessen. Utolérhetetlen magabiztossággal cikázunk a tömegben. Aztán a kavalkád hirtelen fordul velem egyet, és megtorpan. Egyszerre megint szembe találom ezzel a férfival. Olyan magabiztosság, olyan határozottság van az arcán, pedig szerintem egy pillanattal azelőtt ő se tudta, mit fog tenni. Aztán a látképemet elborítja valami hatalmas, tollas, rózsaszín förtelem.
- Uh - nyögöm, és apró fintorral tekintek fel. Ez a kabátom vöröséhez bizonyára maga a borzalom.
Nyitnám a számat, hogy kérdezzek, tiltakozzak, hogy kicsit összevakarjam a kontrollt, hogy legalább egy kicsit átláthatóvá tegyem ezt az abszurd helyzetet... De nem teszem. És nem azért, mert a fejét ingatja. A kék szemek állítanak meg. Amikor összenézünk, akkor tudatosul bennem. Tudja, mit csinál és közben nem tudja. Ki érti ezt?
Visszafojtom még a lélegzetem is. Észre se veszem, hogy megragadom a fickót a szabad karjánál. Az én kezem is a pálcámra siklik, de nincs szükség rá, hogy használjam.
Igor épp csak feltűnik, éles tekintete utánunk kutat... Aztán már nem. Bamba képpel egyszerűen tovább sétál. Szerintem azt se tudja, hogy került ide.
Végre kiengedem a benntartott lélegzetet, közben újra emberemre nézek, aki szintén akkor fújja ki magát. Nem mondok semmit, de ösztönösen jön a mozdulat, kicsit jobban nekidőlök, és megveregetem a karját.
- Innom kell egy tequilát... - mondja, és úgy elindul, mint aki most tér magához egy szintén csúnya emléktörlés után.
- Nekem kettőt. Kezdésnek - dünnyögöm, s eltávolítom a fejemről a tollas, rózsaszín izét, aztán felkapom azt a kalapot, amit az előbb visszaakasztott. Vissza se fordulok, de dobok némi mugli pénzt a pultra, ami mellett ellépek. Ennyi biztos elég lesz. Kopogós léptekkel a fickó után sietek - már úgy megszoktam, hogy vakon követem, hogy eszembe se jut, hogy most már nem húz maga után és esetleg már nem kéne. Könnyedén beérem, majd hátulról a fejébe nyomom a csinos kiegészítőt.
- Így - jelentem ki, de a mozdulat közben nem állok meg, megyek tovább, amerre ő akart menni. Azért menet közben hátrapillantok, és bólintok. - Kicsit gengszteres, de meglepően jól áll. Ezzel elkezdem törleszteni az adósságom. És megengedem, hogy meghívj arra a bizonyos italra is - teszem hozzá egy csibészes félmosollyal. - Nos, hová megyünk?

..a trágár szavak esélyesek...

Nem foglalkozom a gunyoros megjegyzéseivel vagy éppen a tudálékos kérdéseivel. A nevem kurvára ráér később, mondjuk akkor mikor a kedves orosza nem üldöz minket, a bizalmatlansági faktorának elemezgetése pedig... legyen az ő problémája. Olyan téren érint csak engem hogy ha közbeavatkozik és ezáltal beleköp a tervembe mindketten megszívjuk. De hát nem hiába az első benyomás... okos nő ő, nem csinál ilyet, hanem inkább türelemmel kivár. Ha nem járnék sikerrel nyugodtan leátkozhatja a fejem a picsába, de szerencsénkre az emléktörő átok célba ér és ennek köszönhetően a veszély elmúlik.
Nem teketóriázok sokat, lazán magára is hagyom a másikat a tett helyszínén. Persze előtte azért tudatosodik bennem, hogy míg én töröltem Igor emlékeit ő belém karolt. Igenis még most is érzem ujjait, ahogy a kabátom és az alatta lévő ing anyagába marnak szelíden. Pedig már nem is fogja. Mindössze akkor pillantottam egyedül felé, mikor nekem dőlt. Nem teljes testsúllyal csak épp egy picit. Nem tudom mi volt ez... hála? Megkönnyebbülés? Megrökönyödés? Vagy a teljes erőnlétének hiánya? Jó futni kellett, de ennyit azért nem hogy ettől kifeküdjön...
Aztán ott az a zavaró tényező, hogy ahogy érzem a teste melegét kedvem lenne újra megcsókolni. Talán csak az adrenalin hajt még mindig, legalábbis jobb erre fognom. Hát ezért hagyom lazán magára miután a kalaptól megválok. Ne fogják rám, hogy lopok, s indulok neki az összekötő sikátoron át a bárba.
Csakhogy nem sokáig maradok magányos. Épp a pálcám teszem el a kabátom belső zsebébe, mikor kopogó, siető léptek zaja üti meg a fülem, ahogy pont kikerülök egy taláros boszorkányt. Meglepő hogy egyesek ennyire képtelenek mugli módra viselkedni, noha Camdenben semmi nem furcsa. Itt ha valaki alsógatyában rohangál se bámulják meg. Ez még Londonon belül is egy más világ...
Talán azt hiszik, hogy kosztümös buli van a Cyberdog-ban vagy faszom se tudja..
A léptek mellém érnek és mire hátra fordulhatnék a fejembe kerül egy keménykalap. Történetesen egész pontosan az a kemény kalap, ami nem sokkal ezelőtt gyér álcámat képezte.
- Így! Kicsit gengszteres, de meglepően jól áll. Ezzel elkezdem törleszteni az adósságom. És megengedem, hogy meghívj arra a bizonyos italra is.
Eleinte összevonom a szemöldököm. Tekintetemben a harag bújkál. Most szórakozik? Szerinte vicces ez? Mert ha tudná hogy valóban ’gengszter’ vagyok lehet nem nagyon akaródzna neki itt vihorásznia rajta. Aztán az adósság említésére azért csak megenyhülök. Nem mintha szükségem lenne egy kalapra, de maga a gesztus értékelendő. Vajon lopta és most a boltos elől kell menekülnünk? Kellett volna plusz két adag instant feketeport vennem. Ehhh... ezt is elbasztam.
- Ennyivel azért nem segíted ki magad.
Közlöm miközben folytatom az utam és rá sem pillantok a mellettem kopogó nőre. Nem, ennyivel senki nem törleszthet. Igaz, tetszik a kreativitása, végre valami új, valami friss, de lássuk be az én szolgálataim ettől magasabbra rúgnak mint két üveg jófajta tequila ára.
- Nos, hová megyünk?
- Valahova... - morgom az orrom elé. Aztán belátom jobb ha nem titkolózom, mert ismerve a kínzási módszereit az én tökeim is fájhatnak ha nem vigyázok.
- Baráthoz. Loco bárjában mindig van hely a magamfajta... ’gengsztereknek’.
Szándékosan használom az általa használt jelzőt. Megelemem a kalapom amolyan üdvözlésképp és elvigyorodom. Befordulok balra és a piros neonfeliratos bár ismerős képe ott virít immár az utca közepén.
- Itt is vagyunk.
Közlöm, habár nyilvánvaló. Egyetlen pillanatra torpanok meg. Beszívom a mexikói életérzés minden apró cseppjét, ami már innen kiárad. A számban a nyál összefut a citrom és az erős pia gondolatára is. Aztán nem teketóriázok sokat, elindulok hogy az ivó fülledt melegében találhassam magam egy perccel később.
Loco-nál az a feneség, hogy minden két órában van ingyen pia. Emiatt persze teltház van. Most sincs ez másképp, de azért akad szabad hely a pultnál. Egyetlen gyors pillantással mérem fel a jelenlévőket, hogy semennyire nem ártalmasak s aztán meg is célzom az egyik egymás mellett várakozó magányos székpárt.
- Négy tequilát, és a legjobbat add!
Közlöm ellentmondást nem tűrően a fiatal pultos lánynak miközben leülök a székre. Csinos, de jelen pillanatban a pia amivel kiszolgál jobban érdekel. Leveszem a nőtől kapott kalapot és a félig összekaristolt fapultra dobom. A kabátom pedig a szék háttámlájára kerül.
- Ha akarsz itt tudsz enni. A legjobb mexikói szakács itt van egész Londonban. És van fent szabad szoba, szóval ha nincs szállásod...
Fejemmel a plafon felé intek ezzel is jelezve hogy a hátsó mosdó melletti lépcső bizony oda vezet. Nem tudom hogy a nő csak most érkezett vagy már itt él régebb óta. Nem töri az angolt, de ez ettől még semmit nem jelent. Előrehulló tincseimet kiseprem egyetlen gyors mozdulattal az arcomból. Felötlik bennem, hogy kérdezte a nevem s hogy én sem tudom az övét, de egyelőre még nem vagyok biztos benne hogy erre a kérdésre most térjek vissza élből, vagy csak a pia után...

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Furcsa, hogy bizonyos dolgok együttes átélése milyen könnyedén kovácsol valamiféle egységet két akár teljesen vadidegen ember között. Szélesen rámosolygok, ahogy rámbámul a kalap alól. Látszik, hogy megint idegállapotba kerül, de figyelmen kívül hagyom. Pontosabban szólva nem látványosan szórakozom rajta, csak magamban. Olyan ez a fickó, mint egy érzelmi hullámvasút, de talán épp ez mentett meg, úgyhogy hálás vagyok érte.
- Ennyivel azért nem segíted ki magad.
- Oh, majdnem elfelejtettem, milyen drága vagy - vágom rá keresztbe font karokkal a szándékosan kétértelmű, finoman gúnyos megállapítást. Megpróbálva megelőzni, hogy megint mérgelődjön egy sort, hamiskás félmosollyal hozzáteszem: - Csak ne felejts el szólni, mennyi az elég.
Látom, hogy reflexből vonakodva válaszol a következő kérdésre, mint aki úgy általában soha semmit nem köt senki orrára. Aztán meg mégis beadja a derekát, s amíg hallgatok, azon gondolkodom, hogy érdekes beszélgetésnek nézünk elébe. Valahogy úgy érzem, hasznos lesz az ismeretségünk. Vagy ha az nem is... Azért szórakoztató.
- ... Gengsztereknek... - mondja ki újra a szót, nekem pedig önkéntelenül felszalad a fél szemöldököm. Pont annyira ráillik ez a szerep, amennyire a csinos kis fejére a kalap. Amint a forduló után elborít minket a neonfények vörös derengése és a lendületes dallamok, átsuhan az agyamon, hogy vajon hány brit gengszter fogyaszt ma este fűszeres vacsorát, és hogy talán most kéne angolosan távozni, mielőtt ez kiderül. Csakhogy én külföldi vagyok! Magabiztosságot merítek abból, hogy amúgy szépen rendezett tincseimen rutinmozdulattal végigsimítok, majd kelletlenséget tettető idegenvezetőm sarkában én is belevetem magam a hely kavalkádjába.
- Ha magadfajták, akkor menjünk csak!
Hagyom, hadd vezessen. Ez a felállás az este eddigi részében jól bevált. Szokatlan, de üdítő módon hat rám. Meleg van a rengeteg embertől meg az alkoholgőztől, úgyhogy a fickó jó példáját követve én is megszabadulok a legfelső ruharétegtől. Kicsit bánkódom, hogy nem valami színesebb van rajtam, az egyszerű, fekete ruhában kissé árnyékos foltnak hatok ebben a hely dekorációjának színkavalkádjában.
- Miben szomjaztál így meg? - kérdezem huncutul a poharakra pillantva, és elegánsan helyet foglalok úgy, hogy a pultra támaszkodom (egy lehetőleg kevésbé maszatos és karcos részre), de közben vele fordulok szembe. Látom, hogy még a csinos kiszolgáló lányt se méri végig igazán. Ha kevésbé volna rezignált, biztos megtenné. Egy sóhajjal én is felengedek kissé, és amíg magyaráz, elkapok egy poharat.
- Egyelőre jussunk el a szíverősítőig - emelem feljebb a poharat jelentőségteljesen, s várok egy keveset, hátha ő is így tesz. - Szerintem ránk fér valami tüzes - teszem hozzá, és egy kecses mozdulattal, mutató és hüvelykujjammal a zöldjénél fogva elkapok a mellettünk lévő megpakolt tálról egy apró jalapenhót. Gondolom az ételek miatt tették ki, de kísérőnek nekem épp megteszi. Az alkohol majd fertőtleníti, így kivételesen eltekintek attól az aggályomtól, hogy ehhez más vendégek is hozzáérhettek.
- Szóval, megmondod a neved, hogy tudjam, kivel iszok ma egy kösz-hogy-túlélük felest? - kérdezem, és megforgatom a kis paprikát az ujjaim között. Jól megy ez a méregzöld a vörös körömlakkomhoz, tulajdonképp.
- Én Anna vagyok. Nazdarovje! - mondom, de nem úgy, mint a sarkított filmekben szokták hangos honfitársaim, csak úgy egyszerűen, jelentőségteljes mosollyal. Rápillantok a fickóra, s tekintetem egy tört pillanatra megragad lezserül tökéletesre borzolt frizuráján, megnyerő arcán. Azért elképesztő, ahogy rögtönzött módon kikevert minket (nos, főleg engem) a bajból. Rutinos lehet ebben, ahhoz képest nem viselte meg nagyon a dolog. Bár biztos jobban annál, mint amennyire sikerül neki eltitkolni...- És köszönöm - teszem hozzá egy biccentéssel. Leharapom a csípős kis paprikácska felét, majd egy pillanatig hagyom, hogy a parázslás végigkússzon rajtam, aztán utánaküldöm a tequilát, hogy lángra lobbantsa. Mosolyogva borzongok meg, aztán a megmaradt másik felet még mindig két kecses ujjammal fogva lazán társaságom felé kínálom.
- Van szállásom - válaszolok a kérdésére. Ennyire idegennek tűnök? Szomorú, ha így látszik. Majd az idő segít ezen... - Gyakran jársz ide? Én nem ismerem a mexikói konyhát. Ajánlj nekem valamit! - javaslom először, majd hozzáteszem: - Aztán mesélhetsz magadról valami érdekeset. - Kicsit előre dőlök, közben jobban megtámasztom a pultot is. Azért jó nagyot futottunk, és sok minden múlt rajta. Hagyom, hogy az alkohol és a fieszta hangulat szép lassan feloldja a feszültségeket, amiket idáig lenyeltem. Ebből ne sok látszik, bár a kezemben tartott üres pohár kissé megremeg, ezért inkább sietve leteszem.

..a trágár szavak esélyesek...

A pultra letett italok lágy csilingelése zene füleimnek. Igazán élvezem már csak a gondolatot is, hogy végre leguríthatok egy jó erős tequilát. Pláne kettőt. Azért még mindig bennem ég a nő szemérmetlenül kihívó mosolya és csipkelődő visszaszólása, amit idefele jövet felém küld. Én drága... na igen. Sosem voltam olcsó és sosem adok semmit ingyen. Ne higgye azt, hogy nála bármi is máshogy lesz.
- Miben szomjaztál így meg?
- Még kérded?
Félig megjátszott félig valós a felháborodásom. Most komolyan ki kellene veséznem az elmúlt fél óra történéseit? Nem... ennyire nem buta ő. A mosoly, az a veszélyesen megvillanó szempár egyértelművé teszi ezt. Akaratlanul is egy kicsit lejjebb siklik a tekintetem. A nő elegánsan mégis lezser hatással támaszkodik a pultnak. A ruhán keresztül is látni bájait, de sajnos nem eléggé kivágott a felső ahhoz hogy kényelmesen ráláthassak a lényegre. Kár.
- Szerintem ránk fér valami tüzes
Hümmögve egyet értek. Hát persze hogy ránk fér. Nem elég hogy forró volt a talaj nem is oly rég a talpunk alatt, az erős pia mindent megszépít. Jobbára szinte teljes egészében mindent. Igaz ez a múltra is. És persze a ködös jövőre.
- Szóval, megmondod a neved, hogy tudjam, kivel iszok ma egy kösz-hogy-túlélük felest?
Most rajtam a sor, hogy simlisen elvigyorodjak. Ó szóval érdekli a nevem. Talán nem vagyok számára közömbös vagy legalábbis érdektelen. Ennek valahol örülök. Egyetlen másodpercre fordul csak meg a fejemben, hogy hamis nevet mondok, de voltaképp kurvára fölösleges. Hogy miért? Mert a titkokra előbb utóbb fény derül, én pedig vagyok annyira hírhedt hogy előbb-utóbb rájön minek is vagyok a feje. Így hát csak a kezem nyújtom felé, tipikus hamisítatlan brites stílusban.
- Chris Cartwright.
A nevem mellé biccentek, s ha elfogadj a nő a felé nyújtott kezet egy percre megszorítom azt szelíden. Hüvelykujjam könnyeden siklik végig a kézfeje tetején, majd el is engedi hogy a pohárért nyúljon.
- Nos Anna... örülök, a találkozásnak.
A szavaim őszinték és komolyak. Ritkán mondok ilyet, mert ritkán segítek csak úgy, random, valakinek mint most pont neki. Ezt persze ő nem tudhatja, hisz nem ismer. De talán ebből is kiérezheti a jelentőségét. Ujjaim közé veszem a paprikát, amit felém kínál és a számba teszem. Már magában ez csíp mint a kurvaélet, de a rá küldött italtól egyenesen lángol a torkom, mint egy Magyar Mennydörgő tüzes lehellete.
Egy fintort vágok pont akkor, mikor közli van szállása. Ez a mimika inkább az erős italnak szól semmint a nő lakhelyének de könnyen félreértheti én pedig nem sietek kimagyarázni a dolgot.
- Gyakran jársz ide? Én nem ismerem a mexikói konyhát. Ajánlj nekem valamit!
- A taco-val nem lőhetsz mellé. És a salsájuk legalább annyira csípős mint ez itt. És látom, te ezt kifejezetten szereted.
Ujjammal az immár üres felespohár felé bökök. Aztán beletúrok a hajamba és a lány felé fordulok. Érdekel mit keres itt, minek jött, miért kergetik, mit akarnak tőle, milyen gyógyszerről van szó és miért ennyire nyugodt. Az oroszok mindig is furcsa népségek voltak s lesznek is... ez a nő is... rejteget valamit. Én pedig imádom a kihívásokat és persze a rejtvényeket.
- Aztán mesélhetsz magadról valami érdekeset.
Cinikusan felnevetek.
- Ó hogyne! Nagyon nem tudok mit... hisz igazi gengszter vagyok, már megfejtetted. De mondd csak... veled mi a helyzet? Mi szél hozott London szeles és esős utcáira a orosz seggfejeken kívül?
Félig én is a pultra könyökölök miközben azúrkék íriszeim áthatóan vizsgálják Anna vonásait. Tudni akarom, mit rejt ő. Még sose akartam ennyire tudni semmit se. Sophie óta biztosan nem.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Végre a csontjaimig is elért az alkohol és a paprika simogató lángja. Nem mintha átfagytam volna az itteni lagymatag, télinek csúfolt időjárástól, inkább az izgalmaknak köszönhettem a dermedtséget, amit most jólesőn kergetett szét a mardosó tűz. És talán a megfelelő, izgalmas társaság is hozzájárult.
Cartwrightot egy igen szórakoztató fickónak gondolom, így az után a rövid, de tartalmas idő után, amit eddig együtt eltöltöttünk. Hüvelykujja rintése nyomán végigkúszik karomon az enyhe libabőr, de nem húzom el a kezem. Az érintés közben a tenyerét vizsgálom, itt-ott futnak rajta beszédes ráncok, de nem olyan kéz ez, ami mostanság sok kétkezi munkát végezne...
Nem kerüli el a figyelmem, hogy pillanatnyi szünetet tart, mielőtt megmondaná a nevét - pedig annyira biztos nem ütött be nála a tequila, hogy ezen gondolkodnia kelljen. Átható pillantással, várakozva mosolygok rá tovább, közben annak esélyeit százalékolom, vajon ez az igazi neve, vagy sem. Ha ezt nem is tudom kiolvasni a tekintetéből, a paprika képzeletbeli füstje okozta fátyolt világosan látom a szemében. És a fintorgást is, ami éppúgy szólhat a lángoknak a torkában, mint amennyire a kijelentésemnek, miszerint nem szorulok hotelszobára. Gondolom ezzel letörtem valamilyen hátsó szándékát.
Az arcom nem mutatja, de kicsit elszomorodom a gondolatra. Hiába a mai őrült este, annak minden spontaneitásával és vakmerőségével, megvannak a szabályaim, amik életben és viszonylagos védelemben tartanak. Az egyik ilyen, hogy még véletlenül sem kerülök senki kívülállóhoz veszélyes közelségbe. Elég egy csepp vér, egy apró karcolás vagy egy önkéntelen, erősebb karmolás... Nem véletlenül születtek meg életem törvényei, és nem véletlenül tartom magam hozzájuk olyan szigorúan. Néha nagyon nehéz, de ez van. Úgyhogy az a szoba üresen marad, de azért itt ücsörögni a pultnál sem rossz.
- A taco-val nem lőhetsz mellé. És a salsájuk legalább annyira csípős mint ez itt. És látom, te ezt kifejezetten szereted.
Biccentek a kijelentésre, hogy a legteljesebb mértékig így van, meg azért is, hogy a mozdulat kissé szétkergesse a keserű gondolatokat a fejemben.
- Szeretem az erőset, és szeretem tudni, hogy erősebb vagyok-e! Akkor nézzük azt a taco-t - pillantok a pincérlány felé, aki érti a célzást és elinal intézkedni.
- Ó hogyne! Nagyon nem tudok mit... hisz igazi gengszter vagyok, már megfejtetted...
- Megfejtettem? - fordulok vissza Chris felé felvont szemöldökkel, gúnyosan prüszkölve. - Láttam! Szokatlan rutinod van a sikátorokban való menekülésből, nem igaz? - kérdezem, és közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vegyem, mit reagál erre. Láttam én, ahogy előre rohan, hátra lő, közben még velem is bajlódik... - Tényleg túl jól illik Rád az a gengszter-kalap - teszem hozzá, de hangomban nincs se félelem, se helytelenítés, se megrovás. Látom, hogy nem egy szent, aki éjszaka ezen a környéken egy nagy doboz vicces cigivel és készenlétben tartott pálcával egyedül várakozik, de ha az is vlna, aminek ilyen gunyorosan vallja magát, nem ejt vele kétségbe. Igorék nevetséges bandája csak egy a sok közül (a gyengébbek közül), amivel a Falkának köszönhetően kapcsolatba kerültem.
- De mondd csak... veled mi a helyzet? Mi szél hozott London szeles és esős utcáira a orosz seggfejeken kívül?
Halkan felnevetek az Igor bandájára tett utaláson. Én az emberi alfél egy másik szegmensével helyettesíteném a megnevezésüket, de egy hölgy ilyet nem mond. Legalábbis nem ennyi fül hallatára. Kicsit várok, hogy átgondoljam, mit is kéne válaszolnom erre a kérdésre.
Mi szél hozott...? Egy egész vihar, inkább. Annyi okom volt lelépni otthonról, hogy igazából az a csoda, hogy nem tettem meg már jóval korábban. Persze, egyszerűen csak nem akartam. Nyugodtan akartam dolgozni, küzdeni a reménytelenséggel, megzavarás nélkül végezni a kísérleteimet és a kutatásaimat. Békében foglalkozni azokkal a pacienseimmel, akikre képesítésem van, és nem azokkal, akik élet-halál között erőszakosan rám törik éjszaka az ajtót...
Elmélyedtem egy pillanatra a szikrázó kék szempárban. Nem azé az emberé, akinek csak úgy egyszerűen, unalmasan kiönteném a titkaimat. Ó nem, semmiképp. De épp ez ebben az izgalmas.
- Tudod mit? Játszunk! - javaslom egy huncut félmosollyal. - Te is megpróbálsz eltalálni valamit az én múltamból, és én is megpróbálok valamit a tiedből. Ha valaki talál, a másik iszik. Kíváncsi vagyok, milyen válaszra számítasz. Kezdd te! Tippelj valamit, mit, gondolsz, mit mondanék az előbbi kérdésedre! - mondom, és keresztbe font karokkal, várakozva dőlök hátra, kíváncsian arra, vajon mit mond elsőre.

..a trágár szavak esélyesek...

- Láttam! Szokatlan rutinod van a sikátorokban való menekülésből, nem igaz?
- Valami olyasmi.
Hagyom szimplán ennyivel helyben a tényközlést követő kérdést. Mert valóban van egy jópár éves tapasztalatom. Gyerekkorom erre alapult ha úgy vesszük. Itt minden a túlélésről szól, legalábbis számomra. S noha ugyan már nem feltétlen igaz ez a szó szoros értelmében, azért jobbára mégis ez motivál. Mert tudom, milyen könnyű eltűnni a semmibe. Én pedig onnan jöttem ugyan, de vissza nem szándékozom menni. Azt meghagyom Hayes-nek, pont neki való.
- Tényleg túl jól illik Rád az a gengszter-kalap.
Erre csak mordulok egyet, nemtetszően. Nem vagyok különösebben oda a kalapokért, evidensen ezért a darabért sem, de akaratom ellenére is pillantásom rásiklik. Való igaz, művészi darab. Camdenben mindent megtalálsz, de tényleg... ez is jól tükrözi. Valójában talán csak a kaland miatt válik szimpatikussá a fejfedő, de ezt ha megölne se vallanám be Annának. Ó nem, attól agyafúrtabb vagyok én. Már most tudom, megtartom. Ha más nem is hát legalább ennyi emlékem lesz róla. Mert valami kell... leginkább ő maga.
A feltörekvő vágyam elfojtom azzal, hogy lehúzom a második felest, biztos ami biztos alapon. Addig is elvonja a figyelmem az ital maró íze és nem a melleit próbálom bámulni vagy azon tanakodni vajon valóban a jószerencse sodorta-e ide vagy létezhet olyan hogy ultranagy mázlival belebotlok egy ilyen nőbe. Mert nem tudom mi, de valami van benne, ami feltüzel és izgat.
- Tudod mit? Játszunk! Te is megpróbálsz eltalálni valamit az én múltamból, és én is megpróbálok valamit a tiedből. Ha valaki talál, a másik iszik. Kíváncsi vagyok, milyen válaszra számítasz. Kezdd te! Tippelj valamit, mit, gondolsz, mit mondanék az előbbi kérdésedre!
Nem sok kell ahhoz, hogy félrenyeljek. Még jó hogy fél pillanattal beelőzöm, így nem megy cigányútra a leküldött ital szavai sokkoló hatására. És persze ott az a ragadozómosoly, amitől képtelen leszek nemet mondani. Mert elsőre kurvára ellenkeztem volna, úgy bizony. Veszélyes játék ez ugyanis. Számára mindenképp. De hát az élet végtére is így szép, nem?
Lekövetem a mozdulatsorát, némán. Hátra dőlök én is és ugyanolyan ravaszkás arckifejezéssel méregetem őt. Szóval játék... hát rendben.
Kabátom zsebéből előhúzom a füves cigit. Ha már játszunk és kibaszottul őszintének kell lennem (gondolom), akkor kell némi rásegítés a dologra. Eszem ágában sincs megkínálni a nőt. Ajkaim közé biggyesztek nemtörődöm mozdulattal egy szépen felsodort szálat és meggyújtom. A füstöt a plafon felé fújom és követem a tekintetemmel. Aztán Annára pillantok.
- Akkor több ital kell.
Közlöm magabiztosan és intek a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört mindkettőnknek. Egyúttal egy hamutálat is magam elé húzok. A felfelé ívelő kanyargó füstcsík felett nézem őt. A sötét fürtöket, a ravasz tekintetet, a szép ívű ajkakat, melyek a bíbor sötétjében pompáznak. Nem kérdés, ágyba vinném ha tehetném. De hát játszani akar..
- Nos... gondolom rohadt okos vagy. Egyrészt, mert kitaláltad ezt a szarságot. Másrészt, mert képes voltál belerángatni ebbe. Harmadrészt, mert a sikátorban valami gyógymódot emlegettek. Gondolom valamit kutatsz vagy keresel. És bár Camden méltán híres sok szempontból, úgy hiszem itt kibaszottul mellé lőttél. Hacsak engem nem számítunk.
Intek lazán a kezemmel és újra szívok a cigiből.
- Szóval szinte biztos hogy nem számítottál rá, hogy belém botlasz. Arra sem, hogy segítek neked. De arra igen, hogy üldöznek. Láttam a szemedben a rettegést hogy emléktörés nélkül elengedném a fickót. Folyamatosan követnek. És állandóan menekülsz. Felsimerem ezt. Mégis.. miért félsz?
Igazából azt akartam volna kérdezni miért nem bízik bennem, de erre meglehetősen könnyű a válasz. Én sem bíznék magamban a helyében. Pláne nem öt perc menekülés után, pláne nem egy veszélyesen forró csókot követően.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Azt hiszi, nem látok át a mordulásain. Nem akarja, hogy tetsszen neki a kalap, de ahogy ránéz, tudom, hogy mégis így van. Minél inkább figyelem, annál biztosabb vagyok benne, hogy van körülötte valamiféle fal, melyben néhány tégla zsémbességből, néhány haragból, néhány pedig valami cinikus, makacs és gúnyos gazemberségből van. De átviláglik a köztük lévő réseken valami, egy-egy pillantás vagy egy túljátszott mordulás formájában, mutatva, hogy itt valami több van. Hogy belül valami más van. Kutató vagyok. Tudós vagyok. Benne van a munkaköri leírásomban - sőt benne a felvételi követelményben is a végtelen; olykor teljesen értelmetlenül erős, mindenre kiterjedő kíváncsiság. Biztosan ezért fogja meg ez a fickó szinte minden figyelmi kapcitásom, annyira, hogy a mellettünk lévő pultot leszámítva már arra se vetek ügyet, mi van körülöttünk. Igen, bizonyára a szakmai ártalom ragasztja rá pillantásom. Semmiképp sem a tetszetős képe vagy a keze mozdulata, ahogy olyan szánt szándékos önző módon szája elé emeli a cigit, s közben engem les a szeme sarkából, hogy vajon ugye észreveszem-e, milyen önző és hanyag is ő, hogy nem kínál meg belőle. Magamban továbbra is jól szórakozom a játszmáin, s csak azért se engedek a provokálásnak, hanem megingathatatlan türelemmel figyelem a ténykedését, elvégre nem sietünk sehova.
- Akkor több ital kell.
A kijelentéssel nem vitatkozom, közben megint eszembe jut az a fal. Nem csak nekem nehéz átjutnom rajta, gondolom. Az alkohol pedig sok mindent old - én már csak tudom. Azért hálásan pillantok a kiszolgáló által elém helyezett nagy tál felé, ami tacot tartalmaz némi extra erőspaprikával. Nem baj az, ha nem állunk fejre az éhgyomorra való ismerkedéstől, nem igaz? Jobb észnél lenni, mára már elég volt abból, hogy hülyeségeket csináljak...
Úgyhogy kitartóan nem zavartatom magam a tekintetétől, bár kissé felborzolódnak a pihék a tarkómon miatta. Nem lesz jó napja, ha olyasmiben reménykedik, amit gondolok. Kissé megszelídül kutató pillantásom, és újból a pultra könyökölök, mely az újonnan érkezett pohárkákkal, tálakkal immár igencsak zsúfolttá válik előttünk. Sebaj, legalább eltakarják a túlontúl rusztikus részeket.
- Nos... gondolom rohadt okos vagy. Egyrészt, mert kitaláltad ezt a szarságot. Másrészt, mert képes voltál belerángatni ebbe. Harmadrészt, mert a sikátorban valami gyógymódot emlegettek. Gondolom valamit kutatsz vagy keresel. És bár Camden méltán híres sok szempontból, úgy hiszem itt kibaszottul mellé lőttél. Hacsak engem nem számítunk.
Mivel úgy veszem észre, itt még nincs vége a körének, türelmesen várok a folytatásra. Szavait hallgatva a füstoszlop spirálos gomolygásán merengek. Nem jár nagyon messze az igazságtól. Sajnos.
- Szóval szinte biztos hogy nem számítottál rá, hogy belém botlasz. Arra sem, hogy segítek neked. De arra igen, hogy üldöznek. Láttam a szemedben a rettegést hogy emléktörés nélkül elengedném a fickót. Folyamatosan követnek. És állandóan menekülsz. Felismerem ezt. Mégis.. miért félsz?
Apró félmosollyal elkapok egy teli poharat, de egyelőre nem iszom belőle, csak elegáns mozdulattal körbelendítem benne a vízszínű, cspős italt és gyönyörködöm abban, ahogy a hullámzó felszín ingatagon visszaveri a hely színes-bohém fényeit.
- A véletlen hozott ide, ebben biztos lehetsz. Hogy okos lennék? Szubjektív tulajdonság - jegyzem meg vállrándítva. - Kap az ember valami alapot a születésekor, az biztos, de én emellett jó helyen voltam a jó környezetben. Vagy nem... - nevetem el magam egy leheletnyi keserűséggel a hangomban. - Mihez képest. Ha életed első értelmes percétől egy bizonyos tudományterületben merülsz el, és még érdekel is, nem sok esélyed van arra, hogy ne kelljen okosnak lenned, vagy hogy megúszd a pályát. Apám mugli orvos, és én is olyasmi lettem. Bár én állatokra és varázslényekre specializálódtam. Meg lennél lepve azon, mennyi az átfedés, és mégis mennyire máshogy gyógyítanak a két világban. De egy biztos, az én mindenkori betegeim kevesebbet panaszkodnak és hazudnak, mint apáméi. De többet harapnak - teszem hozzá. Uralkodok vonásaimon, de azért bevillan Alexej, meg a hozzá hasonló kéretlen-kényszerű, nagyobbrészt emberi "pacienseim". Róluk persze hallgatok, igyekszem még magam előtt is.
- Én folyton kutatok. Sok minden foglalkoztat. Lételemem az élet titkainak kutatása, a kíváncsiság. És mint tudjuk, ez hamari öregedést jelent. Ahogy állandó menekülést és félelmet is - teszem hozzá egy biccentéssel. Azt hiszem, eleget mondtam neki. Jobb, ha mindkettőnk érdekében nem feszegetjük ezeket a dolgokat. - Úgyhogy van, aki okos, és van, aki csak túl sokat tud - kacsintok rá újabb keserédes félmosoly kíséretében. - Ez bőven elég ahhoz, hogy félnem kelljen, és hogy megtanuljak együttélni a félelemmel. De tényleg, kibaszottul mellélőttem Camdennel.
Na most, a rám annyira nem jellemző káromkodást követően emelem a poharat a számhoz, és húzok belőle egy jóleső kortyot. Azt nem teszem hozzá, hogy még nem tudom, számítsam-e őt, vagy sem ehhez a kijelentéshez. De a pohár lendületesen koppan a pulton, én pedig ismét jobban végigmérem Christ.
- Most én jövök - vágok bele színpadias játékossággal.
- Bár nem ismerjük egymást régóta, igen bő kutatási anyagom van. Tudom, hogy úgy tudsz padlógázzal futni, hogy közben hátrafelé lősz, nem is akráhogy. Tudom, hogy vajmi keveset aggódsz az egészséged miatt, és nem esel kétségbe, ha éjszaka, egyedül kell megjelenned London egy kétes hírű környékén. Azt gondolom azért, mert sok hétköznapi emberrel ellentétben te ismered a lehetséges veszélyeket és következményeket. Magabiztosan mozogsz, mert azt gondolod, már nincs olyan baj, ami meglephetne, és a rutin adja a magabiztosságod. Minden helyzetből a legtöbbet hozod ki, mindenen nyerned kell. Ez a része az, amit te mutatsz - tartok egy pillanatnyi szünetet, de csak hogy érezze, ez még nem a vége a körnek.
- De ebben nincsenek benne azok a dolgok, amikről nem tudod, hogy mutatod őket. Például a körmeiden lévő apró, fehér foltokat, és azt az alig észrevehető hullámot, ami mindegyik tövénél ott van. Ez a szervezetedet érintő traumától lehet, utalhat a közelmúltbeli nagy betegségre, emelt gyógyszer vagy éppen méregfogyasztásra. - Itt egy pillanatra újra a szemeit fürkészem, mert a körmeiből azt nem tudom eldönteni, ezek közül vajon melyik eset a legvalószínűbb. Mondjuk a végső diagnózis szempontjából ez nem is érdekes. Aztán folytatom.
- Nem tudom, hallottál-e a mugli kineziológiáról, ami igazából szemen szedett ostobaság, van benne azonban egy érdekes gondolat, miszerint az izmokat nem mint különálló darabokat, hanem mint egyetlen, egybefüggő rendszert kel szemlélni. Eszerint pedig, ha a rendszerben egy helyütt sérülés történik, az az egészre maradandó kihatással van, köszönhetően az izmok szoros összefüggéseinek. Köznapi megfogalmazással élve, ha eltörik a kisujjad, az később meglátszik a járásodon. Ha megvágod a talpad, az észrevehető akkor is, ha a fejedet mozdítod. Ha teszem azt, hasbaszúrnak, hiába gyógyult meg már rég a seb, a valamikori kíméletes mozgás átalakítja az izomrendszert, és látszik a törzs enyhén féloldalas tartásán, vagy hogy az egyik váll egy hajszállal alább ereszkedik.
Elképzelhető, hogy olyan mélyre tapogatok a találgatással, amivel megint felbosszantom, de azt már inkább szóvá sem teszem, hogy mindez megint csak engem igazolna. Meg egy kicsit szórakoztat is. Szakmai ártalom, az én pacienseimmel ugyan nem lehet beszélni, de ha az ember kitanul olvasni a tünetekből, akkor hazudni sem tudnak igazán.
- Ha jól sejtem, a ruha alatt van egy-két sebhely - célzok sejtelmesen. - Szóval én azzal gyanúsítalak az általad mutatott és a mutatni nem akart dolgok alapján, Chris Cartwright, hogy te valóban kemény életet élsz, talán valóban gengszter vagy, mi több, teszed ezt élvezettel és saját akaratodból!
Hátradőlök, nyugodtan mosolyogva, karjaimat magam előtt keresztbe fonva és várva, hogy rámzúdítsa ismét a bosszússágot, amire az eddigiekből kiindulva bizony számíthattam. De kíváncsi voltam, mit reagál rá, ha a szemébe mondom, úgyhogy megtettem. Magam sem értem, miért hozza elő belőlem ezt a rögtönző, bosszantó, óvatlan oldalamat, de tetszett. Még mielőtt elfajulnának a dolgok, közbebököm:
- És nekem épp ez a szerencsém. - A hangomban a huncutság mellet jó adag elismerés és hála bujkál. Az igaz, hogy sok hasonló tüneteket mutató emberrel (és olyasmivel) összesodort már az élet, de ezeddig ez az első, hogy jól jártam vele.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom mulat-e rajtam, vagy az a cinikusan negédes vigyor örök kelléke-e az arcának, de egyszerre idegesítő és egyszerre csábos. Van ebben a nőben valami megfoghatatlan új, valami friss, amit nem lehet csakis az első találkozás számlájára írni. Nem fritatja azt sem, hogy több piát rendeljek és ez jó. Határozottan szimpatikus tulajdonság. Nem bírom azokat, akik határt és gátat próbálnak szabni. Világéletemben öntörvényű ember voltam és világéletemben én magam szabtam határokat. Ezek pedig mások számára egyértelműen tágak, szélsőségesek és vadak.
- A véletlen hozott ide, ebben biztos lehetsz. Hogy okos lennék? Szubjektív tulajdonság.
Újabb slukkal kísérem a szavait. A gyanúm egy része, egy erős része igazolást nyert, de ez közel sem jelenti azt hogy nem nekem kellene innom. A találgatás ingoványos mezején könnyen fordul az ember rossz irányba. Én pedig sose szerettem a barkóbát, sose voltam oda az ilyesfajta ostoba játékokért. Jobban kedveltem a tényeken alapuló megfejtéseket, és a siker édes ízét. Na persze ez a nő mér erre is képes volt... hogy ezt a cseszett szar játékot játszassa velem.
- Én folyton kutatok. Sok minden foglalkoztat. Lételemem az élet titkainak kutatása, a kíváncsiság. És mint tudjuk, ez hamari öregedést jelent. Ahogy állandó menekülést és félelmet is
Hümmögve nézem az elém letett színtelen áttetsző erős italt. Tudom, hogy marni fog ha leküldöm, hogy nyelőcsövem tiltakozni fog, hogy az íze ott tombol majd bennem jó pár percig mire eloszlik a hatása. Valahol érzem, Anna ugyanilyen hatással van rám. Nem ismerem igazán, sőt, kurvára nem tudok róla semmit. Mégis ismerni akarom, elvenni, birtokolni, megfejteni és minden részletét kiélvezni.
Félelem... a félelem az, ami örök kísértet marad minden ember életében függetlenül varázsló vagy varázstalan. Miért kerülne el pont engem? Miért hagyna békén? Hazugság lenne azt állítani hogy nincs olyan, amitől tartok. De valójában ezt bevallani hangosan... nehéz dolog. Talán pont emiatt csodálom titkon, hogy a másik ezt megteszi.
- Úgyhogy van, aki okos, és van, aki csak túl sokat tud. Ez bőven elég ahhoz, hogy félnem kelljen, és hogy megtanuljak együttélni a félelemmel. De tényleg, kibaszottul mellélőttem Camdennel.
Halkan felnevetek az utolsó mondatra. Most döbbenek csak rá, ez volt az első káromkodás, amit hallottam tőle. És ettől csak még elevenebb és még izgalmasabbá válik a szememben. Jó áll neki ez is még akkor is ha látszik, nem a sajátja.
Kezem mozdul és kérdés nélkül kiszolgálom magam. vVeszek egy nacho-t a tacoja mellől és a hozzá felszolgált salsába mártom. Erre a megszólalásra kell valami erős nekem is, és ha már innom nem lehet mert az a játékhoz van kötve (önként meg nem részegedem le a kedvéért) így marad ez a megoldás.
Míg én elrágom a tortillát, addig a tequila legördül Anna torkán. Elnézem a mozdulatsort, ahogy felhajtja az italt majd az asztalra vágja le koppanva a poharat. Rutinos ivó, szóval jobb lesz vigyázni vele.
- Most én jövök! Bár nem ismerjük egymást régóta, igen bő kutatási anyagom van. Tudom, hogy úgy tudsz padlógázzal futni, hogy közben hátrafelé lősz, nem is akráhogy. Tudom, hogy vajmi keveset aggódsz az egészséged miatt, és nem esel kétségbe, ha éjszaka, egyedül kell megjelenned London egy kétes hírű környékén...
A hajamba túrok újra. Hát ezek a szilárd tények, való igaz. Bosszúsan hallgatom őt, és a kis teóriáját rólam. Legyek őszinte? Vagy hazudjak? Latolgatom az opciókat, a lehetséges végkimenetelt.
- Ha jól sejtem, a ruha alatt van egy-két sebhely .
A szavak váratlanul érnek. Olyan vád ez, ami ellen ha akarnék se tudnék tiltakozni. Leforráz a felismerés mennyire okos ez a nő és mennyire jól képes ráérezni a dolgokra. Morogva fogom a kezembe a poharat.
- Szóval én azzal gyanúsítalak az általad mutatott és a mutatni nem akart dolgok alapján, Chris Cartwright, hogy te valóban kemény életet élsz, talán valóban gengszter vagy, mi több, teszed ezt élvezettel és saját akaratodból!
- Most kurva okosnak hiszed magad, mi?
Szinte alig hallható cinikus megjegyzésem és már le is döntöm az italt. Ha másért nem hát ezért megéri hogy kitalálja. Legalább ihatok. Jó sokat és jó erőset.
- És nekem épp ez a szerencsém.
Nem téveszt meg a bájos kis mosolya. Összeszűkülő szemmel nézek rá és dőlök szelíden felé.
- Ó ezt hiszed? Akkor kurvára tévedsz. Valóban, kemény életem volt. És valóban gengszter vagyok. Egész pontosan ha tudni szeretnéd, tolvaj. Profi tolvaj. De manapság inkább már csak összekötő és informátor.
Nem fejtem ki hogy ezzel együtt bérgyilkos is és hogy mesterlövészként több kilométerről kilyuggatok bárkinek az agyát ha arról van szó.
- Szóval mit akarsz még tudni rólam?
Szándékosan nem kérdezek az ő múltjáról. Én őszinte voltam, és eddig bírtam a játékot. Nem emiatt akarom ismerni a múltját, hanem azért mert ő magától elmondja. De megosztja-e?
Van egy olyan érzésem, hogy.. ahogy az ágyát sem úgy minden egyebet megtart magának. De azért... reménykedni szabad.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Először úgy tűnik, ő is jól szórakozik ezen. Elégedetten pöfékel, amíg előadom a történetem, és hát persze, hogy nyerít egyet a csúnya szón. Lesütve forgatom a szemem, próbálom titkolni, hogy a gyerekességét igazából édesnek találom. Van benne valami, ami egyszerre teszi hátborzongató, ijesztő alakká, közben meg egy morcan kedélyes fiatalemberré. A kettő keverékéből alakul ki a benyomásom, hogy kedélyesen borzongató.
Ahogy azt vártam, az már kevésbé tetszik neki, ha róla esik szó. Azért azt becsülöm benne, hogy csak felhajtja a tequiláját, beismerve, hogy legalábbis valamely állításom igaz volt.
- Ó ezt hiszed? Akkor kurvára tévedsz. Valóban, kemény életem volt. És valóban gengszter vagyok. Egész pontosan ha tudni szeretnéd, tolvaj. Profi tolvaj. De manapság inkább már csak összekötő és informátor.
Nem húzódok el, amikor közeledik, már csak azért sem, mert nem olyan dolgokról beszél, amiket az ember szeretne hangosan kimondani. Ugyan elég hangos ez a hely, szerintem hatékonyabb a fiesta zsivaja bármilyen disaudio-nál, de azért jobb a minimumon tartani a hangerőt. Persze, ő sem hibbant meg, s állítását igazolandó, profin óvatos. Az a benyomásom támad, hogy szeretne megijeszteni amellett, hogy mintha büszkélkedne is mindazzal, amit most elmond nekem.
Csendben, nyugodtan emésztem a hallottakat, vagyis próbálom. Az összeszűkült szempár, a kirívó arc egy másik emléket idéz lelki szemeim elé. Most nem a szőkésbarna hajtincseket látom, hanem ébenfekete, hosszú, enyhén göndörödő végű hajbozontot. Sápadtfehér , a hidegtől vértelen arcot. Alexejt, ahogy felveti a fejét, ahogy szenvedélytől szikrázik a szeme, amint fölém magasodik...
- Kemény ez az élet, tudod? Ez van, keményebbnek kell lenni, én az vagyok, Anna, ennyi, bűnöző vagyok, méghozzá rohadtul rátermett, ha tetszik, ha nem! És tudod mit, a másik oldalon is bűnözők vannak! Azt hiszed, távol tarthatod magad ettől? Azt hiszed, tisztán tarthatod a kezed?
Ugyanilyen büszke, ugyanilyen lobbanékony. A férfi, aki az emlékeimben él, nem füves cigarettát, hanem gyilkos kést tartott akkor épp az ujjai között. Gyűlöltem ezt az emléket, mégis úton-útfélen felrémlett előttem. Nem elemezgettem tovább, hogy miért, mert inkább visszakergettem gondolataim mélyére, és rátettem egy újabb lakatot a sok másik mellé. Egyszer csak lesz rajta annyi, hogy többé ne törje át őket és ne kerüljön elém...
- Kurvára nem tévedek - fújom vissza makacs határozottsággal, mikor mondandója végére ér. - Ugyanis ha nem lettél volna a helyzet magaslatán, fogalmam sincs, most hol lennék, és tudod mit? - kérdezem, de ez költői kérdés és én hadarok, nehogy közbe vágjon. - Az lehet, hogy kemény életed volt, és kemény lettél te is, de nem következik egyenesen, hogy profi tolvaj legyél, én csak azt láttam, hogy rátermett vagy, és ez kihúzott a sárkánytrágyából, ennyi! Az élet megerősít, aztán az, hogy te ezt az erőt mire fordítod, az már nem az életen, meg a másokon, meg a környezeteden múlik, hanem rajtad! Ma éppen szerencsém volt, hogy így alakult a dolog, ahogy - jelentem ki továbbra is makacskodva. Bizony. Lehet, hogy más körülmények között azt kívánnám, bár sose találkoztunk volna. Talán olyan lenne, mint Allel. Mindig pórul jártam, ha ő megjelent az életemben. Talán, ha őt sem úgy ismerem meg, ahogy... De kár azon töprengeni, amit nem lehet már megváltoztatni.
- Szóval mit akarsz még tudni rólam? - köpi, nekem pedig átsuhan az agyamon, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból minél többet.
- Hogy miért? - vágom rá szinte azonnal. - Miért lettél tolvaj? Vagy az, amit mondtál, vagy az, amit nem mondasz. Hogyan sodort erre az útra az élet? Szóval, miért? - kérdezem, s a lendületem a végére már jócskán alábbhagy, hangom meglágyul. Nagy szemekkel, leheletnyit félre fordított fejjel figyelek rá. Közben kedvesen közelebb tolom hozzá a tálat, ha venni szeretne.

..a trágár szavak esélyesek...

Értékelendő az a botor bátorság, ami a lányban lakozik. Én a helyében ha önmagammal állnék szembe, biztosan nem lennék ennyire nyugodt s nem tűrném hogy ugyan nem durván, de az aurámba tolakodjanak mégiscsak. Anna ellenben csak ül azzal a szédítően gyönyörű és sokatmondó mosolyával az arcán, ami olyan mindenttudó és egyben sokat sejtető. Prüszkölni támad kedvem az önhittsége láttán, akárcsak a saját ostobaságom végett, amiért képes voltam hagyni hogy belevigyen ebbe. Mert persze kiadom a saját titkaim, ráadásul önként!
- Kurvára nem tévedek. Ugyanis ha nem lettél volna a helyzet magaslatán, fogalmam sincs, most hol lennék, és tudod mit?
Csak a szavai végére, mikor kicsi szünetet hagy, pont annyit hogy magára terelje a figyelmem pillantok is rá. Előtte egyszerűbb a kiürült felespohár peremén visszacsillanó fényjátékot szemlélnem.
- Az lehet, hogy kemény életed volt, és kemény lettél te is, de nem következik egyenesen, hogy profi tolvaj legyél, én csak azt láttam, hogy rátermett vagy, és ez kihúzott a sárkánytrágyából, ennyi! Az élet megerősít, aztán az, hogy te ezt az erőt mire fordítod, az már nem az életen, meg a másokon, meg a környezeteden múlik, hanem rajtad! Ma éppen szerencsém volt, hogy így alakult a dolog, ahogy
Mordulok egyet. Igazából nem tudok mit kezdeni a bókjával. Mert valójában ezt annak vélem. Nem az elismerés maga zavar, annak tulajdonképp örülök, hanem hogy míg ő engem éltet, addig én közel semmit nem ismerek belőle. Azon kívül persze hogy tökéletesen vallat, és szívdöglesztő magassarkúban menekülés közben.
Inkább csak fél vállról vetem felé a közel sem túl kedves kérdést. Mert tudom jól, akarni mindenki akar. És akarni jó. Én is sok mindent akarok. Vele kapcsolatosan is. Csakhogy annak nem jött még el az ideje, hogy a fene vigye el.
- Hogy miért?
Nem értem mire vonatkozik a kérdés. Szemöldököm összeszalad, így két mély barázda jelenik meg köztük. Gyanakvóan pillantók a nőre. Azúrkék szemei őt vizslatják. Meg akarom fejteni mire is akar kilyukadni de ugyanakkor mivel pocsék legillimentor vagyok csak a gesztusaiból olvashatok.
- Miért lettél tolvaj? Vagy az, amit mondtál, vagy az, amit nem mondasz. Hogyan sodort erre az útra az élet? Szóval, miért?
Felsóhajtok.
- Ahhoz még több pia kell!
Intek is egy újabb körért. Míg elénk kerülnek a poharak a mellettem ülőre fordítom a fejem.
- Valóban tudni akarod? Mert nem épp kellemes türténet.
Persze hogy tudni akarja, ég a kibaszott vágytól. Nem tudom mi vonzza az embereket a tragédiában. Talán az, hogy ha hallja, ha azonosul valamennyire vele akkor a saját nyomora már nem is tűnik annyira rossznak, mélynek, szánalmasnak.
- Az éled nem sodor, az élet lök. Lehetőséget kínál, amit vagy megragadsz vagy nem. Mikor a lét a tét, nem válogathatsz. Én szar helyre születtem. Egy szar világba. Nem címerek és rangok közé, nem az aranyba bele. Én senki voltam, és ez vált tulajdonképp előnyömmé. Egyvalamit köszönhettem a szüleimtől az életemben kívül, azt is jobbára anyámnak… a varázserőmet. A Roxfortba jártam, el is végeztem, de miután sose voltam éltanuló és mintadiák, gondolhatod… nem tanultam tovább.
Elhallgatok és elmerengek. Az emlékek megrohamoznak, különösképp Sophie.
- Aztán persze egy darabig bennem is meg volt hogy becsülettel küzdök a megélhetésért. Csakhogy az kurvára nem vezetett semmire. Rájöttem hogy attól dörzsöltebb ember vagyok, és becsvágyóbb is, nem elégszem meg annyival hogy a gazdag mocskok talpát nyaljam. Beleszületni csak lehet egy aranyvérű családba. De ha pénzed van, mindent megkaphatsz.
Vállat vonok cinikusan, mintha ez sem számítana.
- Első lecke az volt, hogy mindenki megvásárolható. Még önmagad is le tudod fizetni. El tudod hitetni magaddal hogy amit teszel nem helytelen. Hogy annak értelme és célja van. Ne érts félre, nem vagyok álszent. Nem vagyok jó ember bár talán barbár se. Hisz mint minden, ez is nézőpont kérdése.
A lány felé tolom vissza a tányért. Ő kért enni, ő akar, hát tegye csak nem gátolom meg benne.
- Szóval így váltam azzá, ami. Persze ehhez kellett jó pár év tapasztalat, pár ügyes svindli és sok szerencse. De kitartó típus vagyok és amit akarok, azt meg is kapom.
Itt megejtek egy vigyort s nem rejtem el a pillantásom sem, amivel tetőtől talpig végigmérem Annát. Érezze csak kényelmetlenül magát, ó igen.
- Pár ér leforgása alatt kinőttem magam, hírnévre tettem szert, tiszteletre és egyfajta megbecsülésre. Manapság már befolyásos barátaim vannak a világ összes táján. És manapság a világ csak egy tisztes vállalkozóként ismer mert kényelmesebb ezt az arcomat mutatnom. De persze… az igazság mint tudjuk, közel sem ez.
Talán túl őszinte vagyok. Talán nagyon is. De most az egyszer kivételenesen… nem bánom.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

Furcsa, hogy hogyan próbálunk belső démonainkkal zöld ágra vergődni. Van, aki mélyen magába rejti, mint én, és van olyan is, mint Christopher, aki épp, hogy az arcomba vágja, s tűkön ülve, villogó szemekkel várja, hogy megrettenjek tőle. Biztos vagyok benne, érzem. Ez igazolná az önképét, gondolom. És egy kicsit igaza is van. Egyre nő bennem a feszültség - kibe botlottam, mibe keveredtem? Furcsa módon mégsem hallgatok saját, jól megbízható józan eszemre. Elcsitítom. Visszanyelem a késztetést, hogy elhúzódjak. Nem, az oroszlán elől sem kezdesz azonnal szaladni, mert akkor üldözőbe vesz. Ugyanakkor, ha jó megfigyelő vagy, ügyes és szerencsés is, akkor van egy oroszlánod, akit sikerül kiismerni, és esetleg megbarátkozni vele...
Közben újabb pohárkák koppannak az asztalon - emlékeim szerint én csak kettőt ittam, az első kör rám eső felét. Elbizonytalanodom, talán túlságosan veszélyes ilyen mélyre ásni, s tán messzire megyek a boncolgatással. Ez esetemben lehetne szakmai ártalomnak nevezhető , de egy kicsit azért halványodik a mosolyom. Vajon mennyire bírja az italt? Feltételezem nagyon, de azért mindenkinél van egy élettani határ. Vajon én kényszerítem ki belőle, hogy ezt kezdje kerülgetni?
Hát így hálálom meg, hogy kisegített, mikor forró volt a föld a talpam alatt... Górcső alá veszem, mint egy mintát, egy csepp vért...? Bár, ekkor az is eszembe jut, hogy az elején leszögezte, nem lesz ingyen, hogy kisegítsen. Eldöntöttem, most már tartózkodom attól, hogy ideget szúrjak, s csak csendben figyelem, hány körre hívom meg őt. A történtek után kétszer is leihatja magát az én kontómra, ha ahhoz van kedve.
- Valóban tudni akarod? Mert nem épp kellemes történet - kérdezi, én pedig mindannak ellenére, amit eddig végiggondoltam, finoman bólintok. Elmerengek, vajon úgy érti-e, hogy nekem nem kellemes hallgatni, vagy úgy, hogy neki nem az elmondani. Miért is szeretném hallani? Kevéssé jellemző módon erre az az egy indok jut eszembe, hogy: Csak.
Figyelek csendben, már nem mosolyogva, de nem is szánakozó arccal. Próbálom megérteni a hallottakat, megfejteni a szavak mögött húzódó történetet a való világról, az ő valóságáról.
- Az iskola nem mér semmit. Nem mondja el, mennyire vagy értékes azzal, hogy minősíti a tudásod néhány területen - vitatkozom halkan, de talán nem is figyel. Látom, hogy messze jár, és bár nekem nem mond igazi konkrétumokat, tudom, hogy őt elragadják az éles és valóságos emlékképek, és most azokba néz.
Majd folytatja, s beszámolójából kihallani vélek egy-két szót, mely jelentéktelennek tűnik, s mégis annyi mindent elmond. Dörzsölt... Becsvágyó... Gazdag mocskok...
Türelmesen hallgatom végig, elgondolkodva veszek az elém visszatolt tányérból. EZ is olyan különös, amíg nem kínáltam, vett, most meg nem kér. Ahogy a jégkék tekintet végigszánt rajtam, szinte érzem bőrömön a hidegét. Visszanézek rá, várom, hogy a tekintete újra megtalálja az enyémet. Nem hoz zavarba a csibészes vigyora. Inkább az, amit mond.
- ... De persze… az igazság mint tudjuk, közel sem ez.
Enyhén elfordítom a fejem, aztán hátradőlök. Bár fizikai látványától kerülök távolabb, de valójában az elmondottakat próbálom egészben látni.
Azok a szavak mind-mind negatív jelentést hordoznak, világosan kiérzem belőlük. Azt mondta, dörzsölt, és nem pedig, hogy talpra esett. Úgy fogalmazott, hogy becsvágyó, ahelyett, hogy céltudatos. Csak megfogalmazás kérdése, de talán nem véletlen ez. Azt mondja, gazdag mocskok, míg ő nem volt az. Most befolyásos barátok ugyanezek az emberek. Lassan formálódik bennem az elgondolkodtató, némileg kettős hallottak alapján egy szomorkás sejtés, mégsem mondok egy szót sem róla. Itt legyen elég.
- Igazából ez egy elég kettős történet - jegyzem meg ahelyett. - Furcsa, mert ha csak azt néznénk, honnan hova ível, egész szép volna. Egy mondás szerint, mivel a szenteknek is van múltja, a bűnözőknek is kell, hogy legyen jövője - mondom, s keresztbe fonom a kezemet magam előtt. Egy pillanat után apró szusszanással fojtok el egy kitörni készülő keserű kacajt.
- Bár ebből nem következik, hogy minden bűnözőből szent kell, hogy legyen - teszem hozzá, aztán más vizekre evezek. - Szóval, milyen vállalkozást vezetsz? - érdeklődöm kíváncsian. Igen, azt hiszem túl közel mentem, minden tekintetben. Jól esik távolságot tartani, keresztbe font karokkal hátradőlni, és valami hétköznapibb dologról szót ejteni.

..a trágár szavak esélyesek...

- Az iskola nem mér semmit. Nem mondja el, mennyire vagy értékes azzal, hogy minősíti a tudásod néhány területen
Milyen igaz észrevétel is ez. És mégis hányan és hányan esnek abba a hibába, hogy nem ismerik fel. Nemcsap képtelenek, egyszerűen ostobák. Sokan szabályok szerint akarnak élni. Talán egyszerűbb így nekik, talán átláthatóbb. Nem mondom, nekem is megvannak a magam sajátos szabályai. De ha úgy adódik, ezeken gátlástalanul át tudok lépni. Mert én úgy vagyok vele, mindent a cél érdekében. Hisz minden csak üzlet... Minden. Még ez a kis találka is. Igaz ez az orosz maca nem tudja, talán még csak nem is sejti... de valójában ez is így van.
Meglehet megkövült a szívem, mikor Sophie-t elvesztettem. Sokan egyenesen gonosznak, barbárnak tartanak. Mások álszentnek, David miatt. David pedig egyenesen utál Mirabella miatt. Ördögi kör, hogy senki kedvére nem tudok tenni. De... mentségemre legyen mondva... kurvára nem is akarok.
- Igazából ez egy elég kettős történet
Nem igazán értem mi is ezen a kettős. Így csak szórakozottan veszek egy mély levegőt, míg a nő szépséges pillantásának kereszttüzében megérkezik a nyakamra az ítélete pallosa szavai által.
Furcsa, mert ha csak azt néznénk, honnan hova ível, egész szép volna. Egy mondás szerint, mivel a szenteknek is van múltja, a bűnözőknek is kell, hogy legyen jövője
Haloványka kis elégedett mosoly bújik meg. Valahol szórakoztat, hogy még mindazok után amit bevallottam is a jót képes meglátni. Csupa-csupa optimizmus, csupa-csupa naivitás.
Kurvára nem vagyok jó, maximum a magam sajátos módján. Kurvára önző vagyok. És baromi nagy seggfej is. Nem vitatom ezeket, sosem akartam cáfolni. Az, hogy segítettem neki... nem volt véletlen. Betudhatja annak, hitegetheti magát ezzel meg azzal... mint az én szépségesen felfele ívelő jövőm képével... de lássuk be, nincs sok értelme. Lehet, hogy valóban a pályám felível. Lehet hogy valóban még sikeresebb leszek. De ez közel sem azért, mert olyan kettős lenne a sztori.
Nem.
Én megdolgozom a sikerért. Én átgázolok mindenen és ha kell mindenkin. Én megveszek embereket, zsarolok embereket, hazudok, csalok és persze lopok. Meg ha úgy adódik, ölök is. Végtére is a mesterlövészet is szerves része az életemnek, noha ezt a legtöbben nem is tudják. Van, amit megtartok amolyan élvezeti sportnak, pont mint ezt.
- Bár ebből nem következik, hogy minden bűnözőből szent kell, hogy legyen
- Ha ismernél egy valamire való gengsztert is, tudnád hogy rohadtul nem szent.
Ez félig-meddig letolás szolíd morgásba bújtatva. Én értem, hogy eddig az orosz maffia agyatlan tagjaihoz volt szerencséje és azt is, hogy ezek a fickók keménynek hiszik magukat a mínusz ötven fokos tundrán a közel hetven fokos pálinkát vedelve és agyontetovált bicepszeiket mutogatva olyan vékonyka és törékeny leánykáknak, mint amilyen ő is... de a valódi alvilági élet baromira nem ez.
Az, mikor máról a holnapra élsz, mikor minden falat kenyér a túlélésed záloga... na az az igazi valódi pokol.
- Szóval, milyen vállalkozást vezetsz?
- Kifejtem, ha te elárulod mit is kutatsz oly lelkesen. Mert valahogy eddig erről nem esett szó.
Elnyomom a cigi leégett végét. Szemeim megvillanva vetülnek rá az elhaló füstcsíkon át.
Na igen, eddig csak engem veséztünk ki. Csak az én múltam került előtérbe és az én jelem uralta a társalgást. De azon kívül hogy őt üldözik igazából nem sok infóm van róla. Márpedig nagyon is érdekel. Az életének minden egyes legapróbb részlete... eszméletlenül érdekel.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

- Ha ismernél egy valamire való gengsztert is, tudnád hogy rohadtul nem szent.
- Majd ha látok egy valamire valót, igyekszem alaposan kiismerni - vágom rá arcomon a derű álarcával. Hát igen, akikkel ma összeakadtunk, igazából erős csicskáknak mondhatók. Nem, akik igazából mozgatják a szálakat, nem hajkurásznak kislányokat a sikátorokban. Nem mennek terepre. Ők csak megszerzik, amit akarnak, az embereket szép szóval élve szolgaként használva fel. Tudtam jól, én is egy vagyok a sok játékfigurából, amire fáj a foguk. Érdekes játék ez, ahol mindenki játékos és sakkbábu is egyben. És igazából soha, senki nem nyeri meg a győztesek trónját, az egész harc csak azért megy, hogy minél tovább játékban maradj...
Finoman megborzongtam a szomorú gondolatra, s gyorsan számba vettem egy újabb csípős falatot, hogy az átmelegítsen. Talán az alkohol mellett kellett volna döntenem, mert hiába a számban égő tűz, gondolataim közé befészkelte magát az az egy, kegyetlen felismerés: A játéknak majdnem vége... Tudják...
- Kifejtem, ha te elárulod mit is kutatsz oly lelkesen. Mert valahogy eddig erről nem esett szó.
Cartwright morgós szavai erőszakosan rángatnak vissza a valóságba. Nem kerülte el a figyelmem, hogy időről időre érdeklődve mér végig.
- És ez kizárólag a te hibád. Érdekes alak vagy - tettem hozzá pattogósan Persze, ezzel csak azt leplezem, hogy nem szívesen avatnám be saját kis dolgaimba, mert sokkal szórakoztatóbb a más titkaiban kutakodni, de aztán nem tudok ellenállni a tekintetének. Pedig nem néz szépen, mégis, elragad a jeges, kék pillantás. Nem a kérdés, ugyan már. Úgy is tudom, mi érdekli igazából... Nos, pontosabban mik, de a mustrálásának engedni semmiképp nem fogok. Viszont hogy mibe is keveredett igazából, arra jogosan kíváncsi, így hát megadom magam, és beszélni kezdek. Amiből viszont elképzelhető, hogy mindkettőnknek gondjai származhatnak.
- Tudod mit? Olyan rendkívül megbízhatónak tűnsz, hogy elárulok egy-két dolgot, ami azt hiszem, érdekel - jelentem ki gúnyosan nyomva meg a leglényegesebb szót, majd némi szünetet tartok, hogy átgondoljam, mennyit is oszthatok meg vele biztonsággal. Nos, az eszem igazából tudja, hogy semmit, az eddig elfogyasztott ital azonban, karöltve a beszívott fűszeres füsttel, kicsit megenyhít. -Akiket láttál, azok egy jófajta orosz vodkakészítő üzem gazdag tulajdonosának az emberei. Kevesebbet kellene fogyasztaniuk a cég termékét, nem igaz? - teszem hozzá kedélyeskedve. Az ő szempontjából talán kevésbé voltak fenyegetőek, de számomra... Nos, én nem véletlenül választottam inkább a menekülést. - De arra, hogy engem kézre kerítsenek, vagy legalábbis igazolják, hogy ebben az országban tartózkodom, alapból megfeleltek volna. Fizikumban azonban, attól tartok, némileg elmaradok mögöttük - teszem hozzá, színpadiasan és kecsesen megmutatva nőies, karcsú felkarom.
- De az alkohol csak a külvilágnak szól. Ők egy kicsit többek ennél, nemcsak a pénzre utaznak, hanem hatalomra, befolyásra... A szokásos maffiás dolog, gondolom. Nem szándékozom jobban... vagyis egyáltalán belefolyni az ügyeikbe, csakhogy úgy alakult, hogy a főnök fiának orvosi segítségre volt szüksége, és egész véletlenül belém botlott. Nem untatlak a részletekkel, de a lényeg, hogy felfigyeltek a munkásságomra. Amit fájdalom, de nem oszthatok meg veled - tettetem a szomorúságot mély, bánatos nézéssel bombázva őt. Majd bolond lennék. Ha tudná, miről is van szó, vagy ő is meg akarná szerezni, vagy engem akarna azonnal eltenni láb alól, attól függően, mennyire nem kedveli vagy lenne hajlandó megvédeni a jelenlegi emberi társadalmat. - De annyit leszögeznék, én a gyógyítással foglalkozom. Az, hogy a munkám során véletlenül balul üt ki néhány kísérlet eredménye... Az csak sajnálatos véletlen. Jobb volna szót sem ejteni az egészről - mondom, ezt viszont most őszintén. Elég egy hívószó, egy kérdés, és eszembe jut a borzalmas eset, a fékét vesztő szörnyeteg, amely, mielőtt kimúlt, porig rombolta a laborom. Újabb hidegrázás jön rám, melyet Cartwright előtt most már hatékonyabb módszerrel, egy kupica tequila bevetésével igyekszek leplezni.

..a trágár szavak esélyesek...

Kizárólag az én hibám lenne? Valóban? Mikor elhangzik, hogy érdekes alak vagyok elégedett, már-már öntelt mosoly ül ki arcomra. Naná, hogy érdekes vagyok. Naná, hogy összetett és egyedi, szinte utánozhatatlan. Tettem mindig is róla és evidensen teszek is mindig, hogy megjegyezzék a nevem. A hírnév hűtlen barát, de én sosem tagadtam meg ezt az élvezetet.
Elnéztem a nőt még egy pillanatig. A mondatait, a szavakat, ahogy formálta, a tekintetét, ami olykor-olykor felém villant. Nem érdekelt ki van a közelünkben, ki hallgathat ki, mit tudhat meg és miért is teszi ha teszi. Nem jutott eszembe az ajtót figyelni, pedig talán kellene.
Nem.
Engem teljesen lekötött a vodkával vegyes borgőzös levegőben a nő kipirosodó arca, a kacér pillantása, a bájosan csábos mosolya és persze a szavai tökéletes kétértelműsége. Nem tudom mennyire szándékosan mond mindent úgy, hogy könnyen félreérthető legyen. Vagy talán csak én akarom, hogy az legyen?
Eltűnődöm egy pillanatig ezen, majd magamban vállat vonok. Kurvára tökmindegy.
A történet, amit lefest közel sem olyan simulékony, hogy beleilleszkedjen a valóság kuszán szőtt fonalába. Evidensen eltitkol részleteket, kihagy dolgokat, és elmismásol tényeket. Nem hibáztathatom, hogy nem oszt meg velem mindent, de sovány kis felvilágosítás ez az én életem valós kivesézése után. Haragudhatnék, de azzal szart se érnék. Inkább csak rosszalló arccal és még rosszallóbb pillantással díjazom a felvázolt élettörténetét. Nem mintha ez meghatná, de hát... ki tudja? Lehet mégis célt érhetek...
- Az, hogy a munkám során véletlenül balul üt ki néhány kísérlet eredménye... Az csak sajnálatos véletlen. Jobb volna szót sem ejteni az egészről
Nem kerüli el a figyelmem a szavait követő szelíd borzongás. Annyi bizonyos, hogy ezt nem az itt bent tomboló fülledt meleg idézi elő, sokkal inkább egyfajta megkopott emlékkép, vagy a tények sokasága, ami így kimondva... nos igazán valóssá válik.
Valahol emiatt megsajnálom. Nem akartam vájkálni a múltjában, mégis megteszem. Ráadásul élvezettel. És hogy őszinte legyek ha előröl kezdhetném, ugyanígy tennék szinte mindent.
Egy másodpercig várok csak ki, míg ujjai szelíden remegve rásimulnak a kis üveg víztisztának ható oldalára, melyben a tömény szesz lötyög s mielőtt a szájához emelhetné, az ujjaim a csuklójára kulcsolódnak.
Igazából hosszú idő óta ez az első fizikális kontaktusunk. Korábban fel se fogtam mit művelek. Na jó, a csóknál azért észnél voltam még, de az üldözési jelenetekben inkább az ösztön és az adrenalin vitt előre... Most azonban nincs semmi plusz, hacsak a belénk került tequilát és persze a füves cigit annak nem vesszük.
- Jobb lenne óvatosan. Ha így haladsz akkor biztosan az ágyamban kötsz ki. És nem vállalok azért felelősséget.
Igazából a szavaimban a rosszalló jóakarás mellett ott van felszínesen a sóvárgás is. Mert jó lenne alaposabban tanulmányozni ezt a dokit. És ha nincs eszénél, ami köszönhető az alkoholnak, a drognak vagy akár szerény személyem ellenállhatatlanságának, én sem vállalok garanciát semmire. Az elején megmondtam neki... kurvára nem vagyok úriember. Én a lehetőségekből élek, és ha felkínál nekem egyet, mint ott a buszmegállóban, élek a jogaimmal.
Ujjbegyeim bizseregnek a bőrén. Selymesen puha, lágy. Melegen lüktető. Érzem a pulzusát, azt, ahogy kicsit megrándulva erősebbé válik. A fokozás nem tudom annak szól-e hogy megérintettem, vagy a fellobbanó haragnak, amiért nem hagyom inni. Akárhogy is elégedett vigyorral konstratálom, hogy nem tud közömbös maradni irányomban. Még akkor sem, ha az arcával igyekszik nagyon is mást mutatni annak a bizonyos külvilágnak.
És persze nekem.

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

És a düh egy varázsütésre elégedett, nagyképű vigyorrá alakul. Én is elmosolyodom, az élet apró örömein némileg felvidámulva - egészen addig, míg el nem kapja a kezemet, amivel a poharam a számhoz emelem. Az én hazámban ennél kevesebbért is öltek már embert, igaz, akkor a pohárban vodka van, a társalgás pedig már régen kevésbé artikulált. Maradva tehát a szofisztikált európai viselkedésnél, inkább kérdőn vonom fel a szemöldökömet. Közben próbálom nem elengedni a poharat. A határozott szorítás, a kemény kéz érzése a csuklóm körül valamilyen furcsa, kifacsart módon biztonságérzettel tölt el, talán azért, mert azt jelzi, hogy valaki nálam - legalábbis fizikai értelemben - erősebb illető figyel a tetteimre. Nem mintha szükségét érezném ennek, de egészen addig, míg meg nem szólal, nincs is ellenemre különösebben. Csak aztán kinyitja a száját.
- Jobb lenne óvatosan. Ha így haladsz akkor biztosan az ágyamban kötsz ki. És nem vállalok azért felelősséget.
Még mielőtt meggondolhatnám, mi az erre adott legelfogadhatóbb és legelegánsabb válasz, kibukik belőlem némi ellenőrizhetetlen röhögés. Csak néhány pillanat, amíg őszintén vihogok, aztán a kifejezés lassan komoly, a tőlem megszokott kontrollált és kissé gúnyos mosollyá szelídül.
- Azért én sem vállalnék, így attól tartok, ezt el kell kerülnünk - jelentem ki színpadias komolykodással; bár valójában komolyan is gondolom. Szomorú ez, de mindenkinek jobb így, különösen az én lelkiismeretemnek. És egész Londonnak. Talán jobb, ha ez a fickó megmarad egyszerű rosszfiúnak, s renoméja nem egészül még ki a vérfarkaslét kérdésesen áldásos hatásaival. És amúgy is, csak most ismertem meg. Segítség ide vagy oda.
- Különben minek nézel engem, Cartwright? - szegezem neki kissé élesebben, bár a kérdés élét némileg kicsorbítja az érintés, amely még mindig nem hagy szabadulni. Megkísérlem kiszabadítani fogságba esett felső végtagom, s különösen az abban veszteglő italt, közben még fejcsóválva azt is hozzá teszem.
- Talán ez után az ital után az volna a legjobb, ha mindketten a saját ágyunkban kötnénk ki. Én legalábbis biztosan a sajátomban, de ha te még fogyasztani szeretnél, csak nyugodtan csapd a számlámhoz. A vendégem voltál, tudod - kacsintok rá olyan édes mosollyal, ami remélhetőleg leolvasztja az ujjai bilincsét rólam. Terveim között szerepelt, hogy még ez az utolsó korty tequila egy kicsit ellazítson - persze ennyi nem juttatna el a teljes delírium állapotába, de még ha annyit innék, hogy meg is tenné, és minden emlékem kiesne erről a ma estéről, valószínűleg másnap a kiesett részek miatt erősen gyanakodnék bizonyos orosz bűnszervezetekre és...
Arcomról egy csapásra eltűnik minden derű és a rémületnek adja át a helyét. Most már tágra nyílt szemekkel, kissé bosszús és nagyon zaklatott arccal bámulok a mellettem ülő fickóra.
- Baszki - szalad ki a számon, de ez enyhén szólva indokolt, tekintve a rám törő felismerést. - Elszúrtam. Nem hiszem el - tépem el a kezemet hirtelen és nagyon határozottan, majd egy mozdulattal felhajtom a kupica tartalmát, mielőtt megosztanám a tényállást a másikkal. - Képesek voltunk emlékékeiket törölve otthagyni őket egy sikátorban. Csak így, egyszerűen. Ha legalább hagytunk volna mellettük piás üvegeket, de nem, simán úgy feküdtek ott, mint akiket valaki jól elintézett. Ha nem is emlékeznek ránk, nyilván összerakják a képet, hogy mi történhetett. Jó, hogy nem hagytam egy cetlit nekik azzal, hogy: Amúgy ügyesek vagytok, tényleg Londonban vagyok - csaptam a homlokomra, majd Cartwrightra pillantottam kecsesen fintorogva.
- Remélem te nem szívod meg emiatt. Csak néhány mugli látott minket együtt. Meg akik itt vannak - szaladt körbe tekintetem a mulató tömegen. Nem tűnt úgy, hogy bárki ügyet vetne ránk, de mégis... - Talán jobb, ha most indulok. Nem volna szép, hogy azok után, amit ma tettél értem, belekevernélek ezekbe a dolgokba - tettem hozzá szomorúan, s bocsánatkérőn néztem a szép, kék íriszekbe. Nem, valóban nem volna szép, az eszem ezt jól tudta. Pedig valamiért egy kicsit mégis úgy éreztem, nem is volna az akkora baj. Legalábbis nem bánnám annyira, mint szeretném.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom a füves cigi teszi, vagy a sok pia, esetleg a meleg, fülledt levegő vagy a nő érzékisége, de nyílt vagyok, nyers és őszinte. Ez önmagában nem lenne baj, de végül is simán lehet hogy valami szexi kém, aki most hálóz be totálisan. Akárhogy is, ez eddig nem érdekelt és most hogy megfordul a lassan tekergő agyamban is elvetésre kerül a gondolat.
Mert szimplán leszarom.
Elégedetten figyelem, ahogy felnevet. Nem kinevet hanem őszintén jól mulat és ez is felettébb jól áll neki. Talán a helyzet közel sem olyan durva abszurditásán szórakozik vagy azon, hogy ha a szemeimbe néz akkor a halálos komolyságot látja? Bárhogy is a válasza egyértelmű... ő sem totálisan közömbös irányomba.
Egy kicsivel tovább tartom csak a kezem az övén, aztán szelíden engedem el, mintha ott se lett volna. Nem az érintésem zavarja, hanem sokkal inkább a mozgásképtelenség. Megadom neki a szabadságot, sokkal is inkább, hisz én magam is annak a szerelmese vagyok.
Ahogy lehajtja az utolsó italt amolyan búcsúzóul szinte belesajdul a szívem a látványba. Sophie sosem volt ennyire belevaló, sosem ivott férfi módra, mégis imádtam. Anna valami teljesen más és máris felfedezni vélek benne valami olyat, amit eddig soha senki iránt nem érezem. Kihívással vegyes csodálattal bámulom.
Nem lep meg mikor visszakérdez. Szavait válasz nélkül hagyom, mindössze egy szemtelen sokat mondó pillantást intézek felé. Higgyen amit csak akar, tudom amit tudok. Meg amúgy is, imádok vele évődni és ehhez elég volt egy óra csevegés. Nem mellesleg a menekülés sem épp rossz a társaságában.
- Talán ez után az ital után az volna a legjobb, ha mindketten a saját ágyunkban kötnénk ki. Én legalábbis biztosan a sajátomban, de ha te még fogyasztani szeretnél, csak nyugodtan csapd a számlámhoz. A vendégem voltál, tudod
Kissé csalódottan fogadom a hírt. Nem számítottam rá hogy a karjaimba omol, de evidensen nagyobb hatást vártam a megmentésére sietésnek és a vele összeadódó sármomnak. Enyhe csorbulását az egómnak még így, a kissé delíriumos állapotomban is megérzem.
Már épp hangot adnék a sértettségemnek és a nő hálátlanságának, mikor az arca pillanatok alatt változik meg. Egyszerűen elsápad és a nem túl gyakori káromkodás és tényfelismerés uralkodik el rajta. Fürkészve figyelem az arcát, az enyémről is lelohad idő közben a magabiztos vigyor. Nem tudom mit baszott el de ha megesett lehet én is a részese vagyok. Nem is tévedek túl sokat, mert ahogy felpattan tudom, mégis miért siet annyira. Csakhogy nem akarom búcsú nélkül elengedni.
- Anna várj...!
Újra elkapom a csuklóját, de a hirtelen felállástól én magam is kissé megszédülök. Még jó hogy a pult mögöttem van és megtámaszt. Egyetlen mozdulattal rántom magamhoz mert újra még egyszer (talán utoljára) ki akarok élvezni és persze érezni a közelségét. Mert mi a garancia hogy valaha újra látom?
- Csak az... hogy... Örömmel mentettelek meg.
Elvigyorodom pimasz elégedettséggel, mintha csak sértegetném és valójában talán azt is teszem.
- És szeretném hogy tudd, megtenném újra. Bár továbbra se adnék a cigimből... - megvonom a vállam. - És továbbra is tartozol nekem. Legalább még egyszer ennyivel...
Felé hajolok és most kivételesen lágyan, szinte szelíden csókolom meg. Fél kezemmel újra az ébenfekete tincseibe fúrok és ismét magam felé húzom, mint ott a buszmegállóban is tettem. Imádom a simaságát, a puhaságát, a lágyságát. És felháborít hogy nem kaphatom meg őt, csakis ennyire.
A másik kezem eközben a nadrágzsebemből kap elő módszeresen egy névjegykártyát, rajta a mobilszámommal. A lány zsekijének zsebébe rejtem miközben átölelem a derekát.
Mindössze pár pillanat az egész. Az, ahogy összefonódunk, az ahogy a tequilával vegyes csípős csók elmúlik, de mégis tudom, legyek bármennyire részeg vagy elszállt, erre még holnap is emlékezni fogok.
Én húzódom el, mert tudom, nem lehet erőltetni azt, ami nem megy. Így hát megerőszakolom magam és elengedem. Egyetlen percig úgy nézek rá, mintha fel akarnám falni, aztán megváltoznak a vonásaim, noha a fejem még lassan tisztul ki az illata után.
- Kösz a kalapot. És ne kérj más kétes alaktól buszmegállóban cigit.
Ezzel a jótanáccsal és egy mellé fűzött nevetéssel engedem el. Elnézem, ahogy kilibeg a magassarkújában a bárból én pedig a kalapra nézek. Végül visszafordulok a pulthoz iszok még egy kilépő kört, majd összeszedem magam és elindulok haza. Előtte azért még egy utolsó cigit elszívok, mert rendszeresen négynél szoktam elveszteni a fonalat igazán, így a három még eggyel alul marad, akárcsak a többi eddigi este ehhez képest.

Köszönöm a játékot! :-*

See what I’ve become (https://www.youtube.com/watch?v=2UeA9Nus9Eg)

(https://i.pinimg.com/originals/76/02/46/760246f8f605afe0840a2aabda060622.gif)

2000. február vége

- Anna várj...!
Már majdnem indulnék, mikor megtorpantanak a szavai. Nem, nem az, ahogy megint megragad, attól én még húznék az ajtó felé, mint a gyorsvonat. A hangja, amin a nevemet mondja az, ami falat emel nekem, és úgy állít meg, mintha beleütköztem volna. Döbbenten nézek vissza rá, s azon gondolkodom, hívott-e már így, a nevemen. Szerintem ez az első... És talán az utolsó is. A szívem nagyot dobban, s egy pillanatra úgy érzem, zuhanok, bele a jégkék tekintet mélységeibe. Szomorúság tölt el? Magam sem tudom megmondani.
- Csak az... hogy... Örömmel mentettelek meg. - Kicsit imbolyog, engem is magával ránt, de egyszerűen nem tudok haragudni rá. Persze, alapból nem találom viccesnek, ha valaki önmagát károsítja az illuminált állapotig, de Cartwright esetében mégis megmosolyogtat a dolog. Mert abszurd őt, aki egyébként ilyen erős és talpraesett, ilyen téblábnak látni. Egyébként nem annyira az, bárhogy igyekszik is olyan állapotba kerülni. A határozottság, ahogy magával húz, az elégedett vigyor nem arról árulkodik. Elfintorodom a megmentés hallatán - ha nem húzza az időt az elején, talán ez az egész meg sem történik, és nem kellett volna megmentenie. Furcsállom, de ez a lehetőség némileg elszomorít. Így sem alakult jól, és mégis... Tökéletlenül tökéletesen.
- És szeretném hogy tudd, megtenném újra. Bár továbbra se adnék a cigimből. És továbbra is tartozol nekem. Legalább még egyszer ennyivel...
Megint elnevetem magam, az ominózus jelenetre utaláson.
- Nem csodálkozom... - mondanám, de fél úton belém fojtja a szót.
Ez most nem olyan, mint a buszmegállóban. Meglep, persze, de már jobban eszemnél vagyok, mint akkor. A józanság hangja, hiába ittam azóta, most kegyetlenül ott hajtogatja bennem: Ezt nem lenne szabad... Nem szabad...
Bár nem adom teljesen át magam, mégsem tudok elszakadni tőle. Csak állok, jobbára tétlenül, míg eltelik az a röpke pillanat. Érzem, hogy matat valamit a zsebem körül, aztán mikor ő is hátrál, egy önfegyelmező sóhajjal húzódom tőle távolabb én is, és csendben, szomorúan nézek vele farkasszemet. Sajnálom, hogy az adósa maradok.
- Kösz a kalapot. És ne kérj más kétes alaktól buszmegállóban cigit.
- Ha újra kérnem kell valaki kétestől, az talán te leszel - válaszolok nevetős figyelmeztetésére, és kirívó vigyorral, felvetett fejjel kihúzom magam. Elhátrálok előle, bár ehhez minden akaratomra szükségem van.
- Légy jó! - köszönök el nem véletlen piszkálódással, hangomban jó adag szarkazmussal, aztán megfordulok, és kisietek a zajos mulatóból. Az utca hűvöse és némasága orrbavág, ahogy azzal együtt a rengeteg probléma és feladat is, ami a ma este miatt rám szakadt. Azonban míg sorra veszem a teendőimet, mellyel újra kezdem az elrejtőzést, a menekülést, az óvatosságot, aközben ajkamon mégis furcsa mosoly bujkál, amit képtelen vagyok letörölni onnan. Azt is tudom, ki ennek az oka. És hiába vetem belem magam az éjszaka sötét hidegébe, hogy újból magányos farkasként osonjak benne, a tequila, a fűszeres füst és a csibészes, kék tekintet meg a pimasz szavak mégis elkísérnek.

Néhány sarokkal arrébb egy jól öltözött, sápadt, fekete hajú úriember pálcát szegezett a földön fekvő két alakra. A harmadik, drabális fickó a háta mögött állt, még mindig a szokottnál is bambább arckifejezéssel.
- Az emléktörlést már nem lehet visszafordítani - állapította meg a fiatalember, és egykedvű sóhajjal visszarejtette a mágikus fegyvert méregdrága fekete kabátjának rejtekébe.
- Akkor most elszúrtuk, főnök? - kérdezte az egyik szerencsétlen, bár még az utolsó szót is bizonytalanul használta, láthatóan annyira nem volt képben.
- Ahogy mindig - vágta rá a fekete hajú továbbra is nyugodtan. - De nem számít. Ezért is jöttetek ti. Így is megtudtuk, amit akartunk - jelentette ki, és most először halványan elvigyorodott, bár ez a kifejezés inkább hasonlított egy éhes farkas vicsorára, mikor kiszagolja a prédát.
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy Ő volt? - kérdezte Igor morogva. A ficsúr nem válaszolt, hanem jelentőségteljes pillantással bökött a földön ücsörgők egyikének ágyéka felé. Egy formás magassarkú eltéveszthetetlen talplenyomata díszelgett ott, a szöveten.
- Oh. - A felismerésnek rendkívül értelmes hangot sikerült adniuk, de a negyedik, jól öltözött ezt figyelmen kívül hagyta. Ravasz tekintete további nyomok után kutakodott, s meg-megállapodott egy-egy átok nyomán a mocskos téglafalakon, vagy egy távolabbi, felborult kuka szenes tartalmán.
- Bár ezúttal egy kicsit kevésbé volt összeszedett. Szokatlan, de biztos megvan az oka - állapította meg összehúzott szemekkel tanulmányozva a földön heverő mágikus köteleket, melyek nemsokára füstté porladnak. Elgondolkodott még egy pillanatig, aztán láthatóan tovább lendült, s ismét a másik három felé fordult.
- De mint mondtam, nem számít. Ő csak egy kis része a tervnek. Gyertek, menjünk és tegyük próbára a brit vendégszeretetet - javasolta gúnyosan, majd még megjegyezte: - De valami azt súgja, nem sokáig fogják szeretni, hogy itt vendégeskedünk. Nagyon nem - tette hozzá s most szélesebb vigyort engedett meg magának, így ravaszul villogó szemével és mohó fogvillantásával még inkább hasonlóságot mutatott valamiféle ragadozó fenevaddal. A másik három vihogva (bár még mindig kissé zavartan) helyeselt, majd egy-egy halk pukkanás kíséretében mindannyiuk alakját elnyelte Camden szűk sikátorainak szeles, jeges sötétsége.

Köszönöm a megmentést, a játéktér szabad! :angel

Roxfort RPG

Múlt => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 20:39:22