+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Anna Volkova
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Anna Volkova  (Megtekintve 368 alkalommal)

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 02. 21. - 10:31:58 »
+3

DR. ANNA VOLKOVA TSVETOK



“Fordítsd az arcodat a nap felé és minden árnyék mögéd kerül.”


         Alapok

jelszó || Ahova Elliot bácsi befér, oda be is megy!
név|| Anna Volková Cvetok
nem ||
születési hely, idő || Krasznojarszk, Krasznojarszki Határterület, Oroszország; 1971. december 21.
 horoszkóp || nyilas
kor || 28
vér || fél
munkahely || szabadúszó állat-, varázslény- (és egyéb) gyógyító
 


         A múlt
Sötét, ablaktalan szobába kísér be egy nagydarab, marcona ügynök. Az egyik fal szinte teljes hosszában tükörablak. A sokvasalatú biztonsági ajtó szükségtelenül nagy dörrenéssel vágódik be utánam.
"Vajon bajban vagyok? " - gondolom egykedvűen, de aztán megrázom a fejem. Nyilván semmi komoly, csak rutin kihallgatás.
Nem várom meg, hogy egyetlen társaságom, a nálamnál majdnem egy fejjel magasabb (és jóval szélesebb) fickó invitáljon, szó nélkül, kimért, nyugodt léptekkel sétálok a helyiség egyedüli bútordarabjához, egy végtelenül egyszerű, ám masszív székhez. Mielőtt helyet foglalnék, feltűnésmentesen végigsimítok rajta fehér kesztyűs kezemmel, hogy vajon tiszta-e, s miután látom, hogy sem a ruhadarab anyagán, sem a széken nem marad nyom, egy elegáns mozdulattal leereszkedem rá. Kecsesen keresztbe vetem a lábamat, s várakozón a másik felé nézek. Kísérőm nem ül le, fölém magasodik, s pálcája intésével erős fénypásztát varázsol, amely elvakít. Hunyorgok egy keveset, de igyekszem megőrizni higgadt, ám azért meglehetősen erőltetett mosolyom.
- Feltétlenül szükséges ez? – kérdezem óvatosan, de válasz nem érkezik. A székből kinyúló kötelek végigtekerednek rajtam.
- Valóban úgy véli, hogy nélkülözhetetlen ez a sok óvintézkedés? – sóhajtom és újabb, kissé bosszús mosollyal bombázom meg a fölém tornyosuló fickót.
- Pontosan tudja, miért van itt és miért részesül ilyen bánásmódban, Miss Volkova – jelenti ki amaz szenvtelen hangon.
– Nem, sajnos nem tudom, talán veszélyesnek tűnök? – teszem hozzá finom gúnnyal.
Nem látom a fényektől, de gondolom, milyen arcot vág most. Én próbálok nem fintorogni, pedig a kötelek meggyűrik a frissen vasalt, Magucci blúzomat, és ezért valaki bizony felelősségre lesz vonva. De nem most, és nem ez a szerencsétlen. Bárhogy igyekszik elleplezni, a helyzet miatt érzett feszengés ott van a levegőben, bizonyára ő is kínosnak tartja ezt az egészet, hogy egy hozzám hasonló gyenge, törékeny(nek tűnő) nőt úgy vallasson, mint egy piti bűnözőt. És miért is? Nyilván sem értelmes indíték, sem kézzel fogható bizonyíték nincs. Elég a származásom meg az átlagosnak nem mondható életutam és máris itt ülök mágikus bűnüldözési főosztály vallatójában, hogy fennakadjak a britek eszetlen, büroktatikus rostáján, mint „gyanús alak”.
– Tudom, hogy csak a munkáját végzi – sóhajtom. Néhány pillanatra beáll egyfajta idegölő, várakozásteljes csend. Egymás lélegzetvételét hallgatjuk. Legalábbis én a nagydarabét biztosan, de ez nálam szakmai ártalom. Dohányzik, éreztem befelé jövet a ruháin, de hallom abból is, amilyen reszelősen veszi a levegőt. Van egy kis hörgőszűkülete, biztosan. Most, hogy ilyen feszülten szuszog, tisztán észre lehet venni.
- Uram, igazán feleslegesen húzza mindkettőnk idejét. Készségesen beszélek, amint elárulja, mivel vádolnak alaptalanul, vagy amint felteszi a kérdéseit – biztosítom, mikor megunom a néma diagnosztikát.
- Nagyon jól tudja, mit akarunk hallani! Az igazat! – dörren rám hirtelen. Én döbbent hallgatással és tágra nyílt szemeimmel válaszolok. De most már nála a labda, és ha játszani akar, kénytelen kezdeni vele valamit, mert ugyan én meg nem szólalok, hisz megrémített. Morogva, és kicsit visszafogottabban pontosít: - Mindent! Azt, hogy ki maga, honnan jött, hogy mit keres itt? Miért jött el ilyen hirtelen ilyen messzire?!
Most egy fokkal halványabb értetlenséggel, a lehető legártatlanabbul nézek rá. Persze, sejtem, hogy mit akar hallani. Kihúzom magam, csigásan göndör, ébenfekete hajam így finoman meglebben az arcom körül.
- Természetesen – bólintom beleegyezően. Briliánsokkal díszített hajcsatom, mellyel frufrumat tűztem el a halántékomhoz, szétveti a rám irányuló vakító fényt.
A villódzó pontok és halk, mesélő szavaim gondolatainkba idézik gyerekkorom fontosabb részleteit. Az orosz Krasznojarszki határvidék mély hóval, jéggel és vad fenyőerdőkkel borított, hegyekkel szabdalt látképét, az örökké fagyos szélrohamokat, a mindig szürke, borongós égboltot. És benne az öt éves önmagamat meg édesapám jóval fiatalabb kiadását, amint két ló húzta szánunkon kuporogva, vastag medveprémes kabátunkban próbáltuk túlélni a kényszerű utazást, keresztül a cudar vadonon. A nehéz igások gőzölögnek, nagy, fehér felhőket fújva, dübörögve vágtatnak, tányérméretű patáik alól vadul fröccsent fel a térdig érő szűzhó. Csodálkozva néztem, édesapám hogyan tudja őket a hó alá rejtőző úton tartani. Vastag bőrkesztyűs keze akkor is ugyanolyan határozottan és pontosan mozdult, mint mikor a műtőben a szikét tartotta. És soha, egyszer sem tévesztett.
- Svetlana kisasszony nagyon beteg, ugye? – kérdeztem halkan, egyrészt mert féltem, nehogy megzavarjam a koncentrálásban, másrészt mert tudtam, hogy gyászos ez a helyzet, amiben voltunk. Az idő kevés és nincs sok esély. Apám csak bólintott, nem válaszolt, s az ostorral a már így is erejükön felül teljesítő lovak közé sózott. A szán jókora rántással meglódult, én pedig hátrapillantottam, tekintetem elidőzött egy keveset a hatalmas, fekete bőr orvosi táskán. Kilógott belőle a sztetoszkóp ezüstös vége – bizony, már öt évesen ilyen bő szókinccsel rendelkeztem a mugli orvoslás témaköréből. Valahogy ragadt rám, mint a prémes csizmára a porhó.
Édesapám volt a hősöm. Varázstalan ember létére számtalanszor láttam csodát tenni, s kezei alól nemegyszer támadtak fel a haldokló, reménytelen esetek. Furcsa, hogy anyám volt boszorkány, de én ahelyett tőle, az egyszerű orvos atyuskámtól láttam életem első néhány varázslatát. Szinte bárkit meg tudott menteni – szinte, de például édesanyámat nem. A férfi, akinek a gyermeke voltam, azelőtt tanulta meg, milyen anyának lenni, hogy ráérzett volna az apaságra. Egész pontosan a születésem után fél órával.
Itt a kíméletlen, jéggel és hóviharral elzárt sztyeppei világban nem számít, hogy van-e varázserőd vagy sem. Nem számít a rangod, a pénzed, a tudásod… Hiába vagy kemény, felkészült, ha nem vagy szerencsés, véged. Anyám nem volt szerencsés. Svetlana kisasszonynak, ahogy hozzá hasonlóan még sokan másoknak is, apám volt a szerencséje. Túlélte a tüdőgyulladást.
- Elég ebből! Nagyon jól tudja, miről kellene most beszélnie! – dörren rám a férfi. Összerezzenek, és bennem akad a szó egy pillanat erejéig.
- Uram, elnézését kell kérjem, de… - kezdem, de a másik durván félbeszakít.
- Az érthetetlen foglalkozásairól! Arról, miért jött Britanniába ilyen sietve, mindent hátrahagyva! A fegyverekről! – Próbál megfélemlíteni, fölém magasodik, és indulatosan rávág a szék karfájára. Miért is lepődik meg azon, hogy megrémülök?
- A fegyverek…? – rebegem. – Hiszen nálunk mindenki tud bánni velük, ez a túléléshez feltétlenül szükséges! Előbb fogtam a kezembe puskát, mint az első pálcámat! Édesapám nem akarta, hogy védtelen legyek, ha a hátsó kertben szembe találkozom egy medvével vagy egy farkas hordával… Bizonyára az én hazámban kicsit gyakoribb ez, mint errefelé – teszem hozzá, hátha a szellemességem meghatja. Próbálom összevakarni megmaradt derűm és nyugalmam, és hideg fejjel megválaszolni a feltett kínos kérdéseket.
- Az érthetetlen foglalkozásom pedig…
Bevillan egy jelenet, kicsit idősebb koromból. Tizennégy év körüli lehettem. Krasznojarsz nagyvárosától nem messze, egy falucska, Ovsyanka szélén laktunk, közel a fenyves vadonhoz. Egyedül voltam otthon, ami cseppet sem volt szokatlan esetemben. Én voltam a nevelőnők réme, vagy bezárkóztam napokra a könyvtárba latint meg orvosi szakkönyveket olvasni (és még véletlenül sem azt tanultam, amit nekem tanítani akartak, mert se a főzés, se a kézimunka nem érdekelt), vagy apám után szöktem beteget látogatni, vagy csak úgy kirándultam egyet a nem kifejezetten biztonságos környéken, a Jenyiszej partján. Mondjuk én sosem féltem, nem éreztem magam se magányosnak, se védtelennek, de azok, akiknek a gondjaira voltam éppen bízva, általában nem osztották a véleményemet. Szóval egy idő után Atyuska feladta, és inkább biztosította, hogy tudjak magamra vigyázni, míg ő vizitkörutat tart. Sajnos (vagy sem) nem sok orvos volt a környéken. Tartottak is minket a polgárok és a nemesi családok legalább olyan nagy becsben, mint a cár rokonait. Ennek köszönhető, hogy ha éheztünk is, az az élelmiszerellátás akadályoztatásának és nem saját pénztelenségünknek volt betudható.
Már végeztem az aznapra kitűzött tanulmányaimmal. Azt tudni kell, hogy abban az időben, ott a világ jeges háta mögött, ha értettél az életmentéshez, már orvos voltál. Persze, míg nincs ott ténylegesen a doktor a neved előtt, ez kontárság, és rémesen felelőtlen, de a szükség felülírja ezeket az aggodalmakat. Az első betegem egy fulladozó macska volt. A szomszéd öregasszony szaladt át, karjában a már alig élő jószággal. Sípolva, gyengén vette a levegőt, nyálkahártyái fehéredtek, szeme kidülledt. Nyaka egy ponton gyanúsan dagadt volt. Talán egy perce se volt hátra.
- Atyuska nincs itthon, elvan Divnogorsban – mondtam halkan, részvétteljes hangon. Az említett falu több órára volt innen.
- Nem, nem! Nem, Anna, nekem csak ő van, kérlek, drága Annuska, nem halhat meg… - hallgattam a könyörgését. Még azon sem akadtam fenn, hogy becézett, pedig attól mindig felállt a szőr a hátamon, csak Atyus szájából bírtam elviselni. Néztem az állat halálfélelemtől elborzadt, sárga szemeit, melyek mintha már nem ezt a világot nézték volna.
De miért is ne segítettem volna? Az is egy olyan pillanat volt, mikor nem számított a kor, nem számított a papír, se a tapasztalat. A tudás, csak ez az egy. Többször láttam, hogy csinálja apa a gégemetszést, legalábbis embereken. A macska úgyis elpusztult volna, veszteni való sem sok volt.
- Hátra, gyorsan! – Kikaptam a macskát Minka asszony kezéből, és futottam vele, keresztül a berakott faparkettán, a drága szőnyegekkel és bársonybútorokkal berendezett lakásunkon át. A vállammal belöktem az épület hátuljában lévő, viszonylag steril orvosi helyiség ajtaját, s a vizsgáló asztalra fektettem az immár aggasztóan ernyedt négylábút. Nem hiszem, hogy gondolkodtam menet közben. Minden olyan ösztönösen jött. Hisz ebben nőttem fel, sokszor voltam már asszisztens ezen a helyen, bár igaz, sosem voltam én magam az, aki a szikét használta… Felvillant az asztal fölé helyezett erős fényű lámpa. Gumikesztyű, borotva, szike, törlés, fertőtlenítő. Egy véres, de sikeres, nagy lélegzetvétel.
Így kezdődött hát. Nem sokkal később napvilágra került a gumilabda is. Pedig nem kedveltem azt a macskát, mert fekete volt, és folyton a kertünkben sétált, azzal riogatva, hogy keresztezi az utamat, ami pedig tudjuk, hogy nem jelent jót. De én kereszteztem az ő útját, és szerencsét hoztam neki.
Mindig is két világ gyermeke voltam. Egyszer a falubéli parasztgyerekekkel építettem hóembert, máskor csacska nemesi barátnőim elegáns nappalijában múlattam az időt csacsogással és míg hímezgettek mellettem, én a gazdag könyvtárukból kölcsönvett orvosi és állatorvosi tankönyveket lapozgattam. Egyszer mugli módszerekkel megműtöttem egy macskát, másszor bájitalt főztem és varázsigéket meg varázslény-anatómiát magoltam.  Gyermekkorom tehát így telt, magántanulóként és varázstanoncként, jólétben és állandó életveszéllyel körülvéve, kitartó tanulással és harccal a természet erői ellen.
- Mágikus lénygondozó és mugli állatorvos. Mi ezen érthetetlen? – tettem hozzá, némi éllel a hangomban. – Melyik törvény tiltja, hogy mugli tudományokhoz is értsek?
Költői, bár nem túl lírain feltett kérdésem némi újabb hallgatást eredményezett. Értetlenség volt ez, vagy megbotránkozás? Mindezzel gyakran találkoztam, ha a varázsvilágban jártam, de nem hozott zavarba. Ha az én egyszerű atyuskám meg tudott birkózni a ténnyel, hogy a fizika, biológia, kémia és minden természet törvényei felett álló képességeim vannak, akkor a varázsvilág is megküzd valahogy azzal, hogy a muglik varázserő nélkül ki bírják piszkálni egy macska légcsövéből a szomszéd gyerek apró, pattogós gumilabdáját.
- Utána fogunk nézni – bökte ki végül a férfi makacsul. - Ez lehetetlen.
- Nem az, ha ebben nő fel – rántottam meg a vállam. – Nos, akkor végeztünk? – érdeklődtem, éreztetve növekvő türelmetlenségem. Felbátorodtam azon, hogy nem talál fogást rajtam, de ekkor igazán meglepő fordulatot vett „beszélgetésünk”.
- El sem kezdtük, Volkova kisasszony, ugyanis kapcsolatáról az orosz varázsmaffiával még egy szót sem ejtett – vakkantotta a nagydarab hatósági tag, és keresztbe font kezekkel járt egy kört körülöttem.
Ez alatt a kör alatt újabb emlékkép lebbent lelki szemeim elé. Már végzett állatorvos voltam a muglik világában, de a varázslény gondozói pályán még gyakorló rezidens. Az ünnepekre mentem haza édesapámhoz, de őt elhívták egy bonyolultabb szüléshez. Ez egyszer nem tartottam vele, gondoltam, meglepem a kedvenc ételével. Néhány órába került csupán, meg egy kis sétába a fenyvesben, és hamarosan meg is volt az alapanyag. Atyuska nem talált a házban, amikor hazaért, de tudta, hol keressen, így hátrament a régi vizsgálóba, ami akkor már, mint állatorvosi magánrendelő működött. Hivatalosan csak mugliknak, de a környéken élő varázslók és boszorkák körében is terjedt már a hírem. A helyiség gondosan rendezett, felcímkézett gyógyszeres üvegcsékkel és makulátlanul tiszta, fertőtlenített eszközökkel volt tele. Minden fehéren ragyogott, és enyhe fertőtlenítő szag terjengett a levegőben.
Csak a középen helyet kapó műtőasztal lógott ki a sorból, bár én minden körülmények között tisztán, rendezetten dolgoztam. A használt eszközök az asztalon szépen egymás mellett, véresen le sem tettem őket, előbb mindent megtöröltem az erre odakészített törlőkendőbe, amelynek szintén külön helye volt. A nyúl pontosan az asztal közepén, négy lába négy felé, hasán tökéletes, hosszirányú bemetszés. Épp kiemeltem a máját, mikor az öreg doktor belépett.
- Jaj, Annuska, ez úgy látom, bonyolult eset – meredt az igencsak bizarr jelenetre édesapám, én pedig széles mosollyal válaszoltam:
- Nagyon remélem, hogy inkább egyszerű vacsora. – Majd folytattam a munkát.
Az öreg doktort újra elhívták, én pedig hidegre tettem a nyulat, kitakarítottam a rendelőt, majd letelepedtem a nappaliban, hogy átnézzem a hippogriffek és egyéb lóféle mágikus lények mozgásszervrendszeri ismereteit. Amik meglepő módon nagyon hasonlítottak az Equus caballuséhoz, értsd egyszerű házi ló, amit már betéve tudtam, így számomra ez egy könnyed esti olvasmánynak ígérkezett csupán.
A békés nappal lassan csendes, szokatlanul fekete éjszakává fordult át. Nálunk a hó miatt az évnek ebben az időszakában szinte sose volt egészen sötét. Mégis… Megborzongtam kissé, pedig bírtam a hideget. Letelepedtem a szoba közepén lévő kanapéra és magam köré csavartam egy takarót. Egy pálcaintéssel tüzet lobbantottam a kandallóba, és meggyújtottam a szobában lévő lámpákat is. De nem segítettek. Próbáltam visszatemetkezni a könyvbe, de elfogott a nyugtalanság. Még mielőtt megfogalmazódhatott volna bennem, hogy rossz előérzetem támadt, a kertre néző óriási ablak üvege éles szilánkok milliárdjaira robbant.
Emlékszem a darabkák villogására és csengésére, ahogy alázuhantak. Emlékszem, annyira megijedtem és úgy összerándultam, hogy az szinte fájt, mintha áram rázott volna meg. Talpra ugrottam, hogy megnézzem, mi történt, de hezitáltam, és végül mégsem mozdultam, mert féltem közel menni az ablakhoz. De mindegy volt.
Egy kéz kapott el hátulról, magához szorítva. A torkomnak egy pálca hegyes, hűvös vége szegeződött.
- Ha sikítasz, megöllek! – sziszegte egy hang a hátam mögül. Reszelős, majdhogynem remegő hang volt. Fiatal férfihez tartozott.
Remegve bólintottam. Ha akartam volna, se jött volna ki semmilyen hang a torkomon. A pálcám a kanapé alá gurult, a puska a bejárat mellett volt, két szobával arrébb.
- Tedd, amit mondok! – Újabb bólintással feleltem, mire a szorítás enyhült, de a pálca nem tűnt el. Erős volt a kísértés, hogy hátra nézzek, de még megfordulni se mertem. Nem is kellett. Az alak, aki rám támadt, most körbesétált, s a kandalló fényében megállt előttem. A fegyverét továbbra is a nyakamnak szegezte.
Szörnyülködésemben most majdnem felsikítottam, de időben észbe kaptam, s csak egy iszonyodó, elfojtott nyögés szakadt ki belőlem. Fiatal férfi volt, majdhogynem korombeli. Fekete hajával éles kontrasztot mutatott amúgy szép vonásokkal bíró, de most halálsápadt arca. Fekete, prémes kabátot és nadrágot viselt, ami alatt vérvörösre áztatta borzasztó mellkasi sebe a fehér inget. Bár pontosan nem láttam, milyen jellegű a sérülés, képtelen voltam levenni róla a tekintetem. A míves faparketten az idő múlását újabb és újabb vérfoltok mutatták.
- Ne bámulj, nincs sok időm – hörögte a fickó. - Csinálj ezzel valamit, vagy itt, helyben végzek veled – dörrent rám. A dühével a kétségbeesését és a félelmét próbálta leplezni. Ugnaaz a halálfélelem csillogott a szemében, amit sok más paciensem tekintetében is láttam már. Csakhogy azok nem emberek szemei voltak.
- Én… Én állatokhoz értek, nem vagyok gyógyító – nyögtem ki nagy nehezen. Magam sem tudom, miért volt szavaimban sajnálkozás. Apámat persze eszem ágában se volt említeni, és reménykedtem, hogy nem tér vissza egyhamar.
- Tudsz gyógyítani! – érkezett válaszul a dühös hörgés. – Vigyél a rendelődbe és tedd a dolgod! – a pálcát tartó kéz finoman remegett, de ezt leplezendő, gazdája még erősebben a nyakamnak nyomta. – Fel a kezeket és indulj!
Engedelmeskedtem, és bár nem értettem az egész helyzetet, de nem tudtam megállni, hogy halkan ne próbáljam meg újból és újból jobb belátásra téríteni.
- Neked kórházra van szükséged. Vagy ispotályra. És medimágusokra. Én kevés vagyok ehhez, csak az állatokhoz értek. Hoppanáljunk el a városba, ott…
- Nincs ispotály, nincs hoppanálás, nincs varázslat! – A férfi megbotlott, s vért köhögve nekem esett. Ösztönösen, nem gondolkodva kaptam utána. Ő talpra evickélt, s fenyegetőn megint rám szegezte fegyverét. Felemelt kezekkel löktem be a hátammal a rendelő ajtaját.
A fehér padlólapot hamarosan vörös cseppek, s néhány véres cipőtalpnyom csúfították. A sebesült nem mondott semmit, nem várt invitálásra. Egyenesen a vizsgálóasztalhoz ténfergett, aztán lerogyott rá és hanyatt feküdt. Csörömpölve hulltak a foltos padlóra az eszközeim. A pálca még mindig rám szegeződött, bár most már messzebbről.
- Csináld… Csináld már… - köhögött a fickó. Sípolva lélegzett. Akkor jöttem rá, hogy a vérveszteség és a légszomj miatt talán már nem is tudna eltalálni. Furcsa, csak később, napokkal az eset után jutottam a felismerésre, hogy akár hagyhattam volna, hadd lehelje ki a lelkét. De persze ott, akkor ez eszembe se jutott.
- Látnom kell a sebet… Hozzá kell férnem. Ezt most kibontom – magyaráztam halkan. Rossz jel volt, hogy még a gumikesztyűm felvétele során is remegett a kezem.
Egyik gombot feszítettem szét a másik után, egyre sebesebben. Paciensem bőre aggasztóan szürke árnyalatot öltött, de a mozdulataim egyre biztosabbá váltak, fejemben már körvonalazódott a terv, hogy mi mindenhez kezdjek. A munka megnyugtatott, előhozta a rutint, a tudás és tapasztalat adta magabiztosságot és eltemette a félelmet. Érzéstelenítő, vérpótló, sebforrasztó főzetek… Senki a mágusvilágban nem tudott így gyógyítani, mert senki sem vette a fáradtságot, hogy a mugli gyógyszerek világát is tanulmányozza. És a muglik világában sem tudott így dolgozni egy orvos sem, nyilván. Az én fejemben sok egyedülálló ötlet született.
A kezem alatt a beteg, akinek egyébként a nyomok alapján keresztüllőhették a bal tüdejét – ideiglenesen stabilizálódott, de egyelőre csak perceket nyertem.
- Még benn van a golyó – tátogtam bosszúsan, s körbejártam az asztal körül. A pálca gyilkos vége, bár lustán, de kitartóan követte minden mozdulatomat. De ez most már nem feszélyezett, viszont remekül mutatta számomra betegem állapotát. – Addig nem forrhat össze. Nézd, ehhez kelleni fog a pálcám, hogy…
- Nincs varázslat! – köpte a sérült. – Csak egy lesz, ha nem teszed, amit mondok. Egy halálos – tette hozzá. A pálca megremegett.
- De hát…
- NINCS! – csattant fel, majd sípolva zihált a heves kitöréstől. A mágikus fegyvert tartó kéz lehanyatlott. – Vágj… - lehelte a fickó, s még egyszer, utoljára rám nézett, aztán becsukta a szemét. Egy pillanatig azt hittem, elvesztettem, de csak feladta, hogy fenyegessen. Már nem maradt rá energiája.
Felkaptam a földről a szikét, s egy fertőtlenítést követően akcióba léptem.
Percek múltán végre napvilágra került a gyilkosnak szánt lövedék, a seb pedig záródni kezdett az ezüstpor és boszorkányfű jótékony hatása révén. A fogóval a fény felé emeltem az apró, fémes tárgyat, s csodálkozva tanulmányoztam.
- Milyen kaliber ez? Sose láttam…
- Hagyd… Dobd el a f…
Betegem, aki kissé kábán beszélt, nem fejezhette be a mondatot. A hátsó ajtó, az, amelyiken a kertből lehetett a rendelőbe lépni, hirtelen kivágódott. Egy újabb fickó rontott be, egyik kezében kivont pálcával, másik kezében egy revolverrel. Sikítottam, s rémületemben eldobtam a kezemből mindent. A furcsa lövedék meg a fogó fémes csengéssel gurult el a csupavér padlón. A vizsgálóasztalon fekvő fickó, nem tudom, hogyan, de villámgyorsan talpra ugrott, s már nyitotta a száját arra az egy bizonyos, nyilván gyilkos bűbájra. De mégsem volt rá szükség.
- Alekszej, te eszelős! – bukott ki az újonnan érkezett, nagydarab férfiból.
Az Alekszej nevezetű visszarogyott a műtőasztalra.
– Te okos, okos, őrült kis nyikhaj! Megcsináltad! Élsz! – Jobban megnézve az a benyomásom támadt erről az alakról, hogy egy beszélő medve. Ahol nem bunda takarta, ott ő maga volt igencsak szőrös.
- Nem én, Igor. Ő – bökött felém, mire a medve-ember vigyorogva végigmért, tetőtől talpig. Önkéntelenül hátrébb léptem.
- Mágia nélkül? – kérdezte az Igor nevezetű, és elismerően biccentett felém. Én momentán csak remegéssel válaszolhattam.
- Hogy ne találjanak a nyomunkra – bólintott Alekszej, majd újra elnyúlt az asztalon.
- Micsoda fogás… A Falka el lesz ragadtatva – vigyorodott el ezután, s ha valóban medve lett volna, hát ennek a fogazatnak a láttán azonnal fogkő-eltávolítást javasoltam volna.
- Igor, ne… - A vizsgálóasztalon fekvő figura sajnos nem volt elég meggyőző. Igor talán nem is hallotta. Még mielőtt bárki felfogott volna bármit, felkapta az asztalon heverő véres szikét, és keresztüldobva a helyiségen, beleállította a karomba. Felsikoltottam az égő fájdalomtól, ami belém hasított. Persze azonnal kitéptem, de már késő volt. Milyen apróságokon múlik néha az, merre kanyarodik az ember sorsának útja…
- Igor, te vadbarom. Alfa nem enged szukákat – lehelte Alekszej.
- Ez kivétel. Szükségünk van egy jó „állat” gyógyítóra – vigyorgott Igor, mintha mi se történt volna.
- Te állat… - susogta a műtőasztalon fekvő fickó lemondóan.
- Öltem volna meg inkább? Kár lenne érte, helyes kis szuka! - vakkantotta Igor, s megint kivicsorította borzalmas fogazatát.
Hogy rövidre fogjam, így lett közöm az orosz varázsmaffiához. Így lett közöm a „Falkához”. Így lettem vérfarkas, így vett üldözőbe az Alfa, közben így nőtt meg hirtelen drámai mértékben „havinégylábú” emberbetegeim száma.
Mindent megtettem, amit lehetett, hogy mentsem életem romjaiból, ami menthető. Édesapámmal kezdtem, akit otthon hagytam, és olyan messzire mentem tőle, amennyire csak lehetett, nehogy belekeveredjen bármibe. Néha levelezek vele. Elkerültem a Falkát, vagy legalábbis próbáltam, de sajnos bárhová mentem, eddig még mindenhol rám találtak. Persze, főleg akkor, ha szükségük volt egy mágia és nyilvántartásmentes orvosra, vagy ha az Alfát megint elkezdte bosszantani a kéretlen, és talán túl sokat tudó „szuka” problematikája.
Alekszej szépen meghálálta, amit érte tettem… Legtöbbször ő akadt nyomomra újra és újra. De nem engedtem, hogy jobban belerántsanak az ügyeikbe, mint amennyire muszáj volt. Egészségügyi vonatkozású esetekben kénytelen voltam segíteni, de nem foglalkoztam jobban bajos dolgaikkal annál, mint amennyire mondjuk kutyaféle betegeim esetében is tettem.
A felsőoktatási mágikus tanulmányaimban halasztottam egy évet, mondván, hogy szükségem van egy kis pihenőre. Senki sem kérdőjelezte meg, hiszen nyílt titok volt, hogy egész addigi életemet végigtanultam és dolgoztam. Ezalatt az év alatt sokfelé a világon jártam, kitanultam a farkasölőfű-főzet mikéntjét, és animágus alakra is szert tettem. Mily meglepő, ez egy fekete farkas volt. Ezeken kívül számos mondának és szóbeszédnek utána jártam, de sajnos ezek egyike sem segített kigyógyulnom a bajból.
Részletes tervet készítettem arra vonatkozóan, miként fogom eltitkolni a világ elől az undok kórságot. A legszembetűnőbb, ami lebuktat egy vérfarkast, az a teliholdak környékén jelentkező megviseltség és különös eltünedezés, ezért ezt körmömszakadtáig igyekeztem leplezni. Mugli gyógyszerek, smink és bájitalok segítségével eltüntettem arcomról a kimerültség árulkodó jeleit. A farkasölőfű főzet segített ugyan a tudatom megőrzésében, de az extra erős altató, amit utána felhajtottam, azt is biztosította, hogy ne merüljek ki túlságosan az átváltozás során. Lényegében végigaludtam az egészet. A bájitalok összetevőinek beszerzése is feltűnő lehetett volna egy idő után, ezért ezt is megbonyolítottam kissé. Példának okáért a farkasölő-fű remekül mutat cserépben, én pedig nem átallom kitenni az ablakba. Még néhány másik hozzávaló mellett, és jó sok egyszerű, mindennapi dísznövény között ember meg nem mondja, hogy mire használom őket. Más alapanyagokat farkasként a természetből gyűjtöttem be. Az állati alak remek szimatot kölcsönöz nekem, és olyan fürge erőt, amit emberként nem mondhatok magaménak. Még jól is jön, igazából. De le tudnék mondani róla… Ezekkel a trükkökkel végül a titok kipattanása nélkül végeztem mágikus lénygondozóként.
Kitaláltam azt is, hogy rejtőzzek el a Falka és annak ellenségei elől. Sajnos minden igyekezetem ellenére ugyanis úton-útfélen más maffiák és bűnszervezetek útjába, nem egyszer kereszttűzbe is kerültem, hála az Alfának, Alekszejnek, meg a bandájuknak. Így nem lehet nyugodtan dolgozni olyan komoly célokon, mint a vérfarkas-kór ellenszerének meglelése… Nem tesz jót a kísérletnek, ha a kellős közepén felrobbantják, szétlövik vagy egyszerűen szanaszét dúlják a laboromat. Az idegeimnek se, ha már itt tartunk. Hátráltatásuk immár olyan mértékeket öltött, hogy kénytelen voltam elhagyni az országot.
Felnézek a sötét szobában a brit rendőrség ügynökére, és ártatlan mosolyt villantok felé. - Feleslegesen ejtenék szót olyasmiről, ami nincs. Semmi közöm semmiféle maffiához. Állatorvos vagyok, mint azt említettem.
- Oroszországi ügynökeink többször látták gyanús társaságban. Hirtelen távozott a szülőföldjéről, munkáját és mindenét hátrahagyva, és én ki fogom deríteni az okát – acsarog a fickó, újból rácsapva a szék karfájára.
- Ne pazarolja az idejét, megmondom én egyenesen – fakadok ki immár igencsak zaklatottan. – Édesapám halála után nem maradt senkim ott, csak a megkeseredett emlékek, én pedig… képtelen vagyok… Levegőváltozás kellett – sóhajtom, és próbálok elegánsan szipogni.
Vallatóm kihúzza magát és keresztbe fonja maga előtt a karjait. Nem tudom, zavarba hoztam-e a kifakadásommal, vagy csak nincs több a tarsolyában, de az engem a székhez rögzítő kötelek hirtelen lehullnak. A nagy vasajtó kinyílik, fény szökik be a résen. A fickó nekem hátat fordít, de azért megjegyzi:
- Figyelni fogjuk, Miss Volkova.
- Csak nyugodtan. Figyelheti, ahogy távozom.
Felpattanok a székről, és magam mögött hagyom az egész dolgot, még arra se veszem a fáradtságot, hogy kijavítsam: gyógyító
Kint az utcán orrba csap az enyhe, februári hóesés. Össze se fogom magamon a bundakabátot, olyan nevetséges ez az itteni semmilyen tél. Megragadom az utazótáskám fülét, és nekivágok a nagy és neves városnak, amit úgy hívnak, London, azon mélázva, vajon hol szálljak meg, hol alakítsam ki otthonom és rendelőm, hol kezdjek a kutatásba... És emlékeztettem magam, hogy nehogy elfelejtsek írni édesapámnak, csak így egyszerűen, álnéven a mugli postáról, hogy tudja, nem kell értem aggódnia.


         Jellem
Anna összetett személyiség, aki nem esik egyetlen társadalmi skatulyába sem, de valamilyen módon mindegyikbe belepasszol. Fél lábbal a köznéphez tartozik, fél lábbal azonban a tehetős, intellektuális felső réteghez. Remekül helytáll a muglik és a varázslók világában is. A városban igazi elit kisasszonyként viselkedik, de nem jelent számára problémát kimenni az erdőbe, és elejteni a vacsorának valót. Nem álszerény, de nem is kérkedik. A külsőségekre sokat ad, ugyanakkor ezekből sosem ítél meg senkit, sokkal inkább érdeklik a belső értékek. Mindig illemtudó, mindig kellemes társaság, de magáról nem szívesen beszél, nem nyitott és nem enged igazán közel senkit sem. Nem is volna rá ideje, a tanulásnak és a munkának él.
Egyfelől ízig vérig nő, aki rajong minden minőségi dologért, legyen az ruha, kiegészítő, étel, ital vagy akár fegyver. Másrészt viszont sosem hivalkodó, sosem sznobizál. Nem azért választ márkás holmit, mert az felkapott vagy drága, hanem azért, mert tökéletesen használható arra, amire kitalálták. Az egyszerű, de nagyszerű híve.
Általában nem hangos személyiség, de nem is kerüli a figyelem középpontját. Kulturáltság jellemzi viselkedését, amely párosul egyfajta elegáns vagánysággal. Páratlan tehetsége van az orvoslás tudományában, melyet maximálisan ki is használ. Ebből fakadóan a végletekig munkamániás. Bár remekül elboldogul a társasági életben, nem keresi mások társaságát, figyelmét elsősorban munkájának, betegeinek és kutatásának szenteli.
Erős intellektusa miatt hajlamos bizonyos dolgokat túlgondolni, túlszervezni. Mivel szakmájának él, sok szakmai ártalommal is rendelkezik – fóbiásan ügyel a rendre és a tisztaságra (vérfarkassá válása óta ennek egy része azért van, hogy a környezetében élőket megóvja), valamint előszeretettel diagnosztizálja az ismeretlen állatokat és az embereket is (de legtöbbször magában, csendes megfigyelőként). Lenyűgözik az orvosi bravúrok, rajong a szakmabeli sikerekért, folyamatosan és fáradhatatlanul tanul és gyűjti a tapasztalatokat. Szereti a kihívásokat, keresi is őket és általában jól meg is felel nekik.
Nagyon elszánt tud lenni, ha valamire eltökéli magát, azt véghez viszi. Úgy vallja, a nemes cél szentesíti az eszközt (de csak a nemes, és csak bizonyos keretek között). Nem átall akár hazudni, lopni vagy csalni sem, de csak amikor ezek a morális szürkezónába esnek. A korlátok bosszantják, kreatív emberként mindig több, formabontó ötlete van a felmerülő probléma megoldásra. Bosszantja, amikor az emberek rutinból, megszokásból vagy idejemúlt elveik miatt akadályozzák a munkát.
Nem fél kimozdulni a komfortzónájából, szívesen utazik és vág izgalmas kalandokba. Ez is kíváncsi, tapasztalatkereső személyiségéből adódik.
Annak ellenére, hogy munkája változatos és sokszor igencsak szokatlan helyzeteket teremt, ő minden körülmények között képes megtartani méltóságát. Képes például arra a mutatványra, hogy teljességgel elegánsan és maximális komolysággal távolítsa el fehér orvosi köpenyéről egy náthás sárkány orrváladékát, vagy analizáljon egy adag unikornis ürüléket.

         Apróságok

mindig || sima és legendás állatok, a kémia, fizika és biológia titkainak és csodáinak felfedezése, gyógyítás, szépen gyógyult hegek, orvosi bravúrok, felfedezni ismeretlen helyeket, kirándulás (expedíciók), magányos vagy társas természetjárás, szép helyek és kilátás, utazás bármilyen formája bármilyen járművel, csillogó dolgok (pl. színes üveggömbök, ékszerek stb.), minőségi dolgok (márkás ruhák, cipők, kiegészítők, parfümök), hideg, havas tájak, hó, klasszikus zene, minden teaféle, tömény de minőségi alkoholfajták, társas és szerencsejátékok, tánc, keringő, komolyzene, kocsmai játékok, orosz édességek, takarítás, rendrakás, ápoltság, tiszta lakás, tisztítószerek szaga, rendszerezettség, kabalák és szerencsehozó babonák teljesülése/teljesítése, könyvek, tanulás
soha || meleg, bezártság, kosz, büdös, rendetlenség, hanyagság, szervezetlenség, káosz, megszegni egy babonát vagy balszerencsét hozó dolgok, állatkínzás, természetkárosítás, csalás egy játékban, főzés, kontár orvosmunka, sarlatánkodás, felelőtlenség, betegségek, fertőző betegekkel való érintkezés megfelelő védőruházat nélkül, ápolatlanság, ha becézik
 hobbik || legnagyobb hobbija a munkája és a hivatása, mellette túrázás a természetben, lövészet, kísérletezés bájitalokkal vagy egyszerű „varázstalan” vegyületekkel, kalligráfia, társastánc, téli sportok, öltözködés és ékszernézegetés (vásárlás), könyvolvasás
merengő || Legrosszabb emlékére igazából nem emlékszik – az az a nap, amikor először vérfarkassá változott.
Legjobb emléke, amikor megmentette élete első betegét, a szomszéd néni fekete macskáját.
mumus || Önmagát látja, amint vérfarkasként elveszti az eszét, és ártatlan életeket olt ki vagy tesz tönkre.
Edevis tükre ||  Hogy megtalálja a vérfarkas-kór ellenszerét.
százfűlé-főzet || Hófehér, jeges vodka ízű, klóros illatú.
Amortentia || havas fenyő, fagyott föld, enyhe oroszkrém-torta illattal
titkok || hogy vérfarkas-kórban szenved
azt beszélik, hogy... || Azt beszélik, betegesen tisztaságmániás és ez így is van, de próbálja minél kevésbé nagy dobra verni.



         A család

apa || Volk Ivanovics Cvetok; 52; mugli, nem őszinte, de jó
anya || Maria Gregorova Krasiv; 50, (elhunyt)

Családtörténet ||
Az édesanyja múltja nem tisztázott előtte, de annyit tud róla, hogy nem aranyvérű volt. Apai vonalon sok íziglen visszamenően orvos família. A háború nagyjából elkerülte ezt a térséget. Nekik minden nap harc az elemekkel, a kemény élettel, így távolról hallottak csak róla. A térségre nagyobb hatással voltak a mugli háborúk, különösen a második világháború, aminek a környékén sok fém és nehézipari gyárat költöztettek erre a térségre, mely a háború végével bezárt, munkanélküliséget okozva, illetve a gyárak egy része bűnbandák kezére került, növelve az általános bűnözési rátát. Az intellektuális szakmák hiánya okozta, hogy az olyan fontos embereket, mint az orvosokat, nagyívű megbecsülés övezte.



         Külsőségek

magasság || 175 cm
testalkat || Vékony, légiesnek mondható. Nem erős, viszont nagyon ügyes, jó mozgáskoordinációval.
szemszín || kék
hajszín || fekete
kinézet ||
Sötét barna, néha majdnem fekete haj, nagy kék szemek, jókora pillákkal jellemzik. Arca finom ívű, a kor előrehaladtával is fiatalos, kislányos marad. Alapvetően mosolygós, de komoly arcú. Ízlésesen öltözködik, egyszerű, de mutatós kiegészítőket szeret viselni. Mind az öltözködésben, mind másban keresi a minőséget, nem pazarló és nem hivalkodó, kevés holmija van, de az nagyon márkás. A végtelenségig ápolt, mindig mindene gyűrődés és piszokmentes, frizurája, körme, sminkje makulátlan, de nem szigorú és nem mesterkélt, kedveli a természetesen tökéletes stílust. Kedveli a vörös rúzst és körmöket, valamint az ezüst ékszereket, színes berakással. Szívesen hord bundát, mert úgy gondolja, méltóbb sors az állat minden részét felhasználni halálában, mint a szemétre hajítani a maradékot. Ugyanakkor csak etikus vadászatú bundát vásárol, tenyésztettet, „állatipar” által termeltet nem (ahogy minden kozmetikum és egyéb termék esetén figyel erre).

         Tudás és karrier

pálca típusa ||11 hüvelyk, egyszarvúszőr mag, fűzfa
végzettség ||
Moszkvai állatorvosi egyetem (levelező) jeles diploma
Orosz Mágikus Lénygondozói Egyetem, jeles diploma

foglalkozás || állatorvos, varázslény-gondozó, titokban és muszájból azokat az embereket is ellátja, akik nem fordulhatnak hatósági gyógyellátáshoz, de tudják, hol találják meg őt
 varázslói ismeretek ||
A mágia használatában általános képességű. Kiemelkedik tudása a háztartási varázslatokban (takarításra, fertőtlenítésre, rendrakásra szolgáló igék) illetve az orvosi, valamint ön-transzformációs varázslatokban. Legjobban legendás lények gondozásából teljesít, úgyszint kitűnően bájitaltanból, átváltoztatástanból és gyógynövénytanból. A többi tantárgyból mind átlagos teljesítményt ért el. Tud seprűn repülni, de nem kifejezetten jól, inkább csak utazási célra használja, sportra semmiképp. Az olyan megfogható és konkrét tudománytól távol eső dolgok, mint a jóslástan és asztronómia, nem érdeklik, nem igazán hisz bennük, de utóbbival megküzdött, mert szükséges volt a továbbtanuláshoz. A mugliismeret elszomorítja, elkeserítőnek tartja, hogy a varázslók annyira elszigetelten élnek, hogy tanulniuk kell a varázstalan emberek életéről (de szerinte rengeteget lehetne és lenne érdemes tanulnia a varázsvilágnak a témával kapcsolatban, csak nem tantermi keretek között).
Ért nemcsak a mágikus lények gyógyításához, de a mugli állatorvosláshoz is. A kétféle technikát előszeretettel keveri, de általában csak a mágusvilágbeli paciensek esetében. Leginkább a sebészeti kihívások érdeklik, de betegségeket is nagy szakértelemmel kezel. Mindenféle gyógyszert és bájitalt, ezzel összefüggésben kemikáliákat és bájitalhozzávalókat ismer. A varázstalan emberorvoslásban is van tapasztalata, képesítése viszont nincs.
Beszél az orosz mellett angolul és latinul is.
 


        Egyéb

avialany || Katie McGrath
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 02. 21. - 20:01:36 »
0

Kedves Anna!

Olyan vagy, mint egy határ, egy hatalmas választóvonal, melynél találkozik a
varázs- és a varázstalan világ. Talán ez tesz téged olyan különlegessé, na meg a tudás,
 amit kemény munkával és lefogadom, nem egy álmatlan éjszakával tettél a magadévá.
Igazán különleges, hogy a lénygondozói szak mellett a mugli állatorvoslásba is belekóstoltál.
A fogalmazásod gyönyörű, izgalmas. Olyan részletes képet adtál, amivel az ember valóban
odaképzelheti magát melléd, szorosan figyelve az eseményeket. Ezért úgy gondolom, könnyedén
 megtalálod a számításaidat a játéktéren és csodás írásokkal fogsz minket megörvendeztetni.
Így hát nem is kérdéses, az előtörténetet:



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 06. - 10:21:33
Az oldal 0.07 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.