+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Mágus tér
| | | | |-+  Astoria
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Astoria  (Megtekintve 2626 alkalommal)

Miron Welch
Tanár
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 07. 25. - 11:14:35 »
+1


Augustus Pye

TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA


Próbálok nem arra gondolni, hogy márpedig itt valaki nagyon, de nagyon ki lesz nyírva. Az biztos, hogy Batsával kezdem a kivallatást, bár tudom, hogy húgom eléggé értelmes hozzá, hogy ne halljon vagy olvasson félre egy nevet. Ha valamiben nem száz százalékig bizonyos, azt megkérdezi. Ilyen az, amikor az ember igencsak hozzá van szokva, hogy semmiféle bizonytalanságba ne fusson bele, mert aztán a szerződése nem engedi arrafelé mozdulni, amerre akarna. De valahol mégis hiba csúszott a képletbe és itt ülök egy férfival szemben egy első randin. Nem mondom, hogy csúnya férfi… Ha nő lennék, vagy meleg férfi, akkor bizonyára nagyon tetszene az a kicsit borongós tekintete, a szép alakja, a gondosan elrendezett haja vagy a jól válogatott öltözete. Igazán igényes és csinos. És miután végignéztem rajta, esik le, hogy nagyjából ugyanúgy megbámultam, ahogyan egy formás nőt szokott megnézni az ember. Zavartan fordítom el kicsit a fejem és inkább a bor kitöltésére koncentrálok.

Egy kicsit elgondolkozom rajta, hogy talán ez az a pillanat, amikor tényleg el kéne mondanom neki, hogy félreértések áldozatai vagyunk és én bizony nem vagyok meleg. De aztán mikor felé fordítom a fejem ismét és szólásra nyitnám a szám, a szavak valahogy megint bent maradtak. Vajon min mehetett keresztül, hogy ilyen szomorú? Vajon milyen élete lehetett? És miért gondolták a barátai úgy, hogy egy randi majd kissé felvidítja? Az egész aurája több szomorúságot és keserűséget tartogat annál, semmint csak egy szakításról legyen szó. Nem mondom, hogy könnyedén kihever az ember egy összetört szívet, de talán nem is burkolózik ennyire a homályba, a sötétes szürkeség leplébe.

Megint bámulom. Szinte észre sem veszem és az arcát nézve csak próbálom megfejteni, milyen lehet ő maga és miket élt át. Furcsa. Talán én is változom az elmúlt évek után. Batsával nagyon más körökben mozogtunk, mielőtt kikötöttünk Angliában. Az a világ amiben eddig éltünk felszínes volt, pénzsóvár és nagyrészt üres. Sosem láttam még ilyen őszinte fájdalmat egy alig ismert férfi tekintetében. Mindenhol üres mosolyok látszottak. Senki sem volt az, aminek mondta magát és így az ember sem lehetett őszinte közöttük. Batsa életét megváltoztatta Reed. És furcsamód tetszett az a másik élet, amit Reed által kapott. S észre sem véve engem is maga felé húzott. S most itt ülök és egy másik ember gondjait lesem…
Inkább elemelem ismét a tekintetem és gyorsan kapom fel az étlapot magam elől, amit ő már egy ideje tanulmányoz.

- Csak ajánlani tudom a tartiflette-et, illetve a francia csirkés ételeket. – Amennyiben nem vegetáriánus, te nagyon hülye. – Vagy vannak kiváló hús nélküli ételkülönlegességeik is a következő oldalon. – Magyarázom, bár kétlem, hogy bármilyen felnőtt ember is kifejezetten az én tanácsomat kérné az ételekkel kapcsolatban. Tud ő is dönteni én meg nem a pincér vagyok, aki a nyakára járjon lehetőségeket ajánlva. Mindenesetre én egy francia mustáros csirke mellett döntöttem. Persze amúgy viccesek az ilyen éttermek, ahol a megtartják az ételek francia neveit például. Az ember hiába olvassa el, nem tudja mit kér. Még jó, hogy Batsa élt franciák közt…

- Tehát mostanában kevésbé mozdultál ki… - Mondom csöndesen, miközben leteszem magam mellé az étlapot. – Bocsáss meg, nem tolakodni akartam, csak mesélték, hogy kissé szomorkás a hangulatod. És, igen, azt hiszem ezt én is látom. – Mosolyodom el felé bizalmat sugárzó arcot vágva. Vagy legalábbis megpróbálva olyan arcot vágni. – Ha arra van esetleg szükséged, lehetek egy egynapi ismerős is, akinek elmondhatsz mindent, amit az ember például a barátainak, rokonainak nem merne vagy akarna. Használj ki. Nem bánom. Ez a te napod.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 07. 27. - 16:07:45 »
+1

Tévedések Víg?játéka
Miron



1999. június

Lassan lapoztam az étlapon. Nem, mintha egyetlen szót is érettem volna belőle. Ugyan latinul tudtam egy keveset és  az egy egészen kicsit hasonlított a franciára. Azonban orvosi szakszavakon kívül nem sok mindennel szolgálhattam… így nem mondott semmit az a rengeteg szó, ami ott sorakozott előttem a lapokon. Habár próbáltam koncentrálni, remélve, hogy legalább egy új nyelv megfejtése elvonja a figyelmemet minden másról.
Hirtelen, mintha dohányfüst csapta volna meg az orrom. Lehunytam egy pillanatra a szemem, éreztem, hogy milyen hevesen kalapál a szívem a mellkasomban. Szinte éreztem, ahogy a torkomra szalad egy kés hideg éle, mintha megint ott ácsorogtam volna a kriptában Piperrel és vártam volna, hogy elvágja a torkomat. A szavak is ott várakoztak a nyelvemen, amit annyiszor vágtam a fejéhez: „nem félek a haláltól.” Nem, sőt általában inkább a keblemre öleltem volna, mint egy rég várt ismerőst. Kérleltem volna, hogy vigyen magával… de csak nem kellettem neki. Még neki sem.
Megköszörültem a torkomat, hagytam, hogy az evőeszközök csörömpölése az maradjon, ami és ne Piper késének pengéje jusson róla az eszembe. Próbáltam a képzeld dohányfüstöt is elűzni gondolataim tömegéből. Nem otthon vagyok… nem otthon vagyok… – jelentettem ki kétszer is magamban, emlékeztetőül, hogy most nem merülhettek el furcsa gondolataim és álmaim tengerében, hogy legalább így előcsalogassam őt… és Ainsleyt.
– Semmit sem tudok franciául…– mondtam kissé halkan. Rideg hangom ellenére megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de valójában nagyon zavarban voltam. Éreztem, hogy néz… hogy megfigyel Miron… ami egy randin normális volna. Én azonban, nem mertem rá emelni a tekintetem, mert tudtam, mit lát. Egy szörnyeteget, azt amit Piper tett velem. Érzéketlenebb voltam, mint valaha, a szeme ijesztően elhomályosult, annyira, hogy bármelyik embernek kellemetlen volt belenézni. Csak a másik, csillogó zöld jelezte: igen, ez is egy ember. Hiába próbáltam meg kiöltözni, hiába próbáltam meg felvenni a régi ritmusomat… valójában már semmi sem volt a régi, legfőképpen én magam nem.
Megvártam, hogy Miron – kicsivel később, mint én – a kezébe vegye az étlapot. Csak ekkor mertem rápillantani… nem szerettem volna, ha találkozik a tekintetünk. Már ránézésre is túl jó volt hozzám. Én a beteges, erőszakos alakokat érdemlem meg, akik kést tartanak a torkomhoz, vágást ejtenek a testemen… anyám is megmondta: nem vagyok normális. A nem normális embereket pedig meg kell büntetni. Piper előtt sokszor gondolkodtam el rajta, vajon igaza volt-e… aztán meg is jött a válasz, dohányfüst kíséretében. Ennek ellenére még mindig vágytam rá… rá és Ainsleyre is, mintha egyszerre szerettem volna biztonságba tudni magam és mégsem.
– Csak ajánlani tudom a tartiflette-et, illetve a francia csirkés ételeket. – Magyarázta, aztán gyorsan hozzá tette: –Vagy vannak kiváló hús nélküli ételkülönlegességeik is a következő oldalon.
Visszapillantottam az étlapra. Azt az oldalt kerestem, ahol a „tartvalamihez” hasonló szót olvastam. Meg is találtam a második lapon, egészen pontosan annak is a közepén. Halkan nyögtem egyet. Egy ideig bámultam azt a szót is, de csak nem tudtam volna megállapítani mi az. Ezért inkább csak elmosolyodtam és úgy néztem Mironra. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy ne nézzek a szemeibe, pedig nem akartam. Jobb lett volna úgy. Szerencsére éppen időben lépett közbe a rendelésünket felvevő pincér.
– Azt kérem, amit te… bízom az ízlésedben– mondtam. A hangom ezúttal egy kicsit kevésbé tűnt erőtlennek, talán csak a mosolyomon látszott, hogy nem őszinte.
Fogalmam sem volt, hogy végül is minek szervezték ezt nekem. Hiszen a barátaim nagyon is jól tudták, mit éreztem Ainsley iránt… és ő irántam… hogy mellettem volt azon az ostoba tárgyaláson is, támogatott volna, ha végképp eltiltanak a szakmámtól. De aztán, ő sem tudott egy szörnyeteget szeretni. Tudtam, hogy neki is jobb távol tőlem. Főleg, ha Piper egyszer megpróbál visszatérni az életembe.
–  Tehát mostanában kevésbé mozdultál ki… – Ezúttal lágyabban formázta azokat a szavakat. –  Bocsáss meg, nem tolakodni akartam, csak mesélték, hogy kissé szomorkás a hangulatod. És, igen, azt hiszem ezt én is látom.
Sejtettem, hogy beavatták velem kapcsolatban mindennel. Nem lepett meg annyira ez az információ… inkább csak az, hogy első – és feltehetően az utolsó – randin már erről faggat.
– Ha arra van esetleg szükséged, lehetek egy egynapi ismerős is, akinek elmondhatsz mindent, amit az ember például a barátainak, rokonainak nem merne vagy akarna. Használj ki. Nem bánom. Ez a te napod.
Próbáltam mosolyogni, de nem ment. Zavartan piszkáltam az evőeszközöket ugyan, de már nem kerültem el többé a tekintetét. Talán azt akartam, hogy lássa, milyen érzések kavarnak bennem… vagy nem tudom. Vannak dolgok, amikről nem szeretek beszélni, könnyebb volna megmutatni. Csakhogy neki nem voltak olyan látomásai és álmai, mint nekem és azokat még érintéssel sem tudtam volna a szeme elé csalni.
– Tehát tényleg beavattak mindenbe – állapítottam meg.
Az ajkaimhoz emeltem a poharat és ittam egy korty bort, hogy átgondoljam, mit is kéne mondanom. Nem szerettem beszélni, nem is akartam igazán.
– Már kihevertem mindent, ami az elmúlt félévben történt. Csak meg kell még erősödnöm. – válaszoltam és letettem a poharat a helyére. – Látod mi vagy… látod, hogy nézek ki… kétlem, hogy azt szeretnéd, hogy kihasználjalak.
Naplózva


Miron Welch
Tanár
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 08. 04. - 09:05:15 »
+1


Augustus Pye

TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA


Valahogy úgy éreztem a pincér érkezése mintha egy pillanatra megtörné az univerzumunkat. A furcsa világunkat, ami vendégem nyomán egy pillanat alatt körülvett és bezárt kettőnket. Furcsa volt ezt érezni, nagyon más, mint amit megszoktam. Szinte földöntúli, pont mint nekünk mágusoknak a létezése. De valahogy ő benne ez erősebben mozgott. Az egész léte. A borongós, de szép tekintete, az óvatos, élettől fájdalmas mozdulatai. S a szeme. A fakó szeme, amelyik kutakodott az étlapon, de valahol kicsit talán bennem is, és amiről nem tudom vajon mennyit láthat a világból. Bár legfőbb kérdés, melyik világból? A fizikaiból vagy az anyagtalanból…

Csak rendelek gyorsan mindkettőnknek, igyekezve lenyűgözni partnerem a tökéletes francia kiejtéssel. Amiben persze cseppet sem vagyok olyan ügyes, mint amennyire tettetem. Ahhoz azért kevesebbet voltam kint, hogy a francia nyelvet minden csínját-bínját megismerjem. De ahhoz bőségesen elegendő, hogy egy étlapot értelmezzek.

Persze megint azon kapom magam, hogy a velem szemben ülőt nézem. Mikor a pincér végre elmegy, és én siettetném is a távozását, hogy ismét belemerülhessünk abba a sűrű légbuborékba, aminek talán tudnia kéne kizárni minden mást, és ami talán mégis jó, hogy nem teszi meg…
Elcsodálkozom magamon. Nőt vártam. Egy nőt, akinek kellemesebbé teszem a napját. És most mikor egy férfi ül velem szemben, mintha sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek találnám a helyzetet, mint ellenkező esetben lett volna. Felsóhajtok, miközben kortyolok a borból és már meg sem próbálom elrejteni érdeklődésemet. Szegényt talán most húzom épp csapdába. Lehet hitegetés,a mit csinálok, de mikor ismét szólásra nyitnám a szám, hogy én nőt vártam, megint csak belém szorult a szó. S inkább leöblítettem még maradékát is egy újabb korty mézédes borral. Tudom ez a gondolat ma már eltűnt, s nem jön vissza többé. Sóhajtok egy újabbat, szervezetemben is tudatosítva a dolgot. És kényelmesen kissé a háttámlának dőlök hallgatva, ahogy beszél. Hangja épp ugyanolyan, mint egész kisugárzása. Borongós, de éppen ettől izgalmas és érdekes. De már nem figyelmeztetem magam, hogy ne nézzem annyira. És csak remélni tudom, hogy nem ért engem félre. Nem vonzódom férfiakhoz. Azt hiszem…

- Tévedsz. – Jelentem ki, enyhén bujkáló mosollyal ajkam szélén, miközben komolyan nézek szemeibe. – Valójában alig meséltek rólad valamit. – Ja, még a nevedet és így a nemedet is elszúrták lényegében. – Csak amennyit az előbb említettem. Az pedig valójában érzékelhető is körülötted, rajtad, hogy nehézségeken mentél keresztül. De örülök, ha kihevertél mindent. Bár gyanús, hogy sok még a sebed… - Mondom, immáron eltűnő mosollyal és megmaradt komolysággal. Nyilván nem akarom, hogy úgy tűnjön kinevetem a problémáit. De azt is jelezni akarom, hogy nem ijeszt meg. Csak nézek rá, miközben újabb apró kortyot iszok boromból. – Igen, látom. Látlak téged. Egy embert, akit megviselt jó pár dolog. De inkább annak az embernek tűnsz, mint aki elviseli a kínzást, önszántából, semmint annak, aki másokat kínoz. Gyanítom rosszabbnak tartod magad, mint amilyen vagy, így normálisnak veszed, ha bántanak. – Egyszerűen beszélek, határozottan. Nem foglalkozom vele, hogy más is hallja-e szavaim, hisz a buborékunk ettől legalább megvéd. – Szólj, ha esetleg tévednék… De szerintem kevéssé tudsz te kihasználni embereket, mint amennyire téged kihasználnak mások…
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 08. 05. - 08:39:53 »
+1

Tévedések Víg?játéka
Miron



1999. június

Jobb lett volna, ha megragadunk olyan felszínes beszélgetéseknél, minthogy milyen gyönyörű a francia nyelv – habár az én egyszerű, letisztul ízlésemnek túl giccses volt. Nem akartam magamról beszélni vagy elmélyedni olyan témákban, hogy miért is vagyok borús, miért fáj a lelkem… nincs is lelkem, talán szívem sem csak. Csupán valami lüktető sötétség, ami újra és újra Piper tekintetét kereste a fémek csörgésében… ami újra fájdalmat akart kapni, mintha azzal visszakaphatná a múltját. De már azoknak az időknek vége. Meg kellett tanulnom élni és csak várni, Piper és Ainsley nélkül. Talán pont ez volt a baj: az egész nem volt több furcsa álmokkal teli várakozásnál. Nekem már csak a sötétség maradt, a magány és a vakrandik, amiknek a vége semmi. Ez is semmi lesz. Mégis ki akarna egy szörnyeteggel lenni? Biztosan nem egy ennyire jóképű férfi.
Sejtettem, hogy nem azért bámul meg, mert gyönyörűnek tart. Mások is az arcomba néztek, akár hosszú percekig, hogy rájöjjenek, mi a baj velem. A szememet vizsgálgatták a gusztustalan tekintetükkel… és amikor rájuk néztem, zavartan fordultak el. Itt sem lehetett más a helyzet, talán csak annyi, hogy Miron nem jött igazán zavarban. Már megszoktam… már megszoktam, hogy nem kellek senkinek. Ezzel a gondolattal próbáltam magam nyugtatni. Ujjaim zavartan futottak végig a hajamon, mintha egy darab bennem mégis csak örült volna, ha ezúttal jól sül el ez a dolog. Lehetetlennek éreztem. Hiszen magam sem tudtam, hogy valójában Pipert vagy Ainsleyt szeretem-e… vagy hogy szeretek-e egyáltalán bárkit is. Az apám meghalt, a nagynéném visszatért külföldi kutatásaihoz… nem vagyok több, mint egy magányos kölyök, akihez még csak a rokonai sem kopognak be, hogy meglátogassák.
Fogalmam sem volt most már, mit mondhattak el rólam a barátaim. Pipert és a kínzásokat nyilván nem említhették… azokról csak én és ő tudtunk. Ainsley pedig kétlem, hogy beavatta volna őket a szakítás okaiba. Ahogy őt ismerem csak odamorgott pár szót, hogy vége és elköltözött, aztán elmentek inni valamit. Sosem mutatta másoknak a szomorú oldalát, ő vidám természet volt. Ha valami fájt neki, azt csak nekem mondta el vagy hagyta, hogy összezúzzák belülről a keserű dolgok.
Igen, látom. Látlak téged. Egy embert, akit megviselt jó pár dolog. De inkább annak az embernek tűnsz, mint aki elviseli a kínzást, önszántából, semmint annak, aki másokat kínoz. Gyanítom rosszabbnak tartod magad, mint amilyen vagy, így normálisnak veszed, ha bántanak.
Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt látja, aki vagyok. Igen, volt igazság abban, amit mondott, de talán azt nem látta egyedül ebben, hogy azokat a kínzásokat én kerestem magamnak. Gondolkodás nélkül adtam át magam Pipernek, feküdtem le vele azért, hogy legalább Ainsleyt ne bántsa – mégis megtette. Talán azt élveztem, hogy ő kínoz… és ahogy anyám mondta, nem ragadt bennem semmi normális.
Szólj, ha esetleg tévednék… De szerintem kevéssé tudsz te kihasználni embereket, mint amennyire téged kihasználnak mások…
Sóhajtottam egyet.
Nem akarok kihasználni senki. – Mondtam nyugodt hangon, hiába zakatolt a szívem őrült módon. Hát ezt váltotta ki belőlem Piper és Ainsley kettősének keserű gondolata. A múltban éltem, a múltamat kerestem… holott minden megváltozott. Minden nyugodt lett, minden az enyém lett. Csakhogy nem éreztem. Azt akartam, hogy más mozgassa a szálakat, hogy én megmaradhassak alárendeltnek. Gondolkodás nélkül tettem volna ugyanis még mindig meg bármit Piper vagy Ainsely kedvéért.
Inkább az ajkaimhoz emeletem a poharat. A keserű szavakat, amik a nyelvem hegyén várakoztak, egy kis édes borral akartam leöblíteni. Hát nem sikerült, de legalább nem kellett már kényszeresen kimondanom őket.
Nagyon finom ez a bor. – Mondtam és megpróbáltam mosolyogni. Még fehér fogaim rendezett sorát is kivillantottam. Legalább az egészséges és szép volt, még talán a gusztustalan szememről is elvonta a figyelmet. – Mi lenne, ha inkább rólad beszélnénk? Valahogy sokkal érdekesebbnek tűnsz nálam.

 
Naplózva


Miron Welch
Tanár
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 08. 07. - 08:45:09 »
+1


Augustus Pye

TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA


Nem értem magam… Rázom meg kicsit a fejem, miközben kihúzom magam ültömben és Augustusra nézek. Talán csak a szomorúsága van rám ilyen hatással. Az a borongós tekintet, amibe az ember szeretne némi mosolyt költöztetni. Olyan esendő, ahogy ül, ahogy, mintha várná, hogy a világ ítéletet mondjon tette és létezése fölött. Bizonyára nagyobb az empátiám, mint eddig valaha is gondoltam. Mert nem számítottam rá sosem, hogy egy idegent, ráadásul férfit, azért figyelnék meg, mert úgy érzem boldoggá kell tennem. És mégis. Most gúzsba köt ez az érzés. Félelem költözik kissé a szívembe, hogy az előttem ülő talán mindennél boldogtalanabb és magányosabb. Én pedig nem szeretném ezt. És csak nyelek egyet, ahogy arra gondolok, lehet épp ugyanúgy az ölelésembe tudnám zárni, mint egy nőt…

És megijedek. Kissé hátrább húzódok székemmel, miközben hallom szavait, amik inkább elhárítják előbbi feltevéseim és rám terelik a szót. Mozdulatom persze kapkodó és heves, holott nem akartam volna megbántani azzal, hogy eltávolodom tőle. Nagyon-nagyon nem. És ez az érzés még ijesztőbbé tett mindent… Lábam azonban a hirtelen mozdulatra begörcsöl és én fájdalmas nyögés közepette görnyedek össze, hogy megfogjam sajgó, összezúzódott térdem és csillapítsam az érzést. Nem mintha működne… Szinte a könnyem is kicsordul, ahogy csak görnyedek és szorítom lábam, biztatva magam, hogy hamarosan elmúlik, hamarosan elmúlik. Számolok. Ahogy telnek a másodpercek és a másodpercekkel enyhül az egész lábamat átjáró fájdalom. Akkor végre kicsit felegyenesedem. Képzelem, mit gondolhat most már végképp asztalpartnerem. Arról nem is beszélve, hogy az egész étterem megbámul.

- Hát… - Vágok enyhe fájdalmas mosolyt, miközben kicsit összeszedve magam visszahúzódom székemmel a helyemre. – Rólam ezt kell tudni. – Mutatok a lábamra, de még mindig kicsit remegek a fájdalom nyomán. A bor is lötykölődik ujjaim közt, mikor a poharat felemelve kortyolok egyet, hogy elűzzem a keserűséget. – Neked a lelked sajog, ahogy látom, még, ha nem is mesélsz róla sokat. Nekem a testem van apró darabokra törve… - Magyarázom és immáron eléggé elmúlt a fájdalom hozzá, hogy a férfi szemeibe nézhessek. Talán arcom még nem nyerte vissza kisimultságát, s szemeim sarkában is ott ül egy-egy könnycsepp, de ezeket vállalom. Ahogy vállalom a fájdalmat is, bár köztudottan elszúrt mindent, amit egy sportoló életében el lehet szúrni.

Ahogy újra kiegyenesedem és immáron ténylegesen összeszedem magam, megint érzem, ahogy körülvesz a másikból áradó borongós aura.
- Bocsáss meg, ha megijesztettelek. – Magyarázkodom és igaziból remélem, hogy talán előbbi hirtelen menekülő mozdulataimat csak a fájdalom előtt pillanatoknak véli majd. Mert tessék, menekülni akartam, elhúzódni, kikerülni abból az érzésből, hogy sajnálatomban képes legyek még egy férfi felé is vonzódást érezni. Vagy legyen bármi is az, ami arra késztet, hogy meg akarjam ölelni és boldognak látni. Ez nem jó. Nagyon nem. És az érzés, amit pár perccel ezelőtt legyűrtem, most újabb és nagyobb gombócként gyűlt fel torkomban.
- Tudod… - Kezdem csöndesen. – Valamit az eleje óta el akartam mondani. De nem akartalak megbántani… Olyan szomorúnak tűnsz. Annyira megvigasztalnálak és segítenék neked. De nem tudok mást vagy többet felajánlani, mint a barátságom. Én… Én… Nekem… - Lehunyom kicsit a szemem, hogy bátorságot gyűjtsek. Jobb lett volna az elején tisztázni mindezt, akkor talán kevésbé bántottam volna meg és csak élvezhettük volna a vacsorát, udvariaskodás nélkül. Bár nem tudom… Mert ez az érzés csak itt kavarog… A tény, hogy valamiért mégsem akartam elmondani… – Nekem azt mondták Augustával vacsorázom. Amikor megjöttél el akartam mondani, de aztán olyan bánatosnak tűntél. És magányosnak. És… Nem akartalak megbántani. De tévútra vezetni sem. Csak azt akartam, hogy szép estéd legyen. Mert megfogadtam, hogy az asztalpartneremnek szép estéje lesz. Tudom, hogy most elrontottam. Nagyon is tudom. De esküszöm a szándékaim jók voltak.
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 08. 08. - 15:51:42 »
+1

Tévedések Víg?játéka
Miron



1999. június

Hátrébb húzódott a székével… egy pillanatra megijedtem, hogy én ijesztettem meg. Nem lepett volna meg ez sem, hiszen egy szörnyeteggel mégis ki a fene akarna egy asztalnál látni? A kezdetektől fogva tudtam, ez a mai este egy vicc, nem lesz több egy újabb kínos beszélgetésnél arról, mi történt a szememmel. Furcsa, hogy az ember mennyivel nehezebben kerüli el az ilyesmit egy idegennel. A családnak csak odalökök néhány szót és nem érdekel, ha a nagynéném üvöltözni kezd velem vagy könyörögni, hogy mondjam el az igazat, mert segíteni akar. Talán már nem érdekel a segítség, talán már nem érdekel semmi. Egyedül akartam lenni. Egyedül ücsörögni a kandalló előtt és a tüzet bámulva várni, hogy Piper mikor tér vissza és veszi el az életemet. Megmondta, hogy ő akar megölni, megmondta, hogy ő akarja elvenni a szemeim csillogását – bár már csak az egyiket tudja – és meg is fogja tenni. Ő ilyen.
Már-már lesütöttem a szemeimet, mikor láttam, hogy megváltozott az arckifejezése. Keze a térdére csúszott és kicsit előre görnyedt. Ha nem lepődtem volna meg annyira, bizonyára azonnal felpattanok, hogy segítsek, mint amikor még igazi medimágus voltam. Valójában sosem voltam az. Egy kezdő voltam, akit a családi kapcsolatok miatt olyan neves gyógyító, mint Smethwyck vett a szárnyai alá. Figyeltem a jelenetet és közben azt láttam az arcán, amit én éreztem. Az én szívem – vagyis az a fekete valami, ami helyén van – pontosan így görcsölt, akárhányszor Piperre vagy Ainsleyre gondoltam. Ösztönösen a mellkasomra siklott a jobb kezem. Éreztem, hogy ott dobol az a lágy, gyenge ritmus, ami éppen csak életben tartott. Nem voltam több egy roncsnál, ami már csak azért élt, mert muszáj volt.
Hát…
Amint meghallottam a hangját ránéztem. Megint megállapított egy halovány kis gondolat bennem, milyen jóképű… aztán csak azt a fájdalmas mosolyt láttam. Hányszor próbáltam ilyennel elhallgattatni a sápítozó családtagokat. Sosem sikerült, ez a fickó viszont nem rejtette el a fájdalmát, így nem csak a mosoly és egy „minden rendben” került elő.
–  Rólam ezt kell tudni. – Mutatott a lábára, én pedig szinte ösztönösen követem a megfelelő irányt.
Nem tudtam róla levenni a szememet, miközben kortyolt egyet az italból. Nem akartam látni, milyen szép ember, mennyire tökéletes minden mozdulata és hogy még a fájdalom sem ront ezen az összhangon. Tudtam, hogy így csak jobban fog fájni ez a mellé nyúlás… mert nagyon is az volt. Nem voltunk egy szinten semmilyen téren. Én komor voltam, fakó, mint valami emlék, amit véletlenül felejtettek a múltból ezen a világon, ő viszont ragyogott. Nem érdemeltem meg én ilyen kincset. Nekem az járt, amit kaptam. Piper, a fájdalom, a kínzások, amik már megszokottá váltak. Mert anyámnak igaza volt, én nem vagyok normális. Megőrültem, sőt már mocskosan születtem.
Neked a lelked sajog, ahogy látom, még, ha nem is mesélsz róla sokat. Nekem a testem van apró darabokra törve…
Nyeltem egyet. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ha volt is lelkem, már biztosan messzire szállt, mert csak egy üres tátongó űr volt bennem. Egy darabot Piper tépett le belőle… a másik felé Ainsley vitte magával. Egyiküktől kaptam egy jó adag sötétséget, míg a másikuk megpróbált megmenteni. És mi maradt nekem? Semmi. Csak fájdalom.
Bocsáss meg, ha megijesztettelek.
Rajtam volt a sor, hogy igyak a borból. Reméltem, hogy lemossa a bennem dolgozó keserűséget, legalább annyira, hogy a számban ne érezzem az ízét. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem is kellett volna eljönnöm. Sötét foltja voltam egy színes világnak, ami inkább ijesztő, semmint kellemes vagy boldog. Sosem használtam ezeket a szavakat, soha életemben, mert nem volt rám jellemző. Nem volt részem abban, hogy megízleljem. Csak a gyógyítás okozott örömöt, amitől aztán eltiltottak és nem ok nélkül. A szemem láttára ölt meg valakit Piper a Mungóban és én őt védtem… őt védtem az ártatlanok helyett.
Láttam már rosszabbat is. – Mondtam, de aztán észbe kaptam. Nem kellett volna ilyen nyíltan célozgatnom arra, hogy ágybabújtam egy gyilkossal, valakivel aki megkínzott engem és ha felbosszantottam másokat ölt meg a szemem láttára. Emberi életek száradtak a lelkemen miatta. – A Mungóban dolgoztam régen. – Tettem hozzá magyarázatként.
Nem nagyon akartam beszélni. Éreztem a késztetést, hogy egyedül akarok lenni. Ha viszont ránéztem, akkor itt tartott a látvány. Még az én fagyos jellememet sem hagyja teljesen hidegen egy ilyen férfi.
Tudod… – Halkan beszélt. Valahogy ebből tudtam, borzalmas dolog következik, valami olyasmi, hogy nem kellek neki vagy nem is tudja, hogy akarja-e ezt. Nem randiztam másokkal, soha… nem tudom, mi a szokásos szöveg. Ainsley magától jött hozzám és nem voltak kötöttségek. Piper pedig egyszerűen rám erőszakolta magát.  – Valamit az eleje óta el akartam mondani. De nem akartalak megbántani… Olyan szomorúnak tűnsz. Annyira megvigasztalnálak és segítenék neked. De nem tudok mást vagy többet felajánlani, mint a barátságom. Én… Én… Nekem…
Hosszan fújtam ki a levegőt. Lehunytam a szemeimet. Át kellett gondolnom, mit reagáljak, mert sosem voltam még ilyen kínos helyzetben. „De nem akartalak megbántani… ” Kell ennél egyértelműbb elutasítás? Nem.
– Nekem azt mondták Augustával vacsorázom. Amikor megjöttél el akartam mondani, de aztán olyan bánatosnak tűntél. És magányosnak. És… Nem akartalak megbántani. De tévútra vezetni sem. Csak azt akartam, hogy szép estéd legyen. Mert megfogadtam, hogy az asztalpartneremnek szép estéje lesz. Tudom, hogy most elrontottam. Nagyon is tudom. De esküszöm a szándékaim jók voltak.
Nyeltem egyet, de hiába. Éreztem, hogy valami fojtogatja a torkomat. A mellkasomban a vad ritmus még vadabb lett és valami különös remegés járta át az egész testemet. Olyan volt, mint mikor az ember izgul, de valahogy sokkal, de sokkal kellemetlenebb és fájdalmasabb. Erre számítottam… körülbelül… – próbáltam ezzel nyugtatni magam.
Ne aggódj ezen. Tudtam, hogy nem érdekellek. – válaszoltam egyszerűen, mintha nem fájna, de a hangom rekedt volt. Felkeltem. – Megkönnyítem ezt neked most. Hazamegyek.
Hátat fordítottam neki és elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem, hogy ne engedjek utat az érzéseimnek. Nem szerettem sírni, nem szerettem megalázottnak érezni magam… de most közel álltam hozzá. Közben pedig magamat bántottam, olyan szavakkal, mint az ezt érdemled, vagy tudtad végig, hogy sosem kellenél egy ilyen alaknak.
Ahogy végre kiértem az utcára, zsebre tettem a kezemet. Piper, eljöhetnél már értem végre... - gondoltam, ahogy felnéztem a csillagos égre. Szinte vártam, hogy a hideg penge a nyakamhoz érjen és egyszerűen véget vessen ennek a mérhetetlen fájdalomnak, amiben nap, mint nap léteznem kellett. Már nem is léteztem, csak vegetáltam, mint valami halálra ítélt.
Naplózva


Miron Welch
Tanár
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2018. 08. 12. - 09:17:34 »
+1


Augustus Pye

TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA


Tudtam. Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom. De lássuk be, ez volt az igazság. Én pedig nem akartam hazudni tovább. Bár nem tudom miért. Ahogy azt sem, hogy most mégis miért szállt meg az őszinteség tündére. Nem volt ez jó sehogy sem. Bódított az illata és mintha mindenre hatott volna az a borongós, lágy tekintet. Mindenre. Egyszerűen nem akartam neki fájdalmat okozni. Sőt, nemcsak, hogy nem akartam fájdalmat okozni neki, de mintha egyenesen a vállamra akartam volna venni az ő gondját. És ez ijesztő volt. Ismét. De immáron nem mozdulhattam hirtelen. Nem terelhettem el minden kétségemet holmi fizikai fájdalomba.

Nem értettem magam. Egy fél pillanatig sem értettem magam, hogy miért is dobban akkorát a szívem, amikor feláll és elindul. Ritkán érzek ilyesmit. Vagy talán inkább még sosem éreztem. Valahogy úgy voltam vele, hogy engem semmi nem nagyon hat meg az életben. Amikor kettétört a karrierem talán akkor fogadtam szenvtelenséget. De nem tudom… A nők az életemben csak jöttek-mentek. Mindegyik szép volt, mindegyik kedves és mosolygós. És nagyjából mindnek olyan üres lehetett a feje, mint valami kifaragott töknek. A húgom és az édesanyám voltak az egyedüli értelmes teremtések a közelemben. Ráadásul nem is nagyon tudtam, hogy ezek a butácskák mégis miért pont mindig engem találtak meg. Nagyon édesek voltak, de tipikusan az odatettem ott maradt kategóriák, szemernyi gondolkodás, vagy gondolkodásra való képesség nélkül. Bírtam egy darabig mellettük, de aztán mindet kiraktam a ház elé és megvártam míg elment. Jó, nyílván inkább képletesen, semmint fizikálisan, de nem mondom azt se, hogy ilyesmi sose történt… Bezzeg azok a nők, akik csinosak és okosak is voltak egyben, nagy ívben elkerültek. Nyilván én tűnök baromi butának… Mindegy… Egy idő után hozzászoktam.
De ez most… Ez nagyon is más érzés volt. Mintha a sok üresség után végre egy gondolkodó, okos, érzelmes teremtést vetett volna elém a sors. S én a felszínre bukkanva, csak pislognék rá, mert azt se tudom mihez kéne kezdenem vele… Talán hagynom kéne elmenni. Bizonyára nélkülem lenne neki a legjobb. Nem tudom. Nem vagyok jó kapcsolatokban. Tényleg ráunok emberekre, arról nem is beszélve, hogy sokat vagyok távol és ha épp nem vagyok távol, akkor sem vagyok valami szórakoztató.

De miért is agyalok magamon és a kapcsolataimon? Legyen most ez? Engedjek annak, hogy talán, talán ezzel a férfival kezdeni akarnék valamit. Most úgy érzem, hogy igen. Nagyon is. Mert érdekes és új. De mi van, ha ez csak egy kaland lehetősége a számomra, valami új izgalom és a végén nagyobb sebet ejtek rajta, mint amit most ejthetek. Ha csak elmegy, kis vágás lesz a lelkén, ha később én megyek el, sokkal nagyobb lesz a seb…

Mégsem tudok megálljt parancsolni lábaimnak. Felsorakoztathatok tucatnyi érvet. Bús szemei, amikbe kis örömöt akarnék költöztetni, és finom illata úgy húz maga felé, mintha tényleg nem is én irányítanám tulajdon testemet. Kirakok egy halom galleont az asztalra. Pont fogalmam sincs mennyi kellett volna, de gyanítom ennyi elég lesz. Aztán a kijárat felé sietek. Mikor megpillantom, mögé sietek. Hangosak a lépteim, de lehet mégsem vett észre, mivel szó hirtelenjében nem is jön ki a torkomon. Bár mondanám, hogy várj… Csak vállára teszem a kezem finoman és magam felé fordítom, hogy fakó, s zöld szemeibe nézhessek. Rámosolygok, bár nem is tudom, minek, s vállán hagyom a kezem, miközben kissé magam felé húzom.
- Nem ér, csak így ott hagyni. – Dorgálom kicsit, de hangomban enyhe mosolygással. – Ezzel nem könnyíted meg a dolgom, mivel megfogadtam, hogy ma szép estéd lesz. Te pedig még a főételt sem vártad meg. Szarul végzem így a dolgom. Gyere. – Húzom kissé más felé, az étterembe már nincs kedvem visszamenni. – Tucatnyi jó gyorsétterem és fogd és vidd kávés van a városban… Csak érezzük jól magunkat rendben? Mert nem akarom, hogy elmenj. Ma este az enyém vagy. Vagy én a tied… 
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2018. 08. 16. - 16:49:40 »
+1

Tévedések Víg?játéka
Miron



1999. június

Mégis mi a fenét gondoltam? Hogy besétál valaki az életemben, aki ennyi idő után végre mindent megváltoztat? Ezek a kérdések váltották egymást a fejemben. Szerencsére odakint nem volt annyira hűvös, mint tavasszal, mikor Piper elől menekültem volna odahaza, az én kisvárosomban. Így lassan, komótosan sétáltam, mintha nem is egy rosszul sikerült randevúról menekültem volna éppen. Nem is neveztem volna szívem szerint annak. Csak egy átverés volt az egész.
Megszokhattam volna, hogy az élet állandóan az arcomba röhög. Először a legjobb barátomat hozta hozzám, a legjobb barátomat fektette mellém az ágyba… érzelmek nélkül, amik valójában nem is hiányoztak. Amikorra pedig végre megérkeztek és kezdtünk normális emberek módjára élni, nem csak a testi igényeinket kielégítve, felbukkant Piper. Egy gyilkos, egy bűnöző, aki bántott engem… aki úgy esett nekem, mintha én is csak egy áldozata lennék. Küzdöttem ellene, minden porcikámmal, pedig jobb lett volna talán alul maradnom akkor és ott. Nem, én inkább felhívtam magamra a figyelmét, hagytam, hogy bántson, csak azért, mert érdekelt. Kíváncsi voltam rá, élveztem a dohányillatot, ami állandóan körbe vette… és még most is hiányzott, hiába nyilallt a fájdalom percről percre a tőle szerzett sebbe.
Valójában nem vártam sokat ettől a vacsorától sem. Ismerem az „olyanokat”, mint én. Összejönnek egy éjszakára, aztán már szállnak is a következő virágra. Csakhogy nekem ebben sosem volt részem… még az is jobb lett volna, minthogy ilyen durván az arcomba dörgöljék, tévedés történt. Olyan volt Miron hangja, mintha rossz árut kapott volna. Igazi csalódás lehetett neki, mikor nem egy finom kis nő huppant le hozzá az asztalhoz.
Bárcsak eljönnél már értem… – pillantottam fel a csillagos égboltra séta közben. Tudtam, ha Piper még életben van, akkor előbb-utóbb megjelenik, beteljesíti a fenyegetését. Én pedig már mindennél jobban vágytam rá. Az egész életem értelmetlen ücsörgésből, önsajnálatból állt. Szerettem volna felkelni belőle, szerettem volna Ainsley karjába kapaszkodni… de ő csak ellökött. Egyedül maradtam. Ráadásul a saját hibámból. Megcsaltam, elutasítottam a szeretetét. Nem fogadtam el a felém nyújtó segítő kezet. Csak hazudtam, hazudtam a támadóról a Mungóban… ráadásul nem egyedül neki, hanem a Minisztériumnak. Tartottam a hátam Piperért, holott meg sem érdemelte. Az én életemet is el akarta venni, háromszor próbálkozott meg vele. Bár bele nem haltam az ismeretségünkbe, de a látásomat elveszítettem.
Ahogy egy fényesebb pontot bámultam a csillagfényes égbolton, lépteket hallottam a hátam mögül. Nyeltem egyet és gyorsabbra vettem a tempót. Olyan volt ez, mint egy megérzés. Egy olyan megérzés, amit nem akartam komolyan venni… hiszen miért jött volna utánam? Még akkor sem akartam elhinni, mikor egy érintést éreztem a vállamon. Hagytam, hogy maga felé fordítson.
A tekintetem találkozott az övével, ahogy közelebb húzott magához. Mosolygott és nem értettem, miért. Az én arcom ugyanolyan fagyos és mogorva maradt, mint korábban. Biztosan csak meg akarsz felelni, Miron… – állapítottam meg, ahogy néztem rá a sötétben. Helyes volt, de nem nekem való, hanem valami nőcskének.
Nem ér, csak így ott hagyni. – Olyan hangon beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, aki rosszat tett. – Ezzel nem könnyíted meg a dolgom, mivel megfogadtam, hogy ma szép estéd lesz. Te pedig még a főételt sem vártad meg. Szarul végzem így a dolgom. Gyere.
Elkezdett húzni.
Minek? – kérdeztem talán túl halkan. Megpróbáltam volna elhúzni a kezemet, de nem tettem semmit. Hagytam, hogy hülyére vegyen, esetleg szórakozzon velem, mintha azt a szenvedést érdemelném, amit már Pipernél megtanultam.
Tucatnyi jó gyorsétterem és fogd és vidd kávés van a városban… Csak érezzük jól magunkat rendben? Mert nem akarom, hogy elmenj. Ma este az enyém vagy. Vagy én a tied… 
Mély levegőt vettem és egy cseppet hosszan, bosszankodva fújtam ki. Olyan volt, mint egy nagy sóhajtás, de legalább a végén elhúztam tőle a karomat. Csak elindultam előre, direkt nem mentem gyorsan, egyszerűen sétáltam mellette. A kezeimet szándékosan visszadugtam a zsebembe, hogy ne tudjon olyan könnyen hozzájuk érni.
Minek ez a hazugság, Miron? – kérdeztem. – Keress magadnak egy  csaj, ilyenkor este tele van velük az egész város gondolom. Bárkit megkaphatsz, helyes vagy, magas, érdekes ettől a kis bicegéstől… Nincs szükséged a társaságomra és valószínűleg én is remekül elütném ezt az estét nélküled, ha éppen olyan kedvem van.
Ezúttal tényleg sóhajtottam egyet.
Szóval nem kell se kávé, se kaja… se semmi… – Nyomatékosítottam a dolgot.

Naplózva


Miron Welch
Tanár
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2018. 08. 25. - 10:08:52 »
+1


Augustus Pye

TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA


Általában véve jó életem volt. Sosem kellett azon agyalnom, mi lesz holnap. Még gyerekként sem, mikor a szüleink megtanítottak rá minket, hogyan kell menekülni. És mikor készenlétben állva, hunytuk le a szemünket. Tudtuk, hogy együtt leszünk és minden megoldódik valahol, valamikor. Nem féltem és nem voltam megijedve sem. Mikor Natan eltűnt nyilván kicsit megingott mindez a tudás, de nem veszett el. Mikor balesetet szenvedtem ismét megingott a magabiztosságom, de ugyanúgy nem veszett el. Nem mondom, hogy nem sirattam meg a karrierem, mikor végképp tudatosult bennem, hogy vége. De valahogy akkor is tisztában voltam vele, mennyi lehetőségem is van még az életben. Sosem voltak kérdéseim, vagy kétségbe esett időszakaim. Sosem kérdőjeleztem meg magamban, hogy mennyit is érek. És sosem hagytam, hogy az életemet kritikával illessék.
De azt hiszem az az élet, amit éltem eléggé felszínes volt egy ponton. Én pedig önző módon éltem benne tökéletesnek szánt kis életem.

Meg akartam változtatni ezt. Gondolni némileg másra is. Bár a biztonságot, amit a családom adott, azt a boldogságot, ami tőlük származott nem akarnám elcserélni. Csak talán továbbadhatnám másnak. És nem tartogatni magamnak, hogy én éljek belőle, mert ez az enyém. Talán ezért kezdtem el tanítani is. Új Miront alkotni a régiből. Egy jobbat, akiről a végén kiderülhet még az is, hogy sokkal, de sokkal boldogabb is, mint az előző.

Nézek egy darabig partnerem szemeibe. Most kicsit közelebbről figyelhetem meg homályos tekintetét, ami még borúsabbá teszi egész küllemét. Mint ahogy szavai is. Olyasvalakinek tűnt, akit tényleg mindig inkább csalódások értek, semmint boldogság. És akinek nincs is ott az a biztos támasz a háta mögött, aki mindig és mindig, minden egyes hülye ballépésnél felsegítette az embert. Talán ez a szomorkás légkör vonzott annyira felé, hogy szinte sajnáltam, mikor el kellett engednem a karját. Furcsa volt, hogy adni akartam neki valamennyit az én boldogságomból, mert eddig a testvéremen és családomon kívül ilyet még sosem akartam…

Most féltem kicsit, hogy mondandója közben másfele indul. El tőlem ismét, talán jogosan, hisz megsértettem. De csak mély levegőt vett és kissé bosszankodva kifújta azt, miközben lassan lépkedett mellettem. Ez jó jel. Nem elmenni akar. Csak engem meggyőzni róla, hogy hagyjam őt inkább. De ez nem fog sikerülni. Ennél Miron Welch mindig is makacsabb volt…

- Igazad van. Nincs szükségem a társaságodra… - Mondom megint enyhe mosollyal az arcomon, mikor felé nézek. – Én szeretném a társaságod. Vagy akarom, ha nagyon erőszakosnak akarnék tűnni, tuti ezt mondanám. – Mosolygom rá, ezúttal nagyon is kedvesen, miközben kissé közelebb húzódom hozzá, hogy vállunk szinte összeérjen, ahogy sétálunk. – És elhiszem, hogy remekül elütnéd nélkülem az időt. Nekem is vannak nagyon jó könyveim otthon például. De örülnék, ha ennél vagy innál velem valamit. És, ha esetleg mutatnál is valami jó helyet, mert valójában nem is ismerem ki magam annyira Londonban, mint azt mutatom. Ismerek pár helyet, de inkább mind ilyen sznob történet. Egy jó késdobálóban se jártam még, mióta itt élek. De egy egyszerű utcai kajással is boldoggá tennél. Mert bevallom amúgy farkas éhes vagyok… - Most kissé rákacsintok. Simán lehet, hogy teljesen idiótának tűnök jelenleg, de fogalmam sincsen hogyan kell egy ilyen helyzetnek nekifutni. Azt hiszem… Vagy nem tudom. Nem tanított meg rá senki, hogyan legyek normális egy ilyen szituban. – Szóval vedd úgy, hogy én vagyok a külföldi srác. És segítesz nekem kiigíazodni egy idegen nagyvárosban…
Naplózva


Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2018. 08. 29. - 13:57:40 »
+1

Tévedések Víg?játéka
Miron



1999. június

Ahogy néztem Miron szemeibe, éreztem hogy valami melegség jár át. Kedves fickónak tűnt, olyannak akiben a nők megbízhatnak. Talán én is ezért osztottam ki olyan könnyen, hogy nem akarok tőle semmit. Normális esetben nem estem volna így neki, inkább csak hoppanáltam volna, remélve, hogy többé meg sem próbál keresni. A diszkréció mégis, mintha elhagyott volna. A melegség, pedig keserűséget szült. Nem akartam így érezni magam, nem akartam kedvességet. Egyszerűen csak könyörögtem a fejemben Pipernek, hogy most csapjon le rám, most vigyen el és öljön meg.
El akartam menekülni. Nem akartam újra a szemeibe nézni… mert egy pillanattal korábban bántott meg, mégis kedvesnek láttam. Tudtam persze, hogy legyen akármilyen rendes is, ez nem változtat azon, hogy nem rám készült. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy engem a lehető legkevesebb eséllyel szeretnek meg az emberek csak úgy. Anyám is megmondta, nem vagyok normális, nem érdemlek szeretetet. Ezért taszított el ő is magától… ezért ment el Ainsely is. Szinte kiharcoltam magamnak, hogy újra magányosan találjam magam a világban.
Azon kaptam magam, hogy az Astoriától távolodva még mindig Miron oldalán vagyok. Nem tudtam, hogy én próbálom meg vele tartani a lépést, vagy sokkal inkább ő velem. Csak haladtam, ösztönösen. Hallgattam a szavait keserű ízzel a számba. 
Igazad van. Nincs szükségem a társaságodra… – A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Nem értettem, miért tesz így, miközben nekem legszívesebben sírni lett volna kedvem. Ebben a helyzetben semmi boldogság nem volt, csak bánat… mert újra ugyanazt vetették a szememre, mint annyiszor: nem vagyok elég jó. Először az anyámnak nem voltam elég jó, aztán a fiúknak, Pipernek és Ainsleynek sem… és most egy vadidegentől is azt kaptam: ő nem erre a kis csomagra számított. Sajnos én egy ember voltam, amit nem kötözhetett egy bagoly lábaihoz, hogy visszaküldje kicseréltetni.
Én szeretném a társaságod. Vagy akarom, ha nagyon erőszakosnak akarnék tűnni, tuti ezt mondanám.
Éreztem, hogy menetközben hozzám ér a válla. Meglepett, annyira mint a szavai. Hirtelen meg is torpantam és ránéztem. Úgy bámultam, mint valami idióta, aki nem képes felfogni a neki szegezett szavakat. „Akarom” – sosem használta senki ezt a szót velem kapcsolatban. Talán csak Piper, amikor ki szeretett volna kényszeríteni magának valamit, amit én nem tudtam megadni önszántamból. Szerettem volna Mironnak szegezni a kérdést, hogy mégis mi a francnak? Mármint Piper az első pillanattól kezdve agresszívnak látszott, de ezen a fickón az ég világon semmi őrültséget nem láttam. Egy kicsit túl buzgó volt, ami irritált egy bizonyos határig. Mégsem estem neki, hogy na most kopjon le rólam.
És elhiszem, hogy remekül elütnéd nélkülem az időt. Nekem is vannak nagyon jó könyveim otthon például. De örülnék, ha ennél vagy innál velem valamit. És, ha esetleg mutatnál is valami jó helyet, mert valójában nem is ismerem ki magam annyira Londonban, mint azt mutatom. Ismerek pár helyet, de inkább mind ilyen sznob történet. Egy jó késdobálóban se jártam még, mióta itt élek. De egy egyszerű utcai kajással is boldoggá tennél. Mert bevallom amúgy farkas éhes vagyok… – Magyarázott, aztán kacsintott. Hátra hőköltem erre. – Szóval vedd úgy, hogy én vagyok a külföldi srác. És segítesz nekem kiigíazodni egy idegen nagyvárosban…
Tettem egy lépést hátrébb. Egy ideig csak bámultam rá és az orra alá akartam dörgölni, hogy pontosan annyit tudok a városról, mint a „külföldi srác.” Berwick-upon-Tweedben jobban kiismertem magam a három étterem és a két pub között, mint ott, Londonban a rengeteg választék között. Ráadásul késdobálókba sem nagyon jártam. Mindig is a finom dolgokat szerettem, ahol nem akartak kirabolni, csak mert selyemingem van.
Jó. – Tovább indultam a londoni éjszakába, valójában nem is figyelve, hogy követe-e engem.

A játék itt folytatódik.
A helyszín szabad.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 24. - 21:37:39
Az oldal 0.117 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.