Ez is csak egy munka lényegében. Nem a szokásos, bejön a Mungóba és mi meggyógyítjuk eset. De akkor is csak egy munka. Ami pont az én számból nem hangzana túl jól. Már ez a kis szó, hogy „csak”. Sosem tekintettem így semmire sem. Nekem minden valami volt és minden valami igenis jelentőséggel bírt. Az én foglalkozásom nem írható le azzal a szóval sem, hogy munka. Hiszen ez egy hivatás, ez olyasvalami, amibe az egész szívemet-lelkemet beleteszem. Így lényegében az egész önmagamnak tett kijelentésem helytelennek számít. Nincs olyan, hogy „csak egy munka”. Egy ember van, aki egy közeli ismerősömnek fontos. Akiért Nathaniel Forest aggódik. Egy ember, akinek a lelke fáj, még ha ő, talán még önmagának sem ismeri be… Lehet nem az én dolgom lenne, foglalkozni a fájdalmával. Most utál érte, holott a segítségemet és jóságomat igyekeztem felé nyújtani. De ehhez már hozzászoktam. Mindig akad olyan, aki nem fogadja el azt ami vagyok. Mindig akad, aki félre akar lökni, hogy ne segítsek rajta. De nekem muszáj… Mintha szólítana magához a békétlenségük és fájdalmuk. Mintha azért teremtettek volna, hogy gyógyírt készítsek minden bántalomra és bánatra…
Kis kosarat készítek elő. Kint a gyógynövényes üvegházban belepakoltam pár dolgot, amire úgy gondoltam, talán szükségünk lehet. Aztán az úgynevezett műhelyünkből beraktam pár kivonatot is. Ezeken azóta dolgoztam, hogy Tengerszemben jártam. Kifejezetten olyan növényeket kerestem, amik Elliotra fejthetnek ki hatást. Nehéz volt ilyesmit találni. Mert vagy üvöltött felém pár erőteljes, vastag törzsű és gyökerű bokor. Vagy szinte semmit sem hallottam a halk kis pozsgások közt. És valahogy nem akart jönni az az egyszerű kis érzés, ami a megfelelő növény megtalálásakor átjár. Ebből is látszik, hogy Elliot mennyire nehéz jellem is lehet. Nathanielnek bizonyára lesz vele baja egész életében. De persze ettől még nem feltételezem azt, hogy nem lesznek boldogok. Sőt. Az íróból csak úgy áradt a boldogság és elégedettség mostani helyzetével. Ilyesmit pedig sosem éreztem még nála. Hiába kellett lefognia párját, akkor is éreztem, hogy biztos az érzéseiben, a szeretetében és önmagában.
Olyan növényre volt szükségem, ami magában foglalja Elliot erejét és mindazt a magabiztosságot, amivel szeretik egymást. Ezzel a tudattal leltem rá a Petasites hybridusra, a vörös acsalapura. Éppen tökéletes. Ahogy a belőle kinyert kis növényi nedv is. Ami lilásan lötyögött az üvegcsém alján, mikor beraktam a többi mellé. Ezzel bizonyosan lehet majd valamit kezdeni…
A konyhából felemeltem az elemózsiás tálat és utolsó lépésként azt is a növények és tinktúrák mellé tettem. Igazi Sweet Verica édességek. Édesanyám lényegében főművei, amiket egész egyszerűen húsz év után se tud megunni az ember. Persze. Hiszen édesanyám éppúgy kísérletező jellem, mint mi, akik már Meadows névvel születtünk. Apám és én gyógynövényeket keresztezünk, gyógyszereket készítünk. Édesanyám úgyszintén növényeket keresztez. Hogy aztán mindenféle édességkülönlegességeket készítsen belőlük. Nem véletlenül imádják annyian a boltját… És persze abban meg tökéletesen igaza van, hogy az ember vendégségbe sosem megy üres kézzel. Még, ha a megjelenésem a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékában közel sem nevezhető igazi baráti látogatásnak.
Bár gyógyszerkészítő, bűbájkeverő család ők is, mi is. Egyelőre nagyon más körökben és másképp dolgoztunk, hogy igazán közünk lehessen egymáshoz. Bár a Mungóban nem egyszer összefutottam Daniellel, ha beszéltünk is, az udvariassági csevelynél sosem volt több. Amit igaziból talán bántam. Vagy nem tudom… Kissé elpirulok a gondolatra, hiszen nemrég vesztette el a férfi a feleségét, ilyesmit az ember évekig nem heverhet ki… De akkor is… Mindig is vonzó, kellemes embernek találtam. Talán pont ezért is próbáltam inkább kerülni. Nem tudok feltűnő lenni, nem is akarok az lenni. Jobb így. Nekem mindenképp…
Próbálok magabiztosságot erőltetni a tagjaimra, olyasfélét, amilyen amúgy sosem vagyok, mikor belépek a kandallóba és kimondom a címet. Egyszerűen, de piszkosan érkezek, így jól esik a felém nyújtott ruhatisztító.
- Jó estét! – Mondom csendesen, mégis magabiztosan, miközben kissé lehúzom magamról a port és figyelmesen hallgatom a férfi szavait. – Ne légy ennyire borúlátó. Szerintem Nat tökéletesen tudja majd kezelni a helyzetet. Lehet Elliot idővel megérti majd Nat indokait. Addig is a szeretetük majd átviszi őket a nehézségeken. – Egyszerűnek hangzanak a szavaim, de azért nagyon is látom, mivel állunk úgymond szemben. De Danielt megnyugtatni éppúgy kötelességemnek érzem, mint Elliotot evésre ösztönözni. Közben önkéntelenül is Daniel felé nyújtom a kosaramat. – Hoztam süteményt és gyógynövényeket. – Mutatok végig a csomagon, majd végre elveszem tekintetem a férfiról, hogy körbenézzek az apotékán. Sosem jártam még itt. Bájitalokkal kevésbé dolgozom. Teák, kövek és gyógynövények, ez az én módszerem. Persze ez nem jelenti azt, hogy a bájitalokat ki tudom zárni. Ez csak egy úgynevezett alternatíva, amivel sok dolog megoldható.
- Amúgy nem érzem úgy, hogy családi dolgokba vagyok belevonva. A dolgom az, hogy meggyógyítsam az embereket. Nat régi barátunk. Megbízik bennünk és csak bennünk, hát segítek neki, ha tudok. Tényleg, szívesen. – Magyarázom, miközben leteszem a kosaramat az első helyre, ahova le tudom. Igaziból eléggé nehéz volt ugyanis… - Elliot… Szóval nem tudom milyen volt gyerekként. Vagy milyen dolgokat élhetett át. Jelenleg alultáplált. És tudom, hogy valaha éhezett is. Ezeket látom. Szerintem az, hogy nem eszik rendesen egy figyelemfelkeltés. Úgy hiszem gyerekkorában így vonta magára valakinek, talán az édesanyátoknak, a figyelmét. Most pedig igaziból csak egy berögzültség. Bár Nat figyelméért most is verseng… Ezt már Nattól tudom.
Elhallgatok és csendben várakozom. Kicsit aggódom, hogy esetleg sértő az, amit mondok. Vagy kellemetlen. Vagy talán teljesen hibás. Nem ismerem a családjukat. Ezeket a köveim mutatták nekem és én is így éreztem. De sajnos én sem vagyok tökéletes. És ilyenformán hibázni is szoktam. Viszont remélem Daniel is megérti, hogy én csak segíteni szeretnék. És a szándékom tiszta.