2. csoport - Bátrak éjszakája

[Csak akkor születtek nagy dolgok,Ha bátrak voltak, akik mertek.]

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek.

♦ ♦ ♦

Játékosok:

Jó oldal:
Raphael Rhodenbarr
Travis Foley
Ted H. Flanagan
Sawai Miyuu
Mathias Montrego

Rossz oldal:
Leena Rastole
Id. Gregory Monstro
Id. Vincent Crack
Anthony Dolohov

Sorrend:
•   első körben nincs

Helyszín:
•   Iskola alatti katakombák

Reaghossz:
•   minimum: kb. 300 szó
•   maximum: kb. 800 szó

Játék ideje:
•   1998. május 2.
•   (A védőfal leomlott, Halálfalók és mágikus lények lepték el a kastélyt)

Veszélyek:
•   könnyebb sérülések
•   maradandó sérülések
•   halál

NJK- k használata:
•   Megegyezés alapján, akkor, ha feltétlenül szükséges.

Kalandmester:
•   kalandmester neve: Dementor Béla
•   mesélő neve: Dakota Bourgh
•   kalandmester első reagjának időpontja: november 21.
•   kalandmester reagjainak sűrűsége: 10 naponta

Szabályok:
•   Aki nem ír 10 nap alatt, nem mesélődik ki a kalandból, de súlyos sérülésekre kell számítania. Második alkalommal eltávozik köreinkből. (Értelmezzék ezt úgy, ahogy tetszik.  )
•   Beszéd: félkövér fehér
•   Átkok színe: félkövér firebrick
•   Védekező varázslatok, bűbájok :  félkövér steelblue
•   Figyelem! A háború véres és kegyetlen, de ettől még ne legyetek VP-k!

♦ ♦ ♦

A nagyteremből kiáramló tömeg. A felfordulás és a pusztítás csak sodorta őket.
Rég nem figyeltek rá, ismerős-e a terem vagy a folyosó, aminek kövein épp lépkedtek. A legtöbb mágus vagy máguscsemete csak egy dolgot ismételgetett magában; Életben kell maradni. És ez felülírt minden más létszükségletet.
Már nem számított, hogy mardekáros vagy griffendéles. Már nem számított, hogy a hétköznapokon utálták-e egymást. Akinek helyén volt a szíve az küzdött, bármilyen ház tagja is legyen az oldalán. Most az volt a társa. Most az ő összetartásukon múlik az életük.

Raphael Rhodenbarr-t egy hatalmas robaj zökkentette ki Leena Rastole-lal vívott könyvekbe illő párviadalából. Az épület fölöttük lévő folyosóján ledőlhetett egy fal, magával döntve az alatta elterülő kövezetet is. Raphael  és Leena így a nagy kőtörmelék két oldalára szorult. És úgy tűnik az ellenfelük néhány percnyi ásásra került tőlük. Leena bosszúsan rúg a kövekbe. Pedig örülhetne, hogy nem került ő is a törmelék alá…
A kőtömeg miatt Travis Foley professzor elvesztette egyensúlyát és nekiesett a mellette lévő vaskos faajtónak. Sérült lábába belehasított a fájdalom, így önkéntelenül is a mellette álló Ted H. Flanagan kezéért nyúlt. Ez eddig annyira a fiatal fiú életének védelmére összpontosított, hogy észre sem vette, tulajdonképpen haza érkezett. Ez az ő vára volt, az ő lénye. Ez a bájitaltan terem ajtaja. Keserédes örömmel lép be az ajtón. Tudja, a terem felfedezésével nagy előnyre tehetnek szert az őket üldöző Id. Gregory Monstro és Id. Vincent Crack ellen.
De nem ők ketten voltak csak a teremben.
Sawai Miyuu már fölfedezte magának ezt a helyet. Valamit keres a polcokon. Vélhetőleg valamit, amivel támadni vagy védekezni tud. Ötletes…
Raphael látta, ahogy a prof belép a terem ajtaján. Mivel az ő ellenfele kiiktatódott úgy tervezte követi. De ekkor ismét nagy robaj támadt. De most a törmelékkel együtt egy fiatal srác is érkezett a folyosóra.
Mathias Montrego félig eszméletlen, amikor a tanterembe kísérik. De azért tudja, mi zajlik körülötte. És az őt megátkozó Anthony Dolohov gusztustalan mosolyát sem fogja sokáig elfelejteni... A prof gyorsan helyrepofozza valami löttyel.

Most mindnyájan aránylag védett helyzetben vannak. Ezt kihasználva esetleges haditervet lehet kovácsolni. Foley jó professzorhoz híven gyorsan magához is veszi a vezető szerepet. Tud egy főzetet, ami csak az acromantulákra hat. De az elkészítéséhez szükség van egy növényre, ami csak az iskolai katakombákban nyílik. Míg a többiek védik a termet a prof összedobja a szer alapjait. Jó pár acromantulának az eltüntetéséhez elég, de ők már egy-kettővel kevesebbnek is örülnének. Már csak a kallagafű hiányzik…
A hirtelenjében alakult kis csapat felvértezi magát a fellelhető legkülönfélébb főzetekkel és nyomukban a halálfalókkal elindulnak a folyosó végéhez. Oda, ahol lejuthatnak a katakombákba. 

♦ ♦ ♦

Határidő:

december 1.

[~ Adjátok ki Harry Pottert, adjátok ki Harry Pottert, adjátok ki Harry Pottert…~]

Nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet…

~ Adjátok ki Harry Pottert, adjátok ki Harry Pottert, adjátok ki Harry Pottert…~

Itt visszhangzik a fejemben, sosem fogom felejteni ezt a hangot… ahogyan azt a káoszt sem, ami ezután jött. Menekülünk… elrendelték az iskola kiürítését, a fiatalabb diákoknak távozniuk kell. Immár nem biztonságos többé a Roxfort. Csoportokba verődve haladunk, hogy elmeneküljünk a régen még óvó falak közül. Sodor magával a tömeg, ám nekem csak egy valami jár az eszembe. Meg kell találnom Miyuu-t! Nem hagyhatom egyedül, megígértem neki, hogy vigyázok rá…

Tekintetemmel a menekülő embereket, a folyosók szűk beugróit pásztázom, hátha észreveszem valahol… de nem. Biztosan a háztársaival van, ezzel nyugtatom magam. Ám ahogy haladunk, ez egyre kevesebb, és érzem, ahogy zsigereimbe markol a félelem. Aggódom, pokolian… Mikor megpillantom a Hollóhátasok egy csoportját, és felismerek közöttük ismerős embereket, a tömegen átvágva igyekszem hozzájuk. Még szerencse, hogy a testalkatomnak köszönhetően viszonylag könnyen utat török magamnak. De a legrosszabb még csak ekkor jön. Miyuu-t továbbra sem találom, ám ekkor megtudom, hogy ő még visszatért a tornyukba valamilyen apróságért, ami nélkül nem akart eljönni.

Rossz érzésem van, nagyon rossz. A tömeggel szemben verekszem vissza magam, célom a Hollóhát tornya, hátha megtalálom a lányt. Kezemben a pálcám, abba kapaszkodom, az ad erőt. Félek… Ma este esélyes, hogy meghalunk. Többen szólnak rám, de mintha meg sem hallanám a fegyelmezést, nem érdekel. Csak Ő jár a fejemben, a félénk mosolya, csillogó szemei, és nem tudok arra gondolni, hogy ne lássam többet.

Folyosóról folyosóra rohanok, aztán belefutok Foley profba és a Főnixek egyikébe, egy fiatal férfiba, akik épp egy fekete taláros nővel harcolnak. A prof meglepődik a megjelenésemen, de hamar segítségemre kel, hogy még a kósza átkok se érhessenek el. Hálás vagyok neki, de nem merek „beleszólni” a küzdelmükbe, túlságosan kispályásnak érzem én magam ehhez. Az átkok folyamatos villódzásától lassan csillagokat látok, mikor egyszer csak beomlik a folyosó, és leszakad a plafon, megszakítva a heroikus küzdelmet. A leomló kőtömeg majdnem telibe trafálta Foley-t, de szerencsére időben elkaptam, mielőtt egyensúlyát vesztve a földre került volna. Megsérült a lába… bármennyire is az eredeti célom után - Miyuu keresésére – indulnék, nem hagyhatom így itt a professzort. Fedezék után kutatva gyorsan körülnézünk, mielőtt újabb halálfalók a nyomunkra akadnának, és a közeli ajtón betámolyogva a bájital tanteremben találjuk magunkat.

A sápadt gyertyák fényénél megpillantom őt, és egyszerűen leírhatatlan megkönnyebbülés kerít a hatalmába. Látom, hogy ép, egyben van, nem történt semmi baja. Legszívesebben odarohannék, hogy átöleljem, hogy megbizonyosodjam, hogy tényleg így van. És majdnem így is teszek, de még észbe kapok, és nem engedem el a sebesült profot. Egy székhez segítem, hogy pihentesse a lábát, de közben nem veszem le Miyuu-ról a szemem.

- Jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezem tőle aggódó tekintettel miközben leültetem Foleyt – már mindenhol kerestelek! Mikor végre felszabadulnak a karjaim, hozzá sietek, hogy megöleljem. Ám ekkor a folyosón újabb robaj söpört végig, majd a kint maradt fiatal férfi egy mardekáros diákot kísér a terembe. Pocsék állapotban van, de szerencsére a Bájitalok mestere valamilyen furcsa löttyel magához téríti.

És itt vagyunk hát, beszorulva a Bájital tanterembe, öten, csapdába esve. Igazából csak idő kérdése, hogy a halálfalók ránk rontsanak. Lehet, hogy kilátástalan a helyzet ám valamiért mégsem félek. Néha összenézünk Miyuu-val, kezemmel néha az övét keresem, hogy lopva megszorítsam, ebből merítek erőt, túl kell élnünk… egyszerűen nem lehet máshogy.

Foley előáll a hatalmas haditervvel,  ha már itt vagyunk tizedeljük meg az acromantulákat. Boldogságos. Raphael és Mathias mellett – mint bemutatkozás után kiderült – jómagam voltam a harmadik, aki a tanterem bejáratát védtük amíg a prof nekilátott a kotyvasztásnak. Nem is lett volna semmi baj, amíg ki nem derült, hogy hiányzik egy összetevő, amit a katakombákból kell előhalászni.  Nyílván…. gondolom… ez az, még, akarom. Mi jöhet még?

Nincs más hátra mint előre, úgyhogy az övemre aggattam egy rakás üvegcsét, meg a talárom zsebébe, meg ahova még fért. Fogalmam sincs, hogy melyik mire jó, magyarázták, de kb. ennyire tudtam figyelni. Majd eszembe jut, ha szükségem van rá… legalábbis remélem.

- Biztos, hogy ez az egyetlen lehetőségünk professzor? – kérdezek rá még utoljára, mielőtt elhagynánk a tantermet. Az az igazság, hogy nagyon nem akaródzik lemenni a sötét járatokba. Fene se tudja milyen rémséggel találkozhatunk most arrafelé. De tudom, hogy nem mondaná, ha nem lenne muszáj. Úgyhogy, nagyot nyelek, kezemben a pálcám, és Miyuu-t pedig mindig magam mellett tartva, vigyázva rá, indulunk el a többiekkel… így halad a kis csapatunk a folyosón, hogy eljussunk a földalatti alagutak lejáratához.

[Hai… watashi… jó estét, Senpai.]

Ez a nap is úgy indult, mint az összes többi. A reggeli korán kelés, a tanórák, a szünetek és az esti vacsora mind arra utaltak, hogy ez a nap se tartogat meglepetéseket. Leszámítva persze, hogy a zuhanyzóban eldugult a lefolyó. Csend és nyugalom volt, talán túlzottan is. A klubhelységben csak mutatóban voltak, így én is inkább az ágyban olvasgattam a mangám utolsó kötetét. Ám amikor a prefektus bejött hozzánk és közölte, hogy öltözzünk, rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam, ilyen későn mi történhetett. Letereltek minket a nagyterembe. Szerettem volna hamar visszabújni az ágyamba, annak ellenére is, hogy sikeresen kitörölték az álmot a szememből. Bosszús voltam. Akkor még. Aztán az események felgyorsultak, én pedig csak kapkodtam a fejem: Harry Potter visszatért, Voldemort pedig őt követelte. Tehetetlen néző voltam csupán, nemhogy beleszólásom, még csak rálátásom se volt a helyzetre. Csak az a hang… még mindig visszhangzik a fejemben. És nem is az az ijesztő, amit mondott, hanem inkább az, hogy erre is képes. Már a gondolataimat se érezhettem biztonságban Tőle. Bárhogy is nem mutatták, úgy gondolom, mindenki rémült volt. A kicsik között én már nagynak számítottam, a szívem mégis a torkomban kalapált. Azt mondták, evakuálnak minket, így biztos voltam benne: komoly a helyzet. Engedelmesen indultam meg hát háztársaimmal, ám pár perccel később hidegzuhanyként ért a felismerés: a szobában hagytam a gyógyszereimet! Tudtam, ezek nélkül nem mehetek el! Pánikoltam, féltem a rosszulléttől. A kis bogyók és kapszulák: lelki mankóim nélkül magatehetetlennek éreztem magam. Szóltam az egyik lánynak, hogy vissza kell mennem, ám ennél többre már nem futotta. Indultam is a Hollóhát tornya felé, csoszogva, botladozva siettem hálókörletembe, olyan gyorsan, ahogy azt csak hasznavehetetlen lábaim engedték.

Többször is meg kellett állnom, zihálva kapaszkodtam korlátba, falba, bármibe ami alkalmasnak bizonyult. Többen is elsiettek mellettem, csak hogy még lassabbnak, még szánalmasabbnak érezzem magam. Oda úton egyetlen egyszer kérdezték csak meg tőlem, minden rendben van-e. Ezt leszámítva, a nagy kavarodásban szinte már láthatatlannak éreztem magam. A szobánk teljesen üres volt és sötét, az egész hálókörletben nem járt egy lélek se. Fogtam a tarisznyámat, és gyorsan belesöpörtem az éjjeliszekrényen álló dobozkákat. Már indultam volna vissza, ám az utolsó pillanatban eszembe jutott még valami. A nyuszim nélkül nem mehettem el! Sietve kotorásztam az ágyban, vadul dobáltam arrébb a párnákat, mire sikerült előrántanom kis barátomat. Mission completed. Egy pufók-nyuszifüles tarisznyával indultam hát vissza, a most már lefelé vezető, könnyebbnek vélt úton.  Ez egészen az utolsó pár lépcsőfokig igaz is volt. Szép is lett volna, ha ma minden sikerül. A lábam úgy futott ki alólam, mintha egy teljesen más emberhez tartozna. Rándultam egyet, és már zuhantam is. Még a korlátban se tudtam megkapaszkodni, akár egy gazdátlan marionett bábu, gurultam-csúsztam lefelé a hideg lépcsőfokokon. Szememben könnyek gyűltek, égett a csípőm, a könyököm és a térdem, ám még örülhettem, hogy nem a fejemet ütöttem be. Nyöszörögve ültem fel, ám a korábbi kavargó tömegből most egyetlen árva lélek se járt a folyosón. Ekkor már biztos voltam benne: nem fogok időben visszaérni. Ajkamba harapva tápászkodtam fel, igyekeztem megállni sírás nélkül. És ekkor megremegett a lábam alatt a talaj. Valami történt.

Pár pillanatig dermedten álltam a falnak támaszkodva, agyam lázasan zakatolt: nem tudtam mit tegyek. Aztán lassan megindultam a fal mentén. Nem tudtam, hova: egyszerűen csak el akartam bújni. Várni, amíg ez az egész elmúlik. Nem tudom, hány ajtó mellett mehettem el, míg végül beestem az egyiken. Sötét volt, először azt se tudtam hol járok. Az ajtó melletti kis asztalhoz sántikáltam, s meggyújtottam a rajta álló gyertyát. Annyi eszem már nem volt, hogy a pálcámat is használhattam volna. Magasra emeltem a tartót, és körbe pillantva jóleső megkönnyebbülés árasztotta el tagjaimat. A bájitaltan terem. Úgy gondoltam, ez a hely megfelel, a tanári asztal elég nagy: majd bebújok alá, amíg az ostrom véget nem ér. Már épp másztam volna be, ám még egy apróság nem hagyott nyugodni. Mi lesz, ha bejönnek, mi lesz ha rám találnak? Így inkább a bájitalos szekrényhez léptem. A tarisznyámban tartott gázspray hála anyának, hasznos lehet, de azért koránt se biztos, hogy elég. Még a számat is nyitva felejtettem, úgy meredtem az üvegcsék címkéire, hátha találok sósavat, kénsavat, akármit… És ekkor újra nyílt az ajtó. A vér is megfagyott bennem, úgy fordultam hátra. Megkönnyebbülésemre nem egy csapat halálfaló tört rám, még csak nem is egy akármilyen diák. Teddo-kun. Kicsi szívem zakatolt, fájós tagjaim ellenére majdnem a nyakába ugrottam. Ám sajnos nem volt egyedül, a sérült bájitaltan professzor kapaszkodott belé.

-   Hai… watashi… jó estét, Senpai. – hajolok meg dadogva, ám tekintetemmel továbbra is Ted-et követem. Úgy érzem, most már minden rendben. Önző vagyok. Persze picit haragszom is rá, amiért még mindig itt van a Roxfortban. Ám hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok boldog, hogy most itt van velem.

Az épület újra megremeg, majd újabb emberek érkeznek eddig csöndes búvóhelyemre. Csak kapkodom a fejem, a professzor sérülései ellenére nagyon is tevékeny. Nem vagyok benne biztos, hogy nagy segítség leszek, ám igyekszem támogatni, amiben csak tudom. Páni félelmem lassan alább hagy, a többiek magabiztossága belém is erőt önt. Elszánt ábrázattal, botladozva követem a bátor kis csapatot bárhová, oldalamon a nyuszifüles tarisznyával. Kivételesen ma én is hős leszek.

[Mehetünk, de biztos, hogy jó ötlet a srácokat is magunkkal vinni?]

   Egy szánalmas, semmirekellő rohadt idióta vagyok. Mégis mi a fészkes fenét gondoltam, amikor ebbe az egész baromságba belementem?! Ha anyám tudna róla, csak nevetne. Órákon keresztül bírná, apám viszont büszke lenne. A Főnix Rendjének tagja vagyok, ami egy nagyon becsületes és szép dolog, s amikor vállaltam, akkor még én is így gondoltam, azt viszont sosem sejtettem, hogy valóban a harctérre is kerülök majd. Én nem ezt akartam, tökéletesen meg voltam elégedve azzal, hogy betörök, megszerzek dolgokat szép csendesen, mások háta mögött, mindenféle feltűnés és harc nélkül. Jó, való igaz, hogy Monique esetében harcoltam, de az mááás volt!
   Most sem lennék itt, ha az az idióta öcsém nem szorulna megmentésre. Még hogy majd ő megvédi az iskolát, persze. Minden bátorság Demetriusba szorult, még az is, ami az anyaméhben esetleg nekem lett kitermelve eredetileg, nem is csoda, hogy a Griffendélbe került, míg én Hollóhátasként erősítettem a mezőnyt. Erősítettem, ch… most mindenki más röhögne, ha ezt hallaná.
   Vannak dolgok, amikben jó vagyok, mint például a betörés, a takarítóbűbájok, a színjátszás, meg a kurválkodás. De meglepő módon a párbajozás nem tartozik ide, sőt, ha túl nagy a nyomás, képes vagyok teljesen elfelejteni dolgokat. Még jó, hogy Travis itt van mellettem, és kettőnk helyett is elég elszántsággal küzd.
   Arcomon vékony csíkban folyt le a vér homlokomról, a nő ugyanis első körben nem dőlt be ellenállhatatlan sármomnak, így mikor megpróbáltam harc helyett egy üres terembe csalogatni, csinos kis átkot kaptam jutalmul. Elmosolyodok, s egy Stuport küldök felé, amit kecsesen kikerül. Lendíteném is újra a pálcám, ám ekkor hatalmas robaj, majd a vele járó kőtörmelék, és faldarabok zuhannak le, én pedig igyekszem minél messzebb kerülni.
   Pimasz mosoly játszik arcomon, mikor Foley felé fordulok, mintha nyertünk volna, vagy valami, de erről szó sincs. Ekkor veszem csak észre, hogy bajtársam nem volt oly szerencsés, mint én, s a lába megsérült, egy fiatal fiú kíséri be a terembe, megyek is utánuk, azonban felülről újabb csomag törmelék érkezik, s vele együtt egy diák is. Odasietek, majd felkapom a fiút, s gyorsan, nehogy fentről bekapjunk pár átkot, a többiek után a terembe kísérem.
   Odabent körültekintve látom, már nem is vagyunk olyan kevesen, egész szép kis csapat gyűlt össze ma este. Kezeim összefonom mellkasom előtt, miután a kellő köröket leróva közöltem azokkal, akik még ne tudnák, hogy elég ha egész egyszerűen csak Pucknak szólítanak. Az egyik asztalnak dőlve hallgatom Travist, ahogyan azt magyarázza, mit kéne megszereznünk a bájitalhoz. Nem tetszik az ötlet, mint minden roxforti diák, vagy volt diák, én is ismerem a rémtörténeteket onnan lentről, viszont ha belegondolok, egy föld alatti bűnbarlangot vezetek, annál nem lehet rosszabb.
- Mehetünk, de biztos, hogy jó ötlet a srácokat is magunkkal vinni? – fordulok a férfihez, elvégre ketten is meg tudjuk szerezni, ami kell, és akkor még a gyerekeket sem sodornánk veszélybe, bár teljesen mindegy, hogy hol vannak, ma este sehol sincsenek biztonságban.

[- Foley, menjetek. Ez tényleg biztonságosabb. Én majd feltartom őket. –]

Sejtettem, hogy eljön ez a nap. Csak mindössze nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Olyan kevés időnk maradt. Bármire…. mindenre… Most legszívesebben visszasírnám a felhőtlen életet, de tudom, erre nincs időm. Peregnek a másodpercek, s nekem az életem a tét.
Rohanok. A karom lüktet, őrülten lüktet, szívem szerint tőből vágnám le, de nincs időm a kínnal foglalkozni. Egyszerűen ez olyan luxus lenne, amibe szó szerint belehalnék.
Nem állhatok meg, ha megfordulok, elvesztem. Rohanok a Hollóhát felé, hiszen a húgom ott van. Bár biztosra veszem, hogy az evakuálásnál őt is besorolták, arra is mérget veszek, hogy időközben eltűnt a kimenekítettek közül, hogy a társaival lehessen. Igen, ő is Izabel-ékkel van valamerre a kastélyban  a totális teljes veszélyben. Ezt pedig nem hagyhatom… hisz ő a húgom..!
Csak ez motoszkál a fejemben, miközben belefutok abba az idióta halálfalóba, aki már a gyűléseken is a bögyömben volt. Dolohov.
A sötét tekintet ölésre kész, ez már messziről süt róla, de hogy ki az áldozat az már nem mindegy. Én pedig ennek a féregnek nem adom meg magam. Így a párbaj megkezdődik, ami pálca pálca ellen vívódik.
Átkok röppennek, és rebbennek szét a szélrózsa minden irányába, de még jó, hogy csak ketten vagyunk és nincsen senki. Az éles folyosókanyart követve fél testtel hátrafordulva küldök egy stuport a másik felé, amit hangos hahotázás közbe semmisít meg, s nekem mindössze annyi időm marad, hogy gyorsabb futásra ösztökéljem magam…
Ezt követően mintha elvágták volna az emlékeim, bár annyi még megvan, hogy a leomló kőtörmeléket látom, ami elválaszt Dolohov sután vigyorgó pofájától és a felőle áradó pirosas fény, ami beteríti a látómezőm teljes sávját.
Mire feleszmélek, már egy helységbe vagyok, s ez onnan biztos, hogy alig van fény, no meg hogy Foley ismerős arca tekint rám.
Lassan pillantok körbe kissé kótyagos fejjel, miközben felmérem a helyzetünk. Adva van a bájitaltan szertár, no meg a kedves társaim akik fele tuti kinyírna ha megtudná hogy a balomon a sötét jegy díszeleg.        
Foleyra pillantok, aki már intézkedik, és megosztja a tervét, ami kétségtelenül nem arat teljes sikert. Pedig igaza van. Bár a katakomba elég kétséges hely, szűk és csapdába is eshetünk könnyen, de a halálfalók a nyílt terepet szeretik, s valószínű egy se merészkedne le oda, főleg mivel csak kevesen ismerik a lejáratokat.
Ott talán nagyobb biztonságban leszünk, mint idefenn, ahol úgy cirkálnak csapatokban áldozatokra lesve, mint a vadorzók.
- Foley, menjetek. Ez tényleg biztonságosabb. Én majd feltartom őket. –
Hangom enyhén kásás még a kábaságtól, de tekintetem elszánt. S ha ellenkezés vagy kétség kerekedne, a professzornak felhúzom a bal ingujjam.
- Nyugodjatok meg, nem árullak el titeket, de cserébe tegyetek meg annyit, hogy maradjatok életben… Nekem még meg kell találnom a húgomat. –
S ezzel elfordulok, de tudom, nem fognak csak egy szó nélkül elengedni, így már várom előre is a kis csoport tiltakozását.

[Határidő:]

A hirtelenjében verbuválódott kis csapat nagyon is jól tudja, hogy együtt kell maradniuk. Bár van, aki nem bízik Montregoban, most ezt az érzést mégis felülírja a túlélni akarás ösztöne. Hiszen konkrét okot a bizonytalanságra ez a srác sem adott ez eddig számukra. Ennyi erővel a Roxfort falait oly régen látott Foley professzor  is lehetne áruló…
Abban viszont mind egyetértenek, hogy bármilyen nagy fába vágják is a fejszéjüket, muszáj, hogy együtt maradjanak. A bűbájtan terem, akár kevéssé biztonságossá is válhat, mint az iskolai katakombák, amint a halálfalók rátalálnak. A túlélési esélyek itt még jóval kisebbek, mint együtt odalent.

A folyosón végigszaladó kis csoportot a halálfalók szinte rögtön kiszúrják. Céljuk van, ez látszik rajtuk, és sajnos annyira még ezek a bábok sem buták, hogy ezt ne vegyék észre.
De ezzel, mind számoltak.
Raphael egy jól irányzott taroló átokkal visszaszorítja őket. Bár így némileg lemarad csapatától, ez őt nyilvánvalóan nem ejti kétségbe. Viszont, a katakombákról mindenki hallott már, a lejárat konkrét helyét azonban csak nagyon kevesen ismerhetik. Így kénytelen belehúzni, ha segíteni akar a profnak.
Foley kellemetlenül lassan halad. A régi sérülése mellé, most egy újat is szerzett ugyanarra a lábára. Érzi, ennek a lábának talán már vége, talán megmenthetetlen. Mikor hirtelen megáll, a diákok majdnem magukkal sodorják tovább. Megbotlik, és ismét csak valakibe kapaszkodnia kell, hogy ne essen el.
De megvan a lejárat. Ezt a helyet még diák korából ismeri. Belép gyorsan a faliszőnyeg mögé, ahol úgy tűnt csak a csupasz fal van, de ez si csak varázslat, mint itt az iskolában oly sok minden, és a szőnyeg mögötti apró hely, úgy tágul, ahogy az emberek egymás után lépnek be.
Végül azt veszik észre, hogy a szőnyeg eltűnt mögöttük. Nincs már más ott csak a csupasz fal. És nem hallatszik már a harc robaja sem odakintről. Egy új, ez eddig számukra ismeretlen ovális alakú terembe érkeztek, melyen sorban öt ugyanolyan ajtó helyezkedik el. A fal csupasz, díszek nincsenek, csak gyertyatartók minden ajtó között. Ezeknek köszönhető az apró pislákoló fény, ami a helyiségben van.

Az öt ajtóból csak egy vezet a katakombákba. De melyik lehet az? Nem elég csak kitalálni, még ki is kell nyitni. És mi történik, ha nem a helyes ajtót választják?
Talán semmi, de talán minden.

Határidő:

január 1.

sorrend nincs

[~ Jobb, ha rajta tartom a szemem. ~]

Nagyot nyelek mire végleg összeszedelőzködünk, és indulásra készen vagyunk. Fene se tudja mi vár ránk a folyosón, mi lesz velünk szemben, ha kilépünk innen. Legszívesebben azt mondanám Miyuunak bújjunk el valahova. Egy szertárba, akár menjünk vissza a lim-lomos szobánkba, míg véget nem ér ez az őrület. Ez az egész nem a mi súlycsoportunk, egyáltalán nem tréfa. A velünk lévő mardekáros srác csak tovább nyugtalanít. Rendben, aláírom, előítélet… de senki nem vetheti a szememre, hogy alaptalan lenne. Friccs nem véletlenül vitte ki a teljes zöld taláros bandát az ebédlőből. Nem véletlenül keserítették meg az életünket év közben. Őt itt személy szerint nem ismerem, első ránézésre felsőbb éves lehet, így még nem mondhatok rá semmi rosszat, de a süveg nem véletlenül osztotta a kígyókhoz. A kijelentése, miszerint majd ő feltartja őket… nos… mulatságos.

Az utolsó ellenőrzés, mindenkinek meg van-e mindene, mielőtt sietősen távoznánk eddigi búvóhelyünkről… és újra figyelmeztetem magam, nem szabad alábecsülnöm a srácot. Foleyt tegezi, árulásról beszél, mármint, hogy ő persze nem, és bízzunk benne. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

~ Jobb, ha rajta tartom a szemem. ~

S miután ezt nyugtáztam magamban, inkább az előttünk álló nehézségekre gondolok. Ám a srác nem kap választ, ahogy mi sem. A prof nem kicsit szórakozott… lehet, hogy érzékenyebben érintette ez az egész felfordulás, mint minket? Vagy a lábában cikázó fájdalom az, ami leköti a gondolatait? Fene se tudja.

De legyen bármennyire is aggasztó, és már a gondolatra is tiltakoznak a zsigereim, mégis tudom mindenkire szükségünk van. Minden egyes pálca, ami a mi oldalunkon harcol csak a túlélési esélyeinket növeli. Ami valljuk be, a pillanatnyi helyzetben nem túl rózsás. A prof lába pocsék állapotban, rá túl sok mindenben nem számítanék. Maradtunk négyen. Puck egész jól harcol, ezt magam is láttam, de ha túlerővel kerülünk szembe - és erre elég nagy esélyünk van – az ő tudása sem ér semmit. Egyszerre öt felé nem képes átkokat szórni és védekezni ellenük. Maradt Miyuu és én… Őt nem engedhetem harcba… Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami történne vele… és amúgy is, mi csupán negyedik éve koptatjuk a Roxfort padjaid. A mi tudásunk nem vetekszik a többiekével. Szükségünk van a mardekáros srácra… bármennyire is rossz ezt beismerni.

Megmakacsolom magam, és ha már más nem válaszolt neki, elhatároztam, hogy majd én fogok. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy túléljük ezt az egészet.

- Senkit nem érdekel az árulás. Roxfortos talár van rajtad. Egy vagy az iskola diákjai közül… azok közül, akik nem adták ki Pottert. Ha szembe kerülsz a fekete csuhásokkal nem fognak kérdezni, ahogy legutóbb sem tették – nézek komoran a sérüléseire. - Kimondom, hiszen nincs idő a mézes mázas beszédre, én nem bízom benned. Túl sok rosszat tapasztaltam már a háztársaid felől, ám a kényszer nagy úr. Egyedül te sem élnéd túl, ha együtt maradunk talán megmenekülhetünk. Megállítani nem foglak, a húgodat sem ismerem, de azt tudom, hogy rengeteg diákot kimenekítettek. Lehet, hogy már rég nincs az omladozó kőfalak között. De te tudod mit csinálsz, csak egy kicsit gondolkodj el azon amit mondtam. - szavaim tárgyilagosak, nem jó pofizni akarok. Egész egyszerűen csak vázoltam neki a tényeket.

Aztán végül elindultunk… hogy velünk maradt -e a srác? Fogalmam sincs. Nem figyeltem. Innentől kezdve csak egy dologra fordítottam minden érzékszervem… hogy Miyuu sértetlenül megússza. Szerencsénkre Puck egész hatásosan végigtarolta a folyosót, így akkora előnyhöz jutottunk, ami már a későbbiekben elegendőnek bizonyul, hogy elérjük a földalatti folyosórendszer bejáratát.

Pálcám szinte elemi erővel szorítom, hogy a felénk suhanó kósza átkok ellen reflexeimben bízva még időben Protego-t idézhessek. Mindvégig a lány mellett haladok. Mikor végre átlépünk a szőnyeg takarta titkos bejáraton fellélegzem. Itt most, ha csak egy keveset is, de legalább biztonságban vagyunk. Ovális terem, halványan pislákoló gyertyák… öt ajtó. Hogy innen tovább? Ismételten fogalmam sincs. Foley lába még ramatyabb állapotban, talán idefele jövet el is esett… nem tudom, szinte csak Miyuura és magamra figyeltem. Minden más emlék ködös, homályba vész. Fejemben dübörgött az adrenalin, akkor kristálytiszta volt minden… úgy néz ki ez mostanra megkopott. Vacillálok, hogy megnézzem a sérülését, ám végül úgy döntök, hogy ezt a tapasztaltabb varázslókra hagyom… jómagam úgyis csak annyit tudnék esetlegesen megállapítani, hogy borzalmasan néz ki… és ez egy pillantásból is megy, a jelenlegi pozíciómból.

Így hát inkább a lányhoz lépek… látom rajta mennyire elfáradt. Nincs hozzászokva ehhez a rohanáshoz. De összeszorítja vékony ajkait, és tűr. Egy rossz szót nem szól, nem panaszkodik.

- Jól vagy? – kérdezem csendesen. Lepillantok a táskájára, a kilógó plüss nyuszira… - Mondd, hogy nem miatta maradtál le a többiektől – suttogom, és szememmel az árulkodó jelre pillantok. A gyógyszerek, igaz? – és tudom, hogy így van… bocsánatkérően mosolygok rá. - Talán itt megúszhatjuk, nem lesz semmi baj, csak maradj mellettem. – folytatom tovább, hogy megnyugtassam, és szavaimat nyomatékosítva rákacsintok.

Tekintetem újra az előttünk tornyosuló ajtókra téved.

- Öt ajtó… tökéletesen egyformák… sehol semmi jelzés. Valaki mondja, hogy tudja merre kell tovább mennünk – kérdezem a többiektől. Ugye tudjuk merre tovább?

[Igen, én is láttam. Az alsóbb éveseket mind kimenekítették, a húgod is biztosan köztük van.]

Amíg a professzor összekészíti a főzet alapjait, leülök az egyik székre. Nem ismerem ezt a bájitalt, így nem is tudok neki segíteni. Legfeljebb adogathatnám a hozzávalókat, de azzal meg, hogy még én is ott csetlek-botlok, végképp nem segítenék. Ehelyett tekintetem a professzor sérült lábára siklik. Nem kell hozzá képzett mágusnak lennem, hogy megállapíthassam, így nem fog messzire eljutni. Aggódva ráncolom a homlokom, nagyon szeretnék segíteni rajta, csak nem tudom, hogyan. Elsősegély doboz nincs nálunk, ha pedig átok találta el, az amúgy is annyit érne, mint halottnak a csók. Kelletlenül harapok ajkamba, most érzem csak igazán, hogy az én tudásom mennyire kevés ide. Gondolataimból Puck kérdése szakít ki. Őszintén szólva: igaza van. Mi csak hátráltatjuk a felnőtteket, jobban tennék, ha nélkülünk mennének le a katakombákba. De akkor mi lesz velünk? Mi lesz, ha ránk találnak a halálfalók? Hová bújhatnánk el? Bizonytalanul lesek a katedra irányába, ám a korábban kiszemelt búvóhelyem most annyira nevetségesnek tűnik. Egy vékony falap mégis mitől védene meg? A halálfalókat vagy magamat akartam becsapni ezzel? Korábbi elszántságom úgy száll el, mint a kora hajnali pára a nyári napsütésben. Aggódva lesek egyik férfiról a másikra, majd kezemet óvatosan Ted ujjaira kulcsolom. Igyekszek erőt meríteni belőle, az ő elszántságából. Ted-en egyáltalán nem látszik, hogy egy pillanatra is megingott volna. Bátran beszél a mardekáros fiúval is, aki elől év közben én csak elbújtam volna. Teljesen igaza van, ám én még a mostani helyzetben se mernék egy felsőbb évest sértegetni. Finoman megszorítom a kezét, majd megpróbálok az egyetlen biztató mondatában megkapaszkodni.

-   Igen, én is láttam. Az alsóbb éveseket mind kimenekítették, a húgod is biztosan köztük van. – erőltetek ajkaimra egy halvány félmosolyt, és még bólogatok is a pozitív hatás kedvéért -  Én csak… nekem csak vissza kellett jönnöm valamiért. De a többiek már nincsenek a Roxfort-ban.

Végül szerencsére mégse hagytak minket magunkra, a felnőttekkel együtt indulhattunk a katakombákba. Nagy kő esett le a szívemről, ám továbbra se engedtem el Ted kezét. Egészen közel, a karjához lapulva botladoztam a folyosón. Hamis, de jóleső biztonságérzetet nyújtott, nem utolsó sorban pedig stabilabban járt, mint én. A folyosó sötét volt, így csak akkor veszem észre a felénk igyekvő csuklyás alakokat, amikor Raphael feléjük lő egy Obstructo-t. Szemeim rémülten kerekednek el. Annyit magoltam az évek során, most mégse jut az eszembe egyetlen varázslat se. Mit tegyek most? Hogy védjem meg magam? Elmémre gyilkos sötétség borul, szabad kezemmel kétségbeesetten kotorászok talárom redői között, ám az annyira remeg, hogy még a zsebemet se találom meg, nemhogy a pálcámat. Mire átlépünk a titkos helységet rejtő falikárpiton olyan fehér vagyok, mint a fal. A lelkem is majd kiszakad, zúg a fejem, már ettől a kis futástól is úgy érzem magam, mint egy ágyúhúzó ló az első világháborúban. Behunyom a szemem, s igyekszem nem kapkodni a levegőt. Végre megtalálom a zsebemet is, benne a pálcámmal. Éppen megnyugodnék, amikor Ted felém fordul és kérdezősködni kezd. A nyuszi… de honnan tudja? Kinyitom a szemem, s laposan a táskám felé pislantok. A fülek. Még levegőt is elfelejtek venni, s egy hajszál választ el attól, hogy ne sikoltsak fel. Ajkaim megremegnek, s óvatosan kitolom Ted látószögéből a tarisznyát, be a hátam mögé.

-   Igen. A gyógyszerek miatt.– bólintok – Kelleni fognak reggel.

Visszafordulok az ajtók felé, ám hiába keresek rajtuk feliratot vagy ábrát, semmi se jelzi, melyik vezetne a katakombákba. Tanácstalanul nézek először Foley-ra, majd Puck-ra. Eddig úgy tűnt, tudják mit csinálnak. Bizonyára azzal is tisztában vannak, innen hogyan tovább.

-   Biztos tudják. – jegyzem meg, bár hangomba némi bizonytalanság vegyül – Különben miért indultunk volna el?