Raphael Willian Lysander Francisco Rhodenbarr

RAPHAEL WILLIAM LYSANDER FRANCISCO RHODENBARR

   Alapok

jelszó || "It's so fluffy!"
teljes név || Raphel William Lysander Francisco Rhodenbarr
becenév || a legtöbb ember csak "Puck"-nak hívja.
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1968.június.24. (Szent Iván éjszakája)
kor || 30
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola - elvégezve
munkahely || Szabadúszó vagyok, de szívesen szerzek másoknak örömet (eszkort), vagy adok kreatív, lakberendezési tanácsokat (betörő).

   A múlt

*A magas férfi magabiztosan sétált a szűk folyosó félhomályában. Szájában cigaretta volt, s bőszen pöfékelt, arca magabiztosságot tükrözött. Azt hiszem még életemben nem láttam ilyen magabiztos, kiegyensúlyozott, s kívánnivaló férfit. Minden mozzanata felért egy orgazmussal, minden szava simogató tollpihe volt, minden érintését megjegyeztem, s a napot, mikor találkoztunk, legszívesebben ünnepnappá nyilvánítanám. Soha nem éreztem magam olyan jól férfival, mint akkor. Egyszerűen tökéletes volt az egész. Ő jött, látott, dolgozott, majd ment. Sok férfival volt már dolgom, de ilyennel még nem. Azt hiszem, bátran állíthatom róla, ő a legjobb. Egy vérbeli profi. És ha nem láthatom többet, abba belehalok.
A hotelszoba ajtaján halkan kopogtatott. Kettőt, majd kivárta, amíg behívom, s csak azután helyezte kezét a kilincsre. Én bent vártam rá. Hiányos öltözékemben elég viccesen festhettem, az ő ing-farmer kombinációjával szemben. Nem öltözött túl, de épp elég volt, hiszen istenien festett! Bármelyik nő helyben ráugrana, ha meglátná. Meztelenül.
Köszönt, hangja kellemesen mély volt, majd egy csikket dobott az asztal melletti kukába, hova később más is került.
Közel jött. Addig merészkedett, míg majdnem egy ujjhegynyire volt az orrunk egymástól. Vastag karját derekam köré fonta, másik kezével szőke tincseim közé nyúlt, majd megcsókolt. Sosem volt részem ily mennyei csókokban! Még most is beleborzongok. Aztán keze lejjebb csúszott, s miközben én az ajkak játékával voltam elfoglalva, kikapcsolta melltartóm. Egy kézzel. Ekkor észbe kaptam, s kezeim mellkasára helyeztem, majd mikor megmarkolta jobb mellem, szabályosan letéptem róla az inget. Kár érte, pedig biztos nem egy filléres ruhadarabról volt szó, de úgy gondoltam mindegy. Hiszen a pénzen, amit majd kap, vehet magának ennél sokkal jobbakat is. Meg az ő hibája is. Ha jobban begombolta volna…
Halk kuncogást hallatott, majd még egyszer megcsókolt, s elhúzódott tőlem. Egy darabig csak néztem, tökéletes alakját, arcára alig néztem, de minek? Hisz már láttam, mikor bejött. A göndör fürtökkel és a kidolgozott felsőtesttel olyan volt, mint egy görög isten! Aztán kezem számhoz kaptam, gyorsan megfordultam és kikotortam táskámból, egy fekete borítékot, majd felé nyújtottam. Elmosolyodott, megköszönte és a napszemüvege alá tette, melyet pedig az alacsony polcra, a fal mellett. Aztán ismét közelebb jött…
… és elkezdődött a valódi orgazmus.*
~ Jane Juliens; 35.
~~ részlet „Puck” munkanaplójából, melyet kliensei vezetnek.

Még sosem gondoltam rá, hogy megírnám életem történetét. Nem is akartam, ugyanis tele van piszkos dolgokkal, melyekről senkinek nem kell tudnia, sőt, most szólok, kedves olvasó, ha szép szavakra, s csodálatos, szerelmes sztorira vágysz, még most fordulj vissza, mert itt semmi szépséget nem fogsz találni. Sőt, ha megismersz, még tőlem is elmegy a kedved, hiába vagyok elsőre szimpatikus.
Muszáj megemlítenem, hogy kiknek nem kenyere a káromkodás, s nem is viselik el, szintén álljanak meg. Ez velem jár, ez vagyok én, s mint már mondtam nem vagyok makulátlan, nem vagyok finom, nem vagyok kellemes. Nem vagyok jó. Talán a nevem tetszetős, talán csicsás, talán sok, talán kevés, de engem speciel már ez elrémítene, eme történet olvasásától. Már a Shakespeare-i nevek halmozása elég ahhoz, hogy valakit buzinak, köcsögnek, vagy egyebeknek tituláljanak.
És nem járnának messze az igazságtól.
Nos? Kinek vettem el a kedvét? Mert még tudom folytatni. Van tovább is, ha kell. Bármilyen kitartó is vagy, bebizonyítom neked, ez az olvasmány nem neked való, nem vagy még felkészülve rá, és hidd el, nem lesz szebb az álmod, eme soroktól. Sőt, talán elültetem a magvat egy olyan tiszta földbe, mely talán mindvégig tiszta maradt volna, s ezt sem szeretném, ugyanis a mag, mellyel szolgálhatok, korántsem egy gyönyörű rózsabokor, vagy egy gyümölcsfa magja. Ez a rosszabb fajtából való, s semmi jó nem virágzik belőle. Csak ostoba giz-gazok. Szúrósak. Kellemetlenek. Elpusztíthatatlanok.
Ez vagyok én.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a gyermekkorom borzalmas volt. Édesanyámról azt hittem, hogy teljesen lökött, apám meg ritkán látott vendég volt otthon. Én pedig nem voltam egy egyszerű eset. Már gyerekként is kitűntem a többiek közül, és sose voltam olyan, mint bármelyik másik normális kisfiú. Hiába szerette volna anyám annyira, hogy az ő egyszem kisfia, a kis William legyen a legjobb. Talán az ő szemében az voltam, de elhihetitek, csak ő látta így. És ő sem sokáig élt eme rózsaszín ködfüggönyben.
Így előre bocsájtva elég lesz ennyi. Úgy érzem beszélnem kéne a nevem, pontosabban neveim eredetéről. Hiszen ritka fehér hollónak számítok, mind a négy nevemmel.
Anyám szüleinek könyv-antikváriuma volt, az Abszol Úton, s miután eljött értük a nagy, fekete bácsi, kinek neve általában kaszás, de mi jobban szeretjük a Halálfaló megnevezést, anyám örökölte a jócskán csak csőd szélén álló vállalatot. El is adta, jól is tette, erről ennyit, ám kedvenc könyveit mindig nagy becsben tartotta, s nem vált meg tőlük. Nagy kedvence volt Shakespeare, s úgy gondolta, ő is leszármazottja annak a bizonyos Rosencrantz családnak, mely a Hamlet című drámában szerepel. Hát, szerintem baromi rosszul gondolja, de már nem is érdekel. Azt hisz, ami neki jól esik.
Na, szóval a Raphaelt – roppant logikus módon – apám után kaptam. A William-et természetesen az isten után. William Shakespeare árnyékában nem volt könnyű élni. Amikor minden írásodat úgy olvassa anyád, hogy a költői vénát keresi benned, az eléggé elveszi a kedved, nemhogy az írástól, de még az olvasástól is. Természetesen minden Shakespeare művet olvastam, azt hiszem nem is volt más választásom. Lysander. Szent Iván éjjelén születtem, anyám hatalmas örömére, s így a kedvenc művének egyik főhőséről lettem elnevezve. Lysander egyébként tényleg jófej a Szentiván éji álomban, nekem is ő a kedvencem. Ezzel még nem is volt semmi gondom, na de a Francisco! Istenem, hát hogy lehet egy gyereknek ilyen neve? Még a mai napig nem tudom elhinni! Soha senki nem hív, és nem is hívott Francisconak, sőt, nem is illik rám a név! Meg tök gáz, jobban szeretem, ha az emberek nem is tudnak róla.
Említettem már, hogy anyámat démonok gyötörték?
Persze, mikor még gyerek voltam, ez minden másként zajlott.

Varázsló szülők gyermekeként nem volt a legkönnyebb dolog mugli óvodába és iskolába járnom. Mikor tudtam, hogy milyen varázslatos a világ másik fele, mely nem is annyira távoli. Borzalmas volt. A kín, amit éreztem, hogy nem mondhattam el senkinek. Egyik barátom sem tudhatott arról, mik a szüleim, s én mi vagyok. Nem fecseghettem, mert ha bármikor elszólom magam, nekem végem. Vagyis akkoriban még így tudtam, lehet, hogy anyám kissé túlzásba vitte a dolgokat.
Akkor ugye még voltak barátaim. Az oviban még nem mutatkoznak meg annyira a különbségek, mint mondjuk később az iskolában. Itt még mindannyian egyenjogúnak számítottunk, én pedig kihasználtam, hogy tudatában voltam: jobb vagyok mindegyiküknél, hiszen ők csak muglik. Persze, ennek ellenére barátkoztam, de nem mindenkivel. Természetesen voltak ellenségeim dögivel, s most asszem az akkori ellenségeim háromszorosát számlálhatom.
A legjobb barátom Barnabas volt. Barnabas Pellenger mugli szülők gyermekeként ugyanolyan volt a többiek, és ez megnyugtatott. Én legalábbis úgy láttam, hogy teljesen olyan, de nem volt az. Sokkal inkább olyan furcsa volt, mint én, bár furcsának aligha nevezném magam. Ez a többi gyerek szavajárása volt.
Persze, később ő is a kivetettek közé tartozott. És persze később arra is rá kellett jönnöm, hogy Barnabas szülei nem muglik. És ő sem az.
Ezután sosem azt a játékot játszottuk, mint a többi gyerek. (fogócska, bújócska, erre csörög a dió, stb…) A mi kedvencünk a „Voldemort és a szegény kviblik”, vagy a „Halálfalók és a Sötét Nagyúr” voltak.

*- Kegyelmezz meg nekem, uram. – rebegtem, az egyik halálfaló szerepében.
- Megszegted a parancsomat, Rhodenbarr! – Barnabas volt a Sötét Nagyúr. Valahogy mindig ő kapta a gonosz szerepét. – Most megöllek.
- Oké.
- Raphael, nem mondhatod csak úgy, hogy „oké”! – szólt ki Voldemort szerepe mögül barátom.
- Miért nem, tök ijesztő vagy!
- De ez akkor sem így van!
- Jó, akkor, kérlek, Nagyuram, kegyelmezz!
- De elbuktál. Ha kegyelmeznék, azzal azt mutatnám, engedelmes vagyok a szolgáimmal. Úgyhogy most megöllek.
- Jó, legyen.
- Nem igaz! Nem egyezhetsz csak úgy bele!
- De miért nem?
- Mert ha megöllek, akkor vége a játéknak, és az életednek is. – magyarázta.
- De ez csak játék.
- Akkor is! Raphael, vedd komolyan!
- Kérlek uram, ne ölj meg. Ígérem, jó kisfiú leszek! – folytattam a játékot.
- Raphael, a Halálfalók nem kisfiúk!
- Miért mindig te vagy a gonosz?
- Csak.
- Most én akarok Voldemort lenni!
- Te nem lehetsz Voldemort.
- Miért nem?
- Mert nálam van a kígyó! – lengette meg a műanyag, játék kígyót, melyet eddig karjaiban dédelgetett.
- Aha. *

Azt hiszem körülbelül hét éves lehettem, mikor először mentem át hozzájuk és találkoztam a szüleivel. Életemben először. Amikor megláttam az anyját… Szerelem első látásra volt. A legerősebb érzelmek, melyeket egy hatéves táplálhatott egy nő iránt.
Akkor lettem először szerelmes. Az anyjába. Barnabas nagyon ellenezte a dolgot, nem tetszett neki, de hát mit tudott tenni? A szerelmet nem lehet megállítani.

*- Mit szólnál hozzá, ha az apád alacsonyabb lenne nálad? – kérdeztem, legjobb barátom felé pillantva, miközben arrébb rúgtam egy kavicsot, a csúszda mellől. Az iskola mellett tök szuper játszótér volt.
- De nem alacsonyabb. – hangjából érezni lehetett, nem tűr ellenvetést. Én mégis folytattam. Nem ő lesz az, aki leállít.
- Na, de ha mégis az lenne. Hiszen apád egyszer úgyis meghal és akkor majd egy másik férfi szemet vet anyádra. – aki én leszek.
- Jó, de apám sokáig élni fog.
- Ezt meg honnan veszed?
Rám nézett, majd elmosolyodott.
- Nincs akkora szerencséd, Raphael.
- Mondod te. Én meg azt, hogy ha férfi leszek, és apád meghal, feleségül veszem anyádat.
- Ne mondj ilyeneket!
- Most miért? Anyád egy csodás asszony, még ha azt is pletykálják, megőrült. Tetszik a mosolya. Jó apa leszek, nyugi, és csak akkor verlek el, ha baromságot csinálsz.
- Na, jó, inkább megyek és játszok a kutyákkal.
- Ne! Légy kedves apádhoz, Raphael fia, Barnabas. Inkább nem veszem el anyádat, jó lesz ágyasnak is.
Barnabas ritkán ütött meg eddigi életünk során. És akkor tette meg először. Sajgó arcom fogva néztem rá.
- Ezt megérdemeltem.
- Apám miatt.
- Mi?
- Apám miatt ilyen, anyám.
- Nyugi, az én anyámban démonok járnak.
Felhúzta a szemöldökét, s kétkedve nézett rám.
- Éjjelente úgy vinnyog, mint a kutyák.
Bólogatott.
- Ja, azt anyám is szokta.
- Másnap reggel meg énekelve készíti a reggelit, és egész nap mosolyog.
- Furcsák ezek a nők, Raphael.
- Ja. Azok.*

Nem tudom, hogy most, mikor már túl vagyok rajta, írhatok-e a kisfiús szerelemről, de visszagondolva azt hiszem, nem sok bajom származhat belőle. Mindenesetre engem akkoriban ez nagyon kellemetlenül érintett. De az érzés, melytől egyszerre voltam hősies, szomorú és kába… vajon hová tűnt el?
Tíz éves múltam, és még nem kaptam meg a roxforti levelem, sőt, semmilyen mágikus cselekedetem sem volt, így elkezdtem aggódni. És nem csak én voltam így, Barnabas is. Azon kezdtünk gondolkodni, milyen foglalkozást válasszunk, ha kiderül, kviblinek születtünk.

*- Apám auror. – vetettem fel az ötletet.
- Az aurorok pálcával varázsolnak, Raphael. Ha kvibli vagy, akkor nem varázsolhatsz.
- Ja. Tényleg.
- És ha újságírók lennénk?
- Az mocskos egy meló. – bólogattam borzasztó bölcsen. - Az a sok papír, meg betű, meg minden. Rémisztő.
- Van jobb ötleted?
- Hát azon gondolkoztam, hogy lehetnék falu bolondja. Tudod, mint Adam, a Hyde parkban.
- Hát, a tehetséged az megvan. – helyeselt.
- A múltkor beszélgettem vele, és azt mondta, majd legközelebb megtanít, hogyan dobáljam a saját kakámat és hogyan menjek fejjel a falnak.
- Hasznos dolgok.
- Most épp azt tanulja, hogy hogyan nyalja meg a golyóit.
- Az nem jó a nyaknak.
- Mi?
- És szerintem törvénytelen.
- Mi?
- Hát, ha valaki a heréit nyalogatja.
- Lehet.
- Nem, Raphael. Biztos.
Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam.
- Rendben. Az újságíráshoz mennyi tehetség kell?*

Barnabas és én sülve-főve együtt voltunk. Együtt nőttünk fel, együtt kaptuk meg az első biciklinket, az első játék-seprűnket, egyszerre estünk túl a bárányhimlőn, egyszerre kaptuk meg a roxforti levelünket, tök véletlenül egyszerre halt meg a nagymamánk, és egyszerre lettünk igazán szerelmesek. Ugyanabba a lányba.

*Halkan kopogtattam, majd ajtót nyitott. Ezúttal nála csináltuk, mert a férjem ma szabadnapos és otthon vigyáz a gyerekekre. Mikor meglátott, elmosolyodott. Arca elbűvölő volt, megjelenése bárkit levett volna a lábáról. Egy feszülős rövidujjú volt rajta, mely kiemelte szexi izmait, s egy fekete farmert viselt. De azt hiszem most a ruha a leglényegtelenebb, hiszen az perceken belül úgysem lesz rajta. Ahogy rajtam sem.
Nem először jártam nála, így rutinosan, a köszönés után a kezébe nyomtam a vaskos borítékot. Ő szokás szerint félre rakta, majd közelebb jött, és megkínált egy pohár pezsgővel. Elfogadtam. Belekortyoltam, láttam, ahogy ő is felgurítja a pohara tartalmát, majd miután mindketten végeztünk egy mozdulattal lehúzta pólóját. Látszott az egész hasa, mely olyan volt, mint ha egy tökéletesre faragott szobrot néznék. Nem tudtam levenni róla a szemem.
- Elmegyek, letusolok. – jelentette ki határozottan. Még mindig mosolygott, s ezt imádtam benne! – Jössz? – kezét felém nyújtotta, én pedig megfogtam, majd ő irányított. Magához húzott, szinte minden testrészünk összeért, és megcsókolt. Lágyan, finoman. Bizsergés futott végig hátamon, majd kezeimmel megfogta kötött pulóverem alját, és alulról fölfelé levette rólam, szabaddá téve a csipkés, sötétkék melltartóm. Kicsit elpirultam, de mikor arcára néztem, minden félelmem, s zavarom elszállt. Bólintottam, majd ő is és bement a szobába. Nagy levegőt vettem, és beléptem utána az ajtón.
A fürdőszobában életem legnagyobb orgazmusa várt rám.*
~ Rachel Reason; 41

Minden a Roxfortban kezdődött. Mindketten a hollóhátba kerültünk, és másodikra már mindketten ugyanazért a csajért voltunk oda. Penelope Pyron volt az évfolyam legszexibb nősténye, én meg a legszexibb hím, már ha egy 12 éves gyereket lehet így nevezni. Mindenesetre a lányok oda voltak értem, és ez később sem változott. Persze én ezt ki is használtam. Élveztem. Minden percét.

*Penelope hátat fordított nekünk, majd könyveit melléhez szorítva eltűnt a folyosó végén, ahogy a Szürke Hölgy, házunk szelleme is.
- Láttad, semmitől sem fél? – kérdezte Barnabas, felém fordulva.
- Szellem. Mitől félne?
- Ne tettesd magad hülyének, Raphael. Egy szellem és egy csaj mentett meg minket a felsőbbévesektől. Nem tudom, mit gondoljak erről.
- Minek erre egyáltalán gondolni? Csak megtörtént.
- Semmi sem történik véletlen.
- Meg van írva, mi? – mosolyogtam felé.
- Meg.
- Hát akkor ez biztosan egy másik könyv. – bólogattam.
- Te nem tetteted magad, mi? Te tényleg ilyen hülye vagy.
- Szerintem jobban bír téged, mint engem. – néztem Penelope után, hangomban enyhe féltékenység csengett.
- A szellem?
Nagyot sóhajtottam, majd ránéztem.
- És még én vagyok a hülye!*

Harmadikosok voltunk, s még mindig reménytelenül szerelmesek Penelope-ba. A lány Barnabast mindig is jobban szerette, s ezért mindig is fétékeny voltam barátomra, ám ő nem az a fiú volt, aki olyan bátran kezdeményezett, így megpróbáltam, és összejöttem Penelope-pal.
Nem volt olyan nagy durranás, mint amire számítottam. Barnabas persze hozzám sem szólt, s miután már elegem volt belőle, hogy a legjobb barátom a legnagyobb köcsög az iskolában, szakítottam a lánnyal.
Még mindig szerettem, Barnabas viszont a legjobb barátom volt és ez az áldozat nem érte meg nekem. Egyik csaj sem ér meg egy barátságot sem. Így Pennyvel barátok maradtunk, s Barnabas is megbocsátott. Így alakult ki, a mi kis triónk. Azt hiszem, ez egy olyan tett volt, mellyel bármikor kiérdemeltem volna, hogy a Griffendélbe kerüljek. De nem ott voltam.
Negyedévesek voltunk, mikor Barnabasék végre összejöttek, s minden rendben ment. Mi ugyanúgy a legjobb barátok voltunk, és kész. Ő is mással járt, meg én is. Amanda Burn akkor volt hetedéves és ez akkoriban nagy szó volt. Amanda az iskola legjobb csajaként összejött velem, természetesen mindkettőnk számára világos volt, hogy mit akar. És az a valami nagyon nem tartozott a szerelem témakörbe, ahogy a kapcsolatunk sem. Egy hónapig jártunk, és Amanda elvette a szüzességem, majd később még háromszor megismételtük a műveletet. Nagyon élveztem a szex nyújtotta örömöket, pláne, hogy szerintem én vesztettem el elsőként a szüzességem, a negyedévesek közül.

*- Ez nagyon jó volt, Rhodenbarr. Egy 14 évestől meg pláne.
Felé fordultam a puha takarók között.
- Te sem panaszkodhatsz, Burn.
Egyikünk sem igazán igyekezett, hogy érzelmileg közelebbi kapcsolatot teremtsünk. Mondtam: nem azért voltunk ott.
- Hol tanultad?
- Mondtam már, hogy ez volt az első. – feleltem, szemöldököm felhúzva.
- Hazudsz. – könyökölt fel.
- Nem én.
- A barátod, az a Barnabas szokott igazat mondani. Te nem.
- Ezt meg honnan veszed? – most én könyököltem fel.
- Raphael, nem sok olyan dolog van a Roxfortban, amiről én ne tudnék.
- Aha. Hát akkor… – felálltam, magam köré csavartam az egyik vékony takarót, majd lekászálódtam az ágyról. – Cső, Amanda.*

Barnabas borzasztó irigy volt és megpróbálkozott Pennynél, ám a lány nemet mondott és egy hónapig külön voltak. Amolyan próbaidős valami lehetett köztük. Mindegy. Sosem értettem igazán a dolgokat. Mármint a kapcsolatokat nem értettem.
Viszont borzalmas volt. Két oldalról is hallgathattam a rinyálást, hogy „mi lesz”, meg hogy „láttad? Penny a múltkor vagy órákat beszélt Duncannel”, vagy „Barnabas mióta van ilyen jóban Bridgettel?” Tőlem kértek tanácsot. Érted?! Pont tőlem, aki kapcsolatok terén egy kész katasztrófa volt. Végül meguntam, találkozót szerveztem meg mindkettőjükkel, ugyanoda, ugyanabban az időpontban. És én nem mentem el. Régi, szakállas trükk, de összejött.
Ötödikben Barnabas és Penelope végre eljutottak addig, hogy megtegyék a naaagy dolgot. Közben nekem három barátnőm volt a nyár folyamán. Tudod nem szeretek a Roxfortos éveimről írni. Egyrészt mert régen volt és az emlékezetemmel sosem ékeskedhettem. Másrészt mert semmi érdekes nem történt. Csak egy csomó csaj, meg egy csomó tanulnivaló.
Kemény hat RBF-fel kezdtem meg hatodéves tanulmányaimat. Azt hiszem a süveg nagyon rossz helyre osztott be. Hisz a hollóhátba elvileg a jó tanulóknak kéne járniuk, én meg még hírből sem voltam jó. A nők terén az voltam, de a tanulásban nem. Ebben az évben volt egy csomó üres hely a kviddics csapatban, így úgy döntöttem jelentkezek. Terelőnek. Nem kellett nagy tehetséggel rendelkeznem, hogy bekerüljek. A csapatkapitány, Cornelia Cretter sosem volt az a fajta lány, aki sokáig ellent tud mondani egy pasinak. És ez akkor sem ment neki. Megvolt. Így én pedig benn voltam a csapatban. Mondtam, hogy nem kellett nagy tehetség, ennek ellenére azt hiszem egész jó terelő voltam. Úgy értem, a nyáron gyúrtam, így elég izommal rendelkeztem addigra, hogy az ütővel jól odakúrhassak a labdának. Félelmetes voltam, azt hiszem.
És hogy mi volt Barnabassal? Az iskolaújság főszerkesztője lett, egy sikeres ember, egy gyönyörű barátnővel. Rengeteg időt töltöttek együtt, rengeteg időt töltöttek a tanulással, a karrierjükkel, az életükkel. A barátság viszont kissé háttérbe szorult. Mindkettőnket lekötött valami, így abban az időben alig beszéltünk.
Természetesen nyáron ismét megkaptuk a lehetőséget, hogy egymásra találjunk. Penelope külföldre utazott a szüleivel, egy egész nyaras nyaralásra, Barnabas nyári gyakorlatra ment a Reggeli Prófétához, én pedig egész nyáron nem csináltam semmit. Vagyis de. Barnabassal lógtam, akár tetszett neki, akár nem. Megtanítottam élni. Elvittem egy csomó bárba, felszedtem neki a legjobb csajokat, röhögtünk a muglikon, kipróbáltuk a mugli drogokat és seggrészegre ittuk magunkat, majdnem minden hétvégén. Életem egyik legszebb nyara volt. Teljesen szabad voltam, kiélhettem magam, Barnabas viszont megbánta. Mikor visszamentünk a Roxfortba közölte velem, hogy szeretne elfelejteni mindent, ami a nyáron történt. Borzasztó dühös volt, s később rá is jöttem, miért. Az idióta barom volt olyan lelkiismeretes és mindent bevallott Penelopenak. Sosem tudott hazudni. A félrelépéseit, teszem hozzá, csak két csajjal kefélt félre, az alkoholt, a drogokat, mindent. Így távol tartottam magam tőlük. Egy ideig. Persze újra összejöttek, és ez nem is volt meglepetés. És az sem, hogy Barnabas nem bírta ki nélkülem. Megkeresett, hogy béküljünk ki, én meg természetesen belementem. Elvégre gyerekkori barátok voltunk.
Hetedik év végére kemény négy RAVASZ-t kapartam össze, s előttem állt a döntés: folytassam-e tanulmányaimat, legyek auror, mint édesapám, vagy keljek útra, bele a vak világba? Legyek falubolondja, vagy végső soron újságíró?
A második lehetőséget választottam.
És ezzel elbasztam mindent.

*Jobb kezem az ajtóra helyeztem, ujjaim széttártam, s lassan kijjebb toltam az ajtót. Combom kidugtam a résen, majd felhúztam és erotikusan intettem vele.
- Készen áll, Aladin? – hangom lágyan, simogatón csengett. Imádtam a szerepjátékokat és nem is találhattam volna jobb férfit, hogy eme furcsa elvárásom kielégíthesse. Na meg engem.
- Jázmin. – suttogta, majd kinyitotta az ajtót, s megláttam a cuki, lila mellényében, s buggyos gatyójában. Elmosolyodtam. Ő pedig megragadott és felkapott. – A repülő szőnyeg most egyenesen az ágyba szállítja, hercegnőm. – mély hangja borzasztó szexi volt. Imádtam!
- Oh, Aladin, mégis mit gondol? Ha ezt az apám megtudja. – az ágyra rakott, majd csókolgatni kezdett.
- Ne féljen, nem tudja meg. – a mellbimbómra harapott én pedig felnyögtem. Ez az! – Mondja csak Jázmin, mi ez a sok, felesleges gönc? – kérdezte, majd izmos karját kinyújtotta, s leoldozta rólam a kendőket. Majd a melltartót is.
- Mintha magán nem lenne ugyanannyi. – sóhajtottam az élvezet közepette, ugyanis már alulról is belekezdett a munkába. Kiválóan dolgozott. Kifogások nélkül. Ő a legjobb.
- Ezen könnyen segíthetünk. – válaszolta, majd lehúzta a mellényét, és a nadrágot is. Amikor megláttam… elakadt a lélegzetem, szemeim elkerekedtek, szám hatalmas mosolyra húzódott. Nem tudtam várni. Azonnal ráugrottam.*
~ Evelynn Evans; 27

17 évesen befejeztem tanulmányaimat és időm nagy részét a városban töltöttem. Nyáron apám elkezdett animágiára tanítani. Kevés munkája volt, a halálfalók már négy éve nem adtak hírt magukról, ahogy maga Voldemort sem, így a varázsbűnözések is megritkultak. Amikor nem az animágiával foglalkoztam, egy varázsló színházba jártam, ahol musicaleket adtak elő. Később én és Barnabas is csatlakoztunk hozzájuk, s rá egy évre úgy döntöttek, vándorszínházzá alakulnak, ugyanis nem ment túl jól az üzlet. Addigra sikeresen kitanultam az animágiát, alakom mosómedve lett, így hát úgy döntöttem, velük tartok.
Nos, teszem hozzá, akkoriban még semmi közöm nem volt sem a bűnözéshez, sem a bűnbe esés perverz művészetéhez, így aligha gondolhattam volna, hogy későbbi szakmám és animágus alakom nagyon is összefüggnek. Vagyis a rajzfilmekben általában a mosómedvéket ragadós mancsú, bűnös állatoknak ábrázolják.
És persze azt sem hagyhatom ki, hogy mit szólt Barnabas, kire csodálatos jövő várt, egy mágus-főiskolán. Ki inkább a karrierjét építette. Persze megértette, ám nem igazán örült. Végül nem tudott mit tenni, így elbúcsúztunk egy időre.
Az első állomás Franciaország volt. A társulattal egy évet töltöttünk ott, s adtuk elő szinte az összes Shakespeare darabot. Legnépszerűbb és leggyakrabban játszott szerepem Puck volt, a Szentivánéji álomból, így ez a név rám is ragadt. A társulatban szinte mindenki így hívott. És szinte az összes nő megvolt.
Volt egy fiatal, zsidó srác is, akivel mindig egy szobába osztottak minket, bárhol is voltunk. Asszem egy évvel lehetett fiatalabb nálam. És teljesen szűz volt.
Párizsban, tudni illik sok a kurva. Minden kocsma körül van pár, így nem igazán kellett keresnünk. Nem mintha az elején kerestük volna. Csak Noah – ez volt a zsidó srác neve – kíváncsi volt a bujálkodás művészetére, s megkért, hogy avassam be, én meg mondhattam volna nemet neki?

*- Csak mondd közben mi történik, és mit érzel. Meg kell értenem és ismernem ezt a bűnt, mielőtt magam is megtapasztalnám.
Sosem értettem meg szegény Noaht ezekkel a vallásos hülyeségeivel, de abban a pillanatban annyira nem is érdekelt.
- Ha ragaszkodsz hozzá.
- Köszönöm, hogy megteszed ezt értem, Puck.
Bólintottam, majd leszólítottam egy szimpatikus nőt. Megfogtam a kezét, ő pedig bíztatón elmosolyodott, majd követett. Egy olcsó fogadóba mentünk, ahol a felső szobában volt egy öltözéshez használt paraván, melyet Noah a szoba közepére húzott. A paraván egyik oldalán volt ő, a másikon pedig mi, és az ágy.
- Szóval mit csinál? – érdeklődött pár perc elteltével.
- Levetkőztet.
- És most?
- Most ő vetkőzik. Ó, jesszus. Aú.
- Mi van? Bujálkodtok?
- Nem. Még nem. Az egész testét hozzám dörgöli, de finoman. Ha megpróbálok mozdulni, pofon vág.
- Milyen érzés?
- Mit gondolsz? Mint amikor pofon vágnak, hülye.
- A teste milyen érzés? Bűnösnek érzed magad? Mintha a Sátán dörgölőzne hozzád? Éget, mint a tűz?
- Ja, eltaláltad. Pont olyan.
- Hazudsz.
Remek. Még valaki, aki nem tűri, ha hazudnak. Pont, mint Barnabas.
- Hűha!
Ekkor Noah mondott valamit franciául, majd a szajha, úgy ahogy válaszolt. Én nem értettem a franciát. Két hete voltunk az országban és elég nehezen boldogultam kezdetben a nyelvvel. Persze Noah…
- Mit mondott? – kérdezte tőlem Noah.
- Én tudjam? Nem tudok franciául.
- Én tudok, csak nem értettem.
- Mert tele a szája.
A nő felemelkedett.
- Már nincs tele. – mondta angolul. Eléggé törte a nyelvet.
- A szájába vette?
- Ja.
- Az undorító.
- Nem az.
- Nem?
- Nem, Noah. Meg kell mondjam, hogy igazán… jaj anyám!
- Mi az? Mi van?
- Öltözködik.
- Már bűnbe is estél? Ennyi?
A nő mondott valamit franciául. Ránéztem és csak akkor világosodott meg bennem, hogy miért hagyta abba, és miért volt ilyen drága. Ez egy véla volt!
- Azt mondja, annyi pénzért, amennyit adtunk, csak ennyi jár.
- Érted már a bujálkodást?
- Nem igazán.
- Akkor adj még neki pénzt.
- Jó barát vagy, hogy ennyit szenvedsz értem.
- Szóra sem érdemes.*

Vagy hat kurván mentük végig, mire Noah kezdte kapizsgálni a dolgot. Utána meg ráuntam a dologra. Kezdett idegesíteni, hogy minden egyes pisilésnél kurvára égetett a…
Az első szajhával többször is csináltam. Alice volt a neve, és kaptam tőle egy hajszálat, ugyanis egyik alkalommal ráült pálcámra, és az széttört. Kaptam tőle pár ingyen menetet, meg egy hajszálat. És csináltattam magamnak új pálcát, Franciaországban.
Egy évet töltöttünk ott, majd tovább álltunk.
Pont a 20. születésnapomon adtuk elő először a Szentivánéji álmot, Spanyolországban. Az ott töltött idő volt a legjelentősebb életemben. Sok minden történt velem. Két évet voltam Spanyolországban, ezidő alatt rengeteg új dolgot ismertem meg, többek között a kultúrát, a nyelvet, és sok ismerősre, barátra tettem szert. Persze Barnabassal is tartottam a kapcsolatot. Az ő karrierje felfelé ívelt, míg nekem nem is volt. Ja, és megkérte Penelope kezét, aki örömmel mondott igent. Jó volt tudni, hogy valakinek legalább összejött.

*- Mi lenne, ha megkérdeznénk Antont? Neki már biztosan sok nővel volt dolga. – Noah hangja halkan csengett, miközben közel hajolva susmogott. Még mindig nem tudta elfelejteni ezt a bűnbe esés témát.
- Jó. Kérdezd. – néztem rá mosolyogva. Noah mindig is félt Antontól, aki a társulat legkeményebb és legidősebb tagja volt, a maga 36 évével.
- Hey, Anton! – kiáltott oda neki Noah, hangjából minden élet eltűnt. Anton az asztal végén ült, az én oldalamon, és most közelebb húzódott, hogy kiabálás nélkül is hallhassa, mit akarunk.
- Anton, Noaht a bujálkodás érdekli. – közöltem érzelemmentesen, halkan, magabiztosan. A férfi rám mosolygott – mindig is kedvelt – majd Noahra nézett.
- Szűz vagy, mi?
- Az. – ismerte be, majd elpirult.
- És zsidó. - közöltem a kőkemény tényt.
Anton nem igazán lepődött meg. Biztosan sok zsidóval volt már dolga.
- Szóval a dugás érdekel? Hát fiam, a legjobb helyre jöttél. Én már megdugtam ezer nőt, feleannyi fiút, néhány birkát, disznót, egy-két tyúkot és néha-néha egy teknőst. Na, mit akarsz tudni?
- Teknős, fúj?!
- Na, ez aztán a bujálkodás. – suttogta Noah, teljesen elképedve.
- Egyelőre maradjunk a nőknél, ha nem gond. – néztem Antonra.
- Én már dugtam mindenféle nővel. Megdugtam egyiptomit, görögöt, olaszt, zsidót, etiópiait, és nőket olyan helyekről, amikről még hallani sem hallottatok. Megdugtam kövéret, soványat, olyat, amelyiknek hiányzott a lába, olyat…
- Házas vagy? – vágott közbe a fiú.
- Van feleségem, Rómában.
- És ugyanolyan a feleségeddel, mint egy szajhával?
- Mi? A dugás? Nem, egyáltalán nem ugyanaz.
- Zaftos, igaz? – szóltam közbe.
- Az hát, de nem ez a lénye…
Megragadtam Noah karját, majd Antonra mosolyogva odébb rángattam.
- Na, tessék. Menjünk Noah, most már tudod, hogy a bűn zaftos. Jegyezd meg! Menjünk vacsorázni!
- Ti zsidók, meg a bűneitek, jobb lenne, ha… - mormogott Anton.
- Csak ő. – böktem Noah felé, majd visszafordultam. – Majd pont attól fogadok el szellemi útmutatást, aki teknősöket dug.
- Ne ítélkezz olyan gyorsan, Puck. Te sem vagy bűn nélkül.
Hitetlenkedve meredtem rá.
- Te meg a szenteskedésed! Mostantól kezdve essél bűnbe egyedül, ha tudni akarod, milyen. Azt hiszed, nekem olyan nagy élvezet volt minden éjjel kurvákkal feküdni és újra és újra leírni az egészet neked?
- Azt.
- Hát az is volt… De nem ez a lényeg. A lényeg a teknős… vagyis a bűntudat, vagyis…
Jól van, belezavarodtam, na és? Azóta se tudtam úgy teknősre nézni, hogy ne képzeljem el, amint Anton molesztálja.*

Abban az évben meghívtak fellépni egy szigetre, s technikai problémák miatt egy rakodóhajón kellett utaznunk, máskülönben nem értünk volna időben oda. Kisebb összetűzésbe keveredtem az egyik tengerésszel, aki a tengerbe lökött. Ez a legrosszabb emlékem. Azt hittem, meghalok, nem tudtam úszni, de végül Noah megmentett. A tengerész pedig meghalt. Nem állt szándékomban ölni, de elborult az agyam.

Később megismertem Bess-t, aki csak egy futó kalandnak indult… amíg meg nem tudtam, mi a foglalkozása. Azt mondta, eszkort, vagyis luxuskurva. Erre én kérdezősködni kezdtem, érdekelt a munkája, annak minden részlete. Kíváncsi voltam, milyen egy kurva élete. Addig-addig feszegettem a témát, mígnem a végén azt mondta: „… próbáld ki!” Nekem pedig nem sok olyan dolgot lehetett mondani, amit ne csináltam volna meg. Így kipróbáltam. Bess segített nekem kuncsaftot keresni, és ellátott egy csomó, hasznos tanáccsal. Így megtettem. Időközben Noah talált magának egy nőt és megértette a bűnbe esést. Vagyis mindenki boldog volt.
Az első szex, melyet munkaként tettem meg, mindenféle érzelem nélkül. Fantasztikus élmény volt. Szembeszállni az ismeretlennel, örömet szerezni másoknak, izgulni és élvezni. Ráadásul mindezekért jó pénzt keresni. Le voltam égve, de nem ezért váltottam szakmát. Az élvezetekért. Imádtam, amit csináltam, s mivel mindig is jó voltam abban, hogy az érzelmeket és a szexet külön válasszam, nem szerettem bele senkibe. Egy eszkort nem lehet szerelmes. Első, és legfontosabb alapszabály. Miután a színház tovább állt Olaszországba, én még további fél évet időztem Spanyolországban, majd érzelmes búcsút véve mentoromtól, Besstől, haza mentem.

*- Ha hazamész… mit kezdesz magaddal? – Bess illata isteni volt, ahogyan minden, amit csinált. Ő olyan volt számomra, mint egy testvér. A legjobb barátom volt, és úgy tűnt az idő elteltével egyre több lesz legjobb barátból. Ez van. Nekem nem lehet ellenállni.
- Folytatom a munkát. – vontam vállat, már amennyire az ágyban lehetett.
- Falubolondja leszel?
- Dehogyis. Azt csak kamuztam.
- Ja. Pedig tökre beindultam tőle. Azt hittem tényleg meg tudod nyalni a golyóid.
- Még nem próbáltam.
Rám nézett, szemében valami különös fény csillant, majd keze a takaró alatt mellkasomról, kicsit lejjebb csusszant.
- Itt az ideje, bébi.
- Mondtam már, hogy imádlak?
- Milliószor. – suttogta, majd lágyan megcsókolt, és újra belekezdtünk abba, amit percekkel ezelőtt hagytunk abba. A szex volt az életünk, és ennek mindketten eleget tettünk. Az egyetlen szenvedélyünk, egyben a munkánk is volt és nem tudtunk elszakadni tőle. Soha többé.
Azt hiszem, Bess volt a legjobb, legjobb csaj barátom.*

23 évesen ismét hazatértem. Ja, nem is említettem, még mielőtt befejeztem volna a Roxfortot, született egy öcsém, Demetrius. A tökéletes ellentétem volt, és sosem voltunk közeli viszonyban. Még a szülinapjára sem kapott tőlem soha semmit. Azt hiszem nem voltam túl jó testvér, ahogyan gyereknek és felnőttnek sem vagyok jó. Ahogyan a kapcsolatok terén is totál káosz vagyok. A munkám persze folytattam. És persze tökéletesen titokban, így mire betöltöttem a 24-et, már saját lakásom volt London belvárosában.
És akkor jött a következő fordulópont.

A Foltozott Üstben üldögéltem, előtte Barnabasnál voltam, a szerkesztőségben. Barnabas lett a reggeli Próféta főszerkesztője és Penny, a felesége várandós volt. Boldog volt, és én is. Azért voltam ott, hogy megkérjen, legyek a kicsi keresztapja. Én pedig örömmel vállaltam, mindig is szerettem a gyerekeket. Szóval a Foltozott Üstben ültem és iszogattam egy kicsit, hiszen az ilyen eseményeket meg kell ünnepelni.
Egy idősebb férfi ült mellettem és megszólított. Mesélt, a munkájáról. Betörő volt. És azt akarta, hogy segítsek neki, különben kitálal mindenkinek. Hogy mi vagyok. Megkérdeztem honnan tudja. A múltkor rajta kapott, mikor a feleségénél dolgoztam. Vagyis a feleségén. Mit mondhatnék? Előfordul.
Muszáj volt belemennem. Nem volt más választásom, segítettem neki kirabolni egy házat. És bármilyen meglepő is volt, de élveztem. A következő egy évben legalább 50 lakást raboltunk ki, mi ketten. Az öreg William Scarabeo, meg én. Ez idő alatt kiismertem a szakma rejtelmeit, volt saját felszerelésem, saját betörőkészletem. Álkulcsok, kesztyűk, s megismertem a zárak működését. Egy csomó könyvet elolvastam róluk. Később már csak megbízásokra törtem be, s csak ha kedvem tartotta. Szerettem a betörést, de a másik munkám mégjobban.
Időközben megszületett Barnabas első gyermeke, aki a Bernard nevet kapta. A keresztfiam. Úgy éreztem nem hazudhatok tovább a legjobb barátomnak, így bevallottam neki, mivel foglalkozok. Ő pedig csak annyit felelt: „Tudom.” Azt hiszem senki nincs ezen a földön, aki jobban ismerne engem, mint Barnabas. Engem is belevéve. Egyébként meg Barnabas Pellenger előtt nincsenek titkok. A legelvetemültebb újságíró, akit valaha láttam. És ezt nem csak azért mondom, mert a legjobb barátom.

*- Nagyon szép kisgyerek. – mondtam meghatottan, elvégre ez nem akármilyen alkalom volt. A legjobb barátomnak gyereke született. És keresztapa lettem.
- Köszi.
- Anyád hogy van?
- Heh?
- Hát édesanyád, Martha. Hogy van?
- Ez most honnan jutott eszedbe? Ugye nem…?
- Anyádon már rég túl vagyok. Raphael fia, Barnabas. – mosolyodtam el. – Csak a kicsi. Tiszta olyan, mint ő. Vajon neki is olyan nagy dudái lesznek?
- Fejezd be, Raphael, ez nem a vándorszínház, ahol bármit megengedhetsz magadnak.
- Bocs.
- Fiú.
- Mivan?
Lenézett a karjaiban tartott csecsemőre.
- Nemáár! Pedig tökre beleéltem magam, hogy lány!
- Ez van.
- És mi a neve?
- Bernard.
- Az jó.
Egy ideig mindkettőnk tekintete a távolba meredt, majd hirtelen felélénkült és rám nézett.
- Szerinted sikerült neki?
- Persze, kurvajó gyereket hoztatok össze.
- Mi? Na, mindegy. Szerinted sikerült végül Adamnek megnyalnia a golyóit?
Ránéztem, majd elröhögtem magam.
- Haver… te egy állat vagy.*

Segíteni akart, valami rendes munkát találni, s meg is próbálkoztam egy csomó mindennel. Voltam titkár, bártender, pincér, újságíró, kocsmáros, takarító állatkertben, oroszlán-etető, falubolondja, Adammel, sirató, énekes, meg egy csomó minden. Egyedül a chippendél szakmában jeleskedtem, így végül feladtuk, s visszatértem az eszkortkodáshoz. Ritkának számítottam, nem csak azért, mert férfi létemre, ezt a szakmát űzöm, hanem mert teljesen önállóan csináltam, míg másokat futtattak. Egy kedves ismerősöm csinált nekem egy weblapot, s megtanított a laptopok használatára, ezen keresztül érhetnek el, na meg London varázskocsmáiban is elhelyeztem pár hirdetést, így kuncsaftokból nincs hiány.
1995-öt írtunk. Én 27 éves voltam, és csodás életem volt. Mindenem megvolt, család, barátok, pénz. Boldog voltam. És még mindig kamasznak éreztem magam. Voltak napok, amikor ittam, vagy füveztem. Teljesen szabad emberként éltem, és gondtalanul. Egészen addig, amíg a hír be nem keringte Nagy Britannia varázsvilágát. Voldemort visszatért.

A szüleim mindig is Tudjukki ellen voltak, s csak apám tett az ellen valamit, hogy a rezsim megdőljön, én pedig ezen változtatni akartam. Animágus voltam, elég sokat tudtam a zárakról, a betörésről, és a bűbájokkal is igazán jól bántam, nem beszélve róla, hogy elég sok kapcsolatom volt, így Barnabast megkértem, hogy segítsen kapcsolatba lépni a Főnix Rendjével. A családunknak volt egy barátja, Frank Longbottom, ki régen tagja volt a rendnek, s még kiskoromban tőle hallottam, a Dumbledore alapította titkos szervezetről. Általában egyszerű gyermekmesékben. Szegény Frank azóta megjárta. És részben miatta is jelentkeztem.
Miután bekerültem, elég sok dolgom lett, így felhagytam a betörésekkel, illetve csak azokat a megbízásokat vállaltam el, melyek varázslók házába szóltak, vagy melyekkel a rend bízott meg. Sosem árt egy betörő, akár jó vagy, akár rossz.
Ez jól is működött. Szerettem, hogy szabad vagyok, és életem sokoldalú, izgalmas, színes. Mindig is az izgalmak embere voltam. Ha az életem szürke lett volna, azt hiszem, most egy irodában rohadnék, egy halom papír felett. Bele is halnék. Az a fajta vagyok, aki nem tud két percig egyhelyben ülni, olyan, akit kiskorában hiperaktívnak tituláltak.
Dumbledore meghalt, úgy tűnt mindennek vége lesz. A rendnek, a Roxfortnak, az eddig felépített birodalomnak. Egy elég sötét időszak vette kezdetét.
Napi több kliensem volt, hetente legalább egy betörésem, és eközben segítettem Barnabasnak és Penelope-nak, mindenben, amiben csak tudtam. Vagyis az életem ugyanúgy, sőt, ha lehet még jobban pörgött, mint eddig.

Aztán apámat megölték. Vagyis eltűnt, de hát manapság a kettő már egyre megy. Anyám már pár éve könyvtárosként dolgozott, az öcsém még a Roxfortban tanult, így nekem kellett ellátnom a családot. Vagyis… illett volna, Barnabas mondogatta is, hogy mi lenne a helyes, de ő ezt nem érthette. Az anyámat nem igazán kedveltem, mindig is apámat szerettem jobban, Demetrius meg teljesen távol állt tőlem. Nem ismertem a saját öcsémet.

*- És mondd csak, Raphael… - anyám eltöprengve nézett rám a levese fölött. Ez is egy olyan szokásos, nyári, családi vacsi volt, mint amiket akkoriban rendeztünk, mikor még apa élt. – Mostanság mit dolgozol?
Azt hitte, hogy váratlanul ér a kérdése, azt hitte, sarokba húzhat, azt hitte majd igazat is mondok neki.
- Újabban lakberendezéssel foglalkozok… - töröltem meg szám a szalvétával, majd kezem zsebembe csúsztattam.
- És az jól fizet? – láttam rajta, hogy nem hisz nekem, ellenben mosolya elbűvölő volt. Lett volna, ha nem ismerem eléggé ahhoz, hogy mögé lássak. A fia vagyok, nem hülye. Természetesen ez nem ez ő érdeme.
- Épp eleget. – a bájcsevej tökéletesen működött. – És te hogy állsz anyagilag? – szemét egy kérdés volt, de megérdemli.
- Oh, megvagyunk, köszönjük. Még mindig nem szándékozol beleadni a háztartásba egy keveset?
- Anya. Lakberendező vagyok. Felnőtt ember. És nem is élek veletek. Miért tenném? – most lehet mondani, hogy kegyetlen vagyok, tessék, de az anyám már 29 éve csinálja ezt velem. Most már elhiszitek, hogy démonok járják?
- Mert talán az anyád vagyok! Mert talán a családod vagyunk. – ugrott fel, kikelve magából. Demetriusra mutatott, arca elvörösödött, szinte fújtatott. Oh, igen, a vérmérsékletem tőle örököltem. Apám nyugodt ember volt, ami anyám mellé kellett is.
- Ennek ellenére… - mondtam, majd megmarkoltam az apró zsák száját, s kihúzva zsebemből az asztalra pottyantottam, s felálltam. – még ha nem is érdemlitek meg, ez a tiétek. – hangom élesen csengett, majd megfordultam és az ajtó felé indultam.
- Hová mész? – tisztán éreztem anyám hangjában a csodálkozást.
- Dolgozni. – kiáltottam hátra, s lábammal kilöktem magam előtt az ajtót. Azóta nem jártam a házban, melyet régen még az otthonomnak neveztem.*

   Jellem

Isteni. Mennyei. Gyönyörű. Profi. Méretes. Kedves. Cuki. Aranyos. Helyes.
Mind hallottam már. Nem is egyszer, de hogy magam hogyan jellemezhetném? Jó kérdés, mert az önismereti kérdésekben mindig elbukok.

Azt mondják, a rák csillagjegyben születettek eléggé családcentrikusak. Hát, mint szinte mindenben, ebben is kitűnök, én ugyanis nem vagyok családcentrikus. A családommal nem igazán tartom a kapcsolatot, és nem is hiányzik. Nekem már egy új családom van. És ez jó is így.
Eléggé élénk képzelőerőm van, azt hiszem a fantáziám az, amivel valóban jeleskedhetek. Együttérző tudok lenni, és jó hallgatóság vagyok, gyakran már túlságosan is jó, ellenben ha kell szóval tartok egy egész csoportot és szórakoztatom őket. Igazi társaságember vagyok, szeretek a középpontban lenni, önbizalmam és egóm az egekben repdes. A kemény külső mögött elég érzékeny belső rejlik. Elég könnyen fel tudom zaklatni magam, és ezzel párhuzamosan nagyon könnyen dühbe jövök. Borzasztó gyorsan és könnyen fel lehet baszni, nem kellenek hozzá percek.
Azt is mondják, hogy a rákok kedélye változó, a Hold alakjával együtt. Nos, ez is így van, ahogyan az is, hogy eme kedélyállapotot nagyon könnyen lehet befolyásolni, s sokan, ha kell nem is félnek kihasználni.
Nagyon jó vagyok az érzelmek elkülönítésében. Ha valaki iránt nem akarok semmit sem érezni, akkor nem is fogok, így tökéletesen szét tudom választani a munkám és az érzelmeim. A szarkazmus kedvelt eszközével gyakran élek, nem félek kimondani, amit gondolok, és ha valakit megbántok ezzel, hát ez van. A barátaimhoz hűséges vagyok, sosem árulnám el őket. A hazugságot nem vetem meg, a szakmámban elengedhetetlen. Ha úgy kívánják érdekeim, szemrebbenés nélkül hazudok, és verek át embereket, így sosem tudhatja senki, valójában mit is akarok, vagy melyik oldalon állok. Ha a szavamat adom, még akkor sem, hiszen adott szavam nem ér semmit. Teljesen megbízhatatlan vagyok, aki valaha is megbízott bennem, az rosszul tette. Természetesen vannak kivételek, de ez most lényegtelen.
Lételemem a szabadság, szeretem magam irányítani az életem. Amit gondolok, kimondom, érzelmeim ritkán mutatom ki. Nehéz a bizalmamba férkőzni, stílusom nyers, mint valami meggondolatlan tinédzsernek. Nem nőttem még fel, ez tény. Minden hülyeségben benne vagyok, amit kitalálok, vagy elhatározok, azt megteszem. Ha valakit szeretek, azt nagyon szeretem, nem félek fájdalmat okozni másoknak. Legtöbbször szeretteimmel teszem. Meggondolatlan cselekedeteim sokszor megbánom. Egy őszinte jellem vagyok, álmaim elérése céljából mindent megteszek. Szeretek irányítani. Általában saját érdekeim tartom szem előtt.
Szeretek hűvös eleganciával bánni az emberekkel.

   Apróságok

mindig ||
> Bernard
> cigi
> kávé
> energiaital
> tudatmódosítók
> eszkortkodás
> animágia
> elegancia
> édesapám
> szex
> csokoládé
> tükrök
> én
> mugli filmek
> nők
> betörés
> Bess
> Spanyolország
> musicalek
> éneklés
> tornacipők
> vándorszínház
soha ||
> Voldemort
> anyám
> iskola
> szellemek
> zsaruk
> Mágiaügyi Minisztérium
> kakaó
> vaj és egyéb tejtermékek
> tehetségtelen ripacsok
> spanyol tengerészek
> francia kurvák
> nemi betegségek
dementorok || Amikor egy spanyol tengerész a vízbe lökött és azt hittem megfulladok. Nem tudok úszni. Noah mentett meg. A tengerész rejtélyes körülmények között, másnapra eltűnt. A holttestet megtalálták, a halál módját nem sikerült azonosítani. A tengerész ujjait a hátsójából szedték ki.
Életemben egyszer öltem, és akkor is, mert elborult az agyam. Nem volt helyes és már meg is bántam, de azt hiszem ez egy fontos pont az életemben, mely később sokkal erősebbé tett.
mumus || Egy arctalan szellem. Mindig is utáltam a szellemeket.
Edevis tükre || Most reflexből azt kéne rávágnom, hogy normális munkát szerezni, és családot alapítani. De nem vágom, ugyanis abszolút nem vágyok, egyikre sem. Egy: imádom a munkám, és semmi pénzért nem hagynék fel, sem a betöréssel, sem pedig az eszkortkodással. Kettő: nem akarok gyerekeket. Maximum egyet, de akkor is csak ha muszáj. És az első pont kizárja a másodikat, vagyis nem lehet családom, mert az minden bizonnyal a munkám rovására menne. De még mindig nem válaszoltam a kérdésre. Mi a leghőbb vágyam? Azt hiszem az, hogy egyszer tényleg megszeressek valakit. Hogy érezzem, milyen szerelmesnek lenni. Nem a fellángolásokra, vagy a gyermekkori szerelemre gondolok, hanem az igaz szerelemre, melyről oly sok könyv, s történet szól. Nem akarom huzamosabb ideig érezni, nem akarom megtalálni a nagy Ő-t. Én csak érezni akarok.
százfűlé-főzet || Szürkéskék, ízre édes, illatra pedig mint egy zamatos narancs. Egy élmény megkóstolni.
titkok ||
- Nem igazán szeretek beszélni róla, hogy mit is csinálok. Érthető. Melyik ember néz jó szemmel egy betörőre, vagy egy férfi kurvára?
- Nem szeretem az ügyfeleimnek elmondani az igazi nevem. Semmi jó nem származna belőle, így mind csak „Puck” – ként ismernek.
- Anyám nem tud a munkámról. Egyikről sem.
- Több nemi betegségen vagyok túl. Ezekről nem szívesen beszélek. A szakmámban elég kellemetlen az ilyen.
- Biszexuális vagyok. Ez nálam elengedhetetlen, hiszen vannak férfi ügyfeleim is, viszont abszolúte nem szexi, ha egy férfi ilyet nyilatkozik magáról.
- Arról, hogy meggyilkoltam egy spanyol tengerészt, csak Noah tud, senki más.
rossz szokás ||
- Szeretek egy helyben toporogni, ha ideges vagyok.
- Vonzalmam a mugli drogok és alkoholok iránt egy napon még a sírba visz.
- Nagyon fontosnak tartom a külsőt, a megjelenést, túlságosan is, és ez már néha engem zavar. Nincs olyan tükör, mely mellett elmenve ne tekintettem volna bele, és mindig kínosan ügyelek rá, hogy hajam megfelelően álljon.

   A család

apa || Raphael Bernard Rhodenbarr; 61; félvér
anya || Lisa Cornelia Rosencrantz; 58; félvér
testvérek || Demetrius Horatio Rhodenbarr; 16
családi állapot || Próbálkoztam komoly párkapcsolattal. Nem ment.
állatok || Van egy macskám, Hermia. Az egyetlen nő az életemben, aki két napnál tovább bírja mellettem.

Családtörténet ||
Édesanyám londoni származású, szülei már meghaltak, s anyám egy könyv-antikváriumot örökölt tőlük. A bolt nem ment túl jól, s az üzletet anyám eladta, kedvenc könyveit pedig megtartotta magának. Egyébként végzettségét tekintve bűbájtan-tanár. Egy ideig tanított is a Roxfortban, de csak helyettesítő-tanárként, és az már régen volt. Természetesen tudását őrzi, s a mai napig több bűbáj lakozik fejében, mint amennyi el tudna képzelni egy normális varázsló.
Apám, aurori végzettségével, s szakmájával tartotta el a családot. Ő Anglia északi részéről származik, s a szülei a mai napig ott élnek. Titokzatos emberek, nem sokat árulnak el magukról, még a tulajdon unokájuknak sem. Bár azt hiszem nem is igazán volt alkalmuk rá, ugyanis életemben eddig összesen háromszor találkoztam velük. Nem túl kedves népek, nem éri meg őket noszogatni, kimozdítani őket a megszokott kis életükből. Egyébként apám elbeszélése szerint már vagy száz évesek lehetnek és mágiakutatóként különféle mágikus tárgyak feltalálásával foglalkoznak.

   Külsőségek

magasság || 183 cm
tömeg || 75 kg
szemszín || zöld
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Szexi, kidolgozott, csupa izom felsőtest, göndör haj, szép, zöld szemek.
kinézet || Általában azt mondják, jól nézek ki. És általában igazuk is van. Göndör hajam van, izmod felsőtestem, nagy cerkám, meg markáns állam, ami a nők szerint szexi. Én meg miért is mondanám, hogy nem? Ebből élek. Testalkatom pont ideális a besurranáshoz és a lopáshoz. Általában laza, kényelmes ruhákat hordok. Szeretem a csőgatyákat és a feszülős pólókat. A hajam régen vasaltam, ma már nem érek rá hasonlókkal foglalkozni, bár néha még ma is elkap a hév és nincs megállás, cipőkben pedig csak a tornacsukákat részesítem előnyben.
egészségi állapot || egészséges, betegségekre hajlamos

   A tudás

varázslói ismeretek || Kijártam a Roxfortot, így rendelkezek pár RBf vizsgával (6) és elenyésző számú RAVASZ-szal (4). Emellett hatodévben megtanultam hoppanálni, és az iskola elvégzése után édesapám megtanított az animágia rejtelmeire.
mugli képzettségek || Van jogosítványom, több társastánc tanfolyamon is részt vettem, egy csomó könyvet olvastam a lakatokról, zárakról, a betöréshez elengedhetetlen, illetve értek a mobiltelefon és a számítógép használatához is. Egyébiránt jól gitározok és jó hangom van. Sokáig musicalekben szerepeltem, ebből éltem meg, csak aztán találtam magamnak egy jobban kereső munkát. Jól beszélek franciául és spanyolul is.
pálca típusa || 11 hüvelyk, diófa, vélahaj maggal
különlegesség || animágus; alakja: mosómedve
patrónus || mosómedve

   Szerepjáték-példa

*Ariel egy szokásos, mindennapi kliens volt, azzal a kivétellel, hogy imádtam vele szexelni. Törzsvendégnek számított, így nálam csináltuk. Csak a jobbakat hívom el magamhoz, a többieket hotelszobákban fogadom. Fontos, hogy ne tudjanak meg túl sokat a magánéletemről, máskülönben belekeverednek abba is, és annak sosincs jó vége. Az eszkortok egyik fontos szabálya, hogy nem szabad összekeverni a magánéletet, a munkával.
Szóval Ariellel közvetlenül a szokásos, családi vacsi után találkoztunk, nálam. Esett az eső, nálam meg nem volt esernyő, így bőrig áztam. Kurva jól esett egy forró fürdő, s úgy számoltam, még fel is tudok öltözni, mielőtt a nő megérkezik.
A csengő zaja törte meg a ház – mindeddig töretlen – csendjét. Magam köré tekertem egy világoskék törölközőt, s lerobogtam a lépcsőn. Ajtót nyitottam.
- Ah, Ariel, szia!
- Szia, öhm… elkéstem volna? – a nő arcán zavarodottság látszódott. És vágy. Hát igen, a testem után melyik nő ne vágyna?
- Dehogyis. Pont jókor jöttél. – feleltem, majd jobb kezemmel finoman leoldottam a törölközőt, s megcsókoltam a nőt. Aztán elhúzódtam, ő pedig az ajtó melletti cipősszekrényre rakott egy borítékot, majd nem bírta tovább. Megfogott. Ott lenn, és elkezdődött a munka.

A baj akkor kezdődött, amikor Ariel a szájával húzta fel a kotont a farkamra. Már ő is meztelen volt. Az előszoba közepén voltunk, ahova a bejárati ajtótól közvetlenül be lehet látni. És az öcsém sosem arról volt híres, hogy kopogna.
- Raphael, mi a faszt csinálsz? – hangja felettébb hangos volt, ahogyan tátott szájjal állt az ajtóban. Ariel felugrott, a kotont kiköpte, és magára rántotta a törölközőmet, rám nézett.
- Raphael? Cuki.
- Mi az, hogy én mit csinálok? A saját házamban, öcsi, azt, amit akarok, úgyhogy húzz innen, mert kurvára nem tartozik rád a magánéletem.
- Öcsi? – a nő teljesen össze volt zavarodva.
- A barátnőd? – bökött öcsém Ariel felé, majd rám nézett, s szemei elkerekedtek, ahogy tekintete lejjebb siklott. Elvörösödtem, s egy díszpárnát nyomtam tekintetes férfiasságom elé. Nem vagyok szégyenlős, de azért ő mégis csak az öcsém!
- Barátnő? – visszhangozta Ariel.
- Szóval csak egy egyéjszakás kaland? – szaladt fel öcsém szemöldöke.
- Mondhatjuk így is.
- A munkája vagyok, ha mondhatom így. Ariel a nevem, szia. – fogott kezet öcsémmel a nő, majd rám nézett. – Majd folytatjuk legközelebb, jó? – aztán megcsókolt, összekapdosta a ruháit és kiszaladt a házból.
- Oké, és bocsi. – szóltam utána, de szerintem már nem hallotta.
Demetriusra néztem, aki elképedve próbálta összerakni a kirakós darabkáit. Félre dobtam a díszpárnát, majd a szomszédos szobába lépve kerestem egy boxert, amit gyorsan felhúztam, aztán visszamentem az előszobába.
- Te… egy kurva vagy?
- Az eszkort kifejezést jobban szeretem. Tudod, az a luxuskurva megfelelője, csak nem olyan sértő. – magyaráztam türelmesen.
- Hát, hogy mi számít luxusnak, azt asszem láttam.
Elmosolyodtam.
- Most már értem, hogy miért van ennyi pénzed.
- Hát nem panaszkodhatok.
- Lakberendező, mi? – mosolyodott el. Azt hiszem most először láttam az öcsémet mosolyogni. Tökéletes példa, hogy mennyire nem ismerem.
Vállat vontam.
- Anyának egy szót se, jó? – hangom nem tűrt ellenvetést.
- Hát… talán megbeszélhetjük, hogy befogjam.
Remek. Most jön az a rész, hogy megzsarol.
- Mit akarsz, Demetrius?
- Azt hogy segíts, had legyek olyan, mint te.
Na, jó, erre aztán nem számítottam.
- Te meg vagy húzatva? Azt sem tudod, hogy miből áll ez a munka!
- Nem, de te majd elmondod. Nekem viszont egy munka kell, amivel jól keresek, mint te. És az adottságaim is megvannak. – jelentette ki büszkén, és hirtelen lerántotta a gatyáját.
Na, jó. Sokáig úgy voltam vele, hogy apámtól örököltem minden jót, anyámtól meg a rosszakat, és a méreteimet határozottan apám génjeinek nyilvánítottam, melyet most úgy látom, nem csak én örököltem.
- Asszem már tudom, mit szeretett anya annyira apában.*

   Egyéb

avialany|| Joseph Morgan