Ahogy kavargó gyomrodat figyelmen kívül hagyva vizsgáltad Locket arckifejezését, érezted, hogy összeszűkült az amúgy sem túl tág bensőd és nagyon féltél, hogy kedves évfolyamtársad valami olyat fog mondani a nagymamának, ami után villámok fognak cikázni és összeomlik a város… A nagymama néha tényleg olyan boszorkánynak tűnt, mint amivel a mugli gyerekeket ijesztgették kicsiként. Azonban szerencsére Kit észrevehette a rettegést a szemedben, mert csak egy bocsánatkérést préselt ki magából és ahogy megkönnyebbülve kifújtad a levegődet, úgy érezted, húsz kilóval könnyebb lettél. Azt inkább figyelmen kívül hagytad, hogy mennyire tűnt őszintének, bár a nagymama szeme megvillant erre, de úgy tűnt, most ő is bölcsebbnek látta nem tovább vinni ezt a veszekedést, így hamar magatokra maradtatok. Azzal most inkább nem is foglalkoztál, hogy a nagymama mellékes gondolatai vajon hova fogják vezetni a mai napon ezt az egész látogatást…

- Jó, rendben… - motyogtad megsemmisülten Kitnek, ahogy lesütötted tekinteted és nagyot nyeltél. Megérezted azt a fura érzést a szádban, ami a hányást előzte meg és elfintorodtál. Nem akartál  itt öklendezni – mert hogy nem volt semmi a gyomrodban ugyebár -, szóval nagy erőkkel azon voltál, hogy megakadályozd a rendkívül szánalmas jelenetet. A durrfarkú szurcsókot nem is nagyon értetted, hogyan jött ide, annyira arra koncentráltál, hogy a rád törő rosszullétet zabolázd, így arra csak motyogtál valamit, mielőtt összeszedted volna szánalmas ábrázatodat, s őszintén megdicsérted a krémeket. Merlinnek hála nem lettél rosszul a kóstolótól és ilyenkor egyébként kifejezetten örültél, hogy a nagymama boszorkány volt, mert teljesen tökéletesen be tudta szerezni azokat a bájitalokat, amelyekre szükséged volt.

- Dehogynem! Ne tekintsd semmisnek a tehetségedet, Kit, tényleg nagyon ügyes vagy! – mondtad egy fokkal komolyabban. Valami ilyesmiről magyarázott a terapeutád is, de sosem értetted igazán, elvégre ahhoz, hogy ne kicsinyítsed az érdemeidet, ahhoz fel kellene tudnod valamit mutatni, ez meg általában gyökerestől szokott hiányozni, innentől kezdve nem volt miről beszélni. De abban biztos voltál, hogy Locketnek szüksége lenne egy kis támogatásra, mert valóban nagyon ügyes volt és valóban úgy tűnt, mint aki nem hajlandó ezt elismerni… - Elsőszámú vásárló leszek, ígérem! – húztad óvatos, játékos mosolyra a szádat és jól esett végre kicsit… Szabadabbnak lenned, mint máskor. A nagymama mellett a maradék életerőd is elveszni látszott és ettől most rendesen megijedtél. Nem szerettél volna élőhalott állapotba kerülni, se besavanyodni… Most mégis úgy érezted, hogy végtelen közel kerültél hozzá. Ennek egyik ékes példája volt ez a borzasztóan szúrós, szoros és kényelmetlen, kicsit sem hozzád illő jelmezszerű ruha, ami még Kitnek is feltűnt.

- Hát, végülis, igen… - fintorodtál el egy pillanatra, ahogy elképzelted, ahogy valaki állott szart eszik egy croissanttal… Nem volt kellemes látvány, szóval akkor biztosan te is ennyire borzasztóan festhettél. Remek… - Nem rossz ötlet a jelmez… Kár, hogy nekem mindennap ezeket a óborzalmakat kell viselnem – sóhajtottál egy nagyot, de egyébként lehet, hogy majd az egyiket átalakítod… - Habár valószínűleg inkább magam varrnám meg az egészet az első lépéstől az utolsóig – mosolyodtál el megint halványan, kissé álmodozóan. Bár ahhoz kellene valamerre tölteni az ünnepet, nem igaz? Hirtelen azért nem jöttek szembe az ötletek és a meghívás lehetőségek, így azért kérdéses volt, hogy egyáltalán érdemes volna-e időt, energiát és erőforrást fektetni valamibe, amit nem is biztos, hogy lesz alkalmad viselni. Pedig imádtál kreatívkodni és alkotni, a pazarlás messze állt tőled.

Ahogy felfedeztétek a kisvárost közösen, elámultál minden apróságon. Fantasztikus hangulata volt és nagyon-nagyon tetszett neked. Közben figyeltél az évfolyamtársadra és azt vetted észre, hogy az előbbi jelenet görcseit lassan magatok mögött hagyjátok, és kezdted kifejezetten jól érezni magadat. Még a háttérben meghúzódó émelygésed és hányingered is olyan apróra zsugorodott, hogy megkockáztattad, már nem is érezted magadat olyan pocsékul… Halkan felhorkantottál arra, hogy tudtál viselkedni és még a szemedet is megforgattad. Néha büszke voltál arra, mennyire elegánsan és udvariasan, esetleg előzékenyen tudtál viselkedni, de az igazat megvallva, sokkal többször érezted ezt hátráltató tényezőnek az ismerkedésben, mint előnyét. Mindenesetre nagyot bólintottál Locket kérésére. Nem voltál kifejezetten jó hazudozó, de ha más érdekeit szolgálta és ezzel segíthettél neki, akkor jobban ment. Bíztál abban, hogy nem neked kell majd a hatalmas szónoklatot előadnod, hanem elég lesz csak előzékenyen elmosolyodnod és bólogatnod. Legalábbis ebben reménykedtél.

- Ó, miért? Mi a baj a de Lys családdal? – kérdezted őszinte meglepődéssel. Az évek alatt azért nem volt nehéz észrevenni, hogy a Grimmstarkok nem szívlelték a de Lyseket és fordítva, de valójában fogalmad sem volt, hogy egy városban éltek és hogy miért is utálták ennyire egymást, szóval reménykedtél, hogy esetleg válaszokat kaphatsz most. Eszedbe jutott a közös asztronómia feladatod, amit Basile társaságában kellett megoldanod. Habár nem mondtad volna, hogy kifejezetten jól kijöttetek volna, egyébként jól tudtatok együtt dolgozni és talán minimálisan segített legyőzni a távolságot, ami volt közöttetek. Habár voltak pillanatok, mikor kifejezetten nehezen ment minden, ettől függetlenül nehezen láttad volna, hogyan lehet ennyire rosszban lenni a fiúval, elvégre végig udvarias volt veled. Nyers talán, őszinte, de udvarias. Úgyhogy tényleg kíváncsi lettél volna, mi volt az, amin ennyi év után is marakodni tudtak. – Voltatok Kínában? Azt a mindenit! Merre? Mi jót csináltatok? Mennyi időre mentetek? – érdeklődtél, ahogy a tekinteted megint felcsillant. Rendkívül izgalmasnak hangzott az egész és szívesen megtudtál volna többet erről. Aztán kissé szégyellősen és bocsánatkérően mosolyogtál. – Nos… Ki mással tölteném? – tetted fel őszintén a kérdést, s az azt követő pillanatnyi csend annyira nyomorúságosnak tűnt, hogy te is megértetted, hogy ez a kérdés elképesztően gyászosra sikeredett. De hát így volt! A nagyszüleid meghaltak, Martha Rosier maradt a legközelebbi rokonod, csoda volt, hogy egyáltalán magához vett, barátaid meg nem igazán voltak vagy a nagymama nem engedett volna el, vagy nem maradhattál volna hosszabb ideig náluk. Arról meg igazán nem számolhattál be, hogy mennyire visszaestél a depresszióba a gyász, a fogság és a rabláncnak érzett szabályok és környezetváltozás miatt. Ez az egy mondat is eléggé nyomasztóra sikeredett, szóval inkább folytattad. – Még szoknom kell az új házat és környezetet… - tetted hozzá, de igazából ettől sem lett jobb. Igazából fogalmad sem volt, hogy bárki tudott-e arról, hogy az utolsó felmenőid is meghaltak Görögországban. Miért tudta volna bárki? Viszont nem érezted helyénvalónak ezt megosztani, nem akartad Locketre terhelni ezt, meg hát biztosan nem is volt rá kíváncsi. Úgyhogy nem tetted, ha valami érdekli vagy nem tudja, úgyis rá fog kérdezni, ha meg nem, akkor pedig csak bólintani fog egyet és tovább léptek. Valójában senkinek nem tudtál rendesen beszélni még erről, maximum a terapeutádnak részekben vagy néha a párnádnak elsírtad a bánatodat, de ez szörnyen bárgyún és szánalmasan hangzott, szóval inkább nem is gondoltál arra, mennyire egyedül is voltál, pláne mert hogy meg is érkeztetek a helyszínre, ami szintén lenyűgöző volt.

Próbáltál nem láb alatt lenni és szorosan követni Locketet, de elég hamar meg kellett torpannod, ahogy a fiú édesanyja elétek állt. Próbáltál egy kedves, ártatlan mosolyt magadra varázsolni, akármennyire is megijedtél attól, hogy most be kell majd mutatkozz. Bólintottál egy nagyot, majd előreléptél. Az utolsó pillanatban fogtad vissza magadat, hogy pukedlizzél egyet, elvégre a nő a kezét nyújtotta, s inkább te is belehelyezted a kezedet és finoman megráztad azt.

- Örvendek a szerencsének, asszonyom! Theresa Valaoritis vagyok, de szólítson, ahogy csak tetszik Önnek! – mosolyogtál kedvesen az asszonyságra. Mennyivel szimpatikusabb volt már most, mint a nagymama, nem igaz? Elgondolkodtál a kérdésen. – Alapvetően saját készítésű gyógyteát szoktam fogyasztani, de abszolút imádok minden teát, így nyitott vagyok az újdonságokra is természetesen! – mondtad neki, mielőtt észre nem vette volna a krémeket és szíved máris erősebben kezdett verni, ahogy érezted, hogy a hazugság egyre jobban fonta körétek fojtogató ujjait. Próbáltad összehúzni magadat, hogy minél kevésbé legyél feltűnő, amiben nem igazán segített Locket segélykérő pillantása. Mégis mit várt tőled? Hogy majd te fogsz valami csodálatos történetet kitalálni?

- Őőő… - kezdted rendkívül értelmesen és agyad lázasan kutatott a megfelelő szavak után, melyek mintha a nagymamával együtt máshol andalogtak volna a főtéren és abszolút nem ebben a csodás épületben. – Szóval az történt, hogy… - körbenéztél pánikolva. – Őőő… Amennyit én láttam, az az volt, hogy valaki a biciklivel komótos tempóban ment, aztán egyszer csak egy vadabb típusú macska hirtelen felé ugrott és hát… Valljuk be, a macskakő nem éppen ideális kormányfélrerántáshoz, szóval… Bár Kit nem esett el, de pár krém kirázkódott és hát igen… Mi meg ekkor értünk oda a nagymamával és akkor fel is ismertük egymást. A macska szerencsére eltávozott… Már hogy nem a másvilágra, hanem odább ment, azt hiszem… - mondtad bizonytalanul és rettenetesen zavarba jöttél, rángattad a ruhát magadon és biztos voltál abban is, hogy elvörösödtél. Nos, valaki csuklott, valakinek meg az arcára ült ki minden érzelme. Csoda volt, hogy nem kezdtél el kitálalni a nőnek, de nagyon próbálkoztál Kit kedvéért. – Mindenesetre Kit azt mondta, hogy ő maga készítette a krémeket! Ez elképesztő! Öntől tanulta volna? – kérdezted, hátha a témaváltás segített átvészelni a helyzetet. – Meg azt is mondta, hogy megnézhetem, hogyan dolgozik! Nagyon tehetséges fia van, asszonyom! – dicsérted teljesen őszintén és egy kedves mosolyt megejtettél az évfolyamtársad irányába is, hátha ő is könnyebben összeszedi magát zavarából, ha már neked közepesen sikerült csak.

Levelek. Föld szaga. Zizegő, susogó hangok. Borzongás. A kontrasztok. Fény a szemhéjaid mögött, de sötétség vett még körül. A végtelen és ősöreg nyugalom és háborítatlanság körbeölelt, de benned harcok dúltak. Tested minden egyes porcikája lángolni érződött, mintha egy álomban lettél volna. Egészen biztosan nem lehetett ez a valóság, hiszen minden összefolyt és nem tudtad többé megkülönböztetni a lázálmokat és a Tiltott Rengeteg valóságát. Illúziónak tűnt minden hang, minden érzés, minden levél, amely az arcodat érintette. A nedves föld a tapintásodra szétporladt. Aztán kipattantak a szemeid.

Fogalmad sem volt, mikor jöttél a Tiltott Rengetegbe vagy hogy mikor aludtál el. Nem állt távol tőled az sem, hogy elájultál és most keltél fel. Olyan elemi erővel szakadt rád a tested fájdalma, hogy még a levegőd is bennszorult. Már tudtad, mit kerestél itt, bár a képek lassan töltötték ki a hiányos részeket: előző este megint akkora fájdalmaid voltak, hogy képtelen voltál ágyban maradni, így elindultál a folyosókon. Eszedbe jutott, hogy előző évben, mikor Elowennel összefutottál, nem vittél se cipőt, se semmit, így egy jobb pillanatodban legalább azt felhúztál meg egy pulóvert, de a hányinger és az émelygés annyira erős volt, hogy nem volt maradásod. Fullasztónak érezted a falakat, szívverésed felgyorsult és levert az izzadtság is. Biztos voltál benne, hogy a láz már órák óta lassan és észrevétlen fonta körbe testedet, hogy egyik pillanatról a másikra kezdjen fojtogatni erősen. Szerencsére attól nem tartottál, hogy hányni fogsz: jó szokásodhoz híven már vagy két napja egy falatot sem tudtál letolni a torkodon, annyira undorodtál mindentől és úgysem maradt volna meg a gyomrodban. A telihold előtti estén azonban a kastély sem szolgált megnyugvással számodra. Egyre jobban rád telepedett a nyomasztó érzés, nem kaptál levegőt és a fájdalom olyan erős lett, hogy muszáj volt segítséget kérned.

Első gondolatod Giles volt. Pár nappal ezelőtt, mikor a fájdalom már erős volt, de a lelked jobban vérzett, hirtelen felindulásból elmentél hozzá. Hallgattál a terápiádat vezető orvosodra és be is vált. Hálás voltál Gilesnek és talán te is tudtál számára egy minimális komfortot nyújtani ebben a borzalmas hétben. Viszont pontosan tudtad, hogy a telihold előtti este neki is annyira gyötrelmes és szenvedés, mint neked és nem akartad terhelni magaddal. Így elvetetted, hogy hozzá menj. Szükséged lett volna pár főzetre, mely enyhíti ezt a borzalmas égést, pulzálást, fájdalmat, de képtelen lettél volna elmenni a Gyengélkedőre: friss levegőre volt szükséged, mielőtt teljesen elragadt volna a pánik. Így jutottál el végül a Tiltott Rengetegbe, hiszen pontosan tudtad, merre nő az a növény, amely minimális megnyugvással szolgálhatott a testednek.

Az, hogy utána hogyan történt, hogy már a napsugarak simogatták elgémberedett testedet, azt az agyad jótékonyan elrejtette előled, de biztos voltál abban, hogy már akkor is hajnalodott, mikor a pánik annyira szorongatta testedet, hogy kilépj a kastélyból. Hát, így pattantak ki szemeid az erdő egy békésebb részén. Rettenetesen fáztál, fájt a torkod, a láz- és fájdalomcsillapító növény hatása már rég elmúlt, valószínűleg csak ezért tudtál aludni pár órát. Nem mintha érezted volna a hatását, ahogy lassan feltápászkodtál. Még jó, hogy szombat volt, különben már réges-régen elkéstél volna az órákról. Rettenetesen felelőtlen voltál és szidtad magadat meggondolatlanságod miatt. A fájdalom továbbra is elviselhetetlen volt, tested pedig letaglózva vonszoltad kifelé, miután leporoltad magadat és valamennyire rendbe tetted a külsődet, hogy ne legyen annyira feltűnő az egész. Bár pizsama volt rajtad a kötött, őszi színekben pompázó pulóvered alatt, szóval teljesen mindegy volt.

Fogalmad sem volt, mikor torpantál meg vagy hogy miért. Talán csak az erdő hangjai közé kevésbé illő neszeket hallottad meg, mindenesetre hamar rátaláltál a hang forrására, hiszen nem messze tőled volt háztársad, Ian McEwan. Először nehezen ismerted meg a tánc és a kék haj miatt, de aztán rádöbbentél, hogy ő az. Nekitámaszkodtál egy fának, ahogy a következő fájdalomhullám el akarta ragadni a testedet és kissé remegve – bár hogy a hidegtől, a kimerültségtől, az éhségtől vagy a fájdalomtól, azt nem tudhattad – nézted a fantasztikus produkciót. Nem tudhattad, mennyi idő telt el így, de segített kicsit kiszakadni abból az örvényből, amelyben már napok óta vergődtél. Ian nagyon ügyes volt és öröm volt nézni – még egy halvány mosolyt is sikerült varázsolnia az arcodra. Egészen addig, amíg Ian fel nem kiáltott, mert akkor te is összerázkódtál és botorkáltál pár lépést hátrafelé, úgy megijedtél te is a hirtelen hangtól.

- Elnézést, nem akartalak megzavarni… - mondtad halkan, majd nyeltél egy nagyot. – Csak annyira magával ragadó volt a produkció, hogy… Szóval bocsánat… De nagyon tehetséges vagy, Ian! – mosolyodtál el halványan, ami hamar el is tűnt, ahogy a végtagjaidba belenyilallt a fájdalom. Szerencsére a fiú folytatta, így nyertél egy percet, hogy összeszedd magadat. Kissé elhúztad a szádat a gúnyos megnevezésre. Valóban prefektus voltál, de nem gondoltad emiatt magadat másnak, ráadásul véleményed szerint meg sem érdemelted… Aztán aprót ráztál a fejeden. – Nem. Elvégre akkor én is tilosban járok éppen, nem? Elég kétszínű lenne tőlem, ha megbüntetnélek ezek után… – sóhajtottál egy nagyot, majd kíváncsian felpillantottál. – Mindig itt gyakorolsz? Vagy miért ezt a helyet választottad éppen? – érdeklődtél, hangodban se szemrehányás, se semmi ilyesmi nem volt, csak őszinte kíváncsiság. Alapvetően nem te voltál a büntetéseket osztogató prefektus, ezt pedig jó páran biztosan ki is használták. Te inkább segíteni igyekeztél másoknak megoldani a problémákat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a nehéz helyzetből. A szigorú, kiosztó prefektusi feladatokat mások végezték és hálás voltál nekik, mert nem kifejezetten voltál jó abban, hogy a pofátlan népeket helyrerakd – és ezzel sokan tisztában is voltak sajnos.

Láttad, hogy Ian haja ismét fekete lett, pedig a kék is nagyon jól állt neki. Egy apró sóhaj ismét elhagyta a szádat, ahogy láttad, hogy rágyújtott. Megcsóváltad a fejedet kicsit, de megint letaglózott a fájdalom, így nem mondtál semmit. Nem mintha kioktattad volna vagy megbüntetted volna, bár sosem értetted a dohányzásnak az előnyét. Rettenetes szaga volt, mindig zavarta az orrodat és tudtad, mennyire egészségtelen is. Volt elég betegséged, gyenge is voltál, abszolút nem volt szükséged még valamire, ami tovább rontotta volna törékeny alkatodat. Meg aztán… Papous Timo és Yiayia Galene is megvetette, az ő emléküket meg nem szennyezhetted be ezzel. Martha nagymama pedig biztosan gondosan megbüntetett volna, ha rajtakapott volna ilyenen, tehát már ezek is elég elrettentőek voltak számodra, hogy ne csináld. Ian kérdése is kissé késve érkezett meg hozzád, ahogy a következő fájdalmat a fába kapaszkodva élted túl.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… - mondtad visszakozva. Elvégre tényleg nem akartad kizökkenteni. Már elléptél volna a fától, mikor azért a prefektusi ösztöneid azt súgták, hogy talán igazán nagy felelőtlenség volna itt hagyni egyedül, szóval ráemelted tekinteted. Biztos voltál benne, hogy rettenetesen rosszul néztél ki. – Kikísérsz, kérlek? – kérdezted tőle finoman. Hozzá voltál szokva az elutasításhoz, de még így is izgultál, hogy mit fog mondani. Ha esetleg beadja a derekát, akkor ahogy rettenetesen lassan sétáltatok kifelé, azért kérdeztél tőle párat, mert érdekelt. Ha nem indultatok meg, akkor a fát támasztva tetted fel a kérdéseket, hiszen eszed ágában sem volt egyedül hagyni őt az erdőben. – Mióta táncolsz, Ian? Vannak fellépéseid is? Illetve milyen stílusok a kedvenceid? – tetted fel az első kérdéseidet őszinte érdeklődéssel a hangodban. Remélted, hogy nem küld el vagy hord el mindennek. Bár azon sem lepődnél meg, nem te szoktál lenni a legkellemesebb társaság…