+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Nyugati szárny
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Klubhelyiség
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Klubhelyiség  (Megtekintve 3077 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 10. - 13:07:45 »
0



Négyzet alakú helyiség közvetlenül a bejáratot követően, mely tele van sok-sok kényelmes fotellel illetve kisebb asztalokkal és egy közepes méretű kandalló is található itt. A diákok szabadidejük nagy részét itt töltik el, de van, aki itt tanul. Szabad kilátás nyílik az udvarra az ablakból. A terem díszítése arany és piros színű. A bejárat mellett hatalmas aranytábla hirdeti a griffendéles roxforti hősök neveit, akik Roxfortér adták az életüket.
Naplózva

Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 02. 01. - 16:40:51 »
+1

To: Noah

2001. december 24.



16+

Nem sokan maradtak rajtam kívül az iskolában, legalábbis a Griffendélből. Azok is, amint véget ért a vacsora, felvonultak a hálókhoz, én pedig egyedül maradtam Fahéjjal a kandalló előtt. Ő az egyik párnán volt lehunyt szemekkel. Elfáradt a mai napba, talán azért, mert végig énekelte a vacsorát a tányérom mellett ülve… és ez egy ilyen aprócska testnek egészen megterhelő lehetett.
Odanyúltam, hogy egy kicsit megpiszkáljam az ujjammal a puha kis bundáját. Erre ki sem nyitott a szemét, csak apró, magas hangot hallatott. Egyáltalán nem bántam, hogy Noah rám bízta az apróságot. Élveztem, hogy törődhetek valamivel, ami az övé. Hiányzott a társasága… még az is hiányzott, hogy állandóan azon aggódjak, mikor vált le valakire. Na jó nem, mert az még mindig ott volt, mint félelem. Már jó pár napja elment s csak azon kattogtam, hogy vajon talált-e már valaki mást, akivel lefeküdt. Olyan könnyen felejthetne el, mert csak egy jelentéktelen negyedéves voltam… mégsem akartam. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen.
Ezzel a gondolattal pillantottam vissza a kandalló felé. A fejemre húztam a szürke pulcsim kapucniját, mert a tűz ellenére is, könnyen betört a szokásos angol tél fagyos ereje a kastély falai közé. A szűk, sötétkék farmer, amiben voltam egészen kevésnek hatott ilyen zord körülmények között. Talán csak az segített egy kicsit, hogy ma reggel, mielőtt belebújtam volna a tornacipőmbe, egy vastagabb zoknira váltottam.
A lángok között már nem láttam a levelet, amit egy órája hajítottam be. Anyám írt néhány sort, hogy legalább karácsonykor hazamehetnék, mert mindenki vár engem és a húgom is látni szeretne… a levél végére már elmondott mindennek: Sebastian, miért nem vagy velünk őszinte? Miért nem akarod elmondani, mi történt veled? Csodálkozol, hogy apád haragszik rád? Eddig azt sem tudtuk, hogy a fiúk érdekelnek. Gyere haza és beszéljük meg!
Talán nem voltam soha igazán jó gyerek. Olyan könnyen fordítottam nekik hátat, mintha soha nem is éltünk volna egy fedél alatt a vérfarkasmarás előtt. Az igazság az volt, hogy nem is nagyon emlékeztem rá. A szobám, a ház, a farm, egy-egy jelenet megmaradt, de minden más ott volt a háború évében történtek árnyékában. Akárhogy is kutattam kedves, boldog emlékeket, nem volt más csak egy kiesett biztonságérzet, amit a régi otthonunk adott… azt már nem is tudtam, hogyan veszítettük el. Nem emlékeztem semmire, mert minden, ami valaha az életem része volt emögött sötét mögött volt… már elfogadtam, hogy a részem, hiába rejtegettem mások előtt. Farkas voltam.
Ez a tény láthatóan nem zavart meg egy olyan apró teremtményt, mint Fahéj, de az emberekből félelmet váltott ki. Féltek, hogy véletlenül beléjük marok… ez alól lényegében csak Edward, Jack és Nightingale jelentettek kivételt, meg talán Mira Harpell, de vele nem sokat találkoztam az elmúlt időszakban, leszámítva az edzéseket. Csak köszöntünk egymásnak a folyosón, de ennyi… mivel mostanában egészen sok időt töltöttem Noah társaságában. Lényegében mindig, amikor nem Jackkel voltam, vele voltam.
Tehát megint rajta kattogtam. A közösen töltött alkalmakkal egyidőben eszembe jutott a szeme csillogása, a haja érintése, a csókjai… ahogy a combjaim közé nyomta magát… és ez elég volt ahhoz, hogy máris bizsergést érezzek odalent.
– Franc… – motyogtam magamba, ahogy szinte ösztönösen végig simítottam magamon a nadrágon keresztül. Már ennyitől is teljesen elvörösödtem, habár szemtanúja legfeljebb akkor lehetett volna a dolognak, ha egy kísértet véletlenül éppen belebeg a klubhelyiségbe. A zavartság ellenére még odasimítottam egyszer... mert jó érzés volt. Beleborzongtam, s hangosan fújtam ki a levegőt...

Naplózva


Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 02. 01. - 22:45:39 »
+2

Sebastian
2001.12.24


- Hagyj békén, Thane. - A hangja halk, de figyelmeztető éllel csendül, ahogy megpróbál elmozdulni a folyosón az auror mellett.
Nem figyel eléggé, a fickó ugyanis egy gyors rántással lehúzza róla a kapucnit. Szisszenve fordítja el a fejét a tolakodó pillantástól.
- Ki művelte ezt veled? - Szól a fagyos hang, amire megrándul a szája. Még ez az apró mozdulat is fáj.
- Semmi közöd hozzá. - Visszahúzza a fejére a sötét anyagot, ahogy megindul újra. A fickó elkapja a karját. Majdnem felnyüszít. Majdnem.
- Nem úgy volt, hogy a karácsonyt otthon töltöd?
- Szakadj már le rólam bazmeg. - Ezúttal már acsarogva mordul, a hangjában sistereg a feszültség, de az ujjak szorosabban zárnak rajta. Halkan nyikkan a repedt csontokba maró fájdalomtól.
- Hé-
Gyors a mozdulat, amivel a pálcája... valaki más pálcája az auror torka alá mozdul. Pillantása szinte lámpásként fénylik a kapucni árnyékából. Nem mintha tudna varázsolni... de kibaszott meggyőző tud lenni, ha akar.
- Hm. - Emeli meg kicsit az állát a férfi, a pálca pedig engedelmesen követi. - Ez nem túl bölcs Noah. Nagyon nem. - Nem reagál, amire Thane végül ereszti a karját és feltartott kezekkel tesz hátra egy lépést.
Nem válaszol, egyszerűen csak ő maga is elhátrál. Végül leereszti a pálcát, mikor eltűnik a következő szakaszon.

Nem akar itt lenni. Nem akar valójában az égvilágon sehol sem lenni, de viszonylag kevés választási lehetősége maradt; vagy az utcán alszik, vagy a Roxfort Expresszen.
A reggeli járattal jött valójában, de szokás szerint egy fél napjába belekerült a gőzösnek, amíg célba ért Roxmortsban.
Nem indult el azonnal visszafelé. Egy darabig járta a falucskát a néma, havas utcáival, mézeskalácsszerű házaival és az ablakok mögül kiszűrődő tűz meleg fényével. A mögöttük húzódó vidám, családi hangulattal.
Mennyire szimbolikus volt. Saját kívülállósága, mely valójában nem nem szűnik meg a Roxfort falai között járva sem. Egy ideje nem érzi már, hogy ide tartozna és ez a legutolsó botrány kimondottan nem javított a helyzeten. Egy részét már az sem zavarná, ha egyszerűen csak... kirúgnák. Egy aprócska hang benne viszont újra és újra emlékezteti, hogy tovább akar tanulni a képzőművészetin. Hogy egy nap saját boltot akar nyitni. És bár alapvetően nincs szüksége a RAVASZ vizsgákra, egyszerűen csak nem engedheti meg magának, hogy ellógja az életet...
Mélyebbre húzza fejében a kapucnit, ahogy szembe jön vele két auror is a folyosón. Nincs hova elrejtőznie... így talár nélkül, mugli ruhákban nem ússza meg az "igazoltatást", újabb öt percet veszt el az életéből, mire a nyomorultak rájönnek kicsoda, miért van itt és miért nincs megfelelő öltözékben. Kurvára kibaszott az élet. Képtelen használni a saját pálcáját, hogy elrejtse az arcán a sérüléseket. Hogy magára szórjon valami kiábrándító-bűbájt. Vagy egyszerűen csak tegyen bármit is a dolog ellen.
Mindenhol kibaszott aurorok. Mindenhol.
Nincs kedve trükközgetni, mégis végül úgy közlekedik egészen a Kövér Dámáig, holott... nem csinált semmit, amiért rejtőznie kellene. De félő, hogy a következő auror erőszakosabb lesz és nemes egyszerűséggel elvonszolja a Gyengélkedőig a kategorikus "nem"-ek ellenére is.
Semmi mást nem akar, csak befeküdni az ágyba és aludni. Vagy ha az nem is megy ahogy azt a vonaton kénytelen volt megtanulni, legalább bámulja a plafont egyedül. Ha minden igaz, a szobából senki nem marad a Roxfortban karácsonyra, bár őszintén... nem figyelt oda különösebben.
- Hé. - Ingerülten megdörömböli a Kövér Dáma képét, amikor az immár harmadszorra nem reagál a jelszóra, erre azonban a festett nőszemély felriad borgőzös álmából.
- Tündérzsálya. - Ismétli meg újra immár erősen fogyó türelemmel.
- Ah! Hogy merészeled, te pernahajder? Engem nem lehet csak úgy megérinteni?!
- Tündérzsálya - Érzi, ahogy egy ideg rángatózni kezd a szemhéjánál.
- Miért engednék be valakit, ilyen ruhában? Nem kellene-
- TÜNDÉRZSÁLYATÜNDÉRZSÁLYATÜNDÉRZSÁLYA - Hangos üvöltésébe belevegyül a Dáma hisztérikája, de végül csak eléri, hogy felcsapódjon az a portré, ő pedig bemászik a lyukon, mielőtt az meggondolhatná magát.
Morog még utána valamit ahogy beljebb sétál. Csak annyira néz körbe a klubhelyiségben, hogy tudja kiket kell elkerülni... persze nem lepi meg, hogy az teljesen kihal-
Hm.
- Hey. - Szól a szűkszavú köszönés, ahogy bemozdul a fiú látókörébe és egy óvatos, kissé darabos mozdulattal a szomszédos fotelba ül. Mostanra már megtanult nem sziszegni közben.
- Milyen volt a vacsi? - Az a hang kissé üresen cseng, de az ismerőssége azért nem változott még akkor sem, ha továbbra is mélyen az arcában van az a fekete kapucni. Táskája halkan puffan mellette a földön.

Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 05. 18. - 12:33:50 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Nyeltem egyet. Éreztem, ahogy a keserű íz megül a számban Jack faggatózására. Az utolsó óránk volt, éppen gyömöszöltem a táskámba a könyvemet, meg a pergamen darabokat, hiszen korábban már eltettem a tintát és a pennát. Nem válaszoltam semmire, csak fogtam magam és kisétáltam a folyosóra. Ott közöltem aztán vele:
– Csak hagyj már, Jack! – vágtam a fejéhez.
A szavaim visszhangot vertek a már-már üres folyosón. A legtöbb évfolyamnak talán nem is tartanak ilyen sokáig az órái… nem tudom. Mindenesetre sértetten indultam meg a klubhelyiség felé. Minden lépésemet hangos zajnak éreztem a csendben, ami a kastélynak ezt a részét jellemezte.
Nem kellett volna felemelnem a hangomat Jackkel szemben. Ő nem tudta, mi történt… mert nem voltam olyan jó barát, mint ő. A jó barátok mindent elmondanak egymásnak. Csakhogy én novemberben bezárkóztam. Jött Noah Nightingale és letarolt, mint egy tornádó. Csak őt láttam, csak vele akartam lenni… ezért keveredtem abba a dologba is. De mégis hogyan mondhattam volna el Jacknek a történteket? Nightingale alakjában akart lefeküdni velem Morrow. Nevetségesen hangzott. Már így is éppen eléggé megviselt a hónapokkal ezelőtti szakítás, nem akartam még a legjobb barátom kérdéseit is megválaszolni… mert azok lennének, ha nem éppen úgy dönt, hogy elmegy letépni Morrow fejét, amit nagyon nem kéne. Éppen elég, hogy Louis megmarásával magamat a kicsapás felé sodortam. Nem akartam még valakit bajba keverni.
Dacosan léptem be a jelszó megadásával a portré mögött nyíláson a klubhelyiségbe. A jó idő miatt bizonyára mindenki odakint volt, ezért éppen csak egy-két ember sietett át a vöröses színben pompához helyiségen. Én magam pedig közvetlenül a puha kanapé mögött ültem le a poros szőnyegre, amit már vagy ezren végig tapostak. Felhúztam a lábaimat és reméltem, hogy Jack itt nem vesz észre. Idegesen rágcsáltam jobb kezem mutatóujján a körmöt, kicsit a bőrt. Nem is tudom… talán csak éreztem, hogy most már nagyon szorul a hurok, főleg mióta valaki kipletykálta, miről volt szó a tanári értekezleten egy hete. Jack is hallotta nyilván… hogy szóba került Morrow neve, ő meg köztudottan utálta Nightingale-t.
Kicsit jobban összehúztam magam, ahogy hallottam, hogy valaki belép a portrélyukon. Már a neszekből is hallottam, hogy Jack lesz az. Talán tényleg ki kellett volna mondanom: bántott Morrow… bántott Noah… és te vagy az egyetlen fiú, akitől nem félek. Meg is kellett volna megölelnem. Csakhogy nem igazán mertem hozzáérni… ugyanez volt, mikor Fawcett professzor érintette meg a vállam, vagy mikor ránk csukta az ajtót az elbeszélgetés alkalmával. De elmondani sem tudtam volna ilyen szépen, tisztán. Dadogtam. Folyamatosan dadogtam, elveszítve az igazi énemet szépen lassan.
Teljesen összehúztam magam. A 169 centimmel egészen könnyű volt, sosem voltam túl magas, ez pedig szerencsésnek tűnt, ahogy a kanapé mögött próbáltam bujkálni. Egy hülye gyereknek tűntem, aki meg sem érdemelte, hogy legyenek barátai vagy hogy bárki törődjön vele még.
A testem azonban cserbenhagyott. Mielőtt még megnyugodtam volna, hogy na most aztán marha jól elbújtam, feltört belőlem a csuklás. Hülye, magas kis hangon rázta meg újra és újra minden porcikámat. Tudtam, hogy ennyi… most lebuktam. Így hát oldalra fordítottam a fejemet, alig várva, hogy találkozzak a barna szempárra.
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 05. 18. - 17:45:59 »
+1



¤ ¤ ¤
To; Sebastian


Hanyag mozdulattal dobom be a pennát a táskámba, majd azzal az ütemmel zárom be. Komolyan, ha még tíz percig tart az óra, rituális öngyilkosságot követek el, szerencsére, az idő megkímélt, pontosabban a csengő. Engem igen, de a mellettem indulatosan pakolászót már nem. Sóhajtok egyet, ahogy ma már sokszor. Oké, harapós kedvében van, én meg makacs és nem engedek abból, amit a fejembe vettem. Pontosabban, amit oda ültettek. Mert ha hiszi, ha nem, itt valóban semmi sem marad titokban. Nem ám. Valahol sértett a dolog, hogy nem tőle és nem akkor hallottam, első kézből – még ha meg is értem, hogy nem akar beszélni. Sebastian számomra egyszerre nyitott könyv és egy olyan rejtély, amelyet hosszú szakállas tudósok sem tudnának megfejteni. Az az igazság, hogy az elején amennyire „kötelességnek” éreztem, hogy az életében legyek, most úgy nem tudok és nem is akarok szabadulni, még ha mi ketten vagyunk az ég meg a föld. Most mégis, egy bosszús villanás ül tekintetembe, hogy miért mégis most zárkózik vissza.
- Muszáj ez a cirkusz? - szólok utána, majd elindulok én is. Menet közben csapom vállamra a táskám majd pillantok azokra, akik minket néznek. Lendületesen emelem kezem, középső ujjam villan feléjük, hogy legyenek szívesek a saját életükkel foglalkozni, ne azzal, amit látnak. A fejek bújnak össze, halk sugdolózás, csak a szokásos. Mióta kitalálta valamelyik bögyös, hogy Nadia-t felcsináltam, csak úgy születnek a teóriák. Szinte érzem, hogy a következő az lesz, hogy mi együtt vagyunk és éppen a szerelmi drámánkat éljük. Menthetetlen ez a hely.
A kezem esik le, ahogy abbahagyom a mutogatást és lemaradva ugyan, de követem. Istenem! Amennyire vézna és aprólábú, úgy tud sietni és eltűnni, mintha az élete múlna rajta.
- Seb! Várj már meg! - kiabálok utána, de most éppen süket rám. Kikerülök egy csapatot, akik éppen haladnak a céljuk felé, majd feladom. Tudom hova megy, így nem fogok loholni, lehet, ha ez a kis távnyi idő megmarad, lenyugszik. Egyszerre vagyok ismeretes abban, mi marja és tudatlan. Nem értem miért nem beszél, mert okot nem adtam arra, hogy ezt tegye. Félrerugdosom az egómat és elébe pakolom ezt a srácot. Ezzel az egésszel csak saját magának árt jobban, én levakarhatatlan vagyok. Megszokhatta, most mégis, megszökik előle. Egy pár pillanatra torpan elém az egyik csaj, aki szentül kötelességének hiszi, hogy engem fog korrepeltálni és mesterévé tenni az Átváltozástan tárgyának. Valami cetliket nyom a kezembe, tanulási módszer, én meg csak annyit tudok kinyögni négyszer, hogy „aha”, mikor megunom.
- Jó, nekem erre most nincs időm, szóval majd kereslek – azzal ott is hagyom, meghökkent képpel, szinte hallom „mi lehet fontosabb a tanulásnál?” Az agyam eldobom ezektől.
Végül elérem a klubhelyiséget én is, mielőtt megint megtalál valaki, már mászom is befelé. Első pillantásra nem látom sehol, talán a szobában van, megeshet, hogy behúzta az ágy függönyeit és ki sem néz onnan holnapig. Előre indulok, a pár arc elvan egymással, én meg vigyorgok feléjük köszönésként, amikor apró, vékony csuklást hallok. Hacsak nem részeg házimanó alszik a sarokban, akkor nem tévedhetek. Lassan indulok a kanapé felé, óvatosan helyezem le rá magam, táskám a a földön koppan. Mégsem fekszem el, feltérdelve könyökölök a karfára és onnan nézek le a kócos üstökre. Nem várt oldalról támadok.
- Kidohogtad magad végre?
Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 05. 18. - 21:52:51 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Átöleltem a lábaimat, olyan szorosan próbáltam a lehető legkisebbre húzni magamat. Most először voltam igazán hálás az alkatomért. Örültem, hogy nem egy nagydarab terelő vagy hajtó vagyok, hanem egy apró és fürge őrző. Talán a többi kviddicscsapatban ezért kinevettek volna, de valamiért Miles Edward meglátta bennem a lehetőséget. Ezért hálás is voltam neki, mert a kviddics volt az egyetlen dolog, ami közben nem zavart, hogy vérfarkas vagyok, sem az, ami odalent a földön történik. Szívem szerint most is felültem volna egy seprűre, hogy jó messze szálljak Jacktől és a kérdéseitől. De túl szerencsétlen voltam ahhoz, hogy legyen bátorságom ezt megtenni, ezért mégis csak inkább bújkáltam.
Hallottam a léptei neszét. Éreztem az illatát, sokkal erősebben, mint máskor. Minden apró aromát kicsi alkotóelemekre bontottam fejben... s ahogy elhunytam a szememet, mintha nem akarnám látni, egyszerűen csak az ő barna szemeit láttam magam előtt. Igen, ő huppant a kanapéra, de akármilyen éles is volt a hallásom, a pillantása nem onnan érkezett, ahonnan számítottam rá. Így hát a csuklás mellett egy apró kis: "ááá!" is elhagyta az ajkaimat, ahogy a mellkasomra szorítottam a kezemet.
- Kidohogtad magad végre? - kérdezte.
Elhúztam a számat és megvártam, hogy a szívem lenyugodjon. Mostanában ez utóbbi egyre nehezebben ment, Jack közelében minden kusza és fura lett, pedig ő volt a képzeletbeli megmentőm. A Jackem... a mindenem. Nem maradt senki más. Noah-nak nem votlam elég jó, a többiek meg gyűlöltek azért, amit tettem. Valaki persze szánt, de az sem volt sokkal jobb.
- Én... én... csak... - Jött a dadogás, ahogy felpillantottam és elkaptam a tekintetét. Nem értettem miért ült meg ennyire a zavar bennem. Régen ő volt az egyetlen, aki nem nagyon tudott ilyen helyzetbe hozni... leszámítva, mikor a banánon való száj- és nyeltechnika gyakorlást elemezte. Akkor elvörösödtem, mert a számhoz dugta a banán végét, miközben egyenesen a szemembe nézett. Furcsa volt.
Ahogy ezt felidéztem olyan forró érzés járt át. Hónapok óta nem feküdtem le senkivel. Nightingale óta... február óta és azok a hormonok megmaradtak. Ugyanúgy kavarotak és ugyanúgy nem akartak nyugodni. Én pedig csak még jobban zavarba jöttem attól, hogy egyáltalán eszembe jut, milyen jó lenne ha megérintene valaki. Persze a következő pillanatban általában Morrow is eszembe jutott, amitől meg aztán érzelmileg is kikészültem.
- Nem is dohogtam... - nyögtem ki nagy nehezen és mocorogni kezdtem. Fel akartam egész egyszerűen tápászkodni, hogy felüljek a kanapéra... ha már úgyis lebuktam nem sok érteleme volt ott ücsörgni összehajtogatott végtagokkal és már a fenekemet is kikezdte a kemény padló. - Csak... nem... nem akarok beszélgetni. - Dadogtam tovább és a nagy mocorgásban persze sikerült lefejelnem Jacket, úgy, hogy a szám az ő szája és az orra közé érkezzen. Amitől meg aztán totál zavarbaejtő lett a helyzet. - Eh... izé... izé... - magyaráztam, majd egész egyszerűen kimászva a kanapé mögül lehuppanatam a kanapéra. Persze minden porcikám remegett közben, mert még ennyiről is az jutott eszembe, ahogy Morrow a számhoz nyomja... azt...
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 05. 19. - 04:40:53 »
+1



¤ ¤ ¤
To; Sebastian


Nem örülök ennek a helyzetnek, de volt már rosszabb is. Meg lesz is, ha nem is vele, akkor majd mással. Az iskola már hozzászokott ahhoz, hogy körülöttem sosem nyugalmas az élet, most látták ezt. Nekem nehezebb, mert így aztán semmit sem tudok tenni, sem azért, hogy jobb legyen, sem azért, hogy könnyebb. Talán oka van, mert ismer, mert tudja, hogy ha az ő szájából hallom, akkor indulok is. No nem azért, hogy sose lásson többet, hanem mert… nos, a vérem hajt és úgy kívánja, hogy tegyek valamit. Pedig, ha eddig nem hitte el azt, hogy semmivel sem ássa el magát olyan mélyre, hogy ne kaparjam ki, akkor nem tudom mit tehetnék. A farkaskór adott, az rendben. De ha nem tudnám, ha nem lenne az a vészterhes éjjel, akkor sem lenne másképp. Inkább utalok arra, amikor kicsit más szemszögbe helyezte a dolgokat. Azt hiszem, akkor láttam riadalmat a szemében, hogy kész, én ezt már nem fogom bírni és undorodva lelépek. Benézte, mert nem mentem én sehova. Megfordult a fejemben, hogy talán rám is nézett már úgy, aztán megvontam a vállam. Nem éreztem zavarban, kínosan magam. De nem tudom mit tudnék most tenni, hogy a bizalmát ismét edzve, ne ezeket a köröket fussuk. Adjam írásba? Hol az a rohadt penna?!
Végül semmi ilyet nem teszek. A kanapé rugói kicsit nyikkannak súlyom alatt, öreg jószág ez már, nem ugrálni akarok rajta. Fejem lefelé pillant, türelmesen várnék, de amikor kiszúr, felkiált. Na szép, még a frászt is ráhozom.
- Nyugi na, csak én - bár hülyeség, mert mindig tudja, hogy én. Azt hiszem ez a farkas műve lehet, amikor egyszer gyengélkedett, utána olvastam, nem is egyszer, mivel lehet ez könnyebb a főzeten kívül.
- Te csak, te. Szusszanj egy nagyot - türelmesen támaszkodom tovább, nyugtatva, hogy ne küzdjön, jönni fog az. Hallottam már dadogni, és bár ezen nevetni szoktak, én inkább olyankor a vállára vagy a hátára simítom tenyerem, hátha megnyugszik. Most macerás lenne, így csak figyelem. Nem egy egyszerű alak, tudom, mindent tudok, csak azt nem, ami miatt menekül előlem. De nem tágítok.
- A fenéket nem. Hát úgy ott hagytál, nem is bírtalak utolérni. Most meg itt bujkálsz - ingatlan meg a fejem, hogy ha nem dohog, akkor ez mi? Hiszti? Nem annyira, inkább… mintha félne? Nem tudom most megfejteni csak egy kis, morcos gombóc jelenleg. - Miért nem? - egyszerű kérdés, fűzném tovább, de moccan. Állkapcsom és fogaim csattannak kicsit, ahogy megfejel, a kanapén feltérdelve dörzsölöm meg az orromat. - Baszki, ne támadj azonnal - mormogom, és bár tudom, ettől ő zavarban van, mint mikor átveszem előtte a felsőm, nem húzom tovább, lehuppanok, ahogy ő is.
- Szóval - hagyok neki időt szusszanni, majd felé fordulva kapom el a tekintetét. - Miért hallom egyszerre a te nevedet és Morrow-ét? És nem egy kapafogú csitritől akarom tudni, sem egy patkányképű szarházitól. Mit zársz magadba, Seb?
Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 05. 19. - 19:41:02 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Nem tudom miért kavart fel ennyire Jack… mintha nem is csak a kérdések lettek volna. Olyan erősen éreztem az illatát, hogy az mélyen belém fészkelte magát. Nem hagyott nyugodni, felkavarta a gondolataimat, libabőrös lettem és még a szívem is erősen kalapált, mert a frászt hozta rám. Tudtam, hogy közeledik, de nem figyeltem eléggé, ezért rosszul számítottam ki, honnan érkezik pontosan. Hát beletúrtam a hajamba, ahogy nagy nehezen felkeltem és megpróbáltam arra gondolni, hogy majdnem lesmároltam, mikor összekoccant a fejünk. Biztos voltam benne, hogy nem értékelné, mert eddig mindig csak lányokkal láttam együtt… ha pedig nem volt éppen aktuális, hát akkor is ott legyeskedtek körülötte. Nem akartam elrontani ilyen hülyeségekkel barátságunkat, mert csak ő volt nekem ott.
Éreztem, ahogy enyhe pír ül ki az arcomra, ahogy nagy nehezen összeszedtem magamat és három-négy nagyobbat pislogtam rá reakciónak. Nem válaszoltam a kérdésére, mert mégis mit mondhatnék? Nem akarok beszélni, mert nem akarok… mert nem tudok…
– Baszki, ne támadj azonnal – láttam, ahogy mormogás közben az orrát dörzsölte. Nem volt zavarban, én viszont ettől csak még furcsábban éreztem magam. Valami furcsa kis görcs ült meg a gyomromban és attól féltem, hogy menten elhányom magam. Nem akartam lehányni Jacket az nagyon ciki lenne.
– Bo… bocsi… – magyaráztam motyogva magam elé, ahogy lehuppantam a kanapéra és kicsit közelebb húzódtam hozzá. Meg akartam érinteni, hogy rájöjjek, miért félek annyira… mármint Jack nem bántana… nem bántana ugye? Már gondolatban is dadogni kezdtem, mint egy idióta, mert egész egyszerűen féltem belegondolni, mit tennék, ha ő állna felettem. Morrow éppenséggel az ő alakját is felvehette volna. Belegondoltam és attól még jobban zavarba jött.
Áttúrtam a hajamat, úgy fordultam vissza Jack barna pillantását keresve. Ahogy rá találtam, máris éreztem a gyomorgörcsöt, mintha ezer meg ezer pillangó táncolt volna odabent. Nem tudtam, miért reagáltam rá olyan sokszor így az utóbbi időben. Talán elutasítónak mutatkoztam, de a ragaszkodásom nagyon is nőtt.
– Szóval – kezdett bele. –  Miért hallom egyszerre a te nevedet és Morrow-ét? És nem egy kapafogú csitritől akarom tudni, sem egy patkányképű szarházitól. Mit zársz magadba, Seb?
Megint a kérdések. Elkaptam a tekintetem, lehajtottam a fejemet, hogy hosszú pillanatig csak a saját combomat bámuljam. Igen, láttam, hogy némi szösz az egyenruhámra anyagára tapadt. Sosem voltam túl rendezett, nem zavart meg az ilyesmi… éppen csak Noah-nak próbáltam abból a kevés ruhámból valamennyire kicsípni magam. Nem tudom minek, mindig is tudtam, hogy nem vagyok neki elég fontos. Az az egész a szexről szólt… és ki tudja még hány másik emberrel csinálta ezt. Pedig én csak arra vágytam, hogy szeressen engem viszont.
Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna. Nagyon nehezen jöttek az ajkaimra a szavak. Talán a gyomorgörcs miatt is, talán kicsit más miatt.
– Mo… Morrow… – suttogtam magunk közé, ahogy kicsit felé fordultam, hogy most az ő combját nézzem tovább. Egy részem meg akarta érinteni, mintha valami erőt kapnék attól, hogyha megsimítanám. Jack erős volt, én is erős akartam lenni, de nem ment. – Nem tudok erről beszélni… – suttogtam és magunk közé tettem a tenyeremet, hogy az ujjammal megsimítsam a combja oldalát. Add az erődet, Jack… hadd legyek olyan, mint te…
– Noah alakj… alakját vette fel… – dadogtam.
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 05. 19. - 21:12:51 »
+1



¤ ¤ ¤
To; Sebastian


Úgy kuporog ott, mintha el is akarna tűnni a mocskos földön, a szőnyeg redői között. Biztos vagyok benne, ha képes lenne rá, megtenné, de nagyon jó, hogy nem kell nagyítóval keresnem. Sokan nem értik ezt, ha minden egyes kérdésért kapnék egy galleont, amely arról szól, hogy miért lógok vele és miért törődök ennyire, akkor még a következő életemben sem lennének anyagi gondjaim. A csajokat megértem, mert egy részük féltékeny, hogy vele töltök időt, nem velük – mondjuk azért nem, mert a nevüket se tudom, a messziről felém bámulókat hát honnan lássam –, vagy épp a többi sráctól, mert kinek mi a baja épp vele. Vagy nyomi, vagy a vérfarkas, valami mindig van, én meg alkalmi süketet játszok. Nem mindegy kivel haverkodom amúgy? Ha azzal a troll-agyú batár alakkal tenném ezt, ahhoz se lenne közük. Én tudom, miért kezdtem ebbe bele és bár néha magamat is meglepem, mi lett belőle. Mindegy. Nem mintha másban adnék mások szavára, most sem éppen azért térdelek a kanapén, hogy valakivel szórakozzak, hanem a gombócnyi kölyköt lesem. Aki megfejel, de csak mert én is útban voltam, ez már csak ilyen. Fesztelen vagyok vele, körülötte, még ha nem egyszer hallottam – mindig hallok valamit, komolyan… - hogy ferde szemmel néz rám is. Nem zavar, nem érzem kellemetlennek, azt már tudná. Megosztok vele mindent, néha túl sokat is, de azt hiszem, én is kerestem valakit, akivel ezt tehetem. A sors meg megírta, véres tintával ugyan.
- Segáz, kemény a fejem – pedig koccant ez már mindenhol szinte, mégsem vagyok agyalágyult, annyira nem, hogy a nyálam folyjon és ja. Kényelembe helyezem magam, szokásosan, egyik lábam felhúzom, hogy arra könyököljek és kimondom, ami miatt már elküldött egyszer a fenébe. Egész órán piszkáltam, valahol megértem, hogy elrohant, mert ha szóval nem, akkor a pergamen szélére írtam és folyton oda mutogattam. Így volt ez akkor is, amikor eltünedezett és nem értettem, mit talált meg ennyire. Aztán a tudtomra adta Noah-t, várta, hogy fintorogjak, hogy hát nem nővel volt és eltűnjek. Szerintem nemigen leptem meg annyira soha máskor, mint akkor, ahogy úgy kezeltem, mintha semmi se történt volna. Pedig, túl sok minden is történt…
- Nem mintha nem mondtam volna ezerszer, de akkor most is: nekem elmondhatod – és valóban. Nem adtam mások tudtára amit velem osztott meg, nem a pletykára megyek. Abból kapok eleget, nem tudom, hallotta-e a legújabbat. Az egyik részébe belepirulni, én is félrenyeltem a töklevet kicsit. De majd ha jobb kedve lesz. Azonban nem szól semmit, hiába ült mellém, nincs itt igazán. Aztán kimondja a nevet és megértem. Seb fél, valamiért olyan félelem van benne, amitől magas falakat épített és kinézni is retteg mögüle. Lehet én látom rosszul, de szinte érzem. Sóhajtva tűröm hátra kócos tincseim és hagyom, hogy a saját tempójában beszéljen.
- Ez nem hangzik jól – igazából ebből már sejthetem, hogy olyat fogok hallani, ami nem tetszik. Nem tudom mióta vagyok ekkora védelmező, de nagyon feltámadt bennem. Másokkal is megtettem, de az pillanatnyi. Tenyerére nézek, ami kettőnk közé esik, amikor kimondja végül. Állkapcsom feszül meg, ahogy lassan összeáll a kép. Egy időre csend áll be közénk, ahogy meredek a helyiség falára, államon piszkálok egy apró pattanásszerű valamit. Nincs sok, nem feltűnő, de most megtaláltam.
- Mit művelt veled? - most nem vidám, fecsegős a hangszínem, ahogy arcom sem. Komoly, ahogy visszapillantok rá, pedig nem akarom őt megijeszteni. Épp ellenkezőleg. Adja ki, legyen egy kicsivel könnyebb. Finoman fogok rá a vállára végül. - Itt nem ér el és máshol sem – mert egy biztos, ebből semmi jó nem lesz,
Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 05. 20. - 09:38:11 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

– Nem mintha nem mondtam volna ezerszer, de akkor most is: nekem elmondhatod.
A szavaira sóhajtottam egyet. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne… de ezt sejthette. Benne bíztam meg egyedül, ő volt az, aki mindent tudott rólam. Az összes titkomat ismerte, ahogy ő is megmutatta nekem az igazi arcát. Jack volt lényegében a mindenem: a legjobb barátom, a lelki szemetesem, a támaszom. Ezt akartam én is neki nyújtani, bár nagyon nehezen ment. Előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy bárki is képes volna kedvelni engem. Talán azért, mert a vérfarkassá válásom előttről szinte semmi emlékem nem volt. Nem tudtam voltak-e barátaim… vagy hogy milyen ember voltam. Onnantól kezdve csak a szörnyeteg létezett, akivé váltam szépen lassan. Belülről falt fel a kórság. Mindent megváltoztatott.
– Én… té-tényleg el akarom… mondani… – nyöszörögtem. Olyan lassan és akadozva beszéltem, mint valami őrült, de legalább igazak voltak a szavaim. Csakhogy Jack közelében sem éreztem magam olyan biztonságban, mint régen. Tudtam, hogy nem bántana, ha ránéztem még is egy nagy, erős embert láttam, aki könnyen odaszegezhetett volna a griffendéles öltöző ajtajának. Védekezni sem tudtam volna… még annyira sem, mint Morrow-val szemben.
Meg kellett ráznom a fejem leszorított szemekkel, hogy elűzzem a képet. Jack nem tenne ilyet… ő nem… évek óta mellettem volt. Hát hogy gondolhattam ilyenekre? Hogy lehetek ennyire egy hülye barom?! Le akartam nyelni a keserűséget, ami ott ült a számban és szinte arra várt, hogy eluralkodjon rajtam.
Belekezdtem a mondandómban. Már azzal is sokat mondtam, amit nagy nehezen kipréseltem magamból. Morrow… Noah alakjában. Eleve Noah-ban nem kellett volna megbíznom, hiszen az lett a vége, ami. Csak a szexre kellettem neki, de elvakított egy csomó érzés, amit azelőtt alig ismertem, legfeljebb mások elmondásából. Belezúgtam, bár így utólag nem is tudom miért. Nem ismertem igazán, de az biztos, hogy nem az a szórakoztató, barátságos figura volt, akinek először mutatta magát. Depressziós volt, ez pedig rám is kihatott és szép lassan berántott magával. Csak ez maradt, mikor szónélkül magamra hagyott.
– Ez nem hangzik jól.
A kezem közöttünk érkezett a kanapéra. A kiült anyag puha és bolyhos volt, de nem azt akartam kiélvezni. Egész egyszerűen a kisujjammal megérintettem Jack combjának az oldalát. Abban reménykedtem, hogy így kapok abból az erőből, ami benne tombol. Szükségem volt rá, mert magamtól még ennyit sem tudtam volna kimondani.
–  Mit művelt veled? – Jack hangja komollyá vált. Éreztem, ahogy a közöttünk húzódó hangulat hirtelen váltott át kínosból túlzottan is feszültté. Sejthette mi történt, ő volt az, aki már fél szavakból is értette, mit akarok neki mondani. – Itt nem ér el és máshol sem – mondta. A hangja kicsit megnyugtatóbb lett és ahogy ráfogott a vállamra, kissé felé dőltem. Így nem láthatta az arcomat és sokkal, de sokkal könnyebb volt beszélni.
A többi kölyök nem velünk volt elfoglalva. Beszélgettek, vihorásztak, így nagyjából bármit mondhattam… mert úgy tűnt, hogy Jack rajongói sem voltak a közelben, hogy azt nézzék, miért érek az imádott pasijukhoz.
– Nem erőszak… olt… meg – már majdnem sikerült elhadarni, de ahogy rájöttem, mit is akarok kimondani, zavarba jöttem. Éreztem, hogy elpirulok. – Jack… nem megy… – Nyeltem egyet. – Emlékszel, hogy január elején magam alatt voltam? – kérdeztem aztán és felpislogtam rá. Igen, észre vehette, azt hitte, hogy Noah-val összevesztünk vagy valami hasonló.
Megint nyeltem, de nem szakítottam el a tekintetem tőle. Tudtam, hogy valamit mondanom kell, mert megérdemli, mert mindig mellettem volt.
– Azért nem mentem el a szilveszteri buliba… mert ez akkor történt. Nem Noah-val találkoztam, hanem Morrow-val, aki felvette a külsejét. – Motyogtam el a szavakat és ezen a ponton jött a baj. Egész egyszerűen kiszáradt a torkom és hiába tátogtam, nem akartak hangok kijönni a számon.
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 05. 20. - 21:13:11 »
+1



¤ ¤ ¤
To; Sebastian


Ha van valami, ami a barátságunk alatt sokat változott bennem, az a türelem. Sosem voltam különösebben az, ha valaki hosszabb monológot vagy épp valami bonyolulttal állt elém, ki se vártam a végét. Aztán megváltozott, amikor lecövekeltem mellette. Nem mondom, hogy most nem unom halálra magam az ilyenek alatt, mert de, kivéve vele. Olyankor figyelek és nem ásítozom, reagálok. Eleinte persze ez rémesen szegény és kínos volt. Értettem amit mond, de nem nagyon tudtam értelmes választ kicsikarni magamból annál, hogy sután megveregettem a hátát, vagy épp azt mondtam: aha, hát az nem jó. Szerencsére aztán ez változott, alakult és ha nem is mindig vagyok komoly, vagy épp viccelem el a dolgokat, attól az még értelmes és egész. Vagyis, remélem. Ki szokott akadni elégszer rajta, de hát, a legjobb, amikor végül nevet, vagy legalább mosolyog.
- Csak nehéz, tudom, tudom – a fenéket tudom. Én mindig mindent közvetlen tárok elé, mintha nem lennének gátlásaim. Kivéve egy dolgot, amit talán még a halálos ágyamon sem leszek képes kimondani. Valahogy tartok attól, hogy sikerülne túlgondolnia és addig csavarni magában a dolgot, míg végül elveszne az egész és többé nem lenne meg az a kapocs, ami van közöttünk. Az ilyet nem engedhetem meg magamnak, szerencsére se idő, se alkalom nem volt eddig rá. Főleg nem most, mert nem vagyok én most lényeges, hanem ő. Próbálom csitítani benne a félelmet, lassan csusszan ki a szájából bármi, de kivárom. Nem vallom be, de olvastam titokban pár könyvben okosságokat a nehéz lélekre, a zárkózott jellemre és hasonlókra. Mivel én nyitott vagyok és hangos, muszáj volt azon kívül is értenem, milyen vele, mint amit tapasztaltam az idők során. Pontosabban ezekre a pillanatokra „gyakoroltam”, hogy jobb legyen.
És talán használ is. Noah nevének említése sem kellemesebb ízű, mint a másik. Az a tetű aztán kihasználta elég rendesen, amiért már illendő lenne valakinek minimum laposra taposnia a képét. Én sem vagyok szent, nekem sem jellemző a tartós dolgok, de nem művelem azt, amit az a srác. Lelketlenül és mocskosan játszik, és nem rejtettem véka alá a véleményem már akkor sem, de mit hall meg ilyenekből az, aki nem akar figyelni az intelmekre. Morrow más. Alakváltó kígyó, akit már alapvetően ellenszenvednek találtam mindig, de ezek szerint tudja még tetézni. Szabad kezem ujjai szorulnak ökölbe és fejem döntöm hátra, hogy a plafonra pillantsak. Meg kéne egyszer nyúzni, úgy igazán, ha már annyira szereti cserélgetni a bőrét.
- Még jó! De gondolom képes lett volna rá – csattanok fel kicsit és nem a vigyor miatt villan fogsorom, hanem mert vicsorgok. Fékezek magamon, mert én se értem, mi ez az indulat arra, ahogy látom most őt. - Semmi gond, semmi – nyugtatom azonnal, amikor azt mondja, nem megy. Nem baj, nem akarom, hogy kényszernek érezze és akkor még miattam is szenved.  - Igen, emlékszem – ráncolom a homlokom arra, hogy említi az esetet. Nagyon jól tudom, mennyire ki volt bukva, állhattam volna fejre, akkor sem változott volna semmi sem. De most, szép lassan állnak össze a kirakós darabjai. Szusszanva dörzsölöm meg az orrnyergem, hogy semmi olyan ne csússzon ki az ajkaim közül.
- Értem és értem. Felvette, és gondolom igen kellemes találkozó volt – persze, hogy nem. De az agyam már jár ezerrel, Seb viszont csak tátog. Ezek szerint van még, de már képtelen tovább menni. - Pihenj csak, ne erőltesd – mert ennyi elég volt nekem arra, hogy tudjam, valamit tenni fogok.
Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 05. 21. - 12:48:57 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Jack felé dőltem, el akartam rejteni az arcomat, de egy kicsit érezni is akartam őt. Tudtam, hogy nem bántana, legalábbis próbáltam magammal ezt minél inkább elhitetni. Hiába voltam benne biztos, valami kétség mégis ott bujkált minden mögött. Ez nem az ő hibája volt… ez az enyém volt, mert mindentől ennyire rettegtem… remegő kézzel simítottam meg kicsit a combja oldalát, ahogy a fejem a vállához ért.
Örültem, hogy nem látja az arcomat, ahogy kimondtam, nem erőszakolt meg Morrow. Nem tette, tényleg nem és talán nem is akarta… bár, amit tett szinte egyelő volt azzal, hiszen én nem akartam volna vele. Csakhogy ő átvert és úgy tett, mintha a számomra akkor fontos személy volna. Sejthette, hogy minden vágyam az volt, hogy Noah végre kimondja, ami közöttünk van, az egy kapcsolat. De sosem tette. Valójában csak kihasznált, kihasznált, hogy legyen kivel összefeküdnie. Én is csak egy voltam azok közül, akikkel megjárta a gyengélkedőt felvilágosításért és kioktatásért.
– Még jó! De gondolom képes lett volna rá – csattant fel Jack. Éreztem, hogy kicsit összerezzenek, de nem húzódtam el. Nem, megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat. Aztán ránéztem és láttam azt a vicsort. Közel sem volt olyan állatias, mint az enyém, ha valaki felébreszti a farkast. De azt is csak Noah tudta… mert élvezte, ahogy kicsalhatja játszani.
Úgy éreztem nem tudom kimondani. Nem tudtam egész egyszerűen, miképpen mondjam el ezeket a dolgokat, pedig igen, neki tudnia kellett. Ő volt ott, amikor sírtam Nightingale miatt, vagy amikor előkerültem január első napján, nem éppen a legjobb állapotban.
– Semmi gond, semmi.
– De neked tudnod kell… – motyogtam talán egy kicsit gyerekesen.
Nyeltem egyet. Megpróbáltam folytatni. Minden erőmet bevetettem, hogy kívülállóként próbáljam kezelni az akkor és az utána történteket… úgy akartam előadni, mintha csak egy kis mese lenne, ami nem is rólam szól igazán. Csakhogy nem ment. Ahogy Noah-ról beszélni fájt, úgy Morrow-ról diskurálni egyenesen undorító és kellemetlen volt. Éreztem, ahogy a gyomrom kavarog, ahogy eszembe jut, hogy akár el is tudnám hányni magam. Csak Jackra nézve, a szemében csillogó fények tudtak megnyugtatni.
– Értem és értem. Felvette, és gondolom igen kellemes találkozó volt.
Ezt követően viszont egy hang sem jött ki a torkomon.
– Pihenj csak, ne erőltesd.
Jack volt az egyetlen, aki megértette, hogy én ilyen vagyok. Hiába lazultunk néha, meg poénkodtuk el az időt, én visszahúzódóbb voltam, sokszor félénkebb is. Ez az állapot azonban főleg Nightingale óta erősödött fel. Mindig zavarba hozott valamivel, aztán az sem segített rajta, hogy elkezdtem rettegni a nálam nagyobb fiúktól… férfitanároktól.
– Azt akartam, hogy vegyem a számba a… a… azt – nyöszörgésnek hallatszottak a szavaim. De nem pihenhettem. Valahogy kipréseltem őket, csakhogy Jack is tudja, mi történik közöttünk. – Érteztem… a szagát… és ellöktem… – Könnyek gyűltek a szememben. – Erre szakított velem Noah nevében. – Tettem hozzá.
Azt sejthette, hogy ezután hiába derült ki a valóság, a kapcsolatunk sosem volt ugyanolyan. Nightingale-től is félni kezdtem egy egész kicsit. Mindig azt vártam, hogy leveszi a maszkját és kiderül, hogy Morrow az. Talán ezért nem szólt hozzám februárban soha többé és került el.
Lesütöttem a szemeimet, ujjaim zavartan piszkálta Jack egyenruhájának anyagát. Észre sem vettem, hogy mindenféle  rettegés megszűnt vele kapcsolatban, sőt annyira közel ültem hozzá, mintha ő lenne a legbiztonságosabb ezen a világon éppen.
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 05. 21. - 23:49:37 »
+1



¤ ¤ ¤
To; Sebastian


Ahogy megérzem az apró érintést és az abból eredő reszketést, felsóhajtok. No nem az érintés miatt, az csak csikiz kicsit, inkább az, ami mögötte van. Sebastian retteg, mert olyasmit tettek vele, amit magába zárt és megmérgezte. Én sokak szerint nem ismerem a félelemet, férgeket  - mármint rovar meg soklábú állatot – fogdosok, leugrok a magaslatról, vagy épp seggest a mély vízbe. Pedig nekem is van, sokáig nem szerettem sötétben aludni, apró lámpám még mindig megvan, de egy jó ideje már, hogy nem használtam. Meg van más, amit… amitől én is kiakadok, de nem, korántsem ilyen. Azt hiszem, ez van, amikor megtörnek egy embert. És ez azért nem jó, mert ha valaki eleve bizonytalan és nem épp teljes, akkor kész katasztrófa. Hagyom, hogy maradjon, hogy közelebb legyen, mintha megint el akarna bújni, mögöttem, csak éppen hátam mögött a kanapé háttámlája van. Beáll kicsit közénk a csend, csak szófoszlányok érnek el a másik társaságtól, akik épp valami óra miatt vannak kiakadva, de nem értem mik a szavak, mert nem figyelek. Nem is akarok. Nekem is jobb, mert összerezzent, ahogy kicsit feljebb emeltem a hangom. Végén még a frászt hozom rá, ha nekiállok kiabálni. Meg semmit se érek el vele, csak felhúzom magam és majd mint a tank, olyan leszek egész nap végig. Mély levegő, ahogy már párszor eljátszottam ezt.
Az a gond, hogy sorra bukkannak fel előttem a képek, szavak tőle, azokból az időkből. Ameddig ezek nem voltak képben, addig sem volt mindig minden rózsás, de ez azt hiszem az, ahol az élet páros lábbal tapos. Megtalálta a rossz embereket és annyira, de annyira tudnám szajkózni felé, hogy: én megmondtam, megmondtaaaam; végül ezt lenyelem és nem nyitom ki a szám.
- Ez szép és jó dolog, de időm mint a tenger. Amikor sikerül  – ez úgy mindenre egy életfilozófia, mert minek siessek én is. Szoktam, persze, ki nem, alapvetően azonban, ha valami nem nagy érdek, akkor kényelmesen kezelem. Kérdezd meg a beadandóim, mondjuk. Most azonban nem érdekel egy óra sem, pedig be kellene fejeznem egyet, nagyon is. Az van a táskámban még, viszont teszek rá, felé se nézek, sőt, meg se említem, hogy eredetileg, ha ez most nem bukott volna ki, kértem volna segítséget, mert megint nem értem mi a francot akarnak. Marad így, majd máskor pótlom, akármi. Nem akartam most se ezekkel a kérdésekkel nekitámadni, azonban, egyre több szájból hallottam a töredékeket. Jobb lesz a tiszta víz, vagyis lett, mert már valamelyest okosabb lettem pár pillanattal ezelőtt, csak nyugodtabb nem. A pletyka addig jó, míg ki nem derül, hogy igaz, vagy még rosszabb, mint ami körbekering az iskolában. Megütközök egy pillanatra és szinte lassított felvételben fordítom felé a fejem. Azt. Nem szólok közbe, hanem figyelem, meredten bámulok egy kiégett foltra a szőnyegen, majd halkan elhintek egy öles káromkodást. Olyat, amiért bátran lehetne szappanért nyúlni.
- Ugye tudod, hogy fizikailag nem, de gyakorlatilag ez is erőszak?  - tehát simán jelenthető lenne. De nekem sokkal jobb ötletem támadt hirtelen. Ki kell ugrasztani a sokrétegű bőréből, és ez már biztos. - De te jól csináltad, hogy ellökted. Remélem nagyot esett – csupa jó kívánság. Persze, csak próbálok vidámabb élt vinni bele, a mondandója azonban világos. Már értem, miért tűnt el a közeléből, nyilván nem tudott csak úgy odamenni, vagy Morrow eljátszotta ezt fordítva is Noah-val és akkor aztán kész a szarkavarás felsőfokon. Nem tudom, nem is értem, nem is akarom.
- Lekoptak rólad, ugye? - szól mind a kettőről a kérdés. Egyiket se kedveltem sose, még akkor sem, amikor az egyikkel járt és csillogó szemmel ejtette ki a nevét. Én olyankor mindig olyan arcot vágtam, mintha citromba haraptam volna, mert tudtam, milyen a tag. Felőlem bármelyik másik srác megtette volna, ismerek párat, akik ezerszer jobbak lennének.
- Könnyebb azért? - pillantok felé, majd ujjaira, amely a ruhám szegélyével szórakozik. Feltárta a legnagyobb félelmét most, ez pedig nagy dolog. Szusszanok egyet, és bár nem vagyok nagy mestere ennek, karom emelem meg és közelebb húzva finoman, féloldalast ölelem át, hogy tudja; tényleg nincs mitől félnie. Pár biztató paskolás után engedem el.
- Mindent is megoldok – jelentem ki végül, elégedett mosollyal.
Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 05. 24. - 14:41:14 »
+1

To: Jack

2002. május 18.



I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Úgy éreztem, hogy minden szavam után egyre erőteljesebben szárad ki a torkom. Nagyot nyelve, szinte nyöszörögve mondtam, ki a tényeket, mint valami kutya, akit az imánt vertek meg, majd félemlítettek meg. Talán így is volt, de Jack társasága olyan volt, mint egy menedék. Azt hittem, nem lenne szabad hozzáérnem, mert akkor megint megtörténik… megint bántani fognak… de nem. Ő nem bántott, minden szava olyan volt, mint egy simogatás. Az érintése pedig furcsán biztonságot adott. Furcsán jól…
– Ugye tudod, hogy fizikailag nem, de gyakorlatilag ez is erőszak? – kérdezett vissza. Tudtam, hogy ezzel nem megijeszteni akar, hanem inkább támogatni. Mégis megremegtem. Érezhette, hiszen egyre szorosabban ott voltam a közvetlen közelében. Szükségem volt erre… pedig így is tudtam, milyen szánalmasan gyengének tűnök. Fiú vagyok. Engem nem kéne, hogy bántsanak… nekem erősnek kéne lennem. Még sírnom sem lett volna szabad. Mikor lettem ilyen borzasztóan szánalmas? – De te jól csináltad, hogy ellökted. Remélem nagyot esett – tette hozzá.
Megköszörültem a torkomat. Mondani akartam valamit, de nem ment azonnal. Szedd össze magad, Sebastian… szedd össze! Rimánkodtam magamban, mert éreztem, ahogy szorít az a rengeteg érzés a mellkasomban.
– Sajnos visszanyerte az egyensúlyát – suttogtam. Nem éreztem magam sem ügyesnek, sem jónak, csak azért, mert el tudtam lökni. Addigra már legalább egyszer megjárta… a… a számat. Még a gondolatra is éreztem, hogy könnyesek lesznek a szemeim. Persze, a kezdetektől fogva éreztem, hogy valaki más illatát viseli, tudtam a szívem mélyén, hogy az nem Noah. Egyszerűen csak inkább a szememnek hittem, mint a legtöbb ember. Új parfümmel, más ruhákkal magyaráztam. Aztán ott… az öltözőben… Megborzongtam megint a gondolatra.
– Lekoptak rólad, ugye?
Csak megráztam a fejem. Nem tudtam volna elmondani, hogy miken kellett átmennem azóta. Jack is nyilván tudta, hogy a pletyka elindult: vérfarkas vagyok. Ez persze tény volt, csakhogy nem tudtak róla olyan sokan. Egy-két ember igen, főleg a tanárok és persze Jack, na meg Nightingale. Ő mondjuk inkább csak sejtette, hiszen sosem vallottam be neki szóban.
– Morrow tönkre akar tenni… – nyeltem egyet, nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, de a dadogás megszűnt. Bár tanultak néhányan az asztaloknál vagy éppen a fotelekben ücsörögve… mégis olyan volt, mintha mi egy kis külön világban lennénk, ami csak a mién volt. – De a tanárok miatt most nem mer próbálkozni. – Tettem hozzá, hogy értse, most miért könnyebb kicsit a helyzetem.
Az ujjaim ügyetlenül piszkálták az inge szegélyét. Nem is tudom, valahogy megnyugtatott. Az érintése, az illata, ahogy erősnek tűnt mindenkihez képest. Ezért is mertem inkább rajta pihentetni a tekintetem és nem a többieket. A tekintetemet pontosan Jacken kellett tartanom ahhoz, hogy nyugodt maradhassak.
Magához ölelt és megpaskolta a hátamat, ettől pedig hirtelen megint nyugodtnak éreztem magam. – Mindent is megoldok – mondta aztán elégedett mosollyal, ahogy hátrébb húzódtam tőle és megint a szemébe néztem.
– Csak ne engedd, hogy téged is bántson… jó? – motyogtam és kicsit közelebb hajoltam, hogy még inkább a szemeibe tudjak nézni rendesen, senki se hallja, amit mondok neki. Persze láttam, ahogy a sarokban ülő lánysereg összerezzent, hogy most megcsókolom. Eddig úgy tűnt, mintha nem is a nagy Starling-rajongók táborát erősítenék.
– Tudod, csak te vagy nekem… aki meg tud védeni… de én… én tényleg csaknem akartalak belekeverni. – Magyaráztam, az illata megint túl erős volt, túlságosan szíven talált. Éreztem, hogy szívem őrült ritmusra kezd… hát igen, régen voltam már együtt bárkivel. Baszki Seb, vele nem lehetsz együtt! Megráztam a fejem és kicsit még hátrébb húzódtam. A fülem hegy, ami mindig vörösen égett, ha zavarba jövök, hát most elárult megint csak. – Nem akarom, hogy bajod essen.
Naplózva


Jack Starling r.
Eltávozott karakter
*****


IV. - {the chariot}

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 05. 24. - 21:57:27 »
+1

to; Sebastian
2002. május 18.

Promise?
Promise.


zene: i saw the light ● outfit: uniform

Nem akarom megijeszteni, csak arra vezetném rá, hogy ami történt, az nem lehet csak úgy semmi. Nem lehet semmissé tenni, mert fél. Ha nem ő, akkor másnak lépni kell, mert megtörténik újra. Talán nem vele, remélhetően nem, mással azonban bőven. Lehet ezzel aztán elérem, hogy leköpjenek, de kiállok mellette. Máskor is megtettem, mással is, nem egyszer kaptam azért, mert egyszerűen nem bírom azt, ha valakibe beleállnak. Nem vagyok hős, se megmentő, se semmi, csak nem bírok nyugton maradni. Mintha örökké csatázni akarnék valakivel. Lehet előző életemben valami harcos voltam, akire ha rosszul néztek, már párbajozni is vitte szerencsétlent. Bár inkább azt mondják, hogy hiperaktív vagyok és sosem vagyok képes túl sokáig nyugton ülni, ami nem igaz. Órákon hasalni, feküdni is szoktam a padon és néha aludni is. Szóval, már nem igaz az egész. Pfff. De elkalandoztam, érzem, ahogy összerezzen szavaimra. Fel is húzom benne az emlékeket, amiket mégis, a lábunk alatt heverő retkes szőnyeg alá kéne rejteni, amíg nem tudja feldolgozni.
- Én nem szólok senkinek helyetted, hogy ez… az volt – mert bár lehet helyes lenne, sőt, meg kéne tennem, mégis, furán venné ki magát. Tanárért rohanni már régen nem szoktam, látszik is. Ez más, mert nem az én ügyem, fordított esetben nekem sem lenne a legjobb. Bár, nem hiszem, hogy senki felnőtt nem tudna róla, nem tudom, hogy kinek és hogy ment át a dolog, én ugye már csak pletykaként kaptam.
- Akármely esetben, rúgd ki a delikvens alól a lábát. Egy erős ide lábszárra és ha nem is esik össze, addig biztos el lesz foglalva, hogy neked legyen időd vagy eltűnni vagy csak fordítani a helyzeten – rögtönzött önvédelmi szakkört is tartok, saját lábamat megemelve és mutatva, hol az a pont, amit találjon el. Nem kellemes, annyi erő meg mindenkiben van, hogy rúgjon egyet. Nem épp Morrow ellen értem ezt, hanem mindenki ellen. Szusszanok egyet, ahogy a kérdésre választ kapok, méghozzá olyat, ami nekem nem tetszik. Mondjuk, mit is hittem, ezek olyanok, mint a piócák, csak annyi különbséggel, hogy ha le vannak sózva vagy pisálva, nemhogy lekopnának, még jobban akaszkodnak. És bosszulnak meg bármit. És akkor bárki csodálkozik, hogy ilyen és összeroppan szinte? Hallom a szavakat, nevetnek rajta vagy gúnyolják, de fogadok, már a farkaslétet sem bírnák talpon.
- Az, hogy az a nyomorék mit akar és mi teljesül, két külön dolog – mondjuk ez általános igazság. Én is mindig sok mindent akartam, akarok, mégse minden hullik az ölembe. Prüszkölök egyet, gúnyos éllel, ahogy folytatja. Nem meri. Miért nem lep meg? - Mindjárt megsajnálom, hogy nem mer. Szegény, biztos szétveti a bosszúvágy – vagy éppen játszik valaki mással. Érezni, hogy ironikus vagyok és inkább érthetőek úgy a szavaim, hogy fulladjon bele az akaratába.
- Szólhattál volna előbb is. Komolyan – talán egy kicsit durcássá válnak a vonásaim, hogy nem bízott annyira bennem, hogy segítséget kérjen időben és akkor mondjuk lehet nem minden eset történt volna meg. Mindegy, még bőven menthető minden: Seb lelke, meg a többiek fejvesztése. Sima ügy.
- Valahogy biztos akar majd. De nehezen talál rajtam fogást – mert bár nem vagyok párbajhős mégse, de attól még ha rávetem magam és püfölni kezdem, az bizony fáj. Nézem, ahogy közelebb hajol, mert valóban tart attól, hogy nekem bajom lesz. Elmosolyodom, lágyan rázom meg a fejem.
- Nyugodtan keverj bele. Ha én vagyok neked, akkor meg főleg tedd meg. Nem az van, hogy én cserébe elvárok dolgokat, mert nem. Eddig sem tettem, most se fogom elkezdeni – fogok vállára megint, finoman, miközben beszélek. - Úgy nem tudok senkit se megvédeni, ha utólag hallom a dolgokat – engedem el, ahogy visszahúzódik és én is visszadőlök a támlának, kezemet hanyagul ejtem magam mellé. - Nyugi, ha bajom is lesz, közel sem annyi, mint neki – vigyorgok megint. Látom, hogy fülcimpája vörös, de most ebben az érzelmi hullámvasútban nem meglepő. Én is indulatos vagyok, rohanni tudnék püfölni annak a mocsoknak a fejét.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 22. - 14:36:09
Az oldal 0.123 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.