Grisam Nutty Windflower

GRISAM NUTTY WINDFLOWER

Alapok

jelszó || "Libbenő lángban karamellé váló finom cukor-háló"
teljes név || Grisam Nutty Windflower
becenév || Gris, Grisam
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1981.október.31.
kor || 16
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || Hatodév

A múlt

A tenger halkan morajlik odakint, én pedig csendesen fekszek az ágyamban. Szemem már nyitva van, de felkelni még nem vagyok képes. Még próbálok az álmaim után kutatni, de azok elképesztő sebességgel tűnnek el emlékezetemből. Van ilyen.
Odalent ajtócsapódás hallatszik. Majd egy szék felborul.
Felsóhajtok.
Anyuék már megint veszekednek.
S odakintről feldübörög a hajókürt, mely bármelyik reggel ki tudna ugrasztani az ágyamból. Ahogy most is. Felpattanok, s a kerek ablakhoz rohanok, mely tökéletes rálátást nyújt a mólóra, s a mögötte elterülő tengerre. Egy hatalmas hajó várakozik odakint és apám… a félelem könnyeket csal szemembe… nem!
Leugrok a kis székről, melyre felálltam, hogy felérjem az ablakot, s leszáguldok a csigalépcsőn. A konyhába érek. Körbenézek, s látom anyámat, aki az egyik asztal mellett ül és fájdalmasan zokog. NEM!
Pár pillantást szánok rá, hiszen vele még ráérek foglalkozni, majd kirontok az ajtón. Odakint kegyetlen hideg van, de nem érdekel. Olyan gyorsan kapkodom lábaimat, amilyen gyorsan csak bírom. Most még azzal sem foglalkozok, hogy a kavicsokat kerülgessem. A mólóra érek. Apám nem sokkal előttem van. Nem kiabálok. Nem szólok semmit, csak futok. Hátha…
Kétségbeesetten sírok, könnyeim hullnak, de nem tudok mit tenni. Apám a deszkára lép, mely a hajóra vezet. Hátán a hatalmas táska enyhén himbálózik, ahogyan egyik lábát a másik után teszi.
És még mindig futok. Apa már felért a hajóra. NEM!
Felkiáltok.
Ő felém fordul. Elmosolyodik, s int egyet, majd visszafordul és eltűnik az árbócrúd mögött, én pedig ott helyben összegörnyedek, kezemmel a móló kemény fáját ütögetem, s csak zokogok.

- Mr.Windflower. – hangja hűvös, s gülüszemei egész biztosan engem fürkésznek- Mégis mit gondolt, mikor feltörte a Biológia szertár ajtaját és kicsempészte a kísérletezésre szánt békákat? Azt gondolta, hogy senki nem vesz észre egy fiút a folyosón, aki egy kiskocsin vagy húsz befőttesüvegnyi békát húz? – fröcsögte a tanárnő felém, miközben én fejlehajtva ültem a kényelmetlen faszéken. Nem, nem szégyelltem magam, épp ellenkezőleg. Próbáltam visszafojtani, előtörni vágyó mosolyomat. Meg örültem, ha nem kellett a tanárnő rusnya fejét bámulnom. Esküszöm, életemben nem láttam még egy olyan undormányt, mint Mrs.Rainbower volt, aki bizony nem egyszer vált rémálmaim szereplőjévé. Sőt, szerintem nem én vagyok az egyetlen tizenegy éves aki vele rémálmodott.
Nagyot sóhajtottam, majd kelletlenül felnéztem a banya bozontos szemöldöke felé, mely arckifejezésem láttán a magasba szökött. Gyűlölöm ezt, de muszáj megtennem. Ha nem veszem elő a szegény srác kártyát, akkor jöhet a büntetés.
- Tudja tanárnő. – szólaltam meg halkan. –Mostanában nincs minden rendben otthon. Tulajdonképpen eddig sem volt. Nehéz idők járnak a családunk felett, amióta apám elhagyott minket. Épp, hogy csak megélünk anyám fizetéséből, és… - nem fejeztem be a mondatot, helyette ismét lehajtottam a fejem és pulcsim ujjával megtöröltem a szemem, mintha a sírás kerülgetne. Ez mindig be szokott válni.
Hát igen. Ez vagyok én. Grisam Windflower. Van középső nevem is, de azt inkább hanyagoljuk. Édesanyámmal élek, aki mugli születése révén nem sokat tud a varázslóvilágról. Édesapám pedig elhagyott minket. Ő varázsló volt, így tudok ezt-azt a világunkról, de korántsem annyit, amennyit szeretnék. Mikor apám elhagyott minket, anyu elhatározta, hogy nem engedi, hogy mágiát tanuljak. Szerinte az rontott el mindent, és nem engedi, hogy az egyetlen fia olyan legyen, mint az a köcsög apja. Hát… Az egyetlen fia sem akar hasonlítani az apjára, de a varázslást mégsem vetné meg.
Amúgy meg a legtöbben azt hinnék, hogy azok a gyerekek, akiket korán elhagy az apjuk, vagy homoszexuális vagy pszichológiailag selejtesek lesznek. Hát ez abszolút nem így van. Teljesen normális vagyok.
És hetero.
Csak kicsit érettebb a korosztályomnál. Ennyi az egész.
Mrs.Rainbower szomorúan nézett rám, majd intett, hogy mehetek. Én fellélegeztem és gondolatban csak annyit ismételgettem: Már nem sok van hátra Grisam, bírd ki!
11 éves vagyok és lassacskán meg kéne jönnie a Roxforti levelemnek. Tudom, anyám nagyon tiltakozni fog, de nem érdekel. Bármit megteszek, hogy varázsló lehessek. Nem tudok már sokáig így élni. Míg a többi fiú oda meg vissza van Supermanért, meg Pókemberért, én tudom, hogy vannak a világban sokkal szuperebb dolgok is. Jó, persze, a szuperhősök jók, de a varázslók sokkal jobbak.

- Gratulálok Mr. Windflower, az átváltoztatástan kiválójához. – a professzor hangja érzelemmentesen csengett a szűk teremben. Épp, hogy csak végzett a hozzám intézett mondandójával, fordult a következő diákhoz, én pedig boldogan forgolódtam ide-oda a padban, s közben gratulációt és mosolyokat küldtem a többiek felé. A barátaim felé. mert igen, vannak barátaim, nem is kevés. Pedig úgy féltem, hogy ki fognak közösíteni.
Bizony. Itt vagyok. A Roxfortban! Már egy éve. Hát nem szuper?!
Egy éve megkaptam a levelemet, s anyu természetesen roppant módon kiborult. Én meg roppant módon leszartam. Elhatároztam, hogy a Roxfortba fogok járni, s ebben még anyám sem akadályozhatott meg. Tudtam, hogy ha zsarolom, akkor mindent elérhetek nála, úgyhogy munkához láttam. „Ha nem mehetek a Roxfortba, akkor a suliban mindenből meg fogok bukni. Direkt egyest írok majd mindenből, és szemtelen leszek a tanárokkal.” Ez természetesen nem jött be. Túl jól ismert. „Addig nem fürdök, amíg el nem engedsz.” Öhm… ezt én nem bírtam. És akkor… az isteni szikra… éhségsztrájk. Vagyis csak a látszat. Közöltem anyámmal, hogy addig nem eszek, amíg rá nem bólint a Roxfortra. Persze előtte eldugtam a szobámban egy csomó zacskó chipset, meg kekszet. De végül bejött. Hát így kerültem ide.
Fantasztikusabb helyet el sem tudtam volna képzelni. Csodálatos! Imádom a Roxfortot, imádom, hogy varázsló vagyok!

- Hey Grisam! – a lány angyali hangja felért egy csodás szimfóniával. – Este… - lány csókot lehel számra, én pedig közelebb húzom magamhoz. – …várlak. – ezúttal én lehelek csókot ajkára, s közben szőke tincsei közé túrok kezemmel.
Szeretem.
- Ott leszek. – Suttogom, majd ismét megcsókolom.
Mikor vége, elhúzódik tőlem, rámmosolyog, majd megfordul és a tengerpart mentén a többiek után szalad.
Én még vagy három percig állok ott, idiótán mosolyogva, majd észbe kapok, s hátulról felszaladok a házunkhoz vezető lépcsőn. Vagyis a házunkhoz, mely az utóbbi két évben már fogadóként szolgál.
Nem mintha ellenezném. Szeretem a tömeget. Szeretek a figyelem középpontjában lenni.
Belépek az ajtón, át a konyhán, s kisétálok anyám mellé a pultba.
- Hello anya. – köszönök neki könnyed hangvétellel.
- Szia.
- Ne segítsek? – ja igen… szeretek kocsmában dolgozni is. Ez azért nem minden 14 éves srácról mondható el. Főleg a varázslók világában. Ha tudnák, hogy alkalmanként az itthoni kocsmánkban szolgálok ki muglikat. Hát azt hiszem az aranyvérűek karókkal szurkálnának, mint a vámpírokat.
- Huh... de. Köszi kicsim. – mondja halkan, majd egy fórró anyai csókkal jutalmaz, mely homlokomon csattan.
Mosolyra húzódik ajkam, mivel gondolatban már az éjszaka eseményeit boncolgatom.
Igen anyu… valamit valamiért. Ha el akarok menni itthonról este, akkor valamit tennem is kell a dolog érdekében.

- Hey, Lily! Lily! – suttogom hangosan Lilian ablaka alatt, majd felkapok egy kavicsot és az ablakhoz dobom, mely lehet, hogy kicsit hangosan, de a kívánt hangot hallatja.
Odabent felvillan a fény, s egy szőke bozont bukkan elő az immár nyitott ablakból.
- Szia. – köszön halkan, majd elmosolyodik.
- Jöhetek akkor?
- Mi? Jah, hát persze. Gyere, már vártalak. – arcára kissé szégyenlős, mégis boldog kifejezés ül ki, majd eltűnik a függöny mögött.
Az épület alján kezdődő rácsos falon felmászok, majd a tetőlapra lépek. Kezemmel egyensúlyozok, s közben lassan veszem a levegőt. Lassabban, mint ahogy lépkedek. Egy ablak. Elsétálok előtte, majd Lily ablakához érek. Az ablak tetejébe kapaszkodok, s hangosan felsóhajtok. Ez az!
Leguggolok, majd lábaimat egyenként bedugom az ablakon, s biztos lábakon landolok. A szobában kellemes illat terjeng, melyet mélyen magamba szívok, majd körülnézek szerelmem szobájában.
Lily szobája tökéletesen tükrözte a lány ízlésvilágát. A hatalmas ágyat lila selyembaldachin keretezte, a szobában száz apró kis mécses szolgáltatta a fényt, az egyik sarokban egy félig leégett vaníliás füstölő eregette a hangulatos füstöt, mely kezdte betölteni a szobát. Egy másik sarokban egy régi magnóból szólt a talpalávaló, mely ezúttal inkább lassúzást követelt, a maga sajátos, lassú, halk hangvételével. A többi apróság már csak dobott a hangulaton, de komolyan. Sok filmben láttam már ilyen „első áloméjszaka” feelingű szobát, de ez egyszerűen… varázslatos volt. Pedig Lilyben semmi varázslat nem volt. Mugli volt.
- Na, hogy tetszik? – csicsereg halkan, felém fordulva, csodás félig átlátszó könnyed hálóingjében. Nem fázik?
- Csodálatos. – suttogom halkan, majd felé fordulok, s megcsókolom.
Ezt az estét semmi nem ronthatja el. Semmi.
A csók még nem ért véget. Kezét nyakam köré fonja, én pedig átölelem derekát, s közelebb húzom magamhoz. Lassan, érzékien csókolok. Azt ajkamba harap, s halk kuncogást hallat, majd a nyakamra tér, s ott is megharap párszor. Aztán kicsit lejjebb kalandozik, ahol úgy dönt, nem harap… szerencsére.
Hát… elvileg nagyon halknak kellett volna lennünk, sőt, gyakorlatilag is annak kellett volna lennünk, de ez nem igazán sikerült. Elég nehéz visszafognia magát az embernek, ha orálisan izgatják.
Aztán feláll… mármint Lily, s ismét megcsókol. Karjaink újra egymásba fonódnak, majd hátrálni kezd az ágy felé. Mikor odaérünk, leül, s nekilát teljesen lehúzni a farmeromat, ám egy pillanat múlva karja megdermed, arcáról a mosoly lefagy.
Mivan?!
Lenézek, hogy megbizonyosodjak róla, nem a méretekkel vannak gondok, már hogy lennének? Meg hát azt hamarabb észrevette volna, de nincsen ott semmi gond, hát akkor!?
A lány keze a zsebemnél időzött el, s most eltávolodik tőlem. Felhúzza magát az ágyra, s mérges tekintettel mered rám.
Felhúzom a nadrágom, s a zsebembe nyúlok.
Sóhajtok egyet, majd bűnbánó tekintettel, mint holmi árva kiskutya meredek rá.
Istenem, hogy lehettem ekkora barom! Én hülye! Én idióta! Minek hoztam magammal pálcát?
Szóval a dolgok úgy állnak, hogy én már próbáltam megmagyarázni Lilynek, hogy mi is vagyok igazából, hogy hol tanulok, miket csinálok. Mindent. De nem hitt nekem. Nevetséges bolondnak nevezett, és azt mondta, hogy ha még egyszer meglátja a pálcát nálam, ne reménykedjek benne, hogy azután hozzám szól. Nem tudom, miért rázza meg ennyire ez a dolog, elvégre csak annyit mondtam neki, hogy varázsló vagyok, és varázsló suliba járok. Meg, megmutattam a pálcám. Nem varázsoltam, nem kezdtem el neki mesélni a kviddicsről, nem hoztam szóba a kísérteteket, és a legendás lényekről sem tud az égvilágon semmit.
Felmászok mellé az ágyra, s törökülésben leülök vele szemben.
- Lily…
- Ne! Kérlek… menj el.
- De Lily, kérlek… had magyarázzam meg.
- Nem Grisam elég volt a hülye varázslós baromságaidból, én nem akarok egy dilissel járni. Hát nem érted?! A többiek a hátad mögött röhögnek rajtad, amiért egyfolytában magaddal hordod, azt a vacak botot, én meg nem tudlak megvédeni, mert igazuk van.
Lehajtom fejem, s halkan szólalok meg.
- Lily, te ezt nem értheted. És ők sem.
- Akkor magyarázd el.
- Megpróbáltam. Hányszor megpróbáltam neked elmondani. Varázsló vagyok. Ez pedig egy…
- Nem, nem vagyok rá kíváncsi. Ha nem tudsz semmi újat mondani, akkor menj el.
- De Lily, mi lesz az esténkkel? Hah? Ez a mi esténk!
- Grisam. Mostantól már nincs olyan, hogy mi. – jelentette ki dühösen, majd fejét elfordította felőlem.
Hát jó. Szóval így állunk. Ha nem tudja elfogadni, ami vagyok, akkor legyen. Nem kell ő nekem. Majd lesz jobb is, sokkal jobb, aki megért, és elfogad.
Megfordulok és lemászok az ágyról. Felkapiom a pálcámat a földről, elsüllyesztem zsebemben, majd elindulok az ablak felé. Egy pillanatra belegondoltam, hogy milyen jó lenne ha varázsolhatnék neki. Csak egy kicsit. Akkor talán megérthetne… és végignézhetné, ahogy lecsuknak, amiért egy mugli lakásában varázsolok, ráadásul még kiskorú is vagyok. Nem. Hagyjuk.
- Szia Lily. Szeretlek… és ha bocsánatot akarsz kérni, tudod, hol találsz meg. – szólok oda neki, kissé paprikás hangulatban, majd kilépek az ablakon.
Esik. Hát ez remek. Még, jó, hogy azok a megbízható meteorológusok békés, nyugodt estét jósoltak. Rosszabbak, mint Trelawney. És ez már nagy teljesítmény.
Előrelépek, közben végig kapaszkodva az ablak tetejében. Borzalmasak ezek a cserepek. Csúsznak meg minden. Na, igen, ennyit arról, hogy semmi nem ronthatja el ezt az estét.
A két ablak közé érek és lépek egy nagyobban, mert az előttem álló cserépen megállt a víz, kisebb tócsát kialakítva a tetőn, ám ekkor megcsúszik a lábam, én pedig csúszok utána. Egy hangos kiáltás hagyja el torkom, majd még látom, ahogyan Lily feje előbukkan az ablakból, s azután mindent elborít a sötétség.

Beeep. Beeep. Beeeep. Beeep.
Egy hatalmasat ásítok, majd lassan felnyitom szemeimet.
Első gondolat: Mi a faszért vagyok én itt?
Mert nem kérdés hol vagyok. Már jól ismerem a városi kórház, régi ízlésvilágot tükröző falait és az állott kórházszagot. Gyermekkoromban nem egy biciklibaleset vagy erdőbéli kalandozás után kötöttem itt ki.
Fejem elfordítom balra. Gépek. Fasza.
Jobbra. Ajtó, és egy doboz süti az ágy mellett álló szekrényen. Kezem felemelem, s érzem, hogy az infúziós vezeték jön vele, majd megfogom fejem. Oh. Már értem miért volt az a különös érzés. A nagy kötés a fejemen. De mi... vagy hogy… vagy miért?
Nincs sok időm agyalni, ugyanis az ajtón egy csinos, szemrevaló nővérke tipeg be.
- Szép napot, Mr.Windflower.
- Öhmm… jó napot. Mondja csak, álmodok?
- Nem.
- Gondoltam. Akkor lenne tea is. – sóhajtok fel búsan, s szemem megakad a szoba túlvégében lévő léggömbökön.
- Mi... mi-mit keresnek azok itt? – bökök fejemmel a lufik felé.
- Maga kapta őket. Közelebb hozzam esetleg?
- Ne. Nenenene! Vigye ki őket. Most! Látni sem akarom őket!
- Jólvan rendben, de mi baja van velük?
A falra meredek, s komolyan elmerengek a kérdésen, majd végül kibököm a választ.
- Nem tudom.
Aztán eszembe jut egy sokkal fontosabb dolog.
- Mi történt velem?
- Leesett egy tetőről és súlyos koponyazúzódással, illetve agyrázkódással túlélte a dolgot. Mondja csak, mindenre emlékezik? Nincsenek homályos pontok az életében?
Végigfutok az emlékeimen, majd komolyan kijelentem:
- Nem, nincs. Mindenre emlékszem.
- Arra is, hogy mi történt a baleset előtt egy órával?
Igen, hát azt soha az életben nem fogom elfelejteni.
- Nem. – hazudok fapofával. – Az utolsó emlékem az, hogy otthon megvacsorázok, majd elmegyek fürdeni.
Nos, lássuk be, ha azt mondom, hogy emlékszem mindenre, akkor felmerült volna a kérdés, mit is keretem én a tetőn? Így legalább nem faggatnak, és ha Lily nem mondja el, akkor nem is fognak tudni a kis afférunkról.
- És mondja, nincs esetleg furcsa érzése? Nem érzi úgy, mintha valami megváltozott volna?
Most, hogy mondja… de!
- De. Igen. Olyan, mintha… úgy érzem, mintha sosem lennék biztonságban. Félek. – mondom
A nővér egy pillanatig kerek szemekkel mered rám, majd bólint, s kiviharzik a kórteremből, én pedig elfordítom fejem a műszerek irányába, s szememből arcomra folyik egy könnycsepp.

- Személyiségzavar. Tudod, a baleset és az agyrázkódás miatt sok minden megváltozott a fejemben. Egyes dolgok, mintha átrendeződtek volna. És mintha teljesen újak is lennének itt. Az orvosok azt mondják, hogy idővel, minden helyre állhat, de az is lehet, hogy így maradnak a dolgok. Például kiderült, hogy félek a lufiktól. A pókoktól, a kígyóktól, a csövesektől, a tömegtől, a bohócoktól, az ufóktól, a kutyáktól, a baglyoktól, és ez még csak pár dolog. Mi jöhet még? Lily, én félek. Nem tudom, mit tegyek. Nem vagyok biztos magamban. Úgy érzem, senkiben nem bízhatok meg, mintha mindenki bántani akarna. Én ezt nem bírom. Bele fogok őrülni.
- Sajnálom Grisam. – a lány könnyáztatott arcával nem nézett rám. A tengert bámulta.
- Emlékszem, mi történt aznap este.
- Mi? De hiszen az orvosok, meg a nővérek…
- Hazudtam. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Oh. És miért?
- Nem akartam, hogy anyuék megtudják.
- Mit, hogy én vagyok a hibás mindenért?
- Nem, dehogyis. Nem te vagy a hibás Lily. Mindenről én tehetek. Ha nem viszem el a pálcát, akkor…
- Most is itt van?
- Heh?
- A pálca. Itt van?
- Igen.
Felsóhajt.
- Azt hiszem Grisam, valóban be kell fejeznünk. Szép volt, sőt, életem legszebb nyara volt, és ezt köszönöm neked, de ez így nem mehet tovább. Te visszamész a… mit tudom én hova, én pedig itt maradok. Távol leszünk egymástól. Amúgy sem működne.
Most én sóhajtok egyet.
- Talán igazad van. – mondom halkan.
Felállunk, majd egymásra nézünk. Ez nem a szavak ideje.
Átölel, majd megfordul és elszalad.
Én pedig ismét ott maradok a tengerparton, és próbálom magam meggyőzni, hogy így lesz jó mindkettőnknek.

Hát újra itt vagyok. A Roxfortban és minden olyan más. A többiek megütközve vették észre, hogy már nem az a Grisam vagyok, akit annyira kedveltek. A barátság múlandó, szokták mondani. Hát. Észrevettem.
Mióta visszatértem, nem csupán félvérségem miatt néznek le, hanem olyan lettem, mint a többi balfék. Akiket az elmúlt években én aláztam meg folytonosan, most azok aláznak engem. Áldozat lettem. Pedig eddig én voltam a nagyvad. Az életem már nem ér semmit. Egy merő rettegés vagyok, lassan már nincs olyan dolog, amitől ne félnék, ami ne hozná rám a frászt. Ez már nem én vagyok. És még itt van ez a háborús hülyeség is Voldemorttal, meg a halálfalókkal. Igazából annyira nem érdekel, van nekem elég dolgom nélkülük is, de akkor sem valami kellemes ha az aranyvérű csőcselék úgy néz rám, mint ha ki akarna csinálni.

   Jellem

A baleset után jelentős jellemváltozáson estem át.
Félős lettem. Antiszociális és stréber. Eddig is jó eredményeim voltak, de most már minden időmet a tanulásnak szentelem.
Csendes vagyok, szeretek nyugton, egyedül maradni. Úgy mindig biztonságban érzem magam. Akkor senki nem bánthat.
Nem vagyok túl nyitott az emberek felé. Ha ők nem szólítanak meg, akkor nem elegyedek beszélgetésbe, ha pedig egy-egy alkalommal ilyenre kerülne sor, akkor pár szóval lerendezném a dolgot. Úgy érzem sokszor, hogy nem találom a közös hangot velük.
Nem vagyok túl megértő. Kiállok a saját álláspontom mellett, és ha kell, akkor mások mellett is, de csak végszükség esetén. Emellett kissé vakmerő vagyok. Szeretek gondolkodás nélkül belevágni dolgokba, s nem gondolni a következményekre.
Nagyon makacs vagyok, ezt már sokan mondták, és ha belegondolok, igaz is. Ha valamit kitalálok, akkor nem lehet megállítani.
Nehéz felidegesíteni. Általában nyugodt vagyok, nem szeretek sietni sehova. Órákon viszont aktív vagyok. Sokat beszélek, és jelentkezek. És igyekszem jó kapcsolatot ápolni tanáraimmal.
Emellett nagyon hiányzik a régi, laza, beszólogatós, energiabomba énem. Régen minden olyan jó volt. Sokan szerettek, felnéztek rám, melyet leginkább humorommal, s barátságos természetemmel vívtam ki, most meg ilyen visszahúzódó lettem. Persze, hogy nem tetszik senkinek, s mindenki utál.
Főleg azok, akiket régen eltiportam. Kicsit szégyellem is magam miattuk. Régen ugyanis szokásom volt a folyosókon hátbaátkozni azokat, akiket nem igazán kedveltem. Prefektusokat, pár mardekárost, vagy pár jó csaj szoknyáját levarázsolni.

   Apróságok

mindig ||
X humorom
X anyu
X tea
X egyedüllét
X nyelvtan
X varázsvilág
X filozofálás
X mugli sorozatok /kivéve a brazil szappanoperák/
X történelem, mágiatöri
X McDonald’s különlegességek
X London
X Lily
X mozi
X pattogatott kukorica
X csokoládé
X ingek
X nyakkendők
X ünnepek
X macskák
X sálak
X kalap
X festészet
X színház
soha ||
X hajléktalanok
X tömeg
X mosogatás és mindenféle házimunka
X az a köcsög apám
X pókok
X meleg
X kávé
X bohócok
X bevásárló-központok
X buszok
X Anyám hülyeségei
X az Én hülyeségeim
X alma
X ügyvédek
X árvaházak
X csótányok
X kosz
X a tanárok, akik nem tudnak tanítani
X repüléstan
X léggömbök
X filmstúdiók
X erős szél
X baglyok
X halálfalók
X főnixek
X Legendás Lények Gondozása
X fóbiáim
X pszichológusok
X Piton professzor
X kígyók
X eső
X sár
X kutyák
X gyógynövénytan /egy növénynek nem lenne szabad mozognia!/
X szellemek
X tű
dementorok ||
Amikor futok a mólón az apám után, de az nem törődik velem. Észre sem vesz, csak megy. És közben édesanyám zokogását hallom.
mumus || Tekintve azt a rengeteg rigolyát, ez elég változó. Érzelmi állapottól függ.
Edevis tükre || Édesapám visszatér és minden olyan lesz, mint régen. Sikerül legyőznöm a fóbiáimat.
százfűlé-főzet || Sűrű, világoszöld színű és elég zavaros. Az illata leginkább egy tavaszi virágoskert együttes illatához hasonlatos.
titkok ||
X Még magamnak sem merem bevallani, de titkon még mindig vágyok rá, hogy az apám visszatérjen.
X Nem szeretnék kistestvért. Ezt csupán anyu elől titkolom, mert tudom, hogy rosszul esne neki, ha elmondanám.
X Nem szedem a gyógyszereimet. Nem jók azok semmire. Egyszerűbb alkalom adtán beülni a gyengélkedőre.
rossz szokás ||
X Ha egy olyan dologgal találkozok, olyan dolgot látok, melytől félek, remegni kezdek, lehunyom szemem és jobb esetben nem kezdek el sírni és kiabálni.
X Gyűlölöm, ha az emberek körülöttem nyelvtanilag helytelenül beszélnek, vagy írnak. Ilyenkor mindig kijavítom őket.
X Szeretek filozofálgatni dolgokon és ezzel az őrületbe kergetni mindenkit.

   A család

apa || Theodore Boleyn ;félvér; 35
anya || Violet Windflower;s árvérű mugli; 38
családi állapot || egyedülálló
állatok || Bob, egy fehér macska

Családtörténet ||
Anyám egy egyszerű mugli család egyszem gyermeke. A szüleinek egy csomó péksége van Anglia szerte, ő pedig egy szállodában dolgozik, portásként.
Apám szüleiről nem sokat tudok. Annyit, hogy mindketten félvérek, ahogyan apa is, s azt hiszem már nyugdíjasok. És kőgazdagok, de hogy miből, arról fingom sincs. Talán családi örökség, persze csak akkor, ha az ember hisz a pletykáknak, és ők tényleg az ősi, angol Boleyn család leszármazottai. Apám a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott. Nem tudom, pontosan mit, akkor még nem igazán érdekeltek az ilyen dolgok. Hat éves voltam, mikor elhagyott minket, és azóta nem hallottam felőle.

   Külsőségek

magasság || 175 cm
tömeg || 65 kg
szemszín ||kék
hajszín ||fekete
különleges ismertetőjel || Van egy sebhely hátul, a tarkómon. Nem szeretem ha látják, ezért általában egy sállal vagy valamivel eltakarom. Nem szeretem a feltűnő holmikat. És ritkán látni nyakkendő nélkül, ha pedig esetleg mégis hiányzik, akkor eme hiányt egy kalappal vagy egy sállal pótlom. Ezen kívül mindig készen van a házim. Olyan nincs, hogy nincs. Az egyszerűen lehetetlen. Szótagoljam…? (:
kinézet || Grisam Windflower vagyok. Egy teljesen átlagos srác. Szerintem. Az már más kérdés, hogy a többiek mit gondolnak. Mert… nem tudom, hogy van ez, de mintha a hátamra lenne ragasztva egy pergamen, rajta a „RÚGJ BELÉM” felirattal. Holott egészen biztos vagyok benne, hogy nincs ott semmi. A többiek mégsem hagyják figyelmen kívül, mintha valami íratlan szabály lenne Grisam Windflower terrorizálása. Egyébként nem vagyok túl magas, legalábbis nem érzem magam annak, a súlyommal tökéletesen meg vagyok elégedve, ritkán borotválkozok és ritkán is szorulok rá, szeretek igényesen kinézni. Főleg mivel félek a csövesektől, így isten ments, hogy rájuk hasonlítsak. Ruháim általában tiszták, fogaim fehérek, hajam jólfésült, cipőmön semmiféle kakidarab. Tökéletesen látok, nem szorulok szemüvegre. Testem nem borítja semmiféle tetoválás, még csak az kéne. Félek a tűtől. Gyakran látni nyakkendőben, /és most nem a kötelező iskolai viseletre célzok/ kalapban, vagy sállal nyakamban, általában illedelmesen viselkedek, nem beszélek túl sokat, főleg mivel senki nem kíváncsi rám. Még valamit? Hmm… azt hiszem már ez is túl sok volt, csak fecsegek itt összevissza, mikor... jézusom… az ott fölötted egy pók!? Na neee! A-azt hiszem mennem kell. De most tényleg. Bűbájtanom lesz és a házim… vagyis... a cuccom… mindegy. Szia!
egészségi állapot ||
X Fóbiák.
X Személyiségzavar
--- ezek a tünetek a baleset után jelentkeztek

   A tudás

varázslói ismeretek || Ez az ötödik évem a Roxfortban és van szerencsém azzal dicsekedni, hogy az előző négy évet Kitűnő eredményekkel végeztem. Tudod, ha az embernek nincsenek barátai, csak saját maga, akkor nem esik nehezére időt szakítani a tanulásra. Kedvenc tantárgyam az átváltoztatástan, a bűbájtan és a Sötét Varázslatok Kivédése. Gyűlölöm a bájitaltant és a gyógynövénytant, a Legendás Lények Gondozásától meg félek. Vagyis a legendás lényektől félek, de a kettő már majdnem ugyanaz. Ugye?
felvett tantárgyak ||
X Mugliismeret
X Számmisztika
X Rúnaismeret
--- a Legendás Lények Gondozását egy hét után leadtam.
mugli képzettségek || Régebben sportoltam. Szerettem a focit és a kosarat. Ötéves voltam, mikor édesapám elkezdett gitározni tanítani, s miután elhagyott minket, anyuval kerestünk egy gitártanárt, aki egészen 11 éves koromig tanított. Már nem tudom pontosan miért folytattam a gitározást. Talán bizonyítani akartam apámnak, hogy ha visszajön, büszke legyen rám. Hát ez sajnos ugrott. Mert nem fog visszajönni. Tudom. Ja, és édesanyám szerint jó hangom van. A zuhany alatt mások a hanghatások, én csak ezzel magyarázom.
pálca típusa || 9¾ hüvelyk, vörösfenyő, egyszarvúszőr,
különlegesség ||-
patrónus || oposszum
RBF ||
X ÁTV: V
X BBT: K
X Bájitaltan: H
X Asztronómia: E
X Gyógynövénytan: H
X Rúnaismeret: V
X Mugliismeret: K
X Számmisztika: V
X Mágiatörténet: K
X SVK: V

   Szerepjáték-példa

Aleydis

• • • •

Október 31.
Samhain éjszakája.
És a születésnapom.
Ilyenkor normális esetben befészkelem magam a klubhelyiség ablaka elé. Persze jó messzire az üvegtől. Bármikor kitörhet. És miközben várom édesanyám csomagját, az életemen töprengek. Igen, van min. Anyu csomagja most hamarabb érkezett, mint szokott. Nem szeretek levelezni, mert az bagollyal jár, amit gyűlölök, de édesanyámmal tartani kell a kapcsolatot. Ebben az elveszett világban egyedül vagyok. Csak ő érthet meg. Senki más nem ismer. Már nem.
Lilyre gondolok. Ő nem küldött semmit. Általában anyuéval együtt el szokta küldeni, de mos nem kaptam semmit.
Fejem térdemre hajtom, s nem nézem a füvet, hanem inkább lehunyom szemem. Nem akarom felidegesíteni magam a fűszálak egyenetlen állása miatt. Hogy én milyen naiv vagyok! Még mindig abban reménykedek, hogy visszajön hozzám, hogy újra együtt lehetünk. Hogy még szeret, ám közben lehet, hogy már három pasit meg járt, mióta utoljára találkoztunk. Egy könnycsepp gördül ki szemem sarkából, melyet letörlök, majd felegyenesedek az alacsony padon, s körülnézek. Még nincs itt. Órámra nézek. 18:55. Hétre beszéltük meg a találkozót Aleydissel, így nem várhatom el tőle, hogy hamarabb itt legyen. Én mindenesetre már itt vagyok fél órája. Imádom a színházi előadásokat, így nem bántam, hogy a végét még meg tudtam tekinteni.
Ha már a születésnapi ajándékoknál tartunk. Ez a karnevál. A lehetőség, hogy itt lehetek. Egyszerűen imádom, ahogy mindenféle ünnepélyt. Csak ne lenne ekkora tömeg, ennyi kutya, ilyen sok részeges, leszakadt, hajléktalanokra hajazó ember, csak ne lenne sár, lufik, halálfalók, hirtelen villanó fények, hangzavar, büdös, meleg, tömeg, tömeg, emberek, mindenki. Biztos vannak ügyvédek meg pszichológusok is.
Rémülten nézek körbe, majd a műsorvezetőre tekintek, aki a színpadon állva, pálcáját torkához szorítva konferálja fel a következő programot, mágikusan felerősített hangján. Hmm... karaoke. Szeretek énekelni... a zuhany alatt. Anyu sokszor mondja, hogy érdemes lenne elmennem énektanárhoz, mert jó hangom van, én erre csak azt szoktam felelni, hogy más a hangzás kintről, mint bentről. A fürdőszobában érdekesen terjednek a hangok. Amit ő jónak hall, az valószínűleg egy összevissza visszhangzott változat, én viszont hallom az eredetit is, ami szerintem egyáltalán nem jó.
Mikor a lelkes közönség tapsolni kezd, én nem teszem. Kezeim összetéve fekszenek két térdem között, s egész testemmel előre görnyedve ülök a színpad előtti második padsor legvégében. Tőlem úgy másfél méterre ül „padtársam”, egy korosodó boszorkány, kinek kedves, mélyen ülő szemei arról árulkodnak, hogy valószínűleg családanyával ülök oldalt (mert nem is állok szembe), aki kicsit kirúgott a hámból. Szőkésbarna haja aranyos loknikban lóg alá, s most vidáman ugrál az összes kis tekervény, kiszolgáltatva magát a boszorkány vidám tapsának, s ugrándozásának, ciklámen kis kosztüme nem igazán takarja a túlsúlyos részeket, ám lehet, hogy nem is ez volt vele a célja. Mindenesetre összességében jól áll neki.
Rámosolygok, majd a színpadra tekintek, ahol már egy körülbelül tízéves, vörös kislány vette át a helyet, hogy vékonyka hangjával megnyissa a karaoke-partyt. Nem bízok a vörös hajú emberekben.

Egyéb

avialany|| George Shelley