MITCH GROSIEAN
alapokjelszó || "Perselus, kérlek!"
teljes név || Mitchel Larten Grégori Grosiean
becenév || Mitch, Mitchi (ezt utálja)
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1982. július. 27.
kor || 15 (de még nem töltötte be, tehát hivatalosan csak 14)
faj || ember
vér || arany
évfolyam || negyedik évfolyam
a múlt Hogy meséljek az életemről? Rendben, ha ezt akarja, megteszem. Lássuk csak, hol is kezdjem. Talán jobb lesz, ha a legeslegelején. Nem mintha olyan sok dolog rémlene a gyerekkoromból, mert az első emlékem négy éves koromból van, az is halvány, de mivel a szüleim voltak kedvesek azzal lekötni az időmet, hogy meséltek pár dolgot legfiatalabb éveimről, ezért tudok néhány eseményt mondani ebből a korszakból is. Lássuk csak:
Azt mondják, minden házasságba vannak hullámvölgyek, veszekedések és hasonló nézeteltérések. Ez biztos így van, én nem vagyok házas, és egy ideig nem is akarok az lenni. De vannak olyan konfliktusok, amiket meg lehet oldani, amikor a kis összezördülések után a párok kibékülnek és boldogabbak lesznek, mint azelőtt. A szüleimmel is ezt történt. Volt egy nagyobb vitájuk 1981 karácsonya előtt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a szeretet ünnepe nem is lenne teljes egy jó kis családi dráma nélkül. Valami olyasmin kaptak össze, hogy francia rokonokkal, vagy azok nélkül ünnepeljenek. Azt nem tudom, hogy a végén hol állították fel a karácsonyfát és adták egymásnak a méregdrága ajándékokat, amiknek az ember örül körülbelül egy hónapig, aztán utána ott végzi a szemétben, mikor lomtalanítás van, de azt tudom hogy a szüleim kibékültek az ünnep végére. Ez a békülés nagyon jól sikerült. Romantikus este, francia ágy a többit pedig mindenki fantáziájára bízom.
Hogy ezt miért mesélem el? Az ok rendkívül egyszerű. Ugyanis ezután kilenc hónappal édesanyám, Lucinda Grosiean vagy lánykori nevén Lucinda Benningales egy egészséges kisfiúnak adott életet a Szent Mungó kórházban 1982-ben július huszonhetedik napján hajnali három óra huszonkilenc perckor. Azóta is kérdezgetem tőle, hogy nem fél négykor születettem-e, de akkor mindig kijavít ugyanis az az egyetlen perc szerinte igenis nagyon fontos.
A nővérek azt mondták, hogy én voltam a valaha volt legszebb csecsemő, akit életükben láttak, de ez egyáltalán nem csoda, hiszen Én még most is tökéletes vagyok. Valósággal fényt hoztam családom szürke életébe, azzal, hogy a világra jöttem, bár édesanyámék nem számítottak negyedik gyermekre. Ha már itt tartunk, megemlíteném azt a három embert, akiknek létezése csak azzal magyarázható, hogy előkészítsék az utat Nekem. A gyűjtőnevük az, hogy testvérek.
A legidősebb Jacob, de én mindig is Jakenek szólítottam. Hat és fél évvel idősebb nálam. A második szintén egy fiú, aki Richard névre hallgat, őt Richnek vagy rosszabb esetben Richinek szólítom. Végül, de nem utolsó sorban ott van még Angie, akit eredetileg Angelának neveztek el. Az egyetlen nővérem, de nővérekből egy is bőven elég.
Mind a négyen a híres neves és mit tudom én még milyen jelzővel ellátott Grosiean família tagjai vagyunk. Akinek nem mondana sokat a vezetéknév, annak elárulom, hogy Franciaország legnagyobb aranyvérű dinasztiája, tehát aki Velem találkozik az hálát adhat az égnek, hogy egy ilyen híres család sarjával sodorta össze az élet. A Grosiean ház már rengeteg neves varázslót adott a világnak a történelem során csak most éppen egy se jut eszembe, mert amikor ilyenekről meséltek nekem, gyakran fél órával utána kellett valakinek felkeltenie, mert ülve elaludtam.
Ennyit édesapám gyökereiről, most térjünk át annak a nőnek a családfájára, aki a világra hozott engem. A Benningales család. Na jó tudják mit? Jobban járnak, ha arról nem tudnak semmit, magam is próbálom elfelejteni főleg Estelle nénémet. Amit érdemes velük kapcsolatban megemlíteni az, hogy aranyvérű brit varázslócsalád. Csak azért tartottam fontosnak megemlíteni a származást, mert vannak ezek a modern elméletek arról, hogy nem számít a vér, de egy olyan neves családban, mint a Grosiean érvényesülnek azok az ősi tradíciók miszerint egyik családtag se házasodhat rangon alul, mert azzal beszennyezné a tiszta vérvonalunkat, amire mindenki nagyon büszke.
Apám, Philippe Grosiean így is fekete báránynak számít, mivel egy angol nőt (az anyámat) vett el, és az Egyesült Királyságba költözött.
Itt felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem anyám költözött Franciahonba. A válasz pedig roppant egyszerű: az apai nagyszüleim görcsösen ragaszkodtak és ragaszkodnak mind a mai napig a hagyományokhoz, tehát nem tetszett nekik, mikor meghallották, hogy szeretett gyermekük egy angol nővel kötötte össze az életét. Egyes források szerint meg akarták ölni anyát, de más informátorok –természetesen ők maguk- azt állítják, hogy ez nem így volt, ez csak a szüleim élénk fantáziájának a szüleménye. Bárhogy is történt, a végeredmény az lett, hogy Londonba költöztek. Ez az oka annak, hogy a brit fővárosban láttam meg először a napfényt.
Nem tudom, mikor tanultam meg járni, vagy beszélni, vagy hogy mi volt az első szavam, de azt igen hogy mikor jelent meg életemben először a varázslat. A születésemnél és utána pár hónapban még nem volt semmi szokatlan dolog körülöttem. Ezt azzal magyarázták, hogy biztos későn érő típus vagyok, de szerintem az lehetett az oka, hogy nem tartottam elérkezettnek az időt a szunnyadó zsenialitásom megcsillogtatására.
Akinek először megmutattam, mire vagyok képes az a dadám volt, Julie. Kedves, türelmes fiatal lány volt hosszú barna hajjal. Mikor édesanyám nem ért rá, ő foglalkozott velem. Először megpróbálták Rich és Angie nevelőjét megbízni azzal a nemes feladattal, hogy velem is foglakozzon, de állítólag mindig sírva fakadtam, ha csak megláttam. Már akkoriban is okos gyerek voltam. Én aztán sose fogom a testvéreim levetett cuccait használni. Ráadásul evidens, hogy én sokkal jobb nevelőt érdemlek náluk, mivel még a vak is látja, hogy különleges vagyok.
Julie türelme nagyon hasznos volt számára, mivel a történetek alapján elég szeszélyes gyerek voltam. Ehhez még tegyük hozzá a varázserőt is, ami együtt nem lehetett éppen egy kellemes kombináció. De túlélte, megkapta a fizetését, tehát semmi oka panaszra. Igaz, amint betöltöttem a hatot, rögtön ki is lépett, és ha jól hallottam vidékre költözött, hogy visszanyerje a lelki békéjét.
A szüleim csak akkor mertek elvinni a Párizs melletti Grosiean kúriába, ahol nagyszüleim laktak, mikor már biztos volt, hogy van bennem mágia. Csak, mert attól tartottak, hogy idős rokonaim azt hitték volna, kvibli vagyok, és akkor menten kiiktattak volna valamilyen diszkrét módszerrel. Erre természetesen nem került sor ugyanis szó se volt arról, hogy nekem ne lennének meg a megfelelő képességeim.
Hamar megszerettem a nagyszüleimet. Nagyon élveztem a velük együtt töltött időt. Így édesanyám szándékai ellenére gyakran találkoztam velük. A nyarakat és a telek egy részét mindig ott töltöttem. Olyan volt, mintha két otthonom lett volna. Gyerekként még nem értettem, hogy a nagyiéknak miért kell franciául beszélni, és miért nem értenek angolul, de később elmagyarázták, miért is van két anyanyelvem. Most, hogy belegondolok, ha akartam volna, nyugodtan szidhattam volna őket angolul úgyse értették volna, de ilyen sose jutott eszembe, hiszen mindig is imádtam őket. Nem a legtisztességesebb, és legjobb szándékú emberek a világon, de engem ez sose zavart, hiszen ahogy ők mondják, mi akik különlegesek vagyunk, mindenki felett állunk, ezért azt teszünk velük, amit csak akarunk, ugráljon mindenki úgy, ahogy nekünk tetszik.
Van még egy francia rokonom, Carl bácsi, apa testvére. Egy rosszindulatú ember, akit eleinte nem nagyon bírtam, de idővel elkezdtem megkedvelni. Persze még mindig az a véleményem róla, hogy egy olyan rokon, akivel jobb levelezés útján tartani a kapcsolatot, a találkozásokat pedig minél minimálisabbra csökkentjük annál jobb lesz a viszony köztünk. Ezt pedig elég bonyolult megoldani, mivel ha Franciaországban tartózkodunk, mindig összefutunk vele, hiszen az ottani Grosiean birtokon él.
Egy ilyen neves dinasztia sarjaként az élet nem csak móka és kacagás. Felelősséggel is jár. Egy Grosiean vezetéknevű embertől sokat várnak el. Az illő, úrias viselkedés például egy elengedhetetlen tartozéka a családunknak. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Egyenesen járni, szép választékosan beszélni, illendően viselkedni meg hasonlók. Erre tanítottak mióta az eszemet tudom.
Az elején említettem, hogy az első halvány emlékem négy éves koromból való. Arról szólt, hogy éppen egy illemtanár próbálja a fejembe verni az asztali társalgás módszerét. Már nagyon fiatalon elkezdték ezt tanítani nem csak Nekem, hanem a testvéreimnek is meg gondolom minden rokonnak a családban. A szüleim még az enyhébbik verzió, de biztos vagyok benne, hogy ha a nagyszüleim neveltek volna, már egy hetes korunkban elkezdtek volna ilyenekkel zaklatni.
Magántanárokat fogadtak fel, hogy foglalkozzanak velünk. Csak éppen arra nem számíthattak, hogy Én nem veszem majd jó néven, ha valamit erőszakkal akarnak rám kényszeríteni. Szegény szerencsétlen emberek egy hónapnyi munka után már nyugtató főzeteket kezdtek vásárolni, ugyanis természetemből adódóan nem akartam behódolni nekik. Ha valamit kértek tőlem, csak azért is az ellenkezőjét csináltam. Amennyiben valamire azt mondták „tilos”, csak azért is kipróbáltam. Ez pedig így ment napról napra, hónapról hónapra. A szüleim nem találták a megoldást éppen ezért azokhoz fordultak segítségül, akik mesterei annak, hogy kell gyereket nevelni, azaz pontosan tudták, mivel lehet megtörni egy ember makacsságát, ezek pedig nagyapáék voltak. Szégyen bevallani, de sikerült nekik rávenni engem, hogy engedelmeskedjek. Hogy milyen gátlástalanul kegyetlen módszerrel érték el mindezt? Elkezdtek nekem ajándékokat venni. Amit kértem tőlük, megkaphattam cserébe azért, hogy engedelmeskedek az oktatóknak és megtanulom, miként kell Grosieanhoz méltóan élni. Először nem tetszett a feltétel, de mikor megtapasztaltam, hogy szenvedéseim kifizetődőek, egyre jobban kezdtem élvezni a dolgot. Anyáék látva a módszer hatásosságát, alkalmazni kezdték így már egyszerre két helyről kaphattam meg azokat a dolgokat, amiket megkívántam.
Az illemtan tanfolyam befejezésére a szobámban alig lehetett elférni a játékhegyektől, és akkor arra a borzasztó felismerésre eszméltem, hogy nem tudom tovább zsarolni a rokonaimat. Hogy fogom ezután megkapni, amire vágyok? Ez a kérdés nyugtalanított. Aztán rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha taktikát váltok. Ahelyett, hogy erőszakkal próbálnám kicsikarni belőlük a dolgokat, inkább megpróbálok a kedvükben járni. Mert akit nagyon szeretnek, annak nem tudnak nemet mondani.
Hat éves koromtól annyira kedvesen viselkedtem apáékkal, mint egy mintagyerek, akire büszke lehet az egész család. A nagyszüleimmel elhitettem, hogy nagyon érdekelnek az ősi, dögunalmas, vaskalapos Grosiean hagyományok. Még azt is megígértem nekik, hogy majd ha elvégeztem a Roxfortot, odaköltözök hozzájuk nem, mintha akkor lett volna bármi elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban, bár igaz most se sok van.
A tervem bevált. Csak egy kis megerőltetésbe került, és elértem, hogy mindent megadjanak, amit csak akartam még, akkor is, ha felesleges hülyeségnek tartották a dolgot. Elkényeztettek? Végül is, ha szigorúan nézzük, ezt is lehet mondani, de szerintem nincs ebbe semmi rossz. Minden jót megérdemlek, sőt annál még sokkal többet is.
Most egy kicsit térjünk át rólam a testvéreimre, mert őket is meg kell említeni, hiszen egy házban éltem velük, és mivel nem sűrűn hagyhattuk el a birtokot ezért ők voltak az egyetlen társaságom, akik szórakoztatni tudtak a nap nagy részében.
Kezdjük Angievel. Vele volt a legkevesebb a korkülönbség és az ember azt várná, hogy vele értjük meg egymást a legjobban, de ez egyáltalán nem így volt. Annyit még életemben senkivel nem veszekedtem, mint vele. Szinte mindennaposak voltak a vitáink, amibe természetesen mindig ő volt a hibás. A ház a mi kiabálásunktól volt hangos nap mint nap. Anya nem tudott dönteni, hogy kinek volt igaza, legalábbis ezt mondta, de biztos vagyok benne, hogy csak nem akarta megsérteni a nővéremet, pedig pontosan tudta, hogy mint mindig, nekem volt igazam. Még akkor is, mikor az emeletről ledobtam a babáját, hogy megnézzem, mennyi idő alatt ér földet.
Elviselhetetlen lány volt az biztos, de az élet arra kárhoztatott, hogy még két évig kell hallgatnom azt az idegesítő hangját.
Haladjunk születési sorrendben visszafelé, tehát a következő Richi. Vagyis inkább Rich, mert ha én Richinek szólítom, ő engem Mitchie-nek, és azt a becenevet, pedig egyszerűen utálom. Visszatérve a témára, vele az esetek többségében jól kijöttem. Ha meg nem, az is az ő hibája volt. Szegényke elég bunkó volt világ életében, de rajtam kívül senki se lehet tökéletes, így ezt a hibáját elnézem neki. Eléggé őszinte, aminek én nem látom értelmét, mert a világon semmit nem lehet elérni vele, de ő tudja, ráadásul nekem csak előny, ha valaki nyílt kártyákkal játszik.
Hallottam olyan pletykákat, miszerint ő lenne mindenki kedvence, de ezt sose hittem el. Hiszen hogy lehetne bárkit is jobban szeretni nálam? Szegényke biztos csak képzelődött vagy álmodta a dolgot. Mikor ezt a fejemhez vágja, nem szoktam komolyan venni. Ha esetleg mégis ezt mondták neki, biztos vagyok benne, hogy csak azért, hogy ne sértődjön meg szegény. Biztos nehéz lehet az én árnyékomban élnie, hiszen ő mindig csak második vagy harmadik lehet utánam, ezért mindig próbáltam kedvesen viselkedni vele.
Sok dolog van, amit nem értettem vele kapcsolatban a túlzott őszinteségén kívül. Például, hogy nem szereti a kakaót. Fogalmam sincs, hogy mi baja van vele, pedig az a világ egyik legfinomabb innivalója. Szegénynek biztos ízlésficama van, ami valószínűleg az olvasási problémáival együtt született vele. Bár a lányválasztásban nagyon otthon van. Ott van például a mostani barátnője, aki már a menyasszonya csak ezt éppen kevesen tudják. Debbienek hívják és ő az egyik legszebb lány, akit valaha láttam. Milyen kár, hogy szegénynek olyan rossz az ízlése, hogy pont a bátyámat választotta, nem engem, de egyszer mikor rájön, hogy Rich nem neki való, akkor en tárt karokkal fogom várni. Csak azt ne várja, hogy én is eljegyezzem. Azért ebből is látszik, mennyire nem normális a bátyám. Tizenhat évesen eljegyzést kötni? Ennél nagyobb baromságot még soha nem hallottam. Ahelyett, hogy élne, leköti magát egy nő mellett, mikor még nem is nagykorú. Szerintem arra is képes, hogy tíz év múlva nyugdíjba vonuljon, húsz év múlva meg a dédunokáit dédelgesse.
Tizenhét éves, tehát már el kellett végeznie azt a feladatot, amit a családunkban mindenkinek, aki betölti ezt az életévet. Csak éppen ő nem volt képes rá ugyanis az ő dolga az volt, hogy ölje meg Debbiet, aki ugye a menyasszonya, ezért helyette Marie-t ölte meg a nevelőjét, akitől én már csecsemőkoromban sírva fakadtam. Konkrétan átverte a nagyszüleimet, tehát valójában nem alkalmas arra, hogy viselje azt a nyakláncot, amit a tett végrehajtásáért cserébe kapott. Nekünk pedig, akik tudunk róla, titokban kell tartanunk a dolgot különben Rich esetleg a másvilági rokonoknak lesz az állítólagos kis kedvence.
Nem kell aggódni, nem csak ilyen furcsa rokonaim vannak. Van egy értelmes testvérem is, akit Jacob Grosieannak hívnak. A legidősebb és a legnormálisabb. Róla nem tudok semmi rosszat mondani. Tudja mit akar és azt el is éri. Majdnem tökéletes, és azért csak majdnem, mert az egyetlen tökéletes ebben a családban én vagyok. Régebben példaképemnek tekintettem, és felnéztem rá, ami nem is volt nehéz mivel elég alacsony voltam akkoriban. A legidősebb testvér, aki először került be a Roxfortba, tehát mindannyian készülhettünk rá, hogy hozzá fognak hasonlítgatni minket. Mikor kikerült a varázslóképzőből aurornak ment, de aztán megunta és átoktörő lett belőle. Azóta pedig boldogan éli az életét, és eszébe sincs lekötni magát olyan felesleges dolgokkal, mint az eljegyzés.
Szüleimtől sose vártam el, hogy válasszanak közülünk, mivel feleslegesnek tartottam megsérteni a testvéreimet megsérteni az igazsággal, amivel ők nem mernek szembenézni, ugyanis a kedvencük egyértelműen én voltam, vagyok és leszek.
De itt az ideje, hogy visszatérjünk végre hozzám, hiszen végső soron az én életem a téma. Ugye említettem, hogy Jake volt az első, aki Grosiean létére a Roxfortba betette a lábát. Rá várt az a nemes feladat, hogy kitapossa az utat előttünk, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Utána következett Mr. Nemvagyokhajlandómegölniamenyasszonyomat, őt pedig követte Angie. Már csak én hiányoztam a sorból. Természetesen engem is felvettek abba a neves intézménybe, erről pedig 1994-ben kaptam meg az értesítőt, a születésnapom előtt pár héttel. Éppen Franciaországban tartózkodtam, így a bagoly oda vitte a levelet. Mikor felbontottam, semmi izgalmat, semmi örömet nem éreztem, mivel pontosan tudtam, hogy fel fognak venni. Én vagyok a legjobb és legígéretesebb tehetség a családba. Pont engem hagynának ki? A levelet rögtön megmutattam nagyapáéknak, akik vegyes érzelemmel reagáltak. Egyrészt örültek bizonyos szinten, hogy engem is felvettek, másrészt még mindig azt szerették volna, ha a Beauxbatonsba jártam volna. Nekem viszont semmi kedvem nem volt abba a francia iskolába járni, ha már minden testvérem a tengerentúlon tanul.
Elérkezett a tanszerek megvásárlásának az ideje, tehát visszautaztunk Londonba, és a lelkesedésem egy kicsit nagyobb lett, mint korábban. Egyre jobban érdekelt, milyen lesz a kastély falai között élni és tanulni. Bár én inkább az élet részét vártam a dolognak, a tanulás nem tartozott a kedvenc hobbijaim közé. Az még vonzóbbá tette a dolgot, hogy hallottam az egy évvel azelőtti baziliszkusz támadásról, szóval abban már biztos voltam, hogy nem egy unalmas helyre megyek. Sok minden foglalkoztatott az új életemmel kapcsolatban. Érdekelt, milyen pálcám lesz, melyik házba osztanak, milyenek lesznek a diáktársaim. Életem során csak a testvéreimmel voltam összezárva, ezért örömmel töltött el, hogy végre rajtuk kívül másokkal is találkozhatok. Nagyon kíváncsi voltam a mugli származású tanulókra. Nem volt sok alkalmam muglikkal találkozni, ezért mindig is kíváncsi voltam, hogyan élhetnek egyesek varázslat nélkül. A nagyi erről persze hallani se akart, azt mondta, tartsam minél távolabb magamtól az általa alsóbbrendűnek nevezett embereket. Azt mondogatta, hogy mi a brit aranyvérűektől is különbek vagyunk, a félvérektől pedig még annál inkább. Ráhagytam a dolgot, természetesen mint minden másban, egyetértettem vele, de azt is tudtam, hogy amit nem tud az nem fáj neki.
A vásárolgatásban csak a tömeget volt nehéz megszokni, és azt a sok egyszerű embert, akiknek az öltözete sokkal szegényesebb volt a miénknél. „Szóval ilyenek az egyszerű emberek” csodálkoztam rá a dologra. Abban biztos voltam, hogy én nem akarok közéjük tartozni.
A varázspálca kiválasztása jelentette a legnagyobb örömet számomra azon a bizonyos napon. Mikor beléptem az üzletbe (természetesen az egész famíliával, hiszen ez életem egyik nagy napja volt, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy végignézzék) Ollivander úr rám nézett, és mivel kedves testvéreim is ott voltak rögtön tudta, melyik családból származok. Elkezdte mesélni, hogy emlékszik, mikor édesanyám ment oda pálcát választani utána sorban elsorolta a két bátyám és a nővérem látogatását nála. Ezt türelmesen és érdeklődő tekintettel hallgattam, mintha innám a szavait pedig valójában ráordítottam volna, hogy essünk már túl rajta, mert semmi kedvem őt hallgatni egész nap. Az egyetlen dolog, ami vígasztalt, hogy ezt egy életbe csak egyszer kell végig hallgatnom utána soha többé nem fogok vele találkozni. Ha mégis, akkor elkerülöm jó messzire.
Pár perc után rátértünk végre a témára. Először össze vissza méregetett egy mérőszalaggal, miközben folyamatosan csak beszélt és beszélt, azt már nem tudom miről, majd hozta az első pálcát, ami mahagóniból volt és unikornisszőr mag volt benne. Mivel ez volt az első, ezért ezt megjegyeztem. Viszont ez sajnos vagy nem sajnos, de nem az volt, amit nekem szánt a sors. Kivette a kezemből és megpróbálta egy másikkal, majd egy harmadikkal, egy negyedikkel és így tovább, mire elérkeztünk a kilencedik darabhoz. Egy tizenhárom hüvelykes magyal pálca, aminek a magja sárkányszívizomhúr volt. Nem tudom, minek örültem jobban, annak, hogy megvolt a pálca vagy annak, hogy vége ezt is letudtam és elmehetek. Mindenesetre boldogan léptem ki az üzletből.
Természetesen utána folyamatosan új szerzeményemet próbálgattam. Ez végre nem egy olyan tárgy volt, amit két hét után meguntam. Ez örökre szól, mint a vezetéknevem, a származásom és a rokonaim, bár belőlük egyet-kettőt szívesen lecserélnék.
Nemsokára eljött a nagy nap. A nap, mikor felszállok a vonatra és otthagyom az otthonomat egy időre. Franciaországot leszámítva azelőtt sose voltam távol ilyen sok időre otthontól. Ez a gondolat egyáltalán nem töltött el rossz érzéssel. Biztos voltam benne, hogy nagyon jól fogom magam érezni a Roxfortban. Boldog és izgatott voltam. A kilenc és háromnegyedik vágányon megint az a nagy tömeg fogadott, meg az a sok egyszerű halandó. Akkor döntöttem úgy, hogy talán teszek egy kósza kísérletet arra, hogy megbarátkozzak a gondolattal, mivel velük fogok eltölteni hét teljes évet, ami elég hosszú idő. Amint felszálltam a szerelvényre rögtön megpróbáltam egy ülőhelyet találni. Furcsa volt megszokni, hogy ennyi emberrel kell megosztani a helyet. Szerencsére sikerült találnom egy rendes helyet igaz ehhez fel kellett buktatnom pár embert, aki az utamba állt, de végső soron a cél szentesíti az eszközt. Természetesen mindegyiknek a szemébe mosolyogtam, és annyit mondtam, hogy véletlen volt.
Elindult a vonat, elkezdődött a nagy utazás. Sebesen suhantunk a síneken, minden a legnagyobb rendben volt. Igaz, hogy esett az eső meg fújt a szél, de ez még nem vette el a kedvemet. Éppen egy másik elsőévessel beszélgettünk az iskolai házakról, mikor a vonat lassítani kezdett, majd hirtelen megállt. Először örültem, hogy végre ott vagyunk, de aztán valaki felvilágosított, hogy még túl korán van ahhoz. Kinéztem az eső áztatta párás ablakon, hogy lássak valamit. Mozgó sötét alakokat pillantottam meg, akik felszálltak a szerelvényre. Mit gondol ilyenkor a kis naiv elsőéves: Biztos több megálló van csak elfelejtettek szólni. De mielőtt tovább tudtam volna ezen gondolkozni, a fények kialudtak. Akkor már biztos voltam benne, hogy lerobbantunk, és eszembe jutott nagyapa prédikációja arról, milyen rossz minőségűek az angol dolgok. Nagyon reménykedtem benne, hogy a következő lépés nem az lesz, hogy hagyjuk el a járművet, mert abban a vak sötétben az ablakon kívül nem sok mindent láttam. Most már áldom érte a szerencsémet, ugyanis nemsokára megtudtam, hogy ami felszállt a vonatra, nem ember volt, hanem a legszörnyűbb dolog, amivel valaha találkoztam. A fülke ajtaja lassan kinyílt. Mivel sötét volt nem láttam sokat csak egy fekete mozgó árnyékot a sötétben. Mikor megjelent, a levegő lehűlt, a hideg teljesen átjárt olyan volt, mintha ősz helyett tél lenne. Aztán egy pillanat alatt minden jókedv, minden izgalom, minden várakozás eltűnt belőlem és nem maradt más, mint sötétség és félelem. Borzalmas volt. Sose éreztem magam olyan rosszul azelőtt. Ahogy említettem, nem láttam a dementort, csak a hörgését hallottam, és közben a poklok poklát éltem át. Szerencsére nem tartott sokáig, mert mikor nem találta, akit keresett, egyszerűen tovább ment.
Ez az incidens egy kicsit elvette a kedvemet az egészről. A dementor elment, a lámpák kigyulladtak, a vonat tovább indult, a sok rossz érzés és a hideg elmúltak, de ez a dolog mély nyomot hagyott bennem. Próbáltam nem gondolni rá. Abban biztos voltam, hogy soha többé nem akarom ezt érezni. Édesanyám már mesélt nekem a dementorokról, de a rémtörténetek fel se érhettek a valósággal.
Az út további részén nem volt semmi fennakadás. Már kezdtem kiverni a fejemből azt a rossz érzést, mire megérkeztünk a kastélyba. Nagyon tetszett az épület, amit ezek után új otthonomnak nevezhetek majd. Visszatért belém a jókedv, mikor beléptünk a nagyteremben. Végre elérkezett az a pillanat, amit annyira vártam: a beosztás. Tudtam, hogy édesanyám griffendéles volt, de Rich például mardekáros. Magamban fontolgattam az esélyeket, de nem tudtam eldönteni, vajon melyik házat jelöli meg számomra a Süveg. Csak abban reménykedtem, hogy nem a Hugrabugba osztanak be, mert arról nem voltam valami jó véleménnyel.
Mikor végre rám került a sor, a fejemre tették a kicsit kopott tárgyat, ami azt állapította meg, hogy a házam a…
A nagy beosztás után nem volt sok időm az eredményen gondolkozni, mert Dumbledore professzor belekezdett év eleji beszédébe. Azt gondoltam, hogy már megint egy unalmas beszéd következik, de tévedtem ugyanis, amiket az igazgató mondott, felkeltették a figyelmemet, és sajnos nem éppen pozitív értelemben. Kiderült, hogy a dementorok a Roxfortban maradnak, amíg el nem kapják, akit kerestek Sirius Black-et, akit nem ismertem, de látatlanban is utáltam, mert miatta kellett ezeknek a csuklyás lényeknek akkor az iskola területére jönniük. Az első reakcióm belül az volt, hogy én egy percig se maradok itt tovább, megyek a Beauxbatonsba, ahol nincsenek ilyenek, aztán megtudtam, hogy a dementorok a birtok bejáratait őrzik, tehát a szökés egyszerűen lehetetlen. Nem volt választásom, belenyugodtam a dologba, de abba biztos voltam, hogy a birtok határainak a közelébe se fogok menni, sőt megpróbálom a lehető legkevesebbszer elhagyni az épületet.
Ezt az ígéretemet többnyire be is tartottam. Jóformán csak a kviddicsmeccsekre mentem ki, ugyanis egyszerűen imádom azt a sportot és még a dementorok se tudják megakadályozni, hogy megnézzem.
Az első Roxfortban töltött évem alatt megváltoztam. Hamar rájöttem, hogy sokkal kifizetődőbb, ha mások előtt nem magamat adom. Szépen lassan elkezdtem mindenkivel megkedveltetni magamat. Jó dolog jóba lenni az emberekkel, mert csak akkor teszik meg, amit akarunk. Mindenkivel kialakítottam legalább egy beszélő viszonyt, és akiket elég fontosnak tartottam, összebarátkoztam velük.
A tanárokkal is próbáltam megszerettetni magam. Eljátszottam nekik a rendes, szorgalmas diákot az órákon, aki mindig odafigyel, és csendbe van, miközben beszél. Hamar rájöttem, melyik tárgyak érdekelnek igazán: a bűbájtan és a bájitaltan. Ezt a két tárgyat nagyon szerettem akkoriban, és most is. Az első évben még mindenből kiváló volt a teljesítményem, ami mostanra már csak egy szép emlék számomra, de mentségemre szóljon, hogy akkoriban még könnyebb volt a tananyag.
Az iskolában megpróbáltam minél kevesebbet találkozni a testvéreimmel. A szüleimmel és nagyszüleimmel tartottam a kapcsolatot levelezés útján. Gyakran látogattam a bagolyházat, vagy pedig megkértem szépen valakit, hogy vigye fel az én leveleimet is, ha éppen nem volt kedvem arra menni. Ezt pedig mindig megtette valaki. Egy teljesen más embert láttak, és látnak most is a diáktársaim, mint aki valójában vagyok. Az életem egy színházzá vált, de nem bántam a dolgot.
Túléltem az évet, a vizsgákat, a dementorokat, akikkel szerencsére csak egyszer találkoztam a tanév alatt, mikor magamnak tett ígéretem ellenére elhagytam a kastélyt, de arról inkább nem beszélek.
A tanév végén a vonattal hazautaztam Londonba. Azon a nyáron nem sok kedvem volt Franciaországba menni, mert a téli szünetet is ott töltöttem, és ezért jó volt egy kicsit otthon lenni, de a nagyszülőket se lehetett megsérteni, ezért megint a Párizs melletti Grosiean kúriába kötöttem ki. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy meséltem a nagyszüleimnek. Természetesen kihagytam azokat a részeket, hogy fél- és sárvérűekkel is szóba álltam. Bár mindig, ha megemlítettem valakit, az első kérdés az volt, hogy milyen családból származik. Én meg vagy azt vágtam rá, hogy aranyvérű vagy azt, hogy nem tudom. Még szerencse, hogy szemrebbenés nélkül tudok bárki szemébe hazudni. Ez is csodálatos, irigylésre méltó tehetségemhez tartozik, mint az összes többi erősségem.
Természetesen a jó öreg Angliába töltöttem a szünidőm kisebbik részét. Ugyanis akkor volt a Kviddics Világkupa, amin mindenképpen ott akartam lenni. Az egyik legjobb helyről nézhettem végig az egészet. Azután jött ugyebár az a bizonyos Halálfalók általi támadás, de szerencsére nekem és a családomnak semmi baja nem esett a nagy meglepetésen kívül. Csak utána még jó ideig hallgathattuk a francia rokonoktól, hogy nálunk már ezek az események se zajlanak botrány nélkül.
A nyár nagyon gyorsan elment, és mire észbe kaptam már megint a Roxfort Expresszen utaztam. Abban az évben nem kellett nagyon erőlködnöm a helykereséssel. Előre küldtem az egyik kedves évfolyamtársamat, és megbíztam, hogy foglaljon le egy helyet nekem is, így nem kellett mást tennem csak szép nyugisan bevonulni és leülni.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy a második év sokkal mozgalmasabban fog telni, mint az előző. Először is ott volt Trimágus tusa, aminek keretein belül az iskola megint otthont adott pár vendégnek. Szerencsére ezúttal nem dementorokról volt szó, hanem csak azokról, akik erre a neves eseményre érkeztek két másik iskolából, a Durmstrang és a Beauxbatons diákjai. Természetesen a Beauxbatonsból érkezettekre voltam kíváncsi, hiszen a második otthonomból jöttek, és ha a nagyszüleimnek nagyobb lenne a befolyása rám, biztos oda járnék. Sose éreztem késztetést rá, azelőtt, hogy annak az intézménynek a diákja legyek, de aznap emlékszem, majd megvesztem volna érte, ha oda járhattam volna. Hogy miért? Mi oka ennek az őrült ötletnek? Mint a legtöbb őrültségnek a világon, ennek az oka is egy nő volt. Olyan volt, mint egy látomás. Szőke haj, igéző tekintet, formás alak egyszóval majdnem tökéletes. Hogy miért csak majdnem azt majd később kifejtem. A lényeg, hogy bár hülyeségnek hangzik, első látásra beleszerettem a lányba. Rögtön meg akartam tudni, hogy hívják, meg minden egyebet, ami vele kapcsolatos. Az se zavart, hogy pár évvel idősebb volt tőlem.
Másnap, mikor megláttam a folyosón egyedül sétálni magabiztosan odamentem hozzá, és felajánlottam neki, hogy bármikor szívesen megmutatom neki az iskolát. Ezt persze franciául. Ilyenkor örül az ember, hogy tud még egy nyelvet. Ezután elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam róla, hogy Claudinenak hívják, Párizsban él, van egy macskája és hogy imádja a fehér csokit. Elbűvölően kedves lány volt. Azután szinte minden nap találkoztunk. Egy örökké valóságnak tűnt minden nélküle eltöltött perc. Egész nap csak arra várta, hogy újra találkozzunk. Valósággal Claudine-függő lettem. Olyan volt, mint a kábítószer. Teljesen beléestem. Furcsa érzés volt. Először éreztem úgy, hogy őszintén érdekel mi van egy másik emberrel, és életemben először mindent meg akartam tenni, hogy ez a személy a lehető legboldogabb legyen.
A zsebpénzemet, amiből mindig is volt elég, arra használtam, hogy ajándékokat vegyek neki. Gyakran kedveskedtem neki valamilyen meglepetéssel, aminek mindig nagyon örült én pedig boldog voltam, hogy láthattam a szikrázó mosolyát. Még verseket is írtam hozzá, de azokat inkább nem mutattam meg neki, mert a megfelelő alkalomra vártam, ami még a mai napig nem jött el, és már nem is fog. Ami vicces volt az egészben, hogy ezeket megtettem érte, pedig nem is jártunk együtt. Én többször mondtam neki, hogy szeretem, de ő nem akart semmilyen kapcsolatba belemenni. Ezt egyszer azzal magyarázta, hogy nagy a korkülönbség, máskor azt mondta jobb neki egyedül, harmadszorra (ez a kedvencem) annyit mondott, hogy adjak neki időt. Időt azt kapott bőven. Szinte az egész évemet neki szenteltem. Ez pedig meglátszott a tanulmányi eredményeimen is. Nem buktam meg semmiből, és nem is álltam a közelében csak már nem voltam olyan jó, mint egy évvel azelőtt. A szerelem teljesen tönkreteszi az embert az egyszer biztos. A külvilágot szinte teljesen kizártam, és csak egy személy járt folyton az eszemben. A Trimágus Tusa és annak végkifejlete se érdekelt. Cedric Digory halála egyáltalán nem rázott meg. Biztos voltam benne, hogy valaki előbb utóbb belehal, de én Potterre tippeltem volna. Ez van, ez egy ilyen verseny, mikor jelentkeztek rá, tudhatták volna, hogy mivel jár.
Év végén, mikor eljött a búcsú ideje, koppantam egy nagyot, mikor Claudine elmondta, hogy otthon van egy barátja, akit ő nagyon szeret meg hasonlók. Teljesen ledöbbentem. Már fogalmam sincs, mit mondtam neki erre, de ez nem is fontos. Nagyon csalódott voltam, összetörte az illúzióimat vele kapcsoltban, pedig ő volt az első, akit feltétel nélkül tudtam szeretni. Nagyon fájt, úgy éreztem, elárultak persze a viselkedésemben semmi nem változott meg, senki nem látta rajtam, hogy valami gond van. Számukra ugyanolyan voltam, de belül iszonyú fájdalom mardosott.
Még szerencse, hogy év vége volt, és haza kellett utazni, mert a Roxfortban minden rá emlékeztetett. Mikor otthon volta, nem játszottam meg magam többé: Látványos depresszióba zuhantam. Visszagondolva én a családom helyében egy velem töltött nap után menekültem volna a házból, de ők mégis elviseltek valahogy.
Hallani se akartam arról, hogy azon a nyáron akár Párizsnak a közelébe is megyek. Már a város nevének a hallatától is rosszul voltam, sőt már akkor is gyilkos tekintettel néztem valakire, ha franciául megszólalt.
Mindenki megpróbált valahogy segíteni a jó tanácsaival, de én egyik szentbeszédre se voltam kíváncsi. Úgyis mindegyik arról szól, hogy majd az idő mindent megold, meg hogy találok egy sokkal jobbat meg hasonló ostobaságok. Az egyetlen ember, akinek a mondókáját hajlandó voltam végighallgatni az Jake volt. Először is azt mondta az volt a legnagyobb hibám, hogy ennyire közel engedtem magamhoz, hogy így megnyíltam neki. Azt is mondta, hogy fölösleges bármelyik csajra ennyi időt pazarolni, mikor annyian vannak a világon. Ezután elmesélt pár saját élményt is.
Elgondolkoztam azokon a dolgokon, amit mondott, és rájöttem, hogy tényleg hatalmas hibát követtem el. Ezt pedig gyorsan orvosolni kellett valahogy.
Másnap bejelentettem, hogy Párizsba akarok utazni, amilyen hamar csak lehet. Azzal indokoltam a döntésemet, hogy annyira hiányoznak a nagyiék és szeretném őket meglátogatni, ami félig igaz is volt, de a valódi célom teljesen más volt. Apáék nagyon örültek, hogy megváltozott a hozzáállásom, és az ötletemre nem mondhattak nemet.
Alig hogy megérkeztem és túlvoltam a szokásos utazás utáni pihenésen, megkerestem kedvenc nagybátyámat (na jó ez elég erős túlzás) Carl bácsit, és szépen megkértem rá, hogy vigyen el egy bizonyos párizsi címre. A bácsikám bele egyezett a dologba, bár megjegyzem vonakodva. Mást azonban nem kérhettem meg, mivel a nagyiék hallani se akartak arról, hogy Párizsba menjek. A város alig pár kilométerre volt a kúriától mégse akartak oda soha elengedni. Csak akkor láttam a szerelem városát, ha ők maguk vittek el oda. A felügyeletük nélkül még levegőt se vehettem ott. Mindezt csak azért, mert tele volt muglikkal. Ha tehették volna, szerintem egész életemben távoltartottak volna tőlük. Pont ezért kértem meg Carlt erre a nemes feladatra, aki a kocsijával el is vitt engem a Claudinie házához, mert hova máshova akartam volna menni. Becsengettem. Szerencsére a lány otthon volt, és boldogan ajtót nyitott nekem. Megkértem a bácsikámat, hogy várjon meg a kocsiban. Természetesen nem mentem üres kézzel, vittem magammal a volt majdnem barátnőm kedvenc édességéből is egy dobozzal, amibe természetesen tettem egy kevés bájitalt.
Bent a házban elbeszélgettünk egy kicsit. Teljesen olyan volt, mint régen, mintha semmi nem változott volna, de most már nem dőltem be neki, kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. A látogatás nem tartott sokáig, amikor kiléptem az ajtón, csak annyit mondtam neki, hogy mikor a csokit eszi, gondoljon rám, majd beszálltam a kocsiba és otthagytuk a házat. Hogy milyen bájitalt kevertem bele? Azt inkább nem mondanám el, elég ha én és ő tudunk róla, de az biztos, hogy azt a napot nem fogja elfelejteni.
De sajnos hiába álltam bosszút rajta, még mindig nem tudtam elfelejteni. Szerencsére a nagyszüleim gondoskodtak egy olyan nyári programról, ami lekötötte a figyelmemet. A szüleim és ők sokat veszekedtek a nevelésről, idősebb rokonaimban ugyanis az volt az elmélete, hogy a gyerek minél hamarabb tanul, annál jobb. Már akkor meg akarták nekem tanítani a főbenjáró átkokat, mikor még első éves voltam. Azt mondták, hiába tiltott varázslatok, néha nagyon hasznosak lehetnek. Most pedig, hogy elvégeztem a második évet, már foggal körömmel ragaszkodtak hozzá, hogy elsajátítsam őket. Úgy voltak vele, hogy amiről anyáék nem tudnak az nem is fáj nekik, ezért titokban kezdték el az okítást.
Először nem rajongtam az ötletért, mert ki az a hülye, aki nyáron is tanulni akar, de aztán megjött hozzá a kedvem. Szerencsére nem sok elméletet akartak a fejembe verni ezzel kapcsolatban. Én pedig mindig is jobban szerettem a gyakorlati dolgokat.
Egereken, patkányokon meg hasonló rágcsálókon mutatták be mind a három varázslatot, és nekem is azokon kellett gyakorolnom. Gyorsan beletanultam a dologba, és azután azzal szórakoztam, hogy bogarakat és pókokat kínoztam a cruciatus átokkal ugyanis egyszerűen ki nem állhatom az ízeltlábú állatokat. A macskán pedig az imperius átkot alkalmaztam. Angela csodálkozott is, hogy az addig kedves házimacska miért akarja megtámadni folyton. Nagyon élveztem az imperius használatát, amikor egy varázsige segítségével uralkodhatok bárki és bármi akarata felett. Milyen kár, hogy betiltották pedig legszívesebben minden nap használnám. Az avada kedavrát, viszont nem gyakran alkalmaztam még állatokon se. Ennek az volt az oka, hogy kicsit tartottak tőle, mert mi van, ha véletlenül eltévesztem a célt? Semmi kedvem nem lett volna Azkabanba menni, ha véletlenül egy embert sikerült volna megölnöm, bár a nagyszüleimet ismerve elsimították volna az ügyet, de akkor se vágytam dementorok közelébe.
A patrónus bűbájt is meg akartam tanulni már az első év óta, viszont arra azt mondtak, hogy még túl korai. Erre a kijelentésre csak a szememet forgattam. Gyilkolni megtanítani sosincs túl korán, de védekezni egy dementor ellen igen? Nem mindig értettem a logikájukat, de inkább bele se gondolok, mi játszódhat le a fejükben.
Már vártam a harmadik évet. Most már nem érdekelt, hogy a folyosókon Claudine emléke kísért. Tudtam, hogy előbb utóbb szembe kell néznem az igazsággal, miszerint ő sose viszonozta az érzéseimet. Ez de szánalmas! Ennyit szenvedni egyetlen nő miatt? Nevetséges. A csalódás ellenére nem kerültem a lányokat, sőt jobban közeledtem hozzájuk, mint valaha. Egyik randi jött a másik után, egyik barátnő a másik után. Még olyan is gyakran előfordult, hogy egyszerre kettővel találkozgattam, és reménykedtem benne, hogy egyik se szerez tudomást a másikról. Ez sajnos egy idő után mindig bekövetkezett, és akkor jöttek a nagy drámázások, amik nem sűrűn érdekeltek. Soha többé nem akar látni? Akkor keresek mást, nekem nem probléma továbblépni. Jake tanácsát követve nem kötődtem egyikhez se nagyon, és nem is nyíltam meg. Csak azt láttak belőlem, amit látni akartak.
Gondoskodtam róla, hogy ne unatkozzak. Furcsa, de ennek ellenére a tanulás is jobban ment, mint a második évben, pedig most már sokkal kevesebb időm volt magolni.
Ki nem hagyhatom a történetből azt az embert, akit az iskola majdnem egyhangúan utált, én viszont már az első pillanattól kezdve szimpatizáltam vele. Ez a nő nem más, mint az iskolánk akkori főinspektora és később igazgatója, a mélyen tisztelt Dolores Jane Umbridge, aki az előbb felsorolt két tisztségen kívül még a sötét varázslatok kivédését is tanította. Egyszerűen imádtam, bár a legtöbben jobban gyűlölték bárkinél. Társaságban természetesen én is úgy szidtam, ahogy csak lehetett, hiszen mégse veszítsek már a népszerűségemből emiatt, de belül mindig is egyetértettem a módszereivel. Azzal viszont nyíltan egyetértettem, hogy a Sötét Nagyúr nem tért vissza. Ostoba kitalációnak tartottam ezt a felröppenő hírt, amit Potter töretlenül állított, viszont azt hittem, hogy annyira megviselte a Trimágus Tusa, hogy megtébolyult a szerencsétlen. Mint utólag kiderült, tényleg igaza volt.
Visszatérve Umbridge-ra, a sötét varázslatok kivédésének új oktatási módszere nem igazán tetszett, de ezt a kis hibáját elnéztem neki. Ahogy az újabbnál újabb rendeleteket is, amik csak még jobban szabályozták az életünket. Világ életemben utáltam a szabályokat. Nekem a tilos szó jelentése mindig is azzal volt egyenlő, hogy azt a dolgot mindenféleképpen ki kell próbálni. Így voltam az alkohollal, a dohányzással, de ezekről inkább nem beszélnék.
Egy idő után kezdtek nyomasztani ezek az új szabályozások, egészen addig, amíg meg nem jelent az a hirdetés, hogy jutalom ellenében lehet csatlakozni a főinspektori különítményhez. Alaposan átgondoltam a dolgot, körülbelül egy perc kellett hozzá, majd úgy döntöttem, csatlakozok ehhez a szervezethez, ha lehet így nevezni. Ott voltak a kedvezmények, majd hülye leszek nem csatlakozni. Az se zavart, hogy páran más szemmel néztek rám. Akik megérdemelték tettem magyarázatát, azoknak csak annyit mondtam, hogy Umbridge kényszerít erre, szabad akaratomból sose állnék az ő oldalára, és mivel mindenki kinézte belőle, hogy képes ilyesmire, ezért elhitték a mesémet, amit teljesen hitelesen adtam elő.
Vége lett az évnek, Umbridge uralma képletesen szólva megbukott, ami egy kicsit zavart, mivel oda a kiváltságoknak, amiket a különítmény adott, de legalább kevesebb idegesítő szabály volt. Minden olyan volt, mint régen. Ezek után elkezdtem hangoztatni, hogy mennyire utáltam azt a nőt, és hogy mennyire örülök a távozásának.
A nyár egy részét a szokásos helyen töltöttem, a Grosiean kúriában, ami Párizs mellett volt. Ez a szünet, viszont más volt, mint a többi. Azon kívül, hogy meggyőztem a nagyszüleimet, engedjenek végre ki Párizsba, ahol aztán sok új ismeretséget kötöttem, főleg lányokkal. Megígértem, hogy a városnak csak abba a részébe maradok, amit boszorkányok és varázslók laknak, de azért néha kimerészkedtem a muglik közé is. Igaz, az ő világuk nagyon furcsa, és sok dolgot még máig nem értek velük kapcsoltban például, hogy mire jó az a hely, amit ők plázának neveznek.
Ami viszont igazán érdekes volt azon a nyáron az bátyámmal volt kapcsolatos. Richard ugyanis betöltötte a tizenhetedik életévét, és a családunk hagyományai szerint kapott egy aranyból készült nyakláncot, ami azt bizonyítja, hogy méltó a Grosiean névre. Ezt viszont nem ingyen kapta, hanem el kellett végeznie egy feladatot. Erről már az előbb meséltem. Röviden a menyasszonya helyett a szolgáját ölte meg utana megitatta Marie-t egy százfűlé főzettel, és így felvette Debbie alakját. Átverte nagyapáékat, akik aztán nem is sejtettek semmit a cseréről. Mindent nagyon jól megszerveztek. Megbeszélték Dumbledore-ral, hogy Debbie a mostani tanévtől a Roxfortba járhasson, mert eredetileg ugye Beauxbattons-os volt. Mindezt pedig titokba kellett tartaniuk a nagyszüleink előtt, mert ha kiderül a csalás, megölik Richit. Engem is be kellett avatniuk a titokba, mivel nehéz lett volna eltitkolni, hogy Debbie él, ha egy iskolába járok vele. Alapból egy nagyon feltűnő jelenség, még Claudinet is túlszárnyalja.
A lelkemre kötötték, hogy egy szót se szóljak a dologról, semmi megjegyzés, semmi célzás. Természetesen megesküdtem mindenre, hogy nem szólok egy szót se, és meg is tartottam a titkot mind a mai napig.
Persze mélyen elítélem ezt a dolgot, hiszen Rich, bár megölt egy embert mégse a feladatot teljesítette, ezért szerintem nem érdemli meg azt a nyakláncot, amit még a mai napig visel. Abban teljesen biztos vagyok, hogy ha rám kerül a sor én teljesítem a feladatot bármi is legyen az. De ez még a jövő zenéje.
Egyelőre azt akarom megtudni, hogy vajon a kedves bátyám mi mindenre képes az életéért cserébe, hiszen én nem szeretek hazudni a nagyiéknak, és talán egyszer véletlenül el is felejtem a titoktartási fogadalmamat, hacsak nem tesz meg nekem pár apró szívességet, amivel emlékeztet az ígéretemre…
jellem Az első benyomás alapján egy kedves, gyengéd, ártatlan fiúnak látszik, aki a légynek se tudna ártani. A beszélgetések alkalmával mindig közvetlenül és fesztelenül viselkedik. Nagyon megértőnek tűnik, aki mindenkit meghallgat, és bárkit képes megvigasztalni. Mindenkiben meglátja a szépet és a jót még akkor is, ha ezt mások nem veszik észre.
Igen, milyen szép is lenne, ha mindezek a lelkéből fakadnának, de nem ez a helyzet ugyanis ezek a szép dolgok nem mások csak ügyes álcái Mitch Grosiean valódi énjének.
Van egy dolog, ami sose tartozott az erősségei közé: az őszinteség. Már szinte azt se tudja mi az. Az élete egy színdarab, amiben cserélgeti a szerepeket. Ezer arca van, szemrebbenés nélkül a szemébe hazudik bárkinek, és mindezt rendkívül meggyőzően csinálja. Profi színésznek is elmehetne, ha akarna.
Szinte sose mondja ki, amit valójában gondol. Csak az hagyja el a száját, amit a többi ember hallani akar tőle. Magáról nem beszél sokat, inkább azt szereti, ha beszélgetőpartnere élete a téma. Néha olyan, mint egy lelki szemetesláda. Próbál minden közelében lévő embert minél jobban kiismerni, megpróbál a kedvükben járni, hogy aztán később, ha szükség van rá, manipulálhassa őket. Egy rendkívül segítőkész srácnak tűnik, pedig valódi célja az, hogy ő irányítson. Eléggé hatalommániás, szereti, ha minden dolog a kezében van.
Nyíltan sose bántana másokat. Az ő módszere a hátbatámadás. Nem egy haragtartó típus, ha valakin bosszút akar állni azt gyorsan megteszi (természetesen úgy, hogy az áldozat a lehető legjobban szenvedjen), aztán békén hagyja az illetőt. Szereti ismerni az emberek gyengéit, hogy ha kell, felhasználhassa ellenük.
Imádja a feltűnést, és ha éppen nem ő van a figyelem középpontjában, tesz róla, hogy megkapja az őt megillető helyet. Alapból hangosan beszél, tehát nagyon nehéz nem észrevenni, ha ott van a közelben.
Kedveli a drága dolgokat, mindenből a legjobbakat akarja. Azt nem viseli el, ha valakinek valamiből jobb van, mint neki. Nem egy divatmajom, de igényli a legjobb minőségű ruhákat. Hajlamos szórni a pénzét, a spórolás sose volt az erőssége, de nem is volt rászorulva. Ez a másik fegyvere a hízelgésen kívül, előszeretettel próbálja megvesztegetni diáktársait. Például, ha hosszú házi dolgozatot kell írnia, csak odamegy a legjobb tanulóhoz, és egy kis anyagi juttatásért cserébe megíratja vele. Kedvenc ünnepe a karácsony. Szó sincs róla, hogy a szeretet vagy a meghitt légkör miatt, sokkal inkább az ajándékok az oka. Szeret ajándékot kapni és adni. Az utóbbit azért, hogy lekötelezze azt a személyt, akire a pénzét költötte.
Amint azt már fent is említettem, próbál mindenki kedvében járni. Ezt viszont nem csak úgy csinálja, hogy eljátssza az ártatlan báránykát. Valójában minden emberrel másképp viselkedik, ugyanis mindenki különböző, ezért neki is alkalmazkodnia kell a személyiségeikhez. Van, hogy elrontja a dolgot, vagy hogy átlátnak rajta, de ekkor igyekszik egy újabb maszkot magára húzni.
Szerelem. Azt mondják szerelemben és háborúban mindent szabad és ezt a mondást Mitch teljesen komolyan veszi. A kiszemelt lányt minden áron megpróbálja megszerezni. Romantikus randikat szervez, azt érezteti velük, hogy imádja őket, virágokat küld és ajándékokat meg, ami még eszébe jut. Viszont nem bír sokáig egy lánynál megmaradni. Egyáltalán nem hűséges típus. Gyakran előfordul olyan, hogy egyszerre két vasat tart a tűzben közben próbálja elkerülni, hogy a két lány ne találkozzon egymással. Szüksége van a szerelemre, nem bír nélküle élni, de mindig mást és mást szeret. Rengeteg csúnya szakításon van túl, de gyorsan túlteszi magát a dolgon, hiszen mindig talál új kiszemeltet. Nincs kifejezett nőideálja, de szereti, ha egy nő ad magára. Nincs semmilyen előítélte a fél- és sárvérű lányokkal szemben, de abba biztos, hogy ő kizárólag aranyvérűt vesz majd feleségül, ha esetleg egyszer el akarná kötelezni magát, amit nem a közeljövőbe tervez, hacsak nem teszik törvényessé időközben a poligámiát.
Azt sose várta el senkitől, hogy önmagáért szeressék, mert mindenki csak egy olyan Mitch-et lát, akit ő maga talált ki. Viszont azt nem bírja elviselni, ha valaki hazudik neki. Fontos neki, hogy a másik fél őszinte legyen hozzá, ami kicsit furcsán hangzik, mivel ezt ő nem teszi meg.
Neveltetése nagyon jól megmutatkozik, ugyanis igazi úriemberként viselkedik. Kívülről tudja az illemszabályokat, amikkel évekig tömték a fejét.
Fontos neki a család. Biztonságban érzi magát közöttük. A nagyszüleit különösképpen kedveli, mindig is egyetértett a nézeteikkel, ami kicsit furcsa, hiszen az ő életfelfogásuk a hagyományok görcsös tiszteletében nyilvánul meg. (Bár, akinek Dolores Umbridge is szimpatikus volt, attól ne várjunk mást.) Pedig ő olyan típusú ember, aki néha szereti átlépni a korlátokat. Vagyis jobban mondva, ő szereti megmondani, hol vannak a határok.
Testvéreivel viszonylag jól kijön, bár természetesen, mint minden családban köztük is voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések. Mint legkisebb gyerek, mindig is elvárta, hogy mindenki körülugrálja, és ő legyen a kis kedvenc. Ebben pedig szerinte senki se akadályozza meg. Hallotta már párszor, hogy mindenki Richardot szereti a legjobban, de ezt hülyeségnek tartja. Szerinte képtelenség, hogy bárki jobban szeresse őt, mint bátyját, ezért sose tekintette vetélytársnak. Ahogy Angelát se. Vele gyerekkorában sokat veszekedett, de mostanra a viszonyuk jobb lett, mára már simán átnéz rajta. Sose vallotta be senkinek, de mindig is legidősebb bátyját, Jacobot tartotta példaképének. Rá hallgat, megszívleli a tanácsait. Richardot is tiszteli bizonyos szinten, hiszen bármennyire is tetszik neki Debbie, eddig még nem próbált lecsapni rá csak, mert a bátyja menyasszonya.
Szerelem, család… Mi is hiányzik? Ja igen, a barátok. Természetéből adódóan megpróbál mindenkivel jól kijönni, és valakiket közelebb is enged magához. Vannak barátai, vagyis akiket annak nevez, de ők sokkal inkább szövetségeseknek tekinthetők. Ez csak azért van így, mert ez a fajta emberi kapcsolat is az őszinteségre alapul, ami az egyik félben lehet, hogy megvan, de benne nem.
Elég lusta fiú. Házimunka? Soha! Mindig is ahhoz szokott, hogy az alkalmazottak dolgoznak helyette. A Roxfortban pedig a szobatársait használja fel, hogy rendet teremtsen persze ezt is némi fizetségért cserébe. Amúgy nem erőlteti nagyon meg magát, imád kényelmesen élni, de ha kell, rögtön a tettek mezejére lép.
Nem jellemző rá a céltudatosság. A terveit folyamatosan változtatja. Valamikor ezt akarja, két perc múlva pedig az ellenkezőjét. Kiszámíthatatlan, egyszerűen lehetetlen megmondani, mit miért csinál. A logikája elég furcsa.
Szereti a veszélyt, a kockázatot. A szerencsejátékokat egyszerűen imádja, és ha egyszer elkezdi, nagyon nehéz róla leszoktatni. Az iskola szabályzata nem érdekli túlzottan. Persze nem egy rendbontó alkat, de ha kedve van hozzá, lelkiismeret-furdalás nélkül lép a tilosba. Nála a tilos szó pozitív jelentéssel bír.
Ellenségek. Megpróbálja belőlük minél kevesebbet szerezni. Akiket utál, azoknak próbál a bizalmába férkőzni. (Aztán mikor nem számítanak rá, hátba támadja őket). Másik kedvenc mondása, hogy „tartsd közel a barátokat, de az ellenségeidet még közelebb.” Így, ha valakivel nem foglalkozik olyan sokat, az biztos lehet benne, hogy Mitch kedveli bizonyos szinten.
Voldemorttól nem különösebben fél, de ezt nem hangoztatja. Sose nevezi a nevén csak, mert senki más körülötte nem tesz ilyet. Nem sűrűn érdekli a Nagyúr munkálkodása, nem is támogatja, de nem is ellenzi. Neki annyira mindegy mit csinál csak az ő életébe ne szóljon bele.
apróságokmindig ||
- nők
- tiltott dolgok
- figyelem
- imperius átok
- hüllők
- kétszínűség
- mások manipulálása
- kockázat
- kviddics
- egzotikus ételek
soha ||
- dementorok
- szabályok
- őszinteség
- ha nem ő van a figyelem középpontjában
- telihold
- felesleges rohanás
- népszerűtlenség
- olcsó dolgok
dementorok || a szokásos hideg érzés
mumus || dementor
-
titkok ||
- Retteg a dementoroktól.
- Teliholdkor egyszerűen nem tud aludni.
- Szerelmes leveleket írt első nagy szerelmének.
- Naplót vezet.
- Nagyon tetszik neki Debbie, a bátyja menyasszonya.
rossz szokás || Szenvedélyes szerencsejátékos. Mióta megtanították pókerezni, azóta ha alkalma van rá játszik. Ebben csak az a rossz, hogy a téteket mindig pénzben teszi meg, ezért ha veszít az elég kellemetlen. Ezek kívül fogadni is nagyon szeret főleg a kviddics meccseknél.
Dohányzik, így vezeti le a soha ki nem mutatott idegességét. Elméletben már párszázszor leszokott, de mindig újrakezdi.
Hangosan beszél. Ezt néha nem veszi észre.
a családapa || Philippe Grosiean; 47 éves; aranyvérű
anya || Lucinda Benningales; 46 éves; aranyvérű
testvérek || Jacob Grosiean (21), Bianca Grosiean (18), Richard Grosiean (17), Angela Grosiean (16)
családi állapot || egyedülálló
állatok || Egy kígyó, amit a harmadik nevéről Grégorinak nevezett el.
külsőségekmagasság || 174 cm
tömeg || 70 kg
rassz || európai
szemszín || asszem kék, de nem igazán jó a szemszínfelisemrő képességem
hajszín ||szőke
különleges ismertetőjel || Drága ruhák, szikrázó mosoly.
kinézet || Tipikusan a szőke herceg fehér lovon típusú srác csak éppen a ló hiányzik alóla.
egészségi állapot || Teljesen egészséges, csak érzékeny a teliholdra, ezért nem tud tőle aludni.
a tudásvarázslói ismeretek || Az biztos, hogy nem az iskola legszorgalmasabb diákja, de eredményei jók. Teljesítménye változó: Olykor kiemelkedően teljesít, máskor mikor végképp nem érdekli a tanulás, és akkor az eredménye se olyan lesz, amit éppen szeretett volna. Bukásra még sose állt semmiből, annyira azért nem süllyed le, hiszen egy Grosiean olyat mégse tehet. Vannak olyan tantárgyak, amik egyáltalán nem érdeklik ilyen például a gyógynövénytan. Szereti a bájitaltant, a bűbájtant és a sötét varázslatok kivédését, bár az utóbbi tantárgyhoz való viszonyát mindig is a tanár személye határozta meg.
Sokan mondják neki, hogy ha nem lenne olyan lusta, és csak egy kicsivel többet törődne a tanulással, akkor még nagyon sokra vihetné, de reménykedni még szabad, hátha később megkomolyodik.
Év közben nem túl szorgalmas, de év végén, a vizsgákra mindig rendesen felkészül, ezért az ott elért eredményei mindig kiemelkedően jók lettek.
Havonta egyszer van olyan, hogy tényleg leül, és végigtanul egy egész éjszakát ez pedig, azért van, mert teliholdkor nem tud aludni, és valamivel le akarja kötni magát.
mugli képzettségek || francia nyelvet tökéletesen beszéli, tud pókerezni
pálca típusa || 13 hüvelyk, magyal, sárkányszívizomhúr
különlegesség nincs
szerepjáték-példa Zuhogott az eső odakint. Egy szokványos nyári zápor volt azon a bizonyos reggelen, amit a Párizs melletti Grosiean kúriában töltöttem. Hiszen hol máshol tölthetném a nyarakat, ha nem a második otthonomnak számító Franciaországban? Mindig is annak tekintettem azt a hatalmas házat, ahol egy külön szoba is be van nekem rendezve. Mi több az én szobám a legjobb elhelyezésű és a legjobban berendezett ebben az épületben. Nem csoda, hiszen Én magam rendeztettem be fáradtságos munkával. Tudják milyen nehéz egy kényelmes fotelben, narancslevet szürcsölve dirigálni az embereknek mit hova tegyenek? Kimerítő feladat, és még az alkalmazottak panaszkodnak.
Ezen a csodálatos reggelen is a kényelmes ágyamban ébredtem, majd úgy döntöttem lemegyek reggelizni. Természetesen mire leértem az étkezőbe már mindenki befejezte a reggeli étkezést. Az egyik alkalmazott kedvesen azt mondta, hogy lekéstem a reggelit. Már nem tudom melyik volt, mert még félig aludtam akkor, viszont azt biztos hogy tévedett. Egy Grosiean sose késik esetleg a többiek érkezhetnek korábban, de a mi családunk nem tud elkésni sehonnan, ugyanis az természeti képtelenség. Legalábbis apa ezt mondta, mikor egyszer elkéstünk valahonnan. Azóta én is meg vagyok győződve erről, ezért nem is szoktam sietni sehova. Ráadásul attól, hogy kihagyok egy reggelit még nem dől össze a világ. Amúgy se hajnali nyolckor kéne reggelizni, hanem akkor, amikor Nekem jó.
Persze nem zavartattam magam amiatt, hogy egyedül kell ennem. Értesítettem a személyzetet, hogy szeretnék reggelizni, majd leültem az asztalhoz és az ablakból a zuhogó esőt néztem, ami percek múlva se akart elállni. Hamarosan meghozták az ételt, és rögtön hozzá is kezdtem. Arra már nem emlékszem mit is ettem. Reggel senki ne várjon tőlem nagy agykapacitást. A memóriám elég szelektív. Például azt ígéreteimet gyakran el szoktam felejteni ráadásul elég gyorsan. De úgy vagyok vele, hogy az ember úgyis csak a fontos dolgokat tartja észben, amik nem fontosak azokra meg minek emlékezni?
Hirtelen az egyik szobalány Yvette betoppant sűrű elnézéskérések közepette, hogy megzavart a fontos tevékenységemben, aztán pedig átnyújtott egy borítékot, amit a bagoly hozott. Megköszöntem neki, bár nem értem minek, amikor ez a munkája, majd átvettem a borítékot. Meg se néztem a címzést, mert biztos voltam benne, hogy a szüleim írtak valamit. Viszont tévedtem, mert nem tőlük kaptam az üzenetet, hanem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzőtől. Ebben a levélben tájékoztattak, hogy felvettek az intézménybe. Mikor elolvastam, visszatettem a papírt a borítékba, majd folytattam a reggelit. Nem lepett meg a hír, mivel minden testvérem oda járt, tehát furcsa lett volna, ha pont engem a legjobb képességű Grosiean-t nem vettek volna fel. Egyszerűen nem is számoltam azzal a lehetőséggel, hogy nem jutok be, mivel teljességgel kizárt volt. Már csak azon kellett gondolkodnom, mikor szerzem be az iskolai felszerelést meg, hogy vajon melyik házba fognak beosztani, de akkor reggel az se érdekelt túlzottan.
Yvette másodszorra is bejött és megzavart. Megint belekezdett a bocsánatkérésbe, de a közepén leállítottam, majd átnyújtottam neki a borítékot, és megbíztam, hogy vigye el a nagyszüleimnek megmutatni. Ezután szó nélkül elrohant nagyiék szobája felé, Valahogy semmi kedvem nem volt a személyes kézbesítéshez, hiszen ők nem örültek neki, hogy angol iskolába járok, jobban szerették volna ha ott éltem volna velük Franciaországban. Na meg persze a testvéreimmel együtt, de ők nem olyan fontosak, hiszen mindenki tudja, hogy Én vagyok a kedvencük. Ez nyilvánvaló, mivel lehetetlen mást jobban szeretni nálam. A többiek csak azért vannak, hogy meglegyen a létszám.
Rohanni soha nem szerettem, ezért miután befejeztem az étkezést, nyugodt tempóban elindultam megkeresni a testvéreimet, hogy elújságoljam nekik is a nagy hírt, miszerint a jövő tanévtől egy iskolába fogunk járni. Nem mintha ez olyan jó hír lenne, hiszen nincs sok kedvem minden nap látni őket, ez a tizenkét év bőven elég volt velük összezárva, de itt legalább alkalmam nyílhat rá, hogy megismerjek másokat is rajtuk kívül. Az biztos, hogy a Roxfort egy új szakasza az életemnek. Egy olyan szakasz, ahol bebizonyíthatom azt ami a családom számára már nyilvánvalóvá vált: Én nem vagyok olyan jó, mint a testvéreim… Én a legjobb vagyok.
egyébCsak a Mitch Grosiean nevet szeretném használni, ha lehet. A Mitchel túl hosszú
Roxfort RPG
Szerző