"Lucinda, ha nem fejezed ezt be…" Csengtek Cassius életének utolsó szavai a fülemben. Még mindig csodálatos érzéssel töltött el, ahogy láttam, hogyan huny ki a fény a szemében, hogyan esett ernyedten a földre… Azt sajnáltam csak, hogy nem gyönyörködhettem benne eleget, mert Nathaniel igen gyorsan a földre küldött engem is. Annyi baj legyen, az én örömöm így teljes volt. Habár arra nem számítottam, hogy ily módon tudja majd meg Orville és a többiek is, miket is tett velem az apám az elmúlt években, még ez sem szegte kedvemet, pláne azok után, hogy megtudtam, mit hagyományozott rám…
Szerencsére sosem voltam egy sírós típus, így senki nem lepődött meg azon, hogy egy könnycseppet sem hullajtottam Cassiusért. Az egész Yaxley család nem volt híres a heves érzelemnyilvánításról, így a mindig is hideg, komor falak most sem változtak: csupán még sötétebbé váltak. A fekete szín az egész házat leuralta: fekete függönyök, fekete terítő, fekete virágok, letakart részek a házban… Állandóan félhomály uralkodott, s igyekeztem nem sok időt ott tölteni, bár rengeteg felfedeznivaló maradt még…
Sajnos, a legtöbb nap érkezett legalább egy-egy varázsló család kifejezni részvétüket, melyet mi vendégséggel és a társaságunkkal háláltunk meg. Rettenetesen kétszínű volt az egész, s a legtöbb család csillogó kiskutyaszemekkel élhette át élete első és valószínűleg utolsó találkozását bármelyik Yaxleyvel. Velem legalábbis biztosan… A családom többi tagja pedig volt annyira ostoba és most elveszett, mint egy bárány, hogy Cassius nem terelgette őket tovább, hogy ők csak el fognak tűnni a hatalmas térben. Nem is csodáltam, hogy nem rájuk bízta a legnagyobb titkát az apám.
A mai napon is elsőre hasonlóan jelentéktelen családok fogják lábukat betenni a kúriánkba. Szerencsére a fekete mindig is az én színem volt, így egyáltalán nem volt diszkomfortos testre simuló, combközépig érő, csipkével finoman díszített ruhában lennem. A magassarkúm kopogását elnyelte a súlyos és vastag szőnyeg, mely a szalonban terpeszkedett. Bőröm porcelánfehér mivoltát különösen kiemelte a ruhám, már csak éppen hogy alig látszódott a merénylet napján szerzett hegek sorozata. Csak fel-felvillant néha: ha valaki nem kereste konkrétan, akkor szem elől is téveszthette. Fehéres hajamat szoros, szigorú, de díszes kontyba kötöttem, s ezen kívül csak bal karomat ékesítette a tetoválás, melyet idén nyár elején kaptunk, hogy egy szinttel feljebb kerültünk a Noctuában – mely éppen darabjaira hullott, de hát ez nem volt probléma, éppen erre vártam, s majd a megfelelő pillanatban én leszek az, aki a szilánkokból újra egy egészet fog alkotni: erősebbet, mint valaha. A szimpátiáját így is megnyertem már sok embernek, már csak türelmesnek kellett lennem, nehogy elsiessem, de nehogy lekéssem az adandó alkalmat. Ujjaimon ezen kívül csak Orville eljegyzési gyűrűje foglalt helyet, a jeggyűrűnk és a beavatási szertartásra kapott bagolyfejes gyűrű kapott helyet még.
A szokásos kiismerhetetlen, sziklaszilárd maszkomat viseltem: ezek az emberek nem láthatnak semmit és itt volt az alkalom, hogy kicsit megmutassam, mennyire is voltam alkalmas arra, melyre a legtöbben még azt mondták, hogy fiatal vagyok. Tévedtek: és ők lesznek a legjobban meglepve, ha hamarabb következik ez be, mint hitték volna. De hát Cassius Yaxley is ebbe a hibába esett ugyebár…
A fehér ruhát nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. A rengeteg fekete mellett szinte világított, talán bántóan is feltűnően tolta a másik arcába, hogy vegyék észre… Vártam, hogy az emberek hömpölyögjenek tovább, és mindenkihez intéztem egy-két szó – az arra érdemesekkel hosszabban is elbeszélgettem. Ahogy a Dreadmoorok megérkeztek hozzánk, jégkék szememet ráemeltem a két úriemberre. Tudtam, hogy nemrég érkeztek csak haza Cassius jóvoltából. Még nem tudtam eldönteni, ez is ostoba döntés volt-e vagy sem: majd az idő megmondja.
- Valóban? – pillantottam rá a fiatal férfire. Hangomban enyhe kérdőjel volt hallható. Hiszen ha sajnálná, hogy megzavart, akkor nem lett volna itt. Szerettem ilyen finoman burkolt utalásokat tenni, amiből általában nem ment át a másik félnek a valódi tartalom, de azért be kellett vallanom, egy idő után rettenetesen unalmas volt ugyanazokat a szövegeket hallgatnom. Arról nem is beszélve, hogy ez a fiú olyan nyugodt szívvel tegezett le, mintha mindennap együtt teáztunk volna. Értem én, hogy nemrég érkeztek vissza, de azért az még nekem is meredek volt, hogy idejöttek és a legalapvetőbb illemet sem tartják be. Nem mintha zavart volna kifejezetten, hogy letegezett, mert nem igazán tudott meghatni a dolog, de akkor is észrevettem, mert ebben a közegben nem így szokták. - Nem, valóban nem találkoztunk még, Mr Dreadmoor - utaltam finoman. Ez nem jelentette azt, hogy nem tudtam pontosan azt, hogy kicsoda is ő: mindenkit számon tartottam, aki kicsit is fontos volt és ha maga Destination Dreadmoor nem is feltétlen tartozott ezek közé, az apja mindenképpen. Talán nem kellene megismételni, ami régen volt… Bár ahogy elnéztem, Destination olyan sóvárgó tekintettel nézte Requiemet, hogy csoda, hogy a zsinórok nem lógtak még a fián… - Tán esetleg szeretett volna? – biccentettem félre a fejemet, ahogy fürkészőn néztem az arcát, egyértelműen utalva arra, hogy adja elő, mit akarna egyébként. Nem gondoltam, hogy meg tudna lepni vagy olyat tudna közölni, amiről ne tudnék, de a valószínűsége sosem lehet nulla ugyebár, úgyhogy fel voltam készülve mindenre.
