What happensin Vegasstays in Vegas

[- Nem fogjuk hagyni, hogy meggondolatlanul cselekvődjenek, Elsie. Időben figyeltetjük őket. És mivel lebeszélni nem tudjuk őket, segítünk nekik… ugye?]

what happens in vegas

Lucinda & Elsie & Nate & Orville

2006. július 24. szombat

TW: tinédzserterhesség, vetélés, gyilkosság tervezése

Nem volt elég Elsienek, amin az elmúlt időszakban keresztülment; nem volt elég az elmúlt hónapok bizonytalansága, és a közelmúlt veszteségekkel teli fájdalma.

Képtelen szavakba önteni, mit is gondol Nathaniel és Lucinda terveiről. Pedig muszáj lesz, ahogyan még gyakorlatilag a párducmintás köntösében, mezítelen lábakkal, rendezetlen, barna fürtjei közt Calypsoval rója a rózsaszín szőnyeggel beborított folyosókat, hogy rátaláljanak barátaikra, nyomában Elsievel, aki riadalommal adta neki elő az álmát, minekután épp ő volt az egyetlen, akit a szomszéd szobában elért, és persze Orville-lel, akit feltétlenül be kellett avatniuk az iméntiekbe, mielőtt szembesítésre kerül sor.

- Nem fogjuk hagyni, hogy meggondolatlanul cselekvődjenek, Elsie. Időben figyeltetjük őket. És mivel lebeszélni nem tudjuk őket, segítünk nekik… ugye? - sandít fél szemmel Orville-re, bár úgy gondolja, a személyében kiváló csapatjátékosuk van. Őszintén meglepte viszont a dolog, hogy Orville se tudott róla, és épp úgy meglepetésként érte őt, amikor bekopogtak hozzá. Azt még megérti, hogy Nate nem avatta be Elsiet, van épp elég problémája, de Orville kibírt volna egy ilyen hírt. Rá is szükségük van hozzá, hogy ne bukjanak le, ahogyan az Elsie álmában szerepelt. Márpedig Elsie álmai ritkán megbízhatatlanok.

Ezeknek a napoknak pedig nem erről kellettek volna szóljanak. Már-már hagyománynak mondható, hogy minden nyáron eltöltenek itt pár napot Nate pazarló vendégszeretetével. Ez lett volna egész nyáron az egyetlen alkalom, amikor nem valakinek az esküvője miatt gyűlnek össze, a sajátját is beleértve (bár a gyűrűjét a napokban elfelejtette viselni, de legalább nem kapott felesleges kérdéseket ismerkedés közben). Persze ott van a közelgő világkupa is, de… nem, azt inkább hagyjuk is.

- Jó reggelt, Nate, Lucinda… Kérlek, maradjatok, beszélnünk kell, most. Nem várhat. - a politika és a dolgok körbeírása nem az ő asztala. Mindig is nagyon nyíltan és egyenesen fogalmazta meg, ha valamiről véleménye volt, vagy ha valamivel problémája adódott. A reggelizőben ütnek rajtuk, mintha még mindig az elnök meggyilkolásáról konspirálnának. Pedig simán lehet, hogy szó sincs erről, és csak a tegnapi nap élményeiről beszélgetnek, vagy úgy bármiről, amiről úgy általában szoktak. Az americano illata mindenesetre megcsapja az orrát, kellemes, bár neki Elsie jóslata után már nem volt szüksége kávéra ahhoz, hogy kipattanjanak a szemei.

Óvatosan a hátához érve tereli előre barátnőjét. A jóslat tőle származik, tőle kell tudniuk, hogy mit látott, mi történt. Eszébe nem jut megszakítani ebben; legfeljebb akkor hajlandó átvenni tőle a szót, ha ezt szeretné. Mégis úgy érzi, most hagynia kell, hogy az ő jelenleg elgyengült, fájdalmakkal teli, de nagyon is bátor barátnője álljon ki saját magáért. Önző dolog tőlük, hogy ilyen állapotban magára hagyják, márpedig ha elkövetik ezt a merényletet, akkor magára hagyják őt. Akkor pedig meg fogja keresni a szellemüket, és még a túlvilágon is bűntudattal fogja gyötörni őket.

- Nem hagyjuk, hogy a vesztetekbe sodródjatok. Eleget veszítettünk. Lucinda, Nate… szükségünk van rátok. - tudja, hogy Lucindát alapjáraton nem fogják meghatni az érzelmi dolgok, nem képes viszont megalkudni ebben. Mind a ketten a barátai. Akár ölne is értük! A maga elfuserált módján pedig meg is tette – ne legyen hiába az az áldozat, amit nem önként hozott meg!

- Ha nem tesztek le a tervetelektől, akkor pedig hagyjátok, hogy segítsünk nektek. Mert ha kell, mi veletek bukunk, de tudjátok ti is, együtt erősebbek vagyunk! - az az egész legjobb barátok triádja is erről szólt a Tusán, nyilvánvalóan nem jutnak el a végéig, ha nem segítik egymást. Ha mást nem is, ennyit érdemes volt tanulni belőle. Ő hajlandó arra, hogy együtt győzedelmeskedjen velük – vagy közösen bukjanak. Együtt.

Aliud ex alio malum

To: A nagy csapat

Date: 2006.07.24.

TW: tinédzserterhesség, vetélés, agresszív gondolatok

Nem fogok sírni.
Ezzel bíztatom magam, amint felfogom azt, amit látni véltem, és eltelít a szomorúság, a csalódottság és düh elegye. Körmeim nyomot hagynak a nyakamon, ahogy zihálva húzom őket végig a bőrömön, hogy lecsendesítsem a zúgást a fejemben.
Sértett vagyok, nem áldozat. Lenyelem a könnyeket, égetik a torkom, inkább a dühre gondolok, miközben elkészülök. Ezt nem hagyhatom annyiban! Ennyire nem lehetnek gondatlanok! Ennyire nem lehetnek ostobák! Lucinda nem lehet az. És vajon mit tettem, hogy Nate így bánt? Talán nem próbáltam meg mindent, hogy életben tartsam a gyermekünket? Talán nem akartam vele távozni ebből a rohadt világból, hogy soha többet ne kelljen látnom semmit, se jövőt, se jelent, se múltat? Talán nem voltam a lehető legőszintébb vele? És mit kapok, mit? Elhallgatást, titkolózást. Árulást. A szemembe nézek a tükörben, még látszik rajtam minden, ami történt, de elfedem a drága ruhákkal, a briliáns ékszerekkel és sminkkel.  A csempének döntöm a homlokom, hogy lehűtsön, mielőtt egyszerűen csak sarkon fordulnék és itt hagynék mindent.

Nem fogok sírni.
Átmegyek Solange-hoz és elmondok mindent, először neki, aztán Orville-nek. Nem lep meg, hogy őt is ugyanabban a sötétben hagyták magára, amiben engem is. Tovább dühít, hogy egyikük sem olyan haragos, mint én, hogy Solange segíteni akar. Én nem akarok segíteni. Elsősorban most még nem. A képükbe akarom vágni, hogy ha még egyszer ki mernek hagyni, gyengeelméjűnek, butácskának vagy túl törékenynek kezelni, akkor minden szeretetem és lojalitásom ellenére rájuk gyújtom a kibaszott házat, ha velük együtt bennégek is.. Tudniuk kell, hogy igenis megtehetném..

Nem fogok sírni.
A magassarkúm nem kopog a puha szőnyegen, ugyanannyira fogalmuk sem lehet arról, hogy mindent tudunk, mint arról, hogy mindjárt megérkezünk. Jobb lenne Solange-ot hagyni érvényesülni, mert az én haragom még túl fájdalmas, túl pusztító, épp, mint az üresség a méhemben.
-Másra sem vágyom-jegyzem meg, bizonyára tudják, hogy ez esetemben bármit jelenthet. Egy reguláris helyzetben már most tudnám, hogy mit fogok mondani, hagytam volna időt magamnak, hogy mindent megtervezzek,de erre most nem volt lehetőségem, azonnal haladnom kellett a megoldás irányába, még ha úgy is éreztem, hogy ez a megoldás nem tőlem fog jönni.
Solange köszön, én csak némán viharzom vészjóslóan villogtatva a szemeim rájuk. Láttatom, hogy problémám van, éppen emiatt nem örülök annak, hogy a kedves barátnőm jóvoltából kénytelen vagyok megszólalni, pedig talán mindenki sokkal jobban járna, ha lenyelném a nyelvem.

Nem fogok sírni.
-Te normális vagy?!-sziszegem a mélyen tisztelt vőlegényemnek, remélve, hogy képes felfogni, érte haragszom és nem ellene-Láttam mindent, legyetek olyan kedvesek, ne így nézni rám. Nem is tudom, hogy mit mondjak!-sóhajtok és járkálni kezdek. A kávé egyébiránt kellemes illata most bántja az orrom.
-Tőled nem ezt vártam volna, azután, hogy…-nézek Nate-re, elcsuklik hangom. Pontosan tudja, hogy miről beszélek.
Nem fogok sírni. Nem fogok.
-Tőled meg végképp!-nézek Lucindára, intek Solange-nak, hogy ő következik, ha tovább beszélek, borzalmas dolgok fogják elhagyni a számat. Hiányzik a nyugalmam. Hiányzik a szerelmem és a barátnőm bizalma. Utálom nézni, hogy mindenki megházasodik körülöttem, és én maradok utolsónak. Mindig mindenben utolsó vagyok, kivéve persze a vetélést. Szerencsére azt én tapasztalhattam meg először, igazán frenetikus volt.
A lány szavai szebbek, mint amilyenek az enyémek valaha is lehetnének, én túl önző vagyok, túl vak a saját bajomtól, a saját dühömtől. Fel kellett volna képelnem Nathanielt, jelenetet rendezni, de most nem vagyok képes rá, csak fáradtnak és csalódottnak érzem magam.
-Gondolom, már rájöttetek, hogy mindent megálmodtam, és azt is tudom, hogyha ketten rohantok neki ennek, rosszul fog végződni. Ennélfogva jobban jártok, ha teljes egészében beavattok…hátha még vannak részletek, amiket nem ismerünk-vetem oda foghegyről és cigarettára gyújtok. Kihasználom, hogy már nem kell óvnom magam semmitől.
-Veled pedig még számolok-súgom oda Nate-nek, mindenféle különösebb átgondolás nélkül. Tudom, hogy vérlázítóan viselkedem, de azt is tudom, hogy nem kellett volna kihagyniuk épp minket ebből az egészből. Csak ajánlani tudom, hogy valami jó indokkal kápráztassanak el bennünket, nem mintha egyébiránt különösebben érdekelne, hogy tisztelt elnökünk él vagy hal-e, Lucinda a politikus lángelme, én csak egy labilis kislány vagyok, aki előtt nem lehet mást tenni, mint titkolózni.

[- Befogtátok?]

shut the fuck up

poker face

Kinek: inner circle

TW: trágárság • gyilkosság tervezése • Nate bullshit

Kibaszottul nem kapok levegőt. Fuldoklom, már egy rohadt hete nem találom a felszínt, a hullámok dobálnak a tajtékzó tenger habjai között, engem, aki arra született, hogy könnyedén az uralma alá hajtsa az összet. Elvesztem a Vegast körbeölelő sivatagban, a dűnék között szomjazom, a Nap gyilkol minden pillantásával, engem, aki arra született, hogy esőt teremtsen ott, ahol elképzelhetetlen lenne. Csodáknak, hamis csodáknak kéne az ujjaimhoz és a nevemhez tapadnia, kibaszott glóriának ragyognia a fejem felett, erre mit kapok? Arcul csap a világ, van pofája az életnek belém rúgnia és kénytelen vagyok szembesülni önnön halandóságommal.
Kiderült, hogy kurvára nem én vagyok a legnagyobb svindler. Mikor megtaláltál, Lu, még a kegyetlen gyász borította elmém, a rettegés, hogy a gyerekkel együtt életem szerelmét is elveszthettem volna. Még élt a düh, a zabolátlan-tehetetlen mindazok után, amit Elsie elsírt nekem a veszteségét követően. Haragudtam rád, Lu, ordítva akartalak elküldeni, nem akartam megoszlatni a figyelmem, egy percre se akartam levenni a tekintetem róla, mert féltem, hogy kárt tesz magában, hogy összeroppan a veszteség súlya alatt és ezt nem engedhettem meg magamnak. Önző fasz vagyok, engem senki sem hagyhat el engedély nélkül. Majd egy rideg mondattal kihúztad alólam a kibaszott márványpadlót. Évekig éltem hazugságban, amiket nem én teremtettem, az orromnál fogva vezettek és az vette el a családom, akibe minden bizalmam és tiszteletem fektettem. Az becstelenítette meg az egyetlen testvért, akit valaha ismertem és az kötött magához, rövid pórázon engem is. Csak azért, hogy másokat az orruknál fogva vezessek, az ő kénye-kedve szerint. Fáj bevallani, de rohadtul kispályás vagyok.
Kibaszottul vissza fogom venni a koronám.
Le akartam mondani ezt az egész kurva hétvégét. A lehető legrosszabbkor csördült össze a banda, mégis megint, mint minden rohadt alkalommal, téged helyeztelek előtérbe, Elsie. Miattad vannak itt, miattad hozom életem legjobb alakítását, miattad nem mutatom ki a fájdalmam és a mérhetetlen dühöt, ami feszíti a mellkasom, amibe épp most is belefulladok. Miattad borulok térdre, érted súgom naponta tucatszor a füledbe, hogy te vagy életem értelme, hogy te vagy minden, amire vágyom, hogy a te veszteséged, a te dühöd és szomorúságod az enyém is és a te bosszúvágyad meghallgatásra talál nálam. Mégis hogyan, mondd meg bassza meg, hogyan helyezhettem volna rád még ezt is?
Néma a reggeli, nincs már szükség szavakra. Türelmetlenül jár a lábam az asztal alatt, a várakozás sosem volt erősségem. Kurvára túl akartam lenni rajta, nem akartam, hogy még egyszer csak levegőt vehessen önszántából az az elnöki féreg. De mégis csak egy Yaxley kutya vagyok. Akkor támadok, ha arra a gazdám engedélyt ad.
Elönt a düh, ahogy berontotok, de csak a felszín alatt engedem, hogy égessen. Nem én vagyok a kibaszott jós a csapatban, mégis elég egy sötét pillantást vetnem rátok és mi a faszomról lesz szó. Magamban szitkozódok, miközben egy pálcaintéssel csapom be mögöttetek a kétszárnyú ajtót, majd még egy suhintással zárom le mágikusan a következő beszélgetést. Ez kurvára Vegas, itt a falnak is füle van és most kivételesen én leszek az, aki mindenki helyett gondolkodik, bár pontosan tudom, hogy ezt kurvára senki sem nézi ki belőlem. Nem szakítom meg az evést, az állkapcsom megfeszül viszont rágás közben. Hagyom, Sámánka, hogy levezényeld ezt a kis intermezzót és engedem neked is, Elsie, hogy kifakadj, hogy tanújelét add annak, hogy mi a szarért fogtam be eddig a pofám. Tekintetem Orville-ra villan, hogy kíván-e a pajtás is hozzátenni valamit ehhez a silány argentin szappanoperához, de legalább egyikük bölcsen hallgat. A tekintete bőven eleget mond helyette.
- Befogtátok? - kérdem kissé rekedten, majd azzal a lendülettel fogom az aranyozott, porcelán kávéscsészét és erővel hozzábaszom a falhoz, remélve ezzel mindenkibe kellőképp belefojtva a maradék szót. Idegesen jár a lábam, majd mielőtt bármi mást mondanék, az ajkaim közé illesztek én is egy szálat és ahogy meggyújtom, egy oldalpillantást engedek meg magamnak feléd, Lu. Folytatom hát.
- Tiszteljétek meg a házam azzal, hogy a drámai előadást meghagyjátok a színpadra, nem a kurva étkezőben kezdtek visítozni. Üljetek le. - Érezni az ingerültséget a hangomon és elég egyértelműen nem tűrök most ellentmondást. Úgy viselkedtek, mint a kurva gyerekek, mint tudatlan ősemberek, akik meg vannak győződve arról, hogy ők szarták a spanyol viaszt, csak azért, mert egy követ egy gallyhoz kötöttek. Nem érdekel most a hierarchia, nem érdekel, hogy csak egy kibaszott véreb vagyok addig, míg az én házamban vagytok és míg egy kurva gyilkosságot fogok véghez vinni. Megvárom hát, míg eleget tesztek a követelésemnek.
- Remek - jegyzem meg szárazon, majd mélyet szívok a cigarettából. - Gondolom már nincs értelme titkolózni. De kurvára nincs értelme addig beszélni bármiről is, míg személyes sértésnek veszitek. Ez már nem az Ilvermorny, sem a kibaszott Roxfort. - Furcsa érzés, hogy pont én papolok arról, hogy kurvára ideje felnőni. Én, Nathaniel Nox, aki helyett ugye mindig mások gondolkodnak. Faszom. - Meg fogom ölni Cassius Yaxleyt - vezetem fel, majd újabb slukkot szívok és lassan eresztem ki a füstöt a mennyezet felé. - Meg fogom ölni, mert ő volt az, aki kinyírta a szüleimet. - Újra rád pillantok Lu. Nem mondok többet, nem tisztem elmondani a titkaid és pontosan tudod, hogy a sírba viszem őket, ha kell. Na meg kurvára nem akarok még csak lehetőséget se adni Orvilla pajtásnak, hogy a becsülete és büszkesége arra sarkallja, hogy ő akarjon végezni vele. Ez a bosszú az enyém és Lué. - Segíteni akartok kinyírni Amerika mágikus miniszterelnökét? Rendben. Akkor előbb kurvára nőjetek fel, mert innen már nem lesz visszaút.

[Dátum:]

Latet anguis in herba

Dátum: 2006. július 24., reggelNév: A Kör

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Lucinda Yaxley türelmes és belátja, hogy vannak nehéz döntések. Mérlegelni kellett, mennyit mondjon el az ember. Egy rossz szó – s az évek óta gondosan épített kártyavár egy intéssel omolhatott össze. Márpedig rengeteg mérlegelni való volt: hazatértünk után szinte azonnal Szárnnyá avattak minket elismerésük jeléül, ez mindenképpen jó volt, s Solace Barebone beavatása is hamar lezajlott – legalább eggyel kevesebb lamentálni való maradt a listán. Döntések, döntések… Itt volt-ez az ideje a gyilkosságnak vagy túl hamar történik? Készen állunk-e? Cassius cselekedetei különösen arra sarkalltak, hogy hamar kellett dönteni, mert nem úgy tűnt, hogy visszafogná magát: félő volt, hogy hamarosan olyan határokat lép majd át, melyek az egész Egyesült Államokat komoly veszélybe sodorják. Bár ehhez képest senkinek nem volt elég vér a pucájában cselekedni. Ezt is egy pár tizennyolc évesnek kell megoldania, mert az öregek félnek… Tipikus…

Mikor véletlen megtudtam, mi is történt Nathaniel szüleivel, azt jelnek tekintettem: idő volt. Már csak az volt a kérdés, hogy ő is készen állt-e erre a hírre vagy sem. Elég felnőtt volt-e már vagy sem. Romba dönti-e a várunkat vagy sem… Az tény és való volt, hogy ez a félév nem kímélte, ezért jogos lett volna a kérdés, hogy muszáj volt-e most. Igen. És akármennyire is leüvöltötte a fejemet, tudtam, hogy ő is minél hamarabb tudni akarta volna az igazságot. Be kellett vallanom, hogy az engem ért szexuális bántalmazás talán nem lett volna olyan fontos információ… Hiszen még Orville sem tudott ezekről, de tudtam, hogy ha azt akartam, hogy Nathaniel ezer százalékban eladja a lelkét arra, hogy megölje az apámat, akkor mindent meg kellett mozdítanom. És meg is mozdítottam.

Abban egyetértettünk, hogy abszolút nem hiányzott most ez a kis nyaralás egyikőnknek sem. Én amúgy sem élveztem ezeket tiszta szívből, de a tervezéssel a nyakunkon és a titkolózással csak még nagyobb púp volt a hátunkon… De hát Nathaniel Nox és Lucinda Yaxley nem arról volt híres, hogy ne adná elő magát kiválóan, nem igaz? És hol máshol tudtuk volna kamatoztatni képességeinket, mintsem Las Vegasban?

Aznap reggel, hamarabb hagytam magára a férjemet, mint hogy felkelt volna. Sosem voltam az ágyban fetrengő típus, se az, aki gyönyörködik az alvó párjában: dolgom volt, így hamar felöltöztem egy elegáns, borvörös ingbe, s hozzáillő szoknyába, a magassarkúm és a sminkem pedig elmaradhatatlan kellék volt az ékszereim mellett, s így csatlakoztam a reggelinél Nathanielhez. Éppen eltoltam magamtól a zabkásának az üres tányérját, hogy szemezgessek a maradék gyümölcsből, s megigyak egy csésze kávét, mikor nagyon is ismerős lépteket hallottunk. Először nem gondoltam bele túl sokat – ők is jöttek reggelizni. Aztán meghallottam, hogy sokkal gyorsabban, idegesebben caplattak felénk, mint illendő lett volna. Nagyot sóhajtva fogtam meg a csészét és vetettem szememet az ajtóra – tudtam, mi fog következni és biztos voltam benne, hogy Nathaniel is.

Nem voltam ostoba, számoltam azzal, hogy egy ponton Elspethez megérkezik az igazság így vagy úgy, így különösebben meg sem lepődtem. Egész egyszerűen csak nem volt kedvem ezzel a kirohanással foglalkozni. Egyikőnk sem rejtette véka alá, hogy tudtuk, miért érkeztek. Solangeban nem csalódtam, neki sikerült megütnie azt a hangnemet, ami miatt esetleg elgondolkodtam azon, hogy megoldódjon a nyelvem. Bár ez egészen addig tartott, amíg a rettenetesen gyenge érzelmi manipulációjával nem próbálkozott. Félreértés ne essék, én aztán tudtam, hogy ez őszintén jött, de valljuk be, ebben az esetben se Nathaniel, én meg végképp nem voltam olyan helyzetben, hogy ez hatott volna ránk. Azért Elspeth hozzám intézett szavaira enyhén megemelkedett a szemöldököm. Nem ezt várta? Egy pillanatra mérlegeltem, hogy megosszam-e vele őszinte véleményemet, miért is nem történt meg eddig a beavatásuk, de mindent egybevetve úgy döntöttem, megkímélek most mindenkit pengeéles szavaimtól. Nem segítenének, az biztos, ráadásul Nathaniel igen megnyerő módon vette át a szóvivő szerepet. Egy oldalpillantást vetettem rá, mely büszkeséggel volt teli, ahogy hallgattam – úgy éreztem, felnőtt végre.

Pontosan tudtam, hogy az a perzselő érzés, ami már a kezdetektől fogva égette a bőrömet, az Orville volt. Egy hang nem jött ki a száján, mióta belépett, de beszédesebb volt, mint a másik kettő. Láttam megfeszülő állkapcsát, láttam elfehéredő ujjait, ahogy túl erősen fogta a szék támláját, s ahogy végre keményen belenéztem a szemébe, ott dühöt, csalódottságot, kérdéseket és… Árulást láttam.

"Hozzám fordulj ha kétségek gyötörnek, ha szomorú vagy hogyha boldog vagy. Engem keress, amikor kísért a vágy vagy ha gyengédségre vágysz. Én leszek a férjed, én leszek az oltalmad és te az enyém... Nem pedig Nox…"

Ott sercegtek körülöttünk a férjem szavai, melyeket egy évvel ezelőtt mondott nekem. De a válaszom továbbra is állt: Nathaniel nem tud olyan minőségben mellettem állni, mint te, Orville, de voltak helyzetek, mikor arra volt szükségem, hogy teljes támogatottságot élvezzek. És ez azon pillanatok egyike volt. Talán halványan ott volt bennem, hogy belekeverni sem akartalak feleslegesen, mert… De talán mégsem. Ó, Elspeth, te lassan gyújtottad volna ránk a házat haragodban, mi Orvillel egy pillanat alatt tudnánk most berobbantani az egészet a ki nem mondott szavainkkal és feszültségeinkkel...

Kőkeményen álltam hát a pillantását, hiába próbálkozott ledönteni sziklaszilárd álláspontomat. Rajtam kívül nem sokan képesek egy nyikkanás nélkül tűrni, ha Orville Morris gyilkos dühvel méregetett valakit, de hát nem is véletlen én voltam a felesége… Teljes mértékben szabad kezet hagytam egyelőre Nathanielnek, mert bár a stílusa hagyott némi kívánnivalót, tulajdonképpen szebben meg sem fogalmazhatta volna. Meg sem rezzentem, mikor kiejtette a száján azt, hogy meg fogja ölni az apámat. Hiszen én magam akartam ezt, nem lehettem akkor gyenge. Őszinte kíváncsiság fogott el, hogy erre az egész Nathaniel monológra hogyan fognak reagálni. S bár én intéztem a férjemet csendben, ő pedig a többit - legalábbis egyelőre, amíg elégedett voltam azzal, ahogy kezelte a helyzetet -, azért kíváncsian pillantottam el Orvilleről a többiekre, hogy mi is lesz erre a válaszuk.

[- Féltelünk tikteket, kérlek, értessétek meg. Amikor Elsie elmondta az álmát, a riadtság volt az első, mit érzettem. Nem kell több veszteség, elég volt.]

what happens in vegas

Lucinda & Elsie & Nate & Orville

2006. július 24. szombat

TW: tinédzserterhesség, vetélés, gyilkosság tervezése

Először összeszűkülnek szemei Nathaniel kérdésére. Jól látható, hogy az íriszein remegni kezdenek, mint a víz felszíne, mielőtt azt valami áttörné alulról. Ismerős tünet már, aki látta őt szemmel verni. Ajkai éppen csak szétnyílnak, hogy kiadja párszaszóul a parancsokat, miután fogva tartaná tekintetét, ám végül egyetlen hang se szakad fel torkából. Pedig a torkában ott az a gombóc, ami nem akar eltűnni, de hiába nyel, hiába nyel tovább, az csak egyre és egyre fájdalmasabb lesz minden nyelése után.

Nem. Nem fogja lenyelni, hogy kihagyták őket ebből, és felelőtlenül belemásznak egy ilyen dologba. Nem fogja hagyni, hogy elveszítse a barátait, Elsie pedig azt a személyt, aki a legalkalmasabb arra, hogy megélje vele a fájdalmát.

Nem hajtja végre az átkot Nate-en. Már azelőtt elengedi a tekintetét, mielőtt ő felkapná azt a teáscsészét, hogy csendet parancsoljon vele a helyiségben. Ostoba dolog lenne hagynia, hogy eluralják az érzelmei ennél jobban. Ahhoz, hogy Lucinda végre a maga mellett lássa őket, nem pedig egy kívülálló, külön halmazként, neki is a helyzet komolyságának kell megfelelnie. Ő biztosan nem akarna fordított helyzetben együtt dolgozni valakivel, aki ész nélkül kezdi el megátkozni a körülötte lévőket. Az efféle devianciákat mára meghagyja a Trimágus Tusa kibaszott bajnokainak.

Megigazítja a kissé szétnyílt, párducmintás köntöst magán, mielőtt helyet foglalna, mintha ezzel együtt a gondolatait is képes lenne rendszerezni. A visítozást azért kikéri magának, de szemmel verés helyett csak egy natúr dühös pillantásra jutja. Beletúr csokoládébarnára mázolt hajába, mialatt helyet foglal közvetlenül Elsie mellett, akinek ezután fel is ajánlja a karját. Fogja meg, ha akarja. Marja belé a körmeit, okozzon fájdalmat, nem érdekes! Bármit, ha attól pillanatnyilag kicsit könnyebb lesz neki. Majd ő figyel rá és az igényeire, ha ezt már Nate nem teszi meg.

Egyetlen szó vagy pofavágás nélkül hallgatja végig Nathanielt. Az indulatok mögül próbálja meg kiszűrni a mondanivalót, mert ez egyszer ha az indulatokra reagál, ahogy azt szokta, akkor egy végeláthatatlan spirálba fognak keveredni. Legalább az egyiküknek meg kell szakítania azt, hogy ténylegesen és érdemben tudjanak beszélni. Tekintete csak olykor-olykor téved Lucindára, várva, hogy valamit tegyen hozzá ő is, azonban ez végül különös módon nem történik meg. Mindig Lucinda volt az, aki irányt jelölt ki számukra, de ez egyszer ez most megváltozott. Talán végre kezd beérni az ötösfogatuk.

Visszatartja a kikívánkozó káromkodás-sorozatot is, amikor Nate bejelenti, hogy ki is a felelős szülei haláláért. Csak egyetlen, határozott biccentésre futja, hogy tudomásul vette az indokait; különben sem volt semmi kétsége felőle, hogy ne lett volna releváns oka annak, hogy így határoztak.

Lenne pár keresetlen szava, ami a felnövést illeti, hiszen itt mindannyian felnőttek, amikbe nem az életkoruk, hanem az őket ért traumák és élethelyzetek kényszerítik bele. Akkor is a felnőtt döntést hozta meg, amikor kimondta az igent és egy üres csókkal pecsételte meg azt a házasságot, amelyhez a gyűrűjét most az éjjeli szekrényének fiókjában viseli. Áldozat volt csupán, de képes még több áldozatot meghozni, ha az szükséges, hogy a barátait biztonságban tudja.

- Féltelünk tikteket, kérlek, értessétek meg. Amikor Elsie elmondta az álmát, a riadtság volt az első, mit érzettem. Nem kell több veszteség, elég volt. - kiegyenesedik a székén, amikor Nathaniel végzett a mondanivalójával. Úgy tűnik, hogy jelenleg Lucinda nem kíván többet hozzátenni. Annyit fog közölni, ami szükséges, lehetőleg hátrasorolva az indulatokat – de attól még az érzelmeit, a félelmeit nem fogja kiszorítani ebből az egyenletből. Szereti őket, szüksége van rájuk, és nem tudja, mi marad belőle utána, ha Lucinda és Nate esetleg… Hát nem volt még elég? Naya, aztán Elsie meg nem született gyermeke…

- Tiétek az első vér joga, nem vesszük el tőletek. A miénk az, hogy irányba állítsuk fegyveretek, mielőtt magatokat nyársalnátok fel vele. Felesleges viszont tervezésekről beszélnünk, amíg nem garanciált a bizalom. - mert Elsie látomása erről szólt, ez kétségtelen. Figyelmeztetés egyenesen Papa Legbától, hogy rossz irány az, amit választottak. Mi másért üzent volna értük?

Feláll az asztaltól, a székét kissé hátralöki. Köntöse zsebéből pálcáját veszi elő, balját pedig középre, az asztal közepére irányítja. Először Elsie és Orville tekintetét keresi, végül pedig hosszabban megállapodik előbb Lucindáén, majd Nathanielén.

- Mindig tudjátok, hogy bízhattok bennem. Véremmel pecsételem az esküt, a hűségét és el nem árulásét nem csak, míg él az, akinek halnia kell, hanem mindörökké. - pálcáját tenyerére irányítja, belső felét mély vágás hasítja, míg ki nem buggyan belőle sötétvörös vére. A rítust nála nem ismeri a helyiségben más jobban, bár a fehéreknek is megvan a maguk verziója a véresküről, vérszerződésről. Nekik nem kell hozzá ékszer. Ők másként fogják viselni a pecsétet. Vére egy, a tenyere alá rakott kávéscsészébe csepeg. A csésze pedig vár, csak vár a további áldozatokra.