[Franciaország]

Franciaország

A Francia Köztársaság pavilonja mindig elegáns színfoltja a világkiállításoknak -idén a kiadott brossúrából azt is megtudhatjuk, fókuszai közé tartozik a társadalmi üzenetek hangsúlyozása, valamint a pavilon eszmei állásfoglalásként értelmezése is. Ebben a nézőpontban nem csak önmagukat szeretnék bemutatni, hanem átadni annak mintáját, miként képzelik el a jövő mágikus világát a sokszínűség, méltóság, elegancia és kulturális javak fényében. Ahogy említik is, tájékoztató utolsó sora szerint: l’enchantement républicain.
A pavilon természetesen gyönyörű, megnyerő és rétegelt - utóbbit bizonyítja, hogy tisztában voltak más mágusok kimondatlan kritikáival is. Maga a szokszínűség is a frankofón kereten belül jelenik meg - bár ez annyiban érthető is, hogy sok olyan ország saját pavilonnal rendelkezik, melyek kultúrköre is ebbe a családba tartozik. A frankofón mágikus közösség összetartozása erősebbnek bizonyult az évek alatt, mint a muglik gyarmati árnyai, és jóval kevésbé elvágólagos is azt illetően. Fontos azonban megemlítenünk, hogy a francia mágikus diplomácia inkább távolságtartó az Egyesült Királyság és Egyesült Államok álláspontjait illetően a vélhető konfliktussal kapcsolatban, és nem is helyez hangsúlyt a mágikus háborúk és konfliktusok, vagy épp az aurori erő fontosságának témakörére.

Az épület kívülről egy lebegő kastélynak tűnik, amelynek alapja rózsaszín-fehér aranyszálas, áttetsző kristályüveg, míg ablakain a függönyök kék selyemmel burkoltak. A pavilon körül a levegőben virágszirmokat sodor a szél, amelyek olykor egy-egy formát is felöltenek a bentről halkan kiszűrődő dallam hangjára. Belépni is kicsit becsapós - amint a kis, földön elhelyezett lépcsőfokok tetejére lépünk, bent is találjuk magunkat a L'Atelierben, és láthatjuk, hogy az épület nem egyetlen belső tér, hanem spirálisan szerkesztett műhelykomplexum, amelyben minden terem egy-egy mágikus művészet vagy diszciplína otthona. Ezek között érdemes megemlítenünk a mágikus gasztronómia termét, amelyben az ország különböző régiói kis kávézókként, éttermekként képviseltetik magukat, és ahol a kényelmes, bisztró-jellegű asztalokhoz leülve kósolhatjuk meg a breton tengerpati sóval készült kagylóelixírt, a provence-i levendulás szörpöt, vagy ha kedvünk tartja, egy előre egyeztetett foglalkozáson meg is tanulhatunk néhányat közülük.
Egy másik teremben a látogatók nemcsak megismerhetik, fel is próbálhatják a francia mágikus szabászat remekműveit, vagy épp beszélgethetnek azok tervezőivel, és részt vehetnek néhány kurzuson, amelyben az ehhez szükséges bűbájokat sajátíthatják el.

A nevezetes helyiségek közé tartozik még a mágikus jog és etikett csarnoka, amely egy grandiózus könyvtárként jelenik meg, íróasztalainál olvasni pedig több, mint pihentető elfoglaltság még a nehéz kötetek mellett is. A látogatók egy próbaperen kipróbálhatják, miként ítélkeznek a francia mágikus bíróságokon, hogyan működik a jogvédelem, és hogyan készült a Code d'Éthique Magique.
Innen nyílik közvetlenül a művészetek terme, ahol egymást érik a festmények, illatköltemények, versek és fényinstallációk, köztük, ha a látogató elég fáradhatatlan, megszemlélheti az időszakos kiállításokat is kortárs francia mágikus művészek alkotásaiból. A közönség egyik kedvence a Tükörterem: itt a falakat, mennyezetet is tükrök borítják, ám mindegyik mást mutat annak, aki beléjük vagy rájuk pillant. Olykor magát látja valamelyik történelmi esemény során, vagy épp az egyik volt gyarmat nevezetes helyein - akár magát Franciaország elképzelt jövőjében. Minden látogató elkészítheti, és ajándékba kapja saját kis illatát egy üvegcsében, melyet monogramjával díszítenek.

je
suis
 prest.

   Azt még Cassian Vanderholtnak is el kellett ismernie, hogy létezik olyan, hogy röhejesen ostoba nyom — ezt hangosan nem mondta volna ki, de pontosan ezt gondolta, mikor már aznap másodszor tért be a francia pavilonba. Az itt dolgozó mágusok már-már megszokták a jelenlétét — attól eltekintve, hogy mostanra varázslatos módon elfelejtettek angolul, mikor kísérletet tett arra, hogy megszólítsa őket. 
  Még hibáztatni sem tudta őket érte — valószínűleg ő is süketnek mutatkozott volna saját anyanyelvére, ha azt valaki ilyen magabiztos keresetlenséggel mészárolta volna le előtte, ha a mostani alkalmat is beleszámítjuk, ötödjére. Ha nem lett volna ez az egyetlen épp elérhető szál, amelyet követhet, nem ragaszkodott volna hozzá, hogy sokadjára megismételjék az 1781-es Jersey-i csata esztétikáját ezúttal a franciák győzelmével — de az angol hadvezér csúfos halálának körülményei kezdtek fájdalmas realitássá válni.

   Eddig sem őrzött kifejezetten boldog emlékeket Barcelonáról — bár ez elmondható lett volna számtalan más világvárosról, ahová az emberek pihenni, izgalmakat keresni vagy épp felüdülni érkeztek. Cassian Vanderholt a felüdülésre is úgy gondolt, mint egy különösen undorító krónikus megfázásra — nemcsak emlegetni nem érdemes, kerülni is csak úgy, hogy nem is említjük létezését. Ez az életvidám megközelítés most azonban nem vált javára: nem mintha bármikor máskor a társaság lelkévé tette volna.

   Legalább megfelelően vagyok öltözve, a kurva élet basszon meg engem — gondolta kis vigaszként, amikor rájött, hogy néháy mágus már a teremből is inkább hirtelen teendőinek tudatában fordul ki, ahogy meglátja belépni. Persze a franciákat nem lehet túlöltözni — sem az itt dolgozókat, sem a véletlenül mindig tökéletes látogatókat, akik épp úgy kerülték, ahogy az előbbiek.
   Hiába hagyta hátra Biarritz emlékét, az érezhetően nem tartotta elégségesnek szenvedéseit a francia nyelv, vagy épp — a sanzonok terén. Célszemélye nem rendelkezett jellegzetes külsővel — a nagyobb problémát az jelentette, hogy néhány múltbéli eseménynek köszönhetően már nem fogadott megrendeléseket külföldiektől, így kikérdezése nem valósulhatott meg olyan egyszerűen, mint egy új öltöny megrendelése volna. Sokak szerint ez közel sem olyan egyszerű — Cassian Vanderholt szerint azonban minden egyszerűbb, mint boldogulni egy olyan kultúrával, amely érti az angolt, épp csak tagadja bárminemű jártasságát a nemhivatalos világnyelv ismeretében.

   Caius Rosier minden percben nagyobb, alkotmányba inkább ütköző kínhalált érdemelt — ezt minden lépéssel jobban meg is ígérte magának, mint önjelölt igazságosztó. Egészen biztos volt benne, hogy ha elmeséli feletteseinek a parfümök egyre csak sokasodó számát épp ebben a pavilonban, az mentesíti majd az elszámolás alól — és eleve, az, hogy már Caius utolsó ismert kontaktjait kutatta fel, sokat elmondott az elhivatottságáról. Valamelyikükéről.
   Egyetemi napjaik alatt irigyelte keresetlen eleganciáját — most azt kívánta, bár felgyújthatná az összes szövetet, amely valaha csak egy helyiségben tartózkodott régi szobatársával, beleértve akár a saját teljes ruhatárát is. Megállt végül ebben a kávézónak kinéző helyiségben, megpróbált nem úgy felsóhajtani, mint aki Calaisnál további angol társaságot kíván — az édes faszom szókapcsolat már nagyon is jól ment neki ezen a nyelven is.

   —Hé, fiú, ugye te legalább beszélsz angolul? Úgy nézel ki, mint aki igen. — tett egy kétségbeesett kísérlett arra, hogy megszólítsa a tőle nem messze ülőt, aki legalább feleannyira megközelíthetőnek tűnt. Ki tudja, lehet, hogy az eddigieknél is nagyobb hiba — de abban bízott, talán ő még nem annyira francia, mint amit a nagykorúság megkövetelhet Napoleon gyermekeitől. Vagy Marianne gyermekeitől — ha már az ellenállás pajzánságáról van szó.
   Sosem látta még a fiút — ez jelenthetett jót meg rosszat is. Cassian Vanderholt nem rajongott a gyerekekért — de határozottan jobb ötletnek tűnt az egyiküket talán lefizetni, mint megpróbálni elkapni a pavilon egyik dolgozóját, és remélni, hogy őt nem kapja el közben a saját szégyene.
  

[- Excusez-moi, monsieur, est-ce que vous me parlez? Parlez-vous français?]

I love kroászenth

Cassian&Sebastien

Tw: enyhe rasszizmus

Elégedetten kavarom a lattét, miközben hátradőlök a székemben, és hallgatom a kávézó vendégeit, akik száz nyelven beszélnek egymáshoz, de az illat francia. Ritkán érzem, hogy igazán büszke vagyok a nemzetiségemre, és a Beauxbattonsban annyira nem is szeretem hangoztatni. Mindig az a benyomásom, hogy kicsit elitistának hat, és sok honfitársamtól valóban nem idegen, hogy lenézze az anyaországon kívüli diákokat. Itt viszont, az összes pavilon után is az az érzésem, hogy valahogy mi testesítjük meg a mágia igazi eleganciáját- csak néhányan, például a családom, hajlamosak ezt érdemek nélküli önimádatba átforgatni.

 Azért is büszke vagyok magamra, amiért olyan jó voltam azon a próbaperen, ezért is ajándékoztam meg magam a forró itallal. Persze, nem voltak olyan kemények velem, mint egy igazi jogásszal lettek volna, és jóval több esélyt adtak, de örülök, hogy az a rengeteg energia, amit a Jogmágia elsajátításába fektettem, megtérül. Ha egyszer megtalálják nálam Morguen Drelthor grimoirját, jó tudni, hogy nem leszek teljesen védtelen. Persze, jobb lenne, ha nem találnák meg, vagy kapnának el semmi illegális közben- a legtöbbek számára ez nem nehéz feladat, nekik elég annyit tenniük, hogy semmi illegálisat nem tesznek.

 Tudom, hogy a történelem egyik legnagyobb sötét mágusaként ismert varázsló könyve tartalmaz valamit- talán valamilyen korai elődjét az átoknak, amely Melvinre került. Talán a megoldást, hogy hogyan lehet megszabadítani tőle- igaz, nem közvetlenül, Morguen nem arról volt híres, hogy bármiféle irgalmat gyakorolna azokon, akiket érdemesnek tartott rá, hogy megátkozza őket. Grindelwald és Voldemort talán több hasznos tudással rendelkeztek, de sajnos kétlem, hogy bármelyikük valaha úgy döntött volna, hogy összeírja egy könyvbe a praktikáit. Az biztos, hogy meglehetősen francia szellemiséget idéz, hogy még a sötét varázslóink sem bírják ki anélkül, hogy hátrahagynának valamit abból a rengeteg atrocitásból, amit elkövettek.

 Még egy ok, amiért szerencsés vagyok, hogy itt születtem, nem az esős Angliában. Vagy németnek- apám egyik jobbik mondása volt, hogy náluk mérnökök készítik a festményeket és a verseket. Ha Grindelwald csinált is valamit, az valószínűleg egy óra volt. Vagy egy tökéletesen szimmetrikus épület.

 Ahogy a férfi megszólít, ránézek a lattém kevergetése közben, meg is állok a mozdulatban. Viselem az iskolám kitűzőjét, és talán a világoskék ing is elárulja, hogy melyik országból származom, amely miatt a férfi azt gondolhatja, hogy a pavilonhoz tartozom, itt dolgozom. Mindenesetre nem tetszik a megszólítás, amellyel illetett, elvégre, nagykorú varázsló vagyok. Persze, talán tizennégy évesen sem szerettem volna. Van benne valami durva. Nem egészen annyira durva, mint a német, de durvább, mint egy brit lenne. Pedig mintha angol akcentusa lenne... de ez annyira amerikai. Talán nem kellene nemzetiségek alapján profiloznom az embereket.

 - Excusez-moi, monsieur, est-ce que vous me parlez? Parlez-vous français?- a legkedvesebb mosolyomat társítom a két mondathoz, melynek szótagjait megnyújtom, annyira kihangsúlyozva azokat a külföldiek számára reménytelenül kiejthetetlen hangokat és dallamokat, amennyire csak lehet. Tudom, egy amerikai számára nem lenne semmi kétségbeejtőbb, mint hallani valamit, ami nem angol, megpróbálni beszélni valamilyen más nyelven. Kicsit élvezni akarom a férfi arcán a kétségbeesést.

 Talán az lenne a legjobb, ha hagynám is tovább állni, de ahogy megnézem a kezeit, semmi olyasmi nincs nála, amit eladna, és nagyon kétlem, hogy a pavilonról kérdezne, mert mindig tele van minden az idegenvezetőinkkel. A Minisztérium kitett magáért idén, tényleg az egyik legjobb élményt nyújtjuk a minket megismerni vágyóknak, ahogy azt a szomszédos asztaloknál gyakran hallom, különböző nyelveken. A németek is hangosabbak az átlagosnál (is), amely általában azt jelenti, hogy örülnek valaminek.

 - Miben segíthetek, uram? Nem vettem részt a Pavilon felhúzásában és tervezésében, de ha kérdései vannak, megpróbálok válaszolni. Foglaljon helyet nyugodtan, kérem!- kedvesen a velem szemben álló szék felé emelem a kezem. Talán nem fogja elfogadni, talán csak a mosdót keresi, vagy valakit keres, esetleg tudni akarja-e, hogy van-e glutén a croissantban (és a pultos nem volt hajlandó segíteni neki, mert egy fél másodperccel tovább nyomta meg a k-t az elején, mint az átlagos amerikai turistáktól megszokta).

je
suis
 prest.

[+16: káromkodás]
   Cassian Vanderholt úgy nézett fel a plafonra - ami természetesen túldíszített volt, akár minden, ami francia - mintha azt remélné, hogy az istenek, bármelyik is, de megáldja majd türelemmel. Az istenek is utálják a kotnyeles aurorokat — hát még az amerikaiakat.
  Persze, hogy a kölyök sem beszélt angolul - hogy nem akart, vagy nem tudott, lényegében teljesen mindegy, ezt már mostanra elég jól megtanulta. Még az legutolsó francia földművesről is feltételezte, hogy ki tudná őt röhögni a királynő nyelvén, ha épp arra lenne kedve — csakhát sokkal jobb nézni a vergődését, főleg, mert azt még a Parancsnokságon sem vették igazán komolyan. Néhány kollégája odáig merészkedett, hogy paranoiásnak nevezze — az ilyenekből szoktak lenni a hősi halottak. Néhány vélemény szerint erről ő maga gondoskodott..

   A divine intervention hiányában már majdnem mormolt valami nem kifejezetten választékos dolgot a kölyök attitűdjéről és annak hiányáról — és arról, hogy már túl öreg ehhez az egészhez, de szerencsére csak megszólalt valami olyan nyelven, amit még érteni is lehet. Ha korábban kétségbe is vonta, hogy a franciák valamiféle összeesküvésben vesznek részt mindannyian, cserébe a nem kifejezetten baráti történelem különböző pillanaiért — mostanra tiszta meggyőződésévé vált.

    — Keresek valakit. Egy.. egy szabót. — gyorsan helyet is foglal, mielőtt a kölyök megint szórakozni kezdene. Az akcentusa beszélt helyette — de emiatt soha nem érzett igazán szégyent, sőt, volt valami megnyugtató abban, ahogy a szótagok rárúgták a selyemből készült mondatokra az ajtót az óceánnak ezen az oldalán. Családja, rokonai most bizonyára a szívükhöz kapnának neveltetése halálának láttán — de ez épp így volt tökéletes, mindenféle bemutatkozás és elemi udvariasság nélkül. Bizonyára a kölyköt sem a vele való beszélgetés inspirálja majd arra, hogy jobb emberré váljon.
   — Valami.. SZEJN-LO-RÖJN? SZÁJN-LÓ-RÁNT? SZÖJ.. mindegy, egy híres szabót. Itt dolgozik, valami kurzust tart, de nem akarnak beengedni rá, mert biztosan attól félnek, hogy megint csúnyát mondok a kurva gyönyörű rökamiékra. Vagy mi. Ismered? A szabót, nem a rök.. azokat. — fáradtan dőlt hátra a széken, orrnyergét dörzsölte elkínzottan.

  Semmi kedve nem volt egy kölyöknek magyarázkodni, de most sem nagyon parancsolt az ellenszenvének a bármilyen ülőalkalmatosságokkal szemben, amelyeket nem lehet egyszerűen csak széknek, kanapénak nevezni. Illene rendelnie is valamit, de az sem ment itt egyszerűen, nem lehetett csak úgy rámutatni valami lapra, fotóra, hogy én kérem, a nagyon habos istennyilát kérem, ami talán latte, talán nem. Cassian Vanderholt valahol térben és időben távol még a szobafogság kísértetével a háta mögött sem volt megtanulni a francia gasztronómia legszebb kifejezéseit — és nem most fogja elkezdeni.
  — Egyébként auror vagyok, semmi más szándékom nincs. Tudsz segíteni? És mi az, amit iszol? Látte, vagy mi a jóisten haragja? Azt mondjátok a pultnál is? Latte, lethe? Mintha itt minden sokkal bonyolultabb lenne, mint az országotokban, pedig az is olyan jó élmény volt, mint a patraszállás, csak én kevesebbet értem el vele. — talán csak régóta nem volt kihez szólnia angolul, biztosan ez a magyarázat. Semmi köze az elveszettséghez.