Ez az a hely, ahová csak akkor léphetsz be, ha szükséged van valamire. Mert bizony, a falon kirajzolódó ajtó mögött mindig azt találod, amire kétségbeesetten vágysz.

[- És most gondolj arra, hogy nagyon kell neked egy zongora.]

oxymoron

2006. 05. 11. csütörtök

Malachi Maddock

- És most gondolj arra, hogy nagyon kell neked egy zongora. - nehéz elhinni, hogy ennyi a titok nyitja ahhoz, hogy gyakorlatilag bármit megkaphass ebben a kastélyban. Nyilvánvaló, hogy Isolt Sayre és a varázstalan férje a Roxfortot vették inspirációul, amikor megalapították az iskolánkat Mount Greylockban – ahogyan az is, hogy csúfosan buktak, amikor másolni akartak – azért Morriséknak ebben mégis igazuk van, kár volt egy magnixot közel engedni.

Minden átoktörő mekkája lehetne ez a kastély a rejtett enigmáival. Sajnálom, hogy ilyen későn lett alkalmam megismerni élőben, amikor már nincs nagyon mit felfedezni. A Szükség Szobája azért egy ilyen találat volt; sürgősen szükségem volt egy olyan helyre, ahol kissé magamra maradhatok a gondolataimmal anélkül, hogy bárki lehetőséget kapna nem csak arra, hogy hozzám szóljon, hanem még rám is nézzen.

Tudom, hogy ez egy rendkívül nehéz tanév számodra, és nem kis szerepem volt abban, hogy megkeserítsem az első félévedet. Látod talán, hogy nem vagy egyedül a nyomorodban, még ha a magunk sínylődését eddig magányosan is éltük meg. A Második Próba óta igyekszem magam mögött hagyni az áldozati szerepet, de ettől nem lesz kevésbé valid az, hogy nekem se könnyű.

A mai nap viszont újabb indokot ad arra, hogy legalább megpróbáljam nem a saját, elhanyagolhatótól kicsit jelentősebb szerepem nézni ebben a körforgásban. A reggelinél melletted ültem, most pedig kihagytam az alkímiám is Romanovval, hogy most együtt lehessünk, bár igen ritkán élek azzal, hogy bajnokként mentesülök a kötelező óralátogatástól a Tusára való felkészülés címszavával. Jelenleg gondolni se tudok arra, hogy mi lesz két hét múlva; bőven elég Lucindáéktól hallgatnom az iránymutatást. Nem vagyok különösebben ideges – az előző próbának úgy mentem neki, hogy ha jól is szerepelek, se lesz esélyem megnyerni. Most már látom, hogy ez nincs így.

Tudom, hogy nem értesz vele egyet, de azt is látom, hogy egyedül többre megyek, mint másokkal összefogva.

- Komolyan mondtam. És sétálj el előtte háromszor. - még mindig az értetlenséged néz vissza rám. Talán azt hiszed, viccelek, elment az eszem vagy szórakozok veled. Nem azért járattam veled hét emeletet, hogy ne akarjak valami izgalmasat mutatni neked.

- Csak bízz bennem. - véletlen érintem össze kisujjunkat, mielőtt megigazítanám a táskám a könyveimmel. Nem vagyok kifejezetten muzikális alkat, a zene és a művészet a tiéd. Sajnos nem tudom megadni neked jelenleg azt, amire vágysz, és azt, amire szükséged van – nincs kezemben szabadságod kulcsa, és nem tapad körmeim alá apád vére sem. Pedig igazán megérdemelné, nem lenne kár érte. De ezt a harcot a te fegyvereiddel és nyelved pallosával kell megnyernünk.

Visszafogott lélegzettel figyelem, ahogyan az ajtó megjelenik előttünk. Már-már egészen elönt a nosztalgia. Nem mertem még beszélni arról, hogy mennyit is jelentettek azok az együtt töltött percek, órák, ott, kettőnk virágokkal díszített ajtaja mögött. Világi nagy fasz vagyok, hogy nem voltam képes ezt értékelni, de az igazat megvallva most se teszek eleget érted. Hiszen megint akkor kapod meg figyelmem, amikor senki sem láthat minket, hiszen a Roxfort java jelenleg a különböző tanóráin untatja magát, miközben a professzorok a közelgő vizsgákkal riogatják őket.

Én csak ezt tudom adni neked, Mal.

Én csak egy zárt ajtót nyújthatok, ahol senki sem láthat, ahol senki sem ítélkezhet. Mert Solace Barbon nem képes szembenézni önmagával.

Elégedetten húzom fel a szemöldököm az arcodat nézve, ahogyan az ajtó megjelenik, és már megyek is be a helyre, ami jelenleg szentélyünkként szolgál, oltáraként pedig az a nem túl díszes, régi zongora, mely kívánságod hatására a térben manifesztálódott. Megvárom, míg bezárul mögöttünk az ajtó, hogy kezem óvatosan derekadra csúsztassam. Napok óta vártam ezt, és napok óta vágyom arra, hogy végre valami jót is nyújthassak neked, hogy egyszer talán ne az ellened elkövetett gazságaim jussanak eszedbe, ha felnyitod reggelente a szemed, hanem én, én a teljes valómban. Pedig álom még a reggeli napfény.

- Boldog születésnapot, Mal. - csúsztatom a kezedbe az egyszerű dobozkát, amibe a mandzsettagombokat rejtettem. Tagadhatatlanul az én stílusom, pedig a szimbólumok faék egyszerűek, Én a Nap és Te a Hold.

[- Segíts, kérlek]

Dear Solace

my light, my darkness

L elkem friss hajtás és a talajban túl kevés a tápanyag. Vékony a gyökér, mivel a göcsörtös rögökbe kapaszkodik, reszketve öleli, hogy ne téphesse ki a következő fuvallat, mi kegyetlen kacajjal rohan át a kopár síkon. Zsenge még a szára, szabad szemmel látni is nehéz, oly könnyű eltaposni, szétzúzni a fejlődni vágyó életet, elég lenne egy gondatlan lépés és figyelmetlen pillanat, hogy a Halál újra a kezét nyújtsa felé… felém. Én mégsem félek. Nem félek, mert az elmémet nem szennyezi már más, csak a saját, mocsárban csúszkáló gondolataim, már én magam vagyok a legnagyobb kritikusom és legfőbb bírám és én már egészen megtanultam magam lenni a saját fejemben. Szabad már a lélegzet, szabad az akarat és szabad a szívdobbanás is, mi lépten-nyomon érted sóvárog. Némán suttogja vágyát, panasszal él, mikor napokig nem köszönhet a tiédnek. Kicsit mer önzőnek lenni, mer szeretni, még ha álruhába is rejti érzéseit, hogy ne láthassa rajtad kívül más. Annyi titkot őriztem már életem során, kedveset és kegyetlent, önmagamért vagy mások nyugalmáért, de mégis mind közül ez a legédesebb és neked sose fogom bevallani, de talán egyszerre a legfájóbb is.
Mostanság sokszor azon kapom magam, hogy a tükörképemen időzik a tekintetem. Nézem a vonásait, a mosolyát, miben kevesebb a félénkség, egy kicsit kevesebb a megfelelés utáni görcsös vágy, kevesebb az illem. Hogy miért? Mert minden mosoly mögött te vagy. Nézem a testtartását, azt az egyeneset, már-már magabiztosságot sugárzót, azt, ami nem roggyan meg tucatnyi súly alatt, mert már képes arra, hogy egyet-kettőt ott hagyjon az ágy végében, ott az utazóláda mélyén, hát cipeli az helyettem, míg leporolva újra magamra nem veszem. Tudod miért? Mert minden lezser válltartás mögött te vagy. És nézem a tekintetét, azt a kékséget, ami pár hónapja még elnyelte a fényt, felemésztette azt önmagával együtt. Idegennek érzem, a Halál csókja magával vitte belőle a szomorúságot, azt a mérhetetlent, ami teljesen maga alá temetett, ami nem engedett meglátni a lehetőséget a csalódások vaskos függönyén át. Tudod miért? Mert minden pillantás mögött te vagy.
De te vagy az aggodalom is, ami kiszívja a levegőt a tüdőmből, mikor nem vagy ott. Te vagy az, akinek térden állva könyörgök, te vagy az, akiért a földön csúsznék újra és újra, akiért felemelem a hangom, akinek tucatnyi ész érvet hozok, akire a saját érzéseimmel próbálok hatni és mégis süket fülekre találok, hogy a legnagyobb vereségeket szenvedjem el ismét. Te vagy a boldogságom, Solace, de te vagy a büntetésem is. Miattad fejlődök, miattad növesztek ismét szárnyakat a korábbiak csonkjaiból, de te vagy az is, aki kitépi az evezőtollaim, hogy soha ne érezhessem ismét a szabadság ízét… mégsem rovom fel neked, hisz talán fel se ismerném, ha enyém lehetne a kulcsa. Te vagy az, ki táplálja, öntözi lelkem zsenge hajtását, miattad bont majd szirmot, de te leszel az is, aki gyökerestül tépi ki a szikkadt talajból és sóval hinti helyét. Te vagy mindez, te vagy a fényem, te vagy a sötétségem és mégis, mikor meglátlak, mikor csak egy pillanatra is megpillantalak, nem marad más, csakis a fény. És én boldogan fürdőzöm tovább.
Bár bevallom, most kissé megnehezíted a dolgom. Érzem, ahogy a kín pírt csókol az orcámra, én pedig egy helyben toporgok és próbálom eldönteni, hogy most gúnyt űzöl-e belőlem a régi szép idők emlékére vagy a hirtelen jött jóidő ment kissé az ép eszed rovására. Az érzéseimen ugyan egyik sem változtat, mégis jó lenne tudni, hogy épp melyikkel állok szemben. Végül mégis csak sóhajtok egyet és az érintésed emlékével a bőrömön, kissé szégyellve magam sétálok fel, s alá, miközben próbálok nem rád, hanem épp egy zongorára koncentrálni. Itt vagy, ezért nincs túl egyszerű dolgom.
Megtorpanok az ajtó láttán és remény lobban a szívemben. Magam se hittem, hogy ennyire hiányzik az, hogy a billentyűket érezzem az ujjam alatt, hogy valami kézzel megfoghatatlant teremthessek, amire egyedül a szív és a tér emlékezhet. Szomjazom a zenét, az alkotás örömét és legfőképp a tiszta levegővételt. Az érzéseim mindig is gondos mosoly mögé rejtettem és egyedül a felcsendelő dallammal tudtam őket szabadon engedni. Pár röpke szívdobbanás után eredek csak a nyomodba, félve teszem meg azt a pár lépést, mi elválaszt minket. Kékjeim azonnal a hangszerre siklanak és tudod, nem is szeretnék útjukba állni a könnyeknek, mik hirtelen a szemembe szöknek. Tompán érzékelem csak az ajtó zárjának kattanását, annál élénkebben robban érintésed lágysága a tudatomban. Szembefordulok veled és mielőtt bármit mondhatnál, kezeim közé fogom arcod és csókkal próbálom elmondani mindazt, amit most szavakban képtelen lennék kifejezni. Te vagy a fény, Solace Barbon. Te vagy.
Nevetve húzódok el végül és végre hagyom, hogy felköszönts. Zavarba hozol, hisz meg se érdemlem mindezt a figyelmességet, amivel elhalmozol. Kissé reszkető kézzel nyitom fel a dobozkát, majd ahogy meglátom a mandzsetta gombokat, egyszerre fog el a büszkeség, a hála, és a… szerelem mindent felemésztő elegye.
- Segíts, kérlek - lehelem csupán, mert félek, hogy a hangom most nem lenne elég erős. Feléd nyújtom a kezem egymás után, majd ahogy az ékszerek a helyükre kerülnek, lágyan simítom végig felületüket. A Nap és a Hold. A kettő között pedig ott húzódik az egész örökkévalóság és az álmok, amiket még egymásnak ígértünk.
- Gyönyörűek, Solace! Köszönöm, csodálatos ajándék. - Mosolyogva emelem rád ismét kékjeim és végre tökéletesnek találom az alkalmat és a helyet, hogy kimondjam azt, ami napok, dehogy napok, hetek óta a nyelvem hegyén reszket. - Szeretlek.
A Nap és a Hold. A fény és a sötétség. Te vagy.

Yours,

Malachi

[- Persze.]

oxymoron

2006. 05. 11. csütörtök

Malachi Maddock

Nehéz velem, ugye?

Hiszem, hogy tudtad, mindig is tudtad, hogy milyen nehéz velem, titkon pedig vágyom arra, hogy talán el is képzelted. Én így tettem, utólag kár tagadnom, még ha akkor minden gondolatot úgy próbáltam száműzni önmagamból, mint azt a dolgot, ami kéretlenül szennyezi tovább a vérem. Többé már nem akarom ezt – még hiányod fájdalma is furcsa örömmel tölt el, mert az is jobb, mint az a világ, amiben gondolni is csak gyűlölettel mertem rád. Fáj a sóvárgás, fáj az, hogy nem ülhetek melléd, mert nem értenék meg, mert túl sok forog kockán, és mert Solace Barbon egy gyáva alak, aki nem bírná el a büntetést azért, mert olyat szeret, akit a társadalom szerint nem lenne helyes. De akkor miért érződik minden óvatos kézfogás, minden zárt ajtók mögötti suttogás mégis… helyesnek?

Éppen így még ha nem is adhatok meg neked mindent, még ha látszólag süket fülekre is talál a sírás és a könyörgés, hogy ne kössek olyan alkut, mi az életembe is kerülhet, akkor is megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy rácáfoljak arra, milyen nehéz is velem. Persze, a kísérletek messze nem tökéletesek, óvatlanok, talán olykor felelőtlenek is. Nem hiszem, hogy valaha méltó leszek hozzád. Mégis megpróbálom felülmúlni önmagam – miattad, Mal, érted. Értünk.

Alig vártam, hogy elhozhassalak ide. Orrom alatt Mona Lisa mosolya bizonytalaníthat el, mialatt próbálod kitalálni, vajon most szórakozok-e veled, vagy komolyan gondoltam-e, amit mondtam. Minden meggyőző képességem be kellett vetnem, hogy rávegyelek arra, legalább próbáld meg, te pedig mindkettőnk örömére így is teszel. Ám ahogy az Ilvermornyban a virágos ajtó fedett minket, ha oltalomra volt szükségünk, neked TJ-től, nekem a világtól, így ennek a Roxfortban is meg kellett ennek lennie a takarító szertárakon és a rövid időre éppen üres Thunderbird hálón kívül. A tiéddel együtt dobban a szívem; furcsán elégedett vagyok magammal, amikor látom az életet és a reményt visszaszivárogni arcodra. Jól áll neked a boldogság, igazán viselhetnéd gyakrabban, Malachi.

Mosolyogva viszonzom a csókod. Másra se vágytam, mint hogy ismét érezni tudjalak, a zongorán művelt kezed az arcomon, az ajkaid az enyémen, a hátad jobb tenyerem alatt. Bal kézfejem behajlítom, amíg eljátszadozik az egyik arcodra hulló tincseddel, majd annak élével végigfuttatom azt arcod vonalán. Különösen szépnek találom. Visszatükrözi a lelked, mert a lelked az végérvényesen, mely úgy kapaszkodott az enyémbe, mint két fa gyökerei a föld alatt. Odafent, a felszínen még külön állunk, két külön entitás vagyunk, de minél mélyebbre ásunk, annál nehezebb megmondani, hol kezdődik egyikünk és végződik a másikunk. Együtt növünk erőssé, együtt erősítjük egymást, és egymásba kapaszkodunk a legnagyobb viharban is. Ágainkat megtépázhatják ugyan, és letörhetik terjeszkedési kísérleteinket a Nap fénye felé, de a valódi erőnk odalent van, ahol senki se keresné őket. Ha szomjazol, feléd fogom terelni azt a keveset is, amit találok, és ha meginogsz, megtartalak a földben.

Immáron elválaszthatatlanok vagyunk anélkül, hogy ne tépnénk ki valamit a másikból, Malachi.

- Persze. - veszem át az ékszereket. Saját varázslatom munkája azokból az ostoba firkákból, amikkel mágiatörin szórakoztatom magam, minek után az itt tanító szellemtől semmit se sikerül tanulnom. Ha nem jön össze, hogy átoktörő legyek, vagy olyannyira lesérülök, hogy nem leszek rá képes, akkor még mindig lehetnék ékszerész. A gombokat felpattintom a helyükre; nem kell amiatt se aggódnom, hogy elveszíthetnéd, mert az ékszert rögzítő bűbájjal kezeltem. Ha hatszor körbeszáguldod a kviddicspályát egy Tűzvillámmal, se fog leesni.

- Ez még sem… - elharapom a szót vallomásodra. Olyan természetesen gördül le nyelvedről, mintha nem is először mondtad volna, pedig tudom, hogy igen. A gondosan felépített védelmem viszont rég a múlté, azt lebontotta rólam apád átka, még ha nem is ez volt a célja vele. Az ösztön, hogy ellent mondjak neked, hogy rád cáfoljak, és hogy meggyőzzem magam, nem érdemlem meg azt, amit tőled kapok, a múlté. Nem érdekel, meddig tart, és nem érdekel az sem, ha utólag ki is kell majd nevetnem magam érte, ha ez a falatnyi boldogságunk véget ér, őrizze azt bármilyen ajtó. Tudom, hogy nem a pillanat beszél belőled, mégis úgy fonom össze ujjainkat, mintha attól tartanék, ha nem kapaszkodom eléggé beléd, még visszaszívod, amit mondtál. Homlokom a tiédnek támasztom, mintha így, lehunyt szemmel, az illatoddal megtelve minden könnyebb lenne. Pedig érzem, hogy rövid ideig összeszorul a levegő, mielőtt vallomásommal terhelnélek.

- Én is szeretlek, Mal. - annyira, hogy az néha meg is rémít. Mondhattam volna valami szebbet, biztonságosabbat, mégis úgy érzem, hogy ez így volt helyes. Nem szakadt ránk a mennyezet, és a föld se nyílt meg alattunk. Nem érkezik az Univerzum várva várt büntetése azért, mert nevén neveztem azt, ami már oly régóta növeszti gyökereit bennem.

Ezúttal én csókollak meg.

- Zavar, ha addig lefoglalom magam? Még mindig le vagyok maradva, és közelednek a vizsgák. - nehéz arra koncentrálnom, hogy el tudjalak engedni, mikor ennyi idő után végre újra biztonságban lehetünk ketten. A Próba persze sokkal gyorsabban közelít, alig két hét, míg újra kockára teszem a testi épségem, az előbbiek alapján pedig számítok arra, hogy megint törni fogok. De talán már észrevetted magad is, hogy a lehető legkevesebbszer hozom szóba, hogy ne terheljelek vele.

- Kívánságok Terme… nem, de valami ilyesmi a szoba neve, nem tudtam megjegyezni. Teljesíti a kívánságaid, ha mondjuk egy zongorára van szükséged, vagy egy… - ahogyan arra gondolok, hogy milyen jó lenne leülni, jelenik meg mögöttem egy kanapé. Kellően úgy helyezkedik el, hogy láthassam rajta Malachit játszani, de még se zavarjam a zongorajátékban. Érdemben úgy se tudnék semmit hozzátenni. A táskám leveszem vállamról, hogy elővehessem a könyveimet és a jegyzeteimet, hogy memorizálhassam őket alkímiára. A főszerep persze most nem az enyém.

[- Nyugodtan]

Dear Solace

my light, my darkness

S zeretlek. Hirtelen az egész világ ezt az egyetlen egy szót leheli. Suttogja a virágnak, mi épp szárba szökken, suttogja a bábjából kikelő pillangónak, ki a szárnyát próbálgatja életében először. Sóhajtja ropogó tűznek és kialvó parázsnak, a hegycsúcsoknak, a tengerfenéknek, a levélen nyugvó harmatcseppnek, Kiáltja a szélnek, mi a havas lankákon söpör végig és a viharban tajtékzó hullámoknak, mik a sziklaszirtet ostromolják. Duruzsolja minden létező nyelven, ott pihen ősi pergameneken és a jövő vívmányaiban, ott dobban minden szívben, táplálja azt bármilyen vér. Hiszem, hogy egy pillanatra, egy röpke szívdobbanásra kicsit megjavul a világ, hogy míg kimondom neked, épp nincs a földön erőszak, hogy elbújt a Halál is a legmélyebb kút mélyén, hiszem, hogy mindenki épp a számára legkedvesebb személyre gondol és könnyel vagy mosollyal adózik a régmúlt vagy éppen megélt szerelme előtt. Most elhiszem, hogy az életnek értelme van, hogy a létezésnek, az én létezésemnek is értelme van és ez az értelem te vagy. Solace Barbon.
Mégis visszafojtom a lélegzetem kéretlenül kopog a bűnös gondolat; mi van, ha. Rég köszöntöttem most se állna szándékomban, az ajtót csapom be előtte, mégis bekúszik a kulcslukon, bekúszik a küszöb alatt, a zsanérok mentén. Ragacsos ujjait és éles fogait a koponyámba vájja, nem hagy nyugtot és egyre csak ismételgeti az átkait, félelmet csepegtet a bordáim közé, megfeszíti az izmaim, hogy egyenrangú felekből készen álljon arra, hogy újra vaddá és vadásszá aljasodjunk. De nem futok el, bízom benned, a mosolyodban, az érintésedben. De mi van, ha…
Mi van, ha mindez csak játék? Ha ez az egész csak egy aljas álom, egy kegyetlen csapda, hogy végre egyszer és mindenkorra megleckéztess? Hogy egészen a csontjaimba égesd azt, hogy mennyire nem helyes, amit érzek feléd? Mi van, ha még mindig a mosdó kövén térdelek, ha még mindig a tengerparton ránganak az izmaim a roham súlya alatt, mi van, ha még mindig a mocsárban várok rád kíméletlenül? Mi van, ha a méreg mégis hatásos volt és elért a szívemig? Mi van, ha…
És újra kapok levegőt.
Újra dobban a szívem.
Újra megmozdul a világ. Csak a pillanat marad. A pillanat, amiből akár a patrónusom is táplálkozhatna.
Szélesen mosolyodom el és homlokoddal a homlokomon hunyom le a szemem. Nem marad helye a kérdéseknek, nincs szükség gyermeki sóhajokra és eltitkolt vágyakra. Oly sok mindent elvett tőlem ez az év, mégis annyi újat adott. Ráeszméltem, hogy nem vagyok egyedül, igenis vannak barátaim, akik törődnek velem. Velem, nem a képpel, amit a kirakatba helyeztem. Adott fájdalmat, szenvedést, kilátástalanságot. Majd adott reményt, bizalmat és szeretetet. Erőt. Szabadságot. Téged. Belenevetek a csókodba, mert képtelen vagyok felfogni, hogy ez mind igaz.
- Nyugodtan - felelem lágyan, közben végig futtatom ujjaim a tincseid között. Egy pillanatig még nézlek téged, az arcot, mi oly gyönyörű és oly ádáz tud lenni egyben, a zöld szemeket, amikben örökre elvesztem. Ahogy újra megszólalsz, kékjeim elszakítom rólad és a szobát kémlelik és nem győzök adózni a csodának, amit alkottak nekünk. Vajon tudta, hogy mekkora szükségünk lesz rá? És az Ilvermornyban tudta? Bárkik is voltak, köszönöm.
- Meg se lep, hogy felfedezted. - Mosolygok rád, majd ahogy helyet foglalsz, a zongorához lépek. Felemelem és kitámasztom a fedlapot, a húrokon megcsillan a fény. Hiába nézem, még mindig szomjazom a látványát. Ujjaim lassan végig futtatom a sima-hideg billentyűkön, majd leülök és lábamat a pedál fölé helyezem. Alig nyomok le két billentyűt, hagyom, hogy elhaljon a hangja, mi tovább reszket a belsőmben. Rád pillantok és hirtelen ötlettől vezérelve húzom elő a pálcám és egy intéssel ösztökélem a hangszert önálló játékra, én pedig felállok és eléd sétálok.
- Tudom, hogy tanulni szeretnél, de… - lágyan mosolyodom el, majd feléd nyújtom a jobbom, míg bal alkarom lazán a hátamnak simítom. - táncolnál velem? Tudod… születésnapom van. - Szélesedik a mosolyom és játékos fény villan a kékjeimben. Sosem örvendtem ennek a napnak, egyedül anya vitt bele derűt. De most nem is kívánhatnék ennél jobbat.

Yours,

Malachi

[- Azt csodálom, hogy te nem.]

oxymoron

2006. 05. 11. csütörtök

Malachi Maddock

Óhatatlanul a legfontosabb személlyé váltál, pedig nem is olyan régen mindent megtettem azért, hogy a közelembe se akarj jönni. Készen álltam arra, hogy leéljek egy olyan életet, ahol nem adok teret azoknak a dolgoknak, amik most odáig vezettek, hogy szívem vallomásával terheljelek. Ezért is a bocsánatodat kéne kérnem – és kérlek, tégy így, bocsájtsd is meg nekem! Nem hittem volna, hogy egyáltalán lehetséges. Hisz látod, még most is nehezemre esik elhinni, hogy nem tilos az, amit csinálunk, pedig még mindig nem szakadt ránk egyik Isten haragja sem.

Fejem annyira billentem meg, hogy bőséges teret nyújtsak arra, hogy hozzáérhess hajamhoz. Szeretem, amikor ujjaid felszántják fejbőrömet, órákig el tudnék veszni benne, és csakis erre az érzésre gondolok akkor is, amikor kihunynak a Wampus szobájának utolsó fényei is. Az emlék azonban elegyedik azzal az eleven, jeges félelemmel, mely mintha véráramlatomba kerülve kényszerítene bénultságra. Ha egyszer egy mumust kellene elűznünk a hálóteremből, mi magunk lépnénk ki belőle, és kettőnk titka elevenedne meg úgy, hogy azt mindenki lássa. Lopott pillantásaink és érintéseink szennyeznék Vitrol újságját, aranytojást tojó kakasok lennénk közszemlére téve valamiért, ami gyönyörű, és igazán nem ártunk vele másnak, legfeljebb Thaddeus Maddock elvárásainak. Még nem mertem elég mélyre süllyedni ebben a spirálban, tudatosan kerülöm ezt az örvényt és az ellenkező irányba úszok, mert ha belefulladok, akkor vége. Csak Nox és Morris arcát látom, rájuk képzeltem az undort és megvetést, pedig annyi mindent elviselek tőlük. De ezt valahogy még sem.

- Azt csodálom, hogy te nem. - táskámból előkeresem a szemüvegem. Mostanság egyre ritkábban látod rajtam, ily közel az utolsó próbához azonban kerülöm a felesleges bájitalokat is. Egyik lábamat keresztbe vetem a másik térdemen, hogy azon támasszam meg a rendkívül izgalmas, „Ősi rúnák könyve” című kötetet, hogy legalább egy elfogadhatót összeszenvedjek a fordításokból RAVASZ-on – önként vállalt büntetés azért, amiért egyetlen év alatt akarom behozni azt, amire mások hosszú éveken át készülnek, de mindenképp be akartam biztosítani a helyem, aminek ez a feltétele. Egyébként se fog ártani.

Kinyitom a könyvet az utolsó fejezetek egyikénél; a lapok széleit ocsmány kézírásom szennyezi azokkal a véletlenszerű gondolatokkal és ábrákkal, amik az óra közben ütöttek helyet gondolataim között. Nagy levegőt veszek, hogy rávegyem magam abba, hogy belekezdjek a tanulásba – a zenéd biztosan segíteni fog benne. Az első két hang után némi csöndet hallok, mielőtt megindulna a dalod. Váratlanul ér az, hogy a zene ellenére mégis előttem vagy, és nem a zongoránál ülsz.

Amikor a kezed nyújtod, nem az az első gondolatom, hogy táncolnál velem. Egészen más ötletek fogalmazódnak meg bennem, mialatt átrakom a könyvem a táskám mellé. Egy rókamosoly kíséretével húználak is magamhoz – bőven elférünk itt ketten is - , és talán még érzed is a húzó mozdulatot, amikor felteszed a kérdést. A meglepettség győzedelmeskedik, diadalát pedig a kissé oldalra billenő szemüvegem nyilatkoztatja ki. Az emberek általában okosabbnak néznek ki szemüveggel. Ez a gondolat motiválhatta Gardnert is, amikor felvett egyet valamelyik vizsgájára, aztán soha többet nem láttuk rajta. A pillanatnyi értetlenkedésem azonban nem tudja elfedni a csálén álló okuláré sem.

- Ahogy óhajtod, Mal. - hüvelykujjam végigsimít kézfejeden, mielőtt felállnék hozzád. Ez a te napod, Mal, ha ez tesz boldoggá, akkor táncolok veled úgy, ahogyan azt te szeretnéd. Pár lépést teszek veled, hogy a terem szabadabban hagyott területe felé lépjünk. Csak a szemüvegem igazítom meg úgy, hogy az a fejem tetejére kerüljön.

- Egyetlen táncot ismerek, azt is kötelező jelleggel tanultam meg. Meg a szünetekben el szoktam járni a helyi koncertekre, de táncnak nem nevezném, amit ott művelek. - a helyben ugrálás és üvöltözés leginkább gőzkiengedés, ha épp van valami értelmesebb koncert Minneapolisban vagy Saint Paulban. Túl gyakran nem kell tartani ettől, Elyben meg aztán végképp nincs más, csak fenyvesek meg vízesések, meg egy rakás dugbog a vízben. Szándékosan ügyelek rá, hogy ne ejtsem ki a bál szót a számon; nem hiszek abban, hogy köztünk bárminek tabunak kell lennie, igenis, vannak dolgok, amiket akkor is ki kell mondanunk, ha az fáj. De nem ma, mert ez a nap nem a múlté, és nem is az enyém – a tiéd, Mal, csakis a tiéd. Rendelkezz felettem.

[- Csak hunyd le a szemed és lazíts. Engedd, hogy a szíved felvegye a zene ritmusát és most az egyszer hagyd, hogy én vezesselek téged.]

Dear Solace

my light, my darkness

Z avarod szélesebb mosolyra késztet és míg felülemelkedsz rajta, azalatt a szívdobbanásnyi öröklét alatt pont van időm elgondolkodni azon, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi időszakban. Korábban kín hasított volna az eleven húsba, sugárzó mosoly álcája mögött visszakoztam volna és önnön elmémet téptem volna a kínos pillanat nyomán. Mindig fuldokoltam, Solace, saját magam börtönében sínylődtem, vacogtam a csontig hatoló fagytól, holott alig pár lépésre volt az otthon békés melege, csak épp képtelen voltam észrevenni azt. Vagy talán láttam, igenis csodáltam a hóvihar közepén a távoli meleg pontot. az önfeledt kacajt, a lágy tekintetet és ölelő karokat. Álmodoztam róla, néma sóhajokkal adóztam az ábrándnak, mégis elfordultam, menekülőre fogtam a lehetőségek küszöbén, hogy csakis akkor nézzek vissza újra, mikor elérhetetlenné vált. Az álom addig csodás, míg álom marad, fantázia csupán, hisz mi lesz akkor, ha mégis elérjük? Meddig tart a törékeny illúzió? Meddig tart, míg a hideg kivágja az ajtót és elfújja a meleg tüzet? A parázs is kialszik egy idő után. Az álom is szürke lesz, ha túl sok időt tölt a valóságban - talán ez tartott vissza eddig.
Most meleg van, Solace. Békés-nevetős meleg, épp puha az élet, színekben gazdag, sehol a viharfelhő, csakis a napsugár köszön be az ablakon át. Boldogan dobban a szívem is, ahogy felállsz és hagyom, hogy mint máskor is, te vezess a rögtönzött táncparkettig - de csakis addig. Magabiztosan szorítok rá a kezedre, mi már amúgy is ujjaim közt pihen, stabilan lépek félig oldalra, hogy egy elegáns rántással húzzalak magamhoz, pontosan a zene diktálta ütemre. Lágy mosollyal figyellek, aranyosnak találom a zavarod és a sutaságod, ami az idegen terep csempész a mindig céltudatos mozdulatok közé. Jobbodon végig simítva vezetem végül kézfejed a derekamra, majd hasonlóképp helyezem a sajátom a csípődre.
- Csak hunyd le a szemed és lazíts. Engedd, hogy a szíved felvegye a zene ritmusát és most az egyszer hagyd, hogy én vezesselek téged. - Mondom játékosan, miközben másik kezem is a csípődre csúsztatom és lágy nyomást gyakorlok rá, hogy elindítsalak a lágy ritmus útján. Nem foglak nehéz helyzetbe hozni, laza ölelésbe vonlak és hagyom, hogy a zene ringasson minket, mint lusta hullámok a csónakot. Dúdolni kezdek, hogy legyen mire fókuszálnod, ha szükséged lenne horgonyra az ismeretlen vizeken.
Tudod, tényleg sokat változtam. Nem volt ez harsány, senem feltűnően gyors, inkább időigényes, mint ahogy észrevétlen hoz újabb leveleket a fa; elveszik a lombkorona egészében, de egyszer mégis arra lesz figyelmes az alatta megpihenő lélek, hogy a Nap égető sugarai már nem találnak utat az apró réseken át. Láthatatlanul futtattam a gyökereim mélyebbre, mostam a medrem szélesebbé. Már nem süllyed el a léptem, már kevésbé rogy meg a térdem a magamra aggatott súlyok alatt. Már kevesebb a hamis álarc, már őszintébb a mosoly és már nem teljesen idegen a számban a magam érdeke. Már képes vagyok olykor nemet mondani, megfogalmazni a saját igényeimet. Oly messze még az út vége, meredek a szikla, min mászni kezdtem, de már tudom, hogy minden lépés megéri, mert a kilátás minden verejtékért, minden vérért és nehézségért kárpótolni fog.
Újra a kezedre fogok és biztos kézzel lépek hátrébb, hogy egy lassú, de határozott pörgetéssel immár a hátad a mellkasomnak simulva ringatózzunk tovább. Ujjaim végigfutnak a mellkasod alsó részén, lágy ölelésbe vonlak és halántékom a válladnak döntöm. Orrom megtelik az illatoddal, amibe beleremeg minden porcikám, elhozza az integető napsugarat az ablakból, de már látom a felhőket is a távolban. Látom őket, látom, hogy egyszer el fognak érni minket, ádáz haraggal csapnak le ránk, villámokat szórva fogják felégetni a világunkat, a békét, a meleget, a boldogságot. Mert végtére is, én Maddock vagyok, te pedig Bar(e)bon(e). Te vagy a nyughatatlan tűz, én a patak hűs vize, majd a káoszba fúló vízesés. Talán elkerülhetetlen, hogy kioltsuk egymást. Én mégsem félek, Solace. Nem rogy meg a térdem, nem remeg meg a kezem, nem fogy el a levegőm. nem költözik riadalom a kékjeimbe. A talaj épp szilárd a lábam alatt és tudom, hogy bárhogy is alakul a jövőnk, ez az a pillanat, ami örökre velem marad, ez lesz az, ami bizonyítja a szerelmem örökét-igazát, mi képes volt felperzselni a vashidakat is kettőnk között. Ez a pillanat a csoda, ez a pillanat az örökkévalóság, ez a pillanat az, ami miatt érdemes élni és emlékezni.
Magamhoz szorítalak és csókot lehelek a nyakadba, hogy a következő pillanatban már ismét a zongora előtt üljek. Mély levegőt veszek, majd a saját játékommal taszítom némaságba az előbbi dalt. Beleremegek, ahogy a hangok életre kelnek, ahogy megelevenednek közöttünk, mindaz, amik voltunk, vagyunk és leszünk és mindaz, ami örök, még ha egyszer a múltból is kell majd újra a mellkasomra húznom egy didergő éjszakán. A napfényt és közelgő fellegeket. A Napot és a Holdat. Phobost és Deimost. A Farkast és a Rókát. Solacet és Malachit. Bar(e)bon(e)t és Maddockot.
Mert ez a pillanat az egyetlen örökké, amit sose feledek.

Sincerely,

Malachi