Chris L. Minard

CHRISTOPHER LAERTES MINARD

Mottó

„Tudnod kell hogy a felhőkön túl mindig kék az ég!”

Alapok

jelszó || „Aggódni butaság. Olyan mint esernyővel sétálgatni, esőre várva.”
így ejtsd a nevemet || Krisztofer Láertész Minörd
nem || férfi
születési hely, idő || Bath (Egyesült Királyság); 1985. augusztus 21.
horoszkóp || oroszlán
kor || 13
vér || félvér
évfolyam || harmadik

A múlt

Gyerekkor

Azt mondod, hallani akarod a történetemet? Milyen volt gyermeknek lenni, hogyan zajlottak a napjaim? Mennyi időt szánsz rám? Öt, netalán tíz percet? Nem biztos, hogy elég lesz, de rendben van. Kezdjünk hát az elején.

Bath alapvetően nem egy nagyváros. A mi családunk pedig alapvetően nem egy gazdag család. Ebből kifolyólag nem engedhettük meg magunknak, hogy holmi hatalmas kúriában, vagy akár egy takaros házban éljünk a kertvárosban. Nem, nem… Lent éltünk, közel a rakparthoz, az Avon mellett. Nem éppen biztonságos környék, de egész békésen megéltünk ott. Helyesebben szólva, még mindig ott élünk, de most ugye a gyermekkoromról mesélek. Rengeteg furcsa ember fordult meg felénk: a legtöbben a folyón haladó kereskedőhajók matrózai. Kigyúrt, izmos, ijesztő népség, leheletükből áradt a szesz émelyítő illata. Gyakran betértek a kikötő melletti kocsmába, ahol édesanyám dolgozott pultosként, és én valahogy mindig kedveltem őket. Persze, első ránézésre faragatlan fickóknak tűnhettek, és hányszor, de hányszor akarták már ágyba vinni anyámat, aki kedves, de határozott elutasítással fogadtak a számos ajánlatot… Mégis azok a férfiak tele voltak élettel, szenvedéllyel, és lehet, hogy csak a bor tette velük, de boldogok voltak. Sok időt töltöttem köztük a kocsmában, persze anyám odaadó felügyelete alatt. Mondhatni a kocsmában nőttem fel, pedig még fel sem nőttem teljesen. Első utam az iskolából oda vezetett, hogy hallgassam a rakodómunkások meséit a régi időkről, a vágyakozásaikat a tengerről, több száz éve élt kalózkapitányokról, nomeg a tengert megjárt matrózok történeteit a tengeri szörnyekről, vagy magáról a rémséges Krákenről.
Furcsa, hogy az egyetlen ember, ezen a veszélyes környéken, akitől féltem, az egy leszegényedett utcai bohóc volt, aki lent lakott az egyik csónakház mellett. Mindenki mással jóban voltam, olyan volt a környék, mint egy összetartó falucska, és mindenki ismert mindenkit. De az a bohóc más volt… Sosem tudtam a nevét, de ha csak megláttam, inkább kerülővel mentem haza, csak ne kelljen találkoznom vele. Abból élt, hogy lufi-állatkákat osztogatott kisgyerekeknek. Egyszer nekem is akart adni, mikor nagyon pici voltam, de én elszaladtam előle. Hogy miért is volt olyan félelmetes? Lássuk csak, hogyan is írhatnám le. A fehérre mázolt arcával, elmosódott vörös vigyorával a Batman képregényekből ismert Joker-t idézte, de félhomályban, mikor részegen támolygott hazafelé sokkal félelmetesebbnek tűnt. Amelyik foga éppen nem állt a rothadás utolsó stádiumában, az már rég kihullott, így mikor elmosolyodott sem árasztott bizalomgerjesztőbb látványt. A ruhája úgy nézett ki, mint amit éppen akkor húzott ki valamelyik szemetesből: össze-vissza volt foltozva különböző anyagokkal, és a színét már teljesen kiszívta a nap. Ráadásul már méterekről érződött mind a ruhájának fullasztó szaga, mind az olcsó sör bűze, ha a közelébe ment az ember. Parókája is olyan volt, mintha kutya szájából tépték volna ki, színe halvány rózsaszín, és már igencsak a pókok otthonaként szolgált. Minden szálát vékony, de szemmel is látható fehér háló kötette össze. Amióta először találkoztam vele, azóta a világon élő összes bohócban őt látom, és félek tőlük.

No, de térjünk csak vissza rám. Elvégre rólam van szó, nem a bohócokról, nem igaz?

Apám, mivel mugli születésű varázsló, hiába hogy a Roxfortan tanult mágiát, ritkán alkalmazta azt. Mindig többre tartotta a kétkezi munkát, legalábbis otthon, de attól még a varázsvilágban vállalt munkát. A Reggeli Prófétánál dolgozott, mint fotós. Azt mondta, így majd ha elkezdődik számomra az új élet, a Roxfortban, könnyebb lesz beszerezni a holmikat az első évemhez, és nem kell majd pénzt váltanunk a Gringotts-ban. Én úgy lettem nevelve, hogy már mióta az eszemet tudom, ismerem a varázslatot, tudom, hogy nem csupán bűvészet az egész, hanem valódi mágia. Azzal is tisztában vagyok már pici korom óta, hogy én is varázsló vagyok. Éppen ezért nem volt nagy meglepetés sem a szüleimnek, sem nekem, mikor egy parkbeli séta alkalmával, méterekkel távolabbról kipuffantottam egy lufi-állatokat áruló bohóc összes alkotását, annyira megijedtem. Az sem, mikor a szomszéd macskája kikarmolta az egyetlen labdámat, és dühömben legalább öt méterre repítettem, úgy hogy hozzá sem értem. Szerencsére az esetet senki nem látta, és a macska is túlélte. Azóta nem láttam a házunk körül ólálkodni. Ez csupán pár évvel volt első roxforti tanévem kezdete előtt.

Akkor még a Newbridge Primary School diákja voltam. A suli nem volt túl messze lepukkant kis viskónktól, és jobb híján mindig gyalog tettem meg a köztük lévő utat. Sosem voltam rossz diák, jól tanultam, és igyekeztem kihozni magamból a legjobbat. Hat-hét évesen, mikor az ember iskolába kerül, akkor minden tudománynak számít, amit ott tanul. A betűk ismerete, a számok, az olvasás, az írás tudománya, mind-mind érdekes, és magával ragadó. Legalábbis számomra az volt. Szerettem a matematikát, és az irodalmat is, ennek következtében pedig gyorsan tanultam. Leszámítva, hogy varázsló voltam, ugyan olyannak számítottam, mint bármely más kisiskolás. Csak úgy szívtam magamba a tudást, mint a szivacs a vizet.
Itt ismerkedtem meg gyermekkori barátommal, Roberttel is. Rob nem volt buta gyerek, de borzalmasan lusta volt, ezért ritkán kapott jó jegyet. Az osztályfőnökünk kért meg, hogy segítsek neki, és nézzek a körmére. Én sem voltam sosem olyan nagyon magas, de ő sokkal kisebb termetű volt nálam. Gesztenyebarna szemeiből szinte érezni lehetett, hogy sugárzik a pimaszság. Sok rosszba vitt bele, ő pedig sok jó dolgot tanult tőlem, amire szükség volt az órákra. Jó csapatot alkottunk, mondhatni elválaszthatatlanok voltunk. Azt nem árultam el neki, hogy varázsló vagyok, és ez szerintem nem is olyan nagy baj. Nem kell mindenkinek mindent tudnia. Arról nem is beszélve, hogy ha elmondtam volna neki, lehet, hogy ostobának tartott volna. Apám is óva intett: „nem jó az ilyen dolgokat megosztani a varázstalan emberekkel. Nem értenék meg.” Mégis jó barátok voltunk Robbal, a titkok ellenére is. Gyakran játszottunk náluk. Az ő családja gazdagabb volt, mint az enyém, és messzebb laktak a rakparttól. Több játéka is volt, mint nekem. De édesanyámék nem szerették, ha mindig náluk vagyok, mert szerintük az olyan, mintha kihasználnám őt, vagy a szüleit. Amikor épp nem Robéknál töltöttük a délutánt, akkor a kocsmában a munkásokkal és anyuval. A barátságunk a kölcsönös tiszteletre alapult. Ő tisztelte a tudásvágyamat, és hogy mindig bátor maradtam, én pedig tiszteltem az ő megoldó képességét. Amilyen lusta volt, olyan kreatív. Ez később kissé rám is átragadt, hiszen sok praktikát lestem el tőle, hogyan lehet könnyebben, kevesebb munkával elvégezni egy-egy feladatot.

Látod? Mondtam, hogy nem lesz elég tíz perc… De ne aggódj, a java még hátra van!

Roxfortos évek

1996. július 18.
Reggel a nap sugaraival ébredtem, egyszerűen csak kipattant a szemem. Nem is tudom, miért, talán mert éjszakára elfelejtettem becsukni a szobám ablakát, és mikor hajnalok hajnalán elhaladt a halszállító hajó a házunk előtt, az undorító, büdös halszag facsarni kezdte az orrom. De az is lehet, hogy azért, mert odakint ajtó csapódását hallottam. Anya dolgozni ment. Gyorsan kiugrottam az ágyból, és belebújtam a kedvenc piros pólómba, amihez a farmer rövidnadrágomat vettem fel. Kimentem a szobámból, és aput a konyhában találtam. Nem volt nagy meglepetés, hiszen csütörtökön sosem dolgozott. Hogy mi alapján válogatják a varázslók a szabadnapjaikat…?! Rejtély…
- Jó reggel, apa! - köszöntöttem, majd féloldalra fordulva átfurakodtam közte és a konyhaszekrény között. Hiába, a konyhánk túl szűk volt ahhoz, hogy rendesen elférjünk benne. Igazából az egész lakásunk szűk volt, de ez sosem jelentett különösebb problémát.
– Korán keltél… Mi történt? – Hát ez a reggel is jól indul. Semmi szia, vagy valami… Korán keltél… Még az újságból sem pillantott fel. Mostanában minden beszélgetésünk hasonlóan zajlik, de tudom, hogy ez nem véletlen. Idén kell elkezdenem a varázslóiskolát, és apa, mint a Reggeli Próféta egyik alkalmazottja első kézből kapja a rosszindulatú híreszteléseket, és pletykákat. Most is összeráncolt szemöldökkel vizslatta az egyik lapot, amin egy vénséges, hosszúszakállas ember arcképe mozgott. Az orrán félhold alakú szemüveg pihent. Ismertem már az arcot. Majdani iskolám igazgatója volt, Albus Dumbledore. Mellette, egy másik mozgóképen az elgyötört arcú Mágiaügyi Miniszter volt látható. Apa, miután nem válaszoltam neki azonnal, és láthatóan egyébként is elege lett az olvasásból, az asztalra tette a Prófétát, és felém fordult. Én éppen ekkor töltöttem ki magamnak a reggeli tejadagomat, és leültem mellé az asztalhoz.
– Semmi, csak bejött a büdös. Van valami érdekes? – böktem az újság felé. Apa arca megrándult, mint aki el akar előlem hallgatni valamit, majd megrázta a fejét.
– Nincs… Ugyan az a huzavona, mint már hónapok óta. „A Nagy Úr visszatért!” Régóta nem ír már mást az újság. – mondta enyhén bosszús arckifejezéssel, majd rátámaszkodott az asztalra, és felállt. – De most, ami fontosabb. Mit reggelizel? – Arckifejezése változott: nyugodtabb lett, és mosolyra húzta a száját, majd összeborzolta a hajamat. Kár volt kérdeznie, már tudta a választ, hiszen azonnal a hűtőhöz lépett, és kivette belőle a vajat. Letette az asztalra, majd elővette a tartóból a kenyeret, és vágott két karéjt: egyet magának, egyet pedig nekem. Hálás szemekkel néztem rá, majd egy kenőkéssel, ami a pulton volt, el kezdtem kenni a kenyeremet. Éppen hogy a számhoz emeltem volna, kopogtatást hallottam az ablak felől. Nagyot pislogtam, és összecsuktam a számat a kenyér előtt. Mind a ketten a hang felé fordítottuk a fejünket, de a furcsa jelenséget apa szúrta ki előbb.
– Bagoly! – szólalt meg, és mintha mi sem volna természetesebb, odalépett az ablakhoz, és beeresztette a madarat. Az bereppent, és letett elém egy nagy, sárgás borítékot, majd ahogy jött, úgy távozott. Egy ideig még néztem, a távolodó állatot… Apa torokköszörülése rángatott vissza a valóságba. – Azt hiszem, fontos leveled érkezett. – mondta teljesen nyugodtan, miután becsukta az ablakot, és visszaült a reggeliéhez, hogy elfogyaszthassa azt. A tekintetem a boríték felé vándorolt.

Christopher L. Minard
Számozatlan rakparti lakás,
Bath,
Somerset

Ez állt rajta, a sarkában pedig egy míves címer díszelgett. Bizonytalanul apára néztem.
– Ugyan már, nyisd ki, kölyök, a tied – kacsintott rám. Láttam az arcára kiülő vegyes érzelmeket. Tudtam, mi áll a levélben, ő is tudta. És azt is tudtam, hogy ha nem lenne ilyen rossz az időzítése annak, hogy elkezdjek varázsolni tanulni, akkor apa majd kiugrana a bőréből örömében. De idén más volt a helyzet. A varázslóvilág tele volt veszélyekkel, és sokan már nem tartották a Roxfortot sem biztonságos helynek. Remegő kezekkel tettem le végül a kenyeremet, és a levélért nyúltam. Feltörtem a hátoldalán díszelgő skarlátvörös pecsétet, és kivettem belőle a papírt.

Kedves Christopher Laertes Minard!
Gratulálunk, ön felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába!

Elég volt ennyit elolvasnom. Személy szerint boldog voltam. Tényleg, nagyon boldog. Alig vártam, hogy láthassam az óriási termeket, és a birtokot, amiről apa már annyit mesélt…..

1996. szeptember 1.
Fontos nap a mai. Ma utazom először a Roxfortba. Reggel, mire felébredtem, és összepakoltam a holmimat, amit előző hetekben szereztünk be egy Londoni utazás alkalmával, apa már a ház előtt várt minket, a kissé lepukkant, bérelt autó mellett. Arra ugyan nincsen pénzünk, hogy saját járművet tartsunk fent, de azt megtehetjük, hogy egyszer-kétszer, mikor éget a szükség, kibéreljünk egy olcsóbb kocsit egy közeli használtautó-kereskedésből. El sem tudtam képzelni, hogy apa hogyan tudta beletuszkolni az összes cuccomat abba a kis csomagtartóba, minden esetre sikerült neki, és pár perccel később már kifelé tartottunk a városból és ráhajtottunk az autóútra, London felé véve az irányt. Nincsen túl mesze, de a fővárosnál távolabb még sosem jártam. Ma viszont fogok. Egészen fel, Északra. Izgatottan vártam a vonat utat.

…..

Hosszú idő múlva, éppen időben megérkeztünk a Kings Cross-ra. Nemsoká indult a Roxfort Expressz. Apa sebes iramra kapcsolt a cuccaim kipakolásával kapcsolatban, és egy kocsira rakta őket, amit elkezdett tolni. Csak tolta, és tolta, én pedig anyu kezét fogva mentem utána.
– Gyertek, ne maradjatok le. Nehogy lekéssük a járatot! – szólt hátra mosolyogva, miközben egyenesen egy fal felé tartott a kocsival. Nem lassított, egyszerűen eltűnt a falban. Anyuval összenéztünk, de az Abszol út bejárata után ez már nem volt olyan nagy meglepetés, hát mi is beléptünk utána a falba. Mikor kiértünk a túloldalra, egy az eddigiekhez hasonlító vágányt láttunk magunk előtt. A vonat már bent állt, és várta a felszállókat. Minden diák búcsút vett a szüleitől, ki-ki a testvéreitől is, majd felugrottak egy-egy vagonra. Én bátortalanul ácsorogtam anya kezét szorongatva, miközben apa felpakolta a ládámat a vonatra, és elhelyezte egy fülkében. Aztán leszállt, és oda lépett hozzám. Leguggolt, hogy közelebb legyen egymáshoz az arcunk, majd a gigantikus járgány felé mutatott.
– Abban a fülkében van a cuccod, ne veszítsd el! Ne félj, nem lesz semmi baj, és a Süveg sem fogja megenni a füledet. Küldj majd baglyot, amikor csak tudsz. Ismerkedj, szerezz barátokat, élj, és varázsolj. Csak ennyi a feladatod. – Nem tartott szünetet. Megveregette a vállamat, majd felállt és anyára nézett. Én is felé fordultam. Könnyezett… Nem tudtam, örömében, vagy bánatában sír-e, de azért szorosan megöleltem őt is, és apát is. Anyu nyomott egy csókot a homlokomra majd annyit súgott:
– Menj fiam… Menj… - azzal kibontakozott az ölelésemből, és útnak eresztett. Én felléptem a vagon lépcsőjére majd egy sóhaj után behúztam magam a belsejébe. Ma egy új nap veszi kezdetét…

…..

Megérkeztünk a Roxfortba. A Kastély egy monumentális építmény, egyszerűen csodálatos, mesebeli. Csónakokban vittek át minket a tavon, ezalatt jobban megfigyelhettem, bár fényt csak a tornyokon elhelyezkedő ablakokon átszűrődő lángok biztosítottak. Máskülönben teljes sötétség honolt a vidéken, az ég is borult volt.
Mikor beértünk a kastélyba, a Nagyterem előtt megállítottak minket. Kicsivel később mindannyiunkat bevezettek, és előre kísértek, a tanárok asztala elé. Középen, egy sámlin már ott állt a Teszlek Süveg. Apám mesélt róla, igazából elmesélt mindent, amit itt, a Roxfortban átélt. Elkezdték olvasni a névsort. Mikor az „m” betűhöz értünk, és elhangzott a nevem, a lábam megremegett, de elindultam a sámli felé. Felültem rá, a mellettem álló tanárnő pedig a fejemre helyezte a Süveget. Duruzsoló hangot véltem hallani, de senki nem adta jelét, hogy más is hallaná. Olyan érzés volt, mintha valaki az én fejemmel gondolkozott volna.
– Hmmmmmmmm…… - mondta a hang, majd elhallgatott. – Hmmmmmmmmmmm… - kezdett rá pár másodperccel később, majd ismét csend lett. Aztán megszólalt. Az arctalan gondolkodó beszédhangja megnyugtatóbb volt, mint a hümmögése. Mély, kellemes rezgésű.
– Nehéz eset, annyi szent. Bátorságod vitathatatlan, fiú, és a szíved is a helyén van. Ellenben az ész adományát sem veted meg, és szorgalmad talán nem is ismer határt… - apróbb szünetet tartott, majd újra felcsendült. – Hmmmmmmmmm... – és újabb hatásszünet. Már kezdett elfogynia türelmem, annyi ideje ültem ott, mint valami skizofrén, magammal társalogva, mikor végre újra megszólalt. – Szenvedély is tüzel benned. Dicséretes, de a bölcsességed is megvan vajon, hogy visszafojtsd? Hova tegyelek? Nos rendben. - Nem tudom, mire mondta, hogy rendben. Én meg sem szólaltam, nem mondtam semmit. Aztán újra hallottam, de immár nem a fejemben, hanem a fejemen. Hangosan.
– Legyen a házad a.... - Ezzel a felkiáltással végleg elhalt a hang és valaki levette a fejemről a süveget. Én szinte nem is láttam, nem is hallottam semmit. Egy gyengéd, de határozott lökést éreztem a vállamon, hogy induljak a kijelölt asztal felé, és megtettem. Mosollyal az arcomon ültem le a társaim közé, és olyan furcsa érzésem volt, mintha valamit elfelejtettem volna...

Mire vagy még ezen kívül kíváncsi? Mi mást mondhatnék? Életem legzsúfoltabb napja volt az első nap a suliban. Azt ezt követő két év durva volt. Az első év, amit az iskolában töltöttem egy súlyos tragédiával végződött, a második pedig egy háborúval. Hogyan is tudnám mindezt szavakba önteni, és elmesélni? Elsőben megtanultam az alapokat. Mindenből. Megszerettem a bűbájtant, és megutáltam a bájitaltant. Rájöttem, hogy tudok repülni, és hihetetlen, de még élvezem is. Rá jöttem, hogy sok gyakorlás mellett el tudom sajátítani az átváltoztatástan rejtelmeit, és a sötét varázslatok kivédését. Másodikban pedig… Nos a második nem volt túl élvezetes tanév, viszont annál emlékezetesebb. Borzalmas volt. Minden pillanatban féltem. Féltem, hogy elveszítem az életemet, féltem, hogy elveszítem a szüleimet, féltem, hogy elveszítem a barátaimat… Gyerek voltam, és nem sokkal lettem azóta sem nagyobb. Mégis terrorban tartottak. A hideg is kiráz, hacsak rágondolok. Nem akarok erről mesélni!

Háború/Béke

Apámat, mint oly sok más mugliszületésű varázslót beidézték a Wizengamot elé, hogy kifaggassák (majd pedig elítéljék, és egy kedves kis cellába zárják.) Nem volt ugyan az elsők között, de megtörtént, és könyörtelenül elhurcolták. Ennek – hála az égnek – nem lehettem tanúja, mert a Roxfortban tartózkodtam, ahol a legkevésbé sem volt jó világ, főleg akkor nem, ha az ember szülei muglik voltak. Hogy teljesen őszintén szóljak, borzalmas volt. Alapvetően nem szoktam félni, vagy rettegni, de őrült, aki egy ilyen háború közepette, halálfalókkal körülvéve nem fél. Főleg, ha egy 11-12 éves kisfiúról beszélünk. Nem mi voltunk a legmerészebb, legodaadóbb harcosok a csatában, bár apám minden bizonnyal belevetette volna magát a harcba, ha nem lett dugták volna börtönbe. Persze, én is mentem volna, na de gondoljunk csak bele, hogy lettem volna képes kiállni egy halálfaló, egy bestia, vagy akár egy óriás ellen?! Elvégre egy másodikos gyerek voltam csupán, alapszintű ismeretekkel, és még csak kitűnő, vagy stréber sem voltam, hogy többet tudjak a kortársaimnál. Egy tapasztalt, párbajokban és vérre menő csatákban edzett sötétvarázsló ellen vajmi kevés esélyem lett volna. Így a háborút a többi kisdiákkal a pincében vészeltük át, jobb híján. De ha nem is láttunk… Hallottunk mindent. A robbanások, a halálsikolyok, szörnyek ordításai… Nem csoda hát, hogy féltem.
Anyámat nem érintette túlzottan, de nem lehetett ő sem nyugodt. A férje közvetlen életveszélyben volt, és közveszélyesnek bélyegezték, én pedig nem lehettem mellette, hiszen vissza kellett mennem az iskolába. Nem voltak könnyű idők, és mindannyian szívből örülünk neki, hogy végre vége van.
A háború végeztével visszatérhetett az életünk a „normális” kerékvágásba, apám hazatérhetett, és újrakezdhette a munkáját a Reggeli Prófétánál, én pedig újult erővel kezdem a Roxfortban a harmadik tanévemet.

   Jellem

Kedves, jóravaló gyerek. Akárki akármiben a segítségét kéri, habozás nélkül belevágja a fejszéjét. Ez persze nem mindig jó a számára, mert van, hogy nem tud egyedül megbirkózni a feladattal. Azonban, ha egyszer valamit a fejébe vesz, nem nyugszik addig, míg véghez nem viszi, vagy el nem bukik. Bármennyire is készségesen segít másoknak, ő maga sosem fogad el segítséget, ahhoz túl büszke. Családi hátteréből adódóan sosem volt nagyravágyó, vagy beképzelt. Nem volt mire.
Őszinte, és a feladatait mindig szorgalmasan elvégzi. Mindig igyekszik kihozni magából a legtöbbet, de vannak területek, melyben ez nem megy neki egykönnyen. Könnyen fel lehet bosszantani, és olyankor gyakran tesz valami olyat, amit később megbán, például verekedésbe keveredik, vagy megsért valakit. Nem egy nagyágyú az évfolyamon, és sosem verekszik jókedvéből. Csakis azért harcol, ha úgy véli,megéri küzdeni valamiért, de ha belekötnek sosem fut el.

Erősség || segítőkész, önzetlen, bátor, tisztaszívű, őszinte
Gyengeség || makacs, lobbanékony, gyakran meggondolatlan

   Apróságok

mindig || kaja, alvás, repülés, a nyári napsütés, egy régi könyv illata
soha || macska, fülbemászó, galamb, ha bámulják evés közben, (ha egy galamb bámulja evés közben), ha felébresztik
hobbik || olvasás, lógás a barátokkal, varázslósakk
merengő || Legjobb: jelenleg az, mikor a háború végeztével végre újra a szüleivel lehetett. Legrosszabb: ostobaság, de az, amikor A Bohóc lufit akart neki adni, és közel hajolt az arcához.
mumus || bohóc
Edevis tükre || A szülei mellett áll, egy nagyobb lakásban, mert végre megtehették, hogy elköltözzenek.
százfűlé-főzet || áthatóan kék, akárcsak a szeme, az íze pedig első ízlelésre savanykás, de az utóíze enyhén fűszeres, mondhatni egész kellemes.
Amortentia || rózsa, egy régi könyv illata, orgonaillat, csokoládé
titkok || hat évesen fogtunk Robbal egy gyíkot, és anya szigorú tiltása ellenére hónapokon keresztül az ágyam alatt tartottam egy cipős dobozban.
azt beszélik, hogy... || nyalizik a tanároknak, hogy jobb jegyei legyenek.

   A család

apa || Gregory Elliot Minard; 37; mugliszületésű; Szerető, gondoskodó velem szemben, én pedig mindenkinél jobban tisztelem őt.
anya || Lilia Mary Ritch; 34; mugli; Milyen is lehetne a viszonyom a világ legodaadóbb édesanyjával? Szeretem őt, és soha nem engedném, hogy bántódása essék. Mellette nőttem fel, és boldog vagyok, hogy ő az édesanyám.
testvérek || -
állatok || -

Családtörténet ||

Mint azt említettem, nem vagyunk mérhetetlenül gazdagok. Tulajdonképpen a családomnak eredete sincs. Anyám egy jelentéktelennek ható pultos egy rakpart-menti kis kocsmában, apám pedig egy mugli családból származó varázsló, aki abból keresi a kenyerét, hogy fotókat készít a Reggeli Prófétának. Sem édesanyám, sem édesapám családja nem rendelkezik nagy múlttal, vagy túlzott befolyással. Apám felőli nagyszüleimet még ismerem is: nagyapám gyerekorvos, nagyanyám pedig tanítónő volt egy általános iskolában, amíg nyugdíjba nem ment. Anyám felől nem volt szerencsém, vagy balszerencsém találkozni a rokonaimmal. Az apja elzüllött részeges ember volt – a májproblémái vitték a sírba – az anyja pedig egy mosogatónő valamelyik eldugott büfében. Anya többre akarta vinni, ezért tanulni kezdett, de az egyetemre nem volt pénze.
A szüleim véletlenül találkoztak, egy városi rendezvényen. Azonnal egymásba szerettek, legalábbis így mesélték. Hogy anyám mikor tudta meg apámról, hogy varázsló, azt nem tudnám megmondani. Lehet, hogy már rögtön a kezdetekkor, de az is lehet, hogy csak akkor, mikor először gyújtottam, vagy zúztam szét valamit mentális energiáimat fitogtatva. Még az esküvőjük előtt összeköltöztek a rakparti kis lakásunkba, és akkor kezdett anya a kocsmában dolgozni. Kezdetben csak azért, hogy pénzt keressen az egyetemre, aztán megszerette, és végleg ott maradt.
Aztán persze telt-múlt az idő, én is felcseperedtem, és vészterhes idők közben elkerültem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, hogy megtanuljam kontrollálni az erőmet. Eztán jött a háború. A háború, mely során nem volt szerencsés „sárvérűnek” lenni. Igaz, én –hála apám varázserejének – csupán félvérnek számítottam, de ő nem. Nem volt alkalma a háború során pálcát ragadni, ugyanis azt elkobozták tőle, mondván lopta, és börtönbe zárták csalás végett. Anyám nem tehetett ez ellen semmit, hiszen még varázsolni sem tudott, hogy megálljt parancsolhatott volna az eseményeknek. Én pedig még túlságosan fiatal, tapasztalatlan, és gyenge voltam a harchoz.
Ma, hogy véget ért a háború újra békésen élünk rakpart-menti lakásunkban, összezsúfolva. Véget ért a rémálom, és újra azok vagyunk, akik addig: senkik a világnak, de aranyat érő barátok a környékbelieknek.

   Külsőségek

magasság || 163 cm
testalkat ||átlagos,inkább sovány
szemszín || kék
hajszín || barna
kinézet || Elég vézna alak, bárki joggal hihetné, hogy nem kap eleget enni (ami persze a Roxfortban nem fordulhat elő…). Általában kócos, barna haját jobban szereti kicsit hosszabban hagyni, hogy bele lehessen túrni, és ha a szemébe néz valakinek, a másik úgy érzi, a velejéig lát, olyan tiszta a tekintete. Korához képest teljesen átlagos a magassága. Nem öltözködik kirívóan.

   A tudás

varázslói ismeretek || Pocsék bájitalkeverő, de bűbájtanból kiemelkedő teljesítményt nyújt. Viszonylag jól repül serűn, de nem kiemelkedő tehetség. Szereti az átváltoztatástant és a sötét varázslatok kivédését, de sokat kell gyakorolnia, hogy jól teljesítsen.
felvett tantárgyak || Repüléstan; Legendás Lények Gondozása
pálca típusa || 12,5 hüvelyk, vörösfenyő, főnixtoll
RBF || Még nem végzett az V. évével.

   Egyéb

avialany|| Asa Butterfield