+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Draco Malfoy
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Draco Malfoy  (Megtekintve 1388 alkalommal)

r. Draco Malfoy
Eltávozott karakter.
*****


♦ VIII. évfolyam ♦ A Seggfej ♦ Serial Heartbreaker

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 06. 05. - 01:27:14 »
+5

DRACO LUCIUS MALFOY

Alapok

jelszó || "Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk."
így ejtsd a nevemet || Drákó Lúciusz Melfoj
nem || férfi
születési hely, idő || Wilthsire, 1980. június 5.
horoszkóp || Ikrek
kor || 18
vér || arany
évfolyam || VIII.

 
A múlt

Gyerekkor

Egy esős nyári délelőttön jöttem a világra, szüleim egyetlen gyermekeként. Kár részletesen áradoznom a családomról, néhány jelentéktelen sárvérűn kívül mind a Black, mind a Malfoy név ismerősen csenghet mindenkinek. Kifogástalan körülmények között nevelkedtem, a szüleim mindent megadtak nekem, amit szerettem volna. Sokan szeretik elképzelni, milyen hideg lehet a légkör otthon, milyen érzelemmentes környezetben szocializálódhattam, de azon kívül, hogy apám néha szigorú volt, semmi panaszra nem lehet okom.
 Emlékszem, egészen négy éves koromig meg voltam győződve róla, hogy én vagyok a varázslók hercege, apám a király, anyám a királyné, már egészen kiskoromtól tudtam, messze az átlag felett állunk. Mindig mindent megkaptam, amit szerettem volna, mindent a drága holmiktól a szüleim osztatlan figyelmén át.
 Anyámnak mindig én voltam a szeme fénye, a legdrágább kincse, ahogy azt sokszor el is mondta nekem, apám pedig mindent azért tett, hogy az én életem is olyan sikerekben gazdag legyen, mint az övé. Én pedig mindig olyan akartam lenni, mint ő.
 Bár előfordult, hogy más gyerekkel töltöttem az időmet, a gyerekkorom nagy részét a szüleimmel hármasban töltöttük el. Különösen anyámmal töltöttem sok időt, vele talán a megszokott szülő-gyerek kapcsolatnál is sokkal szorosabbat alakítottam ki. Van, aki kinevet azért, amiért még mindig naponta legalább fél órát töltök azzal, hogy levelet írjak neki, és megosztok vele szinte minden titkot. Nos, a nevetőknek csak annyit mondhatok, hogy csak a mocskos sárvérűeknek van oka szégyenkeznie a családja miatt. Ami apámat illeti, neki ittam minden szavát, mindig, amikor volt időnk beszélni, átadott egy kicsit abból a mérhetetlen tudásból és éleslátásból, amit felhalmozott élete során. Még mindig szívesen beszélgetek vele órákon át, mert bőven van még, amit tanulhatok tőle.
 Soha nem akartam igazán lázadni a szüleim ellen, megadtak mindent, amit akartam, mindig tudták, mit akarok, néha még jobban is, mint én magam. Kivételesen szófogadó gyerek voltam, kicsit talán túlzottan is. Talán nehéz elhinni, hiszen sokszor megszegtem az iskolai szabályzatot, de ami azt illeti, mindig különbséget tudtam tenni az olyan szabályok között, amik értelmesek, valódi hatalom áll mögöttük és az érdekeimet szolgálják, és az olyanok között, amik útban vannak csak vagy nevetségesen gyenge az alkotójuk. Mindig tekintélyalapon döntöttem, amikor a szabályokról döntöttem, hiszen azok nincsenek kőbe vésve, csak iránymutatók, amiket bizonyos kockázat vállalása mellett át lehet lépni.
 
 - Ez csak a szél, kicsim, senki nem sikít az udvaron.- Narcissa Malfoy még félálomban, kócos hajjal, barackszín hálóköntösben is méltóságteljesnek tűnt, ahogy felsétált a lépcsőn, kézen fogva Dracot, a másik kezében világító varázspálcával. A hét éves, világosszőke hajú fiú összerezzent, ahányszor a hideg téli szél erősebbé vált, és megzörgetett egy ablakot. - Dobby! Hozz Draconak egy bögre kakaót!- a konyhából zörgés jelezte, hogy a házimanó felébredt, és munkához látott.
 A kisfiú befeküdt az ágyába, anyja pedig ráterítette a sötétzöld takarót, és leült az ágy szélére. A hosszú, hófehér ujjak gyengéden végigsimítottak a fiú arcán, vékony barázdákat szántottak a szőke hajba. Rövidesen megjelent a házimanó, aki letette a kakaót az éjjeli szekrényre, és miután észlelte, nem érdekli egyik gazdáját sem a jelenléte, távozott a szobából.
 - Anyu, itt maradsz éjjelre? Nem tudok aludni... fúj, ez pocsék!- a kisfiú fintorogva letette a kakaót az éjjeliszekrényre, miután belekortyolt. Miközben Narcissa az apró ezüstkanállal felkeverte a cukrot az aljáról, lentről jövő, halk koppanások jelezték: Dobby a szekrényajtót csapkodja a fejére. Draco halványan elmosolyodott, miközben belekortyolt a kakaóba.
 - Nem lehet, kicsim, anyunak aludnia kell, holnap sok dolga lesz. Idejön majd sok néni meg bácsi, némelyik bácsi majdnem olyan fontos ember, mint apa. Próbálj te is pihenni, holnap szépnek kell lenned, hogy elvarázsold az összes lányt.- a szőke fiú arcán enyhe undor jelent meg, de ettől az édesanyja csak még kedvesebben mosolygott rá.
 - Nem érdekelnek a lányok, mindig csak hisztiznek meg nyafognak. Daphné a múltkor egy órát bőgött, csak mert megcsíptem.
 - Majd később érdekelni fognak, angyalom, azért fontos, hogy már most te legyél mindenki hercege. Holnapután Karácsony, előtte még bírd ki ezt a bált, rendben?- Draco bólintott, azután megitta a kakaó utolsó kortyát, és lefeküdt, miközben nyakig magára húzta a vastag takarót. Tekintete hol az anyjára, hol a hangosan zörgő ablakra tévedt. A függöny másik oldaláról is látszott a kopasz fa árnyéka, ami a szélviharban olyan volt, mint egy nagy, fekete kéz. Azután Narcissa intett a pálcájával, és csend lett, a függöny pedig mintha vastagabbá vált volna. A fiú már nem látta rajta keresztül az ijesztő fát. - Ide nem jöhet be semmi ijesztő, Draco. Amíg apa itt van, semmi nem mer ide bejönni. Apától félnek a szörnyek.
 - És mi lesz, ha apa nem lesz itthon?
 - Akkor itt vagyok én. Anyu soha nem fogja hagyni, hogy bárki bántson téged.- a szőke nő előrehajolt, és csókot nyomott Draco homlokára. Nem mondott semmit, csak ült a fiú mellett, és nézte, ahogy elaludt. Hosszú percekig mellette maradt, mielőtt csendben magára hagyta.

  
Roxfortos évek

Semmi meglepő nem volt abban, hogy menetrendszerűen megérkezett a levelem a Roxfortból. A családomban nem született kvibli még soha, egyik ágon sem, az pedig egyértelmű volt, hogy nem én leszek az, aki szégyent hoz a Malfoy névre. A kérdés inkább az volt, beiratkozom-e a Roxfortba, mert apám jobb választásnak tartotta a Durmstrangot. Az egy sokkal jobb iskola, jobb tanárokkal, szigorúbb követelményekkel, változatosabb tananyaggal, aki azt elvégzi, garantáltan átlag feletti varázsló lesz. Anya viszont ragaszkodott hozzá, hogy a Roxfortba menjek, és akkor ezt én is jó ötletnek tartottam, nem akartam lemondani a napi levélváltásról a szüleimmel. Egy kicsit megijesztett az, hogy nem lehetek otthon velük, az a gondolat pedig sokkolt, hogy külföldre kerülök, távol az otthonomtól és ismerőseimtől, ezért apám beadta a derekát. Akkor még nem tudtam, mennyi mindent megúszhattam volna, ha elküld. Nem csak a varázslóháborút, de az idióták társaságát, a rossz tanárokat, és azt a kivételesen rosszindulatú és szenilis igazgatót. De sajnos érzékeny gyerek voltam.
 Apám már előre elmondta, kik azok, akikkel érdemes lenne barátkozni. Sokan azt hiszik, a barátkozás csak egyszerű bizalom, szimpátia, de ostobaság értéktelen emberekkel barátkozni. Milyen barátság az, hogy mindig én segítek rajta, de ő soha nem viszonozza, mert nem képes rá? Nem volt nehéz barátokat keresni, nagyobb részüket már ismertem, mert előfordult már, hogy vendégül láttuk őket, de néhány barátomat magam választottam ki. Egy ilyen választás volt Vincent Crak, és egy jelölt volt Harry Potter is.
 Sokan hiszik, hogy én kezdtem az ellenségeskedést Potterrel, pedig a barátja akartam lenni, ő tehet mindenről, ami azután az ellenséges viszonyunk miatt történt. Akármennyire utálom most, azt soha nem tagadtam, hogy bizonyos dolgokhoz nagyon jó képességei vannak, de a legérdekesebb dolog persze a hírneve volt, az ragadott meg igazán. Akármennyire úgy tűnik, hogy most győzött, ostobán választott. Mit tud Weasley adni, amit én nem? Jóhiszeműen figyelmeztettem is, hogy éppen egy kiterjedt, csóró véráruló család egyik tagja készül ráakaszkodni, mint pióca, de nem hallgatott rám. Most már ott tartunk, hogy hozzáadja a gyerek a húgát. Most már nem is érdekel, egye meg, amit kifőzött! Az én baráti társaságommal sokkal többre vitte volna.
 Az első hetek nehezek voltak, korábban soha nem töltöttem egy éjszakát sem úgy, hogy nem voltak velem a szüleim, de aztán lassan megszoktam az önállóságot, még ha minden nap leveleztem is anyámmal, és levelezek azóta is. Azt persze senkinek nem hagytam, hogy lássa, kellemetlenül érzem magam.
 A kezdeti idegenkedés után az első évem első hónapjai a beilleszkedéssel teltek. Ahogyan azt vártam, a Mardekárba osztottak be, a házvezető és apám barátsága miatt megkaptam minden segítséget, amire szükségem volt. Volt egy időszak, amikor nem voltam túl jóban Piton professzorral, mert azt hittem, tönkreteszi apámat, de most, hogy meghalt, már látom, hogy ő volt az, aki a Roxfortban az apám volt apám helyett, rengeteget köszönhetek neki.
 Ami a barátaimat illeti, mindig szerettem volna egyet, akit egyenlő félként kezelhetek, de nem kaptam ilyet. Blaize Zambini megfelelően önálló, egyike azon kevés embernek, aki nem akart mindenáron megfelelni nekem, de ő mindenkinél felsőbbrendűnek hiszi magát, a sokadik aljas megjegyzése után már nem tudtam barátként tekinteni rá. Meg hát hiába aranyvérű, nehéz nem röhögni, ha arra gondolok, hogy minden második héten elássák ketten az anyjával egy újabb szeretőjét. Theodore Nott mindig magának való volt, egy darabig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képes beszélni, és bár ő sem akart soha megfelelni nekem, és néha hajlandó volt beszélgetni velem, soha nem érdekelte, hogy aktív része legyen a világnak, ne csak szemlélődő. Nem tudom, Nottéknál hogy megy a gyereknevelés, de az összes ilyen karót nyelt idióta lesz valahogy. Aztán ott van Pansy Parkinson. Ő talán a legbonyolultabb történet, mert egyfelől jó családja van, szép, és néha kifejezetten jól lehet vele beszélgetni, de utálom, hogy néha csak azért mond dolgokat, hogy megfeleljen nekem, meg a kicsit sem vicces vicceimen is röhög egy fél órát. Aztán  Vincent Crak és Gregory Monstro. Fogalmam sincs, hogy valaki hogy lehet olyan ostoba, mint ők, de ettől eltekintve azért jól megvoltam velük mindig. Talán azt szerettem bennük a legjobban, hogy ugyanúgy itták minden szavam, ahogy én szoktam apámét, és ugyanazokat a dolgokat utálták, mint én. A kviddics előtt ez volt szinte minden, ami összetartott minket.
 Sikerült szereznem néhány ellenséget is, akik vagy a lúzerek táborából kerültek ki, vagy Potter hű csatlósai voltak. Weasleyéken mindig csak nevettem, aki igazán felbosszantott, az Granger volt. Az elsős félévi eredmények után, amikor két hollóhátason és Notton kívül Granger is megelőzött, kaptam egy rivallót apámtól. Sikerült eljutnom vele a klubhelyiségbe, úgyhogy csak a mardekárosok hallották, közülük pedig senki nem adta ki legalább kívülre, de hetekig rajtam nevetett mindenki. „Szégyellem, hogy egy sárvérű jobb a fiamnál.” Az volt az egyetlen alkalom, amikor apám igazán komolyan leszidott.
 Majdnem sikerült abban az évben megnyerni a házkupát nekem köszönhetően, amikor megneszeltem, hogy Potterék szabályt szegnek, és segítettem lebuktatni őket, igaz, ez majdnem az életembe került. Előre félek, hogy McGalagony, mint igazgató, mit fog művelni. Hogy lehet éjszaka kiküldeni négy tizenéves gyereket az erdőbe, hogy keressenek meg valamit, ami öli az egyszarvúakat? Dumbledore meg persze jóvá hagyta. Persze meg is támadott az a valami. Anya teljesen kiakadt, amikor megírtam neki, hat rivallót küldött egymás után az igazgatónak, aki szerintem nem is válaszolt rájuk.
 Annak, aki még hitt benne, hogy az igazgatónk épeszű, annak Dumbledore első év végén mutatta meg, hogy milyen ember valójában. Olyan dolgokért adott pontokat a griffendélnek, amit nem is értettem- ötven pont azért, mert sakkozott? De kivel, mikor? Szánalmas egyszerűen, legalább negyvenhatszor vertem meg Monstrot sakkban, és egy rohadt pontot nem láttam érte. Meg Neville Longbottomnak tíz pont, amiért szembeszállt egy baráttal? Milyen barátja van Longbottomnak, komolyan? Mindenesetre, az igazgató elérte, hogy megutáljuk mind a Griffendélt, mind őt magát. Szerintem ha abban a pillanatban mondják, hogy öljem meg, másképp alakult volna a dolog. Van képük úgy ünnepelni őt most, mintha valami szent lett volna, pedig szerintem rengeteget tett érte, hogy már csak a talárunkon lévő címer alapján is utáljuk egymást.
 Apám arra utasított a második évem előtt, hogy kerüljem a bajt, ne avatkozzak bele semmibe, csak tanuljak mintaszerűen, én pedig tökéletesen eleget tettem ennek a kérésnek, amiért meg is lett a jutalmam. Sokan még ma is felemlegetik, hogy apám csak bevásárolt a kviddics csapatba, és soha nem lettem volna fogó egyébként, de nekik azt üzenem, hogy nézzék meg a tavalyelőtti eredményeit a Mardekárnak, nélkülem szívtak. Egyébként fordítva történt, először válogattak be, aztán vette apám a seprűket.
 Az első meccsemen még nem voltam gyakorlott játékos, úgyhogy vesztettünk, amit kifejezetten utálok. Annak ellenére, hogy Flint, az az ostoba féltroll nagyon rondán beszélt velem az első meccsem után, és vesztettem, a kviddics gyorsan az egyik kedvenc szórakozásommá vált.
 A Titkok kamrájának kinyitása nagyon izgalmasnak tűnt, reménykedtem benne, hogy eltakarítja a szemetet az iskolából, és segíteni is szerettem volna az utódnak, de végül távolról néztem csak, mi történik. Kicsit csalódott voltam, csak az tett boldogabbá, hogy apám kirúgatta az igazgatót. Az év nem ért túl pozitív véget, Dumbledore visszajött, és megint hozzávágott több száz pontot Potterhez, akinek ráadásul volt képe sértegetni az apámat, és ellopni a házimanónkat, Dobbyt. Ez még jobban elmélyítette az utálatomat, még ha gyorsan be is szereztünk másikat, Potter mégis elvett valamit tőlem, ami a születésem óta az életem része volt.
 A harmadik évem elejére lassan kialakult a végleges baráti társaságom. Az időm nagy részét Pansyval, Vincenttel és Gregoryval töltöttem, de jó viszonyt kezdtem ápolni pár emberrel a kviddics csapatomból is. Ami Flintet illeti, vele ezt a jó viszonyt csak eljátszottam, mert ő volt a csapat kapitánya, de sokáig vártam a pillanatra, hogy megszabaduljunk tőle. Nagyon sokáig, sikerült megbuknia, úgyhogy még a harmadik évemben is boldogított minket.
 Az eseménydús év előestéjén megszökött anyám egy kitagadott, bűnöző kuzinja az Azkabanból. Ellentétben anya nővérével, őt nem tekintettük a családunk tagjának, de azt nem árulták el nekem, miért. Akármennyit gondolkoztam rajta, nem fogtam fel, hogy ha Siriust kitagadták azért, mert megölt egy rakat embert, Bellatrixot miért nem, de úgy döntöttem, nem is foglalkozom vele annyit. Az iskolai évemben egy új szórakozást találtam, nevezetesen Potter piszkálását a dementor-dologgal, de egy kicsit tartottam Blacktől a szívem mélyén. Attól féltem, hogy ő is hasonlóan fogja kezelni a kitagadást, ahogy én tenném, és esetleg bántani fogja anyát, úgyhogy sok diákkal ellentétben engem megnyugtatott, amikor betört a Roxfortba, azon belül is a griffendéles klubhelyiségbe.
 Nem tudom pontosan, miért választottam a Legendás Lények Gondozását, mint fakultatív tárgyat. Talán Pansy ajánlotta, és úgy raktam össze az óráimat, hogy a barátaimmal legyek együtt, de gyorsan megbántam a döntésemet. Már az első órán kiderült, hogy a tanár egy inkompetens, közveszélyes idióta, aki emberevő szörnyeket mutogat mindenféle biztonsági intézkedés nélkül. Sokan azt hiszik, hogy túljátszottam azt a sérülést, amit akkor szereztem, de amellett, hogy természetesen profitálni akartam belőle, tényleg nagyon fájt, korábban nem is nagyon volt horzsolásnál nagyobb sebem. Azt hiszem, akkor mélyült el igazán a barátságom Pansyval, amikor mellettem töltötte minden szabadidejét a gyengélkedőn. Talán akkor kezdtem el úgy tekinteni rá, ahogy anyám annak idején megjósolta, hogy tekinteni fogok a lányokra.
 A sérült karom ellenére remekeltem kviddicsben, a hollóhát ellen a csapat pocsék teljesítményt nyújtott, de végül elkaptam a cikeszt a hollóhátas fogó előtt, a Hugrabugot pedig a porba aláztuk. A griffendélesek ellen azért vesztettünk, mert a bíró minden apróságért fújt, Potternek pedig sikerült olyan seprűt szereznie, ami alázta az enyémet. Persze, nekem sem tartott volna semeddig venni egyet, de nem akartam, hogy bárki azt higgye, utánozom.
 A negyedik évem nagyon vegyesen alakult. Először kezeltek igazán felnőttként, amikor apám a Kviddics világkupán bemutatott a Mágiaügyi Miniszternek, ő úgy beszélt velem, mint a Malfoy ház örökösével, nem úgy, mint egy tizennégy évessel. Elégedettséggel töltött el az, ahogy apám megalázta Potteréket. Maga a játék is szórakoztatott, néhány óra erejéig még azon is elgondolkoztam, hogy én is olyan akarok lenni, mint Krum, csak a halálfalók megjelenése volt az, ami kizökkentett a terveimből.
 Nehéz visszaemlékezni, mit gondoltam pontosan, mit éreztem, amikor a Sötét Nagyúr visszatérésének első jeleit láttam aznap. A külvilág felé büszkeséget mutattam, hogy jelezzem, nem félek, mert az én vérem tiszta, de belül féltem a vihartól. Nem tudtam, apámat hogyan érintené ez az egész, különösen azért aggódtam, mert akkor még én is elhittem a hazugságát az Imperius-átokról. Tudom, meg akart védeni, de ezért az egy dologért mindig bennem lesz a tüske. Soha nem gondoltam, hogy ilyesmiben hazudna nekem.
 Potter szokás szerint felhívta magára a figyelmet ebben az évben is, negyedik versenyzőként indult a Trimágus Tusán, kiskorúként, Dumbledore pedig természetesen engedélyezte neki a részvételt. Bosszantott az is, hogy elmarad a kviddics az évben, ezért mindent megtettem azért, hogy Pottert aláássam. Egy alkalommal ez csúnyán visszaütött, amikor Potter sértegette az anyámat, és megátkoztam, az egyik új tanár görénnyé változtatott. Egy egész évig rajtam nevetett mindenki, ami végül maradandó traumát okozott, azóta is rosszul vagyok, ha görényt látok.
 Rövid időre elfeledkeztem Potterről, a Sötét Nagyúrról, Mordonról és a Tusáról. A Yule Bál előtt, amikor a tánclépéseket gyakoroltuk, Pansy kötötte le a figyelmemet. Nem tudom, hogy az szerelem volt-e, vagy csak egyfajta gyerekes vonzalom, ebben a kérdésben pedig a barátaim sem tudtak segíteni. Végül a szüleimtől kaptam meg a választ, apám akkor éppen nagyon előnyösnek látta a kapcsolatot a Parkinson családdal, anyám pedig azt írta, hogy hallgassak az érzelmeimre. Akkor, ott a Yule Bálon életemben először megcsókoltam egy lányt, ezután pedig hivatalosan is egy pár lettünk Parkinsonnal.
 A teljesen hiteltelennek tűnő története ellenére, azok közé tartoztam, akik hittek Potternak, boldog voltam, hogy végre valaki helyre teszi, végre nem ő lesz az igazgató kedvence, az pedig különösen boldoggá tett, hogy még hazugnak is gondolta a világ, még azt a rengeteg kellemetlenséget is megérte az egész, elég rondán megátkoztak, öten egyszerre, jó griffendéles szokás szerint. Az örömem csak akkor tört le, amikor a fülembe jutott a Potter által megnevezett halálfalók listája.

- Hallottad a nagy hírt, Draco? Harry Potter nem megy vissza a Roxfortba.- a szőke fiú kezében megállt a szája felé tartó villa. A drága ezüstevőeszközön csüngő húsdarabról apró foltokban csöpögött a szaft a tányér szélére, miközben a Malfoy fiú leengedte a kezét, és kérdőn nézett az asztalfőn ülő apjára. Narcissa zavartalanul folytatta az evést, de a világoskék szempár kíváncsian tapadt Lucius Malfoyra.
 - Mi történt?
 - Varázsolt az iskolán kívül, egy mugli jelenlétében. Beszéltem Corneliusszal, azt mondta, hogy nem fogja futni hagyni. Ha engem kérdezne, én nem elégednék meg a kicsapással, hiába gyerek, ilyen súlyos rágalmakkal illetni a varázsvilág prominens tagjait!
 - Oh... azt hittem, a Nagyúr megölte.- Draco megpróbált nyugodtságot erőltetni az arcára, miközben lenézett a tányérjára, és bekapta a villája végére szúrt húsdarabot, de lopva felpillantott a szüleire: Narcissa, ahogy az előbb Draco, megakadt a mozdulat közepén, és éppen egy gyors pillantást váltott a férjével, akinek gondterheltté vált az arca. Néhány másodperc múlva ez a ritkán látható érzelem eltűnt Lucius arcáról, és a sokkal gyakrabban látható cinikus pengemosoly vette át a helyét.
 - Csak azt ne mondd, hogy hiszel Potternek, fiam! Éppen azt beszéltem Corneliusszal, hogy elintéz neked egy nyári gyakorlatot a minisztériumban, mert nem látszik rajtad, hogy csak tizenöt vagy, érett, felnőtt varázslónak tűnsz. De Potternek csak gyerekek és szenilis vén bolondok hisznek.- Draco remegő kézzel a talpaspohár köré fonta hosszú, póklábszerű ujjait, és idegesen belekortyolt a borba. Erőt remélt a vörös nedűtől, bátorságot hozzá, hogy kérdezni merjen az apjától. Vett egy mély levegőt, ahogy az alkohol keresztülszáguldott a testén. Miközben letette a poharat, apja szürke, hideg szemébe nézett.
 - Akkor nem vagy halálfaló?
 - Draco!- Narcissa szörnyülködve emelte fel a hangját, amitől a fia és a férje is összerezzent. A fehér abrosz vérvörössé vált, a nő borospoharának tartalma lassan itta bele magát. Senki nem törődött vele, a három Malfoy farkasszemet nézett egymással. Lucius arcára fagyott a hideg mosoly, amit olyan jól begyakorolt, csak a szeme villanása árulkodott róla, hogy belül korántsem nyugodt.
 - Apa, anya, tudjátok, hogy bízhattok bennem. Tudnom kell... ugye elmondanád, ha igaz lenne?
 - Mégis mit vársz bizonyítékképen?!- Draco hátrahőkölt, ahogy Lucius, mint dühös sárkány, sziszegett rá. A rivalló óta most először látta a haragját, de ez más volt, mint a korholó levél. Ez a halk sziszegés, a lángoló szemek sokkal jobban megrémítették a fiút. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne forduljon el. - Szeretnél alibit? Vagy látni akarod a karomat, hogy ott van-e a Sötét Jegy? Vagy szerezzünk igazságszérumot?
 - Nem, én... nekem elég a szavad, apa.- Lucius hosszú másodpercekig dühösen nézett a fiára, aki végül lesütötte a szemét. Repedések futottak végig a férfi poharán, ami lassan elkezdett összetörni a kezében. A szemei szinte tüzet szórtak, mielőtt a vonásai kisimultak, és lehunyta a szemét egy pillanatra. Narcissa és Draco is várakozva néztek a családfőre, aki néhány másodperc után mosolyogva felállt, és a fia vállára tette a kezét, miközben lehajolt hozzá, hogy egy magasságban legyenek. Mélyen Draco szemébe nézett, miközben lassan, nyugodtan megformálta a szavakat.
 - Potter hazudik, Draco. A Nagyúr nem tért vissza, én pedig nem vagyok halálfaló, soha nem is voltam. Mindent, amit elkövettem, azért tettem, mert Augustus Rockwood irányított az Imperius-átokkal. Mondd, hiszel nekem, fiam?
 - Hiszek, apa. Sajnálom, nem akartalak megsérteni.
 - Nem sértettél meg. A Malfoy család leendő fejének tudnia kell, ha titkolnak előle valamit. A családon belül pedig nincsenek titkaink. Erről jut eszembe, ebéd után mesélhetnél nekünk róla, hogy mennek a dolgaid Ms. Parkinsonnal.
 - Rendben, bár anyának megírtam majdnem mindent.- Lucius kedélyes mosollyal visszaült az asztalhoz, és a pálcája egyetlen intésével felszárította a bort az abroszról, azután megjavította a poharát. Nem folytatta az evést, csak ült, és figyelte, ahogy a fia csendben falatozik, olyan nyugodtan, mintha le sem zajlott volna ez a beszélgetés. Azután elfordította a fejét, hogy a tekintete beleakadjon a jobbján ülő nő szemeibe. Nem állta néhány másodpercnél tovább Narcissa fagyos pillantását.


 Az ötödik évem úgy kezdődött, hogy azt hittem, a legjobb lesz az eddigiek közül. Pottert ugyan Dumbledore kimentette, aminek nem örültem annyira, de ezt az apróságot elhomályosította, hogy prefektus lettem, hasonlóan apámhoz. Ezt egy rendkívül hosszú nyaralással ünnepeltük, mint régen, amikor még gyerek voltam, csak mi hárman körbeutaztuk Európát. Még mindig szívesen emlékszem arra a nyaralásra, nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó olyan találkozás a szüleimmel, amikor minden rendben van. A téli szünet alatt már éreztem, hogy nem lesz valami rendben.
 Akármennyire megjátszottam, semmivel nem szerettem jobban Umbridge professzort, mint bárki más az iskolában. Eleget éltem a Dumbledore vezette intézményben már hozzá, hogy felismerjem az inkorrekt tanárokat, de nagyon szórakoztató volt, hogy végre az átkozott griffendélesek, különösen Potter, tanulnak egy kis tiszteletet, és végre ők érezhetik át, milyen érzés, amikor kivételeznek mással. Főleg azért léptem be a főinspektori különítménybe is, hogy segítsek nekik megtapasztalni. Meg persze azért, mert dühített, hogy Potter azt terjesztette apámról, hogy bűnöző. Meg minek tagadjuk: szórakoztató pontokat levonni Longbottomtól azért, mert bamba.
 Annak ellenére, hogy elvesztettük a kviddics meccset a Griffendél ellen, és nagyközönség előtt vertek össze, azért elégedett voltam azzal, hogy Pottert eltiltották. A kapcsolatom viszont nem alakult jól Pansyval, aki prefektusként a párom lett, belépett a különítménybe, segített gúnydalokat költeni, és persze segített felkészülni az RBF-re, de ez az egész sokkal inkább hasonlított egy szövetségre, mint szerelemre. Meglepő módon nem fájt egyáltalán, hogy lassan véget ér, elhidegülünk egymástól, pedig anya figyelmeztetett rá, hogy az nehéz lehet. Gyorsan elfogadtam, hogy Parkinson csak az első szárnypróbálgatás volt.
 Egyébként, sok emberrel ellentétben, nem azért tanultam, soha a vizsgákra, mert megfelelő papírok kellenek. Nem azért jöttem vissza befejezni sem az iskolát, mert bármire használni akarom a megszerzett RAVASZ-t, a családunk vállalkozásai elég pénzt termelnek, hogy semmit ne kelljen dolgoznunk, és ha éppen rosszul menne, akkor is kitartana ötven évig, különösen úgy, hogy Bella néni anyára és rám hagyta a vagyona jelentős részét. Nekem a tudás kell, nem a papírok. Ha van neved és pénzed, a papírok senkit nem érdekelnek.
 Két győztes kviddics meccs, Dumbledore kirúgása és körözése, a Mardekár abszolút fölénye a házkupáért folyó versenyben, a nagyjából sikeresnek számító vizsgák, Trelawney és Hagrid kirúgása mind-mind előkészítették azt a folyamatot, ami az életem összeomlásához vezetett, hogy minél hirtelenebb, sokkolóbb legyen az egész.
 Miután súlyos szabálysértésért elfogtuk Pottert, aki közel került az Azkabanhoz, de talán még ahhoz is, hogy az igazgatónő halálra kínozza, hirtelen fordult a helyzet. Először megaláztak, mert az a hülye Crak hagyta, hogy elvegyék a pálcáját, és mindannyiunkat elintéztek, és mire kijöttem a gyengélkedőről, már mindenki arról beszélt, hogy apám életfogytiglani börtönt kapott, mert halálfaló. És a legrosszabb az, hogy valami idióta hugrabugos csajtól tudtam meg, aki felajánlotta, hogy a lelki szemetesládám lesz.
 Mintha nem lett volna elég ez az egész, lassan összeomlott az életem. Nagyon dühös lettem Pansyra, amikor hirtelen kerülni kezdett engem, amikor pedig a maradék együtt töltött időnkben is úgy kezelt már, mintha haldokló lennék, hivatalossá tettem a kapcsolatunk végét. Dumbledore visszatért az iskolába, McGalagony pedig a jelenlétemben adott több száz házpontot a Griffendélnek, csak hogy ők nyerjék meg újra a házkupát, ráadásul arra kapták, hogy börtönbe juttatták apát. Az egészre az tette fel a koronát, amikor a vonaton megpróbáltam bosszút állni Potteren, amiért elvette tőlem az apámat, de szinte mozgásképtelenné átkozva végeztem Crakkal és Monstroval együtt, mert pont egy olyan kocsi mellett támadtam meg, ami tele ült az ostoba híveivel. És a legrosszabb ez volt az egészre, hogy ezt az egészet nem foghattam Potterre vagy Dumbledorera, nagyon jól tudtam, kire haragszom valójában.

- Ha még egyszer bántanak téged, esküszöm, megbánják azt is, hogy megszülettek!- Narcissa keze remegett az indulattól, miközben sziszegve lesegítette a fia talárját és ingét, és leültette egy fotelbe. A pálcáját gyengéden hozzáérintette Draco arcához, vagy inkább ahhoz, ami maradt belőle. Nyoma sem volt a szőke fiún a szokásos jóképűségének, sőt, embernek is nehezen tűnt: ocsmány kelések, hólyagok és zúzódásra emlékeztető sebek takarták az egész arcát, a feje hatalmasra dagadt, és kisebb mértékben ugyanazoknak az átkoknak a nyomai fedték a jobb karját, a vállát, a hátát, a hasát és a mellkasát is. Lassan lélegzett, csak a hólyagok alatt csillogó, szürke jobb szeme árulta el, hogy ébren van. - Nagyon fáj, kicsim?
 A szőke fiú nem válaszolt, bár szóban talán nem is lett volna képes rá: úgy tűnt, nincs is szája. Narcissa nem szólalt meg többször, csak néha motyogott el egy-egy varázsigét, amikor úgy vélte, a non-verbális varázslata nem elég erős. Megijesztette, hogy a fiú a szokásostól eltérően meglehetősen nyugodtan tűri a sebei helyrehozását, még nyugodtabban, mintha az apja is jelen lenne.
 Draco arca lassan kezdett újra emberivé válni: a hólyagok eltűntek, a kelések begyógyultak, a duzzanat, amit átkok és fizikai ütlegelés keveréke okozott, elkezdett lemenni. A szőke fiúnak lassan előkerült a szája, az orra, a másik szeme, a még megmaradt hólyagok ellenére kezdett felismerhetővé válni, az arcáról leolvashatóvá váltak az érzelmei.
 Nyoma sem volt sem annak a gőgös büszkeségnek, sem a nemességtudatnak, ami egyszerre vonzotta és taszította az embereket, ha a mardekáros prefektusra néztek. Draco arca fáradtságot, megalázottságot sugárzott, mélyebben pedig valami más is ült a szürke szemekben: a hideg szempár élettelenül, letargikusan csillogott, csak a sarkában bújt meg a kirobbanni készülő harag. Nem nézett az anyjára, csendben bámult a kandallóban lobogó tűzre, miközben az utolsó hólyagok is eltűntek a karjáról. Csak akkor rezzent össze, amikor a nő megérintette az újra simává vált bőrt az arcán, amit gyengéden végigsimított. Narcissa gyengéden megragadta a fia fejét, hogy úgy fordítsa, hogy a szemébe nézzen.
 - Draco, kérlek, mondj végre valamit! Fáj még valahol? Kérsz valamit? Beszélj hozzám!- a fiú elfordította a fejét, mereven a kandalló mellett árválkodó, üres karosszékre szegezte a tekintetét. A magasított támlájú, trónszerű szék árvának tűnt a ház ura nélkül. Hiába mondta Draco, hogy a dementorok nélkül az apját senki nem tartja majd az Azkabanban, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valaha látja még. - Most erősnek kell lennünk, úgy kell élnünk tovább, mintha minden rendben lenne. Apád nem akarná, hogy gyengének lássanak...
 - Megkérdeztem, hogy bízik-e bennem, ő pedig a szemembe nézett és hazudott.- Narcissa elengedte Dracot, és hátat fordított neki. A kandalló lángjának fényei táncot jártak a sötétszürke taláron, azt a látszatot keltve, mintha az azt viselő boszorkány lángolna.
 - Apád mindent azért tett, hogy neked jó legyen, tudod, ugye? Lucius okkal nem mesélt neked erről, nem akart bajba keverni téged. Azt mondta, megvívja ezt a háborút, hogy neked már ne kelljen...
 - TESSÉK?! TE IS TUDTÁL RÓLA?- ahogy Draco Malfoy felpattant a székéről, az nagy zajjal felborult. A csattanás és a dühös kiáltás még hosszú másodpercekig visszhangzott a hallban. Narcissa nem nézett hátra, mereven bámult a lobogó tűzbe, miközben karba tette a kezét, mintha fázna.
 - Draco, én és Lucius mindig csak a te érdekeidet tartottuk szem előtt. Nem akartunk ezzel terhelni téged, ez a teher túl nehéz.
 - Mikor titkoltam én bármit is előled? Elmondtam neked mindent, még azt is, amihez semmi közöd nem lenne! Megbíztam bennetek, és ti végig hazudtatok! Szerinted az milyen érzés, hogy én tudom meg utoljára, hogy az apám halálfaló és örökre börtönbe kerül?- Draco felvette az ingét, és miután remegő kézzel átdugott néhány ezüstgombot a nekik vágott résen, lerogyott egy fotelba és a kezébe temette az arcát. Narcissa néhány másodpercig szótlanul állt, azután intett egyet a pálcájával, miközben elindult Draco felé. Mire odaért, az egyik fotel odacsúszott a fiáé mellé. A nő helyet foglalt mellette, és megfogta a fiú egyik felkarját.
 - Rossz döntést hoztunk. Soha nem érdekelt minket semmi más, csak hogy te boldog légy. Okos fiú vagy, biztos rájöttél már, hogy bizonyos erőktől mi sem tudunk megvédeni. Vihar van készülőben, fiam, olyan vihar, ami elsöpörhet minket, ha nem alkalmazkodunk. De szükségem van a segítségedre. Egyedül nem megy.- a fiú felnézett az anyjára, akinek könnyek csorogtak végig az arcán. Soha nem látta még sírni őt, sőt, soha nem látta még gyengének egyik szülőjét sem. Narcissa most kicsinek tűnt, vékonynak, sápadtnak, törékenynek, sebezhetőnek. Draco megborzongott, ahogy elképzelte, hogy apja is hasonló állapotban lehet, az apja, akit mindig erősnek látott, példaképnek tekintett. A néhány perce gyűlő könnyek elhagyták a szürke szempárt, végigszántva a frissen gyógyult bőrt, miközben felállt, és átölelte az anyját.
 - Soha nem hagylak egyedül, anya. Megpróbálok mindent olyan jól csinálni, mint apa, ígérem!- a két Malfoy hosszú percekig egymás karjába zárva borult, elfeledkezve a külvilágról. A hatalmas felelősségtől, ami hirtelen a vállára szakadt, Draco megint sebezhetőnek, tehetetlen gyereknek érezte magát, de eltökélte, hogy ezúttal nem fog minden terhet az anyjára hárítani. Néhány perc elteltével kibontakozott az anyja öleléséből, és megtörölte a szemét, hogy felvegye a szokásos, magabiztos mosolyát, amit Luciustól lesett el. - Az RBF-ben szó volt valami óriásháborúról, aminek az egyik csatája innen néhány kilométerre volt. Ha van kedved... Dumby, remélem, azért jössz, hogy szólj, kész az ebéd.
 Az öreg, rongyokat hordó, Dumbledore professzorról gúnyként elnevezett házimanó remegve, össze-összeütődő térdekkel nézett hol Dracora, hol a még mindig könnyeit törölgető Narcissára. Végül úgy döntött, a fiúhoz intézi a szavait.
 - Draco gazdám, vendége van...
 - Mondd meg neki, hogy jöjjön vissza negyedikén, ma nem érünk rá. És emlékeztesd, hogy ha valaki a Malfoy ház fejéhez jön, akkor legalább egy hétre előre küld neki levelet, amiben megtudakolja, hogy ráér-e. Ez nem valami koszos sárvérű odúja, mondd meg neki azt is, hogy semmi nem változott!- a házimanó halálra vált arccal nézett hol indulatossá váló gazdájára, hol az ajtó felé, mintha nem tudná, melyiktől fél jobban.
 - Nem, gazdám, nem...
 - Mi az, hogy nem?- Dumby összegörnyedt, ahogy a Malfoy fiú teljes erőből hasba rúgta. Élesen sipítva kapkodott levegő után, miközben térdre rogyott. Narcissa csendes közönnyel figyelte, ahogy a fia, túllépve az előző meghitt pillanaton, teljes erőből oldalba rúgja a szerencsétlen teremtményt. Mielőtt harmadszor is belerúgott volna, a házimanó összeszedte az erejét, hogy magas, elfúló hangon megszólaljon.
 - Gazdám... már bejött a kapun... itt van...
 - Mi?! Ki az ördög mer ránk törni a saját otthonunkban? Mit képzel...- Draco nyelvére fagyott a szó, ahogy hangos robajjal kicsapódott a magas tölgyfaajtó, mintha szélvihar nyitotta volna ki. Narcissa felpattant a székről, a fiával nagyjából egyszerre nyúlt a pálcájáért, de mindketten megakadtak a mozdulatban. Egy holtfehér, torz arcú alak sétált be az ajtón, éjfekete talárban. Vörös szemeit hűvös közönnyel járatta végig a Malfoy család ezeréves otthonán.


Háború

Bár sokáig mutattam, hogy büszke vagyok arra, hogy a Nagyúr nekem adta az apám helyét, nem kellett hozzá sok idő, hogy úgy érezzem, a Pokolban vagyok. Azoknak, akik azt hiszik, ezért magamat hibáztattam, úgy éreztem, megérdemeltem, van egy rossz hírem: soha nem gondoltam így, egy percre sem jutott eszembe, hogy ezt megérdemlem, az én hibám lett volna.  A világ nem így működik, mindenkivel történnek jó és rossz dolgok, teljesen véletlenszerű, miből mennyit kap. Ami engem illet, lassan, fokozatosan, precíz türelemmel kínzott meg az élet a következő két évben. De túléltem.
 Nem vagyok ostoba, tisztában voltam vele, hogy a Nagyúr nem számított a sikeremre, amikor a halálfalók soraiba fogadott, és parancsot adott rá, hogy megöljem az igazgatót, de talán éppen ezért még jobban próbálkoztam, mert reméltem, hogy mindent visszakapunk, ha megteszem, amit parancsolt.
 A gyerekkori rajongásom, ami inkább egy mesebeli alaknak szólt, teljesen elkopott, amikor személyesen találkoztam vele, beszélt hozzám. Bármilyen romlottnak tart néhány irigy kis sárvérű, azonnal tudtam, hogy az ördög gyermekével állok szemben. De nem volt választásom, szolgálnom kellett őt, a saját és a családom élete volt a tét. Aki most azt állítja, nem félt tőle, vagy hazudik, vagy bolond. Én féltem tőle, talán még most is félek, ha meg is halt. Furcsa belegondolni, hogy az én pálcám ölte meg.
 Hatodévben rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint korábban hittem, bármit is mondanak a jegyek. Sikerült alig egy hónap alatt kidolgoznom egy hosszú távú és több rövid távú tervet is Dumbledore likvidálására, amiknek párhuzamosan láttam neki. A kezdeti önbizalmam tovább fűtötte, hogy anya kérésére Bellatrix nagynéném, akit akkor láttam először, megtanított az okklumenciára és jó néhány titkos varázslatára, én pedig kivételesen jól teljesítettem minden különóráján.
 Mintha csak a sors akart volna jutalmazni a sok szenvedésért, erőfeszítésért, kaptam egy lehetőséget rá, hogy elégtételt vegyek Potteren. Messze nem kapott annyit, amit megérdemelt volna, azután, hogy hányszor alázott meg, mennyi fájdalmat okozott. Hálás lehet Bellatrixnak és a Nagyúrnak, hogy elfoglaltak a nyárra, mert ha egy évvel korábban tudom elolvasni a Lear királyt, biztosan a szemét tapostam volna ki.
 Akármennyire utálom a griffendéleseket, különösen a kviddics csapatuk tagjait, nem örültem neki annyira, hogy kettőt majdnem sikerült megölnöm két sikertelen merényletkísérlettel. A nyaklánccal és a méreggel nem is erőltettem meg magam annyira, azt hiszem, már az elejétől tudtam, hogy a volt-nincs szekrény lesz a megoldás. Amikor sorozatosan kudarcot vallottam a javításával, lassan tényleg idegösszeomlást kaptam.
 Egyre több időmet emésztette fel a feladat, lassan lemondtam mindenről: a kviddicsről, a tanulmányi eredményeimről, elhanyagoltam a külsőmet, nem szórakoztam többé azzal, hogy a prefektusi hatalmam fitogtassam. Nem igazán bíztam meg többé a barátaimban, Crak és Monstro vihogása, és Pansy, amikor azt hitte, megért, egyre jobban dühítettek. Ketten enyhítették a fájdalmamat: egy szellemlány, akinek bátran kiönthettem a lelkem, mert senkivel nem beszélt rajtam kívül, és Emily. Mint gyertyaláng az éjszakában, talált rám a szerelem. Ha nem abban az időszakban jövünk össze, talán komolyabb lett volna, talán mostanra már a feleségem lenne.
 Amíg tartott a háború, faltam a lányokat, egy idő után már magam sem tudtam teljesen biztosan, melyiknek kellett a szíve, melyiknek a teste. Azt hiszem, azt az állandó félelmet, nyomást, fájdalmat akartam néha elfelejteni, sőt, sokszor megfordult a fejemben, hogy addig kell kiélveznem az életet, amíg még tart. Mindig úgy állt a helyzet, hogy apám, anyám vagy én egy rossz szóért, egy apró hibáért is bármikor fizethetett volna a családunk életével.
 Szerettem Emilyt, amikor vele voltam, megnyugodtam, újra magabiztos voltam a következő sikertelen kísérletemig a szekrénnyel. Amikor Vikivel voltam, tökéletesen el tudtam képzelni vele az életemet, amit a háború után leélünk, mert ugyanaz volt a sorsa, mint az enyém. Egy darabig tényleg komolyan gondoltam azt az eljegyzést. A többi lány viszont játék volt, nem tartottak tovább egy-egy napnál a csodák. Némelyiknek már a nevét sem tudom.
 Nem sokkal azelőtt, hogy célt értem, Potter majdnem felfedezett és megölt, de Piton professzor megmentett végül, lehetetlenné tette, hogy Potter lebuktasson. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ő nem akarja apám helyét, és nem akar mást, csak segíteni nekem. Sajnos, sosem vettem a bátorságot, hogy köszönetet merjek mondani neki, egészen a temetéséig, amin olyan emberek mondtak beszédet, akikkel örökké utálták egymást.
 Imádom azokat az elméleteket mind a halálfalók, mind a most jófiúnak nevezett győztesek oldaláról, hogy azért nem öltem meg Dumbledoret, mert gyáva vagyok. Semmi ilyesmi nem volt az okaim között. Legyőztem őt, sikerült a tervem, de végül nem én öltem meg. A valódi okaim? Talán nem vagyok gyilkos, bebizonyítottam neki, hogy bármennyit szemétkedett velünk, én jobb ember vagyok, felülemelkedek a bosszún. Talán az ő ajánlata csábítóbbnak tűnt, reméltem, hogy kikerülhetek a Nagyúr vonzáskörzetéből, elrejthetem anyámat, bár ez annyira nem valószínű. Láttam, magát és az iskoláját sem tudja megvédeni, még tőlem sem, mit tehetett volna a Nagyúr ellen? Voltak rosszabb, érdemtelenebb igazgatói is a Roxfortnak nála, de láttam meghalni, és azt hiszem, bátran állíthatom: hazugság az őt körülölelő mítoszok többsége. Akár én is írhattam volna Vitrol könyvét, ha olyan szánalmas lennék, hogy lesüllyedek a bulvárlapok szerkesztőinek szintjére.
 Senkinek nem kívánom, hogy hónapokig egy fedél alatt éljen egy olyan kompániával, akivel én, anya és apa a nyaramat töltöttem. Leszámítva a sárvérűeket, vérárulókat, némelyik arrogáns bunkót az évfolyamomból, és persze azokat, akik most rajtam csámcsognak. Elképzelhetetlenül borzalmas, ha egy szörnyeteg és a barátai az asztalodnál ülnek, akaratod ellenére, rajtad nevetnek, és minden nap megkínoznak vagy megölnek valakit a szemed láttára. Néha neked kell megkínoznod másokat, néha téged kínoznak meg, ez töri csak meg az összhangot.
 Az Azkaban után látni apát borzalmas volt, mintha elveszett volna a személyisége lényegét adó méltósága, tekintélye ereje, mintha csak egy törött kísértetet kaptunk volna vissza. Mire visszanyert volna valamennyit a régi önmagából, a Nagyúr ismét megalázta azzal, hogy elvette a pálcáját. A mai napig bánom, hogy akkor egyszer nem voltam ostoba és bátor, nem álltam fel és ajánlottam a sajátomat az övé helyett. Bármi is történt volna, apám talán gyorsabban visszanyeri az önbecsülését.
 Nem kell részletesen beszámolnom arról, mi történt hetedikben. Annak ellenére, hogy a családom nevetség tárgya lett a halálfalók köreiben, kiemelt szerepem volt a legidősebb mardekáros aranyvérű prefektusként és a kiválasztottak egyikeként. Akkor valahogy nem éreztem mégsem késztetést rá, hogy használjam ezt. A földre küldeni és megalázni valakit más, mint akkor rugdosni, amikor már semmi nem maradt az önbecsüléséből. Időnként feladatot kaptam, időnként kudarcot vallottam és megbüntettek, de a Nagyúr nem bízott már rám semmi igazán fontosat, úgyhogy a büntetésem sem volt soha olyasmi, amit ne éltem volna túl. És persze, továbbra is fogyasztottam a nőket, akik közül sokan védelmet reméltek, szívességre vágytak a testükért cserébe, én pedig kegyetlenül kihasználtam őket, hiába tudtam, nem adhatom meg nekik.
 A családunk maradék tekintélye, befolyása is elszállt a Harry Potter incidens után, aminek eredményeképpen házi őrizetbe kerültem apával, anyával és Bellatrix nénivel együtt, és persze, mindannyiunkat megbüntetett. Én megúsztam néhány másodperccel, apa volt az, akire különösen dühös volt. És persze, akkor vesztettem el a pálcámat. Én magam sem tudom, miért haboztam az azonosításával, ami teljesen más irányba vihette volna a varázsvilág történelmét.
 Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha a Roxfortnál a Nagyúr nyer. Azt reméltem, ha elviszem neki Pottert, akkor visszaad az új világban valamit a családunk tekintélyéből, de legalább hagy minket élni. Szerintem szerepelt a tervei között, hogy végez a családommal, de legalább az apámmal, miután nem kell neki többé a pénzünk.
 A dolgok végül kedvezően alakultak. Bár elvesztettem anyám pálcáját, és az egyik régi barátomat, anyának végül sikerült úgy alakítania a dolgot, hogy megússzuk a felelősségre vonást. Édes volt a bosszú, ahogy apámmal együtt, a csata másnapján felsoroltuk az összes halálfalót, aki a villánkban élt, mintha az valamiféle közös tulajdon lenne, és úgy beszélt velünk, mint valamiféle házimanókkal.
 Persze, a varázsvilág jelentős része gyűlöl, lenéz minket most, mi vagyunk azok, akik végig halálfalók voltak, hogy az utolsó pillanatban átálljanak. Mi vagyunk a patkányok, akik elhagyták a süllyedő hajót, mondják. Nagyon jól tudom, hogy ez nem számít, a Malfoy család hatalma többször is veszélybe került, sokszor gyűlöltek minket. Mire az első gyerekem megszületik, újra mindenki a mi szalonunkban tartott fogadáson akar majd részt venni.

 
 
Szerepjáték példa

Benyálazom a kezem, amivel hátrasimítom a hajam, a kirakat tükrében megigazgatom a szerteálló szőke tincseket. Elvesztettünk egy háborút, a családunk hírneve a padlón, fél lábbal az Azkabanban vagyok, a pálcám Potternél van, de még mindig megfordulnak utánam a nők. Egy része talán azért, mert most láthat utoljára halálfalót, de tudom, hogy a legtöbben nem ezért.
 Úgy ítélem meg, hogy megfelelően nézek ki, úgyhogy lenyomom a kilincset, és betolom az ajtót, ami megérinti a fentről lógó csengőt. Egy pillanatra muszáj megállnom körülnézni az üzletben, az ellenőrzés után pedig elismerően füttyentek egyet. Két napja ha lehetett az öregnek rendbe tenni a helyet, és az most mégis olyan, mint amikor anyámmal először jártunk itt. Kicsit nosztalgikus a lakkozott fa szaga. A szag, ami eszembe juttatja, hogy akkor még azt hittem, nem csak idiótákkal lesz tele az évfolyamom.
 „- Egy pillanat, mindjárt megyek!”- nekidőlök az ajtó melletti falnak, és unottan kezdem kipiszkálni a nem létező koszt a körmeim alól. Dobby szökése óta mindig úgy érzem, hogy koszosak a körmeim, az új házimanónk pocsék munkát végez. Talán túl sokszor vasalja ki a kezeit.
 Ahogy meghallom a közeledő lépteket, ellököm magam a faltól. Mások talán kellemetlenül éreznék magukat egy ilyen viszontlátás miatt, de én csak nyugodtan mosolygok. Tudnia kell, hogy nem a mi hibánk, nekünk nem volt választásunk, enni rendesen kapott, azt meg mégsem várhatta el, hogy neki adjuk az egyik vendégszobánk. Úgy tűnik, ő nem örül ennyire a viszontlátásnak, hiába veszem elő a legnyájasabb mosolyomat, az öreg lefagy, amint meglát. Máskor biztosan megjegyzést tennék a modorára, hiszen egy hozzám hasonló rangú látogatót illik köszönteni, de nem lenne jó még jobban magamra haragítani.
 - Kellemes napot, Ollivander úr! Úgy látom, sokkal jobban van, aminek mérhetetlenül örülök...
 „- Van képed idejönni, Malfoy! Azok után...”
 - Kérem, higgye el, hogy a történtek számunkra is éppen olyan kellemetlenek voltak. Apám megkért, hogy tolmácsoljam jókívánságait.- tanultam retorikát, de nagyon jól tudom, hogy a szavaim nem beszélnek olyan szépen, mint a talárom rejtekében megbújó zacskó galleon, amit leteszek az asztalra. A galleon sokkal szebben tolmácsol bármit a legszebben formált szavaknál. Annak ellenére, hogy legalább háromszáz-négyszáz lehet benne, elég csak ránéznem az öreg pálcakészítőre hozzá, hogy tudjam: nem elég neki. Talán el sem bírok annyit, amennyiért kiengesztelve érezné magát.
  „- Csak ezért jöttél? Hogy átadj egy zacskó pénzt?”
 - Nem. Szeretnék venni egy új pálcát. A régi... gondolom, tudja, nem?- az arcomról most először lefagy a mosoly. Valószínűleg csak kérnem kellett volna, hiszen Potter megszerezte a Nagyúr pálcáját, már nincs szüksége az enyémre, de azt hiszem, az utolsó dolog, amit tennék, az lenne, hogy kérjek valamit tőle. Hiába lett hős, hiába mentette meg az életemet, ennyire mélyre soha nem fogok lesüllyedni.
 „- Sajnálom, Mr. Malfoy, de jelenleg zárva vagyunk. De ajánlanám Kiddell pálcakereskedését, itt van a sarkon. És üzenem a kedves édesapjának, hogy nincs annyi pénze, hogy visszavásárolja az összes ember bizalmát, akit becsapott.”- elmosolyodok, miközben visszafojtok egy mélyről jövő nevetést- apám mindig így tudatta az emberekkel, milyen keveset is gondol róluk. Az ujjaim, mint póklábak, körülölelik a galleonoszacskót, amit hanyagul feldobok, hogy mint cikeszt, zárjam ismét az ujjaim közé. Szeretném, ha érezné, mennyi pénzről is mondott le most, nézze, ahogy eltűnik a talárom alatt, miközben elindulok az ajtó felé.
 - Minden jót, Ollivander úr! Ha meggondolná magát, szívesen látjuk vacsorára. Biztosan hiányzik már magának a házimanónk főztje.- nem várok választ, nem nézek hátra, csak egy elégedett mosollyal hátrahagyom a boltot, hanyagul becsapva az ajtót. Apám mindig arra tanított, hogy bármi történik, a miénk kell legyen az utolsó szó.
 Csak távolról pillantok a másik pálcakészítő boltja felé, látom is a cégértábláját, de két lépés után megállok, és inkább lekanyarodok a Zsebkosz-köz felé. Nem tudom, hogy az lesz-e a vége, hogy külföldről vásárolok, vagy a vén kecske beadja a derekát, de egy Malfoy csakis a legjobb minőséget használhatja. Egyelőre megvagyok pálca nélkül, viszont van négyszáz galleonom, amit Borgin bizonyára szívesen lát.



Jellem

Piton professzor azt mondta, igazi mardekáros vagyok. Tudom, hogy kell vezetni az embereket, hogyan kell megszerezni és megőrizni a hatalmat, ravasz, kreatív és okos vagyok, mindig tudom, mi kell, és meg is szerzem, amit akarok, emellett tudom, mikor kell visszavonulni és sorokat rendezni inkább. Vannak kisebb tulajdonságaim a másik három házból is: hűséges vagyok a családomhoz és azokhoz, akiket a barátaimnak tartok, szorgalmasan csinálok mindent, ami érdekel, és bátran vállalok bárkivel konfrontációt, ha nem szimpatikus.
 Mindig tudtam, kinek melyik arcomat mutassam, apám remekül kitanított. Az ellenségeimnek nem hagyom, hogy gyengének lássanak, a barátaim között határozott és magabiztos vagyok, amilyennek egy vezetőnek lennie kell, a barátnőimmel kedves, gyengéd, de ezzel együtt is titokzatos, a szüleimmel pedig kedves és szófogadó. Anyámnak mindig csak a szeretete kellett, apámnak pedig a tisztelete és az elismerése.
 Kár tagadni, vannak hibáim. Szeretem érezni, hogy erős vagyok, hatalmam van, a hatalom pedig jelentéktelen célpont nélkül. Gyűlölöm a vereséget és a kudarcot, kijátszom azokat a szabályokat, amik az utamban állnak, csak a győzelem számít, az út nem. Nem vagyok hős, legalábbis úgy nem, ahogyan manapság a hőst nevezik. Én és a szüleim talán gyávák vagyunk, mert nem a nyers büszkeséget, becsületet követtük, de nem bánom, amikor ezt mondják. Az én gyerekeimnek lesznek szülei és nagyszülei, az én szememben ez többet ér, mint pár idegen véleménye.
 Egy kicsit átértékeltem az életet, miután olyan közel kerültem hozzá, hogy elveszítsem, és annyiszor vesztettem el a boldogságom, a méltóságom. Soha nem fogok egy sárvérűt, egy vérárulót, egy muglit emberszámba venni, de rájöttem, az élet túl drága hozzá, hogy meghalj azért, hogy a helyükre tedd őket. Arra is rájöttem, hogy kár irigyelnem Potter népszerűségét vagy Granger eszét, mert ezek túl felszínes dolgok, én sokkal többet kaptam, és csak elvesztegetem az időmet azzal, ha egy köpésnél több időt szánok rájuk.


Erősség || (Nagy levegő) Intelligens vagyok, született vezető, remekül alkalmazkodok, kreatív, kitartó, céltudatos, határozott vagyok.
Gyengeség || Na, lássuk, miket hallok a griffendélektől! Gyáva, becstelen, hazug, aljas, csaló, kegyetlen, szadista, törtető, talpnyaló, arrogáns. Azt hiszem, mindet bóknak veszem.


Apróságok
mindig || Malfoy bor, svájci csokoládé, kviddics, pávák, sötét varázstárgyak
soha || Kosz, alsóbbrendű életformák (sárvérűek, házimanók stb.), rossz/igazságtalan (az én szemszögemből) tanárok, ez a rohadt sebhely a karomon, idióták között ragadni
hobbik || Kviddics, bájitalfőzés, olvasás, ugratás
merengő || A legjobb az, amikor megtaláltak a szüleim a Roxfortban (ha ezt bárkinek elmondod, megöllek, nem kell hozzá a pálcám). A legrosszabb az, amikor megtudtam, hogy apám börtönbe került.
mumus || A Sötét Nagyúr (és aki azt hiszi, hogy fél tőle, annak üzenem, hogy nem lakott egy évig a házában, úgyhogy fogalma sincs, milyen félni tőle)
Edevis tükre || Talán furcsa elhinni, de nem lenne túl sok változás, boldog vagyok. Magamat látom, annyi különbséggel csupán, hogy eltűnnek a nyomok, amiket az elmúlt évek hagytak rajtam, olyan vagyok, amilyennek lennem kéne (de jól alkalmazkodom, menni fog az együttélés a jelenlegi emlékeimmel és tapasztalataimmal).
százfűlé-főzet || Sötétes arany árnyalatú, és bugyborékol. Crak szerint pocsék íze van, mintha valami keserű orvosság lenne, ami ráadásul forró is.
Amortentia || A frissen nyírt fű illata (és mielőtt bárki megpróbálna ilyen parfümöt készíteni: nem olyan fű, ami a sárvérűek kertjében nő, hanem olyan, amilyenbe nem csinálnak patkányok).
titkok || Hányingerem lesz, ha meglátok egy görényt (az a szemét életre szóló traumát okozott, azt hiszem). Mindig féltékeny voltam Granger tudására (apám mindig elvárta, hogy én legyek a legjobb, de bármennyit tanultam, azt a strébert nem érhettem utol). Tizenhat évesen minden héten órákat töltöttem egy szellemlány társaságában, akinek kisírtam magamból a felgyülemlett feszültséget (mielőtt röhögnél: fogalmad sincs, min mentem keresztül, de még lehet, ha felbosszantasz). Mindig szerettem volna olyan barátot, aki okosabb egy trollnál (bocs, Greg, és bocs Vincent, akárhol is vagy most). Anyám leveleit mindig a párnám alatt tartom a Roxfortban (kisebb koromban néha vele aludtam, megnyugtat, hogy valamilyen formában közel van).
azt beszélik, hogy... || Hogy egy bunkó vagyok (féltékenyek). Hogy ostoba vagyok (féltékenyek). Hogy köpönyegforgató és becstelen vagyok (mert én tudom, hogy kell győzni egy játékban). Hogy visszaélek a hatalmammal (a hatalom azért van, hogy használják). Hogy csak azért kviddicsezhetek, mert bevásárolt az apám a csapatba (de Potternek jobb seprűje van, akkor hogy is van ez?). Nem akarom folytatni, mindenki rólam jártatja a jártatóját, nincs időm felsorolni. Hááát


A család
apa || Lucius Malfoy, 44 éves, aranyvérű. Közeli kapcsolatban vagyunk, mindig szerettem és tiszteltem apámat, példaképemnek tekintettem.
anya || Narcissa Malfoy (Black), 43 éves, aranyvérű. A kapcsolatom vele mindig belsőséges volt, ő az egyetlen ember, akire mindig minden titkomat rá mertem bízni, attól kezdve, hogy melyik lánnyal mit csinálok, azon át, hogy éppen mim fáj vagy mitől félek, egészen odáig, hogy mit kíván tőlem a Sötét Nagyúr.
testvérek || nincs
állatok ||  most nincs
Családtörténet ||
Távoli őseim varázslók voltak a mai Franciaország területén, de kevés bizonyos dolog tudható az első évezred Malfoyairól. Angliába Hódító Vilmos szolgálatában érkezett Armand Malfoy, aki a hastingsi csatában tett szolgálataiért megkapta Wiltshiret, ami azóta is családunk birtoka. Ezer év ügyes helyezkedés, politizálás azután tízszeresére növelte ezt a birtokot, rendkívül értékes szőlőültetvények tulajdonosai lettünk, amiből varázslattal Anglia legjobb borát csináljuk. A titoktartási törvény bevezetése előtt a Malfoyok aktív részesei voltak a mugli királyi udvar életének, ősöm, Első Lucius Malfoy kevés híján Erzsébet királynő férje és Anglia királya lett. A titoktartási törvény bevezetése után viszont megszakítottuk a kapcsolatainkat a mugli világgal. Bár a Malfoyok ott voltak a minisztériumban folyamatosan a következő néhány száz évben, a pozícióik jelentéktelennek tűnnek összehasonlítva más aranyvérű családokkal. A valóságban a Malfoy családfő mindig a generációja egyik legbefolyásosabb politikusa volt, de mi mindig a háttérből szerettünk irányítani. „Aztán jött a háború, a rossz oldalra álltunk és vesztettünk, így múlt el ezer év büszkesége,” mondanák az irigyek. De nem múlik el semmi, újabb ezer év múlva a családunk történetében ez a kis incidens csak egy lábjegyzet lesz.


Külsőségek
magasság || 187 cm
testalkat || Sportos
szemszín || szürkés
hajszín || homok szőke
kinézet ||
A griffendélesek imádják mondani, hogy beesett arcom van, karikás a szemem, sápadt vagyok, zsíros a hajam, meg hasonló baromságok. De most komolyan: több nőm volt, mint az összesnek együttvéve, és még legalább kétszer ennyi áll az ajtóm előtt, és jelentős részüket nem is ismerem, szóval nem a belső értékeimre jönnek.

A tudás
varázslói ismeretek ||
A néhai Piton professzor szerint kifejezetten tehetséges vagyok a bájitalok főzéséhez, Lumpsluck professzornál gyengült a teljesítményem az apámmal szembeni előítéletei miatt. Évfolyamelsőként végeztem Alkímiából, a professzor szerint természetes tehetségem van, és még van esély rá, hogy én legyek a következő Nicholas Flamel. Bár nem érdekel minden fejezete, a származásomnak köszönhetően elég jó vagyok Mágiatörténetből, hiszen az őseim a történelem számtalan fejezetében feltűntek. Rendkívül jól bántam a pálcámmal, amíg megvolt, bár nem tanultam meg soha túl jól olyan varázslatokat, amiket feleslegesnek ítéltem, a mindennapi transzfiguráció és bűbájrepertoárom tökéletesen elég mindenre. Az évfolyamom egyik legjobb párbajozója vagyok, de képes vagyok felnőtteket is legyőzni, többek között legyőztem Albus Dumbledoret. Egyaránt képes vagyok kivédeni és generálni a sötét varázslatokat (most éppen csak elméletben), emellett képes vagyok nonverbálisan varázsolni. Tökéletes magabiztossággal tudok dehoppanálni. Az egyik legkiemelkedőbb képességem az okklumencia, amire a nagynéném tanított meg, képes vagyok megvédeni az elmém akár a legagresszívabb mentális támadásoktól is. Komoly hátrányom, hogy nem vagyok képes érdeklődést mutatni olyan tárgyak iránt, ahol rossz a tanár, ezért szörnyű teljesítményt nyújtottam a melák és a négyszemű óráin, az utóbbin nem is igazán néztem, mit írok a papírra a vizsgán. Asztronómiából meglett volna az E, de sokkal szórakoztatóbb volt, ahogy Umbridge professzor kirúgta a melákot, úgyhogy ott sem teljes figyelemmel dolgoztam.
felvett tantárgyak || Átváltoztatástan, Bájitaltan, SVK, Mágiatörténet, Alkímia
pálca típusa || nincs
RBF ||
Átváltoztatástan- V
Bájitaltan- K
Bűbájtan- E
Sötét Varázslatok Kivédése- V
Gyógynövénytan- E
Mágiatörténet- V
Asztronómia- H
Legendás Lények Gondozása- B
Alkímia- K
Jóslástan- T


Egyéb
avialany|| Tom Felton
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 06. 05. - 02:09:10 »
+1

Drága Ex-kedvesem Kedves Draco!

Először is egy vallomással kezdenék: Draco már jó ideje egy kiadatlan karakter, és nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy ez jó is így. Amikor felvetettem, hogy vedd fel Dracot, nem voltam teljesen biztos benne, hogy jó ötlet, aztán jött a próbajáték, és el voltam ájulva.
De ez az előtörténet!!!
Csodálatos megfogalmazás, fantasztikus stílus, felépített, kidolgozott, vicces, szórakoztató, izgalmas. Ha akartam volna, se bírtam volna abbahagyni az olvasást, annyira jó volt.
Szerintem nagyon jól visszaadja Draco jellemét, illetve nagyon tetszenek a gyerekkori részek. Örülök, hogy azért megragadtad a szerethető Draco-vonalat is.
Még órákig tudnám dicsérni ezt a munkát, mert tényleg elképesztő, de jöjjön, aminek jönnie kell:

az előtörténetedet



házad pedig a...



Gratulálok és köszönöm az élményt! Jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a karakter. Mosolyog




Kérlek, a játék megkezdése előtt mindenképp jelentkezz az alábbi topikokban:






Ui. Boldog születésnapot, Draco! Vigyorog Hááát



Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 25. - 13:43:34
Az oldal 0.628 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.