Távoli sírkert

Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, az ostromban elhunyt arctalanokat, sőt, állítólag magukat az alapítókat is (Mardekárt kivéve).

H E A D S  W I L L  R O L L

Matthew Fawley

     Szeretem a temetők háborítatlanságát - valahogy mindig elfog a hideg föld iránti nyugalom vágya. Aki odalent van, már nem küzd és nem harcol, csak pihen békésen koporsójában, a testét férgek és más apró lények zabálják fel, az egykori pörgő szemgolyók gödrei üresen ásítanak, az ajkak, amelyek talán csókoltak, nevettek és kiabáltak, némán, felrepedve árasztják a rothadás szagát, kihullott fogak lyukai közül árad elő a belső szervek mély aromája.
      Aki halott, nem küzd többé, sem jóért, sem rosszért. Néha én is így érzem magam. Olyan közel vagyok ahhoz, hogy egy legyek a most alattam nyugvókból, és nem kell hozzá semmi több, mint egyetlen vércsepp, és annak csábító ígérete, ami maga után vonja a testvéreit. A halál leng mögöttem messze a szélben, nem az itteni egyenruha sálja. Mindezt Hagen is tudja és érzi, ahogy azt is, hogy milyen csodálatos lenne, ha a testemet neki adhatnám örökre, az én ügyetlen kezeim helyett az övé csapna le arra, akire kívánja - mit ér kettőbe törni egy életet, ha csak egymásba vágynak?
       Az itteniek sem értik, de nem lepődtem meg emiatt. Ma reggel is hallottam, ahogy azt suttogják mögöttem: vérfertőző vagyok. Magamhoz szorítom az újra bekötözött bal kézfejem, és egy kicsit elmosolyodom. Nem is tudják, hogy talán valahol tényleg az vagyok, de nem úgy, ahogy ők képzelik. Az iskola idegen számunkra, mi is neki, és ugyan nem vagyunk magányosabbak, mint a Durmstrangban voltunk, mintha minden éreztetni akarná, hogy nincs itt helyünk. Azonban ahogy eljön majd a tél ezért az utolsó vadvirágért itt a lábam előtt, úgy az igazság fényét sem lehet két remegő tenyérrel elfedni. Hagyom, had fújja a hajam a szél, a tincsek az arcomat simogatva még mintha Hagen illatát idéznék, és az otthonunkat: tüzet és jeget, havat és mélyen forrongó indulatokat, amelyek a bölcsőnket is ringatták. Bárhogy is kell legyen: te az enyém és én a tiéd.

       Olvasom a neveket, mert milyen különös, hogy egy iskola mellett temetőt találni. Ezek az intézmények a jövőnek dalolnak, annak eszméit hirdetik, talán kicsit önzőség is beléjük temetkezni, az ő földjükbe mászni halálunk után. Tudom, hogy tiszteletből teszik, de ahogy óvatosan, szinte csak egy napsugár könnyedségével végigsimítok a betűiken, nem tartom igazságosnak. Ha eggyé akartak válni valamivel, ami olyan fontos volt, miért nem lett a csontjuk és vérük valóban azé? Hamuként szétszóródni sokkal nemesebb, mint itt aszódni mások gyönyörére. Nem kétlem, hogy nem ők akarták, mert a halottak nem vitatkoznak, nem követelnek és nem is terveznek, ahogy én sem, csak azokra a percekre, amikor kölcsönveszem valami lidérc belső tüzét, hogy eszköz legyek a kezedben, hogy árnyék legyek mögötted, ölelés körülötted, de én csak melletted vagyok élő ember, másképp akár ki is kaparhatnám az előttem domborodó földet, hogy kivessem a koporsó lakóját, és belefeküdjek örök álmot aludni, míg a rossz vérem mindent elborít, és végre egyesülhetek veled.
        Hátranézek, mert lépteket hallok - egy szívdobbanásra vak vagyok a vörös szálak mögött rejtőzve, aztán felállok, és egy fiút látok. Nem férfi még, ez látszik, ezt nem nehéz megmondani. A neve számomra szinte kiejthetetlen, de talán nem is engem keres. Olyan sok mindenért jöhet valaki a temetőbe, és ezek között csak az egyik a gyász. El is fordulok, nem törődöm vele tovább, csak még egy percet adózom a halott nevének kibogarászásával. Ha már ő megtisztelt azzal, hogy itt rothad az én szórakoztatásomra, én is megtehetem, hogy megjegyzem, ki volt.

Lilinka

18+

   Van az úgy mikor betelik az a bizonyos pohár az utolsó cseppel. Kinek ezért, kinek azért. Nekem most speciel mindenkiből elegem van és semmi másra sem vágyok csak egy cigire, kussra és arra, hogy ne kelljen más vinnyoogását hallgatni. Nem igaz, mióta ezek a redvás ruszkik megjöttek minden hangosabbnak tűnik. Valami feszültség rezeg a levegőben ami mielőtt felrobbanna felerősít minden más hangot. Ha rajtam múlik majd hamar lehalkítom ezt, esélyt sem adok ezeknek a jöttmenteknek.
   Rátenném a lelkem megmaradt darabjait, amit még nem adtam el legjobb komámnak, az ördögnek, hogy ezek valami nagyon rossz dologban sántikálnak. Persze pofázhatok én most itt a népnek, majd mikor a hátukban kést találnak, akkor majd megmondom nekik, hogy na ugye én megmondtam, hogy nem olyan jó fejek. Bár lehet akkor már nem lesz kedvem hozzá.
   - Baszódjatok meg mind ahányan vagytok. - Hangosan, de mégis kellő hangsúllyal közlöm a véleményem mindenkiről, aki a klubhelyiségben múlatja idejét. Szeretem a helyet, kellően sötét és komor, nem az idegesítő élénk színeket nyomják az arcunkba. Majd Freya véleményét is kikérem miután felavattuk, addig úgy is mása és nem a véleménye fog érdekelni.
   Felállok és elindulok, de nem is gondolkodok merre. Friss levegő kell cigivel. Elég nagy paradoxon ez a kettő együtt, de olyan ez mint a cigi, kávé, friss levegő trió. Külön is jók, de együtt basznak csak igazán oda. Eltekintve attól, hogy keveset kávézok marad kettő, amik viszont tökéletesen odabasznak nekem. Szóval evidensen következik, hogy irány a birtok. Út közben belém jön egy elsős, de kivételesen nincs kedvem felbaszni magam rajta, úgyhogy csak egy " menjanyádba" -t kap pofon helyett, de azért a kis képét megjegyzem. Szeretem számon tartani, hogy kinek hány strigulája van nálam.
   Ahogy kilépek a kastélyból már lóg is a cigi a számból meggyójtva. Olyan gyorsan teszem, hogy el sem hiszem, hogy valóban én gyújtottam meg. Nem gondolkodok, csak megyek.
Ahogy a füst bejárja a torkom és a tüdőm, kellemes érzés fog el, az idegeim hálájukban felkiáltanak és összeesnek az élvezettől. Pontosan tudom, hogy mikor mi kell nekik.
   Egy temetőhöz érek, a csikket elpöccintem mielőtt bemennék. Most már jó lenne hemperegni egyet, ezért bemegyek, hogy keressek valami sírt, ahova le lehet ülni. Ahogy járkálok megakad valakin a szemem. Bazdmeg, ez az egyik ruszki. Hát hihetetlen, hogy ezek mindenhol ott vannak, ott az az új szobatárs, erre itt is, tényleg nem lehet nem beléjük futni. Tulajdonképpen a szobatársam egész jó fej lenne, csak egyrészt azt gondolja, hogy nagyobb király, mint én, másrészt pedig két dudás egy csárdában nem fér el. Tehát summa summarum vagy ő megy vagy én.
   Sokan félnek a temetőktől, a hulláktól, pedig nem kellene. Engem hulla még sosem vert meg, sosem bántott, sosem baszta ketté a lelkem. Nocsak, vannak érzéseim? Ezt majd Domnak azért elmesélem. A temető a legnyugodtabb hely a világon, egyrészt max inferus hadsereget lehet itt csinálni csak, másrészt ami meg már igazán tényleg több éve halott az sosem kel ki megint.
   A lány felé indulok, nem is tudom miért, az összes sejtem azt üvölti, hogy bárhova csak felé ne. Semmim sem akarja, csak az a rohadt lábam, de hamar meggyőzöm magam, hogy de hiszen csak mellette van ideális sírhely, amire letudom tenni magam.
   Mire közel érek elfordul, úgyhgoy le is vágom magam a legközelebbi sírhoz és újra rágyújtok. Nézem egy darabig, de hát ez is ilyen se kép, se hang csaj. Elvont vörös picsa.
   - Mit nézel he? Meg amúgy is mit keresel itt egy temetőben pont te? - Szívok bele lezárásként a cigimbe és a füstöt felé fújom ki.
   - Cigit? - És akkor most mondja bárki, hogy nem vagyok jó fej.

H E A D S  W I L L  R O L L

Matthew Fawley

       Mi teszi ezt az országot olyan naggyá? Eltűnődtem már számtalanszor, hogy azon túl, hogy halottaiból épít magának palástot, ez leng mögötte a történelem szelében, mi emelte naggyá? Ezt megérteni egyet jelenthet azzal, hogy szép lassan búcsúcsókot leheljünk arcára, lassan eresztve a múlandóság koporsójába, elköszönve évszázadok lobogásától, és tenyerükkel a földet simogatva megfogadjuk: a mi hatalmunk alatt más virágok nyitnak majd az ég felé az elmorzsolódott tagjaiból. Talán lakói ösztönösen érzik a szándékunk?
       A fiú nem hagy békét nekem, közeledik, és még egyszer felé fordulok, az arcát ízlelgetve, mint idegen italt szokott először az ember, hogy megtudja, iható e, elég nemes e a fogyasztáshoz. A kabátom belső zsebében, a szívemhez simulva ott a laposüvegem, amely sosem engedi elfeledni az otthonunkat, a tűz és jég országát, de az azon túlit, a messze ringót, Oroszországot sem. Lassan ütődik a vodka a mellkasomnak, ahogy felállok, és fogadom az érkezőt, bármi is legyen a szándéka. Nincs okom ellenségeskedni, biztosan oka van annak, hogy megszólít.
        - Téged. - idegen nyelv idegen szavai, hidegen csengtek a számon, valahányszor hívlak benneteket - Amit te: békét. És csendet, talán.
        Dohányzik, amit itt nem szabad. Oly sok szabály, és mennyi értelmetlen közöttük... Beszívom a füstöt, de olyan gyengének tűnik ez a dohány, nem bont erőszakos virágot a tüdőmben és a légcsövemben, nem hívja táncba az érzékeket, nem perzsel.. inkább csak, ahogy Anglia, hirdeti önnön nagyszerűségét, és várja, hogy az én hitem tegye azzá, ami lehetne. El is fordulok tőle, amikor megkínál, mert így már nem idéz semmi kellemeset. Szomorú, ha egy pillanatra a gyengébb kerül fölénybe az erősebb fölött. Talán ő még nem kóstolt igazi dohányt, amelyet Hagen szeret.
         - Спасибо... - de eszembe jut, hogy nem fog megérteni, keresem az angol megfelelőt - Köszönöm, nem. Nem mondlak meg, de nem félsz? Hogy meglátnak? Más, aki nem én vagyok.
         Négy nyelv mellett olyan nehéz sután botladozni a kifejezések között, de ez sosem ment igazán. Az angol csupa simaság, képlékenység, a szavai kiugrálnak az ujjaim közül, nem olyan szigorú, de ismerős, mint az északi nyelvek. Hasznos, de nem szeret, ahogy általában azok sem, akik beszélik körülöttem.
         - Te Hagen... szobatársa vagy? - veszem alaposabban szemügyre, és most már mintha rémlene, hol láttam és kivel - Mi a neved? És miért szólítottál meg?
          Tudja jól, mire célzok: annyira sem fogadtak örömmel a köreikben, mint az orosz háborúk idején Tél Tábornokot. Nyalogatják a sebeiket, és most új fenyegetésként tűnünk számukra, a sok húsrobot pedig fagyoskodik a hideget megérezvén. De még nem jött el az ideje az igazi jégnek és fagynak, még nem csókol a dér örök álmot a halott szívekbe, nincs mitől fázni. A megvető tekintetek lepattannak rólam, ha dühít is a tudatlanságuk, nem szokatlan, az emberi ignorancia és ostobaság nemzetközi, nem marad határokon belül. Nem tudom, mi a célja a fiúnak azzal, hogy csak úgy megáll itt mellettem, de nincs okom ellene fordulni nyíltan, amíg nem lép fel támadólag. Talán a hús és a szürke talár alatt még felébreszthető szív dobog, és azt megszólítva elismeri eddigi vakságát.

Lilinka

18+

   Nem kell sok, hogy rájöjjek a kézenfekvő tényre. Ez a csaj sem fut százon. Békét? Csendet? Jó persze elvonul az ember ha éppen elkapja az agyfasz, de azért ki fejezi ki így magát és az a hanglejtés ahogy mondja. Kénytelen a hátamhoz kapok, mintha valami futkározna rajta minden egyes szavától. Az érzelmeim csak egy pillanatra hagyom kiülni az arcomra, ahogy jöttek úgy rázom meg magam, nehogy gyengének lásson. Valamiért úgy érzem, hogy jó lesz megtartani a két lépés távolságot a csajjal szemben, az összes közül ő tűnik a legnek. Minden értelemben legnek. Legparább, legpszihopatább, legjobban nem tudom hova tenni. De még is van benne valami, amitől egy pillanatra sem veszem le a szemem róla.
   - Nem mondasz meg? Hogy te milyen kibaszott rendes vagy! - gúnyosan közlöm vele, hogy mennyire jó fej. - És szerinted akkor mi van ha meglátnak? Legrosszabb esetben kapok egy büntetőmunkát, ahol le kell írnom sokszor, hogy nem fogok dohányozni, aztán a végén szépen felcsavarom a papírt, betöltöm dohánnyal és elszívom a gecibe. Vagy te ilyen szabály hű némber vagy?
   - Igen annak a kreténnek a szobatársa vagyok. De ki tudja, talán még jóban is lehetünk. Tudod kicsit olyan, mint én. És ugye tudod, két mágus egy csárdában nem fér meg. Vagyis dehogy tudod. Szóval két hasonló nagymenő egy helyen nem tud balhé nélkül lenni. - istenem annyira jó fej vagyok, hogy még el is magyarázom neki azt, amit valószínűleg nem ért. Legalább is gondolom, hogy az ilyen közmondások jelentését nem érti annyira. - Matt vagyok. Te? Azért szólítottalak meg, mert néztél. De gondolom kurvára nincs kedved a csinos pofikámat nézni órákon át, ezért ha már ide evett minket a lófasz, akkor éppenséggel legalább köszönhetünk egymásnak. Persze nem tudom, hogy felétek ez hogy szokás, úgyhogy légy szíves és világosíts felfele.
   - Dugtok Hagennel? - bukik ki belőlem a kérdés, mert gyanús nekem, hogy van köztük valami. Jó lenne ha lassan mindenki elfelejtené a vonatos sztorit, bár abból inkább legenda lesz, mint felejtés és valami új dolgon csámcsognának. Mondjuk, hogy ezek a barbárok családon belül nyomatják. Ez azért valljuk be, ütősebb mint egy numera bárhol. Még ha egy vonat is az.
   - Amúgy meg ha már itt vagy szépségem elmondhatnád, hogy még is mi a jó büdös francot kerestek ti itt és mit akartok. - tényleg kíváncsi vagyok a dologra lássuk, hogy itt egy kibaszott temető közepén, ahol csak a hullák és az azokat zabáló kukacok hallanak minket lesz-e elég tökös és mond-e valami fenyegetőt. Közben újabb cigire gyújtok, mert ahogy pofáztam elfelejtettem szívni ami lógott a kezembe. Már most veszteséges ezekkel kommunikálni, mi lesz így később.

H E A D S  W I L L  R O L L

Matthew Fawley

        Az arcát fürkészve rögtön be tudom azonosítani - azt tételezik fel rólam, hogy nem figyelek rájuk, nem érdekelnek? Pedig felfalom őket, ha tehetem, ismernem kell a közeget, aminek földjébe ültettek mindannyiunkat, megelőzvén a veszélyt, éberen az éjszakában. Hagen szobatársa, az egyik erőszakos brit fiú, Fawley. Hogy nézhettem el ennyire? Megzavart a sír csendje és nyugalma, és hálás lehetek, hogy nagyobb bajt nem okoztam vele.
        - Nem én dolgom, teszed vagy nem, de szabályaitok ellene vannak. - minden szava maró gúny, de ez érthető - Jó, hogy itt ilyen lágyak.. kedvesek, Durmstrang máshogy bánik övéivel, ha bűnt követnek. Lennénk itt, erdőbe küldenének éjszaka, tanulj törvényt.. Nem emberséges, nem kedves, és én szoktam ehhez.
        Talán mióta itt vagyok nem beszéltem ennyit egyhuzamban ezen a nyelven, most is darabokra törve kerül elő a nyelvem alól. Nem reagálom le grimasszal, nincs miért szégyenkeznem, ez csak annyit jelent, hogy más nyelveken is beszélek, gyengeségei pedig mindenkinek vannak. Ha ki is nevetne, sem bánthatna vele, hiszen nem tetszelegni vagyok itt, és néhány társunkkal ellentétben megértem, miért utálnak bennünket ilyen vak dühvel. Talán én is ezt tenném, de kívánom, hogy megértsék, jót akarunk nekik. Egy Nagyobb Jót.
        - Emlékszem már rád. Értlek.. értem mit mondasz. - megzavar ugyan a második kifejtése, de nagyjából ki tudom bogozni az elsőből is - Neved olyan, mint az a szín.. árnyalat? Értesz engem? Nincs bajom veled, kicsi sem. Nem bántasz, a szavak szavak, számít mit teszel, nem mit mondasz.
        Szép arca van, rajzolnivaló, de a természete nem hagyná, hogy modellt üljön, csupa feszültség és kérdés. Nem kérném rá, tudom, hogy félreértene, és nem kell a konfliktus. Érdekesnek találom, hogy épp egy ilyen élénken csillogó személyt neveznek mattnak, de ez csak egyike a szokatlan asszociációimnak.
        - Talán. - hagyom rá, nem válaszolva - Nem kell válaszolnom róla. Jöttünk világot égetni, mindenkit megerőszakolni. Nőket kétszer.
        Komolyan nézek rá, nem mozdulok. Mikor azonban tényleg felháborodhatna, halványan elmosolyodom. Megnevettet, milyen ijesztőnek gondolnak minket, pedig tenni még nem tettünk semmit. Mintha valóságos vadállatok lennénk, de értem a gyanakvásuk - a háború rajta hagyta a kézjelét a hangulaton, de mi épp a békét akarjuk elhozni számukra.
        - Amit ti: békét. Családom menekült, talán hallottál a kommunista kutyákról.. lehetetlen volt már iskolánk. - keresem a szavakat, elgondolkozva az egyik sírnak dőlök - Szüleink féltenek, ne legyen még háború, megint, jöttünk ide, menedékbe. Tanultuk otthon, ne bízz, mert Európa üldöz, hazugnak hisz, vagyunk ilyenek, és értem, miért találsz idegennek így, de nem vagyok ellenség. Tartasz tőlünk, igaz?

Mathias Montrego


~ set ~

          Mikor az unokabátyám említette, hogy létrehoztak egy kis sírkertet a háborúban meghaltak emlékére, akkor gondoltam rá, hogy elmegyek oda, de nem hittem, hogy tényleg meg fogom tenni. Végül persze nem tudom figyelmen kívül hagyni, főleg a decemberben történtek után. Akkor eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetek a barátaimnak és iskolatársaimnak, akik közül néhányan még mindig ott tanulnak.
          A lakásomtól nem messze veszek két kisebb csokor virágot, majd elindulok Roxmorts felé. Először akartam egy kis erőt is gyűjteni, mielőtt átlépem az iskola kapuját. Szerencsére viszont már elmúltak a fejünk fölül a sötét fellegek. Jelenleg nincs más, ami fenyegethetne minket. Talán eljött a béke ideje, amire már nagyon régóta vártunk. Így több idő jut a barátaimra, a családomra, legalábbis, akik még élnek. És nem utolsó sorban, több időm marad a szerelemre.
          Nem akarom felforgatni az iskola nyugalmát, ezért az üvegházak és Hagrid kunyhója mellett elsétálva egyenesen a sírkert felé megyek. Nem számítok rá, hogy találkozok majd ott valakivel, vagy az időpont miatt bárkivel is. Tudom, hogy nem lehet mindenkinek órája így a délelőtt közepén, de a hóban nem is járnak ki annyira az emberek az udvarra, mint nyáron vagy tavasszal.
         Megállok egy pillanatra és felnézek az iskola épületére. Vajon mennyit változhatott belülről vagy sikerült a külföldről hívott segítőknek teljesen helyreállítani? Willow elmondásaiból ítélve, valószínűleg, sőt, sikerült néhány új helyiséget is hozzátenni. Bár, mostanában már ő se sokat tartózkodik itt, pedig azt mondta, van valaki, aki az életénél is fontosabb neki. Kíváncsi lennék rá, hogy ki az, mert most nagyon titkolózik. Talán az egyik diákja? Nem, bohókás, és néha felelőtlen, de nem tenné ezt. Akkor talán az egyik tanár társa. Nem lenne meglepő, mára már senki sem maradt azok közül, akik engem tanítottak. A szerelemről pedig én is tudnék mesélni. megforgatom a gyűrűt a kezemen. Túl sokat érek hozzá, mióta megkaptam, de az utóbbi időben történtek miatt, úgy érzem, ez köt össze minket a legjobban, és félek, hogy elvesztem ezt is, mint a nyakláncot. Akkor nagyon szomorú lennék.
          Mikor meglátom, hogy melyik sírkertről van szó valójában, akkor elmosolyodom. Ide sokszor jöttem én is, néha csak akkor, mikor nagyon egyedül akartam lenni a világ gondjaival, és ez is inkább az utolsó évemre volt igaz. Én meg még azt hittem, hogy létrehoztak egy másikat kifejezetten a háborúban elhunytaknak. Most már csak azt lenne jó tudni, ki követ ennyire kitartóan már egy ideje.
          Kezem a pálcámra siklik, nem mintha tartanom kéne attól, hogy valaki rám támad. Itt azért nagyon kevés az esélye, de az ösztönök ellen nem tudok mit tenni. Végül mégis mosolyogva fogadom azt, aki mögöttem lépked már egy ideje.
          - Mi szél hozott erre, Mathias?
          Nem mintha az ő megjelenése lenne a nagyobb meglepetés, bár nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk majd össze újra. A nyár óta nem hallottam felőle. Hirtelen valami bizsergés fut rajtam végig, ami egy elég fura dologra ösztönöz. Eldobom a virágokat és megölelem.
          - Örülök neki, hogy jól vagy. Ha tudtam volna, hogy visszajöttél, akkor már rég kikérdeztem volna az unokabátyámat rólad – mondom, miután elengedem. – Persze, az is lehet, hogy csak korábban jöttem volna ide. Mondjuk egy roxmortsi hétvége alkalmával.
          Azt hiszem, ez nem egy olyan leülünk a kávézóba és beszélgetünk találkozás lesz, de soha nem voltak rendhagyóak körülöttünk a dolgok. A Potter generáció soha egy pillanatra se unatkozott eddig, és van egy olyan érzésem, hogy eztán se fog majd, de erről ő tud majd mesélni nekem egy keveset.

*
zene:OR - Secrets

~outfit~



'I need another story
Something to get off my chest
My life gets kinda boring
Need something that I can confess.'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Mérgesen túrok bele a hajamba és vakarom meg a tarkómat, miközben végig sietek a folyosón ki majd végül ki a szabadba. A mozdulat egyre gyakoribb nálam, ahogy a bal alkaromon lévő heg vakarása. Valamiért ez egyre ösztönösebben tör elő bennem. Fellélegzek, amint kiérek a friss, hideg levegőre. Lehunyom a szemeim és beszívom mélyen a levegőt. Elindulok, a hó ropog a talpam alatt, és noha a szél fel-feltámad, mégsem fázom. Elgondolkodva megyek, magam sem tudom merre. Éreztem hogy jobb így, hogy kitörök a fülledt  melegből, ami a kastélyban van. Nem tudom miért, de néha olyan érzés kerít hatalmába, mintha megfojtana. Rám omolna és magába temetne. Örökre. Teljesen. Hogy tudtam itt leélni közel hét évet? Rejtély. Nem titkolom, hogy nem szívlelem a kastélyt legyen az bármennyire is nagy és elvarázsolt. Úgyhogy most, mikor a délután szabad, mivel a kötelező két órát letudtam magam mögött és már csak a RAVASZ-ra kellene koncentrálnom inkább úgy döntök, kiszellőztetem a fejem. Se kedvem se energiám nincs egy újabb fejezetet átfutni egyik tárgyból se, ahogy a könyvtárba ücsörögni sincs. És a klubhelység se jobb, mióta Zambini úgy döntött megkeseríti ezt a maradék pár hónapomat, amit kénytelen vagyok itt eltölteni. Így azt is kerülöm, amennyire lehet. Most is csak átöltözni ugrottam be, meg ledobálni a könyveket. Levetni az ostoba talárt, és normális hétköznapi ruhát húzni.
A pára felszáll előttem, ahogy kifújom a tüdőmbe került hideg levegőt. A leheletem szinte megfagy. Hiába van már február és hivatalosan is a tavasz kezdete, mintha az időjárást ez egy csöppet sem érdekelné. Fura. Igaz engem sose zavart sem a hideg sem a tél, sőt kifejezetten szeretem, de azért mégiscsak örülnék ha előre haladna az idő. Legalább csak addig, hogy kikerüljek ebből az ósdi iskolából. Az egyetem kötetlen és több időm lenne arra hogy Lyanát is lássam, ameddig a szigeteken időz. Eszembe jutnak a mélykék íriszei, melyekbe annyira könnyű elveszni és csókjának finom íze. Beleborzongok az érzésbe miközben kilépek egy fa mögül. Arcomra nosztalgikus mosoly ül ki, miközben a kezemmel ellököm magam a fa takarásából. Visszapillantok a kastélyra, ahogy megállok fél percre. Alakja ködbe burkolózik ebből a távolságból. Tudom hogy lassan vissza kellene fordulnom, mert már a birtokhatár széle felé közelítek, itt van ugyanis a sírkert meg a Rengeteg szélének sötétellő sávja. Hiába most szinte kihalt, még mindig nem véletlen tiltott és mostanság elég szabálytisztelő próbálok lenni. Már ha Zambini is hagyja....
Keserű epével a számban lohad le a bárgyú vigyor a képemről a háztársam miatt és már fordulnék is vissza, hogy utamra induljak, amikor egy hang megállít.
- Mi szél hozott erre, Mathias? -
A nevem hallatára felkapom a fejem és próbálom beazonosítani az ismeretlent. A fiatal lágy hang egy vékony kecses alakhoz tartozik, kinek arca csöppet sem ismerős. Szemeim összeszűkülve méregetik a másikat, de csak pár pillanatom van erre, mert mintha választ sem várna, hirtelen eldobja a kezében lévő virágcsokrokat és hirtelen elmosódik az alakja a szemem előtt. Mire felfogom mi történik, már érzem kezeit magam körül, és melegségét, mely a lány testéből árad. Hirtelen fura bizsergető zavar fog el. Hisz számomra egy idegen, mely a gesztust teszi, neki persze ugyanakkor régi a jelek szerint kedves ismerős vagyok. Megcsap az finom puha illata, mely nem hivalkodó ugyanakkor mégis karakteres. Olyasmi érzés fog el, mint mikor a tiszta, napsütötte erdőben sétál az ember. Határozott és megnyugtató. Nem tolom el magamtól, mert nincs rá szükség. Ő ugyanis magától elenged egy másodperccel később és immár pár centis távolságból folytatja.
- Örülök neki, hogy jól vagy. Ha tudtam volna, hogy visszajöttél, akkor már rég kikérdeztem volna az unokabátyámat rólad. -
- Öhm, szia… -
Mindössze ennyit sikerül sután kinyögnöm, miközben a másik arcát fürkészem. Elég szánalmas, de mentségemre legyen mondva, lehetőségem sincs, mert a lány rögtön folytatja nem zavartatva magát a meglepettségemen.
Vajon kicsoda?
- Persze, az is lehet, hogy csak korábban jöttem volna ide. Mondjuk egy roxmortsi hétvége alkalmával. -
Egy halovány udvarias mosoly suhan át arcomon. Szavaiból egyből kiderül, hogy nem itteni diák, de még ezzel sem vagyok igazán kisegítve. Kellemetlen, roppant kellemetlen a szituáció, mint minden ilyen esetben és bosszankodva egy grimasz kíséretében vakarom meg a tarkóm.
- Uh, hát ez igazán kedves... Dean szekálásának köszönhető... - mormogom félhangosan az orrom alatt a mondat második részét, de elakadok Emily említésére, mert rájövök lehet nem volt jó ötlet. És nem is volt épp a legkedvesebb, ahogy mondtam. Mindegy, talán csak nem tudja meg... no meg aztán jobb kérdés, hogy ki is az illető akihez beszélek. Már megint egy kellemetlen találkozás, s miközben felteszem hangomban némi félsszel a kérdést rájövök, hogy az ilyen szituációknak talán soha se soha nem lesz vége.
-... öhm, bocsi a kérdésért, de ki is vagy te valójában? -
És ki a fene lehet az unokabátyád?
Nem teszem fel második kérdést, mert akkor már totál hülyének nézhet. Na nem mintha sokat rontana a helyzetemen, hisz már most annak tarthat készséggel. Nem tudom ki az említett személy, aki ennyi mindent tudhat rólam. De ez az elszólása kissé aggaszt. És hiába kutatok lázasan az agyamban, semmire nem jutok. Pedig ezek után nagyon is érdekelne.  

Mathias Montrego


~ set ~

          Éreztem már olyat, hogy egyik pillanatban még a mennyországban vagyok, a következőben pedig a pokolban. Nem is olyan régen volt ez, de korábban is volt hasonló élményem. Az egyik pont Mathiashoz fűződik és a teljes hetedéves évemhez. Lassan egy év után újra találkozunk, mire ezzel a nem éppen kedves mondattal fogad. Hirtelen fagy meg bennem a vér.
          - Igen, ez Emilyre vall – mondom kicsit ridegen.
          Ellépek, zavaromban elkezdem összeszedni az eldobott virágokat. Hogyan kezdhetném el annak a több mint egy évnek a történetét, amit együtt éltünk át a háború alatt? Felállok, majd felé fordulok a csokrokkal a kezemben. Így nem csoda, ha nem sejti még azt sem, hogy ki az unokabátyám pedig minden nap találkozik vele.
          - Esmé Fawcett vagyok. Tavalyig egy házba és évfolyamba jártunk. A háború után én felvételiztem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájába. Tavaly június óta nem láttál. – Elgondolkodok egy pillanatra, de mégis inkább folytatom. – Az unokabátyám pedig Willow, a sötét varázslatok kivédése tanár.
           Sóhajtok egyet, majd leteszem az egyik csokrot az egyik sírra. Ezen egy csomó név van, talán pont a harcban elhunytak emléke miatt. Nem tudom, hogy a nevem említése elég-e, hogy valami eszedbe jusson rólunk, ezért puhatolózni kezdek kicsit.
          - Hatodévben együtt jártunk pár hónapot. Aztán hetedévben többször is együtt töltöttünk néhány éjszakát.
           Azt hiszem, a részletekbe nem fogok jobban belemenni. Ha teljes emlékezet kiesése vagy rosszabb esetben vesztése van, akkor biztos nem lesz elég még az az infó sem, amit elmondanék. De szinte biztos vagyok benne, hogy a személyisége nem változik meg, tehát most is olyan nagy nőfaló, mint korábban. Elmosolyodom, igyekszem természetesnek látszani, ahogy visszafordulok.
          - Nos, hát igen. Nem csak egyszerű háztársak voltunk, de hidd el, minden perce nagyszerű volt. Most pedig már… - először el akarom mondani, hogy menyasszony vagyok, de aztán meggondolom magam. – Egy kiadóban is gyakornok vagyok.
          Így átgondolva a helyzetet, végül sokkal jobban alakultak a dolgaim, mint ahogy egy éve vagy a Roxfort elhagyása után gondoltam. Akkor még elég sötéten láttam a jövőmet, és ha az egyik sem jön össze a felvételi és a gyakornok állás közül, akkor nem tudom mihez kezdtem volna.
          - Te mihez akarsz… ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt veled az ostromban? Mert gondolom akkor vesztetted el az emlékeid.
          Most arra sem emlékszem, hogy láttam-e valahol, mikor menekültünk kifelé az unokatesómmal. Nem jut eszembe semmi. A kisebb diákok terelése mellett valahogy nem az jut eszembe először, hogy egy érett, felnőtt háztársam után kutassak.
          - Akkor ennyi lenne? Minden, ami volt, csak az én emlékeimben maradnak meg? – kínosan mosolyodom el, még egy könnycsepp is legurul az arcomon. Nem fogok sírni, ki fogom bírni. – Talán jobb is így. Biztos az agyadra mentem a folytonos kiborulásommal.
          Mert nem titok, hogy elsősorban akkor töltöttük együtt az éjszakákat, mikor nagyon ki voltam borulva apa halála után, és szükségem volt egy erős kézre, aki egyben tart legalább egy kicsit. És ezt mindig meg is kaptam.

*
zene:OR - Stop and Stare

~outfit~



'I need another story
Something to get off my chest
My life gets kinda boring
Need something that I can confess.'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Hangja hidegre vált, szinte jegesre, ahogy meghallja Dean nevét. Érdekes. Jó, tudom hogy megosztó személyiség, de azért ennyire nem ódzkodik tőle senki. Vagyis nem tapasztaltam. Ez még inkább felkelti az érdeklődésem, ami abban nyilvánul meg hogy kissé oldalra billentem a fejem.
- Esmé Fawcett vagyok. Tavalyig egy házba és évfolyamba jártunk. A háború után én felvételiztem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájába. Tavaly június óta nem láttál. Az unokabátyám pedig Willow, a sötét varázslatok kivédése tanár. -
Ahogy eldarálja egyetlen szusszra az elismerésre méltó. Mindössze hümmögni van időm, miközben megdözsölöm az arcom a tarkóvakarásból. Aha, szóval Esmé...
Esmé...
Olyan ismerős.... olyan ismerős... Próbálom erőltetni az agyam, hogy honnan is dereng a név, de megakaszt a lány illetve, leginkább a mondanivalója.
- Hatodévben együtt jártunk pár hónapot. Aztán hetedévben többször is együtt töltöttünk néhány éjszakát. -
Hogy mi van?
Én még az SVK tanárnál vagyok lemaradva. Erre a nyakaba zúdul az az információ, hogy én meg ő, nos öhm izé… Nem kell mondanom hogy azt hiszem fülig vörösödöm és zavartan pislogok. Egyszer, kétszer, háromszor. Valamit ki kellene nyögnöm, mert hát valamit illene, meg amúgy is ez nem az a tény, ami mellett elsétál az ember. Mégse sikerül. Cserébe ő elmosolyodik, noha látom hogy nem őszinte ez. Hogy a fenébe is lehetne az?
- Nos, hát igen. Nem csak egyszerű háztársak voltunk, de hidd el, minden perce nagyszerű volt. Most pedig már… -
Megakad.
Anyám, ezt még fokozzuk is? Most már tutira lángol az arcom és a fél fejem is. Úgy érzem magam mint egy Magyar Mennydörgő tüdejében. Talán a purgatórium lehet csak ettől rosszabb hely…
– Egy kiadóban is gyakornok vagyok. -
- Aha…. -
Hangom krákogó valami, ami semennyire nem emlékeztet a sajátomra.
- Az szuper! -
Naja tényleg. Kár hogy nem hangzott őszintének a dolog. Sokkal inkább motyogom a választ. Kellemetlen, baromi kellemetlen és nem csoda hogy félre pillantok. Nézem a ködbe burkolózó kastélyt, ami eddig úgy éreztem megfojt… Nem mintha vágynék vissza, de éppen most idekint sem idilli a hangulat.
- Te mihez akarsz… ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt veled az ostromban? Mert gondolom akkor vesztetted el az emlékeid. -
Torkomba hirtelen gombóc keletkezik és mindössze csalódottan bólintok. Hol máshol lehetett volna? Gondolom csak ott…
- Hát… nem tudom, az a baj tudod, hogy… nem emlékszem… - pillantok Esmére, egyenesen a szemébe. Tekintetünk fél percig összekapcsolódik majd vállat vonok miközben közlöm halkan, ami olyannak hatna, mintha szégyellném a dolgot. - …tulajdonképp semmire sem. -
És beáll az a kínos csönd, hiába  a feltámadó szél süvítése, melynek jeges ujjait érzem az arcomon… Zavaró. Idegörlő. A fene…
- Akkor ennyi lenne? Minden, ami volt, csak az én emlékeimben maradnak meg? -
A kínos mosoly nemhogy oldja még inkább görcsbe rándítja a gyomrom. És ami a legrosszabb, amitől rettegek, egy könnycsepp is megjelenik. Ó anyám, ne! Csak ezt ne! Most mit kezdjek én ezzel? Mit szoktak ilyenkor? Mi a fene…?
– Talán jobb is így. Biztos az agyadra mentem a folytonos kiborulásommal. -
Ösztönösen lépek közelebb hozzá és emelem meg a kezem. Lassú a mozdulat de határozott. Arcába simítom a tenyerem és hüvelykujjammal törlöm le a kis könnycseppet. Fura hogy ezt értem hullajtja a lány. Egy számomra idegen ha szigorúan nézzük. Ez azért meghat. Habár persze fogjuk arra hogy a hideg idő kicsípi az embert és meggyötri… Hisz mindenkinek van önbecsülése…
- Hé, hé….! - súgom rekedten, és most már nagyon közel vagyok hozzá. Megérzem újra a lány finom lágy illatát. Leginkább lehunynám a szemem és élvezném ezt a bizarr fura pillanatot. A tényt hogy kötődöm valakihez, és valaki hozzám. Olyan ő, mint egy horgony a múltban de nem tudom mennyire jó is ez. Nem is érdekel, csak élvezném a percet, de nem teszem. Szabad kezemmel az álla alá nyúlok és szelíden felemelem a fejét az állánál fogva, hogy ne kerülhesse el a szemkontaktust. Barnáim az ő sötétjébe kapcsolódnak, úgy ejtem ki a szavakat:
- Ne mondj ilyet... sosem mentél az agyamra… - elmosolyodom féloldalasan, amit bíztatónak szánok. Amiért a húgom annyira oda van. Nem tudom sikerül-e, csak remélem.
- Legalábbis, biztosan nem annyira… - kuncogok miközben ujjaimmal megsimítom az arcát. És nem tudom megállni a pillanat hatását, oldalra billentem parányit a fejem, miközben felé hajolok. Könnyen küzdöm le a távolságot, hogy végül apró csókot leheljek az arcára, ami ártatlan és jelentéktelen. Hisz ha hihetek a szavainak köztünk sokkal több minden is történt már.... S mégis, ez az egyetlen apró gesztus, elvétett mozdulat, eszembe juttatja hogy pont ugyanígy tettem Lyanával…
Újra elfog a zavarodott érzés. Kusza egyveleg ez, hisz a múlt a jelen és a jövő egy parányi lehetősége találkozik egy helyen. Szeretném megvigasztalni a lányt, hisz úgy érzem tartozom neki ennyivel. Közünk volt egymáshoz még ha én nem is tudom, mégis felelősséget érzek. Ugyanakkor érzem, hogy ez helytelen. Valóban az lenne? Fogalmam sincs. És hogy mit is kezdek a szituációval? Azt még magam sem tudom.

Mathias Montrego


~ set ~

          El se tudom képzelni, milyen lehet az ő helyében lenni. Apa halála után néha azt kívántam, bárcsak soha ne ismertem volna, hogy akkor nem fájna olyan nagyon az elvesztése, de Mathiasnak mindig sikerült megvigasztalnia. Most pedig láttam szerelmemen, hogy mennyire szenved attól, hogy ő nem ismeri. Egyik sem jobb, de tény, hogy a velem szemben álló társam az, akinek a leginkább rossz lehet ez a helyzet. Most már valahogy azt is belátom, nem kívánom soha, hogy bárkit is elfelejtsek. Inkább maradjon meg minden jó és rossz, még akkor is, ha az fájdalommal jár.
         Kicsit talán le is támadom a sok információval, de nem tuodm, hogyan lehetne ebből nagyon kevés információt megosztani. És biztos vagyok benne, hogy azonnal rájött volna, nem csak barátok vagy háztársak voltunk. Még akkor is, ha zavarban van, talán jobban, mint én.
          Arcom kicsit megdöntöm, ahogy kezével hozzáér. Testemet átjárja a bizsergés, ahogy az ismerős érzés újra elönt. Ez a finom mozdulat, a gyengédség. Lehunyom a szemem, mélyen beszívom az illatát. Hogy bírtam én ennyi ideig enélkül? Elmerülök a meleg barna szemekben, nem is tudom megszakítani a kontaktust, pedig kellene.
          - Biztos… - nyögöm csak bizonytalanul, majd teljesen megkönnyebbülve fogadom a csókot.
          Hirtelen újra megölelem. Igen, erre volt most szükségem. A biztos, már teljesen biztos. Ránézek a gyűrűre, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Mathias túl jó lenne hozzám. Olyan nőt érdemel, aki szintén olyan csodálatos lélek, mint ő.
          - Tudod… - mosolyodom el, immár teljesen őszintén. – Ha most nem lennék menyasszony, akkor biztos keresnénk egy üres termet. Vagy az unokabátyám irodáját. Mit szólnál hozzá? Csak azért, hogy új és egyszerre régi emlékekkel adományozzalak meg.
          Imádtam minden egyes percet, amit együtt töltöttünk, és tudom mi volt az oka annak, ami annak idején szétválasztott minket. Akkor nagyon fontosnak tűnt, most viszont csak egy jelentéktelen apróság. Még úgy is, hogy a háború a fejünk felől nem múlt el, hiszen annak volt részben köze hozzá.
          - Tudod mit szerettem annyira nagyon benned? – kuncogni kezdek. – Hogy olyan könnyen zavarba tudtalak hozni, mint most is. Olyankor nagyon aranyos vagy és szeretnivaló.
          Most én simítok végig az arcán. Jó újra az ismerős vonásokon végigfuttatni az ujjaimat. Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen volt. Jó lenne újra összefutni, csak úgy. Gyakrabban, mint ebben a fél évben.
          Kicsit távolabb lépkedek, leteszem a másik csokrot is az egyik sírra. Ez az előző igazgatóké, amolyan közös emlék. Fura, hogy már a jövőbeli igazgatók emlékére is leróhatom a tiszteletem. Bár, ismerve az iskolát, a múltját, valószínűleg ilyen lesz a jövője is. Szóval, valahol jogos is.
          - És van valaki kilátásban? Esetleg egy bimbózó kapcsolat? Egy csodálatosan szép lányka? Vagy egy ormótlan tahó?
          Nem lennék meglepődve, ha nem sokáig maradna egyedül. Szerintem most már van olyan felsőbb éves is, akivel eddig nem találkozott, de talán felébresztette a vágyait. De ki tudja, a Montrego családnak elég nagy híre lehet külföldön is, talán nem is egy országon belüli lesz majd a kiválasztott szerencsés.
          - Igazán szerencsés lesz, akárki is az. Csak maradj meg ennyire természetesnek.
          Lesöpröm az egyik szobor talapzatáról a havat, majd a sálamat letekerve a nyakamból, ráülök. Kicsit elkomorodok. Próbáltam könnyedebb témára terelni a figyelmet, de a lényeg mellett nem sétálhatok el csak úgy szó nélkül.
          - Ha bármikor kérdésed lenne, üzenj, jó? Segítek, amiben tudok. Az unokabátyám… - kicsit megforgatom a szemem. – Őt nem érdemes belekeverni, nem igazán van jelen az életemben, szóval esélytelen lenne a próbálkozásod.
           De tényleg lehet olyan vagy csak nagyon hasonló a kapcsolatunk ezek után? Ez majd kiderül az idővel. Talán nem is kéne többet találkozni, hiszen most visszaránthattam egy olyan múltba, amiről nem akar tudni. Elvégre Blaire tudott rólunk, látott közösen minket, csak akkor még nagyon a saját dolgaival volt elfoglalva. Vagy nem tudom, hogyan beszélték ezt meg ők ketten. Talán a lány szemében nem is voltam több, mint egy a többi közül.

*
zene:ES - Happier

~outfit~


'But I guess you look happier, you do
My friends told me one day I’ll feel it too
I could try to smile to hide the truth
But I know I was happier with you

Baby you look happier, you do
I knew one day you’d fall for someone new
But if he breaks your heart like lovers do
Just know that I’ll be waiting here for you..'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

A mosolyom még szélesebb lesz, ahogy az ujjaim érintésébe még jobban belesimul. A nők ilyen téren teljesen kiszámíthatóan viselkednek. Legalábbis többnyire. Mert hát pont Lyana volt az, aki erre rácáfolt. Jó, talán nem volt a legbölcsebb dolog rögtön meg is csókolni. De hát annyira adta magát a pillanat.... mint most itt is. Igaz, ez sokkal inkább baráti vagy talán nosztalgikus puszi volt, mégis kicsit idegen. Esmé reakciója viszont megerősít igazam helyességét, és nem tehet róla, de még jobban zavarba hoz. Mert hát ösztönösen cselekszik az ember legtöbbször. Főleg ilyenkor. És látom rajta, hogy ezzel az egyetlen aprócska finom csókkal elindítottam benne valamit. Lehet nem kellett volna, de már késő bánat. Hagyom, hogy kiélvezze a pillanatot, ami abban nyilvánul meg, hogy lehunyja sötétbarna szemeit és átölel. És ez az az ölelés, ami egyszerre több és kevesebb. Baráti és mégis valahol tudat alatt is szenvedélyes. De még így is teljes biztonságban érzem magam, nem feszélyezve. Olyasmi, mint mikor a testvérem von magához, szeretettel. Ebben persze van némi plusz, de közel sem annyi, mint amennyi Lya esetében volt.
- Tudod…Ha most nem lennék menyasszony, akkor biztos keresnénk egy üres termet. Vagy az unokabátyám irodáját. Mit szólnál hozzá? Csak azért, hogy új és egyszerre régi emlékekkel adományozzalak meg. -
Na eddig tartott a felemelő élmény, mert érzem, hogy megint rákvörös leszek. Vagyis hát nem biztos hogy ténylegesen meg is történik, de hogy egy szót se bírok kinyögni az tuti. Szóval pár pillanatig csend támad köztünk, aztán csak az első sokkoló információig jutok el hogy krákogva hangot adjak.
- Mennyasszony? -
Mivan? Kivel? Mikor? Hogyan? Na nem mintha közöm lenne hozzá vagy jogom hogy tudjam, és a legkevésbé jogom a felháborodásra, de mégis ott visszhangzanak bennem a kérdések. Amiket kiolvashat a tekintetemből. Plusz, részben a megkönnyebbülést is. Mert innen tudom, vagy legalábbis remélem, hogy tényleg csak viccel... Nem csak a hanghordozása sugallja ezt... ugye?
Akarnék ugyanakkor valami vicceset visszafricskázni, erre a szépen magasan felívelt kvafflabdára, ám semmi nem jut eszembe. És valahol elszomorodom, habár magam sem tudom miért.
- Tudod mit szerettem annyira nagyon benned? Hogy olyan könnyen zavarba tudtalak hozni, mint most is. Olyankor nagyon aranyos vagy és szeretnivaló. -
Kuncogni kezd, édesen. Lelket szépítő ez, de csak egy pillanatig gyönyörködöm benne. Inkább elszakítom róla a tekintetem és lesütöm. Ujjaimmal egy hajtincset csavarok az ujjaim köré az arca mellől, majd azt kezdem el fixírozni. A barna hajszálak megadják magukat, miközben eltűnődöm... valóban aranyos lenne? Nem hiszem. Inkább szánalmas. De ezek szerint régen se volt másképp. Fura, a húgom szerint kifejezetten ritkán mutattam ki a gyengeségeket. És ez tipikusan egy közülük... Mondjuk lehet neki ezerszer jobban megnyíltam, végtére is mégiscsak együtt keltünk fel reggelente. Vagy legalábbis maradjunk annyiban hogy együtt feküdtünk le...
- Valld be hogy mindig is élvezted ezt.. - húzom el a számat, de mikor megérinti az arcom megmerevedem. Fura, hogy pont ugyanúgy teszi, ahogy Lyana. Majd hirtelen, ahogy először ujjai majd tenyere puhaságát megérzem ellazulnak a vonásaim. Nehezen állom meg, de nem hunyom le a szemem, inkább Esmé arcát figyelem. És rájövök hogy egyre jobban ismerős. Habár meglehet csak a pillanat adja, vagy hogy egyre régebb óta nézem őt. Vonásai pedig beleégnek a tudatomba. Az újba, azt hiszem. Olyan, mintha órák telnének el, majd hirtelen megszakad minden. Keze lesiklik az arcomról, és az sajog a hiányától. Ő pedig ellép tőlem, így az én kezem is magam mellé kerül. Figyelem, ahogy szó nélkül odébb sétál és leteszi a virágot. Két bizonytalan lépéssel követem, s elgondolkodva pillantok a sírokra.
- És van valaki kilátásban? Esetleg egy bimbózó kapcsolat? Egy csodálatosan szép lányka? Vagy egy ormótlan tahó? -
Ó ez aztán jó téma! Csapjunk a durrfarkú szurcsók kellemetlenebbik végébe… Nos hát izé, öh kezdeném, de megakaszt az utolsó elejtett szava.
Ormótlan tahó? Hogy micsoda? Ez most hogy jött ide?
- Hát mondhatni… - nyögöm ki nehezen. - Igazából magam sem tudom… -
A mondat második felét az orrom alatt dörmögöm, miközben megdörzsölöm ott az arcom, ahol ő ért hozzá pár pillanattal ezelőtt. Miért kellett ezt felhozni? Ez olyan fura… és ha már itt tartunk…
Már épp szóra nyitnám a szám, mikor a kellemes hangja töri meg a csendet.
- Igazán szerencsés lesz, akárki is az. Csak maradj meg ennyire természetesnek. -
Vajon tényleg így gondolja? Vagy ez is egy udvarias formula, mint oly sok ember esetében? Nem ismerem ki, de hát ez nem csoda, közel kemény öt perces ismeretségünk alatt. Bólintok és halovány udvarias mosolyt erőltetek az arcomra.
- Ha te mondod...! -
Biztos úgy is van. Nem fogok ezzel vitába szállni. Habár a természetes kissé túlzás. Közben persze eszembe jut, mit is akartam korábban. Így mikor leül, követem a példáját.
- Na de hé, nem én vagyok eljegyezve, várjunk csak…! Mesélj! -
Nem akarok követelőző lenni, és hogy oldjam szavaim élét a vállammal finoman meglököm. Ez annyira barátias gesztus a részemről, és az érzés is amit okoz, hogy szinte el is felejtem, akár meg is csókolhatnám ha akarnám, úgy igazán. Elpillantok a rengeteg széle felé, miközben hallgatom a felajánlását. Nevethetnékem támad a szemforgatására, mert rá se kell néznem, tudom hogy ez a reakció jön. Szemeim sarkába egy másodpercre megjelennek a ráncok, miközben nem állom meg az ingert és kuncogok egy sort rajta, igen rajta, majd visszafordítom a fejem felé.
- Ugyan már, eszembe se jutna pont tőle érdeklődni a magánéletedről…. vagyis… akarom mondani… magánéletünkről… -
Nagyoooon fura ezt így kimondani. És nagyon kínos is. S hogy megakadályozzam ennek eluralkodását, folytatom, mintha fel se fogtam volna saját szavaimat.
- Mert gondolom, hogy evidensen nem tálaltad ki neki, ahogy én se osztottam meg semmi ilyet a húgommal. Szóval csak a pletykákra alapozhatok mert kb senki nem tud semmit se segíteni benne… vagy legalábbis nem akar… -
Itt persze Eric jut eszembe, meg hogy a legutóbbi beszélgetésünkkor igaz mondott dolgokat de éreztem, hogy nem teljesen őszinte. Mintha titkolna valamit….
És halvány lila boszorkányfűkivonatom sincs, hogy mi lehet az, de biztos hogy semmi jó.

Mathias Montrego


~ set ~

          Későn kapcsolok, hogy talán túl hamar árultam el magam. Legalábbis a menyasszony részét, de inkább most, mint később, mikor már tényleg a tanterem felé tartanánk. Azt hiszem, a fontos infókat viszont vissza kéne tartanom kicsit, hogy lenyugodhass. Talán tényleg kicsit sok volt belőlem így egyszerre.
          - Igen, menyasszony – mosolyodom el. – De látom még meg kell emésztened, szóval hagylak is ezzel a témával.
          Igyekszem kicsit rád terelni a témát, és nem is tévedek akkorát, mikor azt hiszem, sikerülhet. Tényleg aranyos voltál, mindig. Egyszer még reggel jegyeztem ezt meg neked, és hozzám vágtad a párnádat. A Szükség szobájában nem maradt más csak tolltenger mire végeztünk, és persze, az óránkról is elkéstünk. Piton ki is volt akadva, és plusz házival meg pontlevonással jutalmazta, de nekem minden pont megérte.
          - Lazíts! Nem akarlak megharapni.
          Kíváncsian fordulok vissza feléd a válaszod hallatán. Azt hittem, rákérdezel majd az utolsó kérdésemre, de végül nem tetted. Így is érdekel, csak így a dörmögés jobban. Remélem, nem hiszed, hogy nem hallom. Ezt már régebben is próbáltad eljátszani, de akkor sem sikerült.
          - Igen, én mondom! – teszem csípőre a kezem. – Mathias Montrego, a legnagyobb előnyöd, hogy nem tudod megjátszani magad és azt teszed, amit az ösztönöd súg. Én legalábbis soha nem kaptalak rajta.
          Áh, igen, a téma terelés. Rendben, térjünk vissza hozzám, hiszen van mit mesélni erről. Örülök, hogy legalább megbékéltél már vele, vagy ha ez segíteni fog, akkor majd mostantól.
          - Pedig lehetnél te is az, aki eljegyzett, ha nem… - Eszembe jutnak a kellemetlen percek az édesapjával, meg a háború. Lehetett volna, de ahhoz nagyon sok körülménynek kellene passzolnia, hogy összejöjjön. – Nos… - kezdek bele, miután elhelyezkedem, és kicsit összemosolygunk. – Igazából Elliotot csak december óta ismerem, még a két hónapot se értük el. Neki segítségre volt szüksége, én pedig le akartam rajzolni. Aztán bementünk egy házba, ahol… Nem is tudom te láttad-e már azt az oldalam, amit akkor mutattam neki – cukkollak.
          Persze, hogy láttad. A háború alatt sokszor volt részed benne, mikor sírva a talárod markolászva kerestelek fel, még a hálótársaiddal sem törődve, akár az ágyadban is. A kérdés most az, hogyan kéne bemutatnom azt, amivel szerelmem foglalkozik. Mégse mondhatom el neked, hogy egy tolvaj lett életem szerelme.
          - Elliot idősebb nálam, most harminc éves és kereskedő.
          Még én is sírok ettől a kijelentéstől, de valahol ez áll a legközelebb ahhoz, amit csinál. Nem minden esetben tartja meg magának a tárgyakat, és Phillip is küldte már el, például a kardért is.
          - Gondold el milyen fura lesz, ha már nem Fawcettnek fognak hívni. Már annyira hozzászoktam, és hozzám is nőtt ez a név. Anya viszont még nem tudja, és félek, hogy ki fog akadni majd.
           Bár, nem is értem, miért mondom ezt, hiszen neked soha nem kell majd ezzel foglalkozni. A párod fogja felvenni a neved és nem fordítva. Hülye szabály, lehetne fordítva is. Mennyivel jobban hangzana az Elliot Fawcett. Gyorsan el is terelem a figyelmet magamról, beszéljünk megint egy kicsit kettőnkről. És nem tudom miért, de az unokabátyám mintha mindenkinek keresztbe akarna tenni azzal, hogy eljött ide tanítani.
          - Hát, neki éppen nem mondtam egy szót sem, de az unokatestvéremnek azért meséltem rólunk. Mondjuk ő se volt vak, mikor hatodévben együtt jártunk. Az utáni dolgokról viszont nem meséltem el mindent. Syren nem helyeselte volna, és mivel úgy éreztem mindig is, hogy jó példával kell előtte járnom, azokat a részeket kihagytam. A végén még összeboronált volna minket újra.
          Felnézek a szürke fellegekre. Talán bármelyik pillanatban eshet egy kicsit a hó. Fura, hogy néhány napja még, mikor Berwick-upon-Tweedben voltam, akkor eső esett. Nem szeretem ezt a szeszélyes időjárást. De az is lehet, hogy a Roxfort maga vonzza az időjárást különböző formákban. Nem lennék meglepve, ha a mugli riasztó bűbájok mellett valamilyen időjárást befolyásoló is lenne beépítve.
          - Mihez fogsz kezdeni, ha elvégzed a Roxfortot? Világ körüli útra mész, és megkeresed életed párját? Ne aggódj, az lesz az, aki nem vágja hanyatt magát, amint meglát és rákacsintasz.
          Mert régen ennyi is elég volt ahhoz, hogy meghódítsd valakinek a szívét. Mondjuk az enyémet nem, próbáltam tartani magam, ami csak félig jött össze, de igyekeztem akkor sem elsőre megadni magam. Vagy fordítva, hiszen emlékszem rá, hogy az első találkozónkra végül is én hívtalak el. De ez már egy másik történet, egy másik napra tartozik, ha fel vagy készülve rá. De én fel vagyok, hogy minden apróságot úgy adjak vissza, ahogy történt? Amennyire lehet hűen a valósághoz? Talán igen, elvégre nem haraggal váltunk el. Még apád kavarása se befolyásolt minket, a háború viszont igen. Nem akartam, hogy miattam bajba kerülj. Így a könnyebbik utat választottam, akkor is, ha az valójában sokkal nehezebb volt.

*
zene: TY - Shattered

~outfit~


'And finding answers
Is forgetting all of the questions we called home
Passing the graves of the unknown
And I've lost who I am, and I can't understand
Why my heart is so broken, rejecting your love
Without, love gone wrong, lifeless words carry on
But I know, all I know, is that the end's beginning'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Hát, a válasz se nem meggyőző, se nem kielégítő. De látványosan kerülni akarja a lány a témát, szóval mi mást csinálhatnék?
Hát akkor ezek szerinte emésztgetem.... ami nem tudom pontosan miből is áll, de mindegy.
- Lazíts! Nem akarlak megharapni. -
Na erre felnevetek, és itt nem tudom megállni hogy ne szóljak vissza.
- Aha na persze! Azt hiszem erre volt többször is alkalmad… -
Amint ráeszmélek mi jött ki a számon, inkább újra elpillantok oldalra. Mert hát biztos nem lehetett unalmas vele egyetlen perc sem, nem annak a fajtának tűnik, aki mellett elmegy csak úgy az ember. Merlinnek hála ő segít ki, azzal hogy megszólal, de még hogy!
- Igen, én mondom! –
Igaz nem mutatom ki, de tetszik a csípős visszavágás, még a folytatás ellenére is, ami igazán kioktató hangnemre sikeredett a részéről. Ez csaj engem igazol. Hogy ő aztán biztosan a tüzes és a harapós fajta… Kezdem sajnálni egykori önmagam.
– Mathias Montrego, a legnagyobb előnyöd, hogy nem tudod megjátszani magad és azt teszed, amit az ösztönöd súg. Én legalábbis soha nem kaptalak rajta. -
Hát, jó neked… vagy jó volt nekem. A fene tudja! Miután teljesen össze vagyok zavarodva csak valamit hümmögök és eleresztem ezt a dolgot is a többivel. Mert jobb. Mert könnyebb. Mert mostanában ilyen lettem.
- Pedig lehetnél te is az, aki eljegyzett, ha nem… -
- Ha nem... mi? -
Hogy én? Komolyan? Hát ez azért elég érdekes.. és érdekelne a folytatás is... Rápillantok, és szavai miatt elfog a feszélyezettség. Arról a múltkor ami a miénk volt és amiről semmit nem tudok. Ez most már tényleg baromi kínos. Hisz, idáig eljutottunk? Az aprócska elszólásából következtetve igen. Vajon komolyan is gondoltam? És gyűrűt is vettem? Azt hiszem az a szokás...
Hogy oldjam ezt, és leplezzem előtte taktikát váltok és nem állnom meg, felé nyúlok. Lekapom a fejéről a sapkát és nevetve megpörgetem az ujjamon. Ha esetleg utána kap eltartom tőle még távolabb. Élvezettel nézem, ahogy a szél újra meg újra a hajába kap. Mennyire jó lenne hasonlókat mondani, mint hogy mennyire élveztem mikor kontyba összefogta a haját a bálon abban a csillogó arany ruhában én meg a fülébe suttogtam ennyivel jobban szeretem, mikor kiengedi a tincseit s mikor kissé kócos az ujjaimtól amik beleszántanak, de persze semmi ilyet nem tudok kinyögni. Mert semmi ilyen emlékem sincs. Szóval csak megint az a játékos unatkozó énem tör elő, ami már többször is az elmúlt hónapokban, miközben figyelek rá.
Aha, szóval kalandor… meg két hónapja… Na akkor az nem valami komoly dolog. És mégis…
- Hummmm, hát biztosan fura lesz más nevével együtt élni. - helyeslek, miközben lepillantok elgondolkodva. - De komoly a dolog? Mármint, két hónap... nem... sieted el egy kicsit? -
Nem tehetek róla, de kibukik a kérdés belőlem. A mosoly teljesen eltűnik az arcomról és komollyá válok. Kissé mintha féltékeny is lennék. Olyan fura ez. Mintha visszakaptam volna valakit az életembe, és most újra elveszteném... van ennek értelme? Nem hiszem.
- Remélem volt letérdelés meg minden...! -
Hogy oldjam a feszültséget azért ezzel megfejelem a dolgot. Habár érzem hogy ez is túl személyes. Nagyon is az...
- Felejtsd el, nem az én dolgom! - pillantok rá, miközben felegyenesedem. Nem is tudom mikor görnyedtem előre a térdemre támasztva a könyököm. Ám most felé hajolok, centik választanak el. És persze újra elfog a bizsergés. Tekintetem megkeresi az ő barna íeiszeit és mikor mélyen rám figyel, s adja magát a pillanat egy kedves meleg mosoly közben szinte félig suttogva mondom.
- Kívánom, hogy legyél nagyon, de nagyon de nagyon boldog! -
Kezem mozdul és újra végigsimít az arcán finoman. Az arccsonttól lefelé az arcéléig. És, talán mert nagyon nosztalgikus hangulatba vagyok, ami jelen esetben viccesnek hat, egy puszit is nyomok a homlokára, aztán meg a fejébe a kalapot. Kuncogok rajta egy sort vagy inkább saját magamon. Figyelem, ahogy felpillant az égre és mesél valamit az unokatestvéréről. Azt hiszem ő lehet Willow de nem vagyok benne biztos. Nem is érdekel ahogy Esmé szavait sem fogom fel. Sokkal inkább jegyzem meg azt, ahogyan magyaráz. Egy egy szemvillanását, mimikáját....
És igen, kissé irigylem egykori önmagam...
- Mihez fogsz kezdeni, ha elvégzed a Roxfortot? Világ körüli útra mész, és megkeresed életed párját? Ne aggódj, az lesz az, aki nem vágja hanyatt magát, amint meglát és rákacsintasz. -
- Hmm, hát egyetemre jelentkezem természetesen... Azt hiszem sárkánykutató leszek... -
Zavartan túrok bele a hajamba, mert ez az a témakör, ami sok mindentől függ. Elsősorban a RAVASZ-tól meg a felvételitől. Meg ez az, amit csak a húgomnak ecseteltem.
- Hahhh, miből gondolod hogy miden nő hanyatt vágja magát nekem? Pfff, ez amúgy jó vicc...  sokkal inkább felpofoz előbb...  aztán meg pezsgővel önt le... Mondjuk van ízlése, jó drága pezsgő volt... Na mindegy! -
Eszembe jut a szilveszter meg az utána történtek. A levelek is persze, meg Lee... elfog az undor és hogy leküzdjem elkezdem a karkötőmet babrálni a barna bőrkabát ujja alatt.

Mathias Montrego


~ set ~

          Kezdem kicsit kínosnak érezni ezt a beszélgetést újra annak ellenére, hogy örülök a találkozásunknak. De a legjobb, hogy bár nem emlékszel semmire, mégis beigazolod a meglátásom. Önmagad maradtál az emlékeid hiányának ellenére is, ami nagyon jó. Így viszont megkapod belőlem azt, amilyennek annak idején megismertél. Nincs kivételezés, szeretném, ha tudnál mindenről. Még akkor is, ha olyan fájdalmas, mint a szakításunk. Nem tudom eldönteni, mennyire kéne, hogy beavassalak.
          Mintha éreznéd zavarom, leveszed rólam a kalapomat, ami után persze azonnal utána nyúlok, feleslegesen.
          - Kérem vissza – mosolyodom el, aztán el is tűrök néhány tincset az arcomból. – Most nézd meg, a szél teljesen össze fog kócolni.
          Nem mintha ténylegesen annyira zavarna. Szeretem, mikor úgy repteti, ahogy jónak látja. Pont ezért azt is szeretem, mikor Elliot játszik vele, és azt is szerettem, mikor te játszottál vele. De akkor nem úszod majd meg a történetet, a szakításunk történetét, de mivel a vőlegényem látszólag jobban érdekel, nem rontom el a hangulatot.
          - Először azt hittem, hogy tényleg korai, de akkor már igent mondtam, és végül beláttam, hogy szeretem őt. Teljesen mindegy, hogy holnap, három hete vagy két év múlva kéri meg a kezem, akkor is szeretem, és akkor is igent mondanék neki. – Sőt, inkább az aznap történtek miatt, én voltam a legjobbam meglepődve a házban lévők közül. – Ezt nem tudom elsietni. Tanulok, dolgozok, meg tudom teremteni a feltételeit a közös életünknek. Meg tudjuk teremteni neki, közösen. Az, hogy menyasszony vagy feleség leszek még a suli elvégzése alatt nem annyira befolyásoló tényező, mint egy gyerek. Meg aztán, innentől elsietni se szeretném, meg akarom adni a módját annak, ahogy egybekelünk. Legalább százfős vendégseregre számítok, hatalmas uszályra a ruhámon, és egy oltári nagy bulira. Akár a Roxfort nagytermében is.
           Ha most emlékeznél rá, akkor tudnád, hogy csak szívatlak. Soha nem akarnék ekkora esküvőt. Nekem az is megfelelne, hogy megszöktetnének, és csak mi ketten lennénk ott. Az egész nagy hercehurca a család miatt van csak. Mondjuk a roxforti nagyterem tényleg túlzás lenne, ennyire nincs nagy családom, akit meg tudnék hívni.
          - Igen, volt – mosolyodom el. – Nagyon romantikus volt.
          Ugyan már, ez nem olyan kérdés. Most miért vagy ilyen szerény megint? Csak egy pillanatra fordulok el, aztán megint itt vagy közel. Nyelek egy nagyot, lehajtom kicsit a fejem, talán ezért is tudsz olyan könnyen megpuszilni. Megint, amitől persze fülig vörösödöm, de szerencsére a visszakapott kalapom eltakarja egy pillanatra. Meg fogom szokni valaha, hogy köztünk már soha semmi nem lesz olyan, mint régen és talán sokkal jobb lesz ettől? Hogy tereljem a figyelmet, inkább mesélek egy kicsit, és a legfontosabb, kérdezek.         
          - Óh, sárkánykutató? Ez messze áll a régi terveidtől. Akkor még azt hitted, végül auror leszel, meg herceg és voltál újságíró is, meg testőr. – Persze, tudom, hogy ezek nem voltak komoly döntések, némelyik elég gyerekesnek hat a felsorolásból, és leginkább egy-egy szerepjátékunkra hasonlított. – Áh, egyszer még kém is akartál lenni.
          Azt hiszem nem kéne tovább bolondítsalak, elvégre már bizonyítottad, hogy most bármit képes vagy elhinni nekem. Bár, azt azért nem gondolom, hogy a felsoroltak közül bármelyik komolyabban vonzana, és erre saját magadtól is rájönnél. Aztán el is mosolyodom. Kezdek kicsit átfázni, ezért leszállok a helyemről, a sálat viszont egyértelműen nem teszem vissza a nyakamba.
          - Ez most pont úgy hangzott, mintha megtörtént volna veled. Egyébként, ha nem is minden, a legtöbb. Sármos vagy, vicces, figyelmes és mindez, ahogy mondtam, olyan természetes nálad. Naná, hogy sok nő hanyatt vágja magát. De hidd el, nem mindegyik éri meg. Egy időben én is ezt gondoltam magamról. Hihetetlen volt, hogy sikerült meghódítsalak.
          Aztán persze, köztudott, hogy pont fordítva történt. Nem csak én pályáztam akkoriban rád, mégis engem választottál. Nem tudom milyen megfontolásból, mert azt sohasem árultad el. Most viszont szeretnék visszatérni kicsit egy korábban feltett kérdésedre. Sóhajtok egyet, mert elég nehéz és érdekes téma. Kicsit elsétálok, a kezeimet tördelem. Kihasználom a kalapom adta lehetőségeket, és elbújok kicsit.
          - Korábban kérdezted, hogy mi nem. A háború. A háború az, ami miatt szétmentünk végül. Féltem, hogy aranyvérűként bajba keverednél miattam, és… és még valami. – Egy kicsit habozok. Nem akarok elrontani semmit, talán nem én vagyok az, akitől ezeket hallanod kellene, de ki más adhatna választ erre a kérdésre? – Elvittél haza, és az apád szó szerint kidobott a házatokból, mert félvér vagyok.
           Ez a momentum volt az első olyan, mikor elgondolkodtam, hogy talán nem illünk össze mégse. Soha nem engedett volna el az apád abban az időben, én pedig nem akartam volna, hogy lemondj mindenről miattam. Nem kényszer miatt. Kicsit megremegnek a vállaim, de nem sírok, csak átölelem magam, hogy tényleg ki is bírjam sírás nélkül. Így most jó. Felnézek a kalapom karizmája mögül.
          - Sajnálom. Talán inkább arra kellett volna emlékeztesselek, milyen néven becéztél mindig. – Várok egy pár pillanatot, aztán kimondom. – Csillagvirágnak.